2001/8.

Könyvszemle

Borzsák István: DRAGMA IV.
Johann Wolfgang Goethe és Lucíus Quinctius Cincinnatus

"Warte nur, balde ruhest du auch"
"te is nemsokára nyugszol, ne félj...

"Warte nur, balde ruhe ich auch"
"én is nemsokára nyugszom, ne félj..."

Hét év előtt, az első Dragma előszavában Goethe. Hét év után, a negyedik Dragma ajánlásában és előszavában ismét Goethe. Akkor az elmélet pontosságával. Az elődök, az antikvitás megszerzett örökségéről. Most a veszteség fájdalmával. Az eltávozott kedveshez szóló megrendült búcsúról. Meg még valamiről. A részletről és az egészről. A részlet gyűjtéséről és fürkészéséről, az élet titkának kereséséről. Hogy megtalálhassa és megőrizhesse benne az egészt és önmagát.

Csakhogy a negyedik kötet Goethe-ajánlásában valami líraian, rezignáltan fájdalmas-megrendítő "csúsztatás". Már a megszólított sem azonos. Az eredeti szövegben az elnyugvó világban a megnyugvó vándor. A "csúsztatott" szövegben az elnyugvó világban az eltávozott kedves. És megváltozik a személyes névmás. Második személyből (du) első személlyé (ich) lesz. Érzékeltethető lenne az egyszerien végérvényes két német sor hűtlenül gyönyörű magyar változatában is. Tóth Árpád szép magyarításában. Te - én, nyugszol - nyugszom. Lenne, de nem lehet. Csak egyszer szabadott. E kötet ajánlásában. E kötet ajánlásának lelkiállapotában. Németül. (Aki észreveszi, vessen magára. Aki nem veszi észre, az is. Mármint vessen magára.) De ezzel Goethének még nincs vége. A nyolcsoros nyugtalanul nyugodt remek, a Vándor éji dala után megszólal a huszonhárom szakaszos nyugodtan nyugtalan remek, a Marienbadi elégia is.

Ezen is rajta a veszteség fájdalma. Mégis lendül az elvesztéstől a megnyerés, a fájdalomtól a munka, a biztosan lesújtott megrendüléstől az esetleg elérhető megnyugvás felé. Persze a szakmában és a szakmában rejlő európai humanista tradícióban való megnyerésről, munkáról, megnyugvásról lehet szó. A szellemi alkotó ember mindig veszélyeztetett-fenyegetett, újra és újra kivívandó megnyugvásáról. E kivívást közelíti a kései Goethe-remek, az ide hívott Elégia. A részlet és az egész viszonyának régi szakmai-módszertani dilemmájává emelve. Idézi is az utolsó előtti szakaszt: "Betrachtet, forschet, die Einzelheiten sammelt", azaz Szabó Lőrinc fordításában: "Tanuljatok, a részt fürkészve, gyűjtve..." Hogy az utolsó szakasz valljon a Minden és önmaga elvesztéséről. De hozzátehesse a kései magyarázat: a költő megszenvedett, de alkotott tovább. A zárt vallomást tovább nyitni a jó ízlés tiltja. Ennyit mond "előszó helyett". Ennyit érteni magyarázat helyett.

A kötet felépítése - egyébként - a korábbiakat idézi. Cicero-kommentárok, Vergilius-tanulmányok, adalékok a magyar művelődés-, nyelv- és irodalomtörténethez. Emlékezések a tudomány néhány jelesére. Főként néhány kiemelkedő kortárs magyar klasszikus filológusra. Dolgozatok a magyar latinitásról, a latin tradíció jelenlétéről a hazai nemzeti kultúrában. És a középpontban - a kötet gerincét képező több, mint száz lapon - Tacitus-stúdiumok. Közöttük a kötet legkorábbi írása, a Germania történeti forrásként való értelmezhetőségéről. Egykori szemináriumi dolgozat. '34-ből. A szerző húszéves korából. És közöttük az '56-os, pályakép értékű nagyelőadás - a "hallgatag" mester történelmi, irodalmi, erkölcsi és "politikai" hagyatékáról. A kötet legkorábbi eredetű írása után a kötet legkalandosabb sorsú írása. Számomra - teljesen önkényes módon - három dolgozat lett a legfontosabb. A Cincinnatus "előélete". A Titus és Bereniké. És az előbbiekben már említett Tacitus. Mindegyik más-más szempontból. Apró filológiai mesterelemzés. Pompás filológiai stílusjáték pompás filológiai kommentárjátéka. És a filológia, a szövegértelmezés és magyarázat filozófiává, életértelmezéssé és magyarázattá emelkedése. Szakszerű taglalásra nem vállalkozhatom. De néhány konzekvencia vagy inkább csak asszociáció megfogalmazására igen. Nem egyenként, hanem együttesen, amit a három mintadarab - és mögötte az egész kötet - megidéz.

Először a három mintadarab és az egész kötet megidézte világirodalmi és magyar irodalmi konzekvenciák vagy inkább csak asszociációk tömegéről. Csupán néhány példa erejéig.

A Cincinnatus-dolgozat és a magyar latinitásról szóló egyik írás Livius-emlékeket idéz. Úgy is fogalmazhatnék, évtizedek óta elhanyagolt Livius-olvasmányokra kényszerít. Meg arra, ami Livius mögött a világirodalomban és a magyar irodalomban lehet. Csak két villanás. Liviusból Lucretia Shakespeare-hez, de a magyar Shakespeare-fordításokhoz is vezet. Ahogy Coriolanus is. Igen, a nagy mester elbeszélő költeményéről van szó. The Rape of Lucrece. Lucretia meggyalázása. Kálnoki László fordításában. És igen, a nagy mester tragédiájáról van szó. Coriolanus. Petőfi Sándor fordításában. Vagyis a klasszikus római történetírás, az Erzsébet-kori angol virágzás, a Petőfi-Arany fémjelezte magyar fénykor egyetlen ponton összekapcsolódik.

És még mindig Livius. A római Magyar Akadémián tartott '97-es előadás foglalja össze. Róma "jelenléte" a magyar irodalomban. Min is nevelődtünk - Liviusból - egykori magyar gimnazisták? Itt olvasom - Cincinnatus, Lucretia és Coriolanus mellett - a Horatiusokat és Curiatiusokat. Vílágirodalmi és magyar irodalmi konzekvenciákról és asszociációkról van szó. Ezért idézek egy félig feledett, nekem nagyon fontos világirodalmi konzekvenciát. Méghozzá az újlatin irodalmak egyik virágkorából, a francia "nagy századból" . Corneille dramaturgiai-etikai remekét, a Horatiust. Livius történetének kései átértelmezését. A kötelesség és szenvedély ellentéte jegyében. Ahol a kötelességet emberség, a szenvedélyt mérséklet ellentételezi. És mindez a "hármas egység" legfeszesebb kompozíciójában robbantatik fel és vezettetik le.

Vagy kilépve Liviusból. A Titus és Bereniké, a pompás filológiai stílusjáték pompás filológiai kommentárjátéka idézi meg. Ugyancsak a francia "nagy századból". Racine lírai-drámai remeke, a Berenice. Róma császára és Palesztina királynője szerelme. Amit a lobbanó szenvedély a tragédia határára sodor. Amit a kényszerű lemondás az elégia szintjére emel. Líra és dráma találkozása-ötvözete a "nagy század" egyik költői magaslati pontján.

A végtelenségig nem folytathatom. Csak még két villanás a negyedik Dragma világirodalmi és magyar irodalmi utalásaiból. Egy-egy odavetett megjegyzés a klasszikus filológus elemzéseiben. Az odavetett megjegyzés mögött távlatok. Lehetetlen mindegyiknek utána menni.

Le roi s'amuse - mondja Sir Ronald Syme, a nagy klasszikus filológus tréfájáról, a Titus et Berenice című apokrif "Tacitustöredékről" . Ugye beugrik Hugo drámája (A király mulat)? Mögötte a francia és a magyar romantika. No meg - természetesen - Verdi Rigolettoja is.

Utoljára egy megrendült utalás az előszóból. Az a bizonyos "iter tenebricosum, - illuc, unde negant redire quemquam". És mögötte a dán királyfi monológja Helsingörben. Az a bizonyos "The undiscover'd country, from whose bourn/ No traveller returns,..." És Arany - számomra szakrális - magyar szövegében az a bizonyos "nem ismert tartomány,/ Melyből nem tér meg utazó...". Csak mellékesen jegyzem meg. Arany szövege 1867-ben jelenik meg. Amikor "titoknok" az Akadémián. A nemrég felépült neoreneszánsz palotában.

Másodszor a három mintadarab és az egész kötet megidézte kulturális összefüggésről és eruditív szituációról. A legegyértelműbben a Titus és Bereniké tanúskodik róla. Sir Ronald Syme, a "kimeríthetetlen gazdagságú" Tacitus-monográfia szerzője csinál egy "nagyon is komoly" filológiai tréfát. Előállítja a Titus et Berenice című apokrif "Tacitus-töredéket". Tacitus történeti dimenzióiban, nyelvi stílusában, írói szemléletében. Azaz történetírói és művészi világának optimális megközelítésében. Ráadásul a kommentárokkal, a teljes jegyzetapparátussal együtt. Alföldy Géza a kiadatlan kéziratot átadja Borzsák Istvánnak. Ő pedig majd egy íves mesterértekezést ír róla '96-ban, az Antik Tanulmányokban. Valóban a pompás filológiai stílusjáték pompás filológiai kommentárjátéka. Ám itt érdemes megállni egy pillanatra. Játék? Igen. Nagyon is komoly játék? Igen. De mi van mögötte? Ki tud így, kik tudnak így játszani? Akik pontosan, szinte könyv nélkül tudják az anyagot. Létük természetes közegeként. Nemcsak a tartalmát, hanem annak minden rétegét is. Nemcsak a nyelvezetét, de annak minden színét is. Nemcsak a szellemét, ám annak minden árnyalatát is. Minden látványos erőlködés nélkül. A teljes birtoklás biztonságában. Csak ez lehet a tudós játék alapja. Távoli a párhuzam, mégis leírom. Ahogy Karinthy tudta a magyar irodalmat. Újraírta a Nyugat egész költészetét - játékosan pontos paródiában. Átírta Az ember tragédiáját - játékosan együgyű travesztiában.

Harmadszor a három mintadarab és az egész kötet megidézte etikai tanításról és históriai rezonanciáról. Legegyértelműbben a Tacitus tanúskodik róla. Az '56 tavaszán tartott előadás. És ahogy az akkor hallgatói hangulatára hatott. És ahogy az akkor szerzője sorsára hatott. Nagyívű pályakép. Az egész történetírói-művészi életműről. Eljut egy érdekes párhuzamhoz. Mintegy végső összegzésként. Két leírás és arckép. Vitellius a Historiae második könyvéből. Germanicus az Annales első könyvéből. Az első - "mohó vágyában" rögtönzött örömünnepben gyönyörködött a győztes csatája okozta halottak szörnyű látványában. A másodikban "felébredt a vágy", hogy fényes haditettei után az elesetteknek megadja a végtisztességet. Az embertelen, hatalombitorló szoldateszka és az emberies, római imperator ellentéte. Mögötte tanítás a virtus-ról, humanitas-ról, pietas-ról és a disciplína mibenlétéről. Etikai, de nem politikai tanítás. Csakhogy az előadás '56 tavaszán hangzik el. Az etikai tanítás a hallgatókban nemcsak etikai, hanem politikai visszhangot is ébreszt. A mű, a filológiai mű is önálló életet él. Szerzője általános szándékát "felülírva" az egyedi történeti szituációban. A hallottakba mindenki behelyettesíti saját indulatait, saját tapasztalatait. A históriai-etikai tanítás históriai-politikai tanítássá lesz. És az újra berendezkedő hatalom "felülírja" a szerző sorsát. Egy második száműzetés formájában.

Eddig a három mintadarab néhány konzekvenciája és az általuk felkelthetett asszociációk változatai. De miért mindezekben és mindezek fölött Goethe és Cincinnatus?

Goethe három okból. Először: e kötet összeállításakor a megnyugvás keresése miatt. Másodszor: e kötet összeállításakor önmaga újra megtalálása miatt. Harmadszor: az egész életműben a rész és egész egysége miatt. Ami nem egyszerűen tudományos módszertan. De bonyolultan tudományos erkölcstan is. Ahogy a rész felépíti az egész ismeretét. Ahogy az egész megadja a rész hitelét.

Cincinnatus is három okból. Először: az egész életműben a római hagyomány elevenen tartása miatt. Másodszor: az egész életműben az alakjában rejlő erkölcsi tanítás miatt. Harmadszor: az egész életműben az áldozatvállalás és lemondás példázata miatt. Ahogy az áldozatvállalás előkészíti a lemondást. Ahogy a lemondás megemeli az áldozatvállalást.

Ide, Cincinnatushoz vezeti el a magyar művelődésben tovább élő Livius-hagyomány folytonosságát is:

"Így élhetett és hathatott Livius lelkesítő történeteivel iskoláinkban és az iskolákon kívül. Számtalan nemzedék nevelődött a Horatiusok és Curiatiusok, Lucretia és Verginia, Coriolanus és Camillus történetének, Curtius és Decius Mus önfeláldozásának olvasása közben, - még a mienk is. Vagy Cincinnatus példáját említsük?"

Poszler György


<-- Vissza az 2001/8. szám tartalomjegyzékére