2000/9.

Könyvszemle

ÉPÍTÉSZETI NEOAVANTGÁRD A FILOZÓFIA ÁRNYÉKÁBAN
Eisenman és a dekonstruktivizmus

"Még soha nem volt olyan kor az emberiség történetében, melyet minimálisan hatvan, egymásnak ellentmondó, egymásnak feszülő építészeti stílusirányzat jellemzett volna" - írja a Magyar Építész Kamara elnöke a Kamara 1998. évi évkönyvében. Valóban, mintha elvesztettük volna a fonalat a Bauhaus puritán, racionális világát még könnyedén befogadó építészeti szemléletünkben, mely bizonyos szkepticizmussal követte a piac túlreagált vadhajtásaként (is) előhívott posztmodern építményeket. Értelmiségi körökben bizonyára értetlenül - de mindenesetre tájékozatlanul - fogadnák, ha valaki a történeti stílusok otthonos közegében pácolt tudatot olyan új irányzatokkal bombázná, mint a neomodern, a klasszicista-posztmodern, az antropomorf és a vernakuláris posztmodern, a későmodern, a neomodern-high-tech, a dekonstruktivista vagy a regionalista... Ez a tájékozottsági hiátus - amely még a szűkebb építész körökben is meglehetősen általános - természetesen összefüggésben van azzal a ténnyel, hogy könyvkiadásunk az utolsó 25 évben adós maradt az építészeti irányzatok felgyorsult burjánzásának figyelemmel kísérésével. E felismerés nyomán támogatta (pénzügyileg is) az MTA Műszaki Tudományok Osztálya olyan mű megszületését, amely elősegíti a kaotikus kép legalább részbeni oldását. A választás Peter Eisenmanra, a dekonstruktivista építészeti irányzat legmarkánsabb képviselőjére esett. (Felvethető: nem lett volna-e célszerűbb egy átfogó, a törekvések széles spektrumát áttekintő referencia-mű megjelentetése, amilyen például Charles Jencks Architecture Today c. 1993-ban publikált könyvének lefordítása, egyetlen - szükségszerűen szubjektív döntéssel kiválasztott - alkotó kiemelése helyett.)

Az Eisenmant illető választás mellett - pozitív elemként - mindenesetre az (is) szól, hogy személye demonstratív példaként mutatható be két - egymástól meglehetősen távol eső - diszciplína, az építészet és a filozófia kölcsönhatására, még inkább áthatására.

A kötetet a Kunszt György - Klein Rudolf szerzőpáros jegyzi. Kunszt építészi végzettsége és döntően az építészethez kötődő (kutatásszervezéssel is tarkított) tudományos pályája mellett, főként az utóbbi időben, fokozódó érdeklődéssel fordult a filozófiai problémák felé, s erről több tanulmány és kötet tanúskodik. Tőle származik a kötet szövegének túlnyomó része, míg Klein - a tel-avivi egyetem kortárs építészeti tanszékének professzora - az eisenmani építészetelmélet és a dekonstruktivista irányzat elemzéséhez egy Bálványtalanítható-e az építészet című tanulmánnyal csatlakozik, ő készítette továbbá a konkrét épületeket bemutató, kiváló minőségű színes felvételek mintegy felét.

Az Eisenman oeuvre-jét jellemző dekonstruktivista irányzatot Kunszt a "neomodern" kategóriába sorolja, de méltán illethető a neoavantgárd jelzővel is. Munkásságát nemcsak tervek, makettek és megvalósult épületek, hanem építészetelméleti publikációk is jelzik. Építészeti hitvallását filozófiai alapokra kívánván kiterjeszteni, Derrida és Deleuze szellemi áramkörébe kapcsolódott be, s az előbbivel - összekülönbözésükig - jelentős elméleti felismeréseket eredményező személyes kapcsolatot is tartott fenn. Egyfajta deviánsként jellemezhető, aki az "épatez le bourgeois" jelszavával döntögeti az építészet mint "mesterség" sok évszázados normáit, kanonizált elveit, miközben szinte játékos kedvvel merül el szemantikai szójátékok ideologizálásában, ismeretelméletben és bibliai hagyományokban, talmudi misztikában. Eközben fittyet hány a funkcionalitás józan ésszel áthághatatlan követelményeinek: nála például mentegetőzés helyett szinte büszkeség tárgya, hogy dekonstruktivista lakóházának ("House III.") hálószobájában fizikai lehetetlenség az ágy elhelyezése. Ennek ellenére az elfogadtatás kezdeti nehézségei után Eisenman nemcsak befutott, hanem ma már (tegyük hozzá, ebben némi divathajtotta sznobizmus is tetten érhető) egyike a legkeresettebb építészeknek, elsősorban az Egyesült Államokban, de művei megjelentek Izraelben, Németországban és Japánban is. Anti-funkcionalizmus ide vagy oda, az alkotó presztízse előtt meghajlik a megrendelő!

A szerző didaktikusan vezeti végig az olvasót az Eisenman-produktumok genezisén és fejlődéstörténetén. Különösen tanulságos a House-sorozat egymást követő lakóházainak alakulása, ahol nemcsak bepillantást kapunk a téralkotás geometriai játékaiba, hanem - Chomsky nyelvelméletéhez kapcsolódva - tanúi leszünk annak, hogyan lehet játékosságot sem nélkülöző szó-jelképzés útján építészeti fogalmakat alkotó transzformációkat végrehajtani. A továbbiakban néhány látványos középület dekonstruálását kíséri végig a szerző, értően kommentálva a hagyományostól gyökeresen elütő tervezői magatartást. E három épületkomplexum (a Wexner Center, a Cincinnati egyetem építészeti kara és a Greater Columbus Convention Center) térszervezésében, tömeghatásában és esztétikai megjelenésében valóban radikálisan túllép minden eddigi konvención, és ily módon tökéletesen kielégíti a meghökkentés kívánt pszichológiai effektusát. Bizonnyal ezek tekinthetők Eisenman főműveinek.

A megvalósult alkotások bemutatását a Nunotani cég Barbie-rózsaszín és fáradt lila homlokzat-színezésű irodaépülete (Tokió) zárja, amelynek az a némileg morbid elgondolás ad sajátosan frappáns japán aktualitást, hogy az egyes szintek, az ablakok és traktusok a függőleges- vízszintes raszterháló teljes mellőzésével deformálódnak, egymáshoz képest eltolódnak, s így az épület földrengés sújtotta, összeomlás előtt álló szerkezet benyomását kelti.

Az építészeti dekonstruktivizmus lényege közérthetően nehezen összegezhető. Jellemzi a hagyományos geometriai- strukturális rend teljes elvetése - nincs középpont, súlypont, megszűnik a vízszintesek, a függőlegesek, a merőlegesek dominanciája, a terek nincsenek egymással hierarchikus kapcsolatban, megtagadja az áttekinthetőséget - más szóval az épületszerkezet dekonstruálása. Középületekről szólván, némileg humoros következménye a dekonstruáló gondolkodásmódnak, hogy nem tudni a priori, hol van az épület bejárata, hiszen az - az épületkomplexum tagolását kívülről szemlélve - akár négy vagy öt helyen is lehet.

Idézzük magát a mestert, Eisenmant: "Ez a disszimulatív építészet tagadások, hiányok, elhagyások összekapcsoltsága... semmiféle külső értéket nem akar szimulálni, sem értelmes jelentést, sem igazságot, sem valami történetit (még a korszellemet sem), hanem független diskurzussá akar válni, (ha kell) az értelmetlenség, az önkényesség s időszerűtlenség vállalásával. Ez az építészet egyes-egyedül önmagát akarja reprezentálni, saját értékeit s belső élményeit..." - Úgy vélem, ezek olvastán nem feltétlenül indokolatlan a bizonyos hazai építészek részéről megnyilvánuló kételkedés, elutasítás. Eisenman az építészeti alkotást az írott szöveggel rokonítja (textualitás!), amely "nem nyújthat egységes látványt" s "amelyet meg kell fejteni", sőt: "ennek az építészetnek inkább olvasója lesz, semmint felhasználója vagy szemlélője", viszont előnye is van, illetve lehet, hiszen "az önkényesség eddig ismeretlen intenzitású találékonyságot indukál..."

Említsük meg röviden a folding-ot is, amely Eisenman építészetének további - immár nem Derrida, hanem Deleuze filozófiájához kapcsolódó - vonulata. Itt lényegében hajtogatott (origami-szerű) szerkezetekről, sőt, beépítési tervekről van szó. A hajtogatott szerkezetnek a geometriából adódóan számos építészeti következménye van, illetve lehet az épületfunkciótól függően, de metaforikus értelmezéseket is indukálhat, és szinte "építészeti szoborként" különböző nézetekből eltérő vizuális-spirituális hatást kelthet.

Az eisenmani építészetelmélet filozófiai hátterét, szellemtörténeti kapcsolódásait a rendkívül széles asszociációs anyag és a felvetődő kérdések hallatlanul bonyolult kereszt-utalásai miatt e rövid ismertetés keretében lehetetlen még felvázolni is. Kunszt György aprólékos szövegelemzéssel tárja föl a filozófiatörténeti és építészettörténeti síkon kínálkozó párhuzamokat, kemény feladat elé állítva az olvasót a valóban "vájtfülűek" közül is csak a legolvasottabbak számára megfejthető összefüggések felvillantásával.

A rendkívül magvas, tömör előadásmód mellett méltán kritikával illethető az alkalmazott - és talán alaptalanul közismertnek feltételezett - fogalmak, terminus technicusok feloldásának elmaradása. Ilyen a mimézis vagy a phallogocentrizmus (86. o.), de különösen a vernakuláris (vagy pláne a neovernakulár! - 73. o.), ami az egyik posztmodern építészeti irányzat díszítő jelzője (az oxfordi értelmező szótár szerint: egyrészt belföldi, hazai, otthonias, őshonos, másrészt mint v. építészet = nem kiemelkedő rangú, hanem közönséges épületfajtát jelölő). Nehezen követhető a hagyományos és a modern geometria pneumatológiai (!) interpretációjáról, ill. a pneumatológiai centrumról közölt rövid gondolatmenet (Surányi Lászlótól idézve, 103. o.). Apróság, de zavaró félreértés a "think tank"-et harckocsinak fordítani.

Klein Rudolf némileg meglepő című tanulmánya az építészet és a nyelv dichotómiájából kiindulva azt a tételt állítja fel, hogy az építészettörténet egésze - s azon belül Eisenman teóriája és gyakorlata is - egy fokozatos bálványtalanítási folyamatnak tekintendő. Eisenman tételeit - kulcsfogalmait - bibliai gyökerekre vezeti vissza és részletesen elemzi azok judaisztikai összefüggéseit, "archetípusait". A nyugati építészettörténet szakaszainak transzcendentális-szakrális kapcsolódásait Giedion nyomain vizsgálva érkezik el az eisenmani interpretációhoz, a pusztán önmagára utaló építészethez, mely magán kívül nem jelöl semmit sem. E koncepció bálványtalanítási stratégiájának elemeit a zsidó hagyomány szemszögéből is vizsgálat tárgyává teszi, és zárásként igen érdekes prognózist fogalmaz meg az eisenmani mű tágabb, kultúrtörténeti keretekbe helyezett kilátásairól. Itt már a globalizáció kulturális tendenciáiról is szó esik. Klein jóslata szerint a hagyományos nyugati építészet-koncepció nem lesz képes sokáig ellenállni a világméretű változásoknak, s ebbe a Nagy Újítás: az eisenmani architektúra befogadása is beleértendő. Ugyanakkor úgy véli, hogy a jelenlegi kulturális világtendencia a nyugati civilizációt a görög-keresztény tradíciótól mindinkább a zsidó hagyomány irányába mozdítja el, s ennek részeként kell értelmezni Eisenman elveinek térhódítási kilátásait is.

Összefoglalólag megállapítható, hogy magas szintű szellemi teljesítménnyel, egy meghökkentő, sőt provokatív elemekben bővelkedő, ugyanakkor intenzív gondolkodásra serkentő művel szembesül a bátor olvasó, mely az építészet vs. filozófia interdiszciplináris mélységeit feltárva egy, a hagyományos szemléletmódunkat gyökeresen felforgató opciót kínál fel. Hogy ez a kilátás ígéretes-e vagy inkább lehervasztó, az ízlés, megítélés kérdése. A recenzens inkább az utóbbi alternatíva felé hajlik, miközben szívből óhajtaná, hogy további kötetek jelenjenek meg korunk legfrissebb építészeti trendjeiről. (Kunszt György - Klein Rudolf: Peter Eisenman - A dekonstruktivizmustól a foldingig. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999. 171 o.)

Sperlágh Sándor


<-- Vissza az 2000/9. szám tartalomjegyzékére