A minap kelt szárnyra a hír, hogy valamelyik híres műalkotás többmillió dollárért
kelt el egy árverésen. Gyémánt fej- és nyakékekért szinte kimondhatatlan öszszegeket
fizetnek. Egy-egy XIV. Lajos korabeli régiség mesébe illő árakon cserél gazdát. Az
ember tudatába egyszerre csak villámként csap belé: „Vajon menynyit is ér egy emberélet?”
Nem is olyan régen feleletet kaptunk erre a felettébb kényes kérdésre. A válasz
nemcsak megdöbbentő és majdhogynem hihetetlen, de egyben a megalázásnak egy felettébb
parlagi válfaja volt. Megtudtuk ugyanis, hogy az emberélet egy rissz-rossz nyugdíj havi
summájával, avagy anyagi javakban kifejezve harmincezer forinttal egyenértékű. Az
olvasó persze felszisszen, mintha vipera csípte volna meg, pedig a dolog így igaz. Az
illetékes hatóságok ennyiben állapították meg a kárpótlás összegét azokért az
elpusztított honfitársakért, akiknek százezrei a vészkorszak náci gyilkosainak estek
áldozatul.
Nem sokan voltak, akik kiálltak a gátra ezeknek a mártíroknak védelmében, még
kevesebben akadtak olyanok, akik akár az életüket is hajlandóak lettek volna kockára
tenni értük. Az egyik ilyen hős - Raoul Wallenberg - ráadásul nem is volt magyar.
Gazdag svéd család sarjaként született, aki királya kérelmére feladta biztonságos
életét és diplomatának álcázva eljött Budapestre, hogy anynyi embert mentsen meg az
üldözött kisebbség tagjai közül, amennyit csak lehet. A történet mindenki számára
ismerős. A bátor svéd az életével fizetett nemes cselekedeteiért. Az ENSZ New York-i
székházának közelében gyönyörű emlékmű őrzi ennek a hősies, áldozatkész és
igaz embernek örök dicsőségét.
Budapesten jelenleg sajnos nincs emlékmű ennek a hősnek tiszteletére, azaz volt egy,
amelyet Pátzay Pál készített és 1948-ben fel is állítottak, de azt az ÁVH ledöntötte
talapzatáról, és a szobrot Debrecenbe száműzték. Most ennek mását szerette volna a
Szent István parkban elhelyezni Demszky Gábor főpolgármester. Erre tett javaslatot ...
és akkor hirtelen forgószél támadt a tanácsteremben és befútta egy szégyenteljes,
gyászos korszak letűnt szellemét. A MIÉP frakcióvezetője, kétes elvű társaival
karöltve meggyalázta mind az életmentő Raoul Wallenbergnek, mind a vészkorszak áldozatául
esett hatszázezer mártír vezetőinek emlékét. Wallenberget úgy állította be, mint
a németekkel gyanúsan paktáló, haszonleső kalandort, a zsidó vezetőket pedig mint
emberkereskedőket.
A MIÉP félreérthetetlenül neonáci megnyilvánulása valamiképpen összefüggésben
áll a harmincezer forint értékre becsült életekkel, de ezek az elemek még ezt is
soknak tartják, és szeretnék az 1944-es árfolyamra leszállítani. Nem csoda tehát,
hogy magatartásuk viszolygást, talán undort, egyben megdöbbenést váltott ki az Egyesült
Államokban. A New Yorkban székelő „Magyar Zsidók Világszövetsége” nevű
szervezet legott el is határozta, hogy tiltakozó levelet küld az ügyben Orbán Viktor
miniszterelnöknek. Íme a levél szövege, amelyet érdemes teljes egészében a közvélemény
elé tárni:
A Magyar Köztársaság
Miniszterelnöki Hivatala
Budapest, V. Kossuth Lajos tér 1-3.
Dr. Orbán Viktor
miniszterelnök úr kezeihez
Tisztelt Miniszterelnök Úr!
A Magyar Zsidók Világszövetségének vezetősége és tagsága tiltakozással fordul Önhöz
a kormány új költésgvetési tervének 58. paragrafusában szabályozott azon témában,
amely az életüktől politikai okból jogtalanul megfosztottak után azok hozzátartozóinak
kárpótlásként járna.
Szervezetünk más tengerentúli zsidó és magyar-zsidó organizációkkal egyetemben
érdeklődéssel és aggodalommal kíséri a közel egy évtizede fejlődő magyar
demokratikus átalakulás küzdelmeit. A demokráciába való átmenet, azaz a rendszerváltozás
ténye és az elmúlt időszak eredményei nemcsak örömmel töltöttek el minket, hanem
napi munkánk során mindig pozitívan nyilatkoztunk erről a fejlődési folyamatról. Az
utóbbi időben azonban úgy látjuk, hogy furcsa változások jelei mutatkoznak
Magyarországon.
A fent említett kárpótlás összegének harmincezer forintban történő megállapítása
az alkotmányban is rögzített jogegyenlőséget, méltányosságot sértő, és erkölcsileg
is elítélendő. Akkor, amikor az 1992. évi XXXII. számú törvény egymillió
forintban határozta meg a bíróságok által jogtalanul elítélt és kivégzett emberek
hozzátartozóinak kárpótlását, vajon milyen jogi vagy erkölcsi alapon mondható ki,
hogy ennek csak három százaléka illeti meg az ártatlanul meggyilkolt magyar zsidók
hozzátartozóit. Milyen jogszabály vagy szervezet illetékes Radnóti Miklós, Szerb
Antal, Petchauer Attila és hatszázezer további mártírtársuk (közel egyharmaduk 14
éven aluli gyermek) elpusztítását ilyen formában semmibe venni?
Tudjuk, hogy a Magyar Köztársaság nem a világ leggazdagabb országa. Azt is tudjuk
azonban, hogy a háború idején az úgynevezett nagy Magyarországon 16 milliót számláló
lakosság közel négy százalékának megsemmisítéséről beszélünk. Ezért számunkra
furcsa és elfogadhatatlan, hogy a költségvetés szűkreszabottságával magyarázzák
az illetékesek a kárpótlás ilyetén való méltánytalan elbírálását. Bár a kárpótlás
mint jogintézmény kétségtelenül pénzügyi, de a zsidóság számára nem elsődlegesen
anyagi-gazdasági, hanem erkölcsi kérdés.
A döntést megelőző tárgyalások során, vagy azt követően is, lehetőség nyílt
volna megegyezni abban, hogy ha nem is az 1992-ben meghatározott összeget, de legalább
az 1996-os törvényjavaslatban említett háromszázezer forintot havonta (pl. tízezer
forintonként), esetleg 3-5 esztendő alatt, évenként egyenlő bontásban fizessék ki.
A harmincezer forint nemhogy nem éri el a kárpótlás eredeti célját, a sebek behegedését,
hanem a folyamatot ellenkező irányba fordítja. A magyar zsidóság joggal érezheti,
hogy a gettósított, deportált, nemzet testéből kitaszított, s halomra gyilkolt százezreket
még halálukban is megkülönböztetik.
Amikor egy nemzet törvényhozása eljut oda, hogy szembe nézve önmagával és saját történelmével
jogszabályilag kárpótlást állapít meg, az tényszerűségében egy az áldozatokkal,
illetve azok hozzátartozóival szembeni valamiféle tartozást deklarál. Elfogadhatatlan
magyarázat, hogy a kifizetés részben, vagy egészben azért marad el, illetve az összeg
azért csökkentődik, mert a fizető fél anyagi helyzete nem túl rózsás. Ilyenkor a részletfizetés,
nem pedig a nem fizetés lehetőségeit vizsgálják. Az e célra megállapított hárommilliárd
forintos összeg egy ország költségvetésében vérforralóan alacsony százezrek kárpótlására!
Kérjük Miniszterelnök Urat, hasson oda, hogy a kárpótlásra szánt összeg nagyságát
legalább az 1996-os törvényjavaslat számadataihoz igazítsák.
Ezúton kívánjuk megragadni az alkalmat, hogy szervezetünk és a világ zsidósága nevében
tiltakozásunkat fejezzük ki azok ellen az antiszemita kirohanások ellen is, amelyek az
utóbbi időben a hazai politikát jellemzik. A magyar demokrácia odáig jutott, hogy már
a parlament épületében is rasszista, antiszemita kijelentések hangzanak el, illetve
hallatszanak. (Gondolok Hegedűs Lóránt MIÉP-es képviselő hozzászólásaira.)
A közelmúltban Bánovics Tamás, ugyancsak MIÉP-es képviselő a főváros közgyűlésében
hallatta antiszemita szavát. Nyílt támadást kezdeményezett a történelem egyik
legkiválóbb alakja, az életét is feláldozó Raoul Wallenberg ellen.
Akkor, amikor New Yorkban az Egyesült Nemzetek Szervezetének tőszomszédságában egy
öt oszlopból álló, márvány emlékművet állítottak az embermentő svéd diplomatának,
örök időkre emlékeztetve a népeket az emberiség legnagyobb tragédiájára, a
holocaustra, szomorú, hogy éppen Magyarországon vitatják Wallenberg nagyszerűségét.
Miközben ezügyben is a Miniszterelnök Úr közbenjárását és vizsgálat elrendelését
kérjük és sürgetjük, kihangsúlyozzuk, hogy a rasszizmus és annak veszélyes elburjánzása
nem tekinthető magyar belügynek csupán. Ezért senki nem vádolhat meg minket azzal,
hogy Magyarország belügyeibe szólunk bele. Emlékeztetni kívánjuk az illetékeseket
arra, hogy a Magyar Köztársaság éppen azért került abba a helyzetbe, hogy hamarosan
a NATO teljes jogú tagjának vallja magát, mert számot adott a világnak arról, hogy működőképes
a demokratikus intézményrendszere, és az ország az emberi-, valamint a kisebbségi
jogok garantálásának bajnoka is.
Azt szeretnénk, ha ez valóban így is lenne, s nem kényszerülnénk arra, hogy az Egyesült
Államok és az egész világ illetékeseinek, valamint közvéleményének figyelmét
kelljen felhívnunk a Magyarországon fejét ismét felütő náci ordas eszmékre.
Tiltakozásunkat Alan Hevesinek, New York város legfőbb számvivőjének, valamint a
Bnai Zion elnevezésű zsidó világszervezet elnökének egy korábbi holocaust emlékünnepségen
elhangzott beszédrészletével zárjuk: „Aki fél évszázaddal a holocaust tragédiáját
követően újra azon munkálkodik, hogy kezét a zsidóságra emelje, azt a kezet le
fogjuk törni.”
Kérjük Miniszterelnök Urat, hogy a fent említett témákban szíveskedjék minket mielőbb
tájékoztatni az ügyek állásáról.
New York, 1999. február 1.
Tisztelettel:
A Magyar Zsidók Világszövetsége