Vissza a tartalomjegyzékhez

NÉMETH SÁNDOR
Az istenemberek : a történelem főszereplői

A zsidó-keresztény kinyilatkoztatás alapján álló gondolkozás és a szekularizált világszemlélet között alapvető eltérések vannak. A hívők figyelme kiterjed a természetfeletti realitásra, szerintük a látható világ, a történelem, az ember élete, sorsa nincs lezárva sem az isteni, sem a szatanikus beavatkozások előtt. Az evilági világkép szerint a dolgok, események természetes mérték, okok szerint történnek zárt anyagi keretek között, ezért a szekularizált ember számára csak az létezik, amit látni, bizonyítani lehet. A modern materializmus a természetfeletti világot, a Szentlelket, az angyalokat, a Sátánt, a démonokat stb. továbbra sem tekinti valóságnak, hanem tudománytalan, hiteltelen képzeteknek, amelyek egy zárt, vallásos eszmevilág részei, és a hívő emberek gondolkodásának sajátos vonásai.


A Szent Péter tér a Vatikánban. A pápának „jogában áll a császárokat letenni“

Ezzel szemben a hívők Isten mellett hisznek a Gonosz természetfeletti eredetében, személyes valóságában, valamint abban is, hogy az már eddig is jelentős mértékben meghatározta a világ és a nemzetek történelmének alakulását, sőt az anyagi világra is komoly befolyással bír. Ezért szerintük az ember minden jószándékú erőfeszítése ellenére sem képes kiszámítható jövőt teremteni önmagának. Az életet, a sorsot befolyásoló és alkotó tényezők között még ateista embertársainkban is az emberi értelmet meghaladó természetfeletti a domináns szereplő a hívők szerint. Esetükben legfeljebb arról van szó, hogy földi pályafutásuk során sohasem ismerik fel a sorsukat ténylegesen irányító vagy befolyásoló szellemi erők létét. A bibliai világnézet szerint a látható fizikai világ a láthatatlan szellemi valóságból lett, ezért az utóbbit magasabb rendűnek, valóságosabbnak tekinti az evilágnál.
Eszerint a fizikai világnak megvannak ugyanazok a relatív törvényszerűségei, amelyeknek megfelelően benne a természetes folyamatok lezajlanak, de ezekbe beavatkozhat, és megmutatkozhat bennük a természetfeletti, s ennek következtében nem anyagi, hanem szellemi okok irányítják a földi eseményeket, dolgokat is. A jövőt - többek között - emiatt is egyedül Isten ismeri, aki azt megismertetheti az emberekkel. A hívők előtt az élet nem feltétel nélküli, objektív, állandó adottság; és nemcsak egyéni, közösségi, hanem kozmikus, univerzális mértékben is érheti az emberiség jövőjét katasztrófa.
A materializmus is számol egy átfogó, a Földet, az emberiséget elpusztító katasztrófa lehetőségével, de a kozmosz pusztulásának lehetőségét anyagi okokkal magyarázza. Tisztában van azzal, hogy a csúcstechnológia birtokába jutott emberiség a történelemben először került olyan helyzetbe, hogy saját magát is képes elpusztítani. Számos természettudományos tény azt látszik igazolni, hogy Földünket - más bolygókhoz hasonlóan - már többször is sújtotta átfogó katasztrófa. Némely vélekedés szerint bolygónk már most is egy összefüggő temető, amely valamikor virágzó, katasztrófa sújtotta civilizációkat rejt magában. A hívők szerint a világméretű katasztrófának azért nem lehetnek materiális okai, mert a Teremtő a fizikai világot is jónak teremtette, a Földet az ember lakhelyéül alkotta meg. Szerintük a katasztrófák akkor történnek, amikor az emberiség erkölcsi és szellemi gonoszsága által azonosul a gonosz transzcendens világával. Az ilyen erkölcsi-szellemi szinkretizmus az emberi és a szatanikus erők között rendszerint azért szabadította föl a pusztító erőket a történelemben, mert komolyabb visszatartó akadály hiányában a gonoszság lényeinek erői ki tudtak bontakozni az emberi gonoszsággal való együttműködésük által egy adott korban.

A diszharmónia fejedelme

Gyakran felteszik az emberek a kérdést: Isten teremtett mindent - de miért alkotta meg a Sátánt? A történelmi és eszkatológiai Rosszért így végeredményben Isten is felelős, mondják. A helyes biblikus válasz vélhetően az, hogy nem Isten teremtette a Sátánt, hanem az egyik angyali fejedelem, Lucifer lett Sátánná. (A latin Lucifer név jelentése „Fényhordozó”, a héber Hélél ben Sáhár, „Ragyogó, Hajnal fia” név nyomán az Ézsaiás 14,12 alapján. A héber Szátán jelentése: „Ellenség”, „Vádló”.) Lucifer Isten teremtménye, aki Ezékiel próféta szerint „oltalmazó kerubként” Édenben, Isten kertjében szolgált a történelem előtti korszakban. Az angyalvilágban valamikor Lucifer volt a legcsodálatosabb, legszebb lény, akiről azt állította a próféta, hogy ő volt „az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben”. Számos bibliakutató szerint Lucifer az Univerzum harmóniájának letéteményeseként, koordinátoraként tevékenykedett, aki Isten tiszteletét vezette.
Ősi judaista és ókeresztény felfogás szerint a Teremtő már az ember teremtése előtt felosztotta az Univerzumot „tartományokra”, melyeket angyali szervezetek fennhatósága alá rendelt. A teremtett világok közötti harmónia felbomlását, a konfliktusokat, pusztulásokat Lucifer bukásának a következményei idézték elő. Egyes feltételezések szerint Naprendszerünk és Földünk is Lucifer uralmi térségéhez tartozott. Ez az angyal eredetileg jó és szent lény volt, Teremtője ruházta föl szabad akarattal, és ez tette képessé őt arra, hogy Isten ellenségévé, rágalmazójává váljon. A gonoszságot így Isten teremtményei hozták létre, amikor szabadságukkal Isten akaratával, törvényeivel szemben éltek.
Számos világi bölcselő, író és költő Lucifert összefüggésbe hozta a görög mitológia legendás alakjával, Prométheuszszal, aki a zsarnok és embergyűlölő Zeusz ellen lázadt föl, hogy a főisten akarata ellenére segítséget, tudást adjon az emberiségnek. A Biblia Istenének Zeusszal, valamint Lucifernek Prométheusszal történő azonosítása azonban minden alapot nélkülöz. A zsidó-keresztény démonológia alapján Zeuszt leginkább a Sátánnal lehet azonosítani, míg Prométheusz alakja bizonyos messianisztikus jegyekkel van felruházva, aki vállalja a konfliktust a zsarnok Zeusz-Sátánnal, hogy segítse fölemelkedni az emberiséget.
Lucifert lázadásában számos angyal követte, akiknek felügyelete alatt álltak a bolygók és Földünk térsége is. Az ember teremtésének egyik célja már az volt, hogy bolygónkon az emberiség olyan istencentrikus civilizációt hozzon létre, amely térségünket felszabadítja a Sátán és a bukott angyalok uralma alól. Néhány keresztény teológus szerint a görög-római istenek valójában azokkal a bukott angyalokkal azonosak, akik az ember bűnbeesése óta szellemi ellenőrzésük alatt tartják a Földet, és akiket Jézus halálával és feltámadásával legyőzött.
Az eredeti tervet Ádám bukása hiúsította meg, melynek következtében a Sátán növelni tudta hatalmát, befolyását a Földön. Az ember bűnbeesése előtt „levegőbeli fejedelem” volt csupán, vagyis a Föld feletti atmoszférában, a teológusok szerint a „második égben” található a főhadiszállása. Ádám bukása után „e kor istenévé” is lett, mert megszerezte az embertől a hatalmat a Föld, a történelem feletti befolyásra is.
A teológusok ezt az állításukat Jézus és a Sátán közötti beszélgetésre alapozzák, amely szerint, miután az ördög megmutatta a Názáretinek „a föld minden országait egy szempillantásban”, a következő ajánlatot tette: „Neked adom mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét, mert nékem adatott és annak adom, akinek akarom. Azért ha te engem imádsz, mindez a tied lesz.” (Lukács 4,6-7) Jézus elutasította a Sátán ajánlatát, de nem cáfolta állításának valóságtartalmát. Vagyis tudomásul vette, hogy a megváltásig a Sátán rendelkezett a legnagyobb hatalommal a Földön. Az idézett igeszakaszból az ördög történelmi célja is nyilvánvaló: az emberiség imádását akarja megszerezni személye számára, és ehhez keres megfelelő embereket. A keresztények szerint Jézus legyőzte, de nem semmisítette meg a bukott angyalok hierarchiáját, melyeknek hálójában a világ napjainkban is vergődik.

„A világi történelemfelfogást nem mindig
a materialista nézőpont fémjelezte:
a nagy ókori uralkodók tisztában voltak
a történelem láthatatlan dimenziójával.“

A Sátán a történelem során kijelölt egy-egy bukott angyalt, vagy angyalok csapatát a világ minden egyes geopolitikai egysége fölé, hogy ott hatalmi centrumokat tartsanak fenn olyan embereken keresztül, akik Isten akaratával ellentétesen akarják formálni a történelmet, az emberek életét. Pál apostol a nemzetek mögött álló, láthatatlan, bukott angyalokat négy kategóriába sorolta: arkhék (bukott angyali vezetők, akik nemzetek és a föld térségei fölé lettek helyezve); exúsziák (hatalmasságok, akik emberi szervezetek, ezek vezetői mögött állnak); koszmokratórok (azok a sötét angyalok, akik az emberekben hoznak létre ellenséges, lázadó magatartást Istennel szemben). A pneumata ponéra, azaz a „gonoszság szellemei” pedig országok, kultúrák, családok keretei között működnek. A bukott angyali rendek szolgálatában démonok seregei is állnak, melyeket tisztátalan szellemeknek is nevez a Szentírás.
A Biblia szerint a világbirodalmak bukott angyali fejedelmek irányítása alatt álltak, akik a pogány hatalmak urainak közvetítették a Sátán tervét és céljait. Ezek az erők rendszeresen beavatkoztak a történelembe, így a nagy jelentőségű történelmi események mögött - e felfogás szerint - eddig is láthatatlan, természetfölötti lények álltak. A világi történelemfelfogást nem mindig a materialista nézőpont fémjelezte: a nagy ókori uralkodók tisztában voltak a történelem láthatatlan dimenziójával. Ők azért minősültek eviláginak, mert a bukott angyalokat - szemben a zsidó-keresztény állásponttal - pozitív isteneknek tekintették, akikkel igyekeztek kapcsolatban állni és támogatásukat megszerezni. A politeizmus a bukott gonosz angyalok kultuszát foglalta magában, akiket a pogányok - tévesen - „jó istenségeknek” (agathosz daimón) minősítettek. E diabolikus szellemi tradíció elindítójának Nimródot tartja a biblikus hagyomány; történelmi beteljesítője pedig - a bibliai próféciák előrejelzése szerint - az Antikrisztus lesz.

A kígyó magjai

A közel-keleti kultúrkörökben minden bizonnyal ismert volt az ősevangéliumi álláspont, amely szerint „az asszony magja” és „a kígyó magja” közötti kapcsolatot az ellenségeskedés fogja jellemezni, amely az aszszony magjának győzelmével fog végződni. Az igeszakasz nem használja ugyan a „Messiás” és az „Antikrisztus” kifejezést, de - az egész Írás üzenetét figyelembe véve - arra utal, hogy a történelem konfliktusának a magját a Krisztus és az Antikrisztus közötti harc képezi, amely azután az igazi Messiás diadalával fejeződik be.
A Biblia szerint az első városállamokat a Tigris és az Eufrátesz folyók mentén Nimród alapította (Bábel, Erekh, Akkád, Kálnéh, Ninive). Ez a tehetséges vadász - a hagyományok szerint - az ott élő embereknek védelmet nyújtott az elszaporodott vadállatokkal szemben. A városokat magas kőfallal vette körül, sőt Josephus Flavius szerint „a kormányzást fokozatosan tirannizálta (zsarnoksággá változtatta), mivel más módját nem látta annak, hogyan fordítsa el az embereket az Isten félelmétől…” A zsidó hagyományok szerint Nimród volt az, aki „az összes embert föllázította Isten ellen”. Nevéhez fűződik Bábel tornyának építése is, amely a Bibliában a gonosz birodalmának jelképe lett. Nimródnak és kortársainak vállalkozását a Teremtés könyve azért marasztalta el, mert az Isten akaratával ellentétben álló célokat kívánta megvalósítani. Isten megígérte az emberiségnek a Messiást. Arra utasította az embereket, hogy szaporodjanak és vegyék birtokba az egész Földet. Ezzel szemben Nimród az önmegváltást propagálta - „szerezzünk magunknak nevet” -, valamint az egységes, letelepült életmódot hirdette a népek vándorlásával szemben.
Nimródot - és különösen feleségét, Szemiramiszt - vallásalapítóként is számon tartja a vallástörténelem. Számos keresztény valláskutató szerint Bábel (Babilón) azért is szimbóluma a különféle vallási kultuszoknak, bálványimádásnak, mert ezen a helyen alakult ki a bukott angyalok, démonok kultusza. Hérodotosz ókori történetíró is megemlíti, hogy Babilón volt a bálványimádás kezdeti forrása. A hagyomány Nimródból emberfeletti lényt kreált, akiről - állítólag - halálát követően felesége azt terjesztette, hogy a Nap istenévé vált, és újra megszületett Tammúzban, Szemiramisz fiában. Feltételezések szerint Babilónban „konstruáltak” először a politikai vezetőnek isteni származást, hogy vallásos imádat tárgyává tehessék személyét. Egyiptom uralkodói, a fáraók is a Napisten (Rá) egyenes leszármazottainak tekintették magukat. Tudatosan keresték a természetfölötti lényekkel a kapcsolatot. Az alattvalóknak földre kellett borulniuk előttük, csak kivételes esetben engedte meg a fáraó
a lábát megcsókolni. Az istenkirály eszménye alapján uralkodott Nabukodonozor, az „arany fej” is, míg Dániel prófétának a hatása alá nem került. A babilóni király főistenként új isteneket kreálhatott, melyeknek imádására kötelezte a népét.
Nagy Sándor (Dániel prófétai látomásában a „kos”) erőteljes okkult befolyás alatt álló szülőktől származott. Plutarkhosz megemlíti a híres hadvezérről írott életrajzában, hogy apja is, anyja is a szamothrakéi misztérium beavatottai voltak. Állítólag Philipposz, Nagy Sándor apja azért idegenedett el feleségétől, Olimpiásztól, mert az asszonynak természetfölötti lénnyel volt kapcsolata. A görög hagyomány szerint Olimpiász megszállott rabja volt az orphikus és a dionüszoszi misztériumoknak, melyeknek kicsapongó, önkívületben zajló ünnepein, orgiáin rendszeresen részt vett. Szelídített kígyókat hordozott magával kosarában, sőt azokkal aludt. Nagy Sándor isteni származásával kapcsolatban elterjedt az a mendemonda, hogy anyja eksztatikus állapotban lett terhes egy természetfölötti lénytől. (Az ókori görög világképben lehetségesnek tartották, hogy istenek teherbe ejtsenek asszonyokat.)
Nagy Sándort egy egyiptomi istennek, Amonnak a papja mondta isteni származásúnak. A király megszakította babilóni hadjáratát, hogy meglátogassa Amon isten észak-egyiptomi szentélyét. Ekkor a jövendőmondás istenének papja azt mondta Nagy Sándornak, hogy nincs apja. A királyt „Zeusz gyermeké”-nek szólította. Plutarkhosz szerint Nagy Sándor nem volt meggyőződve állítólagos isteni eredetéről, de az istenkirály-eszmét felhasználta ellenfeleivel szemben. Perzsia meghódítása után először a perzsáktól, majd macedón-görög harcostársaitól is megkívánta az istennek kijáró térdreborulást és kezének megcsókolását. A pap- istenkirály eszme egy pogány teológiai elképzelésre épül, amely szerint Isten uralkodik a Föld felett, és ezért az emberek fölött Isten kiválasztottjai, „fiai” (afféle „emberfeletti emberek”) gyakorolják a hatalmat. Az evilág, a hatalom ezen okkult, kultikus felfogása ellentétben áll a Biblia tanításával - amely ugyanakkor elismeri azt, hogy kivételes esetekben egy nemzetnek Isten választhat ki vezetőt.

A vasbirodalom istenei

A Római Birodalom fokozatosan vette át a Kelettől a pap-istenkirály eszméjét. Julius Caesar volt az első uralkodó - és egyben Jupiter papja -, aki a „pontifex maximus” címet, melyet a pergamoni királytól örökölt Róma, viselte. A híres hadvezér magát istenként és megváltóként is tiszteltette. Augustus („magasztos”, „fenséges”) személye kultuszának népszerűsítésére külön papi testületet rendelt. Néró (i. sz. 54-68) az egész világ urának, új napistennek tartotta magát.


Augustus császár. Úr és isten?

A Krisztus születése utáni első században a császárkultusz kötelező államvallás lett. A császár önmagára messiási címeket vonatkoztatott, mint például: „az ember üdvözítője és istene”, „úr és isten”, „isten fia”, „főpap”, „királyok királya”. Rendeleteit „evangéliumnak”, leveleit „szent iratoknak” titulálták. Érkezésére való várakozást „parúsziá”-nak”, látogatását pedig „epifániá”-nak nevezték. Nem csoda, hogy János apostol többször három értelemben is használja írásaiban az „antikrisztus” kifejezést. Korában ugyanis a császárság messianisztikus tekintélyre tett szert. János apostol a jelenség mögött az antikrisztus szellemét ismerte fel, amely szerinte Krisztus mennybemenetele után a világ fő irányító erejévé vált. Ez a diabolikus szellemi hatalom rendszeresen kiválaszt magának antikrisztusokat, hogy ezek által a világot felkészítse a nagy Antikrisztus számára.
Számos protestáns szerző és világi történész Constantinus császár megtérését nem fogadja el valóságosnak. Szerintük a császár inkább az Antikrisztus prototípusa, és jelentős szerepet játszott abban, hogy a római püspöki hivatalból pápaság lett. A kereszténység állami elismertetésének tulajdonképpen az lett az ára, hogy a császár vált a kereszténység tényleges vezetőjévé, vagyis elfoglalta Jézus Krisztus helyét. Ő hívta öszsze i. sz. 325-ben az első ökumenikus zsinatot (Nikea), amelyen elnökölt is, sőt fontos teológiai vitákban övé volt a végső szó.

„A hamisítvány a pápát
a világ császárának tekinti,
aki a világi hatalmak felett áll.”

A császár úgynevezett „megtérése” után is használta a pogány eredetű és tartalmú „pontifex maximus” címet. Ezzel egyidejűleg a „külső ügyek püspökének” is kinevezte magát (később fia, Constantius, miután császár lett, a „püspökök püspöke” címet is felvette). De még ez sem volt elég: Constantinus saját magát „vicarius Christi”-nek, azaz „Krisztus helytartójának”, „helyettesítőjének” nevezte.
Róma püspökei és az egyház teológusai ezek után mindent megtettek, hogy a császártól visszavegyék a kereszténység vezetését, és kivívják a világi hatalommal szembeni függetlenséget. Miután a császár Bizáncba költözött, a katolikus egyház egyre nagyobb földbirtokra, gazdagságra, politikai és közjogi hatalomra tett szert. Gratianus római császár - miután egy ideig viselte - végül azért utasította el a „pontifex maximus” cím használatát, mert Jeromos egyházatya meggyőzte annak bálványimádó és istenkáromló voltáról.

Damasus - aki 366-ban egy 137 halottat követelő puccsal szerezte meg a római püspöki széket - nagy hatalmú, gazdag emberré vált; őt választották meg először római püspökként „pontifex maximusnak”. A „pontifex” szó a latin „pons” és a „facio” („híd” illetve „csinálni”) szavakból származik. A címet viselő papok hídkészítő, összekötő kapcsot jelentenek a jelenvaló élet és a jövő között. Róma harcot indított a többi tekintélyes püspöki központ ellen, hogy megszerezze velük szemben az elsőbbséget (primátust). A negyedik századtól nevezik a római püspökséget „Sedes Apostolicá”-nak, azaz apostoli széknek, ami a többi püspök fellebbviteli fórumát jelentette. Ekkor vezették be a római püspökök levelezésükben az uralkodói stílust és hangnemet. A toledói zsinaton (400-ban) jelenik meg először a „pápa” kifejezés.
Dániel próféta előrejelzésének megfelelően a vasbirodalom - 395-ben - kettészakadt. A két lábszár már a vas és az agyag keverékéből fog összeállni. A Bibliában a vas gyakran a bűn, az ellenszegülés, a pusztítás képe, az agyag pedig a szennyet, a bizonytalanságot, a törékenységet jelképezi. A prófétai képben az agyag azokra a barbár törzsekre utal (germánok, szlávok, majd később a magyarok is), amelyek Krisztus után a IV. és V. századtól kezdődően behatoltak a Római Birodalom területére, ahol összeolvadtak az őslakossággal, majd - feladva törzsszövetségi rendszerüket - Róma hatására önálló királyságokat hoztak létre. A barbár népekkel való keveredés után már nem lehet a birodalmat egyesíteni a prófécia szerint, mert „a vas nem egyesül a cseréppel”.

A „hídkészítők”

A Nyugatrómai Császárság megszünése (476) után kezdődött el a negyedik világbirodalom második korszaka, amelyet az Apokalipszis könyve az „amely volt, és nincs, noha van” megállapítással jellemez. Ennek a másfél évezred óta tartó korszaknak a kulcsszereplője kétségkívül a római pápaság. A „vaskorszak” vége felé a római püspökség fő törekvése az volt, hogy a császári hivatal hatalmát megszerezze.
A pápák hosszú évszázadokon át kemény és kitartó munkát végeztek e cél érdekében. I. Gergely pápa (590-604), aki Itália birtokosa lett, létrehozta a pápai államot, a „patrimonium Petri”-t, „Péter örökségét”. Természetesen Péter apostolnak semmi köze nem volt a pápai földbirtokokhoz és gazdagsághoz, és különösen a pápai államhoz. Ez a képződmény egyértelműen a római püspökség és a császári trón fúziójából alakult ki. A pápai állam megalakulása után elkezdődött a keresztény színezetű birodalom kiépítése a pogány impérium területén - vagyis Európában.
A pápaság ettől kezdődően elsősorban nem erkölcsi-szellemi intézmény, hanem hatalmi konstrukció, amelynek legfőbb evilági vágya az volt, hogy minden politikai és közjogi hatalmat a pápaságba összpontosítson. „Krisztus helytartói” mint a nyugatrómai császár utódai Nyugat- és Közép-Európa uraiként léptek fel a középkorban. A pápák álmainak megvalósulását a longobárdok, majd a frank és a német-római császárok akadályozták meg leginkább. A pápai állam fennmaradását kétségessé tevő longobárdok ellen a pápa a frankokkal kötött szövetséget. Ez a frigy Napóleonig (1806-ig) jelentős mértékben meghatározta Európa sorsát. A VIII. század vége felé „került elő” az úgynevezett Constantinusi adománylevél, amely tükrözi a pápai állam nagyhatalmi törekvéseit. Az iratról később kiderült, hogy nem Nagy Constantinustól származik, hanem a pápai udvarban századokkal később készített hamisítvány. A benne megfogalmazott álláspont azonban annál pontosabban tartalmazza a pápaság hivatalos koncepcióját a világ fölötti uralomról (lásd keretes írásunkat). A hamisítvány a pápát a világ császárának tekinti, aki a világi hatalmak felett áll. A nagy erkölcsi-szellemi tekintéllyel rendelkező püspöki központok és minden keresztény is neki van alárendelve.
A frankok segítségével a pápai állam került ki győztesen a longobárdokkal való konfliktusból. III. Leó nemcsak hálából koronázta császárrá Nagy Károlyt (800-ban), hanem ezzel kívánta demonstrálni a pápaság elsőbbségét a császársággal szemben. A gyakorlatban azonban Európában a - frank, majd a német-római - császáré lett a vezető szerep például a pápaválasztásban, a püspökök kinevezésében is.
A néhány évszázadig tartó hatalmi harcból a pápa és a császár között (invesztitúraharc) végül is a pápaság került ki győztesen. A XI. században újra megfogalmazódott Európa egyesítésének koncepciója, az úgynevezett „Respublica Christiana” gondolata. Az egységes, keresztény Európa eszméje szerint a keresztény népeknek egy nagy birodalomban kell tömörülniük úgy, hogy közben megőrzik viszonylagos önállóságukat, nemzeti karakterüket. VII. Gergely (1073-1085) Dictatus Papae című iratában kifejtette a szent birodalom hatalmi felépítését. Szerinte Európában a két legnagyobb hatalom a pápa és a császár. Jézus Krisztus a pápának adta a teljes - szellemi és világi - hatalmat, ezért a császár a pápa megbízottja, akinek ő adta át a világi hatalmat. A pápának „jogában áll császárokat letenni”, szól az irat. A császár hatalomgyakorlása akkor törvényes, ha az egyház érdekeinek megfelelően kormányoz, és alárendeli magát a pápa ítéletének, aki kizárólag Istennek tartozik felelősséggel tetteiért, döntéseiért. Az irat azt is tartalmazza: „Egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni.”
A császár feladata még az európai keresztény királyok feletti felügyelet; a népek alárendelése a pápának; az egyház védelme a pogányokkal szemben (muzulmánok, zsidók, eretnekek). A középkori pápákat az ókori pap-istenkirályok mintájára az emberek vállukon hordozták a felvonulásokon. Bizonyos alkalmakkor az emberek „Krisztus helytartói” előtt le is borultak, vagyis vallási imádásban részesítették.


Constantinus császár

A keresztény európai egység sohasem valósult meg igazából, annak ellenére, hogy a pápák, a császárok és az európai királyok mindent megtettek ennek érdekében. A keresztesháborúk által igyekeztek megszabadulni a külső ellenségtől - kevés sikerrel, ugyanis szertefoszlatta az álmot az oszmán-török birodalom betörése a Balkánra, majd Magyarországra, és a térség általuk történt meghódítása. Az egységesített oktatási rendszerrel, a skolasztikával kívánták biztosítani a katolikus világnézet monopóliumát Európában. Különböző eszmei-vallási mozgalmak azonban, mint a természettudományok fejlődése, a reneszánsz, a humanizmus, az evangéliumi mozgalmak ezt az elképzelést is meghiúsították - de minden ilyen irányzatnak kemény harcot kellett folytatnia a túlélésért a skolasztikával és a mögötte álló destruktív vallási-világi hatalmasságokkal szemben. Az egységes keresztény birodalom belső ellenségeitől: a bibliai hívőkből álló mozgalmaktól, vagy eretnekektől és a szektáktól, valamint az önazonosságukhoz ragaszkodó zsidóktól való megszabadulás végett állították fel a hírhedt inkvizíció intézményét. A középkori halálgyár több százezer embert semmisített meg, ennek ellenére nem tudta megakadályozni a reformációt, a feudalizmus felbomlását, a királyságok megdöntését, a köztársaságok, a független nemzeti államok kialakulását.

„Úgy tűnik,
a pápaság jelenleg nem az, ami volt, de nem is
az, aminek lennie kellene - s hogy mivé válik majd,

az az elkövetkezendő évek izgalmas kérdése…”

A pápaság teljes világi hatalmáról szóló ábrándra Napóleon, majd Garibaldi mérte a legnagyobb csapást. Előbb a pápai államot, majd Rómát is elveszítette a pápaság. Az 1870-től 1929-ig tartó időszakban alapvető reformokkal át lehetett volna alakítani a pápai intézményt vezető keresztény püspökséggé, és el lehetett volna választani a világi hatalomtól, ami a katolikus egyház radikális megújulását is eredményezhette volna. A XX. századi pápák azonban - egy kivételével (XXIII. János) - a pápaság hatalmának restaurációját választották. Így sodródott a pápaság a fasiszta Mussolini és a hitleri Németország mellé. A szélsőjobboldallal kötött szövetségtől várták a kommunizmus és liberalizmus materializmusával és vallásellenességével szembeni védelmet.
A II. Vatikáni Zsinat után a pápaság is átmeneti korszakba jutott. Mostani állapotáról, geopolitikai jelentőségéről nem lehet sommás, végleges ítéletet mondani. A pápaság biblikus alapokon való megreformálására ugyan jelentős mértékben csökkent az esély, de II. János Pál pápa személyének népszerűsége ellenére úgy tűnik, hogy az európai integrációnak, a világ globalizálódásának folyamatában a pápaság nem játszott jóvátehetetlenül negatív szerepet, legalábbis ezidáig. Úgy tűnik, a pápaság jelenleg nem az, ami volt, de nem is az, aminek lennie kellene - s hogy mivé válik majd, az az elkövetkezendő évek izgalmas kérdése…
Dániel próféta előrejelzése alapján számítani lehet arra, hogy a közeljövőben a negyedik világbirodalom kiépülésének harmadik korszaka kezdődik el, amelyben Európa a világpolitikai eseményeknek újra központi szereplőjévé válik. A próféta kijelentése alapján azonban nem számíthatunk arra, hogy Európa egységes és stabil világhatalom lesz. A Római Birodalom területét öröklő nemzetek „agyagtermészete” számos európai politikus nagyra törő tervét fogja még elnyelni.


Részletek a Constantinusi adománylevélből

„És mivel az evilági császári hatalom a miénk, úgy határoztunk, hogy szentséges római egyházát hódolattal megajándékozzuk (inkább, mint a mi hatalmunkat s földi trónunkat), és boldog Péter szentséges székét dicsőségesen felmagasztaljuk, juttatván neki hatalmat, a dicsőség kiváltságát, császári hatáskört és tiszteletet. Határozatunk szerint elrendeljük, hogy a főséget tartsa úgy a négy kiemelkedő szék, tudniillik az antiokhiai, az alexandriai, a konstantinápolyi és a jeruzsálemi, mint az egész földkerekségen Isten minden egyháza felett. (…) Ezennel átadjuk hatalmunk lateráni palotáját, mely az egész földkerekségen előtte áll és felülmúl minden palotát, továbbá a koronát, azaz fejdíszünket, ugyanúgy süvegünket és felsőruhánkat is, a szalagot, mely császári ruhánkat szokta övezni, bíbor köpenyt, skarlát tunikát és minden császári öltözetet, s a legfőbb császári lovasok méltóságát, átadván a császári jogart is, egyszersmind zászlókat, jelvényeket, lobogókat, különféle császári díszeket, a császári fenség valamennyi velejáróját és hatalmunk dicsőségét. (…) Azért, hogy a papi föveg… ékesebb legyen, mint az evilági császárság méltósága és dicsőségének hatalma, íme, úgy palotánkat, mint Róma városát, egész Itália és a nyugati területek provinciáit, vidékeit és városait… a mi Szilveszter atyánknak, egyetemes pápának átadva és örökítve… adjuk rendelkezésre és római szentegyház fennhatóságában való állandó megmaradásra.”
(Piti Ferenc fordítása, megjelent: Világtörténet, 1996/1. 24-27. old.)