2000/11.

Interjú

"Az én álmom az oktatás, a kutatás és a mérnöki tanácsadás kombinálása"

Beszélgetés Somlyódy László akadémikussal


Víz. Az utóbbi időben mind sűrűbben tanuljuk értékét, a 19. és főleg a 20. század pazarlásai, helyenként visszafordíthatatlan hatású fejlesztese, beavatkozásai és szennyezései után. Valószínű, hogy a 21. században a víz lesz az egyik legfontosabb természeti kincs, amelyért talán háborúkat is vívnak majd, akárcsak az olajért. A vízgazdálkodás magyar tudósa, Somlyódy László a globális és helyi problémákról és a megoldások lehetőségeiről is szól életfontosságú természeti kincsünk kapcsán.


Meglehetősen kacskaringós úton jutott el a vízgazdálkodás kutatásához.

Azt, hogy mérnöki pályára kerültem, részben családi hatás, részben a véletlen hozta magával. Dédapám, Thirring Gusztáv, a magyarországi statisztika egyik megalapítója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, kiváló útleíró, akinek Budapestről szóló könyveit most kezdik újból felfedezni. Nagyapám, az öccse és nagybátyám egyaránt mérnökök voltak. "Apó" rendkívül széles látókörű, igazi klasszikus mérnök volt (egyik utolsó munkája az Erzsébet-híd budai levezető útrendszerének a megtervezése). Ő bármit csinált, bárhol járt, nézelődött, állandóan fejben számolt, nagyszerűen becsült dolgokat - ezt a mai a számítógépekkel elkényeztetett mérnök generációknak is meg kellene tanulnia. Rólam azonban még 14 éves koromban is azt mondta az osztályfőnököm, hogy humán érdeklődésű gyerek vagyok. De aztán a sors úgy hozta, hogy különböző okok miatt mégis a műegyetemre kerültem.

Mik voltak ezek a "különböző" okok?

Nem szívesen beszélek róla, mert túl sokan emlegetik. "Rossz" származásúnak számítottam, ezért kicsi volt a valószínűsége, hogy bekerülök egyetemre. Édesapám azt mondta, fiam, valami olyat kell tanulnod, amivel 18 éves korodban el tudsz helyezkedni. Ezért épületgépészeti technikumba küldött. Édesapámnak volt egy nagyszerű mérnök barátja, ő adta a tanácsot: ez olyan szakma, amire mindig nagy szükség lesz. A technikumi háttérrel szinte magától értetődő lett, hogy gépészmérnökséget tanuljak. A család támogatta, hogy a Műegyetemre menjek, de volt benne szükségszerűség is.

Húszéves koromig nemigen tudtam, mi is szeretnék lenni. Akkor találkoztam két professzorral, akik nagy hatást gyakoroltak rám. Az egyik Gruber József, a másik Fűzy Olivér. A nagyszerű mérnöki gondolkodásmód, a matematikai és fizikai egzaktságra való törekvés jellemezte őket. Számítógéppel akkor még nem nagyon dolgoztak. Harmadéves koromban, az elsők között kezdtem a tudományos diákkörben, még gépi kódban programozni. Fűzy professzor akkor tanulta ezt a mesterséget és azonnal tovább is adta a diákoknak. Sok problémát matematikailag nem tudtunk "pontosan" kezelni, de Gruberben és benne megvolt az a képesség, ami a jó mérnök sajátja, hogy okos felismerések és közelítések révén elfogadható megoldásokat tudtak levezetni. Új, izgalmas iskolák nőttek ki, például a szingularitások módszere területén a turbinák, szivattyúk és ventilátorok áramlástani méretezésében. Elég egyértelmű volt számomra, hogy a szokásos gépészmérnök képzés számos területe különösebben nem érdekel. Úgy éreztem, ha elölről kezdhetném (furcsa 20-21 évesen ilyesmit mondani), akkor valamiféle fizika- matematika keveréket csinálnék legszívesebben. A Karon létezett az áramlástechnikai ágazat: a folyadékok mechanikája korszerű módszereit alkalmazták szivattyúk, turbinák, ventilátorok, turbófúvók, sűrítők méretezésére - komoly matematika-fizika ismeretekkel. Beleszerettem. A képzés azonos alapokra épülve látszólag kétirányú volt, mert levegőáramlással foglalkozó tantárgyak mellett például vízgépeket és vízerőműveket is tanultunk.

Az egyetem befejezése után "levegős" irányba indultam: a Szellőzőművek gyárában kezdtem dolgozni, ugyanakkor Gruber és Fűzy professzorok meghívtak az Áramlástan Tanszék akadémiai kutatócsoportjába, negyedállásba. Örültem, hogy gyárban kezdtem el a pályámat, mert itt tanultam meg, hogy a gyakorlatban mit is lehet megcsinálni és mit nem. Úgy érzem, ez a "tudás" a mérnök számára kötelező. Megtanultam, mi a "kék-" és mi a "fehérköpeny", milyen természetűek és mélységűek az ellentétek. A mérnök precíz számításokat végezhet egy gyönyörű áramlási profil kifejlesztése érdekében, de csak a gyártás során derülnek ki a buktatók és hogy abból az lesz-e, amit akartunk. Naponta jártam a műhelybe. Egy idő után elfogadtak, elhitték, nem szamárság, amit számolok. Megtanultam, hogy vannak gyártási korlátok, ezért elkezdtünk olyan profilokat és járókerekeket számítani, amelyek egyszerű felületekből rakhatók össze. Tervezőként sokat álltam a rajzasztalnál és szerkesztettem, tussal kihúztam. Eleinte élveztem, csak amikor másodszor vagy harmadszor is ugyanezt kellett csinálni, kezdett unalmassá válni. Egy év elteltével betegnek éreztem magam. Elmentem orvoshoz, és megállapították, kezdődő májbetegségem van. Ez hihetetlennek tűnt. Ezért édesapám elküldött Magyar Imre professzorhoz. Ő fogta a leleteket, leültetett és egy órán keresztül beszélgetett velem. Arról kérdezett, milyen körülmények között élek, dolgozom és mit szeretnék csinálni. Egy óra múltán annyit mondott: fiatalember, maga nincs megelégedve azzal, amit csinál. Menjen el, szépen felejtse el a leleteket, semmi baja, egyen meg egy bécsi szeletet, igyon meg két pohár bort, és próbálja rendezni a munkakörülményeit. Akkor fizetés nélküli szabadságot kértem és három hónapig teniszedzőként éltem. Utána visszamentem a gyárba.

A gyári munkámat úgy kezdtem, hogy az akadémiai kutatócsoportban egy ventilátor áramlástani tervezését saját szorgalomból számítógépen megoldottam. Bevittem a főmérnöknek (aki egyébként nem volt mérnök) az eredményeket a lyukszalaggal együtt. Utóbbi nagyon megtetszett neki, azt megtartotta, még egy-két évig ott volt az asztalán dísznek, de több nem érdekelte. Ez egy fiatalembert, aki természetesen idealista és naiv, nagyon letört. Egy csomó hasonló eset járult hozzá, hogy nem éreztem jól magam. De az életemben számos szerencsés mozzanat akadt, a véletlen egybeesések valószínűen sokkal nagyobb mértékben befolyásolták a sorsomat, mint a tudatos, általam eltervezett dolgok. Így például, amikor visszamentem a teniszedzőség után, a gyár kapott egy megrendelést néhány nagy, erőművi ventilátor legyártására. A szokásos módszer az volt, hogy a Gruber-tanszék elvégezte a tervezést, a gyárban elkészítették a kismintát, kimérték és utána ennek alapján elkezdték a gyártást. De a tanszék túlterhelt volt, nem vállalták el a számítást. A főmérnököm, aki egyébként soha nem köszönt vissza, behívatott és megkérdezte, el tudnám-e végezni a feladatot. Azt mondtam, igen, de ennek előfeltétele van. Akkor még szinte mindenki "kézzel" számolt, egy változat mintegy 100 órányi munkát igényelt. Én azt ajánlottam, ha bérelnek számomra számítógépidőt, akkor készítek egy olyan programot, ami nem egyetlen ventilátor, hanem egy bizonyos tartományon belül bármilyen változat tervezésére alkalmas, néhány perc alatt. Így kezdtem el dolgozni a KGM Elliott 803-as számítógépén, amiből akkor, 1969-ben két darab volt az országban. Hetente kétszer, általában hajnali 3-4 óra között jártam oda. Három hónapot kaptam, tehát pánikszerűen dolgoztam. A program elkészült és a feladatot megoldottam. A gyárban az nagyszerű, hogy amit az ember megtervez, azt egy hónapon belül legyártják kisminta formájában, kimérik és ily módon rögtön szembesül azzal, hogy mit, hogyan csinált. És ha sikerült, az igazán remek érzés.

Ezt jól ismerem, mert magam is végigéltem kezdő mérnökként.

Akkor tudja, hogy ez a folyamat és a visszacsatolás milyen fontos. Történetesen a gyár egyik valaha gyártott legjobb ventilátorát számoltam ki. Nem értették, hogy ezt a "fickó" hogyan tette, de ettől kezdve volt respektusom. A következő négy év életem egyik legszebb időszaka volt, rengeteg gyönyörű feladatot kaptam. Sok sikerélményben volt részem: például a munkások minden egyes tesztelésnél a hátam mögött állva drukkoltak, hogyan sikerült a kísérleti gép. A sikernek ők is részesei voltak. Azután elérkezett az a pillanat, amikor úgy éreztem, életemben először rájöttem "valamire". Ez az axiálventilátorok áramlástani méretezésével kapcsolatos két, összefüggő elképzelés volt. Elkezdtem levezetéseket és számításokat készíteni. Minden roppant ígéretesnek és kereknek látszott. Fűzynek "elmeséltem az egészet", aki gondolkozás nélkül azt mondta, hogy nem az általa javasolt témából, hanem ebből kell doktorálnom.

Elég ritka, hogy valaki a gyári munkájából tud doktorálni.

Valóban ritka. Az áramlástan tanszéken kellett a disszertációmat benyújtanom. Az eljárási rend szerint előtte egy előadást kellett tartanom, klasszikusan, táblánál. Írtam a levezetéseket, Gruber pedig egyre hümmögött. Nem tudtam, mi a baj. Egyszer csak megállított: nem kellene a doktorit beadni, mert többet ér, kandidátusit kellene csinálni belőle. Gruber azt javasolta: két publikációt még meg kellene nézni, van-e az enyémben annyi újdonság, hogy a kandidátusi értekezésnek beadható legyen. Csak az egyikről tudtam. A másik egy 1943-ban (abban az évben születtem), Németországban megjelent cikk volt. Senki nem ismerte Magyarországon, sehol hivatkozást nem találtam rá. A háború alatt készült, még a németek is alig hallottak róla, bár, mint kiderült, a NASA (akkor még NACA) lefordíttatta és használta. Egészen döbbenetes élmény volt, hogy a módszerem egyik része egy az egyben azonos volt valakiével, akit nem ismertem, és aki csaknem harminc évvel korábban publikálta azt. Kollégáim próbáltak rábeszélni, hogy kicsiny többletmunkával adjam be mégis kandidátusinak a munkát, én azonban úgy éreztem, hogy nem üti meg azt a szintet. Végül is egyetemi doktorira adtam be és később, egy újabb munkával szereztem meg a kandidátusi címet. Egyébként mestereim nagyszerűségét bizonyítja, hogy Fűzy ekkor írt egy könyvet, amiben mintegy 15 oldalon leírta "Somlyódy-módszerként" a kidolgozott, de még nem is publikált eljárást, amit azóta is tanítanak a műegyetemen.

Mindenesetre mögöttem volt ötéves elmélyült számítási, gyári kísérletezési, mérési tapasztalat és az autókódban írott programok. Úgy éreztem, illik ezeket dokumentálni a gyár részére, bár senki nem kérte. Született belőle egy 100 oldalas írásmű, amit nyolc példányban gépeltek le. Amikor befejeztem, hazamentem és éjjel nem tudtam aludni - végiggondoltam, mi is jön ezután. Ismertem másokat, akik 10-20 évvel az egyetem elvégzése után csak rutinmunkát végeznek. Láttam magamat, ahogy ott ülök 15 év múlva is a gyárban és én vagyok a "legokosabb". Amikor felmondtam, senki nem értette. "Sikeres" fiatal mérnök voltam, az egyetemen is olyannak tartottak, aki a gyakorlatban komoly, megalapozott dolgokat csinál, de egyszerre állásnélkülivé váltam. Nem hívott senki és semmilyen lehetőségem nem volt. Akkor már tanársegéd voltam félállásban Gruber mellett. Elmeséltem, hogy baj van és szükségem lenne egy állásra. Az egyik kollégám azt mondta, pár hete kerestek a Vízgazdálkodási Kutató Intézetből, a Vitukiból egy fiatal, lehetőség szerint áramlástanhoz értő gépészmérnököt, talán ez nekem való. Bevallom, semmit sem tudtam a Vitukiról. Akivel először beszéltem, a későbbi főnököm, Benedek Pál volt, nagyszerű ember, akkor a Víz- és Szennyvíztisztítási Főosztály vezetője (ebből lett később a Vízminőség-védelmi Intézet). Ismét sokat számított a szerencse. Eredetileg a Hidromechanikai Főosztályra akartak felvenni, de az valahogyan kevéssé érdekelt, viszont Benedek és amit körülötte láttam, annál inkább. Felhívtam Benedeket, hogy lemondjam a felajánlott állást. Másnap visszahívott és azt javasolta menjek hozzá: "Egy év alatt meglátjuk, hogy tetszik-e neked vagy nem, és ha nem, akkor elmész és keresel valami mást. Még mindig nagyon fiatal leszel". Fejest ugrottam és így lettem "levegősből" "vizes". Váltásom a folyadékok dinamikája irányából a vízminőség, vízszennyeződés, a környezet irányába majdhogynem automatikusan történt. Elkezdtem szennyező anyagok transzportjával foglalkozni, majd belekóstolni a vízkémiába, a hidrobiológiába, és abba, hogy mi a szennyvíz és mi is történhet benne és vele.

Tehát a gépészet és áramlástan után kellett tanulnia vízkémiát, méréstechnikát is.

Méréstechnikából és kísérlettervezésből már elég jó képzést kaptam az egyetemen, de nyilván hozzá kellett tanulnom. Megint szerencsém volt, hogy nagyszerű idősebb, együttdolgozásra kész vegyész és hidrobiológus kollégákkal találkoztam. A velük való beszélgetések alapján jöttem rá, mi mindent nem tudok. A következmény tanulás, majd együttdolgozás lett.

Nem állhatom meg, hogy közbe ne vágjak. Jó néhány sikeres emberrel beszélgettem már, akik azt hajtogatták, hogy a szerencse segítette őket pályájuk nem egy fordulópontján. Nem gondolja, egyszerűen arról van szó, hogy a "sikeresek" képesek voltak felismerni a lehetőséget, azt meg tudták ragadni?

Nehéz erre válaszolni. Van, akiben már eleve, fiatal korában létezik a tehetség, ami meghatározza pályáját, ő ezt tudja és tudatosan fejleszti magát. Nem hiszem, hogy bennem eleve ilyen mértékű tehetség lett volna, de egyetértek a kérdésével, hogy egyrészt az életben kockáztatni kell, másrészt pedig fel kell ismerni a lehetőségeket, és azok mentén kell tovább haladni. Ez nyilván habitus kérdése, de a sikertelenség szakterülettől is függ: vannak olyan szakmák, ahol kicsi a kereslet, következésképpen a mozgástér is. A hozzáállás nagyon fontos. Ritkán gondolkozom azon, hogy valami miért nem ment. Sokkal inkább a dolgok előremozdítási lehetőségeit mérlegelem.

Mindenesetre képes kockáztatni, hiszen kevesen mondtak volna fel egy olyan helyen, ahol tisztelték és viszonylag fiatalon eljuthatott volna a főmérnökségig.

Ilyen vágyam soha nem volt, ezzel szemben kétségtelen, hogy kiemelt fizetést kaptam, ami az akkori világban fehér hollónak számított. De visszaugrom még az előző kérdésre. Azt hiszem, a belső késztetés roppant fontos. Az embernek éreznie kell, hogy értelmes feladaton dolgozik, kihívással áll szemben. Említettem már, amikor 29 évesen előrenéztem, megijesztett egy olyan élet képe, amelyben semmi ilyet nem láttam. Ma is azt gondolom, hogy az embernek élete végéig szüksége van kihívásokra.

Azért ez a felfogás inkább csak a kutató attitűdje.

A kutatóké biztos, de jó lenne, ha nagyobb mértékben lenne másoké is, ez különösen fontos manapság.

Tehát 1972-ben belépett a Vitukiba és húsz évvel később főigazgatóként távozott onnan.

Mentem szépen előre a szamárlétrán, bár nem igazán klasszikus módon, mert amikor odakerültem, felajánlottak egy osztályvezetői állást, amit nagy ívben elkerültem. Ezzel szemben a 70-es évek közepén kandidátus lettem, mert megint ráakadtam egy érdekes témára.

Mi volt a témája?

Szennyező anyagok elkeveredése folyókban és ennek a számítása, ami akkor világszerte élenjáró kutatási területnek számított. Többek között számítógépen modelleztem a Dunának a főváros feletti hazai szakaszát, a mederalakjával, a vízszinttel és a sebességekkel együtt. De a fő kérdés az volt, hogy mi a sorsa a vízbe kerülő szennyező anyagoknak (amelyek például a Vág folyón érkeztek; ma a cianid szennyezés kapcsán elsősorban a Szamost és a Tiszát emlegetjük). Ennek számítására bevezettem az anyagáramvonal fogalmát és egyenleteit. A numerikus megoldást az áramvonalakra épített görbe vonalú koordináta-rendszerben végeztem el. Műszereket fejlesztettem. Sok turbulencia- és nyomjelzős mérést végeztem a kalibráció és validáció érdekében, laboratóriumban, a Rábán és a Dunán. Közben alkalmazott matematikát tanultam estin az ELTE-n. Ezt sosem fejeztem be: a munka, az egyetemi állás, a doktorálás stb. elég leterhelést jelentett. Igazából azonban az alkalmazás kényszere miatt lassúnak tartottam az előrehaladást és nem volt időm hat évet várni. Két év után már tudtam, hogy a matematika milyen területére van szükségem, és azt gondoltam, hatékonyabban járok el, ha saját fejemet követve, jó könyvekre támaszkodva képezem magamat. Mindezeknél fontosabb azonban, hogy megnősültem. Hál'istennek jöttek a gyerekek. Számukra a családi élet nyugodtságát, a hátteret és a neveltetést alapvetően a feleségem biztosította.

A kandidátusi értekezésem megírását követően, 1977 körül szerettem volna továbblépni és interdiszciplináris teamet alapítani, vegyésszel, biológussal, mérnökkel és matematikussal. Ha nem is gond nélkül, a terv sikerült. Elsősorban folyók nehézfém-szennyezésével foglalkoztunk. Azután jött az újabb véletlen. Egy konferencián Badenben, azt hiszem 1978-ban, tartottam két előadást. A Bécstől délre, Laxenburgban működő IIASA nevű intézetből megkeresett valaki és meghívott egy látogatásra. Előtte fogalmam sem volt arról, hogy létezik egy ilyen alkalmazott rendszerelemzési kutatóhely. Kiderült, hogy az intézet egyik programja a sekély tavak eutrofizálódásával volt kapcsolatos. A mély tavakról elég sokat tudtak már, de a kis vízmélységűek sokkal rejtélyesebben viselkednek. Tavakkal ugyan soha nem foglalkoztam, de a hidrobiológus kollégáimmal éppen kísérleti programot terveztünk a Balatonra, azzal a céllal, hogy megkíséreljük egyesíteni a mérnöki folyamat-centrikus és a biológusi, gyakran leíró jellegű szemléletet, és eldöntsünk néhány feloldhatatlannak tűnő vitás kérdést. Közepe tájt jártam a kísérleti programnak és az ahhoz tartozó modellezési munkának, amikor a IIASA rendezett egy konferenciát, ahol tartottam egy előadást. Rögtön utána, 1979 végén ajánlatot kaptam tőlük, hogy vegyem át a tavas program vezetését. Kérelmemet a Vituki igazgatója teljes mértékben támogatta. Az illetékes hatóságnak viszont az volt az álláspontja, hogy a munkaterv az egy éves ajánlattal szemben három hónap alatt megvalósítható. Ezt nem vállaltam és ragaszkodtam ahhoz is, hogy a családom velem jöhessen (a történet ma már alig hihető). Elkezdődött egy több hónapos huzavona. Amikor már eléggé kellemetlen lett a helyzet, az egyik főosztályvezető behívatott az Országos Vízügyi Hivatalba (OVH) és megígérte, ha benyújtok egy módosított munkatervet, amire a OVH alelnöke ráírhatja, hogy a teljesítés egy évet igényel, akkor kiengednek. A tortúra végén, ha nem is egy időben, a két gyerekkel együtt kiutaztunk, a legkisebb fiam pedig már Bécsben született. Az IIASA akkor egészen különleges szellemiségű intézet volt, sok kiváló tudóssal, ami alapvetően befolyásolta az eléggé tradicionális szemléletű és bezárt országból érkező kutató felfogását.

A IIASA annyiban is különlegesnek számított, hogy felerészben a szovjetek alapították, voltaképpen az enyhülés, a szovjet-amerikai békülési folyamat egyik lépéseként. Amellett Laxenburg mégis csak majdnem a magyar határnál van, tehát oda viszonylag könnyebben kijuthatott, mint mondjuk Texasba.

Így van, de azért nem engedték ki könnyen az embert, családom pedig egy évig nem jöhetett haza, mert nem volt "ablak" az útlevelükben. Szakmai szempontból azonban a környezet rendkívül stimuláló volt, ahol közgazdásztól kezdve matematikuson át az ökológusig nagyon sokféle szakemberrel lehetett beszélgetni és együtt dolgozni. Szabad volt bármit kérdezni, butaságokat is - amelyekről később kiderülhetett, hogy nem feltétlenül azok. Az intézet ahelyett, hogy túlfejlesztette volna magát, igyekezett minél több olyan embert meghívni, egy-két hétre, egy-két hónapra, akiket érdemesnek látszott bevonni a kutatásba. Projektvezetőként a legjobbak közül válogathattam, hogy kit akarok meghívni. Az utazási lehetőségeim is alapvetően megváltoztak. Sok helyre eljutottam, így például 1981-ben az USA-ba is, meglátogatva a szakma legnevesebb intézményeit. Óhatatlanul változott, szélesedett a szemléletem és kitárult előttem a világ. Rájöttem, hogy a folyadékok mechanikáján és a transzportfolyamatokon túl vannak gazdasági, jogi, döntéshozói vonatkozások, és a mérnöknek ezeket együtt kell kezelnie.

Ez az összetett közelítés a vizek esetében különösen fontos.

Így van, vegyük például a Balatont. Az eutrofizálódás és a tó vízgyűjtő rendszerének szabályozására kidolgoztam egy modellezési közelítést, ami a dekompozíció és aggregáció elvén alapult. Ez lehetővé tette a tudományos megértést, majd ezt követően döntési kérdések elemzését. Első lépésben azt vizsgáltuk, milyen mértékben járul hozzá az algásodás idő- és térbeli változásához, hogy a tavat hol és milyen mértékű terhelés éri a vízgyűjtőről, milyen az áramlás és milyenek az algásodást befolyásoló kémiai és biológiai folyamatok, valamint a sztochasztikus hatások (időjárás, mintavételi bizonytalanság stb.) relatív szerepe. Egy döntéshozót mindez alig érdekli. Ezért a második lépésben a részletes modell alapján egyszerűsítettünk és a szabályozási indikátorokat a döntési változók és a hidrometeorológiai tényezők függvényében fejeztük ki, "optimális" stratégiák fejlesztése érdekében (természetesen oly módon, hogy ellenőrzés céljából biztosítottuk a kommunikációt a többdimenziós áramlási-, transzport- és ökológiai modellel). A specifikus eredmény a Balatonra kidolgozott szabályozási stratégia volt, amely alapjául szolgált a vonatkozó 1983. évi kormányhatározatnak. Az általánosabb eredmény maga a módszer, amelyet azután sokfelé idéztek.

Hazajövetelem után, ha nem is azonnal, 1985-ben - Benedek Pál utódjaként - a Vízminőség-védelmi Intézet igazgatója lettem. Ez akkor egy százfős intézet volt, közülük mintegy negyven kutató, mérnök, vegyész és biológus. 1990-ben a Vituki főigazgatójává léptem elő. A feladatot - családom óvó szavai ellenére - nagy kihívásnak tartottam. A Vituki akkor ötszáz fős, a gazdasági körülmények változása miatt erősen átalakulóban lévő intézmény volt. A kutatók pénzszerzési képessége már a 80-as évek közepén azonos fontosságúvá vált a tudományos teljesítménnyel. 1990-re egyértelművé vált, hogy a hazai kutatóintézetek jövője alapvetően más lesz, mint korábban. Számomra a kihívást az jelentette, vajon sikerül-e átalakítani egy ilyen nagy, más feltételekhez szokott intézetet, és megmenteni a jövő számára az "értékeket". Az elképzelésünk az volt, hogy válasszuk szét az intézet különböző jellegű feladatait és tevékenységeit. Tárjuk fel, mi az, ami nemzeti érdek, amit az államnak kell finanszíroznia, milyen kutatásra lesz szükség, és mi az, aminek át kell mennie a piaci jellegű mérnöki tevékenység területére (és persze ezekhez adódott a szükségtelenné váló intézeti infrastruktúra hasznosítása). Úgy gondoltam, a vízrajz, a hidrológiai előrejelzés, az árvízvédelem és a frissen befejezett, a térség legkorszerűbb, nagy műszeres vízminőségi laboratóriuma (mintegy kétmillió dolláros beruházás) feladatai az első kategóriába tartoznak. Sok intézet ment vagy próbált keresztülmenni ezen az átalakuláson - köztük akadémiai intézetek is. Elkezdtünk leépíteni, átszervezni és kft.-ket létrehozni. Számos hibát követtünk el. Az akkori jogszabályi keretek között, abban a cseppfolyós világban ez valószínűen elkerülhetetlen volt.

Turbulens volt a világ és turbulenciában nagyon nehéz folyamatokat irányítani.

Nemigen tudtuk, mi is egy kft., részvénytársaság, holding, és azt sem, hogy működésük hogyan egyeztethető össze a kutatással és egyéb jellegű tevékenységeinkkel. Majdnem másfél évig dolgoztunk az átalakításon, miközben két minisztériummal voltam kapcsolatban. Állandóan csak ígéreteket kaptunk, hogy majd, majd... Végül azt mondtam, ilyen alapon nem lehet stratégiát fejleszteni. Például, ha megmondják, hogy semminemű támogatást nem kapunk, arra tudunk tervet készíteni, de természetesen ez automatikusan odavezet, hogy a nagy múltú magyar vízügyi kutatás eltűnik, beleértve az alapvető vízrajzi tevékenységet és a hidrológiai előrejelzést is. Én azonban nem akartam ilyen értékek megszűnésének ódiumát elvállalni. A mostani árvizeknél is láthattuk, elképzelhetetlen, hogy ilyen ne működjék az országban. Biztos, hogy nem voltam túlzottan bölcs a tárgyalások során, de tudtam, valahol határt kell húzni. 1990 őszén bejelentettem tehát a minisztériumoknak, ha féléven belül nem tudunk megállapodni abban, hogy milyen feltételeket biztosítanak az intézet számára, akkor leköszönök. Meg is tettem: lejárt a félév és másnap leköszöntem. Mindenesetre ez nehezebb döntés volt, mint távozásom a Szellőzőművektől.

Érthető, ifjúkori döntése csak saját magát érintette, a Vitukival kapcsolatos viszont sok más embert is.

Sokkal öregebb is voltam. Amellett majdnem 20 évet eltöltöttem itt és az érzelmi kötödéseim nagyon erősek voltak. Kutatóprofesszorrá váltam, akkor már akadémikus voltam. 1991 végén újból a IIASA-ba vezetett az utam, ahol a vízzel és a környezettel foglalkozó program vezetését vettem át.

Közbejött a brazíliai intermezzo.

Ehhez vissza kell ugranunk az időben. Még a 70-es években, alapvetően Benedek révén kerültem be a nemzetközi "vérkeringésbe". Ezt tovább erősítette munkám a IIASA-ban, és attól kezdve elég sok meghívásom volt, különböző egyetemekre, konferenciákra, előadásokra. Brazíliába a Balatonon keresztül jutottam el. A Balaton eutrofizálódásáról elég sokat publikáltunk, ezeket széles körben ismerték. 1986-ban, egy Rio de Janeiró- i konferencián előadást tartottam, és ott kerestek meg, hogy a fővárosban (Brasíliaban) gondok vannak egy tóval. A fővárost az ötvenes években négy folyó találkozásánál építették, készítettek egy duzzasztást, és ily módon mintegy négyszázmillió köbméteres tározó tó keletkezett. Mielőtt Kubitchek elnök leköszönt volna, nagy csinnadrattával átadták a várost, szép középületekkel. Elkészült a vízellátás és csatornázás rendszere is, de jellemző módon szennyvíztisztításra már nem jutott pénz és idő. Minden szennyvizet tisztítatlanul beleeresztettek a rekreációs célra létesített tóba. Az összes terven, rajzokon, festményeken, amelyeket láttam, az emberek fürödtek és úsztak benne. Ez volt az elképzelés. Ma repülőgépről viszont az látható jól, hogy úszómedencék ezrei veszik körül a tavat, mert az szennyezettsége miatt fürdésre alkalmatlan. Miután ellátogattam a helyszínre, megkérdezték, segítenék-e előkészíteni egy ENSZ projektet, és ha az sikerül, akkor vezetném-e azt. A probléma roppant érdekes volt, beleértve annak szubtrópusi jellegét is, de arra nem vállalkoztam, hogy főállásban odamenjek dolgozni. Végül "távirányítással" dolgozó projektvezető lettem, évente kétszer-háromszor két-három hetet töltöttem ott. Majdnem ugyanazt a közelítést alkalmaztuk, mint a Balatonra, csak gyorsabban, mert volt miből kiindulnunk és kevesebb idő állt rendelkezésre. Végül a kidolgozott szabályozási stratégia eredményeként két nagy szennyvíztisztító épült, foszfor- és nitrogén- eltávolítással. Utoljára talán három éve jártam ott. Nagymértékű javulás következett be a beavatkozások eredményeként, a tó vízminősége összehasonlíthatatlanul jobb, mint a 80-as években.

Térjünk vissza 1992-be, amikor egyik napról a másikra lemondott a főigazgatóságról.

Érdekes helyzet volt, mert egy felelősségteljes állásból és azzal járó kötött életformából sokkal nyugodtabba mentem át. Kezdtem ajánlatokat is kapni, hívtak a Karlsruhe-i egyetemre, kaptam egy Fulbright-ösztöndíjat, hívtak a Világbankhoz és megkerestek a IIASA-tól. A döntés nem volt könnyű: ott volt a három gyerek, feleségem pedig nagyon szerette a hivatását. Eredetileg vegyész volt, a 80-as évek végén pedig konferenciákat kezdett szervezni, amit nem akart feladni. Lányom és a nagyobbik fiam középiskolás volt, a kisebbik pedig általános iskolás. Végül is úgy éreztük, hogy Ausztria közel van és a IIASA-beli munka érdekesnek ígérkezett. Három évet töltöttem ott. Az időszak családi szempontból roppant nehéz volt. Feleségem otthon dolgozott és ingázott. A harmadik év előtt a nagyobbik fiam - helyesen - azt mondta, hogy ő itthon szeretne érettségizni és hazajön. A kisebbik fiam csatlakozott, a lányom pedig Bécsben kezdett el egyetemre járni. Közben kineveztek a Műegyetemre egyetemi tanárnak, és úgy éreztem, hogy itthon is el kell kezdenem a munkát. Én is ingáztam tehát. A IIASA-ban az elődöm a lengyel Kaczmarek professzor volt, aki az éghajlatváltozással és ennek a vízgazdálkodási vonatkozásaival foglalkozott. Kézenfekvőnek látszott, hogy a program egyik pilléreként ezt a kutatást folytassuk. A másik pillér Közép-Kelet-Európa átmeneti országainak igényeiből adódott, ahol az egyik alapvető környezeti kérdés az volt (és talán még most is az), hogyan lehet a sok degradált vízgyűjtőt a meglévő gazdasági korlátok között okosan, lépésenként és költség- hatékonyan szabályozni. Az átmenethez szerettünk volna tehát segítséget nyújtani. Két, eléggé általános vízminőségi stratégiai döntéstámogató rendszert dolgoztunk ki és ezeket több vízgyűjtőre alkalmaztuk. A program eredményeként két könyv (és számos cikk) született: az egyik az éghajlatváltozásról, a másik pedig a degradált vízgyűjtők rehabilitációjáról szólt.

Formálisan 1994 végén váltam meg a Vitukitól, és mentem át a Műegyetemre, az akkori vízellátás-csatornázás tanszékre. Utóbbi nevét tavaly változtattuk vízi közmű és környezetmérnöki tanszékre, ami talán érzékelteti az elmúlt öt évben végrehajtott változtatásokat, követve a fejlett nyugati gyakorlatot. Az elmúlt évtizedekben nagymértékben változott a "vizes" szakma. Egyre kevesebbet építünk, nőtt a rekonstrukció szerepe, központi kérdéssé vált a víz szennyezése, a vízminőség és az integrált szemlélet bevezetése. Megjelentek a szakmában vegyészek, hidrobiológusok, közgazdászok és más szakemberek. A szemlélet változását jól tükrözi például, hogy ma már egy szennyvíztisztító medence megépítése rutin feladat, azonban a főméreteket, az üzemeltetést és a gazdaságosságot meghatározó technológiai tervezés, a lejátszódó fizikai, kémiai és mikrobiológiai folyamatok alapján kulcsfontosságúvá vált. Erre a célra, az elmúlt 15 év kutatásai révén korszerű kinetikai modelleket használunk. Hasonló példák sokaságát említhetném. Én az oktatásban ezt a megváltozott szemléletet szeretném követni. Vízminőségi képzés szinte egyáltalán nem volt korábban az Építőmérnöki Karon. Ma már a hallgatók választhatnak olyan szakot, ahol az alapképzésben kapnak környezetvédelmi, hidrobiológiai, vízminőség-szabályozási, környezet-gazdaságtani ismereteket. Ezek messze nem nevezhetők klasszikus építőmérnöki tárgyaknak, viszont nélkülük a szakmánkban már nem lehet megélni. Természetesen számos új tantárgy kidolgozása és indítása vált szükségessé. Emellett az egyetem elhatározta, hogy több kar részvételével elindítja a környezetmérnöki képzést. Az előkészítésben én is elég alaposan kivettem a részemet. A képzés 1999 őszén indult be; az érdeklődés roppant nagy.

De nem csak oktat, hanem folytatja a kutatást is.

Valóban, létre tudtam hozni egy tanszéki akadémiai kutatócsoportot, ahová igyekeztem megnyerni a 30-40 éves korosztály néhány erős kutatóját. A "vizes" szakma kutatói utánpótlása sajnos igen vékony. Több hidrológus, biológus, vegyész, matematikus és fiatal ösztöndíjas csatlakozott hozzánk. Az én álmom az oktatás, a kutatás és a mérnöki tanácsadás kombinálása. Úgy vélem, a mi dolgunk az alapvető fontosságú oktatáshoz és a kutatáshoz kapcsolódva elsősorban a magas színvonalú tanácsadás, amit az angol "consultant to the consultant"-nak nevez (a tanácsadók, a mérnökirodák tanácsadója).

Ez a felfogás azért nem teljesen új: a nagy műegyetemi tradíciókra emlékeztet, különösen a két világháború között.

Természetesen, sőt, amikor hallgató voltam, a Műegyetem bizonyos területein még létezett ez a tradíció. Emlékszem, neves professzoraimhoz jöttek a "kliensek" és megtiszteltetés volt, ha bizonyos, megoldhatatlannak tűnő feladatokat elvállaltak.

Kutató, főleg egy kis országban élő kutató nemzetközi kapcsolatok nélkül nem élhet. Most, hogy elsősorban itthon épít új csapatot, alakít ki új munkapályákat, mennyire aktívan tud részt venni a nemzetközi kapcsolatokban?

Alelnöke vagyok az International Water Association-nak, ami talán a vízzel foglalkozó legnagyobb szervezet a világon, kb. 8000 egyéni taggal, mintegy 150 országból. Példamutatónak tartom, hogy a szervezeten belül a munkát alapvetően alulról jövő kezdeményezések határozzák meg, nincs szigorú hierarchia. Jelenleg mintegy 50 szakmai csoportunk működik, nagymértékben kihasználva a korszerű kommunikáció eszközeit. Szinte mindegyik erősen interdiszciplináris jellegű. A hajtóerő a közös szakmai érdeklődés. A szövetség csak a működési feltételeket biztosítja, a legkülönbözőbb forrásokból (konferenciák, folyóiratok, könyvek stb.) származó bevételt lényegében arra használjuk, hogy ilyen csoportok működését segítsük elő.

Szóltunk már arról, hogy a víz milyen nagy érték, ami már ott kezdődik, hogy Földünk vízkészletének mindössze 0,6%-a édesvíz és ennek is csupán kis hányada hasznosítható. Ugyanakkor a fejlett országokban - nálunk is - a méregdrágán megtisztított ivóvizet használjuk az ürülék, a szennyezések eltávolítására. Milyen megoldást talál majd erre a 21. század vizes szakembere?

A mérnöki szakma egyik nagy dilemmája a hosszú élettartamú megoldásokra való törekvés és az időben változó igények összeegyeztetése. A vízöblítéses angol vécét a világ egyik legnagyobb innovációjának tartották, most viszont kezdjük felismerni a hátrányait: túlzottan sok szennyvizet kell elvezetni és tisztítani. Bár kívánatos lenne, a változtatás nagyon nehéz. A fejlett világban az elmúlt 20 évben kezdtek olyan öblítő tartályokat alkalmazni, amelyek vízfogyasztása lényegesebben kisebb a hagyományosénál. Ma már vannak olyan berendezések, amelyek figyelmeztetik az embert a környezet kímélésére, a víztakarékosságra, és a korábbi 10-15 literrel szemben csak 3-5 litert használnak el egy alkalommal. Ily módon a keletkezett szennyvizek mennyisége csökken. Csakhogy a nyers szennyvíz "sűrűbbé" válik és a tisztítótelepeket nem erre méretezték. Amikor ilyen változást vezetnek be a rendszer egyik elemén, nem mindig gondolják végig, hogy az a másik részén milyen következményekkel jár. Nem biztos, hogy a végeredmény összességében pozitív lesz. Az elmúlt 10 évben világszerte növekvő számban rendeznek konferenciákat arról, hogyan lehetne a városi vízi infrastruktúra koncepcióját újragondolni, figyelembe véve, hogy a szennyvíztelepek élettartama mintegy 30 év, a csatornahálózatoké pedig 50-100 év. Az infrastruktúra sajátossága, hogy részben "önálló életet él", nagy az inerciája és nagyon nehéz változtatni. A fejlődő világ sajátossága, hogy próbálja utánozni a gazdag fejlett világot, csak sajnos a pénzügyi erőforrások sokkal szűkösebbek és sosem sikerül a népesedés növekedésével lépést tartani. Úgy tűnik, a megoldás a háztartási vízgazdálkodás szintjén keresendő (a konyhai, fürdőszobai felújításokat 10-15 évenként végezzük el). A szennyezőket itt, a keletkezés helyén kellene megfogni, tisztítani, visszaforgatni és újrafelhasználni (miközben a használati oldalon is eltérő minőségű vizekkel operálunk). Ily módon például a tápelemek, a foszfor és a nitrogén 60-80%-át hasznosítani lehetne és a költséges telepi, harmadlagos tisztítás elkerülhető lenne. Kis települések számára már találhatók technikailag ígéretes megoldások, de nem biztos, hogy az emberek elfogadják ezeket. Meglévő városok infrastruktúrájának módosítása és módosíthatósága azonban még inkább kérdőjelek sokasága. Azt is érdemes megjegyezni, hogy az analitika fejlődésével egyre többféle szennyező anyagot tudunk kis koncentrációban is detektálni a vízben. Ezzel együtt nőnek az aggályaink, szigorodnak az elvárásaink és a határértékek. Nő a tisztítás megkívánt mértéke és vele párhuzamosan a költségek is, új koncepciók megvalósítása pedig nehezebbé válik. Ilyen körülmények között talán egyedül jó demonstrációs projektek vezethetnek előrelépéshez, amelyek átgondoltan nyúlnak hozzá az összefüggő rendszerek módosításához.

A modern világ rendszerei hurkoltak, a részrendszerek összefüggenek egymással, tehát mindenképpen egységesen kell(ene) kezelni őket. Ez azonban már átnyúlik a társadalomtudományok szférájába is, de mindenképpen odavezet, hogy egy sor más szakterület eredményeit és felfogását kell használni. Ugyanakkor a jelenlegi oktatási és tudományos rendszerek többnyire a 18-19. században kialakított diszciplínák mentén tagolódnak. Hogyan tud kilépni ebből a hurokból a következő mérnök-generációt felkészítő professzor?

Az oktatás - szintén nagy inerciájú rendszer - illeszkedése bizony nehéz kérdés. Hasonló a helyzet a tudománnyal is. A világ sok országában még mindig elsősorban a diszciplináris eredményeket ismerik el. Elkezd valaki dolgozni egy adott szakmában és 20-30 évet tölt el azzal, hogy egyre mélyebben kutasson. Eközben gyakran elfelejti az átjárást más tudományterületekre és hogy azt hogyan is kellene okosan csinálni. Ez a megállapítás különösen igaz Magyarországra és egyáltalán a közép- és kelet-európai országokra: mi nagyon tradicionálisak vagyunk. A vízhez visszatérve, a fejlettebb országok nálunk 20-30 évvel korábban kezdtek el vízminőséggel foglalkozni. Magyarországon ezt - ahogyan már említettem - az oktatásban igazán csak a 90-es évek elején-közepén vezettük be (leszámítva az ivó- és a szennyvizet, mert azokhoz minőség nélkül nem nagyon lehet közelíteni). Új szakmák jelentek meg: vízkémiát, hidrobiológiát és ökológiát kezdtünk tanítani. De ha a nyugati, elsősorban angolszász egyetemeket nézzük, látható, hogy ott a tantárgyi kínálat, a hallgató érdeklődésének megfelelő választási lehetőség lényegesen szélesebb, mint nálunk. A kredit rendszer bevezetésével Magyarországon is adottak már ennek a technikai feltételei és a professzorokon múlik, hogy mennyire hajlandók élni vele. Természetesen érdekellentétek léphetnek fel azzal, hogy egy tanár más kurzusra küldje át a hallgatóit, hiszen pénzt veszít. Mégis, remélem, hogy kialakul egy egészséges rendszer. A kérdés nagymértékben függ a hallgatók érdeklődésétől és színvonalától is. Ezzel el is jutottunk oda, hogy nem mindegy, menyire kelendő, menyire divatos egy szakma, milyen tehetségű fiatalok jelentkeznek és hogyan tudunk velük bánni.

Magyarországon - politikai okok miatt - a vízmérnöki szakma egy-másfél évtizeden át a bűnbak szerepét töltötte be és ezáltal csökkent a társadalmi presztízse. Most viszont, az infrastruktúra modernizálása révén, talán változóban van ez a felfogás. Valószínűleg felértékelik a vízmérnöki szakmát az 1999-2000-es nagy árvizek is. De végül is választják-e ezeket a szakmákat a fiatalok, mert például a szűkös jelentkezés miatt matematika, fizika szakra egészen csekély pontszámmal fel lehet venni hallgatókat.

Matematikában pillanatnyilag roppant rossz a helyzet, hiszen esetenként 80-85 ponttal vesznek fel hallgatókat, miközben 120 a maximum. Nehezen hihető, hogy ők el is végzik az egyetemet - ugyan kivételek mindig vannak - és jó matematikusok válnak belőlük. A vízmérnöki szakma óriási traumán ment keresztül, ami többek között abban is jelentkezett, hogy elveszítettük a hallgatóinkat. Öt évvel ezelőtt a tanszéken jellemzően évente három-négy diplomatervezőnk volt. Jó hír tehát, hogy most 25-30-an vannak, de többet nem is tudunk ellátni. Mi hoz hozzánk hallgatókat? Először is a vízzel kapcsolatos összes gond, ami a korábbinál tudatosabban jelentkezik az országban, az árvíz, a belvíz, az aszály, a cianid szennyezés nyomán. Azután itt vannak az EU- csatlakozásból származó követelmények az ivóvízellátás, a szennyvíztisztítás területén, a velük járó óriási költségekkel együtt. Az emberek érzékelik, hogy a vizet sokkal komolyabban kell venni, de azt is látják, hogy az elhelyezkedési lehetőségek egyre jobbak. A másik fontos tényező, hogy az egyetemeken a hallgatókért harc folyik, ki milyen kurzusokat akar felvenni. Tehát "ügyesnek" is kell lenni, de még fontosabb, hogy érdekes és színvonalas kurzusokat tudjunk ajánlani. Ez viszont jó kollégákat igényel. Nekem szerencsém volt: a meglévő színvonalas csapatot néhány kitűnő oktatóval és kutatóval sikerült erősítenem.

Befejezésül egy személyes kérdés. Ön rengeteg mindent csinál: oktat, kutat, új tanszéket, új kutatócsapatot épít fel, amellett osztályelnök az Akadémián, tanácsadó, könyveket, tanulmányokat ír. Mik a kedvtelései, amikor mindezt ki akarja pihenni?

Ez talán eddig a legnehezebb kérdés. Olvasni, zenét hallgatni nagyon szeretek, teniszezem, síelek, de az elmúlt tíz évben egyre kevesebb időm maradt a családra és a rendszeres kikapcsolódásra. Ez hiba. Viszonylag új családi hobbink ebben a tekintetben sokat segít: a Balaton- felvidéki öreg házunk és a környezet gyönyörűsége egyre több időt "követel".

Szokott-e beszélgetni a barátaival?

Ritkábban és ez megint rossz. Barátaim a régi barátok. Ahogy idősödik az ember, egyre nehezebben tud újakat szerezni, ugyanakkor valahogy a gyökerek nagyon mélyek. Időnként összetalálkozunk, és bár tíz-húsz éve nem láttuk egymást, ugyanott folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk.

Szentgyörgyi Zsuzsa


<-- Vissza az 2000/11. szám tartalomjegyzékére