2003/10.

Könyvszemle

Két könyv a pécsi tudományos műhelyből

Két könyv, két téma, két tudományág, látszólag semmi közük egymáshoz. Mégis legalább két ponton találkoznak: a franciák és az arabok története a kora középkorban s napjainkban keresztezi egymást; a szerzők pályája pedig a Pécsi Tudományegyetemen fut össze. S a recenzens akár így is kezdhette volna: két könyv a pécsi tudományos műhelyből.

Hahner Péter munkáját a Műszaki Könyvkiadó jelentette meg. S hogy miért a Műszaki? (A szépírók munkáit gondozó kiadók pedig lézertechnikáról, az épületek szerkezetéről, s ehhez hasonlókról adnak ki könyveket?) Akármi legyen is a válasz, a Műszaki jól tette, hogy elkezdett egy ország-történeti sorozatot, melynek legújabb darabja a Franciaország históriájáról szóló munka. Azt pedig csak dicsérni lehet, hogy a könyvek megírását magyar szerzőkre bízta. Az ország-történet persze nem ismeretlen a magyar historiográfiában. Franciaország történetéről a hatvanas évek végén Zsigmond László (Franciaország 1789-1968. Budapest, Kossuth Kiadó, 1969) már írt, s csak sajnálni lehet, hogy Hahner Péter erről semmit sem jelzett bibliográfiájában. Ezen és más előzmények (a Maecenas ország-történeti sorozata külföldi szerzőkkel) ellenére a Műszaki vállalkozása újdonság, mert az adott országot a kezdetektől napjainkig mutatja be. Franciaország esetében Julius Caesar és a sokkoló 2002-es elnökválasztás a két határpont. A szerző erre 320 oldalt kapott, s ebbe a fejezetek végi kronológiának s a függeléknek is bele kellett férnie. (Apropó függelék! Az idegen nevek kiejtése részben található Vincennes helyes kiejtése venszenn, s nem venszann. )

A több mint kétezer esztendő történetének megírása igazi kihívás történésznek, kiadónak. Az utóbbi választhatta volna azt a megoldást, hogy az egyes fejezeteket az adott kor specialistájára bízza. Szerencsére nem ezt tette, hanem egyetlen szerzőt bízott meg a feladattal. S ez akkor is jó megoldás, ha tudjuk, hogy Hahner Péter a kora középkorban nem olyan otthonos, mint a 18. században vagy a francia forradalom történetében. Az egyszerzős változatnak az az előnye, hogy az olvasó egységes, kiegyensúlyozott képet kap Franciaországról. S ennek Hahner Péter valóban a specialistája. Nem csupán azért, mert jó tollú író, hanem azért is, mert jó történész, aki nem vész el a részletekben, aki tudja, miből mennyi kell ahhoz, hogy egyegy periódust úgy rajzoljon meg, hogy politika, gazdaság, társadalom, sőt még a kultúra is beleférjen. Ez persze tömörségre kényszeríti a szerzőt, s közben előfordulhat, hogy egyegy megállapítás félreértésre ad lehetőséget. "Franciaország ... szerződéseket kötött a trianoni szerződés haszonélvezőivel, Jugoszláviával, Romániával és Csehszlovákiával. (Ezt nevezték kisantantnak)." - olvasható a könyvben. Kétségkívül az említett három ország alkotta a kisantantnak, eredetileg Apró-Antantnak nevezett tömörülést, de nem a Franciaországgal kötött szerződések hozták létre. Sőt, s ez nem igazán ismert, Franciaország ellenére, ellene alakult meg 1920-ban, hogy ellensúlyozza azt a Maurice Paléologue nevéhez kapcsolódó politikát, amely Budapestet akarta Párizs dunai politikájának központjává tenni. E politika elleni tiltakozás volt a kisantant magvát jelentő csehszlovák-jugoszláv egyezmény 1920-ban, amelyben a trianoni béke által létrehozott Közép-Európa fenntartására szövetkeztek. Románia csak 1921 áprilisában köt szerződést a két országgal, s ekkorra már a francia külpolitika is a kialakult közép-európai status quo elvét és gyakorlatát képviselte, a kisantant pedig valóban Párizs keleti politikájának egyik pillére lett. Az előbbi eset persze semmit sem von le a könyv pozitívumaiból, amelyekhez még azt is hozzátehetjük: a kétezer éves francia történelem megrajzolása közben megismerjük a szerző saját véleményét is. Az persze nem biztos, hogy az olvasó majd mindennel egyetért. Az a szubjektivitás azonban, amit Hahner Péter megenged magának, csak jót tesz tudománynak, ismeretterjesztésnek egyaránt.

Tudomány és ismeretterjesztés a két kulcsszó Kéri Katalin munkájában is. Helyzete azonban kedvezőbb, mint Hahner Péteré, mivel nem csupán ecsetvonásokra kapott lehetőséget, hanem arra, hogy alaposabban körbejárja a középkori muszlim művelődéstörténetet, s ezen belül a nevelés világát. A szerző az Iskolakultúra-könyvek 16. kötetében azt az iszlám civilizációt igyekszik bemutatni, amely jelentős hatással volt az európai tudományos gondolkodás alakulására. Időben ez a 7. századtól a 14-15. század fordulójáig terjedő szellemi kalandozásra ad lehetőséget. S ebbe Mohamed, az iszlám középkori története, az iszlám tanításai éppúgy beleférnek, mint az oktatás, a művelődés különböző területei. Kéri Katalin nem csupán a szakirodalom (angol, francia, spanyol és magyar nyelvű munkák, az Interneten található feldolgozások) eredményei alapján készítette el összefoglalóját, hanem felhasználta a rendelkezésére álló publikált arab forrásokat is az előbb jelzett nyelveken. Azt sem árt megjegyezni, hogy a szerző az arab nyelvet is ismeri. Ennek köszönhető az arab nevek, kifejezések gondos és pontos használata, s az, hogy a nyelv segítségével nemcsak érti, de érzi is az általa bemutatott világot, az európaitól eltérő mentalitást, és ezt az olvasónak is közvetíteni tudja. Amit a szerző nevelésügy cím alatt bemutat, valójában egy szűkebb, német értelmezésű civilizációtörténet, amely az emberi élet szellemi oldalát foglalja magában. S ha valaki nem ismeri ezt a világot, meglepődhet, hogy a 9. században már könyvesboltok voltak, s Bagdadban megépült a Bölcsesség Háza nevű tudományos központ, a világ első nyilvános könyvtárával. Az oktatásban nagy szerepet kapott a memorizálás, mert az iszlám világában fontos értéket képviselő tudás egyik pillérének tartották, s ezen a téren fantasztikusak a teljesítmények: egy ember akár 20 ezer, vagy ennél több sorból álló költeményt is képes volt megtanulni. Ez azért volt fontos, mert csak bizonyos ismeretanyag után képes a diák arra, hogy kérdezzen. S ha ezt nem tette, szégyenletes dolognak tartották. Mintha a számítógépes korszak előzményeit látnánk, hiszen a mai kor meghatározó eszközét is csak akkor tudjuk kihasználni, ha előtte rengeteg információt tápláltunk bele. Az iszlám főleg azzal gyakorolt hatást az európai gondolkodásra, hogy átmentette az ókori értékeket, megismertetett a keleti civilizációkkal, miközben a saját értékeit is közvetítette. A mongol hódítás következményeként azonban a 13. században Khorasszántól Bagdadig több évszázad anyagi és szellemi értéke ment tönkre. Paul Valéryt igazolja ezzel a történelem, miszerint a civilizációk halandóak. Vagy, végigolvasva a könyvet, inkább Fernand Braudelnek adunk igazat, aki szerint a civilizációk túlélik a megrázkódtatásokat, mert elemeik vándorolnak, átmentődnek, s beépülve más civilizációkba, megtermékenyítik azokat? (Kéri Katalin: Nevelésügy a középkori iszlámban. Iskolakultúra, Pécs, 2002. 211 p. - Hahner Péter: Franciaország története. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2002. 320 p.)

Majoros István

egyetemi docens, ELTE


<-- Vissza az 2003/10. szám tartalomjegyzékére