Vissza a tartalomjegyzékhez

HECHS LÁSZLÓ JERUZSÁLEM
A PFSZ Janus-arca

Ha valaki megvizsgálja az izraeliek és a palesztinok egymással kötött átmeneti egyezményeit, azzal a jelenséggel találkozik, hogy míg az izraeli oldalon a szerződések tartalma általában új, addig palesztin részről mindig ugyanazon kötelezettségek vállalása szerepel. Ez nem csoda, hiszen míg az izraeliek újabb és újabb területekről vonulnak ki, addig a palesztinok többszörös kötelezettségeik ellenére is adósok maradnak a végrehajtással.


Palesztin Hamasz-szimpatizánsok Irak mellett tüntetnek Betlehemben. Közös harc az „új keresztesek” ellen    Fotó: Hetek-archív

Ezek közül a legfontosabbak: a PFSZ alapokmányának hatályon kívül helyezése, a terrorszervezetek: a Hamasz, az Iszlám Szent Háború és a PFSZ Damaszkuszban működő szervezeteinek a betiltása, az engedély nélkül kinnlevő fegyverek begyűjtése, a terrorcselekmények elkövetőinek felelősségre vonása, amnesztia az Izraellel együttműködő személyeknek stb… Ezek a mulasztások kiegészülnek fegyvercsempészéssel, bunkerek építésével, a palesztin rendőrség létszámának túllépésével, háborúra uszító propagandával, a körözött terroristák rendőrségbe való felvételével, az öngyilkos merényletet elkövetők mártírként való dicsőítésével, az oktatás militarizálásával…
Mindehhez még hozzájárul Arafaték kettős taktikája. Arab nyelven és arab közönséghez az oslói megállapodásokat taktikai engedményekként állítja be, mondván, hogy a PFSZ nem mondott le Palesztina felszabadításáról, de a Palesztin Nemzeti Tanács 1974-es határozata értelmében hajlandó az önálló államot annak egy részén is kikiáltani. Hangsúlyozzák: a folyamat célja az izraeli közvélemény megosztása, majd olyan helyzet megteremtése, amelyben a zsidó lakosság többsége elhagyja az országot, Izrael helyén pedig egyre nagyobb területekre terjesztik ki a Palesztin fennhatóságot. Ehhez az egyezmények jó eszközök, de semmiképpen sem stratégiai célok. Angol nyelven, az Európai Közösség és az Egyesült Államok felé ezzel szemben a béke a főcél: egy palesztin állam megteremtése Izrael mellett, a Gázai övezetben és Ciszjordániában Jeruzsálem fővárossal.

A muszlim fundamentalizmus Palesztinában

Az oslói egyezmények végre nem hajtása szabad teret biztosít Arafaték iszlám „ellenzékének” terrorcselekmények szervezésére az autonómia területén. Ha időnként le is tartóztatnak - általában egy-egy merénylet után - néhány aktivistát, nem sokkal később szabadon is engedik őket. A politikai irodalom már el is nevezte ezt a jelenséget „forgóajtó-politikának”: a terroristát beviszik a börtönajtón, s a következő pillanatban már szabadlábon is van. Ha a Savak, az izraeli biztonsági szolgálat információja alapján le is lepleznek bomba-laboratóriumokat, mindig marad elég robbanóanyag egy újabb merénylethez. Nemcsak a terroristák „forognak”, hanem a bombák is.
A Hamasznak nincs két arca, mint Arafatnak. Ők nevén nevezik a gyereket: egyértelmű elutasítással fogalmazzák meg álláspontjukat a zsidók, a cionisták és Izrael ellen, és tevékenységükhöz jelentős támogatást kapnak az arab és a muszlim országoktól.
Az Iszlám Ellenállási Mozgalom, arab rövidítéssel: a Hamasz nem az izraeli megszállás és a társadalmi-gazdasági elnyomorodás szülötte. A magokat a brit mandátum időszaka alatt egy szíriai fanatikus, Izza-din al Kasszem ültette el Palesztinában. 1920-ban Haifába költözött, hogy elfoglalja az Isztiklal mecsetet. Itt megalakította „Fekete Kéz” nevű bandáját, hogy harcoljon a britek és a cionista zsidók ellen. Ez azonban csak előjátéka volt a történetnek.
Al Kasszem, akinek nevét ma a Hamasz terrorista szárnya viseli, dzsihadot, azaz „szent háborút” hirdetett a britek és a zsidók ellen. Egészen addig, amíg egy angol őrjárat le nem géppuskázta 1935-ben Somrunban. Al Kasszemet Haifa mellett temették el. Elhanyagolt sírja feledésbe merült, egészen addig, amíg a Hamasz utóbb követendő példának nem állította a térség palesztinjai elé.
Az 1936-39-es arab zavargások idején Hasszán al-Banna Egyiptomból elküldte Abd-al-Rasmant, hogy a Muzulmán Testvérek mozgalmát gyökereztesse meg Palesztinában. A jeruzsálemi muftival együttműködve az egyik titkos szervezetet a másik után hozták létre. A második világháború alatt már 20 ezer taggal működtek. Az 1948-49-es háború után elmenekültek a megalakuló Izrael Állam területéről, az Egyiptom által meghódított Gázai övezetbe és a Jordánia által annektált Ciszjordániába, ahol folytatták lázas antiszemita és anticionista tevékenységüket. Izrael területén ezzel szemben nyoma sem maradt az iszlám fundamentalizmusnak - egészen 1967-ig.
A hatnapos háború egyesítette Izraelt Palesztinának a Jordán-folyótól nyugatra eső részével, a Gázai övezettel, Júdeával és Somrunnal. A muszlim fundamentalizmus, amely a jordán és az egyiptomi uralom alatt mindent átszövő életmóddá vált, behatolt az izraeli palesztin falvakba és közösségekbe is.

A Hamasz hadat üzen

A villámháborús izraeli győzelem, az „arab-muszlim föld” zsidó ellenőrzése megrendítette a muszlim közösségeket, amelyeknek a helyzete alapvetően megváltozott. Mivel Izrael ellenőrzése alá vonta a korábbi határ mindkét oldalán fekvő palesztinai muszlim közösségeket, ez a tény megerősítette közöttük a közös sorsszerűség érzését. Az ekkor elindult folyamat célja egyértelmű: az alávetettség megszüntetése és harc a zsidó-izraeli betolakodók ellen.
A muszlimok az izraeli demokrácia égisze alatt szabadon újraszervezhették közösségeiket, azzal a feltétellel, hogy a mozgalom megmarad a szociális szférában. Ezt a demokratizmust szokás lett utóbb úgy idézni, mintha Izrael lenne az oka az iszlám fundamentalizmusnak. A muszlim fundamentalisták az izraeli társadalom megengedő magatartásában a „nyugati mérget” látták, amely alapvetően veszélyezteti a hagyományos értékeiket.
Mivel az izraeli uralom nagy csapást mért a tradicionális palesztin befolyásos rétegre, ez helyet készített egy fiatal, energikus vezetői garnitúra számára. Az erős iszlám alternatíva a PFSZ egyre gyengülő és korrupt tevékenységével szemben sokkal többet ígért a palesztin társadalomnak.
Az iszlám fundamentalisták sikerei Iránban, Libanonban, Jordániában, Algériában, Szudánban, valamint az 1988. évi izraeli helyhatósági választásokon elért eredmények igazolni látszottak alaptézisüket, amely szerint az „Iszlám a megoldás”.
Már csak néhány drámai esemény hiányzott, amely elindíthatta a „megtisztulási folyamatot”, hogy mozgósítsa a palesztinokat az „elnyomás erői” elleni harcra. Az események - mint az egymást eldöntő dominók - nem várattak magukra: palesztin zavargásokhoz, az intifádához (1987), a palesztin állam kikiáltásához (1988), az Öböl-háborúhoz és a madridi konferenciához (1991), s végül az izraeli kormányváltáshoz (1992), majd az oslói folyamat elindulásához (1993) vezettek.

Népjóléttől az öngyilkos merényletekig

Miután a PFSZ megpróbálta kisajátítani az intifádát, mintha az a saját mozgalmuk lett volna, az iszlám fundamentalisták nem ülhettek tovább ölbe tett kézzel. A helyi muszlim társaságok összefogására létrehozták a Hamaszt, mint központi irányító szervet. Alapítója a gázai Ahmed Jasszin sejk, akit gyilkosságra való felbujtásért egy izraeli bíróság életfogytiglanra ítélt. Jasszin Huszein jordán király közbenjárására tavaly szabadult nyolcévi börtön után. Az így kialakult országos szervezet már kihívást jelenthetett a PFSZ-szel szemben, megtörve annak hegemóniáját.
A Hamasz alapokmányának kihirdetése után lépett a színre 1988-ban a Gázai övezetben, Júdeában és Somrunban egy olyan központi testületként, amely összehangolta a helyi sejtek Izrael-ellenes tevékenységét. Ekkortól kezdett a Hamasz - a PFSZ-hez és az intifáda egységes parancsnokságához hasonlóan - körleveleket kiadni.
Amikor a PFSZ 1988-ban kikiáltotta a palesztin államot, úgy tűnt, hogy a népi lelkesedés háttérbe szorítja a Hamaszt. Azonban nem így történt. A helyi szakszervezetek, kereskedelmi kamarák és diáktestületek önkormányzati választásain rendre Jasszinék kerekedtek felül. A politikai sikereket megalapozta a közjólét és a karitatív területen végzett jelentős tevékenységük. A Hamasz anyagi segítséget kapott az izraeli arab közösségektől, Szaúd-Arábiától, Irántól és más muszlim, de nem arab országoktól. E tevékenységek jelentős mértékben növelték a szervezet presztízsét a PFSZ korrupt, hatékonyságot nélkülöző gyengeségével szemben.
Az 1991-es Öböl-háborúban Szaddám Huszein az iszlám zászlaját magasra emelve dzsihadot hirdetett az „új keresztesek”, vagyis a Nyugat és Izrael ellen. Az iraki diktátor „új Szaladdinként” szembeszállt a behatolókkal, hogy megvédje a muszlim földet. Míg egyes arab államok, Szíria, Egyiptom és Szaúd-Arábia, ha fél szívvel is, de az amerikai koalíció mögé sorakoztak fel, a Hamasz teljes mellszélességgel kiállt az iraki diktátor mellett. Az iraki vereség sem ártott nekik, mert a PFSZ Huszeinnek nyújtott támogatása nagyobb visszhangot váltott ki a médiában. Így a háború elvesztésének súlyos következményei elsősorban Arafaték ellen irányultak, s nem a Hamasz ellen. A PFSZ elvesztette szaúdi és kuvaiti pénzforrásait, s ezzel a támogatottsága tovább gyengült. A szaúdiak a PFSZ-től megvont anyagi támogatást fokozatosan átirányították a Hamasz számára.
A madridi konferencia tovább mélyítette a PFSZ és a Hamasz közötti szakadékot, annak ellenére, hogy a PFSZ kettős játékot játszott és játszik mind a mai napig. Miközben a PFSZ „képviselői” megjelentek Madridban, a Palesztin Nemzeti Tanács elnöke a teheráni konferenciára utazott, amelyen a Hamasz is résztvett. A békefolyamatot teljes mértékben elutasító teheráni nyilatkozatot ő is aláírta a PFSZ nevében az iszlám szervezetekkel együtt. Ez világos képet mutatott a PFSZ „kettős könyveléséről”: Madridban békekonferencia, Teheránban pedig „második Wansee-konferencia”, az „izraeli kérdés végső megoldására”.
1992 júniusában a kemény jobboldali kabinetet egy lágy baloldali váltotta fel. A Hamasz megértette, hogy a tárgyalások „veszélye” küszöbön áll, s fokozta Izrael-ellenes tevékenységét. A szervezet naponta gyilkolt, de ekkor még kisipari eszközökkel. Egymást váltották a késeléses és lövöldözéses merényletek, miközben az oslói tárgyalások zárt ajtók mögött folytak a PFSZ képviselőivel. Rabinék ekkor határozták el négyszáz Hamasz aktivista Libanonba való deportálását.
Az „Elvi Nyilatkozat” washingtoni aláírását követően Rabinék azt várták, hogy Arafat majd leszámol a Hamasszal: az ő keze nincs úgy megkötve, mint az izraeli kormányé, mivel ekkor még nem működtek a palesztin emberi jogi szervezetek. Az elvárás hiábavalónak bizonyult. Arafat éppen ellenkezőleg: titokban megállapodott velük, hogy nem lesz „testvérháború”, cserébe Arafat nem akadályozza a telepesek és izraeli „célpontok” elleni gyilkos tevékenységet.
Az oslói egyezmények, az izraeli hadsereg kivonulása Gázából és a Nyugati Part nagyvárosaiból alapvetően megváltoztatta a helyzetet. Az autonómia területén a Hamasz legálisan működött, és ez lényegesen megkönynyítette tevékenységét. Kisüzemi merényletekről áttérhetett az öngyilkos kamikázék által elkövetett, az izraeli polgári lakosság ellen irányított bombamerényletekre, amelyeknek három év alatt 240 halálos áldozata, és ezrekre rúgó sebesültje volt. A merényletek - Arafat közbenjárására - akkor hagytak alább, amikor Pereszék válaszul leállították Hebronnak az autonómiához csatolásának folyamatát.

A Hamasz-doktrína

Bár a Hamasz alapokmányának 36 cikkelyét nem tárgyalhatjuk részletekben, talán hasznos egy összevetés a PFSZ hasonló dokumentumával, amelyet - minden ellenkező híreszteléssel szemben - mind a mai napig nem módosítottak, annak ellenére, hogy a palesztin vezetés minden egyes megállapodásban kötelezettséget vállalt erre.
Amíg a palesztin alapokmány egy politikai dokumentum, amelyet a Palesztin Nemzeti Tanács (PNT) alkotott, a Hamasz platformnak nincs szerzője. Míg a PNT módosíthatná vagy akár hatályon kívül is helyezhetné a PFSZ alapokmányát, addig a Hamaszé egy Korán-idézet alapján szinte isteni eredetű, s éppen ezért örök és megváltoztathatatlan.
Amíg a PFSZ dokumentum - a nyugati közvélemény elvárásai szerint - kerüli az antiszemita megnyilatkozásokat, annak ellenére, hogy Izrael megsemmisítésére törekszik, a Hamasz alapokmány mentes minden önkorlátozástól: a zsidók az okai minden rossznak, nemcsak a kapitalizmusnak, de a szocializmusnak is, ők alapították a Népszövetséget, az ENSZ-t, valamint olyan nemzetközi szervezeteket, mint a szabadkőműves mozgalom, azért, hogy aláássák és ellenőrzésük alá hajtsák az emberi társadalmakat. Ehhez jönnek még a zsidó pénzügyi és gazdasági központok, amelyek a zsidó világuralmat biztosítják.
Amíg a Hamasz az iszlám nemzetben gondolkodik, addig a PFSZ a palesztin és arab nacionalizmusban.
Amíg a PFSZ a zsidó létszám radikális csökkentésében látja a megoldást, de a maradéknak egyenlő jogokat biztosítana egy arab Palesztinában, addig a Hamasz a zsidóknak és keresztényeknek az „írás népeit” megillető alacsonyabb rendű „dzsimmi” státust szánja egy iszlám államban.
Amíg a PFSZ hajlandónak mutatkozott az Izraellel való tárgyalásokra és puhított álláspontján (kérdés persze, hogy mennyire), és az oslói egyezmények szerint hajlandó elismerni Izrael létezését az 1967-es határokon belül (hogy ez több-e mint taktika, egyelőre nem látszik), addig a Hamasz semmiféle tárgyalásra nem hajlandó. Szerintük Izrael földje Palesztina, muszlim patrimónium, szent föld, amelyről nem bocsátkoznak tárgyalásokba. Az egyetlen út a dzsihad, minden más puszta időpazarlás.
A Hamasz Izraellel való konfliktusát abszolút vallási kérdésnek tekinti, és kizár minden tárgyalást és dialógust. Az áldozatkészség, önfeláldozás és szerénység olyan modelljét nyújtja, amilyent a korrupt, elkényelmesedett Palesztin Autonómia Hatóság már nem képes nyújtani. A Hamasz követői nem haboznak életüket is feláldozni, mert a céljuk világos és egyszerű: Allah útján járni és meghalni. Céljuk elérésére hajlandók minden erővel szövetségre lépni: így szövetségesük Irán, Szudán, a libanoni Hezbollah, a jordániai Muzulmán Testvérek, vagy akár a nem vallási alapon szerveződő PFSZ-szárny, a Népi és Demokratikus Front Palesztina Felszabadítása elnevezésű szervezet.

A nagy kihívás

A Hamasz és az iszlám fundamentalizmus nem a gazdasági elnyomorodásnak a következménye. Vezetőik jórészt gazdag értelmiségiek; támogatóik
- Irán és Szaúd-Arábia - nem szegény országok. Helytelen tehát az az érvelés, amely a Hamasz-jelenség megoldását a béke következtében fellépő gazdasági növekedéssel kísérli megoldani.
Ez alighanem ellenkező hatást váltana ki: elfogadnák a modern technológiát, a beruházásokat, az iparosítás minden előnyét, a fejlesztéseket, és felhasználnák mindezt egy Izrael elleni újabb háborúban. Az intifáda is azt követően kezdődött, hogy az Izrael által ellenőrzött területek szociális, oktatási és egészségügyi állapotai olyan szintre emelkedtek, amilyet egyetlen környező arab állam sem volt képes produkálni.
A Hamasz több iszlám illetve nyugati államban is kiterjesztette csápjait, hogy propagandakampányt folytasson és pénzt gyűjtsön. Franciaország, Anglia és az Egyesült Államok - miközben eltűrik a Hamasz tevékenységét országaikban - a békefolyamat lassúsága miatt többnyire Izraelt hibáztatják.
A Hamasz gyors növekedésével egyidőben indult „virágzásnak” az izraeli arabok iszlám fundamentalista mozgalma, amely Mahmud Darwis sejk vezetésével egy iszlám állam (sic!) megteremtését tűzte ki célul Izraelben. Izraeli állampolgárságuk ellenére politikai, gazdasági és néha „egyéb segítséget” nyújtanak nekik, így nem ritka izraeli arabok részvétele egy-egy Hamasz akcióban. A nemrégiben lezajlott Um-el-Fahm-beli kétnapos intifáda, majd azt követő sorozatos gyújtogatásos merényletek felelősei is az izraeli palesztinok közül kerültek ki. Még nem lehet tudni, hogy ezek az események egy belső arab felkelés előjátékai vagy pedig spontán reakciók voltak-e.
Sokan úgy vélik: Izraelnek válaszút elé kellene állítania Arafatot, mondván: a béke és a Hamasz nem megy együtt. A PFSZ-nek minden kötelezettségét teljesítenie kell, s ennek egyik legfontosabb pontja a Hamasz törvényen kívül helyezése. Ehhez azonban magának Arafatnak is határoznia kell, hogy mit akar: taktikai eszköznek, netán társnak tekinti-e a Hamaszt a teljes Palesztina felszabadításáért folytatott harcban, vagy minden együttműködést megszakít vele.