Tíz évvel ezelőtt, 1989-ben emlékeztek meg Koszovóban a rigómezei csata és a
szerb nemzeti hős, Lázár herceg halálának hatszázadik évfordulójáról. Michael A.
Sells amerikai történész nemrég megjelent „Az elárult híd” című könyvében
azt állítja, hogy a szerbek Slobodan Milosevics vezetésével tudatosan használták fel
a történelmi mementót a nemzeti és vallási érzelmek felszítására, és ezzel
jelentős szerepet vállaltak a Jugoszlávia felbomlása után kirobbanó konfliktus elmélyítésében.
Eredménytelennek bizonyult Richard Holbrooke amerikai különmegbízott közvetítési kísérlete
Belgrádban közvetlenül a tárgyalások folytatására kitűzött határidő előtt. Előtérbe
került a katonai megoldás Fotó: MTI
1992. augusztus 25-én a szerb hadsereg bombázni kezdte Bosznia-Hercegovinában a
szarajevói Nemzeti Könyvtárat. A bombázás a kulturális megsemmisítésre irányuló
szisztematikus kampány része volt: hasonló támadás áldozata lett a szarajevói
Keleti Intézet, amely jelentős balkáni iszlám és zsidó kéziratokat őrzött,
valamint a Nemzeti Múzeum is. 1992 áprilisa óta a szerb hadsereg fő célpontjai a nagy
könyvtárak, kéziratgyűjtemények és kulturális intézmények voltak Szarajevóban,
Mostarban és más ostromlott városokban. A szerbek tevékenysége során az európai építészet
remekei váltak a földdel egyenlővé: sok esetben felszántották a lerombolt mecsetek
helyét, és parkolókat, parkokat hoztak létre a területen, hogy a korábbi épületnek
még az emlékét is eltöröljék. A boszniai muzulmánok temetői, születési okmányai
és létezésük egyéb bizonyítékai semmisültek meg. A pusztítások célja a területfoglalás
és a politikai engedmények elérése mellett ezeknél több volt: egy nép kitörlése a
történelemből és létezésük, teljes kultúrájuk minden bizonyítékának megsemmisítése.
A többségükben katolikus horvátok és ortodox szerbek vallási ihletésű
nacionalizmusának szemszögéből a muzulmánok a legjobb esetben is csak másodrendű állampolgárok.
A boszniai muzulmánok és egyéb boszniaiak - szerbek, horvátok, zsidók, cigányok és
mások - azonban nem vallásuk, hanem nemzetiségük szerint azonosítják magukat,
vagyis nemzeti identitásuk szerint bosnyákok. Sorsukat az pecsételte meg, amikor 1992
áprilisában az Európa Tanács és az Egyesült Államok elismerte Bosznia-Hercegovinát
független államként. A jugoszláv hadsereg és a szerb milicisták minden oldalról
lerohanták a két tűz - a többségükben katolikus horvátok és a főként ortodox
szerbek - közé szorult új államot, és a szerbek elfoglalták területe 70 százalékát.
Vojiszláv Seselj radikális szerb politikus és író. Mondatokból épül fel a gyűlölet
Fotó: MTI
Három éven keresztül a „polgárháború”, az „ősi ellentétek” és a „kölcsönös
felelősség” frázisai segítettek a Nyugat számára természetessé tenni és
elfedezni mindazt, ami Bosznia-Hercegovinában a muzulmánok ellen történt. Amit „etnikai
tisztogatásnak” neveznek, az nemcsak láthatatlan, de kimondhatatlan is. Néha azonban
egy-egy pillanatra „láthatóvá” válnak az események. 1992 augusztusában az
omarskai és trnopoljei táborokban történtek a televízió nyilvánossága elé kerültek.
Csontsovány emberek, földre szegezett, megfélemlített tekintetek - nyilvánvaló
volt, milyen táborok ezek. A későbbi jelentések egyértelművé tették, hogy az
Omarskában elpusztultak megmenthetők lettek volna, ha az ENSZ és a NATO tagállamai,
amelyek tudtak e táborokról, tesznek is valamit azok ellen.
Az Omarskában és a többi hasonló táborban történtekre a sűrűn használt „etnikai
tisztogatás” kifejezés „etnikai” szava meglehetősen eufemisztikus. A boszniai
szerbek, horvátok és muzulmánok ugyanazt a nyelvet beszélik, annak ellenére, hogy
politikai okokból mindannyian másként nevezik azt. Valamennyien egy tőből származnak,
a szláv nyelvű és kultúrájú törzsektől, amelyek a hatodik század környékén vándoroltak
erre a területre. Azok, akiket ma üldöznek, vallási hovatartozásuk folytán egyszerűen
a rossz oldalra kerültek. Az etnikai tisztogatás nem más, mint a vallási tisztogatás
eufemisztikus megnevezése. Egy muzulmánok lakta város elfoglalása után először általában
a vallási és kulturális vezetőket, az értelmiségieket likvidálták, hogy a város
kulturális emlékezetét eltöröljék. A szerb lakosságot sok esetben már előre
figyelmeztették, hogy időben elmenekülhessen.
A Krisztus-gyilkosság ideológiája
A szerb radikálisok muzulmánellenes indulatának középpontjában egy olyan mitológiai
indok áll, amely a szláv muzulmánokat „krisztusgyilkosoknak” tekinti. A muzulmán
vallás azonban jó néhány évszázaddal Jézus Krisztus halála után keletkezett.
Hogyan lehetséges tehát ennek az ideológiának a fenntartása?
A szerb nemzeti mitológia egyik központi szereplője a mártír Lázár herceg, aki
1389-ben hősi halált halt az ottomán török szultán, Murád elleni harcban. A történetírók
ettől az eseménytől számítják a szerb függetlenség végét és az ötszáz éves
ottomán uralom kezdetét.
A 19. század folyamán a szerb nacionalisták Lázár alakját mindinkább krisztusivá
formálták át, megteremtve ezzel egy sajátos nacionalista mitológiát, amely a szerb
radikalizmus eredője lett. Meggyőződésük szerint Lázár herceg halála a szerb
nemzet halála is egyben, amely csak akkor támadhat fel, ha Lázár is feltámad, és
gyilkosainak leszármazottaitól megtisztítják a szerb népet.
A 6-7. században a Balkánra érkező déli szláv népek a kilencedik századra nagy tömegekben
tértek át a keresztény hitre. Az egyház szakadása később megosztotta a déli szlávokat,
és a középkori Boszniában már három keresztény egyház létezett: a katolikus, az
ortodox és az úgynevezett Boszniai Egyház, amely a két másiktól független volt. A török
birodalom hódítása nyomán a déli szlávok közül legnagyobb számban a bosnyákok tértek
át a muzulmán vallásra, nagyobb arányban, mint más délszláv népek tagjai. Ez az áttérés
a horvát és szerb nemzeti mitológia szempontjából opportunizmus volt. Különösen a
19. században, a szerb nacionalizmus erősödésével kapott jelentőséget a kérdés. A
szláv muzulmánok hitük elárulójaként ősi és gyűlölt ellenségek voltak, akiktől
a soviniszta felfogás szerint meg kell szabadítani a szerb nemzetet. Ezt támasztották
alá műveikkel a nemzeti gondolatot képviselő írók és gondolkodók is. Az „árulók”
népcsoportként elvesztették legitimitásukat, egyénekként pedig emberi mivoltukat: a
kereszténységről más hitre áttérni annyi volt, mint átkerülni a szláv fajból egy
másikba.
Az az eszme, hogy a boszniai szlávok a 15-16. században gyávaságból és számításból
tértek át a muzulmán hitre, a szláv nacionalizmus logikája szerint nem alkalmazható
a szlávok kereszténnyé válására, amely a nyolcadik század körül történt. A
gondolat annyira magától értetődő, hogy fenntartói nem is veszik a fáradságot az
érvelésre, miszerint a pogány szlávok kereszténnyé válása tisztán hitbeli indíttatású.
A szlávok ugyanis - e logika szerint - fajilag keresztények. A „krisztoszlavizmus”
gondolata a muzulmán szlávokat nemzeteken, fajokon és népeken kívül helyezi.
Az ortodox golgota
A „szerb Jeruzsálemnek” nevezett Koszovó nemcsak a szerb romantikus mitológia
kiindulópontja, hanem a vallási művészet és építészet, a szerb ortodox vezető
szerep központja is. Itt alapították meg a Szerb Patriarchátust 1346-ban.
Az elmúlt háromszáz évben Koszovót főként albánok lakták, akik nem szlávok,
nyelvük teljesen különbözik Jugoszlávia más népeinek nyelvétől. A legtöbb albán
hagyományosan iszlám vallású, bár jó részük nem gyakorolja hitét, vagy egyszerűen
ateista.
A szerbek Koszovót a szerb ortodox kultúra bölcsőjének tartják. Az 1389-es rigómezei
ütközet része lett a szerb nemzet „autentikus keresztény megtapasztalásának”,
elnyervén „a szerb golgota” értelmezést. A szerbek az albánokat kolostorok és őseik
sírjainak meggyalázásával vádolják. Az iszlám megérkezésével a szerbek szerint
virágzó középkori városok „a muszlim vallás barbár sötétségébe merültek”.
A koszovói iszlám emlékműveket gyakran ortodox templomok romjaira építették - érvelnek
a szerbek.
A század eleji balkáni háborúk után Koszovót szerb patrióták foglalták el, és a
modern szerb állam része lett. A két világháború között Szerbia gyarmatosította
Koszovót, az albánokat elüldözték, és szerbeket telepítettek be. 1974-ben Tito
alkotmánya Koszovónak és a Vajdaságnak autonóm területi státuszt adott. E két
tartomány Szerbia része maradt, de a jugoszláv vezetésben a többi államalkotó
nemzettel (Szlovénia, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Macedónia és
Montenegró) egyenlő szavazati joggal rendelkeztek. Az új alkotmány felingerelte a
szerb nacionalizmust.
A második világháború után az albán lakosság sokkal nagyobb mértékben
szaporodott, mint a szerbek, akik viszont a jobb munkalehetőségek reményében elvándoroltak
Jugoszlávia e szegény részéről. Az elszegényedett koszovói albánok magas születési
arányai egyre jobban erősítették a szerbek demográfiai félelmeit.
A háborúhoz vezető út: a népirtás vádja
1986-tól kezdve a szerb klérus és a nacionalisták kórusban hangoztatták az albánok
elleni népirtási vádjaikat. A szerb nacionalisták azt állították, hogy a magas albán
születési ráta a népirtás része, amelynek végső célja a szerb kulturális örökség
gyökeres kipusztítása.
A konfliktus erősödésével a szerb értelmiség és a klérus elhintette a hírt,
miszerint az albánok etnikai tisztogatásra esküdtek össze, és Albániával egyesülve
meg akarják alakítani „Nagy Albániát”. A szerb nacionalisták egész népeket
kezdtek el okolni második világháborús szereplésükért (az albánokon kívül a horvátokat
és a szláv muszlimokat). Az ortodox klérus nyelvezete is tükrözte a változásokat.
1989-ben Lázár herceg maradványait Koszovó tartományban körbehordozták, hogy emlékeztessenek
„Krisztus Hercegének” meggyilkolására, és a területi igényekre. A jugoszláv háború
küszöbén azonban a gyűlölet egyre inkább a boszniai muszlimokra kezdett irányulni.
A gyűlölet felszításában Vuk Draskovics írásai is nagy szerepet játszottak,
amelyben szadista szörnyetegekként ábrázolta a bosnyákokat.
A koszovói albánok elleni népirtási vádak, a horvátok állítólagos „usztasa természete”
és a szláv muszlimok „árulása” halálos kotyvalékká állt össze.
Amfilohije Radovics metropolita sajátosan magyarázta a szerbek helyzetét: az ortodoxia
„a szentségnek, az érintetlen és szeplőtelen igazságnak utolsó szigete” a Balkánon,
amely ellen „minden démoni erő felvonult”. A szerb művészek követelték, hogy népük
asszonyai szüljenek kilenc havonta. A népirtás vádja lassan a népirtásra való felhívás
kódjává változott Jugoszláviában. Szemtanúk szerint a vérengzés mindig azután
kezdődött el egy-egy településen, miután a helyi hírekben arról lehetett hallani,
hogy a horvátok és muszlimok meg akarják semmisíteni a szerbeket.
A földi pokol
1989. június 28-án a szerbek Koszovóban a rigómezei csata és Lázár herceg halálának
hatszázadik évfordulóját ünnepelték. Slobodan Milosevics elnök itt készítette elő
a nemzeti érzelmek radikális fellángolását. A tömeg Lázár képe mellett Milosevics
fényképeit emelte magasra. Az elnök régi ütközetekről szónokolt, és
figyelmeztetett a várható csatákra.
1992-re a szélsőséges paranoia nyelvezete gyökeret vert a szerb köztudatban. A milícia
tagjai olyan erőszakos szövegeket olvastak és tanultak meg fejből, amelyek a keresztények
elleni összeesküvésekről szóltak. Milosevics és nacionalista követői tömegeket
félemlítettek meg, és a médiát is kihasználták, hogy megdöntsék Ivan Sztambolics
szerb elnök hatalmát és tisztogatást hajtsanak végre a kommunista pártban, s a kormányzatban,
a Vajdaságban, Koszovóban és Montenegróban, a szerb autonóm területeken. Milosevics
ugyancsak megkísérelte, hogy a jugoszláv hadsereget szerb nacionalista irányítás alá
vonja a „Nagy Szerbia” megalakítására kezdett küzdelméhez. A muszlimok üldözésétől
vonakodó szerbeket megölték. A szerb milicisták megpróbálták kiprovokálni a
muszlimok bosszúját a még bosnyák ellenőrzés alatt álló területeken maradt
szerbek ellen.
A jugoszláv háború borzalmai közepette a szerbek megnyitották haláltáboraikat a
szerb radikálisok és bűnözők előtt, hogy éjszakánként verjék, kínozzák és megöljék
a foglyokat. A brutalitás atmoszférájában az áldozatokat igyekeztek dehumanizálni: a
„kiképzés” során a fiatal katonákkal végignézették a kínzásokat, a tömeges
nemi erőszakot, a gyilkosságokat. Aki csatlakozott a bűnelkövetéshez, annak megtanították,
hogy az áldozatok nem is emberi lények. A lealacsonyító címkék fontos szerepet játszottak
a népirtásban, hiszen a szerbek által megszállt területeken a horvátok csak usztasák
voltak, a muszlimok pedig törökök. A símaszkok és az arcfesték mögött a szerbek hősöknek
érezték magukat.
Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy sok szerb állt ellen, és őrizte meg
emberségét. Bogdan Bogdanovics, Belgrád egykori polgármestere például bátran kiállt
a mecsetek és kulturális emlékek szisztematikus lerombolása ellen.
A Madonna és a koncentrációs táborok
A jugoszláv háború idején a szerb ortodox egyház ugyanazt a hibát követte el, mint
a katolikus egyház Horvátországban a második világháború alatt. Sok esetben a szerb
klérus támogatta azokat a szélsőségeseket, akik Boszniában a vérengzéseket és a
mecsetek
lerombolását végezték. Vaszilije, a Zvornik-Tuzla terület püspöke megdöbbentő
kijelentést tett a boszniai muszlimokra utalva: minél több hitetlent ölnek meg a
szerbek, annál közelebb jutnak a mennyhez. Miután napvilágra került a haláltáborok,
a szervezett nemi erőszak és a mecsetek szisztematikus lerombolásának ténye, a szerb
ortodox egyház természetesen a tagadás politikáját választotta.
1981. június 24-25-én a Madonna megjelent hat katolikus gyermeknek Medjugorje faluban, a
béke üzenetét hozva. A medjugorjei jelenéseket a horvát politikusok hamarosan „államosították”:
nem véletlen, hogy a független Horvátországot 1991. június 25-én, pontosan a híres
jelenések tízéves évfordulóján kiáltották ki. A medjugorjei ferences rendi barátok
büszkén húznak párhuzamot a Szűz és a független horvát állam megszületése között.
Egy 1993-as újságban a következő volt olvasható: „A (medjugorjei) ajándékboltokban
jól megférnek egymás mellett a Madonna-szobrocskák, a máltai keresztek, a
horogkeresztek és egyéb náci jelképek.”
Horvátországban és Bosznia központi részén a katolikus vezetők elítélték ugyan a
horvát vallási nacionalisták bűntetteit, Hercegovinában azonban ez egészen másként
történt. A pápa szerepét nehéz lenne értékelni: II. János Pál szenvedélyes
hangon elítélte az erőszakot, és együttérzését fejezte ki az emberek szenvedései
iránt - tartozzanak bármely valláshoz. Nyilvánosan viszont soha nem ítélte el a
hercegovinai papságot az erőszakos vallási nacionalistáknak nyújtott támogatásért,
és sohasem vette a fáradságot, hogy Mosztárba repüljön, felszólítani az ottani klérust:
tegyenek valamit az üldözések véget éréséért. Ha a katolikus teológusok körében
oly népszerű medjugorjei Madonna valóban a békére szólított fel, hogyan lehetséges,
hogy üzenetének hallgatóit ennyire hidegen hagyja a Medjugorjétól mindössze pár
kilométeres távolságra fekvő koncentrációs táborokba zárt muszlimok sorsa? -
teszi fel a kérdést könyvében Michael A. Sells, hozzátéve: „A jelenések helyszínére
utazó zarándokokat olyannyira átitatja a belső derű és öröm, hogy meg sem hallják
a medjugorjei hegyek túlsó oldaláról a haláltáborok lakóinak nyögéseit?”
Mit tartanak fenn a békefenntartók?
A gyűlölet magvából táplálkozó konfliktus kigyomlálásában az ENSZ csúfos vereséget
szenvedett. Tevékenységének szégyenfoltjaira világít rá az alábbi eset.
1993-ban egy francia békefenntartó alakulat kíséretében Szarajevóba érkezett a
boszniai miniszterelnök, Dr. Hakija Turajlics. Páncélozott járművüket a szerb
hadsereg feltartóztatta, és az ajtó kinyitására szólította fel a franciákat. A békefenntartók
- tudva, mi következik - kinyitották a jármű ajtaját, félreálltak az útból,
és végignézték, ahogy a szerbek lelövik a fegyvertelen Dr. Turajlicsot. Hazatérésük
után a katonák hősiességük elismeréséül kitüntetésben részesültek.
Az 1992 áprilisa óta tartó, „polgárháborúnak” titulált folyamat gyakorlatilag a
javarészt fegyvertelen lakosság szisztematikusan megszervezett elpusztítása volt. Mire
1995. november 22-én megszületett a daytoni-egyezmény, az egész nyugati világban
elterjedt az a vélemény, mely szerint „a balkáni konfliktus az ősi gyűlölet elkerülhetetlen
következménye volt, s hogy ebben a háborúban mindenki bűnös.” Ez a megállapítás
vezetett a balkáni konfliktusokról a mai napig forgalomban lévő leegyszerűsített következtetéshez,
miszerint a térségben élő emberek bizonyos értelemben csupán azt kapják, amit megérdemeltek.
(Az oldal összeállításában közreműködött Csereklyei Márta és
Eperjesi Ildikó)