Vissza a tartalomjegyzékhez

TIHANYI PÉTER
Megtanultam tisztelni az életet
Beszélgetés dr. Oláh Istvánnal

Dr. Oláh István mérnök 1950-ben született Tatabányán. 1971-ben diplomázott. 1984-ben doktorált a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen melioráció, növényvédőszer és környezetvédelem témakörökben. 1997-ben meghívást kap Groznijba, hogy dolgozza ki Csecsenföld mezőgazdasági termelésfejlesztési programját. Két hónapos gondolkodás után a felkérést elfogadta. Kész, kidolgozott programjait a Genfi központ jóváhagyta, megvalósítását azonban az emberrablók megakadályozták. 1997. október 23-án társával, Dunajszky Gáborral együtt csecsen fegyveresek elrabolták. Kilenc hónap múlva szabadult.


dr. Oláh István: „én abban hiszek hogy minden népnek joga van a szép és emberi élethez. És törekszenek is rá“     Fotó: Somorjai László

- Hogyan ejtették túszul?
- Hajnali három óra harminc perckor betörtek a lakásba, kirángattak minket az ágyból és elhurcoltak. Csak annyit mondtam nekik magyarul, hogy elég hamar eljöttek értünk.
- Tudtak magyarul?
- Nem, nem valószínű. Kicsit zavarba jöttek, mert én komótosan felöltöztem, összecsomagoltam, amit úgy gondoltam, hogy magammal vihetek. Aztán semmit sem engedtek elvinni, csak azt a ruhát, ami rajtam volt. A nálam lévő pénzt, amit kiküldetéskor kaptam, azonnal elvették, lepedőt dobtak a fejünkre, bekötötték a szemünket és betuszkoltak egy autó csomagtartójába.
- Ez ugyanolyan módon és stílusban történt, mint ahogy azt a filmekben lehet látni?
- Igen, pontosan úgy történt.
- Hová vitték Önöket?
- Fogalmunk se volt. Ez Groznij közelében lehetett. A szemünkről a kötést csak akkor vették le, mikor már belöktek abba a föld alatti sötét lukba, ahol fogva tartottak. Ebbe a pincébe fölülről egy csapóajtón keresztül lehetett bejutni, mikor ránk csukták, egy szőnyeget is tettek rá, így levegő is csak igen nehezen tudott bejönni. Ablak sem volt, így végig teljes sötétségben voltunk.
- Ebben a sötét kamrában voltak kilenc hónapig?
- Négy ilyen gödörbe voltunk öszszesen. Volt olyan, amelyikbe se fölállni, se kinyújtózkodni nem lehetett, olyan kicsi volt. Ez volt a legszönyűbb, amit meg kellett tanulnunk, megszokni, ezt a szűk helyen való bezártságot. Az első napok, sőt még az első hónap után is azt hittem, hogy megőrülök, nem bírom ki ép ésszel, ép elmével. De az ember sokkal többet kibír, mint amit akár csak elgondolni is képes. Borzasztó volt megszokni azt, hogy végig bilincsben tartottak minket. Egy egyméterres lánccal voltunk összebilincselve, mint két állat. Nekem a jobb kezemen, Gábornak a bal kezén volt a bilincs. Egy idő után ezt is megszoktuk.
- Volt valami, amit a fogvatartás ideje alatt egy pillanatra sem tudott megszokni?
- Igen. Tudja, öt kis szem krumplit kaptunk huszonnégy órára, s egy vagy nagyritkán két pohár teát. Az éhezést, azt nem tudtam megszokni soha. A hideget is nagyon nehezen. Volt, amikor kint mínusz harmincöt fok volt, ilyenkor a páránk odafagyott szépen a deszkára.
- Ilyenkor nem kaptak meleg ruhát?
- Nem, végig ugyanaz a ruha volt rajtunk, amiben elraboltak minket.
- Azt mondja, hogy kilenc hónapig ugyanabban a ruhában voltak?
- Így van. És mosdani is, fogságunk ideje alatt háromszor engedtek pár deci vízben, először a negyvennegyedik nap után.
- De hát akkor… magukon…
- Igen. Egy idő után voltak tetveink és poloskáink. Mikor éreztük, hogy nagyon szívnak a nyakunkon, a hónunk alatt meg mindenütt, levettük a ruhát - amennyire a bilincsek ezt engedték - és megpróbáltuk szétnyomni őket.
- Hogyan tudták érzékelni az idő múlását, a napokat, hónapokat, a nappalt és az éjszakát?
- Az összes kívülről jövő információ elhurcolásunk hajnalától kezdve számunkra megszűnt. Csak saját magunkra voltunk utalva 275 napig. Fogvatartóink folyamatosan félretájékoztattak minket, hogy milyen nap van, milyen hónap van, mikor van nappal, mikor van éjszaka. Mi viszont a világ külső jeleiből és hangjaiból, ami néha hozzánk beszüremkedett, szinte mindent meg tudtunk állapítani. Az érzékszerveink jelentősen felerősödtek, és a legkisebb rezdüléseket is jól tudtuk lereagálni. Képzelje el - ez szinte nekem is hihetetlen -, egy napot se tévedtünk a 275 nap alatt. Egyetlen nap tévedési lehetőségünk volt, nem tudtuk, hogy a 98-as év az szökőév, vagy sem, tehát hogy a február 28 napos lesz, vagy 29. A teljes sötétségben is pontosan meg tudtuk állapítani, hogy mikor van éjjel, és mikor van nappal, ősz, vagy tavasz.
- Mondjon egy példát erre a fajta „tájékozódásra”!
- Például, az összes madárhangról, amit hallottam, felismertem, hogy milyen madár. Ez valószínűleg szakmai ártalom, de most jól jött. Tudja, másképp dalol a cinke télen, másképp tavasszal, fészekrakás idején, és másképp dalol nyáron, amikor a fiókáit eteti. És ez a többi madárnál is így van.
- Hogyan, és mennyire tudtak kommunikálni a fogvatartóikkal? Mit mondtak, mi a céljuk Önökkel, vagy mit várnak Önökért cserébe? Váltságdíjat, vagy valamilyen politikai alkut?
- Egy hónapig az égvilágon semmit sem mondtak nekünk, semmiről. Egy mukkot sem szóltak hozzánk, csak ütöttek. Azt gondoltuk, hogy valami nemzetközi botrány van az egész mögött, és ezzel a túszejtéssel próbálják felhívni magukra a világ figyelmét. Aztán pár hónap múlva egyszer csak azt mondták, hogy ez politika. Hogy aztán ők a saját politikájukat hogyan akarták a mi túszejtésünkkel befolyásolni, erre nem kaptunk választ. Azt viszont láttam, hogy annak a könyörtelenségnek, ahogy velünk bántak, a politikához nem volt köze.
- Milyen nyelven beszéltek magukhoz?
- Oroszul. Gábor egészen kiválóan beszélte a nyelvet.
- Önök is kérdezhettek?
- Ők kérdeztek, hiszen ők diktáltak. Mi ott nem emberek voltunk, hanem rabok. Ugye érti? És a raboknak nincsenek jogaik. Semmilyen emberi jogunk nem volt. Ott a nemzetközi jog is megszűnt létezni. A puskát nagyon sokszor a tarkónkra tették, és egyáltalán nem játékból. Bármelyik pillanatban nyugodtan elhúzhatták volna a ravaszt...
- Volt halálfélelme?
- Volt, sokszor volt. Néha szabályosan kínoztak minket. A karácsony tiszteletére például brutálisan összevertek.
- Na de miért? Volt erre valamilyen magyarázat?
- Véleményem szerint ez is a megfélemlítés pszichózisához tartozott, ami része volt az ő „koreográfiájuknak”. Az ezekről készült videofelvételeket, gondolom eljuttatták valahova. Hogy hova, azt máig sem tudom.
- Mindent videóra vettek?
- Mikor volt valami „esemény”, akkor szépen felvonult a „stáb”, és mindent lefilmeztek.
- Miért, és milyen körülmények között történt meg az, hogy Dunajszki Gábor két ujját brutálisan levágták?
- Kérem, hagyjuk ezt a témát. Ezek a sebek még egyikünknél sem gyógyultak be…, és nem szeretném ezeket az emlékeket újból felidézni.
- Bocsásson meg. Az, hogy Önök kilenc hónapig gyakorlatilag össze voltak láncolva, a tragédiájukat könnyítette, vagy nehezebbé tette?
- Óriási szerencsénk volt, hogy nem választottak el minket egymástól. Azt hiszem, ez tragikus lett volna. Így tudtuk egymásban tartani a lelket, tudtuk buzdítani egymást, mikor a másik elgyengült, mikor valamelyikünk reménysége egyszer csak elfogyott.
- Ha valamilyen csoda folytán a jobb zsebéből elő tudott volna venni, mondjuk ötvenezer dollárt, elengedték volna Önöket?
- Nagyon valószínűnek tartom.
- Ön szerint, kik voltak ezek az emberek? Bestiális rablógyilkosok, politikai bűnözők, vagy emberek, akik ilyen módon próbáltak pénzhez jutni?
- Azt kell mondjam, hogy is-is. Mindenképpen látni kell, hogy egy nagyon kemény háborús konfliktus után próbálja Észak-Kaukázus a helyét keresni.
- Ebből a mondatából azt érzem ki, hogy - annak ellenére, ami Önökkel történt - nincs Önben gyűlölet, nem írta le Csecsenföldet, és nem mondja azt, hogy ott mindenki bűnöző.
- Jól érzi. Még véletlenül se gondolom ezt, hiszen tudom, hogy nem ilyenek. Isten ments, hogy általánosítsak. Nagyon szép föld a csecseneké, a Kaukázus csodálatos. Én abban hiszek, hogy minden népnek joga van a szép és emberi élethez, és törekszenek is rá. A cigányok ugyanúgy, mint a muzulmánok, vagy bárki más. A fogvatartók parancsnoka egyszer mutatta nekem - egy pisztoly volt a kezében -, hogy ugye, ha odaadnám neked, akkor belém lőnél. Mondtam neki, hogy nem, nem lőnék beléd. Meglepődött.
- Önök ez alatt a kilenc hónap alatt minden szempontból megélték a poklok poklát. Honnan merítettek erőt? Milyen plussz „akkumlátorokat” tudtak működtetni, mi volt az életben maradásuk titka vagy receptje? Tehát ilyen és ehhez hasonló helyzeteket hogyan lehet mindennek ellenére mégis túlélni?
- Köszönöm a kérdést. Itthon a barátaim megkérdezték tőlem: „Föladtad-e Pisti?” Azt mondtam erre: „Nem, nem adtam föl, egyetlen egy napra sem.” Nem adhattam föl. Engem itthon öt gyermekem várt és a feleségem. Ez hallatlanul erősítette és aktivizálta a hitemet az életben maradáshoz és a szabaduláshoz. A mindennapi imáimhoz hozzátartozott az is, hogy kértem Istent, engedje meg, hogy viszontláthassam még a családomat, és a nap még ragyoghasson rám. Aztán kiváló tanáraim voltak az életben. Hogy ezt miért mondom? Az utolsó diplomamunkámat 1996-ban írtam. Két minisztériumnak (Földművelésügyi, Környezetvédelmi) feldolgoztam az információs rendszereit. E diploma dolgozatom mottójául Szentgyörgyi professzor úr egyik idézetét kölcsönöztem. „Az ember feje nem arra való, hogy szecskával tömjük tele, hanem tudjon mindig hova nyúlni, hogy a szükséges információ rendelkezésére álljon, s azt képes legyen hasznosítani.” Ugyanis ott a gödörben én a fejemet arra használtam, hogy ez a 275 nap feltárjon minden dolgot, ami az egész életem során velem megtörtént, annak fényében, hogy mi az ember célja az életben, mi az én célom, mi az, hogy élni. És megpróbáltam észrevenni és tisztázni a még homályos foltokat. Aztán jöttek Goethe, Shakespeare, Balassi, Ady sorai, s utána a tanáraim. Mindegyikük szavaira vissza tudtam emlékezni. A legemlékezetesebb óráikat a fejembe sorra visszapörgettem. Eszembe jutott Nemeskürti professzor úr is, aki azt mondta: „Csak egyszer élheted le az életedet.” Tessedik Sámuel is, ő volt a Mezőgazdasági Akadémia megalapítója a Tiszántúlon. Azt írja egy helyen: „Az akadályok csak a gyávát rettentik vissza. Az erős lelket, ki tudja, hogy jó ügyet képvisel, csak még inkább sarkallják, hogy rettenthetetlenül legyűrje és eltávolítsa, ami útjában áll.” Tehát erről szólt ez a kilenc hónap a fejemben. Ez tartott életben, nem a napi egy maroknyi krumpli, ebben biztos vagyok.
- Ezek az idézetek szó szerint jutottak az eszébe?
- Természetesen. Nem véletlenül idéztem Szentgyörgyi professzor urat. A fogságom alatt döbbentem rá, hogy gyakorlatilag minden elfér az ember fejében és a szívében, és legtöbbször nem is tudjuk, hogy ez mekkora kincs. Tulajdonképpen - mert ugye ezt kérdezte - a túlélésnek minden feltétele biztosított, ha szívünkkel és a fejünkkel jól sáfárkodunk. Aztán a megaláztatások közepette erőt és tartást adott az is, hogy nagyapám történetét sokszor visszapörgettem. Gyermekkoromban többször elmesélte, hogy 1944-ben, a németországi gyalogmenetnél - amikor szinte mindenki meghalt körülötte - ő nem adta fel, megszökött és életben maradt. Ez mind-mind olyan volt, mint egy akkumulátor. Szó szerint “töltés” alatt voltam. És volt még egy csodálatos dolog, a zene. Én húsz évig szinfónikus zenekarokban játszottam.
- Milyen hangszeren?
- Hegedűs voltam. Húsz év alatt nagyon kifinomult a belső hallásom. Az előbb nem említettem, hogy hiába voltunk egymáshoz bilincselve, nem beszélhettünk egymással. Maximum suttogni tudtunk, de azt is úgy, hogy az őrzőink meg ne hallják. Tehát magamban az összes szimfóniát, a hegedűversenyeket, amiknek a partitúráját kívülről ismertem, lejátszottam. Lehet, hogy egy gödör mélyén megbilincselve ültem, lehet, hogy a sebeimet poloska szívta, de én belül Bachot, Beethovent, Mozartot, Corellit hallgattam.
- A teste, (az inak, az izmok, a csontok) maradandóan nem károsodtak? Mindene ép?
- Nem szívesen beszélek erről. Mikor az egyik alkalommal a gerincemet pisztollyal ütötték, egy idegszálat úgy eltaláltak, hogy az egyik izomcsoportom megszűnt működni.
- Azt mondta, sok területen átértékelődött az élete, másképp lát most dolgokat, mint ahogy a fogsága előtt.
- Nagyvonalúbban tudok a dolgokra, az emberekre nézni. Apró, piti tyúkperekkel nem érdemes foglalkozni, és főleg nem szabad ezekkel egymást terhelni. Nagyobb összefüggésekben tudom látni az élet dolgait. Mindennapjainkban a sok „fontos” dolog úgy elfoglal minket, hogy átrohanjuk a napjainkat, és nem hagyunk időt magunknak arra, hogy az alapvető, életünket is meghatározó rendező elveket tisztázzuk magunkban. Ezt pedig mindenkinek meg kellene tennie. S ami talán a legfontosabb, hogy az Életet nagyon megtanultam tisztelni, szeretni és becsülni, hiszen csak egy van belőle.
- Milyen érzés volt újra szabadnak lenni?
- Mikor utolsó alkalommal bekötött szemmel bedugtak egy autóba, én csak azt figyeltem, hogy merre visznek. Keletre vagy nyugatra. Azt néztem, hogy a nap honnan süt. Egy kicsit - annyira, hogy ne vegyék észre - letoltam a szememről a kötést, néztem, hogy az árnyék honnan jön. És mikor láttam, hogy jó irányba megyünk, elkezdtem megint reménykedni, hogy hátha, hátha közel a szabadság. Körülbelül egy óráig vittek az autóval, amikor is megálltunk és átültettek egy másik kocsiba. Miután az autó elindult, levették a szemünkről a kötést. Én azt hittem, hogy még „átadásban” vagyunk, tehát, hogy átadtak egy másik csapatnak, vagy közvetítőnek. Mikor a kötést levették, akkor is úgy köszöntem, hogy Szálem a lejku. Pedig ez már a szabadság pillanata volt. Miután az autó megtett már vagy ötszáz métert, akkor megszólalt egy úr magyarul: „Most már megnyugodhatnak.” Ahogy ezt kimondta, abban a pillanatban valóban egy hihetetlen nyugalom árasztotta el a bensőmet, és az egész testemet.
- Ez azt jelenti, hogy ez az úr a magyar diplomácia egyik tagja volt?
- Azt jelenti. De erről nem kívánnék többet mondani. Talán csak annyit, hogy a magyar diplomácia kiváló teljesítményt nyújtott. Magyarországon nemcsak kiváló művészek és tudósok, de kiváló diplomaták és kiváló „más képesítésű” szakemberek is vannak, akiknek ezúton is szeretnék köszönetet mondani. Természetesen a magyar kormánynak is.
- Mikor a feleségét, gyermekeit először meglátta, mik voltak az első szavai?
- A pillanat megrendítő volt. Csak álltunk…, álltunk, és… egyetlen szót se tudtam szólni. A kétéves kisfiam lassan odajött hozzám, és azt mondta…: Apa!

Göncz Árpád 1998. augusztus 18-án Dr. Oláh Istvánt és Dunajszky Gábort emberi tartásukért Köztársasági Arany Emlékéremmel tüntette ki.


Csecsen Köztársaság: terület 16 100 km2 , népesség: 1, 1 millió, vallás: iszlám
Oláh István és Dunajszky Gábor kiszabadulása óta Észak-Kaukázusban a következő emberrablások történtek:
1998. január 30: Elrabolják Vincent Cochetel ENSZ főbiztost. December 12-én, 20 perces hadművelettel kiszabadítják.
1998. május 1: Foglyul ejtik Valentyin Vlaszovot, Jelcin elnök csecsenföldi képviselőjét, aki novemberben szabadul.
1998. szeptember 29: Túszul ejtik Akmal Szaidovot, az Oroszországi Föderáció csecsenföldi képviselőjét, akit októberben halálra kínoznak.
1998. december 8: Csecsen emberrablók lefejezik az októberben elrabolt brit túszokat.