Bármilyen meglepő is: a NATO és a szerb vezetés hosszú távú céljai sokkal közelebb
esnek egymáshoz, mint az albánoké bármelyikükhöz képest. Mind a NATO, mind pedig
Belgrád határozottan ellene áll a koszovói albánok azon követelésének, hogy a
tartomány teljes függetlenséget nyerjen - ezen a közös alapon lehetséges lett
volna egy együttes stratégia kidolgozása. Mivel azonban Szlobodan Milosevics minden
eddigi kompromisszumos megoldásnak - például a nemzetközi felügyelet alatti nagyobb
önállóságnak - keresztbe tett, a NATO tárgyalói, élen az angolokkal és a franciákkal,
mindeddig nem sok eredményt tudtak felmutatni. A légicsapások eredménye viszont egy
olyan Nagy-Albánia megalakulása lehet, amelynek léte tovább fokozhatja a térség
instabilitását - állítja a biztonságpolitikai kérdésekkel foglalkozó londoni intézet,
az Intelligence International elemzése.
Így vált lehetővé az a koszovói albán vezetés számára, hogy egy taktika-módosítással
aláírják a rambouillet-i szerződést, tudva azt, hogy gyakorlatilag semmi esélye
annak, hogy a szerződés tartalma valaha is valósággá váljon. A Koszovói Felszabadítási
Hadsereg (UCK), amely mostanra az albán politika meghatározó erejévé vált a térségben
(beleértve a határon túl, Macedóniában is) nyilvánvalóan zsarolta a NATO-t, hogy
kezdje el a szerb katonai célpontok elleni támadásokat.
Az albán keményvonalasok ebben a teljes uralom megszerzésének történelmi lehetőségét
látják, amely a NATO hatásos segítségével a tartomány teljes függetlenségéhez
vezet - a nyugati országok ennek a lehetőségnek mindig következetesen ellenálltak.
A NATO-légicsapások legvalószínűbb következménye egy olyan politikai és katonai
kudarc lesz, amelynek fényében a korábbi - Boszniához hasonló - balkáni kalandok
dicsőséges sikertörténetnek tűnnek majd. Az UCK ugyanis népszerű: Koszovót hónapok
leforgása alatt a nemzetközi figyelem középpontjába tudta emelni, ellentétben például
Ibrahim Rugovával, akinek több évbe telt, mire meghallgatásra talált. Éppen ezért a
NATO-légicsapások csak a teljes körű függetlenség kikiáltásával érhetnek véget,
ennek pedig katasztrofális hatása lenne az egész térségre nézve.
Az UCK győzelme Koszovóban minden valószínűség szerint Macedónia széteséséhez
fog vezetni, amire az ország számottevő albán népessége már most készül. Egy rövid
függetlenség után Koszovó nacionalista vezetőinek újabb generációja - akik közül
egyesek számára Enver Hodzsa, Albánia egykori sztálinista diktátora nemzeti hősnek
számít - megszünteti a határokat Albánia (és esetleg Macedónia) felé.
Mivel a határok nagyrészt csak papíron léteznek a hegyvidékes térség nagy részén,
Albánia és Koszovó valamilyen formában történő egyesítése gyakorlatilag kikerülhetetlen
lenne, Albánia jelenlegi szocialista vezetésének tiltakozása ellenére.
A politikai hatalom a - kommunista rezsimből megmaradt - tiranai elit kezéből idővel
átkerülne az UCK irányítása alatt álló koszovói Pristinába, amely minden
bizonnyal a Nagy-Albánia fővárosává válna. Hasonlóképpen a katonailag gyenge Macedónia
szétesése tovább növelné az új Albánia területét.
Ebben az esetben állandósulna a térségben az instabilitás, s a mostani Albánia területén
komoly polgárháborús veszély fenyegetne, amennyiben az erőteljesen Koszovó-ellenes dél
megkísérelne elszakadni a Koszovó fennhatósága alatt lévő Északtól. Ennek végeredménye
nem a Nagy-Albánia lenne, hanem a koreai félszigetre emlékeztető észak-déli elválasztottságú
megosztott Albánia. Ennek a rémálomnak a nemzetközi vetületét aligha vették
figyelembe a NATO elemzői.