2001/10.

Agy és tudat

A tudat két aspektusa: intencionalitás és qualia

Altrichter Ferenc

I.

Ismert, hogy a tudatfilozófia centrális problémái abból a tényből fakadnak, hogy - ha szabad így mondanom - mindannyian egyfajta tudathasadásban szenvedünk a pszichikus állapotokat és eseményeket illetően. Egyfelől úgy tűnik, mindannyian teljes mértékben tisztában vagyunk a lelki állapotokkal és eseményekkel, vagy legalábbis ezek döntő többségével, ha ezeket egyes szám első személyből közelítjük meg. Egyes szám első személyből megközelítve nagyon is jól ismert kép tárul elénk. Mindannyian jól ismerjük - hogy csak néhány példát hozzak - a fejfájást, a viszketést, a vizuális és auditorikus tapasztalat fantasztikus változatosságát, a félelmet, a kívánságot, a diffúz rosszérzést, vagy a vélemények és gondolatok végtelen kavalkádját. Talán semmit sem ismerünk olyan jól, mint ezeket az állapotokat - feltéve, hogy egyes szám első személyből közelítjük meg őket. Ezt a megközelítést szubjektív nézőpontnak szoktuk nevezni, hiszen ebből a nézőpontból önmagunk lelki vagy pszichikus állapotairól van szó csupán. Másfelől semmi sem tűnik rejtélyesebbnek és megfoghatatlanabbnak, mint a pszichikus állapotok, ha ezeket egyes szám harmadik személyből, azaz objektív nézőpontból közelítjük meg, hiszen ebből a szempontból nem önmagunk, hanem mások pszichikus állapotairól, vagy általában a pszichikus állapotokról van szó. Az objektív nézőpont persze sok mindent takarhat, de a filozófiai hagyománynak megfelelően ez a nézőpont a tudományos szempontot jelenti. Tudományos szempontból viszont a szubjektív nézőpontot kísérő bizonyosság és magabiztosság teljes mértékben elpárolog.

Az előbb vázolt skizofrénia vagy - finomabban szólva - aszimmetria természetesen episztemológiai, hiszen a két nézőpont csak azt a két radikálisan különböző módot jelzi, ahogyan kognitív viszonyban állhatunk a tudat létével és tartalmaival, de ez az aszimmetria maga után von egy metodológiai aszimmetriát is. Szubjektív nézőpontból úgy tűnik, minden pszichikus állapot lényegi tulajdonsága az, amilyennek ez a szubjektum számára megjelenik, és minthogy saját pszichikus állapotaink individuációja, azonossága és azonosság-feltétele kizárólag ezek megjelenésén alapul, semmiféle különbség nem mutatkozik az állapotok megjelenése és ezek lényegi sajátossága vagy realitása között. Ez az utóbbi tény magyarázza a szubjektív nézőpont és a fenomenológiai módszer egybefonódását.

Objektív, tudományos szempontból azonban a fenomenológiai módszer teljességgel elfogadhatatlannak tűnik, hiszen a tudományos módszer egyik bevált filozófiai előfeltevése éppenséggel az, hogy a világ dolgainak különféle megjelenése nem szükségképpen esik egybe ezek lényegi sajátosságaival. Az objektív nézőpont egy tág értelemben vett fizikalista módszert követel meg, amelynek alkalmazásával - megfelelő, kísérletekkel alátámasztott tudományos elvek, törvények és elméletek segítségével - a dolgok különféle megjelenéseit visszavezetjük ezek lényegi sajátosságaira.

Sietek persze hozzátenni, hogy önmagában az episztemológiai aszimmetria logikailag nem von maga után semmiféle ontológiai vagy metafizikai különbséget. Pusztán logikailag tehát lehetséges, hogy bármelyik nézőpontból közelítjük is meg a pszichikus állapotokat, ugyanarról beszélünk. Egy dolog azonban biztos, mégpedig az, hogy az elmúlt 400 évben a szubjektív és az objektív nézőpont episztemológiai szakadéka határozta meg a tudatfilozófiai diszkussziókat, és ez a különbség áll még a jelenkori filozófiai viták középpontjában is.

II.

David Chalmers megkülönbözteti az elmével kapcsolatos könnyű kérdéseket, például az intencionalitás problémáját az igazán nehéz kérdéstől, a tudatosság és a pszichikus élmény kérdésétől. Első tézisem Chalmers megkülönböztetése ellen irányul, ugyanis amellett szeretnék érvelni, hogy az intencionalitás problémája ugyanolyan nehéz kérdés, mint a tudatosság problémája.

Első megközelítésben az intencionalitás fogalma többé-kevésbé világos. Egy pszichikus vagy mentális állapot akkor és csak akkor intencionális, ha valamiféle, az állapottól különböző tárgyra irányul vagy vonatkozik. Ebben az értelemben véve tehát az intencionalitás egy minimum kétargumentumos reláció mentális állapotaink és ezek tárgya között. Az intencionalitás legvilágosabb példáit természetesen a propozicionális attitűdök területén találjuk meg. Ennek megfelelően a következőkben a propozicionális attitűdökre fogom elemzésemet korlátozni, bár egyáltalán nem óhajtom tagadni, hogy más pszichikus állapotok is lehetnek intencionálisak, vagy lehetnek olyan pszichikus jelenségek is, amelyek egyáltalán nem intencionálisak.

III.

Mindenekelőtt szeretném röviden felvázolni, hogy mit is tekintek az intencionalitás ismérveinek a propozicionális attitűdök esetében. Először: amikor például azt hisszük, hogy Arany János írta a Toldit, akkor vélekedésünk Aranyra és a Toldira vonatkozik, nem pedig Petőfire és a János vitézre, más szóval vélekedésünknek van valamiféle egészen speciális tartalma. Másodszor: amikor azt hisszük, hogy Arany írta a Toldit, akkor ilyen vagy olyan módon gondolatilag ábrázoljuk, megjelenítjük a világ egy parányi szegmentumát, más szóval, az intencionalitás együtt jár a mentális reprezentációval. Harmadszor: a propozicionális attitűdök tartalma igazként vagy hamisként értékelhető, azaz objektív igazságfeltételekkel rendelkezik. Negyedszer: az intencionális állapotok tartalma - bizonyos egyéb feltételek megvalósulása esetén - a cselekvés vagy a viselkedés kauzális magyarázatát szolgáltatja. Ötödször: elég nyilvánvaló, hogy az az ember, aki nem rendelkezik az "x y-t írta" kétargumentumos fogalommal, logikailag nem képes azt hinni, hogy Arany írta a Toldit, más szóval, az intencionalitás logikailag előfeltételezi bizonyos fogalmak meglétét, és az intencionalitás tartalma ennek megfelelően konceptuálisan artikulált vagy tagolt. Hatodszor: a tárgy, amelyre vélekedéseink, gondolataink vonatkoznak, lehet nem létező tárgy is, például amikor azt hisszük, hogy Poirot már megint megtalálta a bűntény kulcsát. Hetedszer: a mentális állapot tárgya lehet akármilyen absztrakt entitás is, például amikor azt gondoljuk, hogy a rekurzív függvények osztálya azonos a kiszámítható függvények osztályával. Nyolcadszor: az intencionalitással együtt járó reprezentáció lehetővé teszi a téves reprezentációt is - tanúbizonyságul csak az emberi tévedések történetét említeném meg. Végezetül pedig a mentális állapot tárgya önmagában véve nem határozza meg, nem azonosítja és nem individuálja magát a mentális állapotot, de még az azonos típusú állapotok különböző eseteit sem.

Minden respektálható intencionalitáselméletnek számot kell adnia az általam felsorolt ismérvekről. Minden egyes ismérv azonban súlyos filozófiai-logikai kérdések özönét veti fel. Például, mi teszi az Arany Jánosra vonatkozó gondolatomat Aranyra, és nem Petőfire vonatkozó gondolattá; azaz mi magyarázza meg a mentális tartalom unicitását, specifikus jellegét? Miként viszonyul a mentális tartalom a nyelvi jelentéshez? Mi a viszony a mentális állapotok tárgyra vonatkozása és a nyelvi referencia között? Ha a mentális állapotok tárgya nem határozza meg magát az állapotot, akkor mi az alapja az állapotok individuációjának? A problémákat még tovább is sorolhatnám, de nem teszem.

IV.

Sajnos, olyan intencionalitáselmélet még nem látott napvilágot, amely mind a kilenc desiderátumról egyaránt számot tudott volna adni. Persze se szeri, se száma a többé-kevésbé kidolgozott elméleteknek vagy a puszta javaslatoknak.

Ha eltekintek az extrém elméletektől, az eliminatív materializmustól és az instrumentalista intencionalitás felfogástól, akkor az elméleteket két csoportra oszthatom: a bevallottan reduktív elméletekre és a prima facie nem reduktív elméletekre. A reduktív elméletek - például a logikai behaviorizmus és a típusazonossági elmélet - a pszichikus állapotokat azonosítják az ilyen vagy olyan, de fizikailag jól megragadható állapotokkal és folyamatokkal, például a nem intencionálisan jellemzett aktuális és lehetséges viselkedési sémákkal, vagy a központi idegrendszerben lejátszódó, végső soron fizikai-kémiai folyamatokkal. Nem szólva az ilyen elméletek egyéb irányú súlyos problémáiról, roppant nehéz belátni, hogy egy viselkedési séma vagy egy neurofiziológiai folyamat miként rendelkezhet az intencionális állapotok nyilvánvaló szemantikai tulajdonságaival. Talán nem véletlen, hogy ezt még senki sem volt képes megvilágítani, hiszen például akármilyen mélységig vizsgáljuk is a viselkedési sémákat vagy a neurofiziológiai folyamatokat, ezek nem fogják megmutatni, hogy gondolatom Arany Jánosra vonatkozik, nem pedig Petőfi Sándorra. Sem a viselkedési sémák, sem a neurofiziológiai folyamatok önmagukban nem hordoznak szemantikai tulajdonságokat.

A prima facie nem reduktív elméleteknek eléggé széles a spektruma. Ide sorolom a funkcionalizmust, amely a mentális állapotokat logikailag másodrendű tulajdonságokként fogja fel, a reprezentációs-számítógép elméletet, amely a nyilvános köznyelvtől különböző, de szintaxissal, szemantikával és talán pragmatikával is rendelkező mentális nyelv létezését posztulálja, az információelméleten alapuló kauzális kovarianciaelméletet, amely csak arra a kérdésre próbál válaszolni, hogy honnan származnak a propozicionális attitűdök szemantikai tulajdonságai, a konceptuális szerepelmélet, amely az attitűdök holisztikus felfogását javasolja, a teleológiai elméletet, amely az attitűdök - sőt általában a mentális reprezentáció - evolúciós meghatározottságát és hasznosságát helyezi előtérbe. Sajnos nincs arra módom, hogy részletesen érveljek bárrmelyik ilyen elmélet ellen is. Egyetértek azonban Jaegwon Kim- Descartes bosszújaként ismeretes - érvével, amely szerint ha ezek az elméletek akármilyen formában is meg akarják őrizni nem reduktív jellegüket, akkor fel kell adniuk fizikalista-materialista beállítottságukat és a dualizmus valamilyen változatát kell felkarolniuk; vagy ha a dualizmust elfogadhatatlannak tartják, akkor a nem reduktív elmélet lehetőségéről kell lemondaniuk. És minthogy ezek az elméletek fizikalista-materialista szemléletben születtek meg, úgy vélem, újra a reduktív elmélet lehetőségének problémájánál találjuk magunkat.

V.

Most azonban amellett fogok érvelni, hogy logikailag minden reduktív elmélet kudarcra van ítélve. Hogy miért - ezt a kérdést csak a propozicionális attitűdök további vizsgálata válaszolhatja meg.

Először is hiteink, vélekedéseink, gondolataink rendszert alkotnak, bármilyen lazán összefüggő rendszer legyen is ez. Teljesen abszurd lenne azt mondani vagy gondolni, hogy valakinek egész életében csak egyetlen hite, egyetlen gondolata volt, például az, hogy van hideg sör a frizsiderben, vagy hogy csak tizenöt gondolata volt. Ennyiben teljesen igaza van a konceptuális szerepelméleteknek vagy általában a holisztikus megközelítésnek, hiszen már egyetlen gondolat is előfeltételezi a gondolatok egész rendszerét vagy hálózatát.

Másodszor, a hit, a vélekedés állapotai vagy aktusai között nyilvánvaló összefüggést teremt a kauzális viszony. Ha például azt hiszem, hogy van sör a frizsiderben, akkor ez a hit kauzálisan előidézheti bennem azt a további hitet, hogy ha odamegyek, akkor akár meg is ihatom a sört, vagy azt a hitet, hogy nem kell újabb üvegeket vásárolnom. Propozicionális attitűdjeink tehát kauzális rendszerbe szerveződnek, jóllehet nagyon nehéz lenne eldönteni azt a kérdést, hogy a kauzális rendszer nomológikus rendszer-e vagy csak sztochasztikus. Van azonban egy másik kauzális viszonyrendszer is, amelynek attitűdjeink alá vannak vetve. Mentális állapotaink ugyanis nem ugranak elő csak úgy a semmiből. Az esetek döntő többségében attitűdjeink kauzálisan kapcsolódnak a külvilág dolgaihoz, eseményeihez és sajátosságaihoz. Nagyon nehéz lenne például azt hinni, hogy van sör a frizsiderben, ha a sör és a frizsider mentális reprezentációja soha semmilyen kauzális láncolattal nem kapcsolódna, vagy nem kapcsolódott volna a sörhöz és a frizsiderhez, bármilyen közvetett legyen is ez a kapcsolat.

A kétféle kauzális rendszert magában foglaló kauzális tér létezése azonban nem jelentene logikailag átugorhatatlan akadályt a reduktív elméleti törekvések számára, hacsak nem feltételezzük azt, amit a tudatfilozófiai externalizmus feltételez; azt ugyanis, hogy a második típusú kauzális viszonyrendszer meghatározza, azonosítja és individuálja mentális állapotainkat. Az externalizmus azonban túlontúl vitatott feltételezés ahhoz, hogy érvelésemet erre alapozzam.

Világosan kell azonban látnunk, hogy attitűdjeink - éppen azért, mert nyilvánvaló szemantikai tulajdonságokkal is rendelkeznek - a kauzális viszonyrendszertől elvileg különböző viszonyrendszernek, a logikai viszonyrendszernek is alá vannak vetve. Képletesen fogalmazva: attitűdjeink két térhez tartoznak és két térben mozognak, a kauzális térben és a logikai térben. Már maga az a tény, hogy a mentális tartalom igazként vagy hamisként értékelhető, hiteinket, gondolatainkat beemeli a logikai térbe, és aláveti mentális állapotainkat a logika szabályainak, amelyek az emberi elme vagy tudat konstitutív szabályai. Számos filozófus hajlamos kijelenteni, hogy miután a logika szabályaihoz - például a modus ponenshez - még csak megközelítőleg hasonló dolgokat sem találhatunk a nem intencionálisan jellemzett viselkedési sémákban vagy a neurofiziológiai folyamatokban, a reduktív fizikalista elméletek előtt máris és mindörökre becsukhatjuk a kaput.

De én nem akarok itt megállni. Úgy gondolom ugyanis, hogy a logika konstitutív szabályainak felemlítésével a kép még nem teljes, mert egy másik tényező, nevezetesen az emberi racionalitás további interszubjektív és normatív megkötéseket ró ki mentális állapotainkra. Nem tudom és nem is akarom definiálni a racionalitás fogalmát, viszont kétféle racionalitási elvet szeretnék megfogalmazni kizárólag hiteink számára: az ideális és a reális racionalitás elvét. Az ideális racionalitás elve azt mondja ki, hogy ha elhisszük, hogy p létezik, és p logikailag implikálja q-t, akkor q-t is el kell hinnünk. Ez az elv a racionalitás ideáljaként nagyon szépen hangzik, de nem regulálja a racionalitás tényleges eseteit. A reális eseteknek sokkal jobban megfelel az az elv, amit a hitre vonatkozó zártsági elvnek nevezek. Ez az elv azt mondja ki, hogy a hit zárt a tudott vagy akárcsak elhitt logikai implikáció szempontjából, azaz ha valaki elhisz egy kijelentést és tudja, vagy csupán azt hiszi, hogy a kijelentés logikailag implikál egy másikat, akkor el kell fogadnia a másik kijelentést is. Ennek az elvnek azonban fontos tudatfilozófiai következményei vannak. Tegyük fel, azt hisszük, hogy nem q, és azt is hisszük, hogy p. Ha viszont rájövünk arra, hogy p implikálja q-t, akkor meg kell változtatnunk eredeti mentális állapotunkat q tagadását illetően. A zártság elve arra kényszerít mindannyiunkat, hogy többé ne higgyük el q tagadását, arra tehát, hogy eredeti propozicionális attitűdünket feladjuk. Az interszubjektív racionalitás által kikényszerített ilyen változás nem egyszerűen a mentális tartalom megváltozását jelenti, hanem magának a pszichikus állapotnak a megváltozását. A reális racionalitás regulatív szabálya a logika konstitutív szabályaival összhangban - hogy úgy mondjam - felülbírálja a kauzális tér elemeit, és bizonyos pszichikus állapotokat egyszerűen megsemmisít és kiküszöböl a kauzálisan releváns állapotok köréből. A racionalitás elvének tehát interszubjektív ítélőbírói szerepe van, s a propozícionális attitűdök összefonódása a racionalitással eleve kizárja az attitűdök redukcióját, visszavezetését pusztán fizikai eseményekre, például a nem intencionálisan jellemzett viselkedési sémákra, az agyban lejátszódó neurofiziológiai folyamatokra, vagy akár a pusztán kibernetikai értelemben vett információ feldolgozásának folyamataira.

A racionalitásnak azonban van egy másik fontos tudatfilozófiai vonatkozása is. A zártság elve ugyanis megköveteli az önismeretet - legalábbis abban a legyengített, félig kartéziánus értelemben, amely szerint, ha meg akarjuk változtatni mentális állapotainkat, például a q tagadásába vetett eredeti hitünket, akkor közvetlenül és nem következtetésekből kihámozott módon tudnunk kell, hogy mit is hittünk, amikor azt hittük, hogy nem q. Sőt, azt is tudnunk kell, hogy a korábbiakban valóban hittük azt, hogy nem q, és nem egyszerűen csak eljátszottunk evvel a gondolattal, vagy éppenséggel csak álmodtuk azt, hogy nem q. Az önismeretet kísérő ilyen másodrendű intencionalitás is fogalmakkal jár együtt, de a fogalmak köre kitágul, és a körbe bekerül maga a hit, a vélekedés, a gondolat fogalma is. A másodrendű intencionalitást magában foglaló önismeret nélkül az egyes ember kognitív fejlődése lehetetlen lenne. Meg merem azt is kockáztatni, hogy a tudomány fejlődése is lehetetlen lenne.

Az önismeretnek viszont logikailag szükséges feltétele az öntudat: az tehát, hogy képesek legyünk önmagunkat megkülönböztetni minden mástól, hogy képesek legyünk önmagunkra vonatkozó, de se hiteket fenntartani vagy gondolatokat gondolni, hogy képesek legyünk önmagunkra az "én" szóval vagy ennek valamilyen nyelvi ekvivalensével referálni, és hogy képesek legyünk önmagunkat a propozicionális attitűdök szubjektumaként felfogni. Az öntudat képezi tehát azt a logikai origót, amely hiteinket, véleményeinket, gondolatainkat egy csomópontba, a szubjektum csomópontjába fogja össze, megteremtve ezáltal az intencionalitás kauzális, logikai és racionális tengelyének lehetőségét is. Az intencionalitás tehát nem két-, hanem háromargumentumos reláció, s a harmadik argumentumhelyet az öntudatos szubjektum tölti ki. És, pace Chalmers, a propozicionális attitűdöknek a racionalitással, az önismerettel és az öntudattal való logikai összefonódása az intencionalitás problémáját az egyik legnehezebb tudatfilozófiai kérdéssé teszi.

VI.

Mint jól ismeretes, a tudat nemcsak intencionalitással rendelkezik, hanem egy másik aspektussal is, amit az érzékszervi tapasztalat és a lelki élmény oldaláról tudunk megközelíteni. Propozicionális attitűdjeink nem járnak együtt sajátos lelki élményekkel; például ahhoz a hitemhez, hogy Arany írta a Toldit semmiféle kínzó érzés, égető fájdalom vagy bosszantó viszketés nem tapad szükségképpen. Tapasztalatainkkal és élményeinkkel ellentétben az attitűdök nem rendelkeznek minőségi sajátosságokkal, azaz qualiaval.

Nem tudom felsorolni a qualia ismérveit, sőt azt hiszem, hogy a tapasztalat és az élmény minőségi sajátosságait csak példákkal lehet illusztrálni. Mindannyian jól ismerjük a piros rózsa látványát, a Sors szimfónia drámai hangzását vagy a cseresznyepaprika ízét. Hasonlóképpen, mindannyian jól ismerjük a különbséget a zsibbadás és a fájdalom között. A rózsa valamilyennek látszó, a szimfónia valamilyennek hangzik, a paprika valamilyennek érződik, a zsibbadás és a fájdalom is valamilyennek érződik. Az ilyen valamilyennek látszódások, hangzások és érződések alkotják a tapasztalat és az élmény kvalitatív, fenomenális sajátosságait, olyan sajátosságait, amelyeket például a született vak, süket vagy született íz-vak ember nem ismer és talán logikailag nem is ismerhet.

Persze, mindannyian feltételezzük, hogy valami okozza a tapasztalatot és az élményt, de a qualia problémáját nem a tapasztalat és az élmény kauzális előzményei teszik filozófiailag érdekessé, hanem egyrészt az, hogy a kvalitatív sajátosságok a tapasztalat és az élmény belső, nem-relációs tulajdonságainak tűnnek, másrészt pedig az, hogy a tapasztalat és az élmény a tudatosság közvetlen formáiként vagy megnyilvánulásaiként jelennek meg, és ilyenformán a kvalitatív sajátosságok logikailag elválaszthatatlanok a tudatosságtól, attól a módtól, ahogyan ezeknek tudatában vagyunk.

VII.

A tapasztalat és az élmény, valamint az ezzel járó tudatosság azonban roppant nehéz filozófiai kérdéseket vet fel. A tudatosság kvalitatív formája görgeti ugyanis a legnagyobb akadályt a tudományos magyarázat elfogadott alapfeltevései elé, általában a fizikalista-materialista világkép elé. A tudományos magyarázat egyik filozófiai alapfeltevése például az, hogy a fizikai világ zárt a kauzális viszony szempontjából, azaz hogy fizikai események nem okoznak nem-fizikai eseményeket, és fordítva. Ha ezt elfogadjuk, és azt is elismerjük, hogy a tudatosság kvalitatív formái kauzális szerepet játszanak a viselkedés szempontjából, akkor le kell vonnunk azt a következtetést, hogy a tapasztalat és az élmény szükségképpen azonos a neurofiziológiai folyamatokkal vagy ezek valamilyen tisztán fizikai sajátosságával - például, az egyik javaslat szerint, a látás esetében a vizuális agykéreghez tartozó neuronok 40 Hz-es összehangolt oszcillációjával. Viszont egy ilyen azonosság alapján meg kellene tudnunk magyarázni a tudatosság kvalitatív formáinak minden sajátosságát - ugyanúgy, ahogy az átlagos kinetikai energia és a hő azonossága lehetővé teszi, hogy a klasszikus termodinamikai jelenségeket statisztikus mechanikai alapokon magyarázzunk meg.

A qualia esetében a probléma azonban az, hogy bár mind az explanandum, mind a feltételezett explanans teljesen világos számunkra, egyáltalán nem világos az, hogy a javasolt explanans miként magyarázza meg az explanandumot, azaz hogy mi is a konceptuális és episztemológiai összefüggés a megmagyarázandó kvalitatív sajátosság és a magyarázatul felhozott fizikai sajátosság között. Levine találó kifejezésével élve magyarázati szakadék tátong a fizikai sajátosságok és a tudat kvalitatív aspektusa között.

VIII.

Nem véletlen tehát, hogy a tudatosság kvalitatív formája vált az elmúlt évtizedek egyik legvitatottabb problémájává. Nemrégiben ezt a kérdést be is soroltát a tudomány tíz nagy megoldatlan problémájának körébe. A probléma megoldásától azonban majdnem végtelen távolságra vagyunk még, és a jelenleg konceptuálisan belátható, illetve respektálható megoldási lehetőségek is igencsak korlátozottnak tűnnek.

Ennek megfelelően második, tudományfilozófiainak minősíthető tézisem roppant tentatív, és már-már a puszta spekuláció körébe tartozik. Úgy gondolom ugyanis, hogy ha - és ez egy óriási "ha" - a probléma egyáltalán megoldhatónak bizonyul, akkor a megoldás kulcsát a tudomány fogja szolgáltatni. Azok a fizikalisták pedig - magamat is ezek közé sorolom -, akik elismerik a tudatosság és az intencionalitás visszavezethetetlenségét a jelenleg ismert és értett fizikai sajátosságokra, illetve elismerik ezek magyarázhatatlanságát a jelenleg ismert fizikai tulajdonságok alapján, azok intellektuális erőt meríthetnek magának a fizikának a történetéből. Több esetben is előfordult már, hogy a fizikán belül sem tudtunk bizonyos jelenségeket az addig ismert jelenségekre visszavezetni és az ismert jelenségekre vonatkozó elméletek alapján megmagyarázni: ez történt például az elektromágneses jelenségekkel, amelyek makacsul ellenálltak minden redukciós kísérletnek, és végül is elnyerték önállóságukat a mechanikától. Avval a talán teljesen megalapozatlanul optimista megjegyzéssel zárnám, hogy valami hasonló felfedezés lesz a megoldás kulcsa, valami olyan alapvető, másra visszavezethetetlen fizikai sajátosságot fogunk felfedezni, amelynek alapján minden magyarázati szakadék nélkül számot tudunk majd adni a tudatosság kvalitatív formájának jelenlegi rejtélyéről, az intencionalitás nehéz problémájáról, és ugyanakkor a szubjektív és az objektív megközelítés jelenleg tátongó szakadékát is át tudjuk majd hidalni.


<-- Vissza az 2001/10. szám tartalomjegyzékére