MORVAY PÉTER
A kelta láncszem

„Hogyan mentették meg az írek a civilizációt?” - teszi fel a kérdést Thomas Cahill nemrég megjelent nagysikerű könyvének címében. A szerző azt állítja, hogy az összeomló Római Birodalom romjai alól ír segítséggel sikerült kimenteni, és a barbár hódítás nyomán a kontinensen végigsöprő évszázados anarchia során megőrizni a klasszikus civilizáció és a korai kereszténység értékeit. Ha túlzás is azt állítani, hogy az ókori műveltség kizárólag ír közvetítéssel maradt fenn - hiszen hasonló konzerváló szerepet töltött be ezer évvel ezelőtt az arab civilizáció is -, mégis tagadhatatlan a mai napig tartó kelta hatás az európai kultúrában. Vallástörténeti sorozatunkban ezúttal az antik világ és a középkori Európa közötti átmenetről gyűjtöttünk össze történelmi és mitológiai adalékokat.

A casheli katedrális-erődítmény, ahol a hagyomány szerint Patrik megtérítette Aengus kelta királyt. Különállás és szinkretizmus

Nem mindenkit ért váratlanul a birodalom gyorsuló hanyatlása. A határokról érkező hírek mellett sokan emlékeztek arra az ősi történetre, amelyben egy látnok megjövendölte: tizenkét sas jelképezi Róma uralmát - mindegyik sas egy-egy évszázadnak felel meg a város megalapításától fogva. Ebből a megjövendölt ezerkétszáz évből az időszámításunk szerinti ötödik századra csupán néhány évtized maradt. Bár - ahogy a nagy korszakváltások előestéjén gyakran megesik -, a kortársak nagy többsége nem sokat törődött a küszöbönálló bukás árnyaival, voltak, akik számára a barbár hordák feltűnése és a birodalom belső gazdasági-erkölcsi-katonai krízise nagyon is hihetővé tette, hogy összeomolhat az örökkévalónak hitt Római Birodalom.
Még száz éve sem múlt, hogy a meg-megújuló üldöztetés évszázadai után a birodalom az államvallás szintjére emelte a kereszténységet, máris feltűnt az újabb - ezúttal külső - veszély. Az Európát elözönlő barbár törzsek nemcsak a klasszikus görög-római civilizáció fennmaradását fenyegették, hanem a társadalmi helyzetét éppen csak konszolidálni kezdő keresztény egyház alapjait is.
Voltak, akik őszintén szembenéztek a fenyegetéssel. Ilyen volt Augustinus, az észak-afrikai Hippo püspöke, aki tinédzserként maga is tanúja lehetett a Rajna mentén a barbár hódítók kegyetlenkedéseinek. A válságjeleket kortársai többféleképpen értelmezték. Egyesek a katonai vereségeket az ősi római istenek haragjának tekintették, akiket úgymond felbőszített a kereszténység állami rangra történő felemelése. E véleményekkel szállt szembe Ágoston, aki utolsó nagy művében, az „Isten városában” (Civitas Dei) kifejtette: a birodalom létét nem a kereszténység, hanem éppen a pogány hit újjáéledése veszélyezteti alapjaiban.
A birodalom bukását azonban semmi nem állíthatta meg: 1229 évvel Róma városának megalapítása után, 476-ban a barbár germán uralkodó, Odoaker megfosztotta trónjától az utolsó nyugat-római császárt, Romolus Augustulust. A pusztítás azonban mégsem volt teljes. Az ötödik század során a történelem éppen annyi időt hagyott, hogy a klasszikus civilizáció és a kereszténység értékeit gondos kezek az összeomlás elől a birodalom határain kívülre menekítsék. Messze északon, a ír szigetek alig megközelíthető magányában évtizedekkel Róma bukása előtt elkezdték összegyűjteni a birodalom minden részéről Platón, Cicero, Horatius, Vergilius és más klasszikus szerzők műveinek kéziratait, csakúgy, mint a keresztény egyházatyák írásait.

Homéroszt olvas a ködös Osszián

Abban, hogy Írország két évszázadon keresztül védelmezője lehetett a nyugati civilizáció legféltettebb értékeinek, múlhatatlan érdemeket szerzett egy Britanniában született fiatalember, akit tizenhat éves korában egy rablóbanda szülőhelyéről magával hurcolt az ír szigetre. Patricius, a későbbi szent Patrik hat éven keresztül rabszolga pásztorként járta be a rómaiak által a lakott világ - az ökuméné - véghatárain messze túleső földet. Bár szülei keresztények voltak, az ifjú Patricius nem sokat törődött a hit dolgaival. Későbbi önvallomásában elismeri: nem hitt Istenben, a papokat pedig egyenesen bolondoknak tartotta. A fogság magánya és a rabszolgasors azonban megindította a fiatalember lelkét. „Miközben egész nap a nyájakat őriztem, szüntelen imádkoztam. Isten szeretete és a tőle való félelem mind jobban és jobban körülvett. Hitem növekedni kezdett, és a Szellem feltámadt bennem” - így emlékezett vissza utóbb Patricius megtérése időszakára. Hat évvel később álomban egy hangot hallott, amely azt mondta neki: „Éhséged jutalmat nyert: haza fogsz jutni.” Reggel az ifjú útnak indult, nem törődve a szökött rabszolgákra leselkedő veszélyekkel. Háromszáz kilométert kellett megtennie a tengerpartig. Az út viszontagságait szinte fel sem fogta: „Isten erejében jártam …, nem volt mitől félnem.” Tengerészek segítségével eljutott otthonába, ahol szülei alig hitték el, hogy élve visszakerült a távoli rabszolgaságból, sőt időközben kipróbált hívővé vált. Nem sokat időzött azonban szülővárosában, amikor újra egy látomás tűnt fel előtte. Álmában egy sokaságot látott, akik rabságának földjéről, Írországból kiáltottak hozzá: „Jöjj, és járj újra közöttünk.”
432-ben Patrik visszatért, immár keresztény misszionáriusként az ír szigetre. Közel harminc éven át hirdette az evangéliumot az őslakos keltáknak, akik a kor egyik legerőteljesebb pogány kultuszát, a druidák vallását követték. A kelták szemében elmosódott a határ az anyagi és a természetfeletti világ között: a fák, a tavak, a hegyek egyben mind szellemek is voltak a számukra, amelyekkel különböző praktikákon keresztül próbálták felvenni a kapcsolatot. Patrik nem konfrontált közvetlenül a druida papokkal. Ehelyett ugyanazokon a szent helyeken, ahol ennek a kultusznak ceremóniáit tartották, hozott létre keresztény templomokat, hogy könnyebben elérje az összegyűlt embereket.
A kelta egyház a kitartó erőfeszítéseknek köszönhetően látványos növekedést ért el. Mire Patrik 461-ben meghalt, már a sziget pogány uralkodói is áttértek a keresztény hitre. Az evangélium hirdetése mellett Patrik nagy hangsúlyt fektetett szerzetesi közösségek megalapítására is. A sziget távoli, háborítatlan pontjain és a környező apró szigeteken létrehozott közösségek fő feladata az összegyűjtött antik és keresztény irodalom tanulmányozása és másolása volt. Abban az időben, amikor a kontinensen gyakorlatilag megszűntek a korábbi könyvtárak, dokumentumgyűjtemények, Írországban virágzott a klasszikus görög-latin műveltség. A barbár korba süllyedt Európa állapotát egy hatodik század elején keletkezett feljegyzés így jellemzi: „Ezekben az időkben, amikor az írástudomány hanyatlik, sőt megszűnőben van Gallia vidékein, nem találni képzett tudósokat, hogy - prózában vagy versben - megörökítsék a események krónikáját.”
Írországot természetes határai, a tengerek is oltalmazták: nem csupán a barbár hordákkal, de a római püspökség befolyásával szemben is. A különállás nem csak az egyes szertartási gyakorlatokat érintette. A kelta kereszténység toleráns - kritikusai szerint egyenesen megalkuvó - volt a más vallások felé. A druida kultuszok - ha kevésbé látványosan is, de - tovább éltek a szigeten. Az ír szerzetesség pedig a kontinens megkerülésével az egyiptomi sivatagban élő remeték tradícióit vette át. A kelta egyház további sajátosságának számított, hogy a római gyakorlattal szemben a mózesi törvényeket egyenrangúnak tekintette az Újszövetséggel. A szigeten tilos volt az uzsora, és még a házastársaktól is megkövetelték a szexuális élettel kapcsolatos ószövetségi előírások megtartását. A kelta keresztények egyes feljegyzések szerint megünnepelték a szombatot és a zsidó pészahot. A görög és a latin nyelv mellett a szerzetesek tanulmányozták a héber írásokat, és felhasználtak részleteket a római katolikus egyházban szigorúan tiltott zsidó apokrif kéziratokból is.

Meroving lesz az Antikrisztus?

Miközben a kelta egyház püspökei igyekeztek megőrizni függetlenségüket a pápai befolyással szemben, szoros kapcsolatot tartottak fenn egyes európai uralkodókkal. A hatodik század elején hatalomra került frank uralkodóház, a Merovingok közül némelyek - köztük az utolsó tényleges hatalmat gyakorló Meroving király fia, II. Dagobert - ír szerzeteseknél tanultak. A Meroving-dinasztia eredetéről és Rómához való viszonyukról több elmélet is napvilágot látott az utóbbi évtizedekben. Egyesek úgy vélik, hogy a család a Dél-Franciaországban letelepedett zsidó közösség tagjaival való házasságok révén egészen Dávid királyig viszsza tudta vezetni eredetét. E legenda szerint a dinasztia származása folytán elsőbbséget élvez minden más európai uralkodóházzal szemben. A pápaság a hetedik század közepéig úgy tűnik, hogy támogatta a Meroving uralkodókat, ám - körülbelül a kelta egyház függetlenségének felszámolásával egy időben - állítólag egy rivális családdal, a Karolingokkal kötöttek titkos szövetséget. Tény, hogy II. Dagobert király 672-ben bekövetkezett halálát követően - akit a feltételezések szerint meggyilkoltak - a Merovingok már csak formális uralkodói voltak a frank birodalomnak, a tényleges hatalmat kormányzóként a Karoling-család tagjai gyakorolták egészen 751-ig, amikor Kis Pipin formális hatalmától is megfosztotta az utolsó meroving uralkodót, III. Childericet. A Merovingok ettől kezdve eltűntek a történelemből, de a dávidi sarjból származó messiás-király mítosza - nem kis részben az ír hagyományoknak köszönhetően - a mai napig fennmaradt. Ezt az elméletet népszerűsíti Messiási örökség című könyvében három brit szerző, Michael Baigent, Richard Leigh és Henry Lincoln. Az összeesküvési elméletek egyik alapművének számító könyvben a szerzők egy titkos tervet ismertetnek, amely szerint a közeljövőben a konföderatív alapokon létrejövő Pán-Európai Unió első emberének egy Meroving-leszármazottat fognak megválasztani. Ám ha létezne is ilyen
elképzelés, kivitelezése akkor sem lenne könnyű, hiszen számos európai arisztokrata család - a Habsburg- Lotharingiai háztól kezdve a néhai angol uralkodóház, a Stewartok leszármazottaiig - állítja magáról, hogy Meroving-vér is csörgedez ereikben.

Az utolsó két pápa

A kelta egyház önállóságát a 664-ben Whitbyben megtartott szinódus megszüntette, azonban a skót-ír tradíció a későbbi évszázadokban is nagy hatást gyakorolt az európai kereszténységre és civilizációra. A katolikus egyháztörténet egyik érdekes személyisége, a pápaság jövőjéről szóló próféciái révén híressé vált szent Malakiás püspök Írországban született 1094-ben. Malakiás szoros kapcsolatban állt Bernát clairvaux-i apáttal, aki nagyra értékelte az ír püspök egyházszervezési képességeit. A katolikus hagyomány szerint Malakiás 1139-ben Rómában egy különös látomást látott, amelyben 112 rövid - egy-egy mondatos, vagy csupán néhány szóból álló - próféciát kapott a jövőben trónra lépő pápákról. Az egyháztörténészek évszázadok óta vitatkoznak arról, hogy mennyire illenek az allegorikus jellemzések az adott pápákra. Malakiás jövendölései az utóbbi évtizedekben ismét népszerűekké váltak, miután a jelenlegi egyházfő, II. János Pál a lista szerint a 110. a pápák sorában, aki után csupán ketten következnek. Az utolsó előtti pápát Malakiás az „olajfa dicsőségeként” („Gloria olivae”) jellemzi, akit II. (Római) Péter követ. Róla az ír püspök ezeket az apokaliptikus sorokat írta: „sok nyomorúságon keresztül vezeti át nyáját, miután a hét dombon épült város elpusztul, és a rettentő Bíró megjelenik, hogy megítélje a népet. Ez a vég.”
Egy másik keltákhoz kötődő hagyomány a skót koronázási kő legendája. A mintegy száz kiló súlyú ősi kőtömb állítólag Izraelből származik, és azonos azzal a kővel, amelyet az egyik zsidó pátriárka, Jákob használt fejpárnaként, ama nevezetes éjszakán, amikor álmában egy mennybe vezető lépcsősort látott. A skót-ír legenda úgy tartja, hogy maga Jeremiás próféta vitte magával a messiási királyság egyik jelképének számító követ Írországba, miután az országot elfoglalták a babilóni hódítók.
Tény, hogy a legendákon túl a kő a történelemben is jelentős szerepet játszott. Kezdetben a skót királyok koronázásakor használták, majd 1296-ban I. Edward király - aki felszámolta a skót függetlenséget és az országot Angliához csatolta - magával hurcolta, és a Westminster apátságban helyezte el. Ettől kezdve a XX. századig az „Elrendelés köveként” is emlegetett ereklye az angol uralkodó trónszékébe volt beépítve. Valamennyi angol uralkodót ezen ülve koronáztak királlyá egészen VI. György 1936-os trónra lépéséig. Később a követ múzeumban helyezték el, majd elhurcolása után pontosan 700 évvel, 1996. november 15-én az angol parlament döntése nyomán viszszaszállították Skóciába. A nemzeti szimbólum hazahozatala - amelyet Edinburgh-ben állítottak ki - új lendületet adott a skót függetlenségi törekvéseknek.
A kelta hagyományok nem csupán a nemzeti és egyházi szimbólumokban maradtak fenn. Bár Írország az utóbbi évtizedekben elsősorban a katolikusok és a protestánsok közötti véres felekezeti összetűzések kapcsán szerepelt a híradásokban, évezredes kultúrája ma is termékenyítőleg hat világszerte: ezt jelzi többek között az utóbbi évek kelta zenei reneszánsza. A „zöld sziget” - Yeats, G. B. Shaw, James Joyce, Samuel Beckett hazája - ahogy egykor a történelem fordulópontján közreműködött a civilizáció megmentésében, ma is tud példát adni az értékes és igényes kultúra iránti szeretetével. Az 1995-ben irodalmi Nobel-díjat nyert ír költő, Seamus Heaney erre utalva mondta honfitársairól: „Itt szeretik és megbecsülik a költőt… A televízió nem örvend nagy népszerűségnek, sokan kikapcsolják a készüléket, és szívesebben vesznek kezükbe egy könyvet.”