Vissza a tartalomjegyzékhez

SZIKORA MÁRTON
Olajtermelők a pácban

„Mi értelme annak, hogy olajunkat bizonytalan papírpénzre cseréljük?” - idézi a londoni Economist című hetilap Abdurrahman Szalim Atiki, kuvaiti olajminiszter hajdani nyilatkozatát. Az 1973-as olajárrobbanás után a legtöbben még attól tartottak, hogy semmi sem riasztja majd vissza a profitra éhes Olajexportáló Országok Szervezetét (OPEC) attól, hogy a csillagos égig emelje az olajárakat, nyugati vásárlóikkal pedig éreztették, csak szívességet tesznek nekik, ha elfogadják készpénzüket. Az olajfegyver megjelenése gyökeres változásokat hozott az elmúlt negyedszázadban a világpolitikában, elsősorban a Közel-Kelet és a fejlett nyugati államok kapcsolatában. Az olajár 1980-ban tetőzött, azóta pedig különböző mértékben, de folyamatosan csökken. Az OPEC magasba pumpált árai már a múlté - az olajárak egyedül az utóbbi két évben felére csökkentek, és reálértékben mára nagyjából elérték az 1973-as olajárrobbanás előtti szintet. Ma a világ napi nyersolajtermelése 66 millió hordó, ami csaknem fele az OPEC fénykorabeli mennyiségnek.

Egy hordó olaj mai ára alig több mint tíz dollár. Ez mindenképpen jó hír azoknak a szegényebb országoknak, amelyekben az olcsó olaj meleget, világítást és könynyebb közlekedést jelent. Jó hír azoknak a politikusoknak is, akik még emlékeznek mindazokra a megpróbáltatásokra, amelyeken az 1973-as és az 1979-80-as olajsokk miatt kellett keresztülmenniük. Az árzuhanás a jövőben akár tovább is folytatódhat, ennek hatásai azonban nem lesznek olyan kedvezőek, mint ahogy azt sokan gondolnánk - állítja a brit hetilap. A világ legszegényebb és legnépesebb, olajexportból élő országai számára - mint például Irán vagy Nigéria -, ahol az állami bevételek felét az olajdollárok teszik ki, az árzuhanás akár végzetes is lehet, mivel ilyen árak mellett a közel-keleti olajmezőkön kívül aligha lesz érdemes máshol befektetni olajba. Az OPEC olajbevételei tavaly alig haladták meg az 1980-as csúcs egyötödét reálértékben, amelynek következtében a legtöbb olajtermelő országban óriási költségvetési és fizetésimérleg-hiány keletkezett. A helyzet azonban számukra sem reménytelen. Amennyiben a készpénzre váró olajtermelőknek sikerül gyorsabban alkalmazkodni az új helyzethez, mint ahogy az olajimportőr országoknak hirtelen jött pénzüket elkölteni, akkor az alacsonyabb olajárak esetleg még egy lassú világgazdasági növekedést is eredményezhetnek.
A mostani meredek árzuhanás is azt bizonyítja azonban, hogy az elmúlt huszonöt évben az olaj nem tartozott a „normális” termékek sorába. Bár a Közel-Kelet rejti a Föld eddig feltárt olajtartalékainak kétharmadát, a térség a világ olajellátásának csak egyharmadát biztosítja. Ha az olajtermelést kizárólag az ár és a minőség határozná meg, akkor a világ olajellátásának jelentős részét valószínűleg innen oldanák meg. A Perzsa-öböl környékén található olaj olcsón, hordónként alig két dollárért is előállítható, amely alig egynegyede az Északi-tengerből előállított olajnak. A mexikói és venezuelai nyersolajtól eltérően a közel-keleti olaj jó minőségű és értékes. A világ legtöbb részén komoly technológiára és drága fúrótornyokra van szükség az olajtermeléshez, a Közel-Keleten, ahogy egy olajkitermeléssel foglalkozó helyi segédmunkás mondta, az ember „csak leszúr egy botot, és az olaj már spriccel is a földből”.
Nyugat-Európát Oroszország látja el földgázzal, bár ezt a függőséget némiképp feledtette a drágább északi-tengeri olaj- és gázlelőhelyek kiaknázása, amelyet az OPEC hetvenes és nyolcvanas években bevezetett magas árai tettek szükségessé. Az alacsony árak azonban fokozatosan kiszoríthatják mind az északi-tengeri, mind pedig az orosz erőforrásokat, amennyiben a készpénzszűkében levő Perzsa-öböl menti államok olajtermelésük növelésével kívánják növelni bevételeiket. Egy ilyen versenynek nemcsak a még alacsonyabb olajár lesz az eredménye, de az is, hogy a világ olajtermelésének felét néhány ingatag politikai berendezkedésű közel-keleti ország biztosítja majd. Ezen olajexportáló államok közül csak Szaúd-Arábia, Kuvait és az Egyesült Arab Emirátusok mondhatók nyugatbarátnak, ugyanez Iránról és Irakról távolról sem mondható el.
A régió diktatórikus jellegű kormányai már eddig is megsínylették az olajárzuhanást. Ha például a jelenlegi szaúdi kormány megbukna, az az olajpiacokat rögtön összezavarná, de az olcsó olaj miatti megnövekedett közel-keleti termelés esetén elég lenne egy-két kisebb emirátusnak a megdöntése is, és máris felborulna a rend. Az iráni sah 1979-es megbuktatására emlékezve, amely akkor egy második olajsokkot eredményezett, nincs ok feltételezni, hogy egy radikális kormány feltétlenül engedné az olaj további szabad áramlását a Nyugat felé.
Egy mai olajsokk némiképp másként néz ki, mivel a nemzetgazdaságok nagy része megpróbálja kihasználni az OPEC-en kívüli olajtermelő-kapacitást is, ez azonban nem jelenti azt, hogy az olajtermelés szünetelése ne lenne káros a világgazdaságra nézve. Ha az olajcsapok valamilyen ok miatt elzáródnának, az a legnagyobb fogyasztókat valószínűleg arra indítaná, hogy tovább csökkentsék az olajtól való függőségüket. Ennek egyik módja lehet az olyan lehetőségek választása, mint például az üzemanyag-cella rendszerek használata, amelynek segítségével hidrogént nyerhetnek földgázból, de megoldásnak tűnhet a fogyasztás visszaszorítása is magasabb üzemanyagárak bevezetésével. Ezt talán az Egyesült Államok tudná legkönnyebben megtenni, amely a világ olajának egynegyedét használja (szinte kizárólag közlekedésre), mivel ott világviszonylatban még mindig rendkívül olcsó az üzemanyag.

Felborulhat az olajhajó

„Az olajipar egy olyan hajó, amelynek a súlypontja a vízvonal felett van” - mondja Jeremy Elden, a német Commerzbank munkatársa. „Éveken keresztül simán haladhat előre, de a háborgó tengeren hirtelen felborul.” Az eddig nem látott túlzott kínálat és rendkívül gyenge kereslet az elmúlt években alaposan felkavarta ezt a tengert. Ha az Öböl-államok termelői úgy gondolják, hogy az olajárak még néhány évig alacsonyak maradnak, számukra jobban kifizetődik, ha nem az árakat növelik, hanem inkább a termelést. Ennek eredménye egy olyan világ lenne, amelyben a kínálatot és keresletet nem a geopolitika vagy kartellek határoznák meg, hanem elsősorban a geológia és a piac, azaz a mai körülményeket figyelembe véve az olajár leesne öt dollárra. A kereslet szempontjából ez valóban vonzónak tűnik. Az olajtermelők számára már sokkal kevésbé, hiszen ezen országok gazdaságai már eddig is legalább felerészben az olajtól függnek, az arány pedig egyre csak nő.
Az Arthur Andersen könyvvizsgáló cég jelentése szerint a jelenlegi áresés alapjaiban eltér az 1986-ostól. Akkor a magas árak miatt csökkent a kereslet, de mikor az olaj ismét olcsóbb lett, megjött a vásárlási kedv is. Most alig nőtt valamit a kereslet, annak ellenére, hogy az árak felére csökkentek. Ennek egyik magyarázata az ázsiai válság, egy másik indok pedig a légköri felmelegedés, amely miatt az emberek inkább a környezetbarát energiaforrásokat részesítik előnyben.

Jön az ötdolláros olaj?

Az olajpiac átalakulása miatt számos országnak - többek között a legnagyobb termelőnek, Szaúd-Arábiának is - változtatnia kell majd gazdaságpolitikáján. A királyság már évek óta önként korlátozza termelését, hogy így növelhesse árait. A szaúdiak most választás előtt állnak: vagy visszafogják a jóléti kedvezményeket, és egyben megemelik az adókat, vagy pedig valamilyen módon megnövelik az olajból származó bevételeiket. A belpolitikai helyzetre való tekintettel az uralkodócsalád nehezen tudná végrehajtani a megszorításokat, ezért a szaúdiak most azt teszik, ami hosszú éveken át szigorú tabunak számított: megnyitják az eddig elzárt olajcsapokat. Ez minden bizonnyal elhozza majd az ötdolláros olaj korszakát - véli elemzésében a McKinsey tanácsadó cég.

Az OPEC agóniája

A további árzuhanás azonban az OPEC-et is tönkreteszi. A kartell már most is agonizál, és ha Szaúd-Arábiának nem sikerül feltámasztania - amire nem sok az esély -, a legtöbb Öböl-állam számára az egyetlen ésszerű stratégia a teljes termelés lesz. A kartell még megpróbál megegyezni az olajtermelés visszafogásáról március végi találkozóján. Az önmegszorító intézkedések azonban aligha lesznek hatékonyak, hiszen a szervezet tagjai is ott játsszák ki a meghatározott kvótákat, ahol tudják. Egy gazdasági elemző számításai szerint az öt fő olajtermelő ország (Szaúd-Arábia, Kuvait, Irán, Irak és az Egyesült Arab Emirátusok) átvészelhetik a jelenlegi nehéz időszakot azáltal, hogy kiszorítják a piacról a drágán termelő országokat. A közel-keleti olajtartalékok jelenlegi értéke 1200 milliárd dollár, a külföldi olajbefektetők pedig már most sorban állnak csekk-könyveikkel a kezükben.
Egyes megfontolások szerint azonban Szaúd-Arábia ahhoz túlságosan is óvatos, hogy mondjuk megkétszerezve jelenlegi termelését az olajpiacból néhány éven belül már 25 százalékos részesedést birtokoljon. Valószínűbb, hogy a szaúdiak csak lassan és csendben kezdik majd megemelni termelésüket, megtartva az alacsony árakat. Ez a taktika egyszerre szolgálná az ország politikai és gazdasági érdekeit is.

Van, akinek jó hír

Az ember azt gondolná, hogy az olajárzuhanással a fogyasztás arányosan megnövekedik. Valóban, amikor a
80-as évek közepén felére csökkent az olaj ára, a világ olajfogyasztása szárnyakra kapott. Ez most két ok miatt sincs így - véli Joe Stanislaw, olajipari elemző. Az egyik a már említett technológiai fejlődés, amely alternatívát kínál az olaj mellé. Egy másik nem elhanyagolható tényező pedig az előző olajsokkok öröksége: az adók. Egyetlen ország kivételével az üzemanyagra kivetett állami adók általában olyan nagyok, hogy a benzinkútnál vásárló szinte észre sem veszi, ha esetleg esés történt a nyersolajárban. Európában például az eladott üzemanyag 80 százaléka a költségvetésbe folyik be. A kivételt az Egyesült Államok képezi, ahol az üzemanyagárnak csak egyharmada megy adóba.

És van, akinek nem

Az olajáresés kárvallottjai azok az olajvállalatok és termelők lesznek, akik nem lesznek képesek versenyezni az egyre mélyebbre süllyedő árakkal, amelyek már eddig is súlyosan érintették a piac szereplőit. A hat legnagyobb amerikai olajvállalat profitja 1998-ban az előző évhez viszonyítva 90 százalékkal (4,8 milliárd dollárral) csökkent, ami megmagyarázza az utóbbi idők nagy vállalati összeolvadásait is. A BP-nek az Amocóval, illetve az Exxonnak a Mobillal való összeolvadása az olajipar konszolidációjának egy újabb fordulóját jelentette, amelynek egyik indítéka, hogy a lehető legtöbb költséget tudják megtakarítani. A nagy olajcégek már várják a pillanatot, amikor megnyílnak az Öböl-országok kapui a külföldi befektetők előtt, és indításra készen tartják erőteljes lobbigépezetüket.
Bár az összes olajtermelő szenved, azért vannak, akik jobban bírják. Mexikónak például sikerült kibővítenie exportját más termékekkel, Nagy-Britannia is képes arra, hogy átvészeljen egy komolyabb árzuhanást. Norvégia félretette a fölös olajából származó bevétel egy részét szociális célokra, hogy a támogatások fenntarthatók legyenek akkor is, ha a bevételek esetleg leapadnának. Abu Dabiban és Kuvaitban kevés az ember, viszont annál több a pénz, a felhalmozott profitból még a borús napokra is jut.
Más országok azonban, úgy tűnik, súlyos problémák elé néznek a közeljövőben. Az olajpiac tartós mélyrepülése több országban könnyen társadalmi feszültségeket eredményezhet.
Nigéria, amely talán a leghivalkodóbban szórta az olajból származó vagyonát, megrendülhet a gazdasági problémák súlya alatt: bár olcsón állítja elő olaját, a szervezetlenség miatt (nem olyan rég még napokig kellett sorban állni a benzinkutaknál az üzemanyagért) az átállás mindenképp nehézkes lesz. Rövid távon a Perzsa-öböl monarchiái is bajba kerülhetnek, mivel az alacsony árak veszélyeztetik a törékeny alkupozíciót uralkodók és alattvalóik között. Ha az olajbevételek tovább csökkennek, az akár az uralkodóházak megingásával is járhat. Ám amennyiben sikerül a kezdeti nehézségeket áthidalniuk, bevételeik szép lassan az olcsó olaj mellett is kezdenek majd újra befolyni, sőt egy idő után emelkedni is. Ha már sikerült átállniuk egy magasabb szintű termelésre, az ötdolláros olaj sem tartogathat különösebb veszélyt rájuk nézve.


A magyar olajárrobbanás

Magyarország kapcsán, ha kicsit ironikusan közelítjük meg az áremelkedéseket, leginkább azt mondhatjuk, hogy ahogy csökkent a nemzetközi piacokon az olaj ára, olyan arányban emelkedett a hazai üzemanyagár. A titok nyitját nem az olajkereskedelmi cégek mohóságában kell keresni, nem is az olajszőkítők zavaros milliárdjainál, hanem az egyre emelkedő adóteherben. Legutoljára tavaly decemberben emelték az adó mértékét, így jelenleg az üzemanyagárak 70-73 százalékát teszi ki az áruforgalmi és a jövedéki adó. Például az ár szempontjából mértékadónak számító Mol kutaknál 163,9 forintért vásárolt 91-es benzin árából 119,68 forint vándorol az államkasszába, míg a forgalmazó 44,2 forintból beszerzi a naftát, és eltartja a hálózatát, plusz még nyereséget is termel. Nem csoda tehát, hogy némely multinacionális cég kútjai töltőberendezéseinél kiírja, hogy a tankolt „áruból” legalább 110 forint adó, csak a maradék marad meg a cégnek. Így vigyáznak kollégáikra, hogy a dühös vásárlók, nehogy nekik támadjanak, mikor sokallják a cehhet. Fő a megelőzés.