Vissza a tartalomjegyzékhez

DR. BALÁZS JÁNOS
Enni vagy nem enni

Evészavar alatt a táplálékfelvételi magatartás zavarait értjük. Két fő típusa van, az anorexia és a bulímia. Hivatalos nevük az anorexia nervosa és a bulímia nervosa. A nervosa, vagyis ideges jelző a lelki tényezők fontosságára utal. Az anorexia kóros soványsággal jár, az átlagos testsúly legalább 15 százalékának elvesztésénél kezdődik. Az átlagos testsúlyt legegyszerűbben úgy számíthatjuk ki, hogy az egy méteren felüli testmagasságból 10 százalékot levonunk. A bulímiára túlevési, falási rohamok jellemzőek, amelyeket általában önhánytatás követ.

Az evési zavarok története nem túlságosan régi, bár már az ókorban is előfordultak ilyen esetek. Tömeges méretűvé azonban csak ebben a században vált. A 80-as években már annyira elterjedt, hogy a bulvársajtó is rendszeresen foglalkozott vele. Az 50-es évektől a 80-as évekig fokozatosan csökkent a nőideál testsúlya, és ezzel párhuzamosan egyenesen nőtt a különböző fogyókúrákkal, testedzéssel, diétázással foglalkozó cikkek száma a magazinokban. Sokan tudnak például Lady Diana bulímiájáról, vagy ismerik Jane Fonda aerobic-programját. A Barbie-baba természetellenes karcsúsága is minta a gyerekek számára. A nők társadalmi imázsa az anya-szimbólumból a szex-szimbólumba ment át. A nők egy generáción belül voltak kénytelenek átélni a szerepváltozásokat. Elvárás lett a dolgozó, teljesítő és sikeres, ugyanakkor csinos és ápolt, nőies nő mintája. Ezek után nem csoda, hogy az evészavarok 10-15-ször gyakoribbak nőknél, mint férfiaknál. A 18-35 éves nők között az evészavarok aránya 1-4 százalékos, ezen belül a bulímia háromszor gyakoribb, mint az anorexia. Ezen kívül az anorexia tipikusan a serdülőkorban kezdődő betegség, míg a bulímia szinte kizárólag felnőtteknél fordul elő.
A karcsúság iránti törekvés aszkézist is igényel, ami ellentétben áll a modern kor hedonista, örömelvű vonásaival. Ez az ellentmondás beleírja magát a testbe. A fogyasztói társadalom a fogyasztás növelése érdekében egyszerre gerjeszti és nyomja el a vágyakat. A bulímiában az összefüggés elég egyértelmű: enni-hányni (pazarolni)-fogyni. Az anorexia súlyosságát jelzi, hogy a betegek nyolc százaléka 10 éven belül meghal nagyfokú leromlás vagy öngyilkosság miatt. Fiatal, tizenéves korosztályokban az anorexia a harmadik leggyakoribb betegség a kövérség és a tüdőasztma után. Mindhárom nagyrészt pszichoszomatikus zavar, ami azt jelenti, hogy a test és lélek egymásra hatása nagy szerepet játszik a betegség kialakulásában.
Az evészavar ugyanakkor sokszor titokban marad. Volt olyan beteg, aki 15 évig titokban tudta tartani bulímiáját még a saját családja előtt is. Az anorexia sokszor túlkontrolláló vagy túlféltő családokban alakul ki, ahol a serdülő az evés elutasításával lázad, illetve manipulál. Jellegzetes a testképzavar, ami azt jelenti, hogy a kislány túl kövérnek érzi magát, holott esetleg csak egy kicsit dundi. Fogyni kezd, de soványan is folytatja tovább a diétát. A saját testéről alkotott képben kialakult zavar egy érdekes kísérlettel igazolható. Az úgynevezett video-disztorziós technikával a beteg fürdőruhás képét életnagyságúra kinagyítják egy vetítő segítségével, és a kép szélességét a beteg szabályozhatja. A páciens a saját, reális képét rendszerint jóval vastagabbnak látja, ezzel szemben testideálját túlságosan karcsúra állítja be. A torzítás mértéke a betegség kimenetelét is előrejelzi. A lányok saját testüket rosszként és csúnyaként élik meg. Ennek hátterében általában feltételezik, hogy a serdülő lány fél a szexualitástól, a felnőtt nővé válástól, és a fogyással saját nemi érését akarja késleltetni. Gyakran konkrét szexuális inzultus áll a háttérben, vagy az, hogy autonómiaigényét a saját étvágya feletti kontrollban éli ki. Általában, rendszerszemléletben gondolkodva, kontrolláló családokról van szó, ahol az anya nem akkor etette a csecsemőjét, amikor éhes volt, hanem akkor, amikor a szabott ideje volt. Az anya az evésben is mintegy ráerőltette akaratát a gyermekére. Az éhezés ugyanakkor olyan anyagok (endorfinok) termelését indítja el az agyban, ami jókedvet és nyugalmat (eufóriát) ad, ezért az anorexia, ha tartós és súlyosabb fokú, átmehet szenvedélybetegségbe. Erre utal, hogy az anorexiások szeretnek kimerülésig dolgozni, sportolni.
A bulímia lelki háttere kicsit egyszerűbb. Az a nő lehet rá hajlamos, akit gyermekkorában minden sírására, bajára etetéssel vigasztaltak. Így általános feszültségcsökkentő, önvigasztaló módszerként tanulja meg az evést, és később is evéssel reagálhat szorongásokra, rossz hangulatra, kudarcra, dühre, agresszivitásra. Itt az evés örömszerzés, a falánkság által okozott testsúlynövekedés hányással megelőzhető, és egyben feszültségoldó hatású. Mindezek azonban rohamszerűen zajlanak, sokszor szinte önkívületi állapotban. Minden falási roham nagy bűntudatot kelt, amit a hányás sem tud teljesen feloldani. A falánkság sokszor szénhidrátéhséget jelent, aminek fogyasztása önmagában is nyugtató hatású. A rohamok gyakoribbak télen. Ez sok esetben átfedést jelent a téli depresszióval, amire szintén jellemző a szénhidrátéhség. Sok esetben itt is szexuális jellegű traumát tártak fel. A bulímiára egyébként az anorexiával ellentétben a kontrollvesztés jellemző. Az önkívület állapotában zajló rohamok magyarázata lehet az úgynevezett disszociációs hipotézis. Ez egy olyan konfliktuselhárító lelki mechanizmus, ami leválasztja a tudatról azt, amit az nem képes elviselni, például egy kisgyermekkori szexuális visszaélést vagy lelki terrort, katasztrófát. Ilyenkor ezek az élmények kilépnek a tudat kontrollja alól, és kiváltó okok hatására bármikor aktivizálódhatnak. Ez a jelenség azonban csak az esetek 20-25 százalékára jellemző.
Az evészavarok gyógyítása nehézkes és elég hosszadalmas. A téli depresszióval rokon bulímiánál igen hatékony és eredményes a szerotoninra ható új típusú hangulatjavítók szedése terápiás kezeléssel kombinálva. A anorexiások kezelése nehezebb, sokszor a kórházi befekvést nem lehet elkerülni. Az együttműködés a pácienssel és a családdal sokszor nehézségekbe ütközik. Mégis a leghatékonyabb a családterápia. Be kell mutatni a családnak a betegség segítő értelmét. Sokszor ugyanis a serdülő a betegségével akarja a családot, a szüleit összetartani. Jobb, ha nyíltan beszélnek a problémáról, mert amiről beszélnek, az jobban megoldható, kevesebb szorongást kelt.
(A szerző pszichiáter)