Vissza a tartalomjegyzékhez

JOE DECOURCY
A NATO öngólja Koszovóban

Bármilyen meglepő is: a NATO és a szerb vezetés hosszú távú céljai sokkal közelebb esnek egymáshoz, mint az albánoké bármelyikükhöz képest. Mind a NATO, mind pedig Belgrád határozottan ellene áll a koszovói albánok azon követelésének, hogy a tartomány teljes függetlenséget nyerjen - ezen a közös alapon lehetséges lett volna egy együttes stratégia kidolgozása. Mivel azonban Szlobodan Milosevics minden eddigi kompromisszumos megoldásnak - például a nemzetközi felügyelet alatti nagyobb önállóságnak - keresztbe tett, a NATO tárgyalói, élen az angolokkal és a franciákkal, mindeddig nem sok eredményt tudtak felmutatni. A légicsapások eredménye viszont egy olyan Nagy-Albánia megalakulása lehet, amelynek léte tovább fokozhatja a térség instabilitását - állítja a biztonságpolitikai kérdésekkel foglalkozó londoni intézet, az Intelligence International elemzése.

Így vált lehetővé az a koszovói albán vezetés számára, hogy egy taktika-módosítással aláírják a rambouillet-i szerződést, tudva azt, hogy gyakorlatilag semmi esélye annak, hogy a szerződés tartalma valaha is valósággá váljon. A Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK), amely mostanra az albán politika meghatározó erejévé vált a térségben (beleértve a határon túl, Macedóniában is) nyilvánvalóan zsarolta a NATO-t, hogy kezdje el a szerb katonai célpontok elleni támadásokat.
Az albán keményvonalasok ebben a teljes uralom megszerzésének történelmi lehetőségét látják, amely a NATO hatásos segítségével a tartomány teljes függetlenségéhez vezet - a nyugati országok ennek a lehetőségnek mindig következetesen ellenálltak.
A NATO-légicsapások legvalószínűbb következménye egy olyan politikai és katonai kudarc lesz, amelynek fényében a korábbi - Boszniához hasonló - balkáni kalandok dicsőséges sikertörténetnek tűnnek majd. Az UCK ugyanis népszerű: Koszovót hónapok leforgása alatt a nemzetközi figyelem középpontjába tudta emelni, ellentétben például Ibrahim Rugovával, akinek több évbe telt, mire meghallgatásra talált. Éppen ezért a NATO-légicsapások csak a teljes körű függetlenség kikiáltásával érhetnek véget, ennek pedig katasztrofális hatása lenne az egész térségre nézve.
Az UCK győzelme Koszovóban minden valószínűség szerint Macedónia széteséséhez fog vezetni, amire az ország számottevő albán népessége már most készül. Egy rövid függetlenség után Koszovó nacionalista vezetőinek újabb generációja - akik közül egyesek számára Enver Hodzsa, Albánia egykori sztálinista diktátora nemzeti hősnek számít - megszünteti a határokat Albánia (és esetleg Macedónia) felé.
Mivel a határok nagyrészt csak papíron léteznek a hegyvidékes térség nagy részén, Albánia és Koszovó valamilyen formában történő egyesítése gyakorlatilag kikerülhetetlen lenne, Albánia jelenlegi szocialista vezetésének tiltakozása ellenére.
A politikai hatalom a - kommunista rezsimből megmaradt - tiranai elit kezéből idővel átkerülne az UCK irányítása alatt álló koszovói Pristinába, amely minden bizonnyal a Nagy-Albánia fővárosává válna. Hasonlóképpen a katonailag gyenge Macedónia szétesése tovább növelné az új Albánia területét.
Ebben az esetben állandósulna a térségben az instabilitás, s a mostani Albánia területén komoly polgárháborús veszély fenyegetne, amennyiben az erőteljesen Koszovó-ellenes dél megkísérelne elszakadni a Koszovó fennhatósága alatt lévő Északtól. Ennek végeredménye nem a Nagy-Albánia lenne, hanem a koreai félszigetre emlékeztető észak-déli elválasztottságú megosztott Albánia. Ennek a rémálomnak a nemzetközi vetületét aligha vették figyelembe a NATO elemzői.