Könyvszemle
HUSZONEGY TUDÓS A HUSZONEGYEDIK SZÁZADRÓL
Figyelemfelkeltő cím, felcsigázza az érdeklődést. Hiszen a tudósoktól várhatjuk leginkább, hogy fellebbenthetik a fátyol egy csücskét a titokzatos jövőről. Márpedig ki ne lenne kíváncsi rá? S kivált akkor, ha az előszó jelzi, hogy a következő interjúkat adó "jósok" az elmúlt év nyarán fővárosunkban rendezett nagy találkozó, a Tudomány Világkonferenciája csaknem kétezer részvevőjének, a tudományos elit legjava képviselőinek soraiból lépnek elénk. Némi csalódással állapíthatjuk meg azután, hogy a véletlenszerűen kiválasztott huszonegy tudós közül csak néhányan elégítik ki várakozásunkat.
Az interjúalanyok közül többnyire a biológia-genetika művelői nyilatkoznak a tudományterületükön várható fejlődésről. A Nobel-díjas Werner Arber szerint a mikrobiológia és a genetika hovatovább eléri azt a szintet, hogy megérthessük az evolúció molekuláris alapjait; így a valósághoz közelibb képünk lesz arról, hogy miként "működik" a természet. A génsebészet atyja, az ugyancsak Nobel-díjas Paul Berg feltételezi, hogy öt éven belül ismerni fogjuk azokat a géneket, amelyek a különböző betegségekért felelősek; ez a célja a Genom Programnak, amelynek ő az elnöke. A következő tíz évben pedig - mondja - a genom igazi értelmére derül fény, s megtudjuk, hogyan határozza meg a genetikai állomány az agy "huzalozását". "Néhányan úgy gondolják, soha nem fogjuk megérteni saját tudatunkat; én hiszem, hogy erre is képesek leszünk." Maurizio Iaccarino nápolyi tudós úgy véli, a neurobiológia lesz a jövő legizgalmasabb tudománya, lehetővé válik majd, hogy ártalmatlan eszközökkel, a mágneses rezonancia révén kiderítsék, hol helyezkednek el az agyban a speciális funkciók.
Falus András professzor, a SOTE genetikai intézetének vezetője meg van győződve arról, hogy "az egyedüli örök embert nem lehet klónozni, csak teremteni, Isten pedig - amikor jónak látja - megállítja az embert jogtalan trónbitorló tevékenységében". Itt a jövőkép a vallásos hittel vegyül. Éles viták folynak ebben a kérdésben, és nemcsak ilyen meggondolásból. Kroó Norbert, az MTA főtitkára elképzelhetőnek tartja, hogy a klónozás és a génsebészet körüli viharok ugyanolyan negatív tendenciákat váltanak ki a biológiában, mint a környezetvédelem és a nukleáris fenyegetettség a fizikában. "Tehát egyáltalán nem biztos, hogy a jelenlegi fejlődés töretlen tendencia, noha a tudomány belső logikája ezt diktálná" - állítja.
A prognózisok bizonytalanságát hangsúlyozza Hubert Markl, a Max Planck Társaság elnöke is. Arról beszél, hogy bár tudásunk szüntelen gyarapodik, paradox módon egyre nehezebb a jövőbe látni. Bolygónkon ugyanis a bioszféra olyan komplex rendszert alkot, amelynek elemei állandó kölcsönhatásban állnak egymással, egy nem lineáris, dinamikus változási folyamat közepette. A matematika azonban előrelátó útjelző lehet. Lovász László, a Yale Egyetem Wolf-díjas professzora szerint a racionális absztrakció egyre fontosabb szerephez jut a világ megismerésében, az úgynevezett diszkrét matematikában nagy haladást vár belátható időn belül. Gordos Géza, a távközlés professzora, a beszédfunkciók mesterséges megvalósításának elismert tekintélye rövid távra határozottabb véleményt kockáztat meg saját szakterületéről: a következő öt év a beszédtechnológia óriási előrelépését hozza, ennek nyomában pedig gyökeres változás remélhető az ember-gép kapcsolatában, az irányítás verbálisan történhet majd, felszabadul a kéz és a szem.
Más diszciplínák képviselői csak mellékesen beszélnek a jövőről, adósok maradnak a kötetcím ígéretének beváltásával. Annál gazdagabb képet adnak valamennyien életükről, pályafutásukról, tudományos kudarcaikról és sikereikről. Plasztikus portrék rajzolódnak ki az interjúkból.
Paul Berg például orvos szeretett volna lenni, két könyv azonban, Sinclair Lewis Arrowsmith című regénye és Paul de Kruif Mikrobavadászokja a kutatás felé terelte érdeklődését. Emlékezik tanárára, Miss Wolfera, aki remek pedagógusként irányította első lépteit. Egy másik kiválóság, Aaron Klug, a Royal Society Nobel-díjas elnöke szintén a Mikrobavadászoktól kapta az indítást a tudományos pályára. Lovász László szülei előfizettek a Középiskolai Matematikai Lapokra, s mindjárt az első számban megragadta a kisdiák képzeletét Erdős Pálnak az elemi geometriáról szóló cikke - ez lett a "veszte". Gordos Gézát szintúgy már kisgyerek korában lenyűgözte az egyszeregy tiszta, világos logikája. Falus Andrást - mint Paul Berget - az orvosi pálya vonzotta; később a Straub F. Brunó vezette Biokémiai Intézet szakkörében megismerkedett a molekuláris biológia akkor kitáruló izgalmas világával, s ez az élmény határozta meg további útját. Az 1976-ban orvosi Nobel-díjjal kitüntetett Carleton D. Gajdusek gyermekkori emlékei között tartja számon az otthoni magyar "konyhaköltemények" ízeit, a fertőző betegségek kialakulásának és terjedésének mechanizmusát felfedező tudós anyja ugyanis magyar származású volt.
Helyenként különös sorsok, drámai élethelyzetek tárulnak fel a kötet oldalain. Jane Lubchenko ukrán születésű, amerikai tengerbiológus elmeséli, hogy nagyapja a Titanicon akart volna az Újvilágba utazni. Megváltotta a jegyét, ám a Londonba induló moszkvai gyorsot lekéste, s így a következő hajóval kelt át az óceánon; ez a szerencsés véletlen mentette meg életét, másképp ő, az unoka sem lenne a világon. Szergej Kapica fizikustól megtudjuk, a szovjet vezetés hogyan csábította haza édesapját, a világhírű Nobel-díjas fizikust, hogy aztán ne engedjék többé külföldre. Szoros megfigyelés alatt tartották, megfosztották intézetigazgatói állásától, mert szolidaritást vállalt az üldözött tudósokkal, a többi között Andrej Szaharovval. Meglepő kettős pályakezdésről vall Rybach László, aki 1956-ban letartóztatása elől menekült Svájcba. Már soproni tanulmányai közben járt zeneiskolába, ekkor adták elő első zeneművét is, azután a zürichi, majd a baseli zeneakadémián karmesteri diplomát szerzett, egyidejűleg a zürichi műegyetemen a földtudományokban képezte magát. Franciaországban karmesterversenyt nyert, dirigensként sok helyütt megfordult, és mindeközben nemzetközi rangú geofizikus lett.
Többen is elárulják, hogy "szenvedélybetegek" ,a kutatás szenvedélyének rabjai, s munkájuk hasonlíthatatlan örömmel tölti el őket. Az elhivatottság szép példáját mondja el Jane Lubchenco. Férje is, ő is főállású egyetemi oktatók voltak, s gyermekre vágytak. Más házaspárok esetében ilyenkor a férfi megtartja tanszéki állását, s az asszonyra marad a házi tűzhely. Ők azonban mindketten szerették munkájukat, s a boldog családi kört sem akarták nélkülözni. Kerestek tehát egy olyan egyetemet, amely hajlandó kipróbálni az általuk "feltalált" új modellt. Az oregoni állami egyetemen ketten kaptak egy tanszéki állást, amit két fél munkaidőre osztottak fel egymás között. Így mindketten taníthattak, folytathatták a kutatást, s maradt idejük a gyermekekre is. Szenvedélyes hivatástudatot tükröz Gajdusek professzor "mániája" is: naplót vezet, s ebben feljegyez mindent, ami eszébe jut, hogy felszínre hozza az esetleg álomvilágban kicsírázott ötleteket, eljátsszon velük, latolgassa, megfogalmazza őket. Nem érdekli, hogy feljegyzéseit elolvassa-e valaha valaki, s az sem, hogy netán ellentmondásba keveredik önmagával vagy nevetségessé válik. Ezek a spontán papírra vetett írások végül is nagy segítséget jelentettek kutatásaiban, inspirálták, jó irányba kalauzolták, mások számára is megvilágították elképzeléseit és tapasztalatait. Már mintegy negyven kötetet publikált belőlük.
Rokonszenvet ébreszt valamennyi interjúalany közös jellemzője, a társadalom iránt érzett roppant felelősségtudat. A Nobel- díjas Sherwood Rowland, aki felfedezte a szórópalackokban alkalmazott freon ózonpusztító hatását, fáradhatatlan küzdelmet folytatott, míg a hivatalos fórumokat rádöbbentette az ebből származó szörnyű veszélyre - "megakadályozta bolygónk öngyilkosságát". M. S. Swaminathan professzor, az indiai "zöld forradalom" vezető alakja a gazdag és a szegény országok közötti szakadék mélyülésére mutat rá, szerinte gazdasági, műszaki és tudásapartheiddel lépünk be az új évszázadba. Ez az álláspontja Atta-Ur-Rahman pakisztáni professzornak, az UNESCO tudományos díja 1999. évi kitüntetettjének is, s a Világbank negatív szerepét kárhoztatja az elmaradott országok tudományos fejlesztésében, elsősorban a szakemberek képzésében.
Az egyik fejezetben Láng István akadémikus, a világtalálkozó szervezőbizottságának magyar elnöke összegzi a konferencia sokirányú, számszerűen kifejezhetetlen hasznát, tudományos és tudománydiplomáciai jelentőségét, Pataki Pál, az UNESCO végrehajtó bizottságának elnöke pedig előszavában történelmi eseménynek nevezi a budapesti tanácskozást, az itt elfogadott nyilatkozatot és cselekvési keretprogramot. Szerinte ez az interjúkötet is fontos hozadéka a konferenciának, olyan "melléktermék", amely kedvezően befolyásolhatja a tudományról és a tudósokról kialakult közfelfogást. Az elfogulatlan recenzens is erre a véleményre jut a könyv átböngészése után, nagyra értékeli a megszólaló tudósok lebilincselően színes, tanulságos megnyilatkozásait s az interjúkat készítő szerzők felkészültségről és céltudatos témavezetésről tanúskodó munkáját.
Mindazonáltal nem hallgatja el, hogy a szerkesztés nyilvánvaló gondjai sem indokolnak bizonyos aránytalanságokat. Például: a nyilatkozók többsége biológus, genetikus, sok tudományág viszont nem jut szóhoz, a társadalomtudományokat egyetlen tudós képviseli, Glatz Ferenc, ő is csak mintegy "ráadásként" a bevezető írásával. A huszonegy megkérdezett között nyolc a magyar vagy magyar származású tudós, s ez az arány a házigazdai "előjogokra" tekintettel is túlzás. Szemet szúr továbbá, hogy nem nagyjából azonos "súlycsoportba" tartozó személyek portréi követik egymást. Lehetséges, hogy hasznos lett volna a gazdasági élet reprezentánsait is meghívni a konferenciára, nem szerencsés azonban egyedüliként egy üzletembert besorolni a bemutatottak mellé, noha megfontolandó gondolatokat vet fel. S végül egy bosszantó hibáról: Szent-Györgyi Albert nevét illendő helyesen leírni (105., 200.o.). (Huszonegy tudós a huszonegyedik századról. Szerkesztette: Erdélyi András. Tertia Kiadó, 1999. 235 o.)
Nyárády Gábor