2001/12.

Tudománytörténet

Szászy-Schwarz Gusztáv és az európai magánjogtudomány

Hamza Gábor

1.

A római jog és a modern civilisztika jeles művelője, Schwarz Gusztáv 1858. január 1-jén született, Pesten. Tanulmányait a budapesti királyi tudományegyetem jog- és államtudományi karán végezte. A jog- és államtudomány doktorává 1882. április 1-jén avatták. 1883-ban több külföldi, így a bécsi, a lipcsei és a hallei egyetemen is folytat jogi tanulmányokat. A legtöbb időt, egy évet a göttingeni egyetemen tölti, ahol 1883 áprilisa és 1884 áprilisa között tartózkodik. 1884-től ügyvédi praxist folytat Budapesten. Említést érdemel, hogy már gyakorló jogászként, ügyvédként is síkraszáll a magyar magánjog kodifikációja mellett. 1885-től, a habilitációt követően, a római jog magántanára. 1892-ben a római jog rendkívüli tanára, 1894-ben pedig ugyanennek a tárgynak rendes tanára lesz a budapesti tudományegyetemen. Feltétlenül említést érdemel az a ma már feledésbe merült tény, hogy 1902-ben az ő kezdeményezésére kerül sor a budapesti tudományegyetemen a jogi kari könyvtár alapítására.

A múlt század végén jelentősen megnövekszik a budapesti tudományegyetem - az egyetem Pázmány Péter nevét csak 1921-ben veszi fel - jog- és államtudományi karára beiratkozott hallgatók száma. Erre tekintettel szükségessé válik a tanszékek számának növelése. Így a római jog, hasonlóan a jogtörténethez, 1894-ben harmadik tanszéket kap. Hoffmann Pál és Vécsey Tamás - aki 1887-ben alapítja a jogi karon az első, római jogi szemináriumot - mellett még Schwarz Gusztáv is (1884-1900 között) oktatja a karon a római jogot, mint az egyik római jogi tanszék ordinariusa. Ugyanebben az esztendőben kap rendkívüli tanári kinevezést Szentmiklósi (Kajuch) Márton is, aki 1902-ben lesz a kar nyilvános rendes tanára. Szentmiklósit akkor nevezik ki professzornak, amikor Schwarz Gusztáv római jogi tanszéke megüresedik, mivel átmegy a kereskedelmi- és váltójogi tanszékre.

Schwarz Gusztáv 1900 és 1902 között a kereskedelmi és váltójogot az időközben államtitkári kinevezést nyert Nagy Ferenc távollétében mint feljogosított előadó adja elő, s az ezekre a tárgyakra kiterjedő venia legendije a későbbiekben is megmarad. Vécsey Tamás 1912-ben bekövetkezett halálát követően is megtartotta a kereskedelmi- és váltójogi katedrát. A kereskedelmi- és váltójog előadása mellett - a római jogi diszciplínák köréből - egyedül a pandektajog előadását vállalta. A római jog nyilvános rendes tanára volt még ebben az időszakban Szentmiklósi (Kajuch) Márton is. Szászy-Schwarz mellett Helle Károly, aki az 1912/1913. évi tanévben Kolozsváron a kereskedelmi- és a váltójog tanára, oktatta az Institutiókat, mint főkollégiumot 1912-től egészen 1920-ban bekövetkezett haláláig.

Kimagasló jelentőségű tudományos tevékenysége a civilisztika szinte egész területét átfogja. Tudományos munkássága elismeréseként 1911-ben magyar nemességet kapott, ettől kezdve használja a Szászy-Schwarz vezetéknevet. A Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja két évvel halála előtt, 1918 májusában lett. 1920. április 20-án hunyt el Budapesten. Bár a szó valódi értelmében vett iskola teremtésére nem volt módja, jeles tanítványai között találjuk Marton Gézát és Szladits Károlyt.

2.

Szászy-Schwarz Gusztáv már 1883-ban kritikailag említette, hogy Hoffmann Pál több kiadást megért Institutiói ugyan sokat adnak a jogtörténetből, de a legszükségesebbet sem a jogdogmatikából, márpedig hivatásunk "elsősorban jogászt képezni s nem ódondászt". Szerinte a civiljogi tanulmányok eredménytelenségének oka többek között a történeti elem túlsúlya, pedig "...a magánjog dogmatikája ... be- vagy be nem vallottan minden tudományos jogrendszerben a római: a római jog a magánjogi studium per eminentiam". És mindjárt példára is hivatkozik Hoffmann tankönyvéből: "... míg a manap merőben impraktikus sponsio, nexum, stipulatio és literál-kontraktusról huszonhárom lapon értekezik, addig a tévedés, feltétel tanainak egy-egy fél lapot, az interesse-nek - Jhering szerint a magánjog legnehezebb részének - alig egy lapot szentel. Pedig mit a mi tanulónknak a sponsio és stipulatio, mit neki a római argentáriusok könyvtartásának, a codices accepti et expensi legbehatóbb ismerete, ha megvonjuk tőle azt, mire a jogásznak, praktikus hivatásánál fogva, elsősorban szüksége van - ő mindennapi kenyeret kíván, és mi történeti márványt nyújtunk." E historikus iránnyal szemben a modern jog alapját képező pandektisztikának, vagy más kifejezéssel pandektajogtudománynak volt Magyarországon lelkes művelője Szászy-Schwarz Gusztáv. Az ő lendületes dikciójú szavai szerint a modern jogra való kihatásában, azaz "mai érvényében" kell bemutatni a római jogot. Ez a glosszátorok óta századokon át módosított, transzformált "keverékjog" a tiszta római jog szempontjából azért fontos, "mert így tesszük próbára, mi volt a római jogban a múlté s mi maradandó értékű". Capito, vagy akár Julianus és Celsus idején ismert jogtól: "Reá nem ismerne Africanus és Tribonianus fejét rázná, ha látná, mily elméleteket hozunk ki az ő Corpus Jurisából... (amely) nem koporsója volt a római jognak, hanem a későbbi korok jogának bölcsője".

Szászy-Schwarz tisztában volt tehát azzal és nem is vonta kétségbe, hogy a pandektaelmélet "nagyrészben csak kiindulási pontját bírja a római jogban, eredményében azonban jórészben a magánjog... általános elméletévé szélesbült", s "ennyiben nem annyira a római jognak, mint általában a magánjognak... római jogi alapú dogmatikája". S amikor kiemeli, hogy a római jogászok nem voltak dogmatikusok a szó XX. századbeli értelmében, nagyságuk "nem a fogalmi absztrakciók erejében és tisztaságában (hanem)... a konkrét eset szemléletében, jogi tartalmának biztos felismerésében és megítélésében" állott, s hogy definícióik, beosztásaik és "rendszerítéseik" már nem tarthatók fenn, félre nem érthető nyíltsággal világosan megmondja: "Másfelől a mai dogmatikusok bizonyos alapfogalmai - pl. az alanyi jog, a jogalany, a jogügylet, a jog és igény közti viszony stb. - a római dogmatika előtt még ismeretlenek voltak." Hasonlóan másutt is, például a "Régi és új birtokjog" című tanulmányában, ahol a traditio possessionis-szal kapcsolatosan megjegyzi: igaz, hogy a római jogtudósok az egyoldalú occupatio és a kétoldalú traditio tényállása között a különbséget nem említik meg, "ám e római jog dogmatikája nem a rómaiak elméletét adja vissza, hanem a rómaiak jogát, amelynek elméletét mi a ránk hagyott anyagból önállóan építjük fel." Más helyen is ilyen tónusban ír a pandekta- kézikönyvekről: "Ulpianus, ha ma sírjából feltámadna, bámészan forgatná Windscheid kézikönyvének 'általános részét', és talán annyit sem értene belőle, mint egy kezdő jogász. Amit a német doktrína - állítólag római jogi alapon - az alanyi jogról, a jogügyletről, a jog és igény közötti viszonyról, az anyagi perjogról stb. rendszerbe foglalt, az a német szellem terméke tetőtől talpig és nem kevésbé német jog azért, mivelhogy a német géniusznak a latin Corpus Juris volt kezében akkor, amikor kieszelte".

Szászy-Schwarz ugyanakkor helyesen látja azt, hogy a római jog, a formális recepció elmaradása ellenére lényegében ugyanazt a szerepet tölti be a magyar joggyakorlatban, mint amilyen jelentőséggel azokban az európai országokban - s tegyük hozzá, Európán kívüli országokban - rendelkezik, amelyekben sor került a magánjog kodifikációjára. A Parergában így ír: "... aki mai törvényhozásunkat és joggyakorlatunkat szorgos szemmel vizsgálja, annak arra az eredményre kell jönnie, hogy a magyar törvénytárban és joggyakorlatban annyi a római jog, mint bármely nyugati országban (sic! H. G.), mely a római jog alapján kodifikált, pl. Ausztriában, Franciaországban vagy Németországban." (Parerga. Vegyes jogi dolgozatok. Budapest, 1912. 325. o.) Világosan látja, hogy a római jog oktatásának azokban az országokban is megvan a létjogosultsága, amelyekben annak recepciójára in complexu - eltérően például Németországtól - nem került sor. A római jogot az európai jogi kultúra szerves részének tekinti, osztva ezzel Paul Koschaker évtizedekkel később kifejtett álláspontját. Jól látja Szászy-Schwarz, hogy a római jog tudománya, a jogi romanisztika túlélte a gyakorlatban érvényesülő római jogot, jogrendszert (ius Romanum vagy ius Romanorum).

Ha meggondoljuk, hogy Szászy-Schwarz Gusztáv, mint lebilincselő előadó és a szellemes okfejtéseket kedvelő kiváló elme Marton Géza kedvelt tanárai közé tartozott (magántanári képesítésénél is egyik bírálója volt), jobban megértjük hatását Marton Géza számos, összesen tíz kiadást megért tankönyvére ("A római magánjog elemeinek tankönyve. Institúciók"). Marton Géza budapesti egyetemen szerzett római jogi és civilisztikai alapműveltsége Szászy-Schwarz Gusztáv tanításán alapult. Ebből következik az, hogy Marton Géza legmélyebb civilisztikai élménye nyilvánvalóan pandektisztikai indíttatású volt. Kettejük munkáinak összevetése - nem feledve, hogy hasonló irányú tankönyvekben sok a közös szemléletből fakadó párhuzam - még jobban megerősíti ezt. Szellemi kapcsolatuk, felfogásuk hasonlóságáról ad felvilágosítást, ha például Marton Gézának a ius speciale-ra, a ius singulare-ra és a privilegiumra vonatkozó tanítását összevetjük Szászy-Schwarzéval. Említést érdemel továbbá, hogy Marton a jogellenes magatartásokat rendszerbelileg a jogügyleti képviselet után és közvetlenül az alanyi jogok védelme előtt helyezi el. Annak is van jelentősége, hogy Marton lényegében Szászy-Schwarzon keresztül Jhering birtoktanára támaszkodik, s Szászy-Schwarzot emeli ki egyedül a magyar romanisták közül, amikor a jogi személyekről szóló s a modern pandektatudományban is méltán feltűnést keltő munkájának eredményeit húzza alá.

Szászy-Schwarz Jhering "Der Zweck im Recht" című munkáját (1-2. k. 1877-1883) ismertetve foglalkozik a történeti jogi iskola képviselőinek filozófiaellenes - elsősorban az észjogi irányzat híveinek és Hegelnek a tanait sokszor joggal bíráló - nézeteivel. (Jhering Rudolf és legújabb könyve: Der Zweck im Recht von R. von Jhering. Nemzet, 1884. különlenyomat.)

3.

Szászy-Schwarz Gusztáv a mérsékelt politikai nézeteket valló radikális szemléletű polgárság képviselője. Magasabb fokon, "diplomatikusabb" megfogalmazással folytatta Dell'Adami Rezső polgári irányzatát. Ő - aki Göttingenben Rudolf von Jhering (1818-1892) tanítványa - az első a magyar jogtudományban, pontosabban a magánjogtudományban, aki tudatosan "száll szembe" a történeti jogi iskolával (Historische Rechtsschule), elismerve ugyanakkor a történeti jogi iskola romanista irányzata (romanistische Richtung) kimagasló képviselőinek a jogdogmatika területén kimutatható elévülhetetlen érdemeit is.

Ennek az elismerésnek kétségtelen jele az "Új irányok a magánjogban" szereplő következő idézet: "...az észjog túlkapásai ellen a történeti jogi iskola a törvényhozás terén a konzervatizmust, a tudomány terén a forrástanulmányt és élesebb szisztematikát, a jogbölcselet terén a pozitivizmust, azaz a létező bölcseletét és az összehasonlító módszert honosította meg: ezek múlhatatlan érdemei annak az iskolának, melynek egy Savigny, egy Puchta vetettek alapot..." (9. o.) 1884. április 19-én "Új irányok a magánjogban" címmel tartott előadásában elsőként - Jhering nagyhatású "Der Besitzwille" című munkája megjelenését (1889) öt évvel megelőzően - bírálja a Gustav Hugo (1764-1844) által alapított történeti jogi iskola elméletét. Vonatkozik ez a bírálat a történeti jogi iskola képviselőinek munkáiban kifejtésre kerülő akaratelméletre (Willenstheorie) és a birtoktan Savigny által koncipiált elméletére (Besitzlehre) egyaránt (Magyar Jogászegyleti értekezések 1884. XIX. sz.). Az "érdekkutató jogtudomány" (Interessenjurisprudenz) előkészítőjének is tekintett Jhering nyomdokain haladva hirdeti az érdekeszmét. Ez a kritikai szemlélet különösen jellemzi az "Új irányok a magánjogban" (Budapest, 1911) címen közreadott tanulmánygyűjteményben publikált munkáit.

Az elmélet és a gyakorlat közötti híd megépítését feltétlenül szükségesnek tartja. Ezt a szándékát jól illusztrálja az alábbi mondat: "A joggyakorlatról panaszolják, hogy kevéssé üti meg az elmélet mértékét. Az elmélet embereiről pedig az a panasz, hogy kevés az érzékük a gyakorlat követelményei iránt. Mindkét panasz jórészében jogosult és mind a kettőnek megvan a maga természetes oka is. A foglalkozás egyoldalúsága az, mely az alkalommal együtt a képességet is elsorvasztja arra, hogy a szakma másik követelményének is eleget tegyünk." (Parerga. 487. o.)

4.

A találóan és joggal "magyar Jhering"-nek nevezett Szászy-Schwarz Gusztáv - aki Jhering munkásságát 1913-ban a Revue de Hongrie-ban francia nyelven közzétett dolgozatában ("Rodolphe Ihering et son oeuvre") átfogóan értékeli - Grosschmid Bénihez hasonlóan nem jelentetett meg olyan átfogó jellegű tankönyvet, mint korábban Wenzel Gusztáv, vagy Zlinszky Imre. Nem tekinthető olyan átfogó monografikus irodalmú alkotónak sem, mint Grosschmid. Mindez érdeklődési körének sajátosságaiból adódik. Az általános, igen gyakran a jogelmélethez, jogfilozófiához szorosan kapcsolódó kérdések kimunkálását tartja elsődleges fontosságúnak. Ő foglalkozik először a bírói gyakorlat, a jogesetek elméleti jellegű és igényű elemzésével. Ez a szemlélet különösen jellemzi a "Magánjogi fejtegetések felsőbírósági határozatok kapcsán" (Budapest, 1890.) és az "Újabb magánjogi fejtegetések" (Budapest, 1901.) című munkáit.

Pandekta-tankönyvéből, amelyet befejezni sajnos nem tudott, a bevezetésen (Bevezetés a római jogba) felül csak egyes részek maradtak ránk. Vonatkozik ez "A jogszabály tana", "A jogi helyzetek", "A tulajdon tana a római jog szerint" című részekre (Jogi dolgozatok, Budapest, 1912.), amelyek egyértelműen arra mutatnak, hogy Szászy-Schwarz Gusztáv a római jog intézményeinek - a jogintézmény (Rechtsinstitut) fogalmát Szászy-Schwarz a Friedrich Carl von Savigny által kidolgozott értelemben használja - és konstrukcióinak felhasználása útján gondolta el a magyar magánjog kodifikációját. Ez az elgondolása egyértelműen göttingeni tanára és mestere, Jhering tanainak követésére mutat.

Kevéssé ismert, hogy Szászy-Schwarz Gusztávra nagy hatással van Ernst Zitelmann (1853-1923), aki élete utolsó évtizedeiben a bonni egyetem tanára. Zitelmann különben - a szó valódi értelmében véve - Jhering talán egyetlen német tanítványa. A "pszichologizáló tévedéstan" /psychologisierende Irrtumslehre/ megalapítójának számító Zitelmann, aki korábban a göttingeni, a rostocki, majd a hallei egyetem professzora, 1879-ben publikálja kiemelkedő jelentőségű és nagyhatású Irrtum und Rechtsgeschäft című munkáját. Kétségtelenül eredetinek számító fikciós tanát (Fiktionslehre) azonban Szászy-Schwarz erős kritikával illeti /Új irányok a magánjogban. Budapest, 1911. Első előadás (1884)./

Szászy-Schwarz Gusztávnak a magyar magánjog kodifikációjával - melynek kezdeményezése a Kiegyezést követően Pauler Tivadar (1816-1886) nevéhez fűződik - kapcsolatos elgondolása az osztrák ABGB "józan bölcsessége", a "matematikusan kazuisztikus" német BGB, - amelyet különben erős kritikával illetett - és a "lyukacsos" svájci magánjog egyfajta kombinációjaként áll előttünk. Említést érdemel, hogy levelezési kapcsolatban áll Eugen Huberrel (1849-1923), az 1907- ben kihirdetett és 1912-ben hatályba lépett svájci magánjogi kódex (Schweizerisches Zivilgesetzbuch) megalkotójával. Itt utalunk arra, hogy a Schweizerisches Zivilgesetzbuch a kódex utolsó, ötödik könyveként - mely a kódex önálló része - magában foglalja az eredetileg Walther Munzinger (1830-1873) által megalkotott, azonban csak halála után, 1881-ben elfogadott és 1883-ban hatályba lépett svájci kötelmi jogi kódexet (Obligationenrecht), pontosabban annak később, 1911-ben átfogó módon revideált változatát. Feltétlenül említést érdemlő tény, hogy a svájci kötelmi jogi kódex jelentős mértékű átdolgozást célzó munkálataiban Eugen Huber is komoly részt vállalt.

Szászy-Schwarz Gusztáv figyelemmel kísérte az elsősorban a német jog intézményeit különösen jól ismerő, germanistának is tekintett Eugen Huber rendkívül széles körű jogirodalmi munkásságát és kodifikációs tevékenységét is. Vonatkozik ez különösen Huber négykötetes, a svájci magánjog egységesítésének - ebben az esetben "valódi" jogegységesítésről, Rechtsvereinheitlichungról van szó - tudományos alapjául szolgáló, 1886 és 1893 között publikált "System und Geschichte des schweizerischen Privatrechts" című monumentális munkájára.

Szászy-Schwarz Gusztáv Eugen Huberhez írt levelei a berni Eugen Huber- archívumban találhatók. Sajnálatos módon ezek a magyar magánjog kodifikálása szempontjából is kétségtelenül rendkívül értékes, nézetünk szerint a polgári jogi (magánjogi) kodifikációt illetően sok vonatkozásban ma is aktuálisnak tekinthető információkat tartalmazó levelek tudományos igényű feldolgozás, kutatás tárgyát eddig még - tegyük hozzá: időszerűségük ellenére - nem képezték.

Magyarországon Szászy-Schwarz Gusztáv veti fel elsőként - nyilvánvalóan a svájci mintát követve - a polgári törvénykönyv általános része (Allgemeiner Teil) mellőzésének lehetőségét, amely hatással van a magyar polgári jog további kodifikációira, pontosabban kodifikáció-tervezeteire is. A kodifikáció kérdésével Szászy-Schwarz Gusztáv "A magánjogi törvénykönyvről. Tanulmányok és bírálatok" (Budapest, 1909.) című művében foglalkozik igen behatóan. Jórészt tőle származik az 1914-ben közzétett magyar polgári törvénykönyv-tervezet indoklása ("Indoklás a polgári törvénykönyv javaslatához").

5.

Szászy-Schwarz Gusztáv korábban a magyar polgári törvénykönyv-tervezetének főképpen a családjogi rész kidolgozásában vállalt aktív szerepet. A polgári törvénykönyv 1900-ban közzétett (első) tervezetének öröklési jogi részét is ő dolgozza ki. A feudális jog jegyeit hangsúlyozottan magán viselő dologi jog, családjog és öröklési jog átfogó reformjának szükségességét hangsúlyozza, vállalva ezzel a konfliktust az ősi magyar jogban (ius patrium) gyökerező intézményeket túlértékelő, azok megtartásához, sőt megerősítéséhez ragaszkodó Grosschmid (Zsögöd) Bénivel (1852- 1938).

A kodifikáció szempontjából is jelentős "A jogi személy magyarázata" (Budapest, 1907.) című munkája. Ebben a munkájában foglalkozik a Schuld (kötelezettség) és a Haftung (felelősség) közötti kapcsolat kérdésével is. Az obligatio personae kapcsán hangsúlyozza, hogy az lényegét tekintve abban különbözik az obligatio rei-től, hogy míg az utóbbi esetben az egyes dolog, addig az előbbi esetben az egész vagyon "felel".

Arra törekszik, hogy a készülő hazai magánjogi (polgári jogi) kódex valóban európai színvonalú alkotás legyen. Ezért nagy súlyt helyez arra, hogy a német nyelven is közzétett kódex-tervezeteket nagy tekintélyű német, osztrák és svájci magánjogászok is véleményezhessék. Ez is arra a törekvésére utal, hogy beépítse a német pandektisztika és a döntően Joseph Ungerrel (1828-1913) kezdődő osztrák pandektisztika eredményeit a magyar magánjogi kodifikációba. Vonatkozik ez különösen "A magánjogi törvényről" (Budapest, 1909) című, a maga korában komoly visszhangot kiváltó munkájára.

6.

Szászy-Schwarz Gusztáv volt a hazai jogászok között - Szladits Károly szerint "az egyetlen igazi nagy pandekta-jogász". A jeles magyar jogtudós mint a német és osztrák pandektisták munkáinak kitűnő ismerője, tisztában van a pandektarendszer keletkezésének folyamatával és világosan látja e módszer előnyeit és hátrányait. Szászy-Schwarz tudatában van annak, hogy a Történeti jogi iskola képviselőinek nem csak történeti /jogtörténeti/ céljai voltak. A pandektisták elsődleges feladatuknak tekintették az új jogi dogmatika kidolgozását. Munkásságukat jellemezte a történetiség szempontjának a rendszeres dogmatikai szemlélettel való összekapcsolása. Hugo, Savigny, Mühlenbruch, Puchta, Windscheid, Dernburg - hogy csak néhány kiemelkedő pandektista nevét említsük - a jusztiniánuszi kodifikációt (kompilációt) élő, mindenkor érvényes jognak tekintették. Ez az ahistorikus - és egyúttal a jogösszehasonlítás iránt is averzióval lévő - szemlélet megakadályozta a római jog antikvarizálódását.

A pandektajog (Pandektenrecht) - Mühlenbruch és Windscheid tankönyveinek címe "Lehrbuch des Pandektenrechts" - csak formailag vesztette el jelentőségét a Szász Polgári Törvénykönyv (1865) és a Német Polgári Törvénykönyv (1900) hatályba lépését követően. A magánjog tudományára a pandektajog továbbra is nagy hatással van; ezt jól dokumentálja az, hogy Windscheid nagy hatású háromkötetes, pandektajogot bemutató tankönyve a BGB kihirdetése illetve hatályba lépése után (1900-ban és 1906-ban) Theodor Kipp átdolgozásában újabb, átdolgozott kiadásokban jelenik meg, melyre Szászy-Schwarz Gusztáv is hivatkozik.

7.

Szászy-Schwarz Gusztáv a római jogi alapokra épülő európai magánjogtudományt "védi" az archeológusokkal, a klasszika-filológusokkal és az ókortörténészekkel szemben. A római jog híres oxfordi Regius Professorának, Alberico Gentilinek (1552-1608) követője évszázadokkal később olyan értelemben, hogy a római jogot, pontosabban annak intézményeit, konstrukcióit ő is a glosszátorok és a kommentátorok szemlélete alapján kívánja - diametrálisan eltérően a filológiai-történeti módszert alkalmazó francia irányzattól (mos [iura docendi] Gallicus) - bemutatni.

Szászy-Schwarz Gusztáv - hasonlóan nagy göttingeni mesteréhez - a jogot elsősorban a római jogban kereste, azon keresztül vizsgálta. Közel állt Jheringhez abban is, hogy a fejlődési gondolattól (Entwicklungsgedanke) inspirálva, melyben nyilvánvalóan kora bámulatra méltó természettudományos eredményei is nagy szerepet játszottak, egy "magasabb (magán) jogtudományhoz" kívánt eljutni. Ennek lényegét a jogképződés, jogfejlődés általános törvényszerűségeinek szinte természettudományos igényű feltárása, pontosabban annak kísérlete alkotta. A paradigmát számára ezen az úton a római jog jelentette; ez nem áll ellentétben a Jhering koncipiálta "durch das römische Recht, aber über dasselbe hinaus" tétel elfogadásával, vagy legalábbis meg nem tagadásával. Jheringhez hasonlóan Szászy-Schwarznak is nyíltan bevallott, sőt hangoztatott célja a fogalmi jogtudomány (Begriffsjurisprudenz, science juridique des concepts) meghaladása. Jhering hatása alatt ő is eljut a teleologikus jogfelfogáshoz, melynek révén hatással van hazai kortársaira. Szászy-Schwarz is híve az érdekkutatásnak, pontosabban az érdekkutató jogtudománynak. Ugyanakkor azonban - s ebben a vonatkozásban is mutatkozik hasonlóság kettejük között - Szászy-Schwarzról nem lehet állítani azt, hogy az Interessenjurisprudenz megalapítója lett volna a magyar jogtudományban.

Kétségtelen azonban az, hogy a ius in praxi-hoz mindig is szorosan kötődő Szászy-Schwarz Gusztáv, aki több jogtudományi iskola, irányzat eredményeit ismerte és elismerte, sőt továbbfejlesztette, azokat nem egyszer invenciózusan egymással ötvözte, európai mércével mérve is kiemelkedő képviselője a magyar jogtudománynak.


<-- Vissza az 2001/12. szám tartalomjegyzékére