Vissza a tartalomjegyzékhez

HAZAFI ZSOLT, MONDOVICS GÁBOR
Nem jó ez az egész nekünk

Három órányi kínos kihallgatás a szerb határon. Ez lett az eredménye annak, hogy megpróbáltunk átjutni a Vajdaságba riportot készíteni az ottani magyarok helyzetéről. Ma már pontosan tudjuk: a NATO-bombázás nem tett jót a szerb-magyar viszonynak. Leleplezésünket követően a szerb határőrök kissé értetlenül kérdezték: Miért viselkedik így Magyarország, miért segíti az őket támadó és komoly anyagi károkat okozó NATO-t? Miért jó ez a magyaroknak? A szerbek 1956-ban segélyekkel támogatták a szovjetek ellen harcoló magyarságot, ez a hála? - kérdezték keserűen. A Hetek másik riportercsoportja viszont átjutott a határon, s egészen Topolyáig jutott.


A lebombázott közúti híd Újvidéken. 1981-ben épült, a vasszerkezetet a budapesti Ganz-gyárból szállították    Fotó: MTI

Először Tompánál próbáltunk átjutni. Nem sikerült. Már a határ felé közeledve látszott, hogy errefelé valami nincs rendben. Az út menti fogadók, benzinkutak és restik kihaltnak tűntek. Kisértetvidék, itt-ott egy-két autóval, az út mentén posztoló gépfegyveres, golyóálló mellényes, négy-öt személyes rendőr-határőr egységgel.
A tompai határnál hirtelen mellbe ütötte az embert a szinte tapintható feszültség. A magyar határőrök kissé unottnak tűntek, bár lehet, hogy ez csak a felszín. Látható volt: a két nemzet határőrei között fagyos a viszony. A nemrég még együtt beszélgető, egymást ugrató egyenruhások most egymásra sem néznek. Mintha egy láthatatlan kéz jégfüggönyt húzott volna a két állam közé az alig százméteres határszakaszon.
A magyar határőrök zökkenőmentesen átengedtek, bár az egyik tiszt csodálkozott, hogy Szerbiába akarunk menni. „Nem ajánlom, de hát maguk tudják… - vetette oda nekünk kissé egykedvűen. „Dobár dán” - köszöntünk illedelmesen szerbül a komor arcú jugoszláv tisztnek. Sem a köszönésünk, sem jövetelünk nem hatotta meg. Tőmondatokban, mosoly nélkül kérdezgetett, majd félreállított bennünket. Egy másik közel kétméteres, tagbaszakadt kékruhás átvizsgálta autónkat, majd pár szavas kérdezz-felelek után kiadta az utasítást: Vissza! Szót fogadtunk. Alig húsz percet töltöttünk Szerbiában, mivel azonban egy ottani magyar politikussal egyeztettük a látogatást, a röszkei határátkelő felé vettük utunkat.
Röszkén a fagyos légkör mellett forgalom is volt. Vajdasági magyar és szerb asszonyok igyekeztek haza élelmiszerekkel és háztartási árukkal felpakolva. Szigorú vizsgálat után boszniai, lett, német rendszámú autók gördültek át a határátkelőhelyen. Segélyszállítmányokkal megrakott „Sovtranstvo” feliratú kamionok igyekeztek szerbiai célpontjukhoz.
A szerb határőrök azonnal „kiszúrtak” bennünket. Újra félreállítás következett, de a „vissza” szócska helyett ezúttal a kihallgatószobába vittek. Ketten voltunk, a kihallgatás külön-külön zajlott. Tudtuk, hogy az újságírók „persona non graták” Szerbiában, ezért előre megbeszéltünk egy alibi szöveget úti célunkat illetően. Abban is megegyeztünk, hogy ehhez a „falszöveghez” azért a végletekig nem ragaszkodunk: ha úgy látjuk, inkább elmondjuk az igazat.
A kihallgatás első félórája után „úgy láttuk”. Ugyanis hamar kiderült: nem játék ez az egész, a szerb háború nem egy amerikai tévéműsor. Az itteniek vérig vannak sértve, nemzeti önérzetükbe gázoltak bele az amerikai, angol és német rakéták és repülők. A NATO-t agresszornak tartják. A nemzetközi sajtóról egyszerűen az a véleményük, hogy hazudik: merő propaganda az, amit csinál. S ami számunkra húsbavágó: úgy látják, hogy ebben a háborúban a magyarok nem velük vannak.
„Mi közük maguknak ehhez, Szerbia soha nem támadta meg Magyarországot, maguk meg segítik a NATO-t! Jugoszlávia 1956-ban segítette a magyar forradalmárokat és a magyar népet, ez a hála? Miért csinálják ezt?” - záporoztak felénk a háromórás kihallgatás vége felé a kérdések. Mi nem akartunk belebonyolódni a kérdésbe. Széttártuk a karunkat…
Verés nem volt. Elkerültük Vujity Tvrtko és Kakuk György sorsát. Hazaengedtek bennünket. Összesen mintegy négy órát töltöttünk Szerbiában. Ötven méterre a magyar határtól.

Hogyan látják Szegedről?

„Nem jó ez az egész nekünk ”- sűríti véleményét pár szóba Szegeden egy vajdasági születésű fiatalember. „Nem jó ez nekünk magyaroknak, mert a szerbekkel együtt élünk. Már most feszült a helyzet a Vajdaságban. Én szerb iskolába jártam, a szerb hadseregben szolgáltam, voltam a fronton is, tudom, milyen emberek ők. Tehetségesek, élelmesek és szentimentálisak, de nagyon dacosak, mondhatni fanatikusak, ha a hazájukról van szó.” A helyzet odakint azóta rossz, amióta a NATO lebombázta a Duna-hidakat, s ezzel közlekedési szempontból elválasztotta Szerbiától a magyarok lakta Vajdaságot. Szerbiában egyeseknek úgy tűnik, a NATO mintha azt sugallaná: a Vajdaság nem a szerb állam része.
Szegeden járókelőket is kérdeztünk a szerbiai háborúról. Sokan nem válaszoltak. Indok: nekik nincs rokonuk és ismerősük odaát, másoknak biztos van, kérdezzük őket. Kőhalmi Csaba, egy reklámstúdió operátora szerint nem lehet semmi olyat érezni, ami feszültségre engedne következtetni. A békés utcaképen is az látszik, amit a média mond a NATO-ról. Ezért nem hiszi, hogy lehetne valamilyen feszültség. Rokonai vagy ismerősei nincsenek a szomszédban.
Mészáros Csaba, 30 év körüli fiatalember, babakocsival sétál. Nem érzi a feszültséget, nem fél. „Figyelj, olyan pici emberek vagyunk mi, hogy nem igazán látjuk át innen, hogy mekkora problémák vannak ott” - mondja. „És nem veszélyes ez az egész az ottani magyarokra, a Vajdaságban?” - kérdezzük. „Szerintem igen. Pláne, hogy most NATO-tagok lettünk, biztos, hogy rosszul néznek rájuk. Én is rosszul néznék másra, ha engem bántanának, vagy az én népemet bántanák. Emberek nem élhetnek úgy egy országban, hogy attól kelljen félniük, a többség zsarnokoskodik felettük.”
Horváth János nyugdíjas azt sajnálja, hogy most már ilyen közel vannak a bombázások és annak valószínűleg magyar áldozatai is lesznek. „Voltam katona valamikor, tudom, ilyesmi nem fordulhat elő emberáldozat nélkül, akárhogy hazudik itt az egyik újság vagy a másik újság. Meglátjuk, a Jóisten majd megsegíti őket is, de nekünk nem szabad ezeket a magyarokat elhagyni. Őszintén megmondom, hogy kikapcsolom magamat, mert nem tudok rajta segíteni, bármennyire fáj is a szívem értük” - tette hozzá a nyolcvanas éveiben járó férfi.

„Nem azért dolgoztam, hogy elmeneküljek”

A béke érdekében - olvashatjuk többek között ezeket a szavakat is azokon a röpcédulákon, amelyeket a napokban NATO repülőgépekről dobtak le a szerb lakosság számára. A Hetek másik riporter csoportja egészen Topoljáig jutott. Tapasztalatuk szerint a vélemények, az érzelmek egymásnak ellentmondók: Van aki várta a NATO-beavatkozást, remélve, hogy csak jobb lehet a helyzet az eddigieknél. Van azonban olyan, aki szó nélkül beállt katonának, hogy hazáját megvédje az idegen támadásoktól. Mindkét nézetnek vannak képviselői, sokan viszont nem tudnak eligazodni a dolgok menetén.
„Az ember már azt sem tudja, melyik tévécsatorna mond igazat, és melyik hazudik. Kis emberek vagyunk, nem látunk bele ezekbe a dolgokba, nehéz így helyeselni vagy elítélni valamit” - mondta egy bácskai szerb fiatalasszony, majd hozzátette: „Naponta érkeznek hírek a támadó gépek lelövéséről, épületek bombázásáról, a tévé azonban valóságos, hihető képeket nem mutat ezekről. Háborús filmekkel, buzdító, érzelmes hősdalokkal viszont tele van a csatorna.”
Egy 24 éves szabadkai férfi szerint csak a Belgrád környékiek ennyire harcrakészek: „Ott lenn valóban nagyon tüzes lehet a hangulat, valószínűleg az utcai koncertek is fokozzák a fiatalok nemzeti érzéseit.” Bár lehet, hogy a véleménynyilvánítás ezen módja is csupán egy jól megszervezett, kormányt támogató propaganda. Meg nem nevezett források szerint ugyanis előfordult, hogy egy-egy ilyen „meeting” előtt a fellépő együttest meg sem kérdezték, akar-e koncertezni, éppúgy, mint a munkahelyekről kivezényelt közönséget, hogy meg akarja-e hallgatni az előadást.
Ezek a visszásságok, ellentmondások okozta feszültségek érződnek a levegőben. Az emberek zárkózottak, nem szívesen mondanak véleményt. És az állandó rémhírek - például a menekültek önkényes lakásfoglalásáról, épületekbe, gyárakba rejtett fegyverekről, áram-telefon kikapcsolásáról és élelmiszerhiányról - csak fokozzák mindezt. Természetesen vannak megalapozott félelmek is. Abba a gyárrészlegbe, ahol a légiriadók alatt is dolgozni kell, nem szívesen járnak be az emberek. Ott, ahol éjszakánként a ház mellett gurulnak el a lánctalpasok és bombázástól megremegnek az ajtók is, nyugtalanul alszanak. Persze ezek a dolgok ideig-óráig tartanak, és a megkérdezettek szerint a népükre jellemző büszkeség, a „csakazértis” magatartás többségében nem is hagyja kizökkenteni őket a mindennapi életből. A pék süt, a kofák árulnak a piacokon, az utcákon, tereken békésen iszogató fiatalok, egyelőre iskola és tanulás nélkül maradt, sétálgató diákok vannak. Hónap elején, benzinosztáskor (mert ez az egyetlen dolog, amit szabályoznak) pedig a kocsiforgalom is beindul, és úgy tűnik, minden rendben van, már a bank előtt álló vagy igazoltató fegyveres rendőröket is kezdik megszokni.
Aztán, hogy ez akkor is így lesz-e majd itt a Vajdaságban, ha a komolyabb harcok kiterjednek ezekre a területekre és a hetente szétosztott ötszáz behívóparancs többszörösére emelkedik, nem tudni. A kétgyermekes Eliza ezt sem tartja tragédiának. Elmondása szerint férje a szerb-horvát háborúban is részt vett már. Akkor féltette is, mert ahhoz a viszálykodáshoz semmi közük nem volt. „Most azonban az országunkról, a hazánkról van szó, és ha ezt kell megvédenie a férjemnek, elengedem. Nem azért dolgoztam csaknem húsz éven keresztül, hogy most összecsomagoljak és elmeneküljek, és itt hagyjam a házam, meg mindenem. Ha a NATO-nak egy személlyel van kifogása, intézze el azt az egyet, de egy egész nemzetet ne akarjon megszállni és gyarmatosítani. Mert biztos vagyok benne, hogy az esetben minden szerb harcolni fog - a béke érdekében” - mondta harciasan.