2001/12.

Könyvszemle

Balogh István: HATÁRHARCOK

A magyar tudománypolitika történeti feldolgozására még mindig várnunk kell. Többen, többféle módon járultak már hozzá e terület tisztázásához, de az igazán mély elemzések ez idáig elmaradtak. Intézményi, finanszírozási, politikai és társadalmi oldalról egyaránt megközelíthető a kérdés: minden próbálkozás fontos, de nem minden esetben kapunk reális képet. Balogh István új könyve is egyike az ilyen irányú próbálkozásoknak.

Először is a formai kérdésekről. A tulajdonképpeni tanulmány alig teszi ki a kötet felét, emellett mintegy 150 oldalon keresztül tallózhatunk a tanulmányhoz kapcsolt dokumentumok között. Tudatosan használom a tallózás kifejezést, mivel a vastagon lábjegyzetelt szövegben történik ugyan utalás a csatolt dokumentumokra, de eltart egy ideig, amíg a számok és jelzetek között azonosítjuk a számunkra éppen megfelelőt.

Másodszor a módszerről. A szerző az 1966-1988 közötti időszakot elemzi, középpontba helyezve a tudomány és a politika közötti kapcsolat átalakulását. Azokat a társadalmi intézmények közötti határokat vizsgálja, amelyek minden intézményi tag számára a munka kereteit biztosítják; ezek a tagok végvári harcosokként küzdenek határaik fenntartásáért. A határok védelmén túl, azok felépítése és restaurálása is a professzió tagjainak feladata.

Köztudott, hogy a tudomány(ok) határainak vizsgálata tipikusan tudományszociológiai terület, amely Robert K. Mertontól David Bloorig a kutatások egyik fontos irányát jelenti. A Határharcok is ugyanezzel próbálkozik, de nem szociológiai eszközök segítségével, hanem sokkal inkább egyfajta történeti-dokumentarista módszerrel, amelynek alkalmazása pozitívumai mellett több negatív következménnyel is jár, de erre még később visszatérünk. Balogh István könyvében elsősorban a politikusok és a társadalomtudósok kapcsolatát vizsgálja. Bár nem szűkíti le explicit módon, hogy mely tudós közösségre irányul vizsgálódása, végül mégis elsősorban ez a csoport lesz elemzésének tárgya. Ez önmagában nem baj, de így semmiképpen sem adhat átfogó képet a teljes magyar értelmiség és a politikai elit kapcsolatáról.

Harmadszor a könyv tartalmáról. Az 1968-ban bevezetésre került új gazdasági mechanizmus egy értékarányos ráfordítási rendszer létrehozásával kívánta racionalizálni a szocialista gazdaság pazarló mechanizmusait. Ennek eredményeképpen egy, a munka hatásfokát visszatükröző új bérrendszert is be kívántak vezetni. Ezek a törekvések - mint az köztudottá vált - nem vezettek eredményre, hiszen a valódi piaci viszonyok bevezetése továbbra is elfogadhatatlan és elképzelhetetlen törekvés volt a politikai vezetés szemében. Ebben az időszakban - a reformok szellemének megfelelően - elsősorban az egyetemi, főiskolai és vállalati kutatások támogatását tűzték ki célul.

A reformfolyamatok talán legfontosabb tudománypolitikai állomását jelentette a Tudománypolitikai Bizottság (TPB) megalakítása (1967). A bizottság a tudomány- és technikapolitika elsődleges céljaként a társadalmi igények kiszolgálását határozta meg. Ugyanakkor az MSZMP Központi Bizottsága maradt az a szerv, amely ténylegesen kijelölte a tudománypolitika aktuális nyomvonalát. A Tudománypolitikai Irányelveket 1969 júniusában határozták meg, és a különböző szintű pártbizottságokban nagyon is eltérő módon véleményezték ezt a tervezetet: a reformok ellenzői elsősorban a "kutatás helyesen értelmezett szabadságának" fontosságára hívták fel a figyelmet. Az ellenvélemények sokaságával szemben, az Irányelvek közzététele után mégis megkezdődhetett a reformprogram megvalósítása.

A tudományos és technikai kutatások preferencia-sorrendjét igyekezték a primer hasznossági és eredményességi szempontok alapján meghatározni, és természetesen a kutatási pénzek elosztása is ennek megfelelően történt. A célokat olyan komolyan vették, hogy a kutatásokat a nemzeti jövedelem növekedését meghaladó mértékű támogatásban részesítették. Nem törekedtek a tudomány- és technikafejlesztés minden területének támogatására, hanem egyes preferált irányvonalakat akartak világszínvonalúvá fejleszteni. A TPB feladata a tudományos kutatás, a műszaki fejlesztés és a nemzetközi kapcsolatok összehangolása, a kormány kutatási terveinek, a K+F ráfordítások preferenciarendszerének kialakítása, megvalósításának irányítása, szervezése, eredményességének ellenőrzése volt. Az időszak ideológiájának megfelelően a tudományokat a TPB is elsősorban "társadalmi hasznosságuk" dimenziójában rangsorolta, ezért a társadalomtudományokat a hatvanas évek vége előtt nagyrészt fölöslegesnek és ideológiailag veszélyesnek tartotta a legfelső politikai vezetés, csak az ortodox marxista irányzatokat tartották elfogadhatónak. Mivel azonban az elkerülhetetlen gazdasági reformok szükségszerűen társadalmi változásokat is maguk után vontak, maga a politikai elit szorgalmazta a társadalomtudományos kutatások ráfordításainak növelését, ezzel pedig társadalmi elismertségét is nagymértékben növelte. A kérdés csupán az volt, hogy a politika mennyiben lesz képes az ideológiára veszélyes gondolkodásmód féken tartására. És pontosan ez az, amit Balogh István megpróbált bemutatni tanulmányában.

Mint már említettem, a szerző nagyon erőteljesen támaszkodik a kor dokumentumaira, amelyek elemzése természetesen a történész alapfeladatai közé tartozik, ugyanakkor magába foglalja a dokumentumok rabságának veszélyét is. Úgy érzem Balogh Istvánnak nem sikerült ezeket az anyagokat kellő távolságtartással kezelnie, ezért elemzésével gyakorta nem jut megfelelő mélységig.

A megértés és dokumentáció kérdéskörével kapcsolatban Karl Mannheim már az 1920-as években elmondta, hogy a jelentés három szintjét különíthetjük el: az objektívet, a szándékoltat és a dokumentatívat. Objektív és szándékolt cselekvésünk önmagunk számára ugyan érthető, de tőlünk teljesen független, hogy mindez mit dokumentál a külső szemlélő számára. A dokumentáció megértéséhez meg kell ismernünk az alkotó szubjektumot és a korszak jelentésadásait is - mondja Mannheim. Pontosan ez utóbbi az, amit én Balogh István könyvéből hiányolok, vagyis hogy többnyire megragad a kinyilatkoztatások, célmeghatározások és programtervek elemzésénél, és ugyan végigmegy a határvillongások fejlődésén, mégis csak a jéghegy egyik csúcsáról ugrik át a másikra, alig érintve a mélyebb régiókat. Üdítőleg hat a tanulmány második felében Havasi Ferenc szerepének elemzése, amely már jóval ember- és kor-közelibb megközelítésben mutatja be a politikai kontroll gyengülésének és utolsó elkeseredett próbálkozásainak folyamatát. Ilyen típusú, konkrét személyeket is érintő elemzések sokaságára lenne talán a leginkább szükség a feladat egészének elvégzéséhez.

A társadalomtudományok nem töltötték be a politikai elit által elvárt ideológiai funkciót; társadalomkritikai, és egyre inkább rendszerkritikai tudománnyá váltak. Az '50-es évektől félreállított értelmiséget a politikai vezetés '68-tól újra kénytelen volt feladatokkal ellátni. Az értelmiség pedig - felismerve a rendszer gyengeségeit - még a legőszintébb javító szándékkal (ld. kritikai marxizmus) sem tudta megakadályozni az éppen meginduló eróziós folyamatot. Ez a réteg nem politikai hatalomra vágyott, bár igaz, hogy a '90 utáni első kormányban még átmenetileg hatalmat gyakorolt - persze tudjuk, hogy más, reális alternatíva nem igen volt a társadalom előtt. Megkockáztatom: a '80- as évek elejéig nagyrészt a rendszer megváltoztatását sem igen óhajtotta, sőt ennek még a lehetőséget sem igen volt képes belátni. Az értelmiség egyetlen dolgot szeretett volna: korábbi, tradicionális társadalmi státusának és elismertségének visszaállítását. Ezt, ha lassan is, de mára sikerrel végrehajtotta.

Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akiket érdekel a magyar tudomány és a magyar politika története: olyan dokumentarista megalapozásra találnak majd ebben a munkában, amely elengedhetetlen a téma további, részletes feldolgozásához. (MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 2000. 261 oldal)

Faragó Péter


<-- Vissza az 2001/12. szám tartalomjegyzékére