2000/11.

Külső tagok fóruma

Merre halad a társadalomtudomány?

Kende Péter

Amikor megkaptam az igen megtisztelő fölkérést, elgondolkoztam azon, hogy milyen támpontjaim lehetnek a társadalomtudományban fellépő tendenciák megvilágítására. A fő tendenciák megítélésében természetesen mindenki a saját kútfejére hagyatkozik elsősorban. Ezen felül megszereztem a francia nemzeti kutatóhálózat irányító központjának, a CNRS-nek a legutóbbi, ún. konjunktúra jelentését. A "konjunktúra" szó itt a tudomány helyzetére, állására vonatkozik; megnéztem tehát, hogy ebben a jelentésben, amely 3-4 évvel ezelőtt készült, milyen tendenciákat állapítottak meg a társadalomtudományok területén. A CNRS- nek összesen negyven szekciója van, ez valamennyi tudományágat jelenti, ennek egynegyedét képezik a társadalomtudományok. Franciaországban az elmúlt évek egyik érdekes tendenciája volt, hogy a hagyományos diszciplínák helyét másfajta csoportosítások vették át, amelyekben egymás mellé kerültek különféle diszciplínák, illetve egyazon tudományág (mondjuk a szociológia) bizonyos témakörei elváltak egymástól.

A társadalomtudományokban uralkodó tendenciákról szóló áttekintésnek tulajdonképpen két párhuzamos nyomon kellene elindulnia. Az egyik a tematikai újdonságok és hangsúlyeltolódások iránya, a másik pedig a módszertani változásoké, illetve állandóságoké. Magától értetődik, hogy egy ilyen rövid előadásban teljességre nem lehet törekedni, s hogy az áttekintésnek az előadó személyes kompetenciája is határt szab. Ezt figyelembe véve én arra a két-három szakterületre fogok koncentrálni, amelyek az én kompetenciámba tartoznak: a politikai tudományok, az eszmetörténet és a jelenkort elemző diszciplínák: történelem, szociológia és hasonlók.

Áttekintésem első része arról próbál számot adni, hogy milyen tematikai újdonságok és hangsúlyeltolódások észlelhetők, vagy pontosabban: hogy én milyen tematikai hangsúlyeltolódásokat és újdonságokat észleltem.

Globalizáció

Az első ilyet nagyon triviálisan hangzik, de azt hiszem, hogy nem olyan triviális a globalizáció címkével lehetne megjelölni. Jóllehet a tudományt nem az aktualitás kormányozza, ez a globalizációnak (franciául mondializációnak) nevezett valami oly mértékben meghatározza a jelenkort, hogy lehetetlen nem tudomást venni róla a tudományban csakúgy, mint a politikában vagy a mindennapi életben. Ennek azután vannak lecsapódásai, nemcsak a közgazdaságtanban, ahol magától értetődő, hogy a globalizáció központi témakörré vált, hanem a nemzetközi kapcsolatok elméletében, a különféle rendszerelméletekben, sőt a filozófiában is. Példa erre egy elhíresült munka, a japán-amerikai Fukuyama könyve a történelem végéről (Francis Fukuyama: The End of History, 1989), amely igazában véve egy hegeliánus filozófiai munka arról, hogy az emberiség elérkezett-e tulajdonképpeni célkitűzéseinek megvalósításához, és ezt ebben a globális perspektívában vizsgálja. A nemzetközi kapcsolatok terén világos, hogy a problémák, amelyekről itt szó van, nagyjából a következők: tulajdonképpen hány pólusos ez a jelenlegi világ, hogyan működik ez a világ, amelyben egy pólusnak nyilvánvalóan domináns szerepe van, milyen hely marad ebben az új elrendezésben az állami szuverenitásnak, milyen rendszerré állnak össze a gazdasági folyamatok ellenőrzésére hivatott szupranacionális intézmények, más szóval: lehet-e a politika és a gazdaság egyfajta új egyensúlyáról beszélni ebben a világban? E kérdéseket csak felsoroltam, de tárgyalni egyiket sem tudom ebben a keretben. Ebbe a témakörbe sorolható a kommunikációs világhálóval kapcsolatos irodalom, ennek politikai és szociológiai reflexiója, de újból felvirágzott a geopolitika diszciplínája, s persze a munkahelyek új elosztásával, illetve a népesség vándorlásával kapcsolatos szociológiai kutatások is, amelyek egy korábbi téma helyére léptek. A korábbi témát úgy hívták, hogy harmadik világ vagy elmaradt fejlődés, elmaradottság - ezt most ezeknek az új világtendenciáknak az elemzése váltja fel. Én úgy látom, hogy Magyarország eddig ebben a témakörben nem nagyon buzgólkodott; valószínűleg azért, mert az Európán kívüli világ a magyar tudományosságot tulajdonképpen soha nem foglalkoztatta nagyon erősen (tisztelet a kivételnek). A magyar társadalomtudományokban van egy bizonyos Európa- centrikusság, vagy ha úgy tetszik, egy Európa- és Amerika-centrikusság. Úgy gondolom azonban, hogy előbb-utóbb a magyar tudománynak is tudomásul kell vennie, hogy a Kárpát-medence, illetve Kelet-Közép-Európa nagyon kis pontja az ezredvég geopolitikai és demográfiai fejleményeinek, s már csak a magunk dolgainak a jobb megértéséhez is jobban kell figyelnünk azokra a "globális" folyamatokra, amelyek egyre erősebben átrendezik ezt a mai világot.

Etnikum és nacionalizmus

Egy második témakör, amely az utóbbi időkben előtérbe került, sőt, egészen különleges megvilágítást kapott, az etnikummal és a nacionalizmussal kapcsolatos. Tudniillik, némileg paradox módon, a globalizációval párhuzamosan a nemzeti közösségek mibenlétének a kutatása is új lendületet vett a 20. század utolsó negyedében. Ez nem az elmúlt évtizedben kezdődött, már a 70-es évek óta folyamatban van. A nacionalizmust tárgyaló újabb szakirodalom, amely nemcsak történelmi, hanem szociológiai, szociálpszichológiai, nyelvészeti, sőt politikai filozófiai is, könyvtárakat tölt meg. És túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a vonatkozó problémakör napjainkban, évről évre, tudományos konferenciák százainak képezi a tárgyát. Az etnikai mozgalmak fellángolása csak a kiinduló pont, a vizsgálódás tulajdonképpeni tárgya az, hogy miféle tényezők alkotják azt a kollektív identitástudatot, amely azután politikai meghatározó erővé emelkedik. Ebben a témakörben a magyar kutatók nagyon is jelen vannak, de azért jellemző, hogy a nacionalizmus-tanulmányok első tanszéke Budapesten, a Central European University keretében jött létre, nem pedig valamelyik nagy hazai egyetemen. Sőt, a második ilyen tanszéket is a strasbourgi egyetem Budapestre kihelyezett részlege alkotja. Ezzel csak arra akarok rámutatni, hogy ez a téma nemzetközileg milyen kitüntetett. Egész fakultások foglalkoznak vele, amelyekben természetesen különféle diszciplínák művelői kerülnek össze: politológusok, szociológusok, történészek és mások.

Politikai filozófia

Egy harmadik fejlemény, amelyet személy szerint nagyon érdekesnek tartok, a politikai filozófia területén jelentkezik. Ez is a századvég egyik érdekes újdonsága. Tudniillik, hogy a száraz, tárgyszerű, sőt számszerűsített politikaelemzés mellé virágzó diszciplínaként felsorakozott a klasszikus politikai filozófia kérdésfeltevéseit újra szemügyre vevő és persze mai szemmel reflektáló társadalomelmélet. A politikai filozófiának ez a reneszánsza az angolszász egyetemeken indult el és a kiindulópont talán John Rawls nevéhez kapcsolható, akinek egy nevezetes munkája az igazságosság új elméletét fektette le és, habár teljesen új módszertani alapokon, valamiképpen mégis visszatért a klasszikus filozófia néhány alapvető kérdésfeltevéséhez. Hadd jegyezzem meg, hogy Rawls elmélete az individuális jogok központi szerepére épül és ennyiben annak a korszaknak a jellegzetes fejleménye, amely az elmúlt háború végével kezdődött és első ízben deklarálta az emberi jogok egyetemes érvényét. (Mint ismeretes, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát 1948-ban fogadták el az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében.) Ez a 18. század végéhez képest lényeges előrelépés volt, egyszersmind jelzi, hogy az emberi jogok problematikája milyen központi helyet foglal el a modern társadalmi, politikai, filozófiai gondolkodásban.

Az emberi jogok témaköre ugyanakkor kirobbantott egy nagyon fontos vitát, megint csak elsősorban az Egyesült Államokban, amelynek egyik pólusán az egyéni jogokat mindenek fölé helyező liberális iskola, a másikon pedig az a felfogás áll, amelyet az angol- amerikai szóhasználatban úgy neveznek, hogy "kommunitárius", azaz közösségcentrikus, s amely szerint a politikai filozófia problémáit sem lehet másképpen megoldani, mint egy bizonyos közösségből kiindulva, úgy, ahogy ez már Arisztotelésznél is történik a Polisz középpontba állításával. (A "kommunitáriust" a világért se tévesszük össze a "kommunistával"! Szemben a liberális individualistákkal, a kommunitárius iskola képviselői többnyire konzervatívok.) Ez a vita nagyon érdekes, az utóbbi évtizedekben már voltak nagyon komoly lecsapódásai az európai országokban is, ahová némi késéssel jutott el. Ugyanakkor az európai országokban a szereplőket nem egészen úgy hívják, mint Amerikában; Franciaországban például a republikánus felfogás az, amely bizonyos fokig szemben áll a teljesen individuális liberális felfogással. A politikai filozófia természetesen másképp fejlődött Nyugat-Európában az elmúlt évtizedekben, de itt is lehet reneszánszról beszélni. Reneszánszról, amely tulajdonképpen visszahozta a klasszikus politikai filozófiát a görögöktől egész Kantig vagy Kanton túl. Tanulságosnak tartom még azt is, hogy a 60-as évek harmadvirágzása után a marxizmus a század végére szinte egyik napról a másikra eltűnt a kollektív gondolkodásból. Ez mintegy utólagos bizonyítéka annak a gyanúnak, amelyet Raymond Aron már a '60-as években megfogalmazott, hogy tudniillik a marxizmust mint szellemi irányzatot az tartotta fenn, illetve az tette olyan erőssé, hogy a háttérben ott állt a szovjet kommunizmus. Abban a pillanatban, hogy a szovjet kommunizmus krízisbe jutott és visszaszorult (ez már a '80-as években megkezdődött), a marxizmus maga is hanyatlásnak indult.

Még két fejleményről szerettem volna szólni, de, ezekre most már csak címszószerűen van lehetőség. Az egyik a posztmodern fogalma, a másik pedig az antropológiára nehezedő genetikai kihívás.

A posztmodern fogalomköre arról szól, hogy elérkeztünk-e annak a korszaknak a végéhez, amely a felvilágosodással kezdődött és amelynek középpontjában az emberi értelem állott. Ha a posztmodern filozófusok munkáit olvassuk, akkor azt látjuk, hogy ők erre igennel válaszolnak: szerintük egy olyan korszakba léptünk be, amelyben a ráció elvesztette azt az uralkodó szerepet, amelyet az elmúlt két vagy három évszázadban Európában játszott. A posztmodern felfogás továbbá nemcsak relativizálja az igazság kritériumait, hanem tagadja bármiféle igazság lehetőségét. Minden igazság egyenértékűvé vált, minden gondolat puszta nyelvjátéknak tekinthető. Ez a nyelvi kétség Wittgensteinnel kezdődött és talán az amerikai Rortyval érte el csúcspontját. A "posztmodern" az utóbbi évtizedben Magyarországra is betört, de személy szerint kételkedem abban, hogy több volna, mint divatirányzat. Ahhoz, hogy kijelentsük: véget ért az emberi fejlődésnek az a korszaka, amely a felvilágosodással illetve a modern tudományos gondolkodással kezdődött, sokkal nyomatékosabb bizonyítékok kellenének. Egyelőre tömegével lehet ellenkező bizonyítékokat felsorolni. Például mindazok az adalékok, amelyeket az imént kaptunk a tudomány fejlődéséről, a posztmodern ellen szólnak.

A genetika problémáját én csak annyiban említem, amennyiben az a társadalomtudományokat érinti. Röviden: az új genetikai tudással, a gének manipulációjával megnyílt valami egészen újnak a lehetősége és egészen nyugtalanítóan vetődik fel az a kérdés, hogy mi is az ember, hogy milyen normák értelmében lehetne, szabadna vagy kellene az embert genetikailag formálni, netalán megújítani. Ugyanezt másképp fogalmazva: szabad-e beavatkozni a teremtés művébe, illetve a természet spontán munkájába? Kinek van joga beavatkozni ezekbe a folyamatokba? Ez a témakör, amely messze túllép a genetika technikai szakembereinek az illetékességén, ma nagyon sokakat foglalkoztat. Egyébként nyugat-európai országokban etikai és deontológiai bizottságokat állítottak fel, hogy bizonyos fokig határt szabjanak a genetikával kapcsolatos kutatásoknak. Ezekben a bizottságokban nemcsak természettudósok vesznek részt, hanem filozófusok, szociológusok, pszichológusok, ez tehát nyilvánvalóan olyan témakör, amely ma már a társadalomtudományok egészét érinti. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ebben a témakörben a legprovokatívabb fejlemény egészen új keletű. Egy eléggé ismert német filozófus, a fiatalabb generációhoz tartozó Peter Sloterdijk, Nietzsche és Heidegger nyomdokán haladva újból meghirdette az Übermensch eljövetelét. Szerinte egy olyan korszak küszöbére érkeztünk, ahol az állattenyésztésről most már áttérünk az embertenyésztésre, és akárki akármit is csinál, ez elől kitérni már nem lehet. Szavai hihetetlenül éles vitát váltottak ki Németországban, a vita hullámai átterjedtek Franciaországra is.)

Módszertani újdonságok és állandóságok

Sokkal rövidebb leszek azon módszertani újdonságokat vagy állandóságokat illetően, amelyekről előadásom második részében akartam beszélni. Kezdjük az állandóságokkal. A társadalomtudományokban még mindig kitüntetett és talán egyre növekvő szerepe van a kvantitatív elemzésnek. A 20. század második felében a kvantitatív elemzés egészen új szerepet és sokkal nagyobb helyet kapott a korábbi korszakok társadalomtudományi gondolkodásához képest. Ez nemcsak a szociológiában vagy a közgazdaságtanban van így, de a történettudományokban is. A történettudományok, de még a politikai tudományok is a számszerűsítés irányában indultak el - elég, ha pl. a közvélemény-kutatásokra utalok, amelyekben a kvantitatív módszerek uralkodó jelentőségűek.

Egy másik állandóság az interdiszciplinaritás, amely szintén az elmúlt 30-40 év fejleménye. Ez a tendencia nemhogy gyengülne, de inkább erősödik az utóbbi időben. Az imént nagyon meggyőző adatokat kaptunk arról, hogy a kémia hogyan olvad be fokozatosan a biológiai tudományokba, de az interdiszciplinaritás a társadalomtudományban is egy konstans, sőt egyre divatosabb módszertani adottság (azért nem mondom újdonságnak, mert ez is már több évtizedre nyúlik vissza). Márcsak a tudás óriási fragmentációja miatt is szükség van rá. Másfelől azonban én valami olyat is kiolvasni véltem az előadásom elején idézett francia jelentésből, hogy mostanában elég nagy fejtörést okoz, vannak-e az interdiszciplináris kutatásnak elismert szakmai normái? Az egyes diszciplínákon belül érvényes szakmai normákat ugyanis mindenki ismeri, érti, és ha azoknak alávet egy kutatást, akkor tud valami határozott dolgot mondani róla. Ha azonban az interdiszciplinaritás területére keveredünk, mintha megrendülnének a kritériumok, amelyek alapján valamely kutatásnak az érvényessége vagy újdonsága megállapítható. Úgyhogy az interdiszciplinaritás valószínűleg ugyanannyi problémát vet fel, mint amennyit megoldani képes.

Most pedig áttérek néhány újdonság egészen rövid felvillantására. Az egyik ilyen újdonság az, hogy egymástól igen-igen távol álló diszciplínákat kapcsolnak merészen össze, és azok rendkívül érdekes, szignifikáns tudományos eredményeket hoznak. Ilyen pl. a káoszelmélet. Vagy ilyen pl. bizonyos fizikai képleteknek a tőzsdei ingadozások vizsgálatára való alkalmazása. Ezek nagyon termékenyeknek bizonyulnak. Mindkét példa esetében arról van szó, hogy természettudományos vagy a magasabb matematikai elemzésben kipróbált számítási módszerek kerülnek be a társadalomtudományokba. Ez kétségkívül az elmúlt időszak egyik figyelemre méltó fejleménye.

Egy másik, egészen más természetű módszertani fejlemény, amelyről beszélni szeretnék, a következő: másfél évszázadon keresztül tulajdonképpen uralkodó volt az eszmék értékelésének materialista vagy legalábbis kontextuális módszere. Tehát az, hogy az eszmékre vonatkozó minden elemzés elsősorban arra törekedett, hogy azt a maga társadalmi kontextusába ágyazza bele és ennek révén jöjjön elő magyarázó elméletekkel. Nekem úgy tűnik, s ez nem teljesen szubjektív megállapítás, hogy az utóbbi időben itt is változás van: megint divatba jött az eszmék önmozgásának figyelése. Tehát az a fajta dekontextualizált elemzés, ahol arról van szó, hogy milyen eszmei kapcsolódások vannak különböző szerzők vagy korszakok között, nem pedig a szerzőket magyarázni próbáló társadalmi kontextusról. A kontextus itt csak annyiban játszik szerepet, hogy minden történeti kutatásban természetszerűen felmerül az a probléma: milyen közvetítő csatornákon keresztül fejlődött tovább egy eszmei irányzat. Tulajdonképpen a klasszikus filozófia reneszánsza is ebbe a módszertani újdonságba tartozik, mert az a mód, ahogyan ma ugyanazokra a problémákra tér vissza a politikai filozófia, amelyek másfél vagy kétszáz vagy kétezer évvel ezelőtt voltak divatban, azt mutatja, hogy az eszméknek van bizonyos állandóságuk és önmagukban való létük, amitől nem lehet elvonatkoztatni és amelyeknek elemzésében irreleváns, hogy azt milyen társadalmi folyamatokkal vagy egyéb kontextuális elemekkel akarjuk magyarázni.

Megint ugrom egy nagyot és egészen más típusú módszertani újdonságot említek. Angolul gender studies a neve. Ez azt jelenti, hogy a társadalomtudományokba és a történettudományokba berobbant egyfajta feminista szemlélet, amely azt mondja, hogy a nőket évezredek óta elnyomják, a nők szerepének egészen más hangsúlyt kell kapnia a különféle tudományok értelmezésében. Tehát nem arról van szó, hogy a nők mekkora szerepet játszottak itt vagy ott, hanem arról, hogy a filozófiát jobban megértjük, ha azt nézzük, hogy férfiak írták és nem nők, illetőleg feltételezzük, hogy ha nők írják, akkor a filozófia másmilyen volna. Hadd mondjam meg, hogy ez egyelőre csak amerikai hóbort vagy mondjuk angol-amerikai, amely a kontinentális Európába még nem hatolt be. Amerikában, ahol az egyetemeken elég különös jelenségeknek lehetünk tanúi, ez egyenesen terrorisztikusan hat bizonyos tudományágakra, egyszerűen lehetetlenné teszi azok normális működését, mert egy lobby állandóan azt követeli, hogy a tantervet gender-szempontok szerint alakítsák át. Azt gondolom, hogy miközben Európa sok tekintetben el van maradva Amerika mögött, mint azt pl. az imént a tudományos kutatás számaiból láthattuk, ugyanakkor jóval előtte jár abból a szempontból, hogy ilyen hóbortok nem tudják elborítani a szellemi életét. Az európai szellem jobban védve van az ilyesfajta divathullámok ellen, mint az amerikai.

Még egy utolsó dolog, amiről beszélni szeretnék, az a felfogás, hogy tulajdonképpen lejárt a nagy narratívák ideje. Nincsenek olyan összefoglaló elméletek, amelyek alapján az emberiség társadalmi, történeti vagy filozófiai elemzését egyetlen nagy rendszerbe foglalhatnánk össze. Ez módszertanilag abba a kérdéskörbe tartozik, amelyet már a posztmodern címszava alatt érintettem. Azt gondolom, hogy itt óvatosaknak kell lennünk. Várjunk egy keveset! Egyáltalán nem biztos, hogy a modern szellemnek a nagy igazságok relativizálódása az utolsó szava: a nagy szintézisek többnyire váratlanul jönnek létre, akkor, amikor a legkevésbé számítunk rájuk. Ezért én egy csöppet kételkedem abban, hogy ez a felfogás, amely ma oly nagy mértékben dominálja a társadalomtudományok és a politikai filozófia egy részét, tulajdonképpen igazolt-e.

Az angol nyelv térhódításáról

Még egy egész rövid megjegyzéssel szeretném befejezni, amely az angol nyelv látványos és feltartóztathatatlan térhódításáról szól. Ez bizony a társadalomtudományban módszertani kérdés. Tudniillik egyre szaporodik azoknak a diszciplínáknak a száma, ahol ma már nem is lehet másképp dolgozni, mint angolul. A közgazdaságtanban ez már pár évtized óta így van: minden más nyelvű ország közgazdaságtana csak akkor tesz szert jelentőségre, ha angolul jelenik meg a világszínpadon. Ez a kényszer most már más diszciplínákra is jellemző. A természettudományokban ez nem probléma, mert hiszen azt a néhány száz szakkifejezést, ami az egyezményes jelöléseken, képleteken, matematikai formulákon kívül a tudományos kommunikációhoz kell fizikában vagy matematikában, mindenki el tudja sajátítani. A társadalomtudományokban azonban a kommunikációhoz gazdagabb szókincsre van szükség, és ez már sokkal nehezebb feladat, azonkívül fogalmazási problémákról is szó van. Nos, tény az, hogy az utóbbi évtizedben tovább erősödött az angol nyelv dominanciája és a két másik nagy világnyelv, a francia és a német, látványos hanyatlásnak indult a tudományban, mert egyszerűen nincs lehetőség arra, hogy a tudományos produkciók ezeken a nyelveken is ismertté váljanak. Csak anekdotaszerűen említem meg, hogy Franciaországban egy időben divatban volt rendeletileg kényszeríteni a francia tudósokat és kutatókat arra, hogy csak franciául fejezzék ki magukat a világkongresszusokon is, nehogy az ő behódolásuk az angol nyelv előtt még tovább erősítse ezt a tendenciát. Jelenthetem, hogy az utóbbi évtizedben ez megváltozott. Pontosan azért, hogy a francia tudomány is megállja a helyét a világversenyben, illetőleg, hogy ne tűnjék el teljesen a színtérről, most egyenesen ösztönzik a francia kutatókat arra, hogy nemzetközi kongresszusokon ők is angol nyelven fejezzék ki magukat. Azt hiszem, ezzel mindent megmondottam.


<-- Vissza az 2000/11. szám tartalomjegyzékére