2001/8.

Bűnözés Magyarországon

A büntetőjog alkalmazásának csapdái

Finszter Géza

Megismerhető-e az igazság a büntetőperben? Találkozhat-e az igazság és az igazságosság az ítéletben? Milyen eredmények várhatóak a büntetéstől? A bűnüldözés és az igazságszolgáltatás több, hasonlóan nehéz kérdéssel találkozik.

Az állam akkor is ragaszkodik a büntetőigény érvényesítéséhez, ha az előbbi felvetésekre csak bizonytalan válasz adható. Elmarad az igazság feltárása akkor, ha az elkövetett bűncselekmény rejtve marad, és akkor is, ha a megismerési folyamatban elháríthatatlan zavar támad. Máskor kiderül, hogy amit igazságnak hittünk és ítélt dologként vitatnunk sem lehetett, az maga volt a legtragikusabb tévedés. Erről mondja Nietzsche, hogy a bíróság igazság monopóliuma a világtörténelem legnagyobb csalása. Lehet, hogy a filozófusnak igaza van ismeretelméleti szempontból, de bizonyosan nincs igaza a jogrend érvényre juttatása tekintetében. Ez a tökéletlen igazságszolgáltatás ugyanis semmivel nem helyettesíthető küldetést teljesít a jog épségének védelmében. Sikerét éppen annak köszönheti, hogy lemondott a minden áron való igazságosztásról, elutasította azt az elvet, amely szerint a mások jogtalansága igazolja a hatósági önkényt. A bölcs ítész ismeri tudásának határait, számol azzal, hogy maradnak megoldatlan ügyek. Tudja azt is, hogy még az anyagi igazságra épített marasztaló ítéleteinek is korlátozott a hatása. A büntetés nem képes reparálni a bűn okozta károkat, ez a teher megmarad azoknak, akik a jogsértés következményeit elszenvedték. A büntetés továbbá önmagában alkalmatlan a bűnös megjavítására, ehhez a rossz úton járók elhatározására van szükség, olyan erkölcsi győzelemre, amelyet esetenként a legszigorúbb büntetés sem képes támogatni, máskor pedig az igazságszolgáltatás nélkül is sikerrel megvívnak.

A büntetőjog alkalmazása alkotmányos rendszerekben a morális javak lelkiismeretes védelmezője, noha nem erkölcsbíró, hanem a jog érvényesítője. Csak azokért az értékekért emelheti fel a szavát, amelyek jogalkotással a jogrend részeivé váltak, és csak olyan módon, ahogyan azt a norma megszabja a számára. Maga nem alkalmas anyagi és szellemi javak előállítására, de működésével hozzáadott értéket termel, a jogbiztonságot. A társadalom cserében kész a hálára, amikor bizalmába fogadja a rendőrt, az ügyészt, a bírót. A jogalkalmazás csapdáinak azokat az élethelyzeteket nevezem, amikor ez a bizalom veszélyesen meggyengül. Az olajügyek ezekre a buktatókra hívták fel a figyelmünket. Különösen három területen keletkezhetnek működési zavarok: a büntetőjog és a politika kapcsolatában, a gazdaság büntetőjogi védelmében és a büntetőjog alkalmazása belső egységének megteremtésében.

A büntetőjog és a politika

Alkotmányos jogállamban esély van arra, hogy a modern társadalmi élet e két fontos ágazata között harmonikus viszony jöjjön létre. A jognak el kell ismernie a politika szerepét a társadalmi szükségletek közvetítésében, a jogalkotás működtetésében és az állami normák érvényesítéséhez nélkülözhetetlen hatalmi struktúra fenntartásában. Gustav Radbruch ezt úgy fejezte ki, hogy nem szabad a jogtudományt elszakítani a politikától, nehogy egy napon a politika szakadjon el a jogtól. A politikának viszont el kell fogadnia a jog autonómiáját, ezért csak olyan célokhoz veheti igénybe, amelyre az alkalmas. Az önkorlátozás elve elismeri a jog uralmát, azt, hogy normái a hatalmat gyakorlókat is kötik. A jog a politika egyik kontrollja.

A kölcsönös bölcsességre már csak azért is szükség volt 1990-ben, mert a társadalmi-politikai fordulat a legalitás talaján ment végbe. Egyik napról a másikra sem a régi jogrendszer közel ötezer forrása, sem pedig a jogot professzionálisan működtető szakembergárda nem volt leváltható. A harmóniához azonban bizalom kell, és ebben nagy hiány támadt. A demokratikus átalakulás politikusai kétkedéssel tekintettek az állampárti időkben keletkezett normákra és a régi hatalmat kiszolgáló jogászságra. A jog szakértői hasonló kétségekkel figyelték az új hatalom működését, mert nagyon is megszokták a múltban azt, hogy őket az impérium csúcsain állók engedelmes eszköznek tekintsék. A hivatalnok tapasztalta, hogy a polgári értékeket valló politikus hasonló ellenérzésekkel fogadja a jog önállóságát, mint állampárti elődje. A feszültség különösen éles volt a büntetőjog-alkalmazás területén. Először azért, mert a szocialista jogfelfogás itt követelte meg a legteljesebb azonosulást az uralkodó ideológiával, másodszor, mert felmerült a régi rendszer bűnöseinek felelősségre vonása, ami szintén a büntetőjogra várt, harmadszor pedig a bűnözés drámai emelkedése ennek a jogterületnek a folyamatos és növekvő hatékonyságú működtetését sürgette. Végül mindhárom probléma megoldódott, de ebből sem a politika, sem a jog nem jött ki jól.

Hiába figyelmeztetett Kulcsár Kálmán már 1990-ben arra, hogy a demokratikus intézményrendszer működtetéséhez szükség van a jogászi hivatás öntudatra ébredésére, hiába írták le a rendészet kutatói, hogy a jogállamban a rendőrködés szakmává válására van szükség, a bűnüldözésben és az igazságszolgáltatásban dolgozók között megmaradtak a szervilizmus régi reflexei, amelyekhez új egzisztenciális félelmek csatlakoztak. A szakma nem volt képes a jog autonómiáját érvényre juttatni a voluntarizmusra hajló, etatizáló politikai szándékokkal szemben. A politika viszont megnyugodva tapasztalta, hogy az engedelmességhez szokott hivatalnoki kar kész kritika nélkül követni a kriminálpolitika napi igényeit.

Magyarországon az igazságtétel a legteljesebb mértékben alárendelődött a legalitás követelményének, de ennek az is következménye lett, hogy a gyanú árnyéka vetült azokra is, akik 1990 előtt jogászi hozzáértéssel és humanista lelkiismeretességgel végezték munkájukat. Szinte senki nem maradt, aki hiteles szakmai kontrollt gyakorolhatott volna a politika jogot érintő elhatározásai felett.

A bűnözési hullám és a szervezett kriminalitás démonizálása egyoldalú, csak a szigort hangoztató és azonnali eredményeket sürgető kriminálpolitika kialakítására sarkallt, amely szinte lavinaszerű és követhetetlen büntetőjog-alkotási folyamatot indított el, ugyanakkor pedig a bűnüldözés és a büntető igazságszolgáltatás reformja lekerült a napirendről. A társadalmi fejlődéstől messze elmaradt struktúrák konzerválásában a politika és a jog különös módon egymásra talált. A politikus megértette, hogy az államszervezet átalakítása hosszabb folyamat, abból senki nem készíthet a maga számára emlékművet, a közhivatalnokok többsége pedig rájött, hogy a reform a szakma újratanulását igényelné, ami önmagában is kényelmetlen dolog. Mindezt jól jelzi az új büntetőeljárási törvény különös sorsa, amit a jogélet nemzeti gödrének is tekinthetünk.

A modernizáció elmaradása a rendészetet a működésképtelenség határára sodorta, az ügyészséget megakadályozta abban, hogy elsajátítsa új feladatait az állam büntetőjogi igényének érvényesítésében, a bíróságokat pedig abban, hogy a tárgyalás váljék az igazság megállapításának fő színterévé. A rosszul működő büntetőjogi szervezetekben növekedett a hivatali jogsértések veszélye, érzékelhetően terjed a korrupció, csorbát szenved a jogalkalmazás pártatlansága, gyengül a politikai élet feletti kontroll szerepe, csökken a társadalmi támogatottság. Az ilyen körülmények között dolgozó hivatalnokok, ahelyett, hogy szakmájuk csúcsait ostromolnák, a létezésükért szoronganak. Megint időszerű idézni a magyar rendőrséget átvilágító Team Consult cég egyik megállapítását, amely szerint biztonságot csak az képes szolgáltatni, aki maga is biztonságban van.

A kialakult helyzet csak látszólag előnyös a politika számára. Kétségtelen, hogy az autonómiájától megfosztott jogalkalmazás könnyen kezelhető a politikai szándékok teljesítésében, de elveszíti közhitelességét, és ez csapás a politikára is. Amikor a bűnüldözés eredményes, akkor az a látszat keletkezik, hogy a siker mögött manipuláció van (lám, a koalícióban részt vevő, pártjával vitába keveredő országgyűlési képviselőt milyen gyorsan tetten lehet érni). Amikor pedig az igazságszolgáltatás marad el, akkor ezt sem szakmai okokra, hanem a bűnözéssel való összefonódásokra vezetik vissza (azért sikertelen a gazdasági bűncselekmények leleplezése, mert abban politikusok is érintettek). A stratégiai távlatokat nélkülöző kriminálpolitika nem kényszerül arra, hogy a közbiztonság kérdéseiben kompromisszumot keressen az ellenzékkel. Ez lehetővé teszi az ellenfeleknek, hogy a választási küzdelemben a bűnözés alakulása legyen a kormányzati teljesítmény legsebezhetőbb pontja, és ezen a statisztikai manipuláció sem segít. Jól tudjuk, hogy a választási magatartás alakításában a szubjektív biztonságnak sokkal nagyobb a szerepe, mint a bűnügyi statisztikának. A köznyugalom minősége számokkal nem mérhető. Ördögi kör alakul ki, a hatalmat gyakorló politikai erők gyors eredményeket várnak a bűnözés elleni harctól, ez megakadályozza a stratégiai tervezést, viszont a távlatos gondolkodás hiánya elodázza a reformokat, így pedig ezekre a látványos és valóságos eredményekre egyre kisebb esély marad. Végül a politika és jog kiegyensúlyozatlan viszonya magát az alkotmányos jogállamot veszélyezteti, amennyiben lehetővé teszi a bűnüldözés átpolitizálását és a politikai közélet kriminalizálását. Ez pedig már a diktatúrák logikája.

A büntetőjog és a gazdaság

A jog a gazdaság büntetőjogi védelmét két úton képes teljesíteni. Egyfelől a termelés, a forgalom és a szolgáltatások a legnagyobb értékeket előállító és felhalmozó folyamatok, amelyek érthető módon az állam hatóságainak oltalmát igénylik. Másfelől viszont a gazdasági struktúrák maguk is alkalmasak bűncselekmények elkövetésére, megelőzésük csak úgy lehetséges, ha a büntetőjog tilalmakat állít a vállalkozások elé, a bűnüldözés pedig betekinthet az üzleti tevékenységbe. Ezt a gazdálkodók már sokkal kevésbé értik meg, mert a vállalkozói szemlélet nem tűri a hatósági beavatkozást. Életeleme a kockázat, amit a jog tilalomfái ésszerűtlenné tehetnek. Az a veszély is fenyeget, hogy az állam hibás gazdaságpolitikáját a gazdasági büntetőjog hatókörének kiterjesztésével akarja korrigálni. Ez elérheti azt a fokot, amikor a legnagyobb kockázatot a jövedelmezőség szempontjából a jogkövetés jelenti, míg a jogsértő magatartás kis kockázattal biztosít nagy jövedelmet. Ám van más probléma is. Az állam nem csupán a közhatalom szervezete, hanem maga is gazdálkodó tulajdonos. Lehetősége van arra, hogy hatóságként korlátozza leendő üzletfeleinek cselekvési szabadságát, majd pedig az így legyengített partnereivel a maga számára előnyös üzleteket kössön. Ha pedig szerződési kötelezettségeinek nem tesz eleget, a vele szemben fellépő magánfél képtelen lesz igényének érvényesítésére, még akkor is, ha azt neki a bíróság megítéli.

Az államszocializmus viszonyai között mindez nem jelentett problémát. Az állami tulajdon elsöprő nagysága a hatóság és a tulajdonos személyét egyesítette. A termelőegységek élén nem vállalkozók álltak, hanem hivatalnokok, akik utasításokat hajtottak végre, és cserében nem kellett kockázatokat viselniük, szerény, de biztos jövedelmük nem függött a piac ítéletétől. A gazdaságpolitika megvalósításához nem volt szükség a büntetőjogra, mert ehhez elegendő államigazgatási hatósági eszköz állt rendelkezésre, a gazdasági előírások betartatását a hierarchián belüli felügyelet hatásosan volt képes teljesíteni. A hierarchián kívüli ellenőrzés csupán olyan súlytalan látványossággal rendelkezett, mint a népi ellenőrzés. A gazdasági büntetőjog csak ott lépett föl nagyobb intenzitással, ahol a gazdaság magánszereplőinek a magatartását kellett megregulázni (lásd a vám- és a deviza-bűncselekmények nagy száma). Némileg változott a kép a gazdasági reform idején, amikor növekedett a gazdálkodók önállósága. Nem is véletlenül helyettesítette a meggyengült államigazgatási irányítási kompetenciát a büntetőjog, különösen a nem állami tulajdonú vállalkozásokkal szemben. (Ezt példázzák a tsz-vezetők elleni koncepciós perek a 70-es években.) Az állam mint tulajdonos jutott az újraelosztáshoz szükséges értékek legnagyobb részéhez, ezért az adóknak nem volt meghatározó szerepük. A bérek és árak hatósági döntések nyomán alakultak és semmi közük nem volt a piaci értékeléshez. Mivel ez a helyzet nem ösztönzött a termelékenység és a hatékonyság fokozására, biztosítható volt a teljes foglalkoztatottság, és a gazdálkodásban érvényesülhettek szociálpolitikai megfontolások is. Viszonylag kicsik voltak a jövedelemkülönbségek, és a szerény életszínvonal biztonsággal párosult. Az állami vállalat nem volt alkalmas eszköz arra, hogy bűnös tevékenységet álcázzon, ezért a szervezett bűnözés első jelei nem is itt, hanem a vagyon elleni hagyományos bűncselekmények terepén ütötték fel a fejüket (lakásbetörés-sorozatok a 80-as években).

A most idézett szerzőnek, Katona Gézának egy korábbi, az olajbűnözéssel foglalkozó tanulmánya azért is érdekes, mert a szervezettség kritériumait nem deduktív módon alkalmazza egy-egy felderített ügyre. Ellenkezőleg, azt vizsgálja, hogy a történeti tényállásban felismerhetőek-e ezek a jegyek, továbbá, hogy azok miként voltak bizonyíthatóak a nyomozás során. Az általa elemzett 54 bűnügyből 29-et talált a szervezett bűnözéshez sorolhatónak a következők szerint: hat esetben hierarchikus szervezetet véltek megállapítani, három ügyben volt felismerhető a hivatásszerű elkövetés, 17 esetben átgondolt konspirációval találkozott a felderítés, négy esetben volt nemzetközi bűnkapcsolat, két esetben utaltak jelek a hatósági körökben történt pozíciószerzési kísérletre, egy esetben alkalmaztak üzletszerzés céljából erőszakot, három esetben a gyanúsítottak védelméről gazdasági szervezetek vezetői gondoskodtak, öt esetben pedig törvényellenesen (például tanúk megfélemlítésével) törekedtek a büntetőeljárás meghiúsítására.

A kriminalisztikai szemlélet képes arra, hogy a szervezett bűnözés széles fogalmán belül olyan csoportosításokat hajtson végre, amelyek segítik az eligazodást ebben a bonyolult világban, és meggyőzhetik a bűnüldözést arról, hogy az állam büntetőjogi igényének az érvényesítéséhez nem kell visszatérni a középkori igazságszolgáltatás megoldásaihoz. A szervezett bűnözés két fogalmat kapcsol össze. Az egyik az emberek legmagasabb rendű céljai kielégítésére alkalmas szervezet, amely számos legális és nemes alkotó művelet egyedül lehetséges formája. A másik a bűn, amely nem alkotó, hanem értékeket romboló tevékenység. A kriminális genezis két módon történhet: vagy a bűn használja fel a szervezeti formák adta lehetőségeket a maga nemtelen céljaira, vagy a szervezet torzul el bűnös irányba. Az egyik esetben a bűn és a megtámadott társadalom konfliktusa kap szervezeti formát, a másik esetben a társadalom és szervezeteinek konszenzusa mögé rejtőzködik a pénzre és hatalomra éhes bűnös szándék. Ebből a képletből alakítható ki a következő csoportosítás.

A racionális szükségletkielégítő közönséges bűncselekmények bűnszervezetben történő megvalósítása adja a szervezett bűnözés egyik nagy csoportját, amelyet hívhatunk konfliktusos szervezett bűnözésnek is. (Olyan bűnszövetségek, amelyek vállalkozásszerűen működnek.) Tipikusan ilyenek a szervezetten elkövetett gépjárműlopások, avagy a lakásbetörés-sorozatok. Ezek jellemzője, hogy a véghezviteli magatartások a legális piac kikerülésével, a legális szükségletek tagadásával és a jogszerűen szerzett vagyonok fosztogatásával valósulnak meg. A konfliktusos szervezett bűnelkövetéseknek mindig van közvetlen sértettje, a bűnüldözés által jól kontrollálható és a szituációs bűnmegelőzés hagyományos eszközeivel jelentős mértékben megelőzhető. A közönséges bűnözéssel abban is rokonságot mutat, hogy még tömeges előfordulás esetén sem alkalmas a jogkövető társadalom működésének megzavarására.

A racionális szükségletkielégítő vállalkozások bűnös módon történő létrehozása, finanszírozása és működtetése adja a szervezett bűnözés másik ágát, amelyet hívhatunk konszenzusos szervezett bűnözésnek is. (Olyan vállalkozások, amelyek bűnszövetségszerűen működnek.) Ebbe a kategóriába tartoznak mindazok a bűnöző vállalkozások, amelyek tiltott szükségletet elégítenek ki (illegális kábítószer-kereskedelem), forgalomképtelen személyekkel és tárgyakkal üzletelnek (emberkereskedelem, prostitúció, lopott vagy hamisított műkincsek, hamis pénz stb.) avagy forgalomképes tárgyakat tiltott módon bocsátanak áruba (fegyverkereskedelem, sugárzó anyagok, emberi szervek, védett állatok és növényfajok), végül legális vállalkozást törvénysértő módon működtetnek (adócsalás és azzal rokon deliktumok). Ez utóbbihoz sorolható a gazdasági bűnözés valamennyi szervezett formája, az egész feketegazdaság. Mindebből az is adódik, hogy a konszenzusos szervezett bűnözés szélesebb fogalom a gazdasági bűnözésnél, de a gazdasági deliktumok jelentős részét csak szervezetten lehet elkövetni. A konszenzusos bűnös organizációk jellemzője, hogy a legális piac felhasználására, a legális szükségletek elismerésére, a legális vagyonok gyarapítására törekednek. Az ilyen módon megszervezett deliktumoknak rendszerint közvetlen sértettjük nincs, a bűnüldözés által nehezen kontrollálhatók és a prevenció hagyományos eszközeivel nem megelőzhetők. A szervezett bűnözésnek ez a legveszélyesebb megjelenése, amely tömeges elterjedése esetén képes megbénítani az alkotmányos rendszerek működését.

A konfliktusos és konszenzusos forma egyaránt feltételezi a hivatásszerű bűnözőt, szemben az alkalmi tolvajjal, az egzisztencia bűnös úton való megalapozását, szemben a létüket tengetőkkel, a folyamatos és vagyonosodáshoz vezető haszonszerzést, szemben a bizonytalan zsákmánnyal, a jelentős előny megszerzését kis büntetési kockázattal, szemben a csekély haszon melletti gyakori lebukással, a legális struktúrák adta lehetőségek kihasználását szemben az azokból történő kiszorulás bűngerjesztő hatásaival.

A konszenzusos bűnözés a piaci törvényeknek engedelmeskedik, térnyerése jelentősen függ a kereslet-kínálat alakulásától, a hiány és a bőség aszimmetrikus elosztásától, a gazdaság erejétől, szerkezetétől és annak szabályozottságától, a hitel- és vámpolitikától és az adórendszertől is. A szervezett kriminalitásnak ez a vállalkozói iránya adja ennek a bűnözésnek a racionális oldalát és teremti meg a sebezhetetlenség mítoszát. Azt a benyomást kelti, mintha bűnös úton akár társadalmilag hasznos tevékenység is folyhatna, amelynek a jogkövető társadalomban is vannak nyertesei. Minthogy a feketegazdaság is ugyanazokra a piaci pozíciókra tekint, mint a legális, állandó törekvése a vele való kapcsolatteremtés. Ennek a sajátos anyagcserének két iránya lehetséges. Az egyik, amikor kilép az illegalitásból és a törvénytisztelők világába kér bebocsátást, ez tipikusan a pénzmosás értelme és célja. A másik út az, amikor a bűnözőcsoport a törvényt képviselő partnert teszi cinkossá, így kihasználva annak lehetőségeit és kielégítve saját szükségleteit. Ezért társul a bűnöző vállalkozásokhoz szükségszerűen a korrupció. Az első eset vezethet oda, hogy a feketegazdaság fokozatosan visszaszorul, miközben egyre többen lesznek, akikre igaz a régi mondás: az első milliót nem kell firtatni. A második esetben előfordulhat a politikai közélet teljes hitelvesztése, sőt, az is, amit egyes dél-amerikai köztársaságok esetében a "bűnöző állam" megjelenésének szokás nevezni.

A magyar tapasztalatok arra mutatnak, hogy a szervezett bűnözés konfliktusos formái már az államszocializmus viszonyai között is kialakulhatnak, míg konszenzusos formákhoz fejlett piacgazdaság szükséges. Értékelésem szerint az olajbűnügyek bizonyos típusai a két forma közötti átmenetet képviselték, és ez is nehezítette büntetőjogi kezelésüket.

Nálunk 1990 előtt a korlátozott piac nem tette lehetővé a kiemelkedő jövedelmek ismételt befektetését, maradt a pazarló fogyasztás, viszont nem volt lehetőség a bűnös úton szerzett pénzek tisztára mosására sem. Változást hozott viszont az egyéni vállalkozási formák megtűrése a 80-as évek közepétől. Ezek a társasági formák már valóságos piaci viszonyokat feltételeztek, kiugró jövedelmeket eredményeztek, sürgették az értékarányos árrendszer kialakulását, megnövelték az adó szerepét. Ekkor útjára is indult az adóreform. A gazdasági munkaközösségek már alkalmas formát kínáltak a vállalkozói bűnözés számára: terepet adtak a bontakozó szervezett elkövetéseknek. A devizajog liberalizálása felvetette a forint konvertibilissá válását, ami a szakemberek szerint az illegális kábítószerpiac megjelenésével fenyegetett. Úgy tűnt, hogy a szociális piacgazdaság felé tekintő reformerek megértették a büntetőjog növekvő szerepét a liberalizálódó piac védelmében. Ezt jelzi a gazdasági rendőrség létrehozása és az, hogy annak beosztottai meglepően korszerű közgazdasági szemlélettel végezték munkájukat.

Azért tartottam fontosnak a gazdasági folyamatok közvetlenül a rendszerváltást megelőző időszakának részletezését, mert ebből levezethető a magántulajdonon alapuló piacgazdaságra történt áttérés néhány hazai sajátossága, amely már közvetlen kapcsolatba hozható az olajbűnözéssel. A gazdasági élet liberalizálódása megmagyarázza, hogy miért lehetett olyan gyors és sikeres a privatizáció. Ennek nincs párja a posztkommunista országokban, de Magyarországon ehhez az előzmények is adottak voltak. A külkereskedelmi monopólium felszámolása nélkül nem lehetett volna remélni a külföldi tőke beáramlását, így azonban ezen a téren is az első helyre kerültünk. A vállalkozások ösztönzéséhez elengedhetetlen volt a halasztott vámfizetés intézménye, ami nem csupán az ásványolajimportot támogatta, de számos területen érzékelhető gazdasági haszonnal is járt. Volt azonban egy örökségünk. Az értékarányos árrendszer a háztartási fűtőolaj felhasználásban elviselhetetlen szociális feszültségeket okozott volna, ezért itt - a gazdasági szemléletet megtörve - kettős ár alkalmazására került sor. Minden együtt volt ahhoz, hogy a kőolajszármazékok piaca a gazdasági bűnözés kitüntetett terepévé váljon. A kriminalitásra szánt tőke oda hatol be, ahol a legális és az illegális formák szinte kideríthetetlen módon keverednek össze. A privatizáció és az ásványolaj-forgalmazás monopóliumának megszüntetése ezt kínálta. Kapóra jött, hogy ezen a piacon az ügyes vállalkozók legális módon is hatalmas jövedelemre tudtak szert tenni, tehát a bűnös gazdagodás nem vált feltűnővé. A gazdasági bűnözés sajátja, hogy csak a gyors megtérüléssel kecsegtető, nagy jövedelemmel járó és biztos piacot jelentő területekre szeret behatolni. Az ásványolaj forgalmazása mindezt az előnyt egyszerre jelentette.

Mindez olyan időben történt, amikor a gazdasági büntetőjog kodifikációs munkálatai még a kezdeteknél tartottak. A politika és a bűnüldözés egyaránt úgy gondolta, hogy a méltó válasz csak új törvényi tényállások megalkotásával adható. Olyan heves jogalkotás indult, amelynek következményeként a Btk. gazdasági bűncselekményekről szóló XVII. fejezetében ma "háromszor annyi bűncselekmény van, mint a rendszerváltáskor". Tipikus példája ez annak a szemléletnek, amely úgy gondolja, hogy a bűnözés minden változására jogalkotással kell reagálni, a bizonyítás nehézségeinek elhárítását pedig a lazábban fogalmazott törvényhelyektől reméli. A második probléma az volt, hogy a gazdasági bűncselekmények meghatározásai tipikusan keret-tényállások, amelyeknek a tartalmát sokszor rendeleti szintű igazgatási szabályokból ismerhetjük meg. Ez még a jogkérdésekben is szükségessé teheti a szakértő igénybevételét, elbizonytalanítja a jogalkalmazót és végtelenül lelassítja az eljárásokat. Az új feladatokkal találkozó bíróságok ítéleteikkel nem voltak képesek iránymutatást adni a bizonyítás számára. Ezt a bűnüldözés vezetői kifogásolták is.

A szervezett bűnözés hamar felismerte ennek a piacnak a lehetőségeit. A kettős árrendszerből adódó ellentmondások feloldására a hatóságok egy sajátos színezési eljárást alakítottak ki, amelynek a kijátszásához illegális laboratóriumokra és tároló kapacitásra volt szükség. Ez már valóban a munkamegosztáson alapuló, bűnös jövedelemszerző vállalkozások terepe volt. Az ilyen cselekmények felderítéséhez nélkülözhetetlen a titkos információszerzés.

Hivatalos értékelések szerint ezen a területen a 90-es évek elején komoly hátrányba került a rendőrség, minthogy a gazdasági rendészeteket felszámolták, a legtapasztaltabb kollégák elhagyták a szolgálatokat, a felderítés eszközei pedig olyan erkölcsi kopásnak voltak kitéve, nem utolsósorban a lehallgatási botrány következtében (lásd Dunagate-ügy), hogy a pozíciók visszaszerzése évek alatt sem történhetett meg. Ezeknek a kérdéseknek a vizsgálata átvezet a bevezetőben említett harmadik témakörhöz. Elemezni szükséges a bűnüldöző és az igazságszolgáltatási szervek egymáshoz fűződő viszonyát, az előkészületi eljárás és a tárgyalási szakasz átalakuló szerepét és azt is, hogy a büntető jogszolgáltatás jelenlegi szervezete milyen mértékben alkalmas megfelelni a törvényesség és az eredményesség együttes követelményének.

A büntetőjog-alkalmazás egysége

Az alkotmányos jogfelfogás az állam büntetőjogi igényének az érvényesítésére kizárólag a bíróságot hatalmazza fel. Az igazságszolgáltatáshoz képest a nyomozásnak csak előkészítő szerepet tulajdonít, viszont az eljárási kényszerintézkedések az ítélkezési funkció szolgálatában nyerhetik el legitimációjukat. A nyomozásnak a bizonyításban játszott helyettesíthetetlen, megismételhetetlen és visszafordíthatatlan szerepe azt igényli, hogy már az előkészítő szakasz is az igazságszolgáltatás kontrollja alatt történjék, ellenkező esetben a bíróság nem lesz abban a helyzetben, hogy képes legyen ellenőrizni a nyomozás során beszerzett bizonyítékok hitelt érdemlőségét, minthogy azok a jog által nem kontrollált szakaszban merültek fel. Ha ebbe az eljárási rendbe beletörődnénk, az kiszolgáltatná a bíróságokat a nyomozás tévedéseinek és a szándékos megtévesztésnek is. A bírói függetlenség így nem több, mint játék a szavakkal.

Az ügyészség az a hatóság, amely az igazságszolgáltatás számára ezt az ellenőrző funkciót képes elvégezni. Már a hatályos eljárási törvény is elegendő felhatalmazást tartalmaz a számára ahhoz, hogy ennek a küldetésének megfelelhessen. Más kérdés, hogy a legbonyolultabb bűncselekmények felderítésében szükség lenne lényegesen aktívabb és szakszerűbb felügyeletre. Az olajügyeknek is ez az egyik tanulsága. Minőségi áttörést azonban csak a büntetőeljárás reformja hozhat.

Jelenleg azonban van egy terület, amely alapvetően megtöri a büntetőjog-alkalmazás egységét, ez pedig a nyomozást megelőző titkos felderítés. A szervezett bűnözés leleplezéséhez nélkülözhetetlen dokumentumok olyan hatósági eljárásban születnek, amely csupán nagyon korlátozott külső kontroll alatt áll. Ráadásul az elmúlt évek során bámulatos gyorsasággal szaporodtak azok a hatóságok, amelyek jogosultak titkos információgyűjtésre, köztük olyanok is, amelyek nem nyomozó hatóságok. Ma sem világos, hogy ki rendelkezik a titkos felderítés során beszerzett bizonyítékokkal és milyen célt szolgál ez a bizonyítás. A rendészeti gyakorlat nem is rejti véka alá azt a felfogását, hogy a titkos informálódás a bűnözés elleni küzdelemben a rendészeti szervek veszélyelhárító képességét hivatott növelni, ezért láthatnak el bűnüldözési funkciókat civil és katonai titkosszolgálatok, ezért lehetséges az, hogy a belügyi és nemzetbiztonsági vezetés a szervezett bűnözés elleni küzdelem győzelmeiről számol be anélkül, hogy egyetlen bírósági ítéletet felmutatna ennek igazolására. Márpedig, ha valóban sikerült dokumentálni szervezett bűnözők tevékenységét, akkor vajon miért maradt el felelősségre vonás, és ki hatalmazta fel a végrehajtó hatalmat, hogy lemondjon az állam büntetőjogi igényéről, mikor arról csak igazságszolgáltatási szerv, az ügyész vagy a bíró jogosult dönteni. Az általam elfogadhatatlannak tartott szemlélet és gyakorlat most készül törvényben is megjelenni, a szervezett bűnözés elleni koordinációs központ képében.

A legsúlyosabb bűncselekmények elleni felderítések és nyomozások hatékonyságát javítani szükséges. Eredményeként elérhető, hogy az ilyen jogsértések esetén az állam az igazságszolgáltatás útján érvényesíteni tudja büntetőjogi igényét. A feltárt és bizonyított tényállások elemzése nyomán következtetések vonhatók le a szervezett bűnözés magyarországi jelenlétére és annak jellemzőire. Ez utóbbi feladat a jogvédelmi (bűnüldöző és igazságszolgáltatási) szervek szakmai értékelésén túl tudományos kutatásokkal valósítható meg. Mindeddig a felderítési eredményesség növelését a büntetőtörvények folyamatos módosításával, a titkos információgyűjtés jogosítványainak széles körű biztosításával és a felderítő szervek számának gyarapításával kívántuk elérni. Ezek az intézkedések a büntető igazságszolgáltatás teljesítményét nem javították. Minthogy pedig az alkotmányos jogállamban a bűnözés elleni küzdelem célja nem lehet más, mint a büntetőügyek elintézése bíróságok útján, a jogalkotásnak ezt a célt kell szolgálnia. Az előbbiekből következik, hogy nem a kormányzati hatásköröket szükséges növelni, hanem a bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervek önállóságát és függetlenségét kell erősíteni. Ezt a kívánalmat fogalmazza meg az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 1997. november 6-i 24. számú ajánlása. Továbbá jogállamban nem a szervezett bűnözés biztonságpolitikai kezelése a követendő út, hanem a rendészeti eljárások kriminalisztikai hatékonyságának fokozása és a törvényességi kontrollok épségének a megőrzése eredményezheti a társadalom hatásosabb védelmét. Az ilyen gyakorlat állna összhangban az Európa Tanács belső biztonsági szolgálatok ellenőrzéséről szóló 1402/1999. számú ajánlásával is.

Az alkotmány 51.§ (1) és (2) bekezdése a legfőbb ügyész és az ügyészség feladatává teszi az állampolgárok jogainak védelméről, valamint az alkotmányos rendet sértő vagy veszélyeztető minden cselekmény következetes üldözéséről való gondoskodást. Ezzel van összhangban a büntetőeljárás reform értékű újrakodifikálását megvalósító és 2003. január 1-jén hatályba lépő új eljárási törvény, amely az ügyésznek a nyomozás feletti rendelkezési jogát teljessé teszi, továbbá az ügyészi felügyeletet kiterjeszti a titkos adatgyűjtésre is. Az előbbiekből következik, hogy a jövőben bűncselekmény gyanúja miatt titkos adatgyűjtést kizárólag nyomozó hatósági jogkörrel felruházott szervek végezhetnek. A büntetőeljárási hatályos joganyag 1998-ban és 1999-ben történt valamennyi módosítása ebbe az irányba mutatott. Hasonló törekvések érhetők tetten az úgynevezett maffiaellenes jogalkotásban, amelynek második fordulója most van előkészítés alatt.

A szervezett bűnözés elleni hatósági fellépések teljes körének igazságszolgáltatás alá rendelése nem jelenti azt, hogy a bűnüldözés ne élhetne a készülő bűncselekmények megelőzésének, megszakításának, a bűncselekménygyanús magatartások korlátozásának krimináltaktikai módszereivel, de mindezek ügyészségi kontrollja alkotmányos követelmény.

Ha az előzőekben írt követelményekre a törvényalkotás csak legyint, akkor a jogállam alapeszméi sérülnek meg, szinte észrevétlenül. A bűnüldöző hatóságok nem rendelkezhetnek szabadon az általuk beszerzett és bűncselekmény elkövetésére utaló bizonyítékaikkal, azokat kötelesek átadni az igazságszolgáltatás számára. Nem állhatna elő olyan helyzet, mint az olajügyek felderítésében, ahol a legfőbb ügyész arról nyilatkozott a parlamenti bizottságnak küldött jelentésében, hogy a titkos felderítésekről nem áll módjában értékelést adni, minthogy az nem tartozik hatáskörébe. A jogi helyzet valóban ez, de ezen kellene változtatni. A jogállami megoldásra azért sincs esély, mert a bíróságok könnyű kézzel használják fel a titkos forrásokból merített bizonyítékokat, a védelem pedig hiába kéri ezeknek a dokumentumoknak az ellenőrzését. A felderítésnek az igazságszolgáltatástól való távolságát jól mutatja a Rendvédelmi Szervek Védelmi Szolgálatának a helye a Belügyminisztérium szervezetében, pedig felderítési kompetenciájába túlnyomóan olyan bűncselekmények tartoznak, amelyek kizárólagos ügyészségi nyomozó hatósági hatáskörbe vannak utalva. Ennek a szolgálatnak különlegesen szoros ügyészségi felügyelet szinte megkerülhetetlen. Egyébként feloldhatatlan ellentmondás támad akkor, amikor a hatóság bűncselekményre utaló cselekményeit ugyanaz a hatóság hivatott "elhárítani".

Gondolataimat azzal zárom: az olajügyeket vizsgáló parlamenti bizottság számára soha vissza nem térő alkalom nyílott arra, hogy a hatékony és törvényes bűnüldözés útjában álló jogi, szervezeti és működési akadályokat feltárja, és javaslatot tegyen a szükséges jogalkotásra, valamint a nélkülözhetetlen szervezeti reformokra, amelyek indokoltságát éppen a megoldatlan olajügyek igazolják. Noha a bizottság a parlamenttől olyan megbízatást kapott, hogy leplezzen le törvénysértő összefonódásokat, vizsgáljon ki konkrét jogeseteket, csak reménykedni lehet abban, hogy képes eleget tenni azoknak a feladatainak is, amelyek méltóak a törvényhozáshoz és amelyek megoldásához eszközökkel is rendelkezik.


<-- Vissza az 2001/8. szám tartalomjegyzékére