Könyvszemle
EGY ORVOSPROFESSZOR VISSZAEMLÉKEZÉSEI
Nem ritka eset, hogy tudós orvosok, életük alkonyán megírják memoárjaikat. Ezek az írások változó színvonalúak, s tartalmuk elsősorban a szakmai olvasóközönséghez szól, a sok történet is inkább csak a szakembereket érdekli. Stílusuk is hullámzó, kevés köztük az irodalmi igényességgel megírt munka. Kováts Ferenc professzor Völgyből a hegyre című vékony memoárja ritka kivételnek számít. Belőle nemcsak egy kivételes tehetségű orvos portréja bontakozik ki, hanem egyúttal kitűnően megfesti a századelőtől a Kádár-éráig terjedő korszak sajátosságait.
Az 1888-ban született Kováts Ferenc Nagyszebenben, ebben az ősi erdélyi városban látta meg a napvilágot. Érzékletesen írja le a kisváros rétegződését, ahol magyarok és szászok között kevés volt az "átjárás". Megismerhetjük belőle e két etnikum eltérő sajátosságait, s néhány anekdotaszerű történet minden hosszú eszmefuttatásnál élesebben tárja elénk ennek az álmos kisvárosnak a különös hangulatát. Kováts professzor már fiatal korában szilárdan elhatározta, hogy orvos lesz. Beíratkozott a kolozsvári egyetem orvosi fakultására, amelynek életét ugyancsak nagyon színesen írja le. Bár az akkori híres professzorok elsősorban az orvosi olvasóközönség előtt jól ismertek, néhány név a kívülálló olvasónak is ismerősen cseng. (Pl. Apáthy Istváné, akinek hosszú vitája az idegszövet folytonosságáról Ramon Y Cajallal az akkori morfológiai kutatás fókuszában állott.) Számos történet, a kolozsvári élet bemutatása teszi hallatlanul érdekessé az egyetemi éveket.
A doktorrá avatás után munkáját erdélyi falusi körülmények között kezdi meg, s megismerhetjük az I. világháború körüli időket, a nyomort, az elmaradottságot, a tűrhetetlen higiénés viszonyokat, a pályakezdés megannyi nehézségét és szépségét. Az első világháború vége, a menekülés Szegedre minden történeti munkánál élesebben világít rá az akkori helyzetre, Erdély súlyos megpróbáltatásaira. Szegeden igyekszik megkapaszkodni, s sok nehézség árán korszerű tüdőgondozó intézetet hoz létre, nemegyszer a város orvos vezetőinek gáncsoskodása ellenére. Ismételt, elsősorban franciaországi tanulmányútjain megismeri a legújabb diagnosztikus és terápiás lehetőségeket, a kor "pestise", a tbc felismerése és gyógyítása terén. Ő alkalmazza elsőként itthon sikeresen a beteg tüdőt nyugalomba helyező légmell kezelést, melynek elterjesztése is az ő nevéhez fűződik.
Ebben az időben a legsúlyosabb kórkép a tüdőben a tuberkulózis volt, érthető, hogy az ezen betegség elleni harc állott élete középpontjában. Ugyanakkor elsőként írta le a "paprikahasítók betegségét", melyet a világirodalom is az ő nevéhez kapcsolt. Tudományos munkássága mindinkább ismertté és elismertté vált, így nem csoda, hogy meghívják a Fővárosi Szent János Kórház tüdőbeteg-osztályának élére. Nehéz szívvel mond búcsút Szegednek, ahol korszerű intézetet sikerült kiépíteni, míg a Szent János kórház viszonyai ekkor nem mondhatók éppen ideálisnak. Később ebből az osztályból alakult ki a budapesti Orvosegyetem Tüdőbeteg-klinikája, aminek Kováts professzor volt az első tanszékvezetője. A klinikán iskolát teremtett, tanítványaiból lettek az ország tüdőosztályainak vezetői, elismert klinikusok. 1944-ben jelenteti meg híressé vált könyvét a tüdőgümőkórról.
Kováts professzor istenáldotta művész is volt egy személyben. Kitűnően rajzolt, mintázott, a táblára mindig két kézzel rajzolt, gyorsan, hihetetlen pontossággal. Könyvében a remek illusztrációkat is maga rajzolta. (Úgy látszik, a "művész-gének" a családban öröklődtek, mert fia, a nemrég elhunyt Kováts Ferenc junior, maga is kitűnő tüdőgyógyász, az első Kossuth-díjas orvos, festőnek, grafikusnak, képzőművésznek is elsőrangú.) A recenzensnek alkalma volt hallgatni a professzort és látni bravúros rajzait a fekete táblán, sőt abban a szerencsében volt része, hogy szigorlatozhatott is nála!
Kováts Ferenc nagy szeretettel rajzolja meg felesége arcképét, akit fiatal korában ismert meg, s nagyon hosszú közös életük során mindig szilárd támasza volt. Villanásnyi betekintést nyerhetünk családi életébe, a két fiú vázlatos portréját is megrajzolja. Mindkettőből orvos lett!
A professzor könyvét 1965-ben vetette papírra, de az akkori kulturális vezetés nem engedte megjelentetni. Nem világos, hogy miért. Talán mert Erdély állott élete első periódusában a középpontban, s azokban az időkben Transsylvania gyakori emlegetése sem volt igazán kívánatos...
Visszaemlékezéséből kiderül, hogy Kováts professzor nemcsak kitűnő tudós, remek orvos, tanító, hanem tiszta ember is volt, aki mindenkor az üldözöttek segítségére sietett, nem hátrált meg a hatalom fenyegetéseitől, életveszélyes helyzetekben sem. Egyik politikai kurzusnak sem hódolt be, megmaradt valóban humanista tudósnak. Véleménye mindig egyéni volt. Csak példaképpen említem, hogy a világhírű író, Thomas Mann Varázshegy című művéről szólva elmarasztalja Mannt, mert az a Varázshegy szanatóriumáról szerinte helytelen képet festett, s a vezető főorvost is - úgy véli - indokolatlanul marasztalta el. Kováts szerint ez a leírás az "orvos iránti hálátlanság" tipikus példája. (Az író felesége feküdt ebben a davosi szanatóriumban!)
A kötet végül 2000-ben alapítványi támogatással jelent meg, a régi tanítvány és utód, Hutás Imre professzor informatív előszavával.
Az olvasó olyan kötetet tart kezében, mely Magyarország, Erdély, a két világháború időszakának zűrzavaros hátterében művészi ihletettséggel rajzolja fel egy nem mindennapi tudós, művészember harcait, életét egy gyilkos kór, a tbc elleni harcában. Stílusa eredeti, a tájnyelv számos kifejezését is megismerhetjük belőle, rendkívül érdekes és olvasmányos, nem lehet letenni ... (Kováts Ferenc: Völgyből a hegyre. Vince Kiadó, Budapest. 2000. 319 o.)
Halmos Tamás