Vissza a tartalomjegyzékhez

SZABÓ IBOLYA ANNA
Koszovó, a szerb Jeruzsálem

Tíz évvel ezelőtt, 1989-ben emlékeztek meg Koszovóban a rigómezei csata és a szerb nemzeti hős, Lázár herceg halálának hatszázadik évfordulójáról. Michael A. Sells amerikai történész nemrég megjelent „Az elárult híd” című könyvében azt állítja, hogy a szerbek Slobodan Milosevics vezetésével tudatosan használták fel a történelmi mementót a nemzeti és vallási érzelmek felszítására, és ezzel jelentős szerepet vállaltak a Jugoszlávia felbomlása után kirobbanó konfliktus elmélyítésében.


Eredménytelennek bizonyult Richard Holbrooke amerikai különmegbízott közvetítési kísérlete Belgrádban közvetlenül a tárgyalások folytatására kitűzött határidő előtt. Előtérbe került a katonai megoldás    Fotó: MTI

1992. augusztus 25-én a szerb hadsereg bombázni kezdte Bosznia-Hercegovinában a szarajevói Nemzeti Könyvtárat. A bombázás a kulturális megsemmisítésre irányuló szisztematikus kampány része volt: hasonló támadás áldozata lett a szarajevói Keleti Intézet, amely jelentős balkáni iszlám és zsidó kéziratokat őrzött, valamint a Nemzeti Múzeum is. 1992 áprilisa óta a szerb hadsereg fő célpontjai a nagy könyvtárak, kéziratgyűjtemények és kulturális intézmények voltak Szarajevóban, Mostarban és más ostromlott városokban. A szerbek tevékenysége során az európai építészet remekei váltak a földdel egyenlővé: sok esetben felszántották a lerombolt mecsetek helyét, és parkolókat, parkokat hoztak létre a területen, hogy a korábbi épületnek még az emlékét is eltöröljék. A boszniai muzulmánok temetői, születési okmányai és létezésük egyéb bizonyítékai semmisültek meg. A pusztítások célja a területfoglalás és a politikai engedmények elérése mellett ezeknél több volt: egy nép kitörlése a történelemből és létezésük, teljes kultúrájuk minden bizonyítékának megsemmisítése.
A többségükben katolikus horvátok és ortodox szerbek vallási ihletésű nacionalizmusának szemszögéből a muzulmánok a legjobb esetben is csak másodrendű állampolgárok. A boszniai muzulmánok és egyéb boszniaiak - szerbek, horvátok, zsidók, cigányok és mások - azonban nem vallásuk, hanem nemzetiségük szerint azonosítják magukat, vagyis nemzeti identitásuk szerint bosnyákok. Sorsukat az pecsételte meg, amikor 1992 áprilisában az Európa Tanács és az Egyesült Államok elismerte Bosznia-Hercegovinát független államként. A jugoszláv hadsereg és a szerb milicisták minden oldalról lerohanták a két tűz - a többségükben katolikus horvátok és a főként ortodox szerbek - közé szorult új államot, és a szerbek elfoglalták területe 70 százalékát.


Vojiszláv Seselj radikális szerb politikus és író. Mondatokból épül fel a gyűlölet     Fotó: MTI

Három éven keresztül a „polgárháború”, az „ősi ellentétek” és a „kölcsönös felelősség” frázisai segítettek a Nyugat számára természetessé tenni és elfedezni mindazt, ami Bosznia-Hercegovinában a muzulmánok ellen történt. Amit „etnikai tisztogatásnak” neveznek, az nemcsak láthatatlan, de kimondhatatlan is. Néha azonban egy-egy pillanatra „láthatóvá” válnak az események. 1992 augusztusában az omarskai és trnopoljei táborokban történtek a televízió nyilvánossága elé kerültek. Csontsovány emberek, földre szegezett, megfélemlített tekintetek - nyilvánvaló volt, milyen táborok ezek. A későbbi jelentések egyértelművé tették, hogy az Omarskában elpusztultak megmenthetők lettek volna, ha az ENSZ és a NATO tagállamai, amelyek tudtak e táborokról, tesznek is valamit azok ellen.
Az Omarskában és a többi hasonló táborban történtekre a sűrűn használt „etnikai tisztogatás” kifejezés „etnikai” szava meglehetősen eufemisztikus. A boszniai szerbek, horvátok és muzulmánok ugyanazt a nyelvet beszélik, annak ellenére, hogy politikai okokból mindannyian másként nevezik azt. Valamennyien egy tőből származnak, a szláv nyelvű és kultúrájú törzsektől, amelyek a hatodik század környékén vándoroltak erre a területre. Azok, akiket ma üldöznek, vallási hovatartozásuk folytán egyszerűen a rossz oldalra kerültek. Az etnikai tisztogatás nem más, mint a vallási tisztogatás eufemisztikus megnevezése. Egy muzulmánok lakta város elfoglalása után először általában a vallási és kulturális vezetőket, az értelmiségieket likvidálták, hogy a város kulturális emlékezetét eltöröljék. A szerb lakosságot sok esetben már előre figyelmeztették, hogy időben elmenekülhessen.

A Krisztus-gyilkosság ideológiája

A szerb radikálisok muzulmánellenes indulatának középpontjában egy olyan mitológiai indok áll, amely a szláv muzulmánokat „krisztusgyilkosoknak” tekinti. A muzulmán vallás azonban jó néhány évszázaddal Jézus Krisztus halála után keletkezett. Hogyan lehetséges tehát ennek az ideológiának a fenntartása?
A szerb nemzeti mitológia egyik központi szereplője a mártír Lázár herceg, aki 1389-ben hősi halált halt az ottomán török szultán, Murád elleni harcban. A történetírók ettől az eseménytől számítják a szerb függetlenség végét és az ötszáz éves ottomán uralom kezdetét.
A 19. század folyamán a szerb nacionalisták Lázár alakját mindinkább krisztusivá formálták át, megteremtve ezzel egy sajátos nacionalista mitológiát, amely a szerb radikalizmus eredője lett. Meggyőződésük szerint Lázár herceg halála a szerb nemzet halála is egyben, amely csak akkor támadhat fel, ha Lázár is feltámad, és gyilkosainak leszármazottaitól megtisztítják a szerb népet.
A 6-7. században a Balkánra érkező déli szláv népek a kilencedik századra nagy tömegekben tértek át a keresztény hitre. Az egyház szakadása később megosztotta a déli szlávokat, és a középkori Boszniában már három keresztény egyház létezett: a katolikus, az ortodox és az úgynevezett Boszniai Egyház, amely a két másiktól független volt. A török birodalom hódítása nyomán a déli szlávok közül legnagyobb számban a bosnyákok tértek át a muzulmán vallásra, nagyobb arányban, mint más délszláv népek tagjai. Ez az áttérés a horvát és szerb nemzeti mitológia szempontjából opportunizmus volt. Különösen a 19. században, a szerb nacionalizmus erősödésével kapott jelentőséget a kérdés. A szláv muzulmánok hitük elárulójaként ősi és gyűlölt ellenségek voltak, akiktől a soviniszta felfogás szerint meg kell szabadítani a szerb nemzetet. Ezt támasztották alá műveikkel a nemzeti gondolatot képviselő írók és gondolkodók is. Az „árulók” népcsoportként elvesztették legitimitásukat, egyénekként pedig emberi mivoltukat: a kereszténységről más hitre áttérni annyi volt, mint átkerülni a szláv fajból egy másikba.
Az az eszme, hogy a boszniai szlávok a 15-16. században gyávaságból és számításból tértek át a muzulmán hitre, a szláv nacionalizmus logikája szerint nem alkalmazható a szlávok kereszténnyé válására, amely a nyolcadik század körül történt. A gondolat annyira magától értetődő, hogy fenntartói nem is veszik a fáradságot az érvelésre, miszerint a pogány szlávok kereszténnyé válása tisztán hitbeli indíttatású. A szlávok ugyanis - e logika szerint - fajilag keresztények. A „krisztoszlavizmus” gondolata a muzulmán szlávokat nemzeteken, fajokon és népeken kívül helyezi.

Az ortodox golgota

A „szerb Jeruzsálemnek” nevezett Koszovó nemcsak a szerb romantikus mitológia kiindulópontja, hanem a vallási művészet és építészet, a szerb ortodox vezető szerep központja is. Itt alapították meg a Szerb Patriarchátust 1346-ban.
Az elmúlt háromszáz évben Koszovót főként albánok lakták, akik nem szlávok, nyelvük teljesen különbözik Jugoszlávia más népeinek nyelvétől. A legtöbb albán hagyományosan iszlám vallású, bár jó részük nem gyakorolja hitét, vagy egyszerűen ateista.
A szerbek Koszovót a szerb ortodox kultúra bölcsőjének tartják. Az 1389-es rigómezei ütközet része lett a szerb nemzet „autentikus keresztény megtapasztalásának”, elnyervén „a szerb golgota” értelmezést. A szerbek az albánokat kolostorok és őseik sírjainak meggyalázásával vádolják. Az iszlám megérkezésével a szerbek szerint virágzó középkori városok „a muszlim vallás barbár sötétségébe merültek”. A koszovói iszlám emlékműveket gyakran ortodox templomok romjaira építették - érvelnek a szerbek.
A század eleji balkáni háborúk után Koszovót szerb patrióták foglalták el, és a modern szerb állam része lett. A két világháború között Szerbia gyarmatosította Koszovót, az albánokat elüldözték, és szerbeket telepítettek be. 1974-ben Tito alkotmánya Koszovónak és a Vajdaságnak autonóm területi státuszt adott. E két tartomány Szerbia része maradt, de a jugoszláv vezetésben a többi államalkotó nemzettel (Szlovénia, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Horvátország, Macedónia és Montenegró) egyenlő szavazati joggal rendelkeztek. Az új alkotmány felingerelte a szerb nacionalizmust.
A második világháború után az albán lakosság sokkal nagyobb mértékben szaporodott, mint a szerbek, akik viszont a jobb munkalehetőségek reményében elvándoroltak Jugoszlávia e szegény részéről. Az elszegényedett koszovói albánok magas születési arányai egyre jobban erősítették a szerbek demográfiai félelmeit.

A háborúhoz vezető út: a népirtás vádja

1986-tól kezdve a szerb klérus és a nacionalisták kórusban hangoztatták az albánok elleni népirtási vádjaikat. A szerb nacionalisták azt állították, hogy a magas albán születési ráta a népirtás része, amelynek végső célja a szerb kulturális örökség gyökeres kipusztítása.
A konfliktus erősödésével a szerb értelmiség és a klérus elhintette a hírt, miszerint az albánok etnikai tisztogatásra esküdtek össze, és Albániával egyesülve meg akarják alakítani „Nagy Albániát”. A szerb nacionalisták egész népeket kezdtek el okolni második világháborús szereplésükért (az albánokon kívül a horvátokat és a szláv muszlimokat). Az ortodox klérus nyelvezete is tükrözte a változásokat. 1989-ben Lázár herceg maradványait Koszovó tartományban körbehordozták, hogy emlékeztessenek „Krisztus Hercegének” meggyilkolására, és a területi igényekre. A jugoszláv háború küszöbén azonban a gyűlölet egyre inkább a boszniai muszlimokra kezdett irányulni. A gyűlölet felszításában Vuk Draskovics írásai is nagy szerepet játszottak, amelyben szadista szörnyetegekként ábrázolta a bosnyákokat.
A koszovói albánok elleni népirtási vádak, a horvátok állítólagos „usztasa természete” és a szláv muszlimok „árulása” halálos kotyvalékká állt össze.
Amfilohije Radovics metropolita sajátosan magyarázta a szerbek helyzetét: az ortodoxia „a szentségnek, az érintetlen és szeplőtelen igazságnak utolsó szigete” a Balkánon, amely ellen „minden démoni erő felvonult”. A szerb művészek követelték, hogy népük asszonyai szüljenek kilenc havonta. A népirtás vádja lassan a népirtásra való felhívás kódjává változott Jugoszláviában. Szemtanúk szerint a vérengzés mindig azután kezdődött el egy-egy településen, miután a helyi hírekben arról lehetett hallani, hogy a horvátok és muszlimok meg akarják semmisíteni a szerbeket.

A földi pokol

1989. június 28-án a szerbek Koszovóban a rigómezei csata és Lázár herceg halálának hatszázadik évfordulóját ünnepelték. Slobodan Milosevics elnök itt készítette elő a nemzeti érzelmek radikális fellángolását. A tömeg Lázár képe mellett Milosevics fényképeit emelte magasra. Az elnök régi ütközetekről szónokolt, és figyelmeztetett a várható csatákra.
1992-re a szélsőséges paranoia nyelvezete gyökeret vert a szerb köztudatban. A milícia tagjai olyan erőszakos szövegeket olvastak és tanultak meg fejből, amelyek a keresztények elleni összeesküvésekről szóltak. Milosevics és nacionalista követői tömegeket
félemlítettek meg, és a médiát is kihasználták, hogy megdöntsék Ivan Sztambolics szerb elnök hatalmát és tisztogatást hajtsanak végre a kommunista pártban, s a kormányzatban, a Vajdaságban, Koszovóban és Montenegróban, a szerb autonóm területeken. Milosevics ugyancsak megkísérelte, hogy a jugoszláv hadsereget szerb nacionalista irányítás alá vonja a „Nagy Szerbia” megalakítására kezdett küzdelméhez. A muszlimok üldözésétől vonakodó szerbeket megölték. A szerb milicisták megpróbálták kiprovokálni a muszlimok bosszúját a még bosnyák ellenőrzés alatt álló területeken maradt szerbek ellen.
A jugoszláv háború borzalmai közepette a szerbek megnyitották haláltáboraikat a szerb radikálisok és bűnözők előtt, hogy éjszakánként verjék, kínozzák és megöljék a foglyokat. A brutalitás atmoszférájában az áldozatokat igyekeztek dehumanizálni: a „kiképzés” során a fiatal katonákkal végignézették a kínzásokat, a tömeges nemi erőszakot, a gyilkosságokat. Aki csatlakozott a bűnelkövetéshez, annak megtanították, hogy az áldozatok nem is emberi lények. A lealacsonyító címkék fontos szerepet játszottak a népirtásban, hiszen a szerbek által megszállt területeken a horvátok csak usztasák voltak, a muszlimok pedig törökök. A símaszkok és az arcfesték mögött a szerbek hősöknek érezték magukat.
Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy sok szerb állt ellen, és őrizte meg emberségét. Bogdan Bogdanovics, Belgrád egykori polgármestere például bátran kiállt a mecsetek és kulturális emlékek szisztematikus lerombolása ellen.

A Madonna és a koncentrációs táborok

A jugoszláv háború idején a szerb ortodox egyház ugyanazt a hibát követte el, mint a katolikus egyház Horvátországban a második világháború alatt. Sok esetben a szerb klérus támogatta azokat a szélsőségeseket, akik Boszniában a vérengzéseket és a mecsetek
lerombolását végezték. Vaszilije, a Zvornik-Tuzla terület püspöke megdöbbentő kijelentést tett a boszniai muszlimokra utalva: minél több hitetlent ölnek meg a szerbek, annál közelebb jutnak a mennyhez. Miután napvilágra került a haláltáborok, a szervezett nemi erőszak és a mecsetek szisztematikus lerombolásának ténye, a szerb ortodox egyház természetesen a tagadás politikáját választotta.
1981. június 24-25-én a Madonna megjelent hat katolikus gyermeknek Medjugorje faluban, a béke üzenetét hozva. A medjugorjei jelenéseket a horvát politikusok hamarosan „államosították”: nem véletlen, hogy a független Horvátországot 1991. június 25-én, pontosan a híres jelenések tízéves évfordulóján kiáltották ki. A medjugorjei ferences rendi barátok büszkén húznak párhuzamot a Szűz és a független horvát állam megszületése között. Egy 1993-as újságban a következő volt olvasható: „A (medjugorjei) ajándékboltokban jól megférnek egymás mellett a Madonna-szobrocskák, a máltai keresztek, a horogkeresztek és egyéb náci jelképek.”
Horvátországban és Bosznia központi részén a katolikus vezetők elítélték ugyan a horvát vallási nacionalisták bűntetteit, Hercegovinában azonban ez egészen másként történt. A pápa szerepét nehéz lenne értékelni: II. János Pál szenvedélyes hangon elítélte az erőszakot, és együttérzését fejezte ki az emberek szenvedései iránt - tartozzanak bármely valláshoz. Nyilvánosan viszont soha nem ítélte el a hercegovinai papságot az erőszakos vallási nacionalistáknak nyújtott támogatásért, és sohasem vette a fáradságot, hogy Mosztárba repüljön, felszólítani az ottani klérust: tegyenek valamit az üldözések véget éréséért. Ha a katolikus teológusok körében oly népszerű medjugorjei Madonna valóban a békére szólított fel, hogyan lehetséges, hogy üzenetének hallgatóit ennyire hidegen hagyja a Medjugorjétól mindössze pár kilométeres távolságra fekvő koncentrációs táborokba zárt muszlimok sorsa? - teszi fel a kérdést könyvében Michael A. Sells, hozzátéve: „A jelenések helyszínére utazó zarándokokat olyannyira átitatja a belső derű és öröm, hogy meg sem hallják a medjugorjei hegyek túlsó oldaláról a haláltáborok lakóinak nyögéseit?”

Mit tartanak fenn a békefenntartók?

A gyűlölet magvából táplálkozó konfliktus kigyomlálásában az ENSZ csúfos vereséget szenvedett. Tevékenységének szégyenfoltjaira világít rá az alábbi eset.
1993-ban egy francia békefenntartó alakulat kíséretében Szarajevóba érkezett a boszniai miniszterelnök, Dr. Hakija Turajlics. Páncélozott járművüket a szerb hadsereg feltartóztatta, és az ajtó kinyitására szólította fel a franciákat. A békefenntartók - tudva, mi következik - kinyitották a jármű ajtaját, félreálltak az útból, és végignézték, ahogy a szerbek lelövik a fegyvertelen Dr. Turajlicsot. Hazatérésük után a katonák hősiességük elismeréséül kitüntetésben részesültek.
Az 1992 áprilisa óta tartó, „polgárháborúnak” titulált folyamat gyakorlatilag a javarészt fegyvertelen lakosság szisztematikusan megszervezett elpusztítása volt. Mire 1995. november 22-én megszületett a daytoni-egyezmény, az egész nyugati világban elterjedt az a vélemény, mely szerint „a balkáni konfliktus az ősi gyűlölet elkerülhetetlen következménye volt, s hogy ebben a háborúban mindenki bűnös.” Ez a megállapítás vezetett a balkáni konfliktusokról a mai napig forgalomban lévő leegyszerűsített következtetéshez, miszerint a térségben élő emberek bizonyos értelemben csupán azt kapják, amit megérdemeltek.

(Az oldal összeállításában közreműködött Csereklyei Márta és Eperjesi Ildikó)