Magyar Tudomány 2000. augusztus

2000/8.

Üres-e kamra?

Körkérdés a magyar filozófiai hagyományról

"De haj, szegény magyarok, legszerencsétlenebbek a halandók között! Mert ha a filozófia az istenek ajándéka és találmánya, nincs akkor velünk az istenek barátsága, nincs akkor nekünk őhozzájuk semmi közünk, hiszen a filozófia mitőlünk majdnem teljesen száműzve van."

(Apáczai Csere János, 1656)

"Különösen minden szeretettel fordulok a hazai bölcsészet művelőihez. Emlékeztetem őket az eddigi foganatlan kísérletekre a bölcsészet útján, melyek mint rendesen, idegenből jött mozdulatok, csak függelékei a külföld munkásságának, mint ügyekvés, csak vesztegetése az erőnek, mint előmenet, csak toldozásai a szellem életének."

(Erdélyi János, 1857)

"A filozófia helyzetét hazánkban nem tekintem biztatónak. Hazánk kultúráját nagy tradíciók nem kötik a filozófiához, mely a tanításban korszakonként tisztes helyet foglalt el, de az iskola falain túl önálló jelentőségre szert tenni nem tudott."

(Alexander Bernát, 1893)

Az idézett három gondolatmenet figyelemre méltóan egybecseng: mindhárom a magyar filozófiára vonatkozó kételyének ad hangot. A gondolatmenetek megfogalmazói pedig, ismeretesen, azok közé tartoznak, akik alighanem a legtöbbet tették a magyar filozófiai hagyomány megteremtéséért. Hogy ez sikerült-e nekik, hogy tehát létezik-e ez a bizonyos magyar filozófiai hagyomány: máig nyitott kérdésnek számít. A hazai filozófia múltjáról még ma is nagyon keveset tudunk. Megalapozott ismeretek helyett egészen a közelmúltig jóformán kizárólag pozitív- túlértékelő vagy negatív-alábecsülő vélekedéseink voltak csupán róla. Az elmúlt tíz évben azonban alighanem több történt ez ügyben, mint a korábbi négy évtizedben: szövegkiadások és földolgozások sora igyekezett újrarajzolni a magyar filozófia történetéről alkotott képünket.

Kérdéseimmel ennek az újrarajzolási folyamatnak a legjelentősebb személyiségeit kerestem meg: a hazai bölcselet múltjának tudós kutatóit és megszállott szerelmeseit.¹ Létezik-e magyar filozófiai hagyomány?² Ha igen, játszhat-e valamelyes szerepet a magyar filozófia kortársi megújulásában? Mond-e valamit a magyar filozófia múltja a magyar filozófia jelenének?³ Mit tudunk erről a hagyományról, és mit kellene még megtudnunk róla? Mi az, amit elvégeztünk a föltárása érdekében, mi az, amit még el kellene végeznünk?

Perecz László

Egyed Péter

Akadémiai székfoglalójában Nyíri Kristóf igen tanulságosan "tessékeli ki" a hagyomány fogalmát a filozófiából - éppen.1 Gondolatmenete roppant tanulságos, legalábbis két szempontból: ha a filozófiai hagyomány sajátos meghatározást igényel, minek tekintjük akkor a nemzeti keretekben megteremtett - vagy megteremteni kívánt - filozófiát? Apátzai Cseri János programja világos volt: a tudományok és a filozófia magyar nyelvisége nélkül egyáltalán nem látta biztosítottnak a magyarság fennmaradását. A filozófiában azonban nem kívánt valami különösképpen eredetit teremteni. Mostanság, a heideggeriánus szemléletű gondolkodási paradigmában nagy szerepet tulajdonítanak a kezdetnek, a teremtés mozzanatát látva benne. A magyar tudományos nyelvezet és a filozofálás kezdetei egybeesnek, ez valóban nem lehet lebecsülendő mozzanat. Mindenképpen kiemelendőnek tartom azonban a kezdet mozzanatában a programatikus szándékot, a filozófia és a nyelviség összekapcsolását, valamint az intézményteremtési szándék hangsúlyos jelenlétét. Ehhez azonban mindenképpen hozzáveendő, hogy a filozófia platóni programja óta és arisztoteliánus skolasztikus tanítási módja okán, ahol matematikatanítás folyik, ott óhatatlanul megjelenik a filozófia vagy legalább annak igénye is. A dolgok tehát szerintem sokkal bonyolultabbak, mint annak egyszerű kijelentése, hogy a magyar (nyelvű) filozófiát eleink egyszerűen akarták. Mindezeket a felvetéseket kiegészíthetjük azzal, hogy a magyar (nyelvű) filozófia sajátosan a magyar műveltséggel kapcsolatos igényeket kívánt kielégíteni, idevágó szükségleteknek megfelelni - s ennyiben éppen annyira nemzeti jelenség (azaz európai), mint a bibliafordítás.

A magyar nyelvterületen művelt filozófia programjaiban ismét két külön komponensre kell figyelmeznünk: az egyik az eszmei, a másik a nyelvi. (Az európai kultúra latinnyelvűségének a kérdése a nemzeti nyelveken művelt filozófiákat végül is - mindeddig, az időbeli terjedelem okán - alfejezeteknek tekintheti.)

Introductio ad principia philosophiae solidoris című művében (1757) Stephano Hatvani, med. doct. et philos. prof. szerintem igen megszívlelendő argumentációjú rendszert dolgoz ki, amelyben éppúgy megtalálhatóak a transzcendentális idealizmus bizonyos csírái, mint a velünk született ideák tanának és az axiomatikának elegyes formái. Ez ugyan az istentelenség és az ateizmus ellen íródott, szerintem azonban igen jeles munka volt (Tóth Péter érdeme, hogy usque 250 évre, hogy megszületett, a művet megmagyarítá.2)

1804-es A bihari remete vagy a világ így megyen című felvilágosító és nevelő célzatú munkáját Bessenyei György valamilyen magyar társalkodási nyelven írta - amelyet a testőrírók a szalonok lombikjaiban kísérleteztek ki. A következő passzusban a morál transzcendentális eszméjét találjuk: "Mit érzek? Mit látok? Ha tselekedetre nem tekintek, igasságot sehogy, és sehol sem szemlélhetek. Maga, az igaz lelki esméret, tselekedet nélkül hol fedeztessen fel? hogy tanállyon magára? Ki ismerné az Istent ha magán kívül senkit, és semmit nem teremtet vólna? E' szerint, az igasság mindenütt lévén sehol sints. Tselekedetekre oszolván széllyel, it a Földön sehol nem tanáltatik. Van a tetben; de magában nints életben. Hol lakik hát lelke isméretinek igassága? Rajtam kívül, a tselekedeteimben. Ki ditsekedjen hát lelkének igasságával, ha gonoszul tselekszik? Avagy nem a jóságos tselekedetnek Mennyei tüköre mutatta é meg a léleknek igasságát?"³

Van ebben a passzusban szó persze még sok mindenről: a cselekvésben realizálódó lelkiismereti igazságokról, az Abszolútum hipotéziséről mint a morális cselekvés legfőbb garanciájáról - négy beszúrás és nyolc kérdés egy bekezdésben nemcsak Bessenyei bizonytalankodásait jelzi, hanem a kategóriák hiányát - ugyanakkor azt a törekvést is, amely ezek megteremtése felé irányul. (Gilles Deleuze és Félix Guattari nagyszerű közös munkájukban még a XX. század végén is azt tartják, hogy a filozófia programatikusan kategóriákat teremt.⁴

Vélem, hogy a bihari remete teljesítményét nem Kantéhoz kell mérni, hanem önmagához és magyar kortársaihoz, miképp a német egyetemi intézményeknek sincs párjuk a magyar nyelvterületen - mert nincs. De egy ilyenfajta intézményi rendszer nélkül sem képzelhetjük el a filozófiát, annak oktatását, művelését. Visszatérve a hagyomány kérdésére, az akadémiai hagyomány kérdéskörét a filozófia művelésével szervesen összekapcsoltnak tartom. A filozófia ilyen értelemben institucionális kérdés is.

Még egy példa: Kazinczy és Bessenyei kortársa volt Sipos Pál szászvárosi és sárospataki rektor-tanár. "... 1809-ben a sárospataki kollégium bölcsészet és matematikaprofesszora úgy nyilatkozik a nyelvújítási harc vezérének (ti. Kazinczynak), hogy a filozófia jobban szól német nyelven."⁵ Sipos írt latinul, magyarul és németül - életében egyetlenegy filozófiai munkája sem jelenvén meg. (Az osztrák politikai és az egyébképpeni vallási cenzúra szintén hozzátartozván a honi bölcselet történetéhez.) Azonban amikor e sorok írója elolvasta Sipos Pál 1809-es A keresztyén vallásnak és a világosodásnak együtt való terjedéséről című munkáját, azt kellett megállapítania, hogy matematikushoz méltó fogalmi szigorral megírt munkát tart a kezében, amely a protestáns hitelvek alapján a valóságnak egy igen eredeti fogalmát dolgozza ki, anélkül, hogy túlzottan elbonyolódnék immanencia és transzcendencia viszonylataiban. Sipos a kritikai filozófia alapján írt egy német nyelvű munkát is: Propedeutische vorläufige Betrachtungen über die Philosophie címmel - ezt bizony magyar tankönyvnek lehetett volna használni. Benkő Samu idézett munkájának függelékében közöl egy Sipos-esszét: Lehet é, és mennyire lehet a filosofiát popularizálni? címmel. Megszívlelendő tanulságként idézzük a programatikus passzust: "Átaljába a mi Terminológiáink itt csak vehiculum gyanánt szolgálnak, hogy kifejezhessük magunkat: de semmi positivus jelentések nincs, melj a dologra tartoznék. Azért kellett ezt megjegyeznek, ne hogy dogmatizálni láttassunk; mely akkor lenne, ha a szók jelentését kiterjesztenők ezekre a transcendentalis dolgokra, mivel akkor az esméretet is láttatnánk."⁶

A magyar filozófiatörténet kutatóinak egy csoportja, az eredetiséget, a szinkronitást-aszinkronitást követve (típusalkotási módszer ez vagy nemes prekoncepció - nem feladatom itt eldönteni) a fenti Sipos-megfogalmazások olvastán nem kevés joggal állíthatná, hogy hát hiszen ez az analitikus (nyelv)filozófia programja... Tézisem az, hogy a magyar filozófiatörténet kutatásában ami az utóbbi két évtizedben történt, az is egy szakasz csupán, beleértve a fenti és hozzá hasonló terminológiai (követő- adaptáló) sematizmusokat.

Az eddigieket összefoglalva: a magyar filozófiatörténeti kutatás sokat nyerne, ha szisztematikusan követné a magyar filozófusok programatikus megnyilvánulásait, megnyilatkozásait. A nyelviség kérdéskörében döntő fontosságúnak tekintem a magyar filozófiai nyelv leválását a németről és a latinról - ez nemcsak megszületés, hanem elveszés is.

De az igazi megszületés - lázas. A reformkorban meginduló nagy fordítási hullám a maga nyelvi programjaival⁷ azt a kérdést is exponálja, hogy maga az idegen nyelvű filozófiák magyarra fordításának története is része a magyar filozófiatörténetnek (és művelődés- meg nyelvtörténetnek).

Merem vélni, hogy a magyar filozófiának a századokban van egy belső evolúciója, melynek a végpontján Böhm Károly műve, Az ember és világa áll - azért vélem ezt, mert még programatikusan magyar nyelvű rendszert kívánt teremteni, iskolát is teremtett, ilyen értelemben összegezte mindazt, amit elődei kétségtelenül leküzdendő hiányjelenségnek tartottak.⁸ A kérdés az - s nem filozófiai, hanem nemzetkarakterológiai -, hogy abban, amit nemes elődeink a gondolkodásban Temesvári Pelbárttól Böhmig létrehoztak, mi a magyar? (A 20. század - egy más történet.)

Szerintem még mindig nem vagyunk abban a helyzetben, hogy az ún. magyar filozófiatörténetről tipológiai elveket valljunk, vagy mértékadó ítéleteket alkossunk. Ha csak szűkebb kutatói területemre gondolok - minden kiadatlan, quasi ismeretlen. Fejet hajtok azon szegedi, miskolci, debreceni, budapesti, egri, pozsonyi, kolozsvári és máshol kutató kollégáim szakmai teljesítménye előtt, akik minden prekoncepció nélkül, ámde alázattal és igen magas színvonalon magával a tárggyal foglalkoznak.

Hogy mi a tárgy? - ez a szép filozófiai kérdés, tudjuk, olykor mily nehezen megfogalmazható. Szerintem sokkal bonyolultabb, összetettebb és fogósabb kérdés, mint ahogy eddig hittük.

JEGYZET

1. Nyíri Kristóf: A hagyomány fogalma. Magyar Tudomány, 1994. 8. 969. o.
2. Hatvani István: Bevezetés a szilárdabb filozófia alapelveibe. Budapest, 1990. 3. o.
3. Bessenyei György Összes Művei. Prózai munkák 1802-1804. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986. 387. o.
4. Gilles Deleuze - Félix Guattari: Qu'est ce que la philosophie? Les Editions de Minuit, Paris, 1991. 10. o.
5. Idézi Benkő Samu: A helyzettudat változásai. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977. 99. o.
6. I. m. 414. o.
7. A fordítás nagyszerű nyelvi játék, alkotás, tevés-vevés. Ha a posztmodern filozófiának van valamilyen apportja, az egyik kétségtelenül az, hogy felhívja a figyelmet ennek a fontosságára. Montesquieu első magyar fordítója (A törvények lelkéről, Pozsony, 1833.) szabályos kis nyelvi kánont alkot: "A' Szerző szavai néminemű mentségre lehetnek a fordító azon merészségének, hogy némely eddig nem közszokású, de csakugyan a' nyelv' és a' dolog' természetéből vett szavakkal él: azt tartván különben is, hogy kár ott idegen, s' többnyire korcs szavakkal tarkázni virágzó de komoly szabású nyevünket, a' hol ennek termékenysége megszenvedi a' sajátunkkal való élést." (Következik egy imádnivaló kis szótár-csokor a fordító bevezette terminusokról.)
8. Karácsony Sándor véleménye azonban más volt: "Akkor nyáron kezdett egyébként derengeni előttem, hogy van magyar filozófia, ha nincs is magyar filozófiai rendszer (mert a Böhm Károlyét nem tartom magyar filozófiai rendszernek). Ez a magyar filozófia a dolgok gyakorlati létéből kiindulva halad a valóságos létezés felé, s akkor visszafordul, s úgy "igaz", ha a valóságos létből visszatalál a gyakorlati léthez, s értelmét adja annak. Ázsiai filozófia ez, az európai szubjektív és komplikált filozófiai szisztémái és metódusa közül ad hoc-szerűnek tetszik, pedig csak szemléletes: objektív és primitív". Vö. A magyar észjárás. Magvető Kiadó, Budapest, 1985. 415-416. o.

Fehér M. István

Kiindulópontul az első kérdést választom: létezik-e magyar filozófiai hagyomány? Ez a kérdés közelebbi szemügyrevételkor - mint minden kérdés általában - többféle értelmezést enged meg, esetünkben elsősorban aszerint, hogy a hagyomány fogalmát hogyan értjük. Ha a hagyományt valamilyen emfatikus értelemben fogjuk fel, akkor a kérdés valahogy így hangzik: létezik-e számunkra - itt és most - valamilyen mértékadó, mintaképül szolgáló hagyomány? Érthetjük azonban a hagyományt distanciált, semleges értelemben is, s akkor a kérdés arra irányul, vajon léteznek-e a magyar filozófiában bizonyos állandó, konstans elemek, vissza-visszatérő jellegzetességek, amelyek - követésre méltóak-e avagy sem - egyfajta kontinuitást, s ebben az értelemben hagyományt alkotnak. Ám fogjuk fel a kérdést az említett két mód bármelyikén, avagy valamilyen további értelemben, azt hiszem, annyi nyilvánvaló: ahhoz, hogy a különféleképpen értett-értelmezett kérdésre bármiféle érdemi választ adjunk, először is szükséges a magyar filozófia történetét tanulmányoznunk. A "Létezik-e magyar filozófiai hagyomány?"-kérdésnek innen szemlélve van tehát - hogy hermeneutikai szakzsargonban fejezzem ki magam - egy hallgatólagos "Vorfrage"-ja, ez pedig valahogy így hangzik: szükséges-e, kívánatos-e a magyar filozófiai hagyományt, a magyar filozófia történetét tanulmányoznunk? Az erre a "Vorfrage"-ra adott igenlő válasz, úgy tűnik, előfeltétele annak, hogy érdemben tudjunk válaszolni a kérdésre: létezik-e magyar filozófiai hagyomány?

Erőfeszítéseim láthatóan arra irányulnak, hogy benső összefüggést állapítsak meg kérdés és előzetes kérdés (Vorfrage) között. Ez azonban - a tisztesség kedvéért hozzá kell tennem - egyáltalán nem szükségszerű. Lehet másképp is eljárni. Lehetséges - nem példa nélkül álló -, hogy a kérdésre: létezik-e magyar filozófiai hagyomány?, anélkül próbálunk választ adni, hogy tárgyát, a magyar filozófiai hagyományt előzetesen tanulmányoztuk volna. A kérdés ebben az esetben sem válik feltétlenül alaptalanná vagy funkciótlanná: a reá adott válasz legföljebb nem a szóban forgó tárgy előzetes tanulmányozásán alapul, hanem tanulmányozásának elébe vág, éspedig tanulmányozását vagy előkészíti - bátorítja, megnyitja, szorgalmazza -, avagy - az esetek többségében - elhárítja, elhárítását igazolja, tanulmányozása alóli fölmentésre szolgál.

A kérdés és előzetes kérdés közti kapcsolat tehát, noha talán nincs híján egyfajta plauzibilitásnak, mégsem tekinthető szükségszerűnek vagy kényszerítő erejűnek. Bárhogy legyen is, a következőkben a kérdést ebben az értelemben fogom fel, s egyúttal örömmel élek Perecz Lászlónak a bevezető szöveget kísérő levelében megfogalmazott megjegyzésével. Eszerint "a kérdéseket tekintsd inkább orientáló jellegűnek: a témára vonatkozó gondolataidat szabadon fejtsd ki tehát".

Mondanivalóm kifejtésére a "Létezik-e magyar filozófiai hagyomány?"-kérdés helyett tehát a "Tanulmányozzuk-e magyar filozófiai hagyományt, a magyar filozófia történetét?"-kérdést választom vezérfonalul, s azt állítom, ez utóbbi kérdés megválaszolása előfeltétele az előbbi kérdésre adandó érdemi válasznak. Ezzel egyúttal azt is kívánom sugallni, hogy az előzetes kérdésre adott igenlő válasz fontosabb magára a kérdésre adandó válasznál: bárhogy válaszoljuk meg a "Létezik-e magyar filozófiai hagyomány?"-kérdést (pl.: igen, létezik, ebben és ebben az értelemben; nem, nem létezik; a kérdés fonák, értelmezhetetlen stb.), ami elsősorban lényeges és fontos: hogy tanulmányozzuk a magyar filozófia történetét.

Érveim két csoportra oszthatók. Az első csoportba azok a megfontolások tartoznak, melyek szerint nincs itt szükség semmiféle különleges érvre (s ezt lehetne az "érvtelenség"-argumentumnak nevezni). Hivatkozni lehet itt arra, hogy a magyar irodalom, zene stb. történetét is kutatják, hasonlóképpen Magyarország történetét, s mindezt különösebb érvek nélkül. Ha valaki fölvetné, Mohács utáni történelmünk nem éppen sikerekben gazdag, akkor erre azt lehetne mondani: ez alighanem jó adag igazságot tartalmaz. Ennek ellenére kutatják a Mohács utáni évszázadokat, s az előbbi megállapítást vélhetően senki sem fogná fel úgy - sőt, feltehetően megrőkönyödést okozna, ha valaki azzal a javaslattal állna elő -: mivel nem különösebben fényes korról van szó, nem is érdemli meg a tudományos kutatás figyelmét. Ezt azért említem, mivel a magyar filozófia múltjának tanulmányozását jó időn keresztül arra hivatkozva vették le a kutatás napirendjéről, hogy nyugati szomszédainkhoz képest bizony elég sápatag múltról van itt szó. Eltekintve attól, hogy ez a vélekedés nem az illető kutatási terület beható tanulmányozása után, hanem még az előtt fogalmazódott meg - s éppenhogy a vonatkozó tárgy tanulmányozása alóli fölmentést óhajtotta szolgálni -, föl lehet vetni: ez éppannyira állhat a magyar történelemre, irodalomra, művészetre. Aligha lehet vitás, hogy mondjuk a felvilágosodás kora Magyarországon mind történelmileg, mind kulturálisan elmarad jeles nyugati nációk mögött - tanulmányozni ettől még lehet, miképp ténylegesen tanulmányozzák is.

Érveim ezen első csoportjának mondanivalóját a következőképpen lehetne összefoglalni. Ha a magyar filozófia történetét akarjuk kutatni, ha érdeklődésünket fölkelti a hazai filozófia múltja, nem szükséges különösebb érvek után kutatnunk. Ilyenformán nem kell gyötrődnünk amiatt sem, ha nem találunk ilyet. Nem kell azt hinnünk: ilyen érv híján a vonatkozó stúdiumba nem is vághatunk bele.¹

De persze vannak pozitív meggondolásaim is, s érveim második csoportját immár ezek a szó sajátlagos, azaz pozitív értelmében vett érvek alkotják. Mielőtt ezekre rátérnék, hasznos lesz azonban történeti visszapillantást végezni. Az ugyanis, hogy valamely kutatási terület valamikor, valahol létrejön és hosszabb időre megszilárdul, avagy fordítva: nem kerül a tudományos érdeklődés körébe, vagy kiszorul belőle és feledésbe merül - nyilván nem független a mindenkori tudományos nyilvánosság hermeneutikai szituációjának szerkezetében rejlő kimondott vagy hallgatólagos előfeltevések halmazától. Mármost egy olyan filozófiai nyilvánosság, melyben eleven a vélekedés, miszerint megtaláltuk az abszolút érvényes, meghaladhatatlan filozófiát - nyilván erősen csökkent érdeklődést enged csak meg a filozófia története mint kutatási terület iránt: nem csupán a magyar filozófia, de a filozófiatörténet mint olyan iránt általában. Ha itt a filozófia történetére egyáltalán kiterjed az érdeklődés, akkor is e terület legföljebb abban az erősen behatárolt értelemben kerül a kutató pillantás körébe, hogy milyen történeti tendenciák mutatnak az abszolút filozófia kialakulása felé, avagy fordítva: milyen tendenciák hatottak ellene, gátolták létrejöttét - avagy az abszolút filozófia immár meglelt vitathatatlan igazságai felől hogyan lehet a múltat a megítélés mérlegére helyezni. Az első két vizsgálati szempont történetileg nyilván az egyetemes vagy világfilozófia történetére irányul, úgyhogy itt a magyar filozófia története elvileg sem igen jöhet szóba. Egy ilyen hermeneutikai szituációban a magyar filozófia történetének tanulmányozása bizonyos fokig joggal - mindenesetre nem alaptalanul - hull ki a kutatói érdeklődés köréből. Jelen (abszolút jelen) és múlt között áthidalhatatlan, elvi szakadék tátong: a megtalálni vélt igazság magaslatáról szemlélve a múlt a szerencsétlen tévelygések időszakának tűnik föl - esetlegesen felvillanó, előre mutató sejtésekkel. Ám ha ez az értelmezés összeomlik, akkor vele együtt a múlt kutatásának napirendről való levételét igazolni hivatott érvek is meginognak, talajtalanná válnak; s a hazai filozófia múltja iránti érdeklődés elutasítása - pontosabban: ezen elutasítás fönntartása - immár tarthatatlanná válik. Ha megdől a megtalált abszolút filozófiába vetett meggyőződés, akkor pedig megszűnik a jelen és múlt között tátongó elvi szakadék is, s ilyenformán visszatérhet jogaiba többek között a hazai filozófiai múlt is - a hazai filozófiai múlt mint tudományos tanulmányozásra érdemes és a jelen számára alkalmasint figyelemre méltó tanulságokat hordozó, tanulságokat ígérő kutatási terület.

Az abszolút filozófia magaslatáról a múlthoz való hozzáférés fentebb említett harmadik esete azonban nem fordul el szükségképpen a múlttól: ösztönözhet egyenesen a múlt átfogó feldolgozására, egyfajta - az abszolút filozófia magaslatáról szemlélt - véglegesnek szánt összegző megítélésére, "elhelyezésére". Gondolok itt Sándor Pál 1973-ban megjelent két kötetes magyar filozófiatörténeti munkájára, ám példák más területekről is hozhatók; azokat az összegző történeti munkákat, melyek az ötvenes évektől úgy a hetvenes évekig az irodalomtörténet, a jogtörténet, a történettudomány terén születtek, vélhetően hasonló motiváció hatotta át. Az ilyen összefoglaló munkák létrejöttének az abszolút filozófia szilárd értékrendszere, úgy tűnik, kifejezetten kedvez. Az összegző megítélés alapelvei persze vitán felüliek, amennyiben a feldolgozott anyagot igazolásra nem szoruló a priori elvek szabályozzák, s engednek rálátást reá. Amikor ezen elvek megdőlnek, csak akkor indulhat meg a múlt alkotó újrafelfedezése, a múlthoz való újfajta hozzáférés.

Gyakori szembeállítás itt - hazánkban különösképpen - a tudományos filozófia (szisztematikus filozófia, az érvényességre irányuló filozófia) és a filozófiatörténet szembeállítása. Akiktől e megkülönböztetés ered, s akik azt használhatónak, értelmesnek tartják, magukat többnyire az előbbi képviselőiként hajlanak azonosítani, s e megkülönböztetés révén vélik magukat egyúttal az utóbbi csoportba sorolt kutatók fölött állónak nyilvánítani, az utóbbi területet pedig egyúttal a sajátlagos filozófia területéről egyenesen kiutasítani. E megkülönböztetéssel szemben egy gyenge és egy erős érv hozható fel. A gyenge érv szerint a tudományos filozófia mellett létjogosultsága van még a filozófiatörténetnek is: hiszen pl. nem nevezhető művelt embernek az, aki nem ismeri a filozófia történetét. Úgy látom azonban, alapunk van egy erősebb érv megfogalmazására. Eszerint a filozófiatörténetnek nem csupán az érvényességre irányuló kérdéseket vizsgáló, tudományos filozófia mellett van létjogosultsága, hanem annak elengedhetetlen részeként: tudományos filozófia éppenséggel nem létezhet filozófiatörténet nélkül. Hogyan ítéljük meg ugyanis ama tudományos filozófia tudományosságát - mennyire tudományos az a filozófia -, amely elmulasztja a múlttal való megméretést, avagy elzárkózik tőle, előle kitérni igyekszik? A múlttal való összemérést persze akarni kell, enélkül nem jön létre (oly szempont, melyet a tudományos elméletek inkommenzurabilitásáról folytatott vitákban, úgy látom, nem méltattak kellőképpen figyelemre, amennyiben a kommenzurabilitást vagy inkommenzurabilitást fatalisztikusan fogták fel). Hogy tudományosan mi előbbre tartunk-e, mint elődeink: ezt csak akkor tudjuk érdemben kideríteni, ha készek vagyunk önmagunkat elődeinkkel összemérni - ha kezdeményezzük, s tisztességes módon megvalósítjuk ezt az összemérést. A múlt tanulmányozása tehát nem pusztán a tudományos filozófia mellett űzött (valamiféle alárendelt létjogosultsággal mégiscsak rendelkező) tevékenység, hanem teljességgel a tudományos filozófia érdekében folytatott foglalatoskodás.²

Érveim második csoportját a szó sajátlagos, azaz pozitív értelmében vett érvek alkotják, mondottam fentebb, s iménti meggondolásommal voltaképpen már rá is tértem ezek ismertetésére. Sőt, az iménti megfontolásom bizonyos értelemben az egyik fő érvet próbálta megfogalmazni a hazai filozófia történetének tanulmányozása mellett. Második érvként Nietzsche egyik gondolatához nyúlok vissza, s próbálom jelen összefüggésben relevánsként fölmutatni.

A történelem hasznáról és káráról címet viselő korszerűtlen elmélkedésében Nietzsche ismeretes módon három történetírói módszert különböztet meg: a monumentális, az antikvárius és kritikai történetírást. Bemutatja előnyös és hátrányos oldalaikat, elismeri a maga módján mindegyiknek a létjogosultságát, s a három egyfajta egyensúlyát szorgalmazza a történelemszemléletben. Fő megközelítési szempontja szerint a történelemmel való foglalkozás "nem a tiszta megismerés, hanem az élet szolgálatában áll".³ Jelen szempontból az antikvárius történetírás nietzschei jellemzését tartom lényegesnek. Ez a fajta történetírás "hűséggel és szeretettel pillant vissza oda, ahonnan jön", s "azzal, hogy a régtől fogva fennállót [...] ápolja, [...] az életnek szolgál" (42.). "E történeti- antikvárius tisztelet-érzék legnagyobb értéke [...] abban van", húzza alá nyomatékkal Nietzsche, "hogy az egyszerű, megkapó jókedv és elégedettség érzését terjeszti ki szerény, zord, sőt nyomorúságos körülmények közepette is" (43.). A mondott jóérzés, hangzik plasztikus hasonlata, nem más, mint "a fa jóérzése saját gyökerei fölött" (44.). A múlt tiszteletteljes ápolása kontinuitás-tudatot terjeszt, életkedvet sugároz, eredményeként a múlt meghosszabbításának tudjuk magunkat; tipikus megjelenési formája a város- és helytörténet. Nietzsche nem mulasztja el fölsorolni ezután e szemléletmód többféle hiányosságát is - mint említettem, mindháromnak van éppannyira előnyös, mint hátrányos oldala -, s e hátrányok (mint a másik kettő esetében is) akkor mutatkoznak meg, amikor egyoldalúvá válik s a másik két szemléletmódot maga alá gyűri - ezekről a hátrányokról azonban majd egy olyan körkérdésre adott válaszban beszélnék, amely akörül forog, hogy a hazai filozófia múltja mellett vajon tanulmányozzuk-e még az európai filozófia történetét is. - Nietzsche gondolatában a következőt látom fontosnak: nem szükséges, hogy az antikváriusként szemlélt múltban minden kiemelkedő, dicséretes és nagyszerű legyen, sőt - mint írja - az ősatyák ingóságai lehetnek korlátozottak és rozogák is, a múlt sokfajta balgaságot rejthet magában. Az ember azonban "mindebben önmagát találja meg" (43.), ennek eredményeként pedig "nem merőben tetszőlegesnek és véletlennek tudjuk magunkat, hanem egy hosszú múltból sarjadt örökösnek" (44.). Nietzsche nem állítja azt - s én sem állítom, bizonyság rá többek között éppen előző érvem -, hogy ne lehetne az újítás szándékával föllépni, hiszen a cél éppen az, hogy a történelem az életet, a jövőt szolgálja - szolgálja, azaz előmozdítsa, ne pedig bénítsa. Ám alkalmasint épp ehhez: a jövő szolgálatához van szükség a gyökerek, a múlt ismeretére és ápolására. Így szolgálhatja a hazai filozófia kutatása a jövőt, s mondhat valamit a hazai filozófia jelenének.⁴

Ideje lesz reflexióim végére jutnom. Úgy gondolom, igaza van Perecz Lászlónak, amikor azt írja: "Az elmúlt tíz évben [...] alighanem több történt ez ügyben, mint az azt megelőző négy évtizedben: szövegkiadások és földolgozások sora igyekezett újrarajzolni a magyar filozófia történetéről alkotott képünket." De kicsit előbb ő maga is elismeri: "A hazai filozófia múltjáról még ma is nagyon keveset tudunk." Saját munkájában, az Athenaeum folyóiratról szóló könyvében pedig így fogalmaz: "A magyar filozófiatörténetben feltáratlanok az alapvető források és kialakulatlanok a meghatározó kánonok, a filozófiatörténész így egyként kényszerül forrásfeltárásra és kánonképzésre."5

Ami a magyar filozófia kutatását illeti, úgy gondolom, többé-kevésbé az érvényes rá, ami az egész kulturális életre a rendszerváltás és az ideológiai korlátok ledőlése után általában: rengeteg egyéni kezdeményezés születik - számtalan új folyóirat, kiadvány, kiadó, könyvsorozat. A színvonal vegyes. A hazai filozófia körébe vágó szemelvénygyűjtemények és szövegkiadások (összegző számbavételükre nem vállalkozom, leginkább talán Veszprém városa és a Pannon Panteon kötetei említendők itt elsősorban), azt hiszem, elérték azt, amit első lépésben el lehetett érni: az emlékezet körébe vontak sok mindent, ami korábban kihullott belőle. Jó volna nekilátni ezek után valamiféle rendszeres tudományos földolgozásnak.

Hogy például Somogyi József életművét a feledés homályából kiragadták, s konferenciát rendeztek halála 50. évfordulóján, igen örvendetes. Számomra meggyőzően igazolta, hogy Somogyi tanulmányozásra érdemes szerző. De ha már külön referátum próbálta bibliográfiailag áttekinteni a katolikus folyóiratokban megjelent cikkeit, akkor (meg amúgy különben is) a kötetben legalább egy, a fontosabb műveket áttekintő Somogyi-bibliográfia is helyet kaphatott volna. Ha az előszóból megtudja az olvasó, hogy életében Somogyi mintegy húsz könyvet publikált, s kíváncsisága fölébred irántuk, akkor némi bosszúsággal állapíthatja meg, hogy - legalábbis ebben a kötetben - ilyen bibliográfia nem található. E megjegyzés súlyát azonban nem túloznám el. Amit jómagam a Filozófiai Társaság főtitkáraként, majd a Miskolci Egyetemen a magyar filozófia ügyében előmozdítani próbáltam, abban is nyilván sokfajta tökéletlenség rejlett. Csak jelezni szerettem volna - s itt a körkérdés végére utalok -, "mi az, amit még el kellene végeznünk".

Amit "rendszeres tudományos földolgozásnak" nevezek, abba beleértem többek között a kiadatlan hagyatékok földolgozását, s átfogó igényű monográfiák születését, párhuzamosan a kánonképzés és az elvi megalapozás kérdéseinek tisztázásával. Ezt viszont csak az európai filozófiára való kitekintéssel együtt lehet elvégezni. Így el lehetne érni, hogy a múlt hozzáférhetővé tételének elméleti kerete korszerű, hogy a hazai filozófia hagyomány földolgozása európai mércéjű legyen.

JEGYZET

1. Ez az érvnélküliség-argumentum gyenge formája volna. Erősebb formáját (miszerint az érvek utáni kutatás egyes esetekben nem pusztán fölösleges, de egyenesen káros, az érvekkel megtámogatni kívánt dolgot a - jobbnál jobb - érvek egyre ingatagabbá teszik) másutt próbáltam - a kanti letét-toposz hegeli kritikájának rekonstruálása révén - megvilágítani. L. "Verstehen, Verständigung, Argumentieren, Gemeinschaft: Zu den praktisch-politischen Aspekten der Hermeneutik Gadamers". Existentia VI-VII, 1996-97, 65-78. o.
2. Saját álláspontomat itt teljességgel a tudományos filozófia mellett állónak fogom fel. Az utóbbi pontról, továbbá filozófia és filozófiatörténet viszonyáról, valamint a filozófia sajátlagos tudományosságáról némiképp többet próbáltam mondani néhány korábbi írásomban, melyekre utalnék itt: "Filozófiatörténet - filozófiai elmélet: a mai viták tükrében", Magyar Tudomány 1991/11, 1368-1372. o.; A filozófia a nyolcvanas években, Literatúra 1995/1, 21-57. o.; A hazai filozófia történetéből című konferencia előadásai, szerk. Veres Ildikó, Mezei Balázs, Miskolc: Felsőmagyarország Kiadó, 1994, 11- 35. o. (az utóbbit: Nemzet, filozófia, tudomány. A hazai filozófiai munkálkodás ágai és jelentősége címmel l. Existentia II, 1992/1-4, 495-540. o.).
3. F. Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról, ford. Tatár György, Budapest: Gondolat, 198 35. o. A következőkben ezen kiadás alapján a szövegben oldalszámokkal hivatkozom erre az írásra.
4. Ez válaszféle is a kérdésre: "Mond-e valamit a magyar filozófia múltja a magyar filozófia jelenének?" Tartalmilag erre azt mondanám: gyanítom, igen. Abban az értelemben feltétlenül, hogy a magyar filozófiai kultúra múltját végigkísérő, vissza-visszatérő nehézségek többé-kevésbé a jelenben is fönnállnak. Az abszolút korba a filozófiába vetett hit megszűnt, a nehézségek visszatértek. - Egy másik, kevésbé "szubsztantív", kevésbé "tartalmi", inkább formai válasz-kísérlet, mely a föntieket hermeneutikai perspektívába helyezi, a következő lehet: "Mond-e valamit a magyar filozófia múltja a magyar filozófia jelenének?" Föltéve, hogy a jelen meg akar tudni tőle valamit - valamit, ami reá nézve releváns -, s ennek érdekében nyitottá válik, odafigyel rá, teljes figyelemmel, feszülten odafordul felé, hegyezi a fülét, hallgatózik, hogy a legapróbb neszt is meghallja, akkor feltehetően igen; ha viszont becsukja a fülét, s elfordul tőle, avagy csak úgy dölyfösen fölszólítja, s ad neki két percet a beszédre, miközben csak úgy tessék-lássék módon, ímmel-ámmal figyel rá, s közben alig titkolt unalommal ásítozik, akkor persze nem. Kevésbé képszerűen: hogy a múlt mond-e valamit a jelennek, az sohasem független attól, hogy a jelen milyen módon fordul a múlt felé. Hogy a múlt mond-e nekünk valamit, azt már azelőtt eldöntöttük, hogy a múlt felé fordultunk; az a priori készség a mondatásra, arra, hogy meghalljunk valamit a múlttól, ami bensőnkben érint minket: ez rajtunk áll vagy bukik. azon, hogy jelenünket és magunkat hogyan értettük meg.
5. Perecz László: A pozitivizmustól a szellemtörténetig. Athenaeum, 1892-1947. Budapest: Osiris, 1998, 15. sk. o.
6. Nemrég alkalmam volt az egyezményes filozófiáról órákat tartani egy nyugati egyetemen, s azt tapasztaltam, milyen nehéz magát a kérdésfeltevést nyugati egyetemisták számára elfogadtatni avagy akár csak érthetővé tenni. Nem az egyezményes filozófiának a korabeli európai filozófiákhoz viszonyított színvonaláról van itt szó - egy hazai megközelítés vélhetően ezt firtatná elsősorban, majd mondana alighanem lesújtó véleményt -, hanem a hozzáférés lehetővé tételéről.

Filep Tamás Gusztáv

1. Amennyiben a hagyomány valami afféle, amit művelnek, amelynek nyilvánvaló a folyamatossága, története áttekinthető, amelynek szilárd támpontjai, kánonjai és kanonizálói vannak, úgy magyar filozófiai hagyomány természetesen nem létezik. Van viszont rétegzett, az alkotók és a birtokba veendő művek számát tekintve viszonylag gazdag filozófiai hagyatékunk. Vannak továbbá bizonyos dogmáink, amelyek elvben bölcseletünk múltjára irányíthatnák a figyelmet, valójában azonban - úgy tűnik föl nekem, bár lehet, hogy ez túlzás - annak megismerését teszik kétségessé. Egy-egy igen fontos életmű kiemelése révén - gondolok itt a megítélésem szerint létező Apáczai- és Erdélyi-hagyományra - közgondolkodásunk a megismerés feladatát egyszerűen kipipálja.

Amennyiben magyar filozófiai hagyományon nem pusztán magyar nyelvű műveket értünk (s ha jól értem, a kérdések e szellemben tétettek föl), filozófiainak tekinthető írásbeliségünk jóval korábban volt, mint szépirodalmunk (s korai irodalmunkból is gyakran az jelent értéket, ami bölcseleti igényű vagy jellegű). Világosan kell látnunk azonban, hogy a filozófia hagyománytalan volta kultúránkban nem egyszeri elemi csapás; én például szépirodalmi "hagyománytudatunkat" is csonkának érzem, pedig szellemi életünk ráadásul irodalomközpontú.

A fönti két bekezdés szemmel láthatóan annak a kérdésnek a tisztázása nélkül vettetett papírra, hogy mekkora körben kell ápolni valamit ahhoz, hogy az hagyománynak legyen tekinthető? Itt a problémakör kettéágazik: élhetne e hagyomány a szakma, a filozófiatörténettel vagy a művelődéstörténettel hivatásszerűen foglalkozók kasztja körében - tapasztalataim szerint nem él -, s szélesebb körben is. E tágabb körben akkor remélhetnénk a minimális ismeretek közkinccsé válását, ha az oktatásban - betagolva például a történelem- vagy irodalomtanításba - helyet kapna filozófiatörténetünk is. Erre persze nincs esély. Pláne nincs addig, amíg ezt a szakma sem tartja fontosnak.

A három szerencsés kézzel kiválasztott - a kérdéseket bevezető - idézetből a következőket is kielemezhetőnek vélem: magyar filozófiai tradíciót önmagában hiábavaló keresnünk, azt nem metszhetjük le az egyetemes filozófiatörténetről - s nekünk az általános filozófiai műveltségünk igen hiányos. A filozófia addig is elzáratott a közélettől, amíg a középiskolában volt filozófiaoktatás. S mert évszázadokon keresztül volt, bizonyos korokban nem elszigetelődő, magányos zsenik képviselték a bölcseletet, hanem csoportok, iskolák, tehát ezek kell, hogy képezzék a kutatás tárgyát. S a tanulságok közé tartozik az is, hogy a filozófia - ha "nemzeti filozófia" nem létezik is - alkalmazkodhat a "helyi viszonyokhoz", s ezért nem kell szégyenkeznie.

2. A második kérdés megválaszolására - nem lévén a filozófiának sem művelője, sem oktatója - nem tartom alkalmasnak magamat. Módot ad viszont nekem arra, hogy a tárgykör vizsgálatából levont (szerkesztői, összeállítói) munkámat érintő - kétségtelenül profán és vitathatatlanul szubjektiv - tanulságaiból följegyezzek egyet-kettőt.

Az elmúlt századok magyar szépirodalmi eredményeiről, alkotóiról, íróktól, irodalomtörténészektől ritkán hallhatunk olyan megsemmisítő ítéleteket, mint amilyenekkel filozófiával foglalkozó (filozófia szakot végzett) kortársaink elmúlt korok bölcselőit illetik. A magyar filozófia eredményeit szokás a gondolkodás legnagyobbjainak munkásságához mérni - s ez persze lehangoló eredményekkel jár. Létezik azonban egy másik nézőpont is; e szerint a magyar kultúra koronkénti állapotához is kell mérnünk azokat. Abból a tényből, hogy a magyar követő kultúra, annyira brutális következtetéseket egyik ismeretágban sem vontak le, mint éppen itt. Esztétikai módszerek hazai adaptálása kapcsán ritkán merül föl az utánérzés vádja, sőt, a szépirodalomban értéknek minősül a modern elemek átvétele. A filozófiában azonban a friss irányzatokhoz való túl szoros kapcsolódást (a minél pontosabb interpretációt) plágiumnak, utánérzésnek szokás tekinteni. Fontos kérdés pedig, hogy valamely problémával itthon időben kezdenek-e foglalkozni, vagy sem. Mindenképpen értéknek tekinthetjük, hogy Descartes-nak, Kantnak, Hegelnek, az egzisztencialistáknak oly korán megszületett a magyar recepciójuk - és azt, hogy a magyar művelődéstörténet, a hazai gondolkodás egésze, a szépirodalmat is beleértve, inspirálódott ezekből. S meglepő tanulságokkal járhatna, ha pontosan sikerülne föltérképezni, hogy más hatások hiánya hogyan csapott vissza.

Nemegyszer halljuk - az egyetemes filozófiatörténet kapcsán is -, hogy időpocsékolás a fősodorba nem tartozó életművek vizsgálata - nekem jóval rokonszenvesebb a centrum-periféria ellentétpár oly értelmű alkalmazása, amelyet Mészáros András A marginalitás szelíd bája. (Arcképek a reformkori magyar filozófiából) című könyvében láthatunk (Kalligram, Pozsony 1994). Fokozza a bizonytalanságot, hogy - mint a kultúra más területein is - nemegyszer más ítéletek jelennek meg az írásbeliségben, mint a magánbeszédben (a pletykákban). (Egyetlen példa az egyértelműség kedvéért: egyik szakemberünk valaha hódoló nekrológot írt egy két világháború közötti, akkor ismert és olvasott filozófusunkról - ugyanő később, társaságban, butának minősítette ugyanezt a gondolkodót).

Köztudatunkból - a fentiek miatt is - egész filozófiai iskolák estek ki. Amíg a múlt század magyar szépirodalmából akár középszerű alkotók is újra kiadásra kerülnek, elemzés tárgyává válnak, emitt az élvonalba tartozók neve is ismeretlen még a bölcsészek körében is. Aki pedig az alapokat nem sajátította el - például (a közoktatás átszervezésének okán) egész korosztályom, az 1956 után születettek -, nem fog élő(bb) filozófiát sem olvasni.

Végül emlékeztetnék Bartók György megállapítására: a magyar filozófiatörténet kutatása az egyetemes filozófiatörténetet is lényeges adatokkal egészítheti ki; fontos tudnunk ugyanis, hogy ki hogyan, milyen mértékben hatott az itteni gondolkodásra a "nagyok" közül. A felvilágosodás, a kantianizmus magyarországi hatása nem pusztán a magyar gondolkodástörténetnek, de a felvilágosodás és a kantianizmus ("kantizmus") történetének is része. Ez már olyan érv, olyan szempont, amelynek semmi köze az oly igen félt partikularizmushoz - Bartók olyan feladatot jelölt meg itt, amely tehát egyetemes ügy.

3. Ugyanazok a teendők ma is, mint a harmincas években: a magyar bölcseleti irodalom bibliográfiájának összeállítása, a kéziratos hagyatékok feltárása, a szövegkiadások előkészítése és a monográfiák megírása. S mindenekelőtt mai ismereteink alapján meg kellene születnie az első szintézisnek, mert ez inspirálhatná - kiprovokálhatná - a további kutatást. Az utolsó tíz évben sok minden történt, ez tény (nem sorolom föl az eredményeket, erről inkább egy bibliográfiát kellene csatolni a körkérdésre érkezett válaszok mellé), de elsősorban a századunkban született életművek értékelésében. A kutatásoknak át kellene fogniuk az egészet, vissza egészen a skolasztikáig. A szövegkiadások módszerességét, folyamatosságát a sorozatban való megjelentetés szolgálná, az elszigetelten, s főkép pen időben is szórtan megjelenő könyvek az anyag széttagolását okozzák, s a könyveknek így még kevesebb az esélyük arra, hogy eljussanak az olvasóig. Gondoskodni kellene a határon túl megjelent idevágó művek itthoni piacra kerüléséről és recenzálásáról. (Kolozsváron az elmúlt években megjelent Böhm Károlynak egy könyvecskéje és egy Tavaszy Sándor-kötet - ki találkozott velük magyarországi könyvesboltokban?) Nagyon fontosnak tartom a Gondolatok gondolatokról című tanulmánykötet megjelenését a miskolci magyarfilozófia-történeti konferencia anyagából, a kolozsvári Böhm-konferenciát, az Athénaeum-tár típusú szöveggyűjtemények kiadását, e három együtt a terület föltérképezésének legjobb útjait mutatja meg. A következő fázis volna az e századi szerzők munkáiból készült válogatások folyamatos megjelentetése és - akár ezzel párhuzamosan - egy kismonográfiasorozat indítása ugyanazon gondolkodókról. S hogy ne csak saját magunkról essék szó: komoly sikere lehetne egy olyan tanulmány-, esszékötetnek, amely magyar filozófusoknak az egyetemes filozófiatörténet nagyjairól írott szövegeit tartalmazná. Szokás nálunk a szépirói életművek bölcseleti távlatainak taglalása - s jóval kevésbé elfogadott a filozófusok közírói, szépirodalmi erényeinek vizsgálata. Nyilvánvaló pedig, hogy fogalmiság és szemléletesség nem zárják ki egymást szükségszerűen; lapozzuk csak föl a Nyugat repertóriumát! Egykori filozófiai folyóirataink is telvék szép esszékkel - a népszerűsítés feladatában ezekre nagy szerep hárulhat. Remélhetőleg a közeljövőben.

Gábor Éva

1. A "Létezik-e magyar filozófiai hagyomány?" kérdést 2000-ben tették fel a filozófia gondolkodójának, művelőjének, "szerelmesének", tehát a válaszra óhatatlanul rányomja a bélyegét az itt és most: a mi időnk, a kor, amelyben élünk, a társadalom, amely hat ránk, filozófiánk, szellemi életünk állapota.

E sorok írója a feltett kérdésre egyetlen szóval válaszol: igen. Van magyar filozófiai hagyomány, amin nem valamilyen "trikolor" filozófiát ért, hanem kizárólag azt, hogy szűkebb pátriánkban éltek valamikor azok a gondolkodók, akik formába öntötték a maguk filozófiai gondolatait. A feltett kérdésre adott válasz pontosan így hangzik: jó néhány olyan filozófiai hagyományunk van, amelyet őrizni, megbecsülni, gondozni, újragondolni, a hozzá való viszonyunkat tisztázni, az utókor figyelmébe ajánlani érdemes, sőt kötelesség.

A magyar filozófiai hagyományok között vannak olyanok, amelyek idővel szerves részei lettek a hazai filozófiai gondolkodásnak (s ha valamelyik világnyelvre le is fordíttattak, beépültek az egyetemes filozófiatörténetbe). Vannak azonban olyan filozófiai hagyományaink is, amelyek - szerencsés esetben - megőrződtek ugyan (azaz nem semmisültek meg), de csak igen szűk körben ismertek még ma is, ezért jóformán alig van hatásuk korunk filozófiai gondolkodására. Történtek ugyan szerény kísérletek arra, hogy egyiket vagy másikat felébresszék Csipkerózsika-álmából, voltak többszöri nekibuzdulások, amelyeknek volt némi szerény eredménye is, mert egy időre ráirányította a figyelmet a szóban forgó filozófiai hagyományra, de azután újra a feledés homálya borította őket. Idővel újabb filozófus- generációk jöttek, s ha akadt közöttük érdeklődő egyén, levette a polcról a valaki által véletlenül megemlített gondolkodó műveit és - szerencsés esetben - minden kezdődött elölről. Az egyik vagy a másik "tetszhalott" filozófiai hagyományt újra felfedezték, s ha kitartónak bizonyult az érdeklődés, figyelemre méltatott hagyományként vonulhatott be a hazai filozófiai gondolkodás történetébe. Más esetekben az egymást követő kísérletek nem bizonyultak elég szilárdnak és tartósnak, s mintha valami fátum ülne az adott gondolkodó örökségén, ma is várja az újabb felfedezést.

Az egyik ilyen magyar filozófiai hagyomány Zalai Béla rendszerfilozófiája, rendszerelmélete. Zalai Béla (1882-1915) mindössze 33 évet élt. Alig egy évtized állt rendelkezésére, hogy felépítse, létrehozza monumentális, filozófiai, metafizikai, etikai, logikai rendszerelméletét. Zalai semmi mással össze nem mérhető filozófiája kortársai "jóvoltából" (kivételt képeznek a "négyek" - róluk rövidesen szót ejtünk ) a Zalai halálát követő több mint öt évtizedben: nem vált a magyar filozófiai gondolkodás szerves részévé.

Joggal tehetnők fel a kérdést, miért nem váltották be a kortársak, Lukács György, Fogarasi Béla, Balázs Béla és mások azt a fogadalmukat, amit Zalai halálának hírére, a megrendülés pillanatában tettek, hogy ti. életművét méltó módon gondozni, mindenekelőtt kiadni, méltatni igyekeznek. Erre mind a mai napig nem sikerült elfogadható választ kapni.

Mannheim Károly volt az, aki legkorábban (1918-ban) a Lélek és kultúra című programadó előadásában kimondta a következőket: "Számunkra Zalai, mint közöttünk élt kortárs azáltal lett fontossá, hogy a Kantot elhagyó periódus útja után éppen ezt a tendenciát (ti. a szerkezetelemzések szempontjait) ragadta ki és folytatta a legkövetkezetesebben, a szerkezetlátásunk élményeit mélyítette el. Mi közvetlenül hozzá kapcsolódtunk."

Mi volt az az alapvető elméleti konstrukció, amihez négyen: Mannheim Károly, Szilasi Vilmos, Hauser Arnold és Tolnay Károly - ki- ki a maga érdeklődési területén - az ismeretelméletben, a tudásszociológiában, a természetfilozófiában, a művészetelméletben, a művészetszociológiában kapcsolódtak?

Zalai figyelmét kezdettől fogva az összfolyamat ragadta meg, azaz az egyes elemek egymáshoz való viszonya és kapcsolódásuk a centrumhoz: a szintetikus egység keresése, a gondolatrendszerek összefüggése. Zalai szerint az emberi szellem építi fel a konstrukciót, mert számára magától értetődő, hogy egységben kell élnie. Az emberből magából indul ki a világ rendszerezése, más szóval: "Az ember alapvető tette a rendszerezés!" Zalai ezt a gondolatot tette meg ismeretelmélete, etikája és logikája sarokpontjává. Ezt a központi gondolatot fejti ki a Közvetlen tapasztalás-összefüggés-rendszere (Doktori disszertáció, 1905), a Das Problem der philosophischen Systematisation (1911), az Allgemeine Theorie der Systeme (1913-1914) című műveiben, hogy csak néhányat említsünk a hagyatékban fennmaradt munkái közül.

Mannheim volt az, aki legkövetkezetesebben kapcsolódott Zalaihoz és nemegyszer hangot is adott annak a véleményének, hogy milyen sokat köszönhet neki. Mannheim számos műve közvetlenül is árulkodik arról, hogy jelentős mértékben tette magáévá és építette be filozófiai és szociológiai gondolkodásába Zalai rendszerelméletét. Az ismeretelmélet szerkezeti elemzése magyar és német változata (1918, 1922), A Strukturen des Denkens (1922), az Ideologische und soziologische Interpretation der geistigen Gebilde (1926) és még jó néhány más írása viseli magán Zalai nézeteinek közvetlen hatását. Hasonlóképpen megemlíthetnénk a többiek, Szilasi Vilmos, Hauser Arnold, Tolnay Károly nem egy munkáját is, elsősorban azokat, amelyek ugyancsak árulkodnak Zalai nézeteinek továbbélő hatásáról. Ennek a tanulmánynak már csak terjedelmi korlátai miatt sem lehet feladata, hogy részletesen nyomon kövesse Zalai reájuk gyakorolt közvetlen hatását. Nevezettek valamennyien önként választották az emigrációt, s vitték magukkal a Zalaitól kapott tanításokat. S az itthon maradottak? Ők miért nem tartották érdemesnek visszanyúlni Zalaihoz? A válasz még ma is várat magára.

Több évtizedes hallgatás után egy egészen más miliőben, egy egészen más, új filozófus generáció tesz kísérletet arra, hogy életre keltse Zalai struktúra- és rendszerelméletét. Idehaza a Lukács Archívum egyes kutatói, illetve Beöthy Ottó, ifj. Nagy Barna, Bacsó Béla és az amerikai Lee Congdon veszik újra kézbe Zalai magyar és németnyelvű munkáit, s igyekeznek átfogó képet nyújtani a századelő monumentális kísérletéről. Beöthy Ottó számba véve a teljes életművet, időrendi eligazítást ad, mikor születtek az egyes művek, és hogyan bontakozott ki bennünk a rendszerelméleti koncepció. Bacsó Béla válogatott kötetbe gyűjti össze a figyelemre méltó Zalai-írásokat, s ezzel lehetővé teszi, hogy folyamatosan olvasva a szövegeket, el lehessen mélyedni Zalai rendszerelméletében.

Zalai redivivus - vallotta mindkét szerző s azok is, akikre itt részletesen nem térhetünk ki, titkon remélve, hogy fáradozásuknak meglesz a várt eredménye. Kétségtelen, hogy lett is. Zalait még továbbra sem olvassák széles körben, de a korábbinál mindenesetre többen, főleg fiatalok, akik joggal érezhették úgy, hogy feltárult előttük egy nemzetközi mércével mérve is jelentős, 20. századi magyar filozófus gondolatvilága. Úgy tűnhetett, Zalait nem kell többé újra felfedezni, mostantól fogva mint továbbélő hagyomány részét képezi majd a magyar filozófiai gondolkodásnak. De nem így történt. Ez az újabb próbálkozás sem váltotta be, vagy csak igen szerény mértékben a hozzá fűzött reményeket. Zalai oeuvre-je nem törte át a hallgatás falát, gondolatai még mindig nem képezik filozófiai műveltségünk szerves részét.

2. Ha létezik magyar filozófiai hagyomány, játszhat-e valamelyes szerepet a magyar filozófia kortársi megújulásában? - így szólt a második kérdés. Ha igazolható az az állításunk, amit Zalai filozófiájával kapcsolatban a fentiekben röviden megfogalmaztunk, akkor ennek tudatában válaszunk ugyancsak: igen. A kérdés végül is az, van-e üzenete a 21. század magyar filozófiai gondolkodása számára Zalai Béla rendszerelméletének, van-e relevanciája, vagy netán csupán egyike a tiszteletre méltó filozófiai hagyományoknak, amit időnként meg lehet említeni, de amivel lényegében nincs mit kezdenünk.

3. Mit tudunk erről a hagyományról, és mit kellene még megtudnunk róla? A válasz egyszerű: Keveset, alig valamit, s ez is csak egy szűk körre érvényes. Kevesen ismerik Zalai írásait és talán még kevesebben gondolkodnak el róla, vitatkoznak felette, s még ennél is kevesebben tesznek erőfeszítést azért, hogy őt megértsék és gondolatait fel is használják.

Mindent meg kellene tudni Zalai gondolatrendszeréről, ami csak megtudható, amit a jelenleg hozzáférhető irodalom kínál, s ez nem is kevés...

E sorok írója nem lelkesedik a dátumokhoz köthető megemlékezésekhez, de talán ez még mindig jobb, mint a nagy hallgatás. 2002-ben lesz Zalai Béla születésének 120 évfordulója, talán egy emlékére rendezett tudományos ülésszak lendíthetne valamit a dolgon, vagy időben még közelebb, 2000-ben lesz Zalai halálának 85. évfordulója, amikor is szintén szó eshetne filozófiájáról, szellemi örökségének vállalható és vállalandó értékeiről.

Hajós József

Csakis igenlő választ tudok adni arra a kérdésre, hogy létezik-e egyáltalán magyar filozófiai tradíció. További kérdés az, hogy ez a tradíció - mint minden teljes értékű műveltség conditio sine qua non-ja - milyen (például mennyire folyamatos), mekkora (mikor indul, mennyire széles körű stb.).

Bizonyos területeken - köztük az axiológiában - igenis játszhat szerepet a mai magyar filozofálás megújulásában. Van mondanivalója a mához is, de érteni kell a faggatásához.

Még mindig túl keveset tudunk róla. Igen hasznos lehetne egy igényes könyvészet elkészítése és publikálása, amely persze a kiadatlan szövegeket is jelezze. Minden idevágó mozzanat kutatandó, megvizsgálandó. Már csak azért is, mert létezik.

Az imént érintett lételméleti vonatkozás mellett figyelmet érdemel az a lélektani-"normatív" tény, hogy a normális ember kíváncsi, szeret felfedezni, másokat is részesíteni újdonságok megismerésének örömében. Ez az öröm természetszerűleg nagyobb, ha a mi kulturális örökségünkhöz tartozó régiségre derül fény. Nem kötelező, hogy hajdani gondolkodóink mélyebbek, szisztematikusabbak legyenek, mint Platón, Descartes vagy Kant. Apropó! Nemrég jelent meg - alig négy havi elfekvés után - a "Kétszáz éves magyar Kant-kivonat" című írás. Ilyen szövegek gyakrabban születnének, ha volna Kolozsvárt egy-két magyar filozófiatörténeti szakfolyóirat, amely kisebb-nagyobb dolgozatokat közölne (elő- és) utópizmusunk viszontagságairól, közmondásaink bölcsességéről, Schelling- vagy Bergson- recepciónkról, a magyar logikaoktatás, nyelvbölcselet és filozófiai szakszókincs múltjáról, Böhm Károly utóéletéről, kimagasló hazai tudósok és művészek világnézetéről, erdélyi sorselemzők ceterumcenzeóiról & c.

Hell Judit

A fiatal Babits, akitől a Nyugat 1910-ben figyelemre méltó és elismerő kritikát közölt a ma már kevesek előtt ismert Medveczky Frigyes utolsó nagy munkájáról, érdekes és korjellemző dolognak tartja "azt a csodálatosan zagyva és fantasztikus bírálatot, mely az Athenaeum hasábjain" egy álnéven szereplő szerző tollából ugyanezen könyvről megjelent. (Ma már tudjuk, hogy nem akárki rejtőzködött az álnév mögött, s ez bizonyos összefüggésben talán nem is lényegtelen: sokáig rejtve maradt "lövészárok- pozíció" vált ugyanis nyilvánvalóvá, mely legnagyobbaink táborát megosztva lett a magyar bölcselet folytatásra nem méltó tradíciójává.) "Érdekes időket élünk - folytatja azután a gyanútlan Babits -, kezdünk filozofálni és egy kissé hobórtosan filozofálni: s ha hajdan az ellenkezőt mondták, ma már azt lehetne mondani, hogy a magyar született filozófus. Vajjon mi lesz e sok forrongó mustból?"

A fenti idézet két szempontból is fontos lehet: egyrészt, mert a századelőn a modern magyar filozófia születésének pillanatát ragadja meg, utal továbbá arra a kétes értékű, ún. nemzet-karakterológiai alapon nyugvó és hosszú időre megrögződött felfogásra is, mely szerint a magyar - lelki alkata szerint - nem alkalmas a filozófiára. Nehéz megállni, hogy ne emlékeztessünk rá: alig pár éve hazánk egyik vezető politikai tisztét viselő személyisége "A minek ennyi filozófust képezni?" megjegyzésével borzolta az érintett szakmán belül a kedélyeket. Ugyanis minden bizonnyal nem pusztán egy privát értékrend húzódik meg mögötte, hanem joggal feltételezhetjük azt is, hogy olyan országban, ahol az őt megillető "helyén van" a filozófia, el sem hangzana egy ilyen kérdés. A Magyar Tudományos Akadémia egyik regionális bizottságában is egy-két évvel ezelőtt, egy, a magyar tudományosság magas posztját betöltő, saját szakterületén is elsőrangú tudós - miközben előre elnézést kért az érintett jelenlévőktől - a következő kijelentést tette: "Ma egyetlen filozófus van Magyarországon..." Ha a mondat netalán szélesebb nyilvánosságot kap, feltehetően sokféle módon reagál rá a magyar filozófustársadalom. E kijelentésen lehet meghökkeni, elképedni, személyesen megbántódni, felháborodni, mint merőben szubjektív álláspontot eleve elutasítani, de lehet a dolog jó oldalát is tekinteni, hogy ti. egy filozófusunk legalább (ma is) van. Az említett álláspont, mely úgy vélem, inkább egyedinek, semmint általánosnak tekinthető (szakmai körökben bizonyosan így van), elsősorban nem egy konkrét személy kivételes teljesítményének elismeréséről szól, hanem a magyar filozófia jelenlegi státusának, színvonalának megítélésére is vonatkozik: a provokatívnak tetsző kijelentés számára feltehetően az a zsinórmérték szolgáltatja az alapot, amely a magyar filozófiában nyújtott mindenkori teljesítményt kizárólag valamiféle eredetiség és/vagy nemzetközi ismertség-elismertség jegyében méri.

A magyar filozófia önmagára- reflektálása a hazai filozofálás csaknem folyamatosan fennálló sajátossága, vagy inkább több-kevesebb rendszerességgel visszatérő mozzanata. A hazai filozófia státusának, eredményeinek megítélése, a magyar bölcselet önazonosság- keresése, identitásképző és kultúrateremtő szerepének elemzése, az e problémákkal való számvetés igénye történelmi múltunk mélyében gyökerezik. A jelzett témakör tárgyalása (a legkorábbi kezdeteket most nem említve), a XIX. századon vezérfonálként húzódik végig, a reformkori Almási Balogh Pál kérdésfeltevésétől a magyar kultúra újraalapozási szándékával a század derekán fellépő Erdélyi Jánoson át, egészen az 1800-as évek utolsó harmadában jelentkező, új kultúra teremtésére vállalkozó fiatalok (Pauer, Medveczky, Alexander, Bánóczi) nemzedékéig. E szellemi síkon folyó válaszkeresés tisztán kivehető párhuzamot mutat a XIX. századi magyar modernizációs törekvésekkel. De a két világháború közötti időszak akadémiai-konzervatív köreiben is folytonosan jelen van a számvetés: a megelőző évszázad bölcseleti eredményeire való visszatekintés, a filozófia jelen állapotával történő szembenézés, helyzetével való elégedetlenség, innen pedig bölcseleti gondolkodásunk fejlesztésének és széles körű terjesztésének szükséglete. Sőt, Alexander, Kornis vagy Brandenstein valóságos filozófiai reneszánsz-várásban él. A magyar filozófiai múlttal való szembenézés igénye azóta is - noha változó intenzitással és nagyon különböző indíttatással - folyamatos. Az egyes szakaszok igen különböző szintű feldolgozottsága, a történeti feltárás szelektív jellege szimptomatikus megnyilvánulása lehet annak, hogy a magyar bölcselet története felé forduló későbbi nemzedékek épp mit kerestek benne.

Bölcseletünk történetének kutatása az utóbbi évtizedek folyamán csak lassan nyerte el legitimitását: részben a magyar filozófia önértékelési zavaraiból adódó, önmaga teljesítményeit folyamatosan alábecsülő sommás megnyilatkozásai, részben a polgári múlthoz való viszonyulást "szabályozni" kívánó évtizedes ideológiai elvárások lassú oldódása okán. E témakör sokak szerint csekély hozadékkal honorálja a ráfordított energiát és időt, mivel a filozófia világpiacára nemigen lehet kilépni vele. A magyar filozófiai tradíciók létéről, mibenlétéről, folytathatóságáról-időszerűségéről viszont csakis a múlt alapos feltárása útján, elmélyült, többféle metszetben is elvégzett történeti kutatómunka eredményeinek birtokában lehet megalapozott véleményt mondani, a múlthoz való tárgyilagos viszony kialakításával. Aki legalább félszemét rajta tartja mondjuk az elmúlt 10 év vizsgálódásain, tudja, hogy - noha még távolról sincs megtéve minden - a munkában való előrehaladást disszertációk, konferenciakötetek, kismonográfiák, folyóirat-közlemények, néhány átfogó igényű kézikönyv, úttörő jellegű repertórium-kísérlet bizonyítja. Mára tehát valamelyest változott a helyzet, s már csak némi megszorítással fogadnánk el a másfél évtizede igencsak reális helyzetképet, melyet a téma egyik jeles hazai kutatója a következőképpen vázolt föl: "Úgy panaszoljuk fel tehát filozófiai hagyományaink szegényességét, hogy nem rendelkezünk semmilyen, a mai követelményeknek megfelelő érvényes képpel" filozófiai kultúránk egészéről.

Ma minden ideológiai kötöttség nélkül rajzolhatjuk újra bölcselettörténetünket. Ez az exponált kérdéskör megválaszolhatóságának egyik előfeltétele. A munka azonban további problémákat is fölvet. A történeti út rekonstruálása együtt kell, hogy haladjon magának a kutatás tárgyának, illetve a történetírás számos problémájának reflektálásával. Ez a történeti folyamatban, illetve az azzal párhuzamosan felvetődő metaelméleti problémák tudatosítását és megválaszolását jelenti. Végső elemzésben ez a kánonképzésnek józanságot, óvatosságot, mértéktartást igénylő problémáját jelenti. A vizsgálódás során fel kell vetni azt a jó néhány - kutatóink táborát megosztó - kérdést, hogy például van-e vagy nincs magyar filozófia; mitől magyar (vagy "nemzeti") a filozófia, egyáltalán mit értünk filozófián: eredeti, alkotó- elméleti, vagy a filozófiai kultúra műveléséhez sorolható sokirányú, s nem kevésbé színvonalas szakmai felkészültséget igénylő tevékenységet. Melyik filozófiai teljesítmény érdemes a kutatásra: az önálló, sajátos arculatot képviselő, vagy esetleg a nemzetközi áramlatokat folyamatosan recipiáló-adaptáló is? Mi az értékesség kritériuma?

Ami a tradíciókra vonatkozó kérdést illeti: ha elfogadjuk azt a - hazánkban többek által képviselt - álláspontot, hogy magyar filozófia nincs (ti. abban az értelemben nincs, hogy nem adtunk hozzá az európai bölcselethez semmit, vagy Erdélyi szavaival "a bölcsészet mint tudomány nélkülünk is ott állana, ahol ma áll"), nehéz lenne bármiféle tradíciók megléte mellett érvelni. A magyar filozófia emez értelmezése valamiféle eredetiség, valamely sajátos arculat meglétét kéri számon, olyat, mint amilyet hagyományosan az angolnak (empirista), a franciának (racionalista), a németnek (metafizikai) vagy az amerikainak (pragmatista) tulajdonítanak. Ne firtassuk most, hogy mennyire megalapozottan. Ilyen specifikummal (tradícióval) bölcseletünk - köztudottan - nem rendelkezik. Sőt, filozófiatörténetíróink közül bizonyára nem sokan tudtak belenyugodni abba sem, hogy Lukács György volt az első magyar szerző, aki jelen volt (van), aki számított (számít) az európai filozófiában. Hiba lenne mindebből arra a következtetésre jutni, hogy ha nem létezik európai mércének megfelelő magyar filozófia, akkor hazánkban nincs is kutatásra érdemes filozófia, s hogy ennek ne lenne (vagy lett volna) számos jeles gondolkodója. Ennek alapján botorság volna egyáltalában elvitatni a bölcselet egykori és mai jelentőségét hazánkban. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a magyar kultúra elsősorban nem filozófiai jellegű kultúra. Ha történetileg számba vesszük "őseinknél a filozófiai tudomány szeretetét és művelését" (Erdélyi), azaz a nyugati irányok, áramlatok befogadásának, kritikai feldolgozásának, terjesztésének, népszerűsítésének, oktatásának és közvetítésének, a filozófiai intézményrendszer kiépítésének, a magyar filozófiai műnyelv kialakításának és megújításának, a bölcselet iránti figyelem felkeltésének és ébrentartásának, külföldön született művek fordításának és itthoni kiadásának stb. tevékenységét, egyben kijelöljük a mindenkori, kultúrtörténeti kontextusban vizsgálódó nemzeti filozófiatörténet-kutatás és -írás tárgyát és feladatát is. A történeti feldolgozás nálunk, miként egyik neves kollégánk írja, egyszerre kényszerül forrásfeltárásra és kánonképzésre. Csak ha az alul- és túlértékelés két, nálunk sajnos hagyományos buktatóját elkerüljük, s ha a kapott eredményeket úgy mutatjuk be és akként értékeljük, amik, tudunk hiteles képet nyújtani a magyar filozófia történetéről és történetileg felhalmozott javairól.

Tradíciónak nevezhetjük a legszélesebb értelemben mindazt, ami a magatartásmód, eszmék, kultúra vonatkozásában a történelemben nemzedékről nemzedékre fejlődik ki és adódik tovább. A hagyomány tehát történeti képződmény, értékteremtés, -felhalmozódás és -átadás (az marad meg, ami érték), valamiféle folytonosság, folyamatosság, szerves egymásra épülés mozzanatát tartalmazza, noha ez kontinuitás és diszkontinuitás egységeként valósul meg. A nemzeti kultúrák pedig ezen felül valamely sajátosságok, ti. az adott nép, nemzet kultúrájára jellemző egyedi, specifikus, tartósan fennálló vonások összességét is magukban foglalják. A magyar kultúra alkotóelemét képezi mindazon eredmények és értékek együttese, melyet összefoglalóan magyar vagy magyarországi filozófiának nevezünk, miközben magától értetődően itt nem valami "néplélekre" visszavezethető vagy valamiféle "trikolor filozófia" (Alexander) értelmében felfogott szellemi képződményre gondolunk. Nem itt, Európa peremén "történt a világtörténelem", így hiányoztak azok a történeti-társadalmi körülmények és viszonyok, amelyek kitermelik és fenntartják a "saját" filozófiát. A bölcseletre így mint "idegenből jött mozdulatra", kívülről hozott, jobb esetben mint nehezen szervesülő elemre tekintettek, amely tehát - ellentétben a nemzeti kultúra egyéb képződményeivel: nyelv, irodalom, zene, tánc - nem saját talajból sarjadt.

Az utat törő elődök még joggal panaszolták fel a hagyománynélküliséget, de tiszteletre méltó erős feszítéssel, hol kisebb, hol nagyobb értékeket létrehozva az utánuk jövőknek már tradíciót teremtettek. Amikor bölcseleti múltunk, olykor elfeledett gondolkodóink felé fordulunk, gyökereinket kereső, értékfeltáró, értékmentő céllal, már van mit kutatnunk. Amikor Európához "tartozónak" tudjuk magunkat, vagy ismét "vissza akarunk találni" Európához, a nemzet identitásképének részét alkotó, a nyugat-európai gondolkodás kortárs irányait folyamatosan követő, így szellemi téren Európával szinkronba kerülő filozófiában is megerősítést kapunk. Az önmaga teljesítményeit hagyományosan az európai mércével mérő bölcselet tradicionális vonása tehát, hogy évszázadokon át a nálánál fejlettebb Nyugat felé tekint - ahogy Kornis írja: a szellem ifjú argonautáinak a filozófia aranygyapjáért mindig Nyugatra kellett menniük. Európa persze sokarcú és gyakran rivális értékrendeket kínált. Így előfordult az is, hogy ugyanazon korszak két különböző és eszmeileg szembenálló nemzedéke nálunk egyszerre tartotta korszerűnek, európainak magát.

A magyar filozófiai tradícióban a legnagyobb törés a második világháborút követően következett be. Ez - köztudottan - filozófiai paradigmaváltásban, gondolkodók derékba tört életpályájában, szerzők, alkotások megbélyegzésében vagy agyonhallgatásában, korábbi tudományos intézmények és sajtóorgánumok felszámolásában, a filozofálás átpolitizálódásában stb. nyilvánult meg. Évtizedekre elfeledettnek tűnt a régi (polgári) kultúra és filozófia. A 70-es években egyetemi polgárként nemigen lehetett hallani a klebelsbergi vagy kornisi kultúrpolitikáról, Szekfű és Hóman történetírói, Moór, Bibó jogfilozófiai, Prohászka vagy Pauler munkásságáról. Alexander Bernát neve is csak a Nyugat első nemzedéke tanáraként kerülhetett be a tankönyvekbe. Manapság a lukácsi életmű süllyesztőbe kerülése ad okot a tradícióvesztés fölötti borongásra. A múlt, a tradíciók felejtésével rengeteg tudás (és jellem- példa) ment feledésbe. Porosodó kötetek, nyomdákból kikerült, de soha fel nem vágott folyóiratszámok - ki olvassa ma őket?

A tradíciókutatásnak, így a magyar filozófiai tradíció kutatásának többféle célja, értelme, jelentősége lehet. Magyarországon, úgy vélem, a filozófiához való viszony általában, s a magyar filozófiához való viszony konkrétan egyben az európaisághoz való viszony is, azaz az identitáskérdés része. Erdélyi, saját történeti munkájának célját és egyben a magyar filozófia legfőbb jellemezőjét így fogalmazta meg: "Szép tudni, hogyan és mi úton-módon lett a mi nemzetünknek az európai állapotokhoz való édesedése; mi volt ízletes neki abból, amit bölcsészetnek nevez a tudós világ." Nem baj - folytathatjuk gondolatát -, hogy egy "keleti hallgatagságából a szószaporító Európába lépett nép - a magyar - saját fölfedezésekkel, újításokkal, apróbbnál-apróbb rendszerek hamaros előállításával nem dicsekedhetik", hiszen - kapcsolódik Erdélyi értékítéletéhez recenzense Medveczky - "az életfeltételek különbözősége már önmagában véve is utal rá, hogy az államok és népek nem képesek mindent teljesíteni. Elegendő ha a különböző területeken végzett kulturális munkához csatlakoznak, ha annak mozgását követik, s értik, hogy e kulturális vívmányokat nyitott szellemmel fogadják be. Hiszen ezzel lehetőség nyílik arra, hogy egy korszak kultúrmunkájának legszebb gyümölcseit a nemzeti kultúra kincsévé tegyék". Ezzel egyben a magyar bölcseleti kultúra egyik alapvető és tartós jellegzetességét ragadhatjuk meg.

Kiss Endre

A magyar filozófiai hagyományról az utóbbi tíz évben kialakított álláspontok feltárásának legfontosabb összetevője, mint már annyiszor, most is filozófián kívüli összefüggés. A nemzet-problematika konszenzuális feldolgozása és vitája a felszíni homogén rendezettség alatt a Kádár-korszaknak is gyenge pontja volt, jóllehet a rendszer tisztábban látó képviselői mindig is szorgalmazták egy, a létező szocializmuson belül lehetséges nemzeti konszenzus létrehozását (miközben kevés hajlandóságot mutattak annak beismerésére, hogy ezt a konszenzust éppen a rendszer léte akadályozta igen hatékonyan és immanensen). A rendszerváltás kezdeteitől hatalmas és hamar eredményesnek bizonyuló pszichológiai, ideológiai és politikai természetű nyomás indult meg egy új típusú nemzeti konszenzus létrejövetelének meghiúsítására, és már az első szabad választások előtt a nemzet-problematikához való viszony alapján antagonisztikus erősségű ellentétek jöttek létre a rendszerváltó pártok között. E folyamat önmagában való elemzése természetesen nem tartozik ezen írás témakörébe, annak tényszerűsége maga azonban ma is élénken él még a társadalom kollektív tudatában (időnkénti didaktikus célzatú ismételgetése a jövő nemzedékei számára lassan szükségessé is válik). Ily módon nem csodálkozhatunk azon, hogy a magyar filozófiai hagyomány kérdése átpolitizálódott.

A nemzet-problematika egészének e korai antagonisztikus jegyeket öltő átpolitizálódása természetesen rányomta bélyegét a magyar politika és társadalmi lét összes folyamatára. Ami a szűkebben szellemi folyamatokat illeti, itt nemcsak a konszenzuális és konstruktív mozzanatok érdemi hiánya lehet feltűnő, de az is, hogy a csak alacsony szintűnek nevezhető (s voltaképpen nem is olyan nagy áttételekkel a fasizmus-kommunizmus-tengelyre ráépülő) politikai diskurzus el is foglalta a nemzet-problematika bármely igényesebb változatának helyét. A decifit kettősnek bizonyult: a konstruktív nemzet-diszkusszió (és a magyar filozófiai hagyomány esetleg erre építhető aktualizálásának) elmaradását az alacsony szintű politikai retorika benyomulása követte. Így a kilencvenes évek elején spektakuláris módon hallgatott el Bibó és a rendszerváltást emblematikusan fémjelző Bibó-kultusz, a nyilvánosság előtt meghatározóan szorult vissza az Ady-József Attila-féle filozofikus és társadalmi összefüggésű nemzet-koncepció, a korábbi túlértékeltséget és túlképviseltséget illetően jogosan minimalizálódott a népi mozgalom ideológusainak szellemi jelenléte. A nemzet-diszkusszió olyan protagonistáinak visszaszorulása a nem- manipulált nyilvánosság előtti versenyben, akik a létező szocializmus szemében a nemzet-problematikát tekintve még nagymértékben relevánsak voltak, egy közelebbről meg nem határozható mértékben legitimnek mondható: e rész elavulását valódi elavultság okozhatta. Mindez nem mondható el a diszkusszió egészéről, az összes protagonista szellemi jelenlétének visszaszorulásáról.

Mindezt elsősorban politikai, tehát filozófián kívüli okokra vezetjük vissza, és sajnálattal állapítjuk meg, hogy az igényes és européer nemzet-diszkussziók vákuumába a gyakorlatilag a fasizmus-kommunizmus-vádakkal operáló "nemzet"-diszkusszió lépett.

Mindez nem jelenti azt, hogy a magyar filozófiai hagyomány ápolásában ne történt volna semmi az elmúlt évtizedben. Ez már csak elvileg sem lett volna elképzelhető, mert a megnövekedett szabadságfok minden területen akkor is érvényesül(hetet)t, ha az eredmények az egyes rendszerek szintjén nem is voltak mindig említésre méltóak. Említést érdemelnek a Miskolci Egyetem rendezvényei és egy-egy kiadványa, a történelmi dimenziókban is csillogó kolozsvári Böhm Károly-konferencia (és az azóta megjelent kötet) vagy a Gödöllői Egyetemen működő felvilágosodás-műhely. A lényeges jelenségek közé sorolnánk a kaposvári Csokonai-főiskola etika- rendezvényeit, amelyek a magyar filozófiai hagyománnyal való foglalkozás alkalmai is, ugyanez mondható el a Veszprémi Egyetem keretei között működő Pro Philosophia folyóiratról és könyvsorozatról, valamint az ugyancsak veszprémi Filozófia-Tár kifejezetten magyar filozófiai tárgyú kiadványairól. Kiemelkedően hasznos a József Attila Tudományegyetem bibliográfiai és adatgyűjtő tevékenysége. Említendő egy-egy Mannheim- és Lukács-konferencia is, valamint két, végre magyarul megjelent Mannheim-kötet mellett a Világosság Kolnai Aurél- különszáma, nemkülönben a Polányi-társaság többéves tevékenysége. Mindezekhez az aktivitásokhoz kapcsolódik néhány önálló kötettel is jelentkező kutató személyes teljesítménye.

Minden említett (és terjedelmi okokból említésre nem került) eredmény olyan tíz évben született, amelyben nemcsak átfogó és européer nemzet-diszkusszió nem folyt, de (és most ezt is említenünk kell) a jelenség nagyságrendjéhez és történelmi jelentőségéhez mért tranzitológiai- történetfilozófiai vita sem. Ez az immár kettőssé váló deficit szabta meg azt, hogy nem irányult jelentős külső kihívás a magyar filozófiai hagyomány ismert vagy ismeretlennek megmaradt tartalmaira, miközben a magyar filozófia sem kezdeményezett kulturált nemzet- vagy átalakulás-vitát.

Nehéz ezt a két irányból egyszerre fellépő kapcsolathiányt, érdektelenséget egy olyan korszakban irónia nélkül szemlélni, amikor - a legritkább esetben a történelem folyamán - valóságos világtörténelmi átalakulás tanúja lehetett mindenki.

A helyzet ellentéte volt annak, ami a magyar filozófia hagyományát a létező szocializmus konszolidált szakaszában körülvette. Akkor szerették volna integrálni a magyar filozófiai hagyomány integrálható(nak vélt) elemeit, részben szimpla hatalmi logikából, részben olyan várakozások következtében, hogy e filozófiai hagyomány egyes elemei produktívnak is bizonyulhatnak a társadalmi újratermelés tökéletesítésében. Az elmúlt tíz évben sem az establishment, sem a társadalom, sem más tudományok vagy műhelyek nem mutattak ilyen érdeklődést, amely álláspontot a magunk részéről nem közvetlen, de közvetett motivációkra vezetünk vissza, hiszen egy konstruktív nemzet- és átalakulás vita hiányában el sem lehet jutni a magyar filozófiai hagyomány iránti intenzív érdeklődéshez.

Így újabb oldalról jutunk el végeredményünkhöz. A kilencvenes években többet és több oldalról foglalkoztunk a magyar filozófiai hagyománnyal, mint a hetvenes vagy a nyolcvanas évtizedben, a különbség azonban nem emelkedik túl az egyéneknek és az egyes műhelyeknek kijáró megnövekedett szabadságból adódó differencián. A tevékenység abszolút növekedése nem jelent valóságos relatív növekedést.

Egy régebbi írásunkban a racionalizáció és az emancipáció folyamatainak állandó egymásravonatkoztatását egyenesen a magyar filozófia specifikumának neveztük. Úgy gondoljuk, hogy éppen a racionalizálás és az emancipáció egymás mellett futó, de állandóan egymásba játszó folyamatai a kilencvenes évek történelmének lényegét teszik ki. Ezért látjuk a kilencvenes éveket a magyar filozófiai hagyomány értelmezésének szempontjából az elszalasztott lehetőségek évtizedének.

Kőszegi Lajos

1. Az elmúlt tizenkét évben sétáltam és olvastam Magyarországon. Régi porszagú könyveket, frissen fölvágott, törött papírú folyóiratokat, lemezszekrényből először kivett maszatos kéziratokat lapoztam. Aztán, amit olvastam és jó volt, azt mások segítségével, könyvekké formáltam. Összegyűjtés, megismerés és értékelés által láttam felderengeni egy halovány kört, amely holt bölcsek műveinek valamilyen egymáshoz tartozása volt. Várhegyi Miklóssal együtt és külön éveket töltöttünk a szent és borzalmas magyar könyvtárakban azért, hogy találjunk magunknak olyan embereket (ha már az élők között nem találunk), akik megmondják végre, milyen a világ, miért vagyunk itt, és hol van az Isten. Mindent és mindenkit kerestünk. Az (ön)cenzúrás irodalomtól és a színházból indultunk, majd az esszék szabadságán át a filozófiához érkeztünk (egészen a teológiáig), s a világ nagy árnyékvetői mellett, a magyar gondolkodók körére találtunk. Először Hamvas Béla segített ( minél többet akartunk olvasni tőle, ezért 1987 elején kínlódva és nevetve (Veszprémből és Pécsről szervezve) szerkesztettük a szombathelyi Életünk folyóirat Hamvas- emlékszámát (Életünk, 1987/9. sz.). Hamvas azonnal tovább adott minket Szabó Lajosnak és Tábor Bélának, az ő tanításuk nehezebb és sűrűbb iskolának bizonyult. A csillapíthatatlan olvasási szomjból született új összeállításunk, a Szabó Lajos-emlékszám (Életünk, 1989/9-10. sz.).

Két ilyen korszakos munka után azt gondoltuk, hogy a kiadók és szerkesztőségek kapkodnak majd utánunk. Nem így történt. Az újságírás és a lapszerkesztés taposóketrecét feladtam, irodalomtörténész-muzeológusként húztam meg magam ( olvastam. Olvasni néha nehéz, de nagyon jó. Azonban valamit "mutatnom kellett", ezért egy könyvsorozatot indítottam Pannon Panteon címmel. A filozófiai karakter az indulástól megvolt - s miután a múzeumból három év után, 1991-ben kirúgtak, így az utolsó felesleges korlát is összedőlt (, és a filozófiai karakter könyvsorozatomban fölerősödött. Nem tudtam, hová tartunk, de az világosnak tűnt, hogy van mit fölfedezni/olvasni üzlet-üzem-hivatalszerű könyvtáraink hungarikáiban. Egyre gazdagabban bontakozott ki a magyar gondolkodói hagyomány, amelyben a nevek és a művek egy növekvő körbe gyűltek, hogy egyre sugárzóbban világítsák be a megismerésben árván maradtaknak életünk sötétlő tereit. A magyar filozófusok java írásaiból egy reprezentatív olvasókönyvet akartunk szerkeszteni. Jó írásokból, jó könyvet. Törekvésünket szembe legyintette a Magyar Tudomány 1991. évi, "Rehabilitálható-e a filozófia?" című vitája (1991/3., 4. és 11. sz.), amelyből mellékesen kiderült, hogy magyar filozófia "soha nem is létezett" (1991/3. sz. 337. o.).

Ezt két okból is másként láttam. Egyszer azért, mert aki kijelentette, magyar filozófiai könyveket írt és ír, tanítványaival színvonalas magyar filozófiai folyóiratot szerkeszt, Husserlt és Heideggert fordított, filozófiát oktat, népszerű előadásokat tart ( tehát az egész tevékenysége: magyar filozófia. A másik, s ez a fontosabb ok, a nemzetközi filozófia(történet)i mezőnyhöz viszonyítva is jelentős és eredeti magyar filozófiai művekkel találkoztunk kutatásaink során. (De ha nem, akkor is meg akartuk nézni, hogy mi az, ami nincs.) Igaz, hogy az 1992-ben megjelent, Galagonya magyarok. Szemelvények a magyar nyelvű filozófiából Apáczaitól Böhmig című első olvasókönyvünk alcímében egyfajta bizonytalanság még nem engedte kifejezni, hogy például különösen Sipos Pál sorait világviszonylatban is eredeti (nem reflektív!) magyar filozófiai munkáknak tartjuk. De a két év múlva megjelent Elmész című olvasókönyvünk már alcímében jeleztük, hogy ezek az írások "Szemelvények a régi magyar filozófiából".

Ma már úgy látom, hogy magyar filozófia akkor létezik, ha a magyar nyelvű reflektív (másodlagos) műveken, fordításokon, folyóiratokon, oktatáson túl/felett, eredeti magyar filozófiai mű is van. Tehát akkortól létezik magyar filozófia, amikortól magyar gondolkodók az átélt szellemi tapasztalat által szólnak emberről, világról, Istenről. Ilyen művekre mutatott rá a Galagonya magyarok és az Elmész c. olvasókönyvünk. Közben folyamatosan Nietzschével birkóztam. Világos volt, hogy a magyar filozófiai hagyomány minden jelentős alakja Nietzsche által hipnotizált, pro vagy kontra, mindenki kénytelen színt vallani. Saját hipnotizáltságom feloldását a magyar gondolkodóktól vártam. Ugyanakkor az a benyomásom, hogy a máig napirenden lévő magyar Nietzsche-recepció (is) a kvantumosan lüktető magyar filozófia világszínvonalú teljesítményeihez tartozik. Szellemi belügyeimre válaszolva szerkesztettem meg (Kunszt Györggyel és Laczkó Sándorral) a Nietzsche-tárat (1996), amelynek "mellékterméke" volt az Ex-Symposionnak készített Nietzsche- emlékszám a Bálványok alkonyával (1994), és később A morál geneológiája kiadása (1997). A Nietzsche-üggyel párhuzamosan a magyar filozófia huszadik századi teljesítményei érdekeltek. Különösen az, hogyan lehetne művekkel bemutatni a Hanák-féle "elfelejtett reneszánszt". A számos lehetőség közül, az Athenaeum folyóirat lenyűgöző vitaülés sorozata tűnt erre a legalkalmasabbnak, elsősorban gazdagsága és kompaktsága miatt. Ismét Kunszt Györggyel és Laczkó Sándorral szövetkeztem, eredményeinket Perecz László kutatásai árnyalták, s így született meg az Athenaeum-tár. A Pannon Panteon sorozat eddigi utolsó darabja 1999 végén jelent meg Tény és titok, Szabó Lajos összegyűjtött írásai és előadásai címmel. Ez a könyv nemcsak eddigi kiadói-szerkesztői munkám ékköve, hanem talán mások számára is jelentősséggel bírhat. Ez a válaszom arra a kérdésre: van-e magyar filozófia.

2. A Pannon Panteon könyveit abszolút mértékben a mai magyar filozófiai életen kívül szerkesztettük, kínnal és nevetve, "galagonya magyarok" módjára. Nem tudom, mennyire váltak a kortárs magyar filozófia javára. Ami bizonyos, hogy az általam kiadott könyvekben szereplő írások jó néhány szerzője megelőzte a nyugati jeles elméket. Ha rossz szokás szerint, nem az eredeti magyar filozófiai munkák "fáradságos" olvasásából indulunk ki, hanem a magyar filozófiatörténet árva és magányos tudományából, abból a kevésből, amit tanulmányaikkal, könyveikkel például Bartók György, Beőthy Ottó, Hajós József, Hanák Tibor, Horkay László, Mészáros András és más magyarfilozófia-történészek rendeztek elénk, akkor számos finom összehasonlításban állja meg a helyét a magyar filozófusok (ismeretlen) névsora. Bacsó Béla, az Athenaeum-tár bemutatóján mondta, hogy "szétoszlathatja a magyar filozófiai hagyományra rakódott mítoszokat. Itt bizony nagyon komoly gondolkozók voltak, akik alaposan tájékozódtak. A mítoszok szétfújása után remélem, jön egy fiatal generáció, s ki-ki a hőséhez-mesteréhez fordulva megkezdi a feltáró kutatást." Ma talán minden lista közelebb vihet egy kölcsönösen elismerhető névsorhoz ( s onnan lassan egyszer még az olvasáshoz is. A nekem legfontosabb magyar bölcsek névsora: Boros László, Farkasfaly Dénes, Fitos Vilmos, Hamvas Béla, Horváth Sándor, Márai Sándor, Pákozdy László Márton, Schmitt Jenő Henrik, Szabó Lajos, Tábor Béla, Várhegyi Miklós, Zalai Béla. Öhozzájuk sokszor visszatérek, s ahogy Szabó Lajos mondja, telt vedrekkel érkezem.

3. Azt nem tudom, hogy másnak mit kellene tennie. Ám magamnak óriási terveket készíthetek. Folytatni lehetne a magyar bölcselet feltárását, akár szisztematikusan, akár természetes vonzalmak szerint. A szisztematikus munkához semmilyen minimális feltétel nincs, marad tehát a kínlódás és nevetés. Régóta foglalkoztat a magyar filozófia Apáczai előtti, s persze utáni nem magyar nyelvű irodalma, egészen a huszadik századig. A huszadik századi anyagból jó volna hazahozni a javát (néhány nemzetközi hírű magyar filozófus pár írását, mint Lakatosét, Polányiét hazafordították). Az itthoni hagyatékok kiásásának megkezdésére is látni már példát. Folytatni lehetne a folyóiratok feltárását, repertóriumok készítését (például a Tudományos Gyűjtemény, a Magyar Philosophiai Szemle 1882-1891, a Bölcseleti Folyóirat, A Szellem stb. kutatását). Tizenkét éven át nemcsak olvasni volt jó, hanem megmutatni másoknak is, hogy micsoda kincseket találtunk. Egyszerűsödök. Ma már elég, ha csak egy fül vagyok.

Kunszt György

A pozitivizmustól a szellemtörténetig című, az Osiris által 1998-ban kiadott, s a mindmáig leghosszabb életű - 1892- től 1947-ig rendszeresen megjelenő, Athenaeum nevű -magyar filozófiai folyóirat történetével foglalkozó könyvének 15. oldalán Perecz László - "kísérlet"-képpen - 6 nevet ad meg, mint "a lap legjelentősebb teljesítményt nyújtó szerkesztőinek - szerzőinek - szereplőinek" névsorát. Ez a hat név: Böhm Károly, Alexander Bernát, Pauler Ákos, Lukács György, Prohászka Lajos és Hamvas Béla. E hat név ki-emelésével egyetértek, s úgy vélem, hogy ez a hat név alkalmas arra, hogy velük a magyar filozófiai hagyományt - mintegy első közelítésben - megragadjuk. Úgy vélem azonban, hogy ez a hat név kiegészítésre szorul, s az alábbiakban erre teszek kísérletet.

Az Athenaeum-nál maradva - véleményem szerint - nem lehet kihagyni Brandenstein Béla nevét. Brandenstein Béla filozófiai teljesítményének értékéről lehet igen különbözőképpen vélekedni, s lehet hitelt adni annak a - Mátrai László által produkált - politikai inszinuációnak, amit Perecz László könyvének 199. oldalán idéz; azt azonban nem lehet elvitatni Brandenstein Bélától, hogy a Magyar Filozófiai Társaság akkori elnökeként ő volt a motorja, és - szinte kivétel nélkül - a vitavezetője annak az 1938 és 1944 között lefolytatott, szerintem nemzetközileg is eléggé egyedülálló 40 vitaülésnek, amelyeket az Athenaeum teljes részletességgel leközölt, s amihez hasonlót a magyar filozófiai élet azóta sem tudott összehozni. Ezekkel a vitaülésekkel a Magyar Filozófiai Társaság arra tett kísérletet, hogy elemezze és értékelje az akkori európai filozófia döntő diszciplínáinak és törekvéseinek a helyzetét, beleértve ebbe a filozófiatörténet legnagyobbjainak korszerű értelmezését is. Ez a vállalkozás - minden megállapítható fogyatékossága ellenére is - kiemelkedő dokumentuma a magyar filozófiai élet története egyik szakaszának, s nélkülözhetetlen a magyar filozófiai hagyomány egésze jellemzésének szempontjából is.

Perecz László 6 nevét az Athenaeum tekintetében tehát 1 névvel egészíteném ki, Brandenstein Béláéval. A magyar filozófiai összhagyomány szempontjából azonban további 4×6 kiegészítést tartok szükségesnek.

Első kiegészítő "hatos"-om ugyanarra a periódusra vonatkozik, amelyben az Athenaeum is létezett, a 19. sz végétől a 20. sz közepéig tartó szakaszra. Az általam itt megadni kívánt 6 név: Schmitt Jenő Henrik, Zalai Béla, Szabó Lajos, Fülep Lajos, Karácsony Sándor és Vatai László. Ezek közül az első ötnek ma már jelentős hazai irodalma van. Itt meg kell említeni, hogy Szabó Lajos - saját maga által is hangsúlyozottan - sok szempontból jelentette Schmitt Jenő és Zalai Béla folytatását, Hamvas Béla pedig több tekintetben is a Schmitt Jenő és Szabó Lajos-féle törekvésekhez sorolható. Ezek közül kiemelhető a kereszténységen kívüli vallások iránti hangsúlyos filozófiai érdeklődés, még akkor is, ha Hamvasnak - Schmitt Jenővel és Szabó Lajossal ellentétben - soha sem volt érzéke és hajlandósága a filozófia Arisztotelész-Aquinoi Szent Tamás-Descartes-Kanton át vezető vonalának a méltatásához. Fülep Lajos, Karácsony Sándor és Vatai László mindhárman református teológiát (is) végeztek, s mindhármuknak jelentős szerepe volt a népi írók moz-galmának létrejöttében, ill. formálódásában. Közülük Vatai László kevéssé ismert. Dosztojevszkíjről és Adyról írt (egzisztencialista) filozófiai szempontból kulcsfontosságú monográfiákat. 1947-ben történt emigrálása után után ezek Amerikában angol nyelven is megjelentek.

Második "hatos"-ommal azt kívánom jelezni, hogy a figyelmet érdemlő magyar filozófia nem a 19. sz végén vette kezdetét, hanem visszakövethető a késő középkorig. Visszafelé haladva Berzsenyi Dánielt a Poétai Harmonistica megírására tekintettel kell kiemelni, aminek alapján a Magyar Tudományos Akadémia tagjává választották. Bessenyei Györgynek A filozófus című drámáját, s A Holmi és A Bihari Remete című bölcselő írásait kell figyelembe venni. Apáczai Csere János a Magyar Encyclopaedia révén közismert, Szenci Molnár Albert Discursus de summo bono című magyar nyelvű írása kevéssé. Pázmány Péter Isteni Igazságra Vezérlő Kalauz - a kora katolikus teológiájának és filozófiájának a legfelső szintjét képviselte. Temesvári Pelbárt latin nyelvű prédikációit elsősorban magyar (ferences) rendtársai prédikációkészítésének a segítésére írta, azonban Európaszerte használták, s a skolasztika nagy alakjainak alapos ismeretét mutatják.

Harmadik "hatos"-ommal azt kívánom demonstrálni, hogy filozófia és költészet között nem lehet éles határvonalat húzni, s hogy a magyar filozófiai gondolkodásról sem lehet adekvát képet rajzolni kiemelkedően fontos magyar költők bölcseletbe hajló gondolatainak feldolgozása nélkül. Ady, Madách, Vörösmarty és Pilinszky esetében ez evidens. Komjáthy Jenő költészetét Eiseman György Szimbolum és metafizika Komjáthy Jenő költészetében c. munkája (1997) vezette vissza meggyőzően elsősorban a gnoszticizmusra és Schmitt Jenő Henrikre, de Spinozára, Schopenhauerre, Nietzschére és Palágyi Menyhértre is. Rába György Babits Mihály költészete c. monográfiájában (1981) hangsúlyozza, hogy "az induláskor filozófusnak készülő Babits a tudatállapot egy-egy metszetének tekintette verseit", s hogy költészetében "filozófiai kérdésekkel tágította szemhatárunkat". Heidegger Hölderlin-kultusza után a magyar költészet filozófiai relevanciájának gondolata sem lehet meglepő, nem is beszélve Nietzschéről, akinek az oeuvre-jében helyenként folytonos az átmenet költészet és filozófia között, s aki döntő hatást tett Ady, Kosztolányi, Babits, Juhász Gyula költészetére.

Utolsó "hatos"-omat külföldi filozófiai szótárakból veszem. A The Cambridge Dictionary of Philosophy (1995) "döntéselmélet" megnevezésű címszavában (az azóta Nobel-díjas) Harsányi János nevével találkozunk, a "matematika filozófiája" címszóban pedig Lakatos Imrével, mégpedig mindkettővel érdemi, a teljesítményüket precízen összefoglaló módon. A Kröner kiadó Philosophisches Wörterbuch-jának (1972-es dátumú és 743- oldalas) kisszótárában "Magyar filozófia" címszó is található. Nem meglepő, hogy ebben - többek között - megtaláljuk Böhm Károlyt, Pauler Ákost és Lukács Györgyöt (akiket nem is építek bele ebbe a "hatos"-ba, hiszen már Perecz Lászlóéban is szerepeltek), az viszont különösen örvendetes, hogy Palágyi Menyhérttel ez a kisszótár nem csupán a "Magyar filozófia" címszóban foglalkozik, hanem külön címszót is szentel neki, akárcsak Lukács Györgynek. E kisszótár "jelentős újskolasztikus"-ként említi Horváth Sándort, akit Magyarországon inkább csak egyházi körökben ismernek, de ott sem nagyon méltatják. A szótár megemlíti a (piarista szerzetes) Horváth Cyrillt (1804-1884), figyelmet keltően azzal jellemezve, hogy "konkretizmus"-nak nevezett filozófiai koncepciójában "össze kívánta békíteni" az összes filozófiai rendszert. Lehangoló, hogy Horváth Cyrill nevét még a Magyar Nagylexikon vonatkozó, 1999-ben megjelent kötetében sem lehet megtalálni. A magyar Kröner-címszó azzal is meglep, hogy a magyar filozófia kezdeteit a Magyarországra át-települt német késő-skolasztikus Petrus Nigri-re vezeti vissza (meghalt 1484-ben), akiről a Magyar Remekírók sorozat A magyar középkor irodalma című kötetében sem találtam semmit, pedig ez a kötet részletezi pl. Temesvári Pelbárt skolasztikus forrásait, hivatkozásait. Némi iróniával azt lehetne mondani, hogy szerencsére még külföldi forrásokból is rekonstruálható az a magyar filozófiai hagyomány, amelynek létezését nálunk sokan két-ségbevonják, egyedül és csakis Lukács György nemzetközi számontartottságát ismerve el.

Az eddigiekben felsorolt (5×6)+1 név közül többre azt lehet mondani, hogy voltak náluk fontosabbak is, és proponálni lehet, hogy ezek helyett vegyük be pl. Sípos Pált, Erdélyi Jánost, Bartók Györgyöt vagy Kornis Gyulát, az utóbbit már csak a magyar filozófiai nyelvre vonatkozó vizsgálódásai miatt is. Ilyen vitáknak lehet helyük, de ezekre itt most nincsen mód, de talán szükség sem. A felsorolt nevekkel csak azt kívántam illusztrálni, hogy - véleményem szerint - a magyar filozófiai hagyomány csak közepesen átfogó vizsgálatához is figyelembe kell venni vagy 25 usque 40 szerzőt, gondolkodót. Másrészt, ezek számának pontos meghatározásánál fontosabbnak tartottam azoknak a merítési irányoknak a megadását, amelyeket "hatos"-aimmal jelezni akartam. A megadott öt merítési főirány a következőképpen összegezhető:

1. A 20. század legjelentősebb katedrafilozófusai.

2. A 20. század nagyhatású és/vagy jelentős, katedra nélküli filozófusai, gondolkodói.

3. A 15-19. század magyar gondolkodói, filozófusai.

4. A magyar költészetben megjelenő bölcselet.

5. Külföldre exportált filozófusaink.

Ezek után térhetek vissza közvetlenül, s - a terjedelmi kötöttségek miatt már csak röviden - a körkérdésben Perecz László által feltett három konkrét kérdésre.

Az elsőre - a fentiekből következően - az a válaszom, hogy magyar filozófiai hagyomány létezik, s úgy vélem, hogy vele - viszonylagos teljességre törekedve - a "hatos"- aimmal jelzett strukturáltság szem előtt tartásával kell foglalkozni.

A harmadik kérdés jó részére ma is érvényes választ adott Bartók György Teendőink a magyar filozófia történelmének ügyében című tanulmányával, amely az Athenaeum 1928 évi évfolyama 153-162. oldalán található. A már elvégzett tekintélyes feltáró munka is részletes bibliográfiát érdemelne. Ezen a helyen csak a Veszprémben - döntően Kőszegi Lajos által - szerkesztett Pannon Panteon sorozat következő köteteire szeretném felhívni a figyelmet: Galagonya Magyarok - Szemelvények a magyar nyelvű filozófiából Apáczaitól Böhmig. 1992. - Elmész - Szemelvények a régi magyar filozófiából. 1994. - Nietzsche-tár - Szemelvények a magyar Nietzsche- irodalomból 1956-ig. 1996. - Athenaeum-tár - A Magyar Filozófiai Társaság vitaülései 1938-44. Repertórium. 1998. - Tény és titok - Szabó Lajos összegyűjtött írásai és előadásai. 1999.

A második kérdésre az a válaszom, hogy a magyar filozófiai hagyomány jelentős szerepet játszhat a magyar filozófia kortársi megújulásában és a magyar filozófia múltja sokat mond a magyar filozófia jelenének. Ennek a két - apodiktikus - állításnak a kifejtésére már csak terjedelmi okokból sem maradt lehetőségem, de elsősorban arra törekedtem, hogy eléggé árnyalt képet adjak arról, amit a - folytatásra váró - magyar filozófiai hagyománynak tartok.

Laczkó Sándor

A magyar filozófiai kultúra viszonyát saját trad(ciójához régóta az esetlegesség jellemzi. A filozófia hazai művelésének és oktatásának története sokáig - az utóbbi évek biztató kivételeitől eltekintve - tematikusan csak alig-alig váltott ki érdeklődést. A történelmi és ideológiai cezúrák miatt filozófiai kultúránk saját előzményeit nem élhette meg a folyamatosság jegyében, ennek következtében a filozófia hazai művelésére - bizonyos megszorításokkal - sohasem a folyamatos építkezés, hanem az állandó újrakezdés volt a jellemző. A magyar filozófiai kultúra múltban gyökerező elmaradottságát többek közt nyelvi, intézményi, személyi, társadalmi, kulturális és mentális okokra szokás visszavezetni. ĺgy a filozófia műveléséhez nélkülözhetetlen intézményrendszer és a filozófiai "műnyelv" kései és lassú kialakulására, a filozófiai iskolák, illetve iskolateremtő személyiségek hiányára és ellentmondásosságára. A társadalmi, gazdasági és kulturális elmaradottságra, amennyiben az ebből fakadó modernizációs kihívásokra a még csak önmaga megteremtésével elfoglalt filozófiai kultúránk érdemben csak kevéssé tudott választ adni, az irodalom hagyományosan kedvezőbb feltételeket biztosított az eszmék és gondolatok befogadásához. S létezik egy hagyományosnak nevezhető (le)értékelési szempont, miszerint érdemi produktuma alig lévén a magyar filozófiai tradíciónak, ("a magyar nem a filozófia népe", "a filozófia idegen nemzeti kultúránktól", "a bölcsészet mint tudomány nélkülünk is ott állna, ahol áll"), ezért hazai művelésének történetére nem is érdemes odafigyelni, mert nem része az európai filozófia történetének, nem járult hozzá a filozófia egyetemes sorsának alakításához. Eszerint a filozófia több annál, hogysem nemzeti alapokon határozza meg önmagát. Nemzeti kultúrához kötöttsége, a klasszikus filozófiai gondolatok hazai recepciója csak másodlagos szempont.

A magyar filozófiai hagyományhoz való viszonyunk tehát minimum problematikus. Alighanem akkor tesszük jól, ha a létéről vagy nemlétéről szóló vitát felfüggesztjük, mert nézőponttól és alapállástól függően számtalan érv hozható fel mind mellette, mind pedig ellene. Saját hagyományunkkal szembeni elvárásainkat nem szabhatjuk a nálunkénál fejlettebb filozófiai kultúrák teljesítményéhez, a magyar filozófiának valóban nem voltak kanti, hegeli nagyságai (nem időzött nálunk túl sokat a világszellem). Ám ha nem is születtek klasszikus filozófiai mércével mérhető és kanonizálható teljesítmények, s ha nem is jött létre az európai filozófiai hagyomány részét képező magyar filozófia, nemzeti kultúránkon belül a filozófiának volt némi jelentősége, volt magyar filozófiai recepció, terjedt a filozófiai műveltség. A filozofálás háttérmotívumaként pedig meghatározó (de nem kizárólagos) volt az a nézet, miszerint a magyar nemzeti kultúra gazdagodik azáltal, ha befogadja a filozófia egyetemes értékeit. A magyar filozófiai hagyománynak talán éppen az a legfontosabb produktuma, hogy fokozatosan megteremtődtek a filozófia művelésének, a kurrens bölcseleti áramlatok hazai adaptációjának nyelvi, intézményes és kulturális feltételei, önálló filozófiai fórumok jöttek létre, folyóiratok, könyvsorozatok jelentek meg, bölcseleti társaságok alakultak, a filozófia beépült az egyházi neoskolasztikus befolyástól fokozatosan mentesülő egyetemi oktatásba, s egyre szélesebb rétegekhez jutott el, s hogy lehetővé vált filozófiai problémák megfogalmazása magyar nyelven is. Nemzeti filozófiatörténet alatt így elsősorban a filozófia magyar kultúrán belüli megjelenését, hatását érthetjük, azt a módot, ahogyan folyamatosan kialakult a filozófia hazai művelésének praxisa, ahogyan az európai filozófiai hagyomány, a különböző filozófiai áramlatok befogadása megtörtént, ahogyan ezzel párhuzamosan önálló alkotások születtek, s nem egy specifikusan magyar filozófiai rendszert vagy nézőpontot, amely hatással lett volna a filozofálás európai gyakorlatára. Annak viszont határozottan megvan a maga története, ahogyan a filozófia gondolatok adaptációja végbement, ahogyan a filozófia megjelent a magyar nyelvi és kulturális közegben, s ahogyan az alkotó és befogadó mechanizmusok működtek. A filozófiai gondolkodás hazai történetének kutatása így kikerülhetetlen filozófiatörténészi feladat, noha a vizsgálódás elsősorban talán nem is filozófiai, filozófiatörténeti, hanem kultúrtörténeti dimenziókat nyit meg számunkra.

A kérdésre, miszerint létezik-e magyar filozófiai hagyomány, az előzőek értelmében adhatunk igenlő választ, noha ez a hagyomány olyan amilyen, jelenlegi filozófiai életünk előzményéül szolgál ugyan, de aktuális jelenlétét, hatását tekintve korlátozott. Nem hiszem, hogy a mai filozófiai folyamatok megértése, egy szervesebb magyar filozófiai kultúra megteremtése elsősorban a magyar filozófiai hagyomány ismeretén múlna. Többek közt akkor tekinthető organikusnak egy filozófiai kultúra, ha figyelmét nem kerüli el önmaga még oly esetleges hagyománya. Eme tradíció kutatásával ugyan nem kerülünk közelebb a kurrens filozófiai problémákhoz, a filozófia egyetemes sorsának feltérképezéséhez, ám magára valamit is adó filozófiai kultúra mégsem kezelheti önmaga hagyományait mostohán, saját háttérországának rendezettségében érdekelt kell, hogy legyen.

Ha problémás a múlthoz való viszonyunk, akkor a jelenhez való viszonyunk is az. Mert örökösen felveti a kérdést, hogy lehet-e, illetve hogyan lehet magyar nyelvi és kulturális közegben filozófiát művelni, hogy milyen legyen filozófiai kultúránk, a filozófia művelésének milyen lehetőségei adottak számunkra ma, mi határozza meg mai filozofálásunk gyakorlatát? A múlt hosszasan sorolható kérdései így a jelen kérdései is, nem lezárt, hanem mindig visszatérő kérdések. Ha úgy tetszik, ezeket a kérdéseket (s nem feltétlenül a válaszokat) kaptuk örökül elődeinktől. A magyar filozófiai hagyomány teljesítményei talán sok esetben feledhetők, de az iménti kérdésekkel jelzett háttérmotívumai nem. Szellemi életünk és kultúránk ma sem nevezhető filozofikusnak. Specifikusan magyar nemzeti filozófiáról ugyan már régóta nincs szó, de a filozofálás magyar nyelvéről és közegéről igen. A magyar filozófiai kultúra alakulásának megvannak a maga alternatívái. Mások az életkörülményeink és élményeink itt Közép-Európában. Talán nem volna baj, ha a hagyományos receptív mechanizmusok és a saját élményvilág, a befogadás és az önálló alkotás igénye együttesen jelenne meg a hazai filozófiai gondolkodásban. Ha a filozófia valóban kultúraformáló esemény lehetne.

Számtalan adóságunk van még a magyar filozófiai hagyomány kutatása terén. Korszakok, életművek monografikus feldolgozása hiányzik. Ám én - hogy csak egyetlen, általam fontosnak tartott dolgot emeljek ki - mást is hiányolok, méghozzá a publikációk pontos bibliográfiai nyilvántartását, vagyis a magyar nyelvű filozófiai szakirodalomban való megbízható tájékozódás lehetőségét. A mai napig nem létezik olyan egységes bibliográfia, amely pontos információkkal látna el bennünket a magyar nyelven megjelent filozófiai publikációkról. Az adatok sok helyen, sokféle módon vannak rögzítve, léteznek részbibliográfiák, ugyanakkor alkotó személyiségek életmű- bibliográfiái nem állnak rendelkezésünkre, sőt a kurrens szakirodalomban való tájékozódás is nehéz. A probléma korántsem új keletű. A XIX. század végétől többször megfogalmazódott az igény a filozófiai publikációk összegyűjtésére és feldolgozására vonatkozóan. Csak egyetlen példát említek. Bartók György egy 1928-ban megjelent írásában összefoglalta a teendőket a magyar filozófia történeténetének kutatása tekintetében. Az általa vázolt munkaprogram első pontja a magyar filozófiai bibliográfia összeállításának szükségességét hangsúlyozta, mert véleménye szerint egy alapos bibliográfia nélkül még azt sem lehet felmérni, hogy a filozófia hazai művelése során milyen művek jelentek meg nyomtatásban. Azóta sem áll rendelkezésünkre megbízható és teljes bibliográfia. Pedig egy ilyen bibliográfia, vagy szakirodalmi adatbázis létrehozása már pusztán amiatt is fontos feladat lenne, mert jelenleg évente mintegy 1000-1200 filozófiai vonatkozású publikáció (könyvek, tanulmányok, recenziók, fordítások stb.) jelenik meg magyar nyelven, ami feltételezi, hogy a filozófiának számos művelője mellett érdeklődő hazai közönsége is van).

A tudományos kutatás és kommunikáció ma nagyrészt a rendelkezésre álló információkon alapszik. Az információs infrastruktúra fejlődése pedig szinte parancsolóan írja elő számunkra, hogy éljünk a számítógépes hálózatok által nyújtott lehetőségekkel. Ma már nem okoz gondot, hogy elektronikus hálózati úton tájékozódjunk a külföldön megjelenő legfrisebb filozófiai szakirodalomban. Talán nem ártana, ha legalább a publikációk nyilvántartása, a tájékozódás biztosítása, egyáltalán a magyar filozófiai kultúra háttérországának rendezettsége tekintetében behoznánk valamit a fejlettebb filozófiai kultúrákkal szembeni lemaradásból. A kurrens bibliográfiák összeállítása mellett a magyar filozófiai múlt során született publikációk összegyűjtése, feldolgozása és rögzítése nagyban megkönnyíthetné a tájékozódást, és elősegítené a kutatói tevékenységet, ezáltal a magyar filozófiai hagyomány viszonylagos értékeinek a feltárását és értelmezését, sőt alapja és megbízható háttérforrása lehetne a későbbiekben minden recepciótörténeti vizsgálódásnak. Egy ilyen program megvalósítása esetén olyan egységes elektronikus szakirodalmi adatbázis állhatna a hazai filozófiai, sőt tágabb értelemben szellemi és tudományos élet rendelkezésére, amely hálózati úton mindenki számára könnyedén elérhető és kezelhető lenne, s amely alapján tájékozódni lehetne mind a kurrens, mind pedig a régebbi magyar nyelvű filozófiai szakirodalomban. A szakma egyre hangsúlyosabban megfogalmazódó igényét elégíthetné ki ezáltal. Az adatbázis járulékos részeként pedig az egyes publikációs tételek interaktív megjelenítésével, egy digitális szakirodalmi archívum létrehozásával az információáramlás és a kommunikáció új formáinak kialakítása irányába tehetnénk nagy lépést. A magam részéről mindezt nemcsak fontosnak tartanám, hanem ennek érdekében igyekszem lépéseket is tenni.

Akár mai, akár régebbi magyar filozófiai szövegeket olvasunk, tematikus kérdésekbe ütközünk. Látnunk kell, hogy a Van-e magyar filozófiai hagyomány? kérdésére adott válaszok felvetik a Milyen a mai magyar filozófiai kultúra?, a Milyen filozófiai életünk ma? kérdéseit. Milyen releváns válaszaink vannak ezekre a kérdésekre? Vagy csak teendőink volnának?

Lendvai L. Ferenc

Az elmúlt tíz évben elég sok megnyilatkozás látott napvilágot a magyar filozófiai hagyomány létének kérdésében. A diszkussziók során megfogalmazódott, illetve kikristályosodott néhány megállapítás, melyek ugyan szinte közhelyszerűen is megfogalmazható igazságokat tartalmaznak, ám a közhelyeknek is jogosultságuk lehet, ha képzelgésekkel szemben fogalmazzák meg őket. Ilyen Lapalisse-féle igazságoknak tekinthetjük: (1) Nincs és nem is lehetséges valamiféle eredendő és sajátos magyar filozófia (Karácsony Sándor eleinte ugyan beszélni látszott ilyesmiről, később azonban ennek a prima facie irracionális eszmének igenis racionális megoldást adott), ahogyan nincsen persze eredendően görög vagy német filozófia sem. Igaz, hogy Platón vagy Arisztotelész filozófiája a görög, Kant és Hegel filozófiája meg a német nyelv és gondolkodás közegében fogalmazódott meg, s ez nyilván ad neki bizonyos megformálásbeli sajátosságokat, melyekről a művek fordítói sokat tudnának beszélni - ettől még azonban e filozófiák nemcsak a görögök illetve a németek tulajdonai, hanem az egész filozófus-közösség és filozófia-olvasó nagyközönség számára hozzáférhetők. (2) A nyelvi és gondolati megformáltságban (vö. Whorff-féle nyelvelmélet) tehát nyilván mindig jelentkeznek ugyan szociokulturális sajátosságok, ezek azonban valóban a megformáltságban jelentkeznek, s nem leküzdhetetlen akadályai a tartalom más nyelven történő visszaadásának. A középkori filozófiai irányok különbözőségei nem a nyelvi vagy nemzetiségi hagyományok mentén strukturálódtak (pedig volt elég ilyen különbség Aosta és Canterbury, Köln és Párizs között), hanem a latin nyelvű kozmopolita kulturális közegen belül, ettől független erővonalak mentén. A Britanniában dominánssá vált empirista, a Franciaországban dominánssá vált racionalista, a német területeken dominánssá vált dialektikus hagyomány nem an sich az angol, a francia, a német nyelv szülötte, mint inkább ezek a dominánssá lett hagyományok alakították magukhoz a nyelvet (a német anyaországtól elkülönülő Ausztriában ez nem is történt meg így). (3) Ha eleve lehetséges közös nyelv, legyen az akár a közös latin vagy angol (vagy a matematizálható tudományok számára a matematika), akkor a más nyelvre való lefordíthatóság problémája persze nem is vetődik föl, egyéb esetekben azonban igen. Ebben (de csak ebben) a tekintetben a filozófiai alkotások a költői alkotásokhoz hasonlíthatók. A kérdés akkor pedig az lesz, hogy mikor fognak erőfeszítéseket tenni egy görög, német vagy magyar költői vagy filozófiai teljesítménynek egy másik nyelvre történő fordítására: nos, nyilván akkor, ha ezt a teljesítményt olyannak ítélik, ami a másik nyelvi és kulturális közeg számára is fontos és új mondanivalót hordoz. Norvégül vagy dánul éppúgy nem tud senki Nyugat-Európában, mint hollandul, mégis lefordították nemcsak Ibsent, de Kierkegaard-t is - nem tudunk azonban hollandi filozófusok nemzetközi sikeréről Multatuli irodalmi sikere mellett. Mármost Pauler Ákost bizonyára könnyebb németre fordítani, mint Ady Endrét, Brandenstein Béla meg egyenesen németül írta műveinek jelentős részét - ha tehát mégsem épültek be a német és rajta keresztül a nemzetközi filozófiai kultúrába, akkor ez azt jelenti, hogy műveikben (legalábbis eddig) nem fedeztek föl olyan mondanivalót, amit előttük még senki nem fogalmazott meg hatásosan nemzetközileg. Lukács György - részben eleve németül irt, részben németre fordított - műveinek azonban éppúgy megvolt a nemzetközi sikerük, amint az Kierkegaard műveinek esetében történt, bármekkora különbségek legyenek is egyébként köztük.

Eddig a közhelyek. Ami azonban következtetésként adódik, talán már nem közhely. Mi ugyanis (mi magyarok, vagy még inkább: mi magyar filozófusok) tudjuk, hogy igenis vannak vagy lehetnek értékek Pauler vagy akár Brandenstein stb. műveiben is, legalábbis a mi számunkra - ha nyilván nem is akkorák, mint Kierkegaard vagy Lukács, vagy más összevetésben, mint Ady Endre oeuvre-jében. Miközben nemhogy a nemzetközi filozófiai irodalom, de a magyar ún. művelt közönség sem igen hajlandó tudomást venni erről. Így fogalmazódik meg azután "filozófiai hátramaradottságunk" több évszázados tézise, s válik a magyar filozófiai hagyomány domináns elemévé a kisebbrendűségi komplexus.

De vigyázat! A hollandusoknak és a hollandiai filozófusoknak nincs kisebbrendűségi komplexusuk, azért mert ők kis nép, vagy mert (Spinozát most nem számítva) nincs nemzetközi hírű filozófusuk. A nyolcvanas években több magyar- holland filozófustalálkozó zajlott le (a konferencia-anyagok közül egy Hollandiában megjelent, a többit a Lukács Alapítvány támogatásával sikerült ugyan nyomdakész állapotba hozni, de a kinyomtatásra évek óta nincs pénz), aholis a holland kollégák fontosnak tartották elmondani: a magyar és a holland egyaránt kis nép, de mindkettőnek vannak nagy kulturális értékei. Habár nem egyformán: Hollandiának van Rembrandtja, Magyarországnak meg Bartókja - és aztán boldogan fedezték föl maguknak Csontváryt. Büszkék tehát az értékeikre, és tisztelik mások értékeit - de ha nekik nem lenne Rembrandtjuk, illetve nekünk Bartókunk, akkor más meglévő értékeket tisztelnének. Mi gyakran idézzük Zrínyi (a maga cirkumstanciái közt csodálatosan helyénvaló) mondását, miszerint "egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók", de néha az emfázis mintha zavaró felhanggal vegyülne: hogy ti. mi nem, de mások talán igen. Bízom benne, hogy egy könyvemben sikerült megmutatnom: Közép-Európa nincs, nem volt, és nem is lehet soha. Magyarországon azonban tudományos kutatóintézeteket és egyetemi tanszékeket bazíroznak e fogalomra, kifejezve azt az öntudatot, miszerint mi (ha már nyugat- európaiak nem lehetünk) közép-európaiak vagyunk - mi igen, de orientális és balkáni szomszédaink persze nem! Holott nem az a nemzet alábbvaló, amelyiknek nincsenek (Rembrandt vagy Bartók nagyságrendű) értékei, hanem az, amelyik nem becsüli meg a meglévő értékeit. A kisebbrendűségi komplexus nem egyszerűen egy kis nép sajátja, hanem olyan kis népé, amely mindenáron nagy akar lenni vagy annak akar látszani. Magyarország nem "alábbvaló" attól, ha nincs a brithez, a franciához, a némethez hasonló nagyságrendű filozófiája (ez tudomásul veendő tény, mely történelmünkből és kultúrtörténetünkből adódik), ha viszont mindenáron erre a szintre akarjuk magunkat fölfújni, csak nevetségessé válunk. Szégyellnünk ugyanis csak azt kell, ha nem becsüljük meg a ténylegesen meglévő értékeinket.

Nem gondolom, hogy a kortárs magyar filozófiának vagy filozófiai életnek föltétlenül úgymond "megújulnia" kellene, márcsak azért sem, mivel nem világos, hogy ez mit jelent. Lehetséges persze, hogy a magyar filozófia tényleg meg fog - valamilyen értelemben - újulni, de ennek egy előzetes programja a fejlődés erőltetését jelentené. A fejlődés azonban szerves folyamat, s így nem tudható előre, milyen előzetes terv válik be, és milyen nem. Nemcsak művek születése nem tervezhető, de mozgásoké sem. Alexander és Bánóczi például derék középszerű filozófusok voltak, mégis nagy sikert és máig tartó pozitív hatást értek el a Filozófiai Írók Tára megindításával. Ezzel szemben Lukács és Fülep nem voltak akármilyen tehetségek, mégis megbuktak A Szellem erőltetett "megújulási" törekvéseivel.

Aminek tehát tényleg meg lehetne és alkalmasint meg is kellene újulnia, az a magyar filozófiai kultúra, s ehhez tényleg tanulhatunk valamit a magyar filozófiai hagyományból: mégpedig azt, hogy nem "eredményeket elérni", hanem egyszerűen dolgozni kell.. A társadalmi és politikai közéletnek programot adó elméletek erőltetése: voluntarizmus, az öncélú elemzésekben való elmélyülés: nárcizmus. Az éppen aktuális dernier cri importja éppolyan külsődleges eredetieskedés, mint a klikkbe zárkózás és minden egyéb ignorálása. Mint 15 éven át a Magyar Filozófiai Szemle főszerkesztőjének, bőségesen volt alkalmam megismerkedni e magatartástípusokkal. Mindezek álmegoldások. Erre is alkalmazhatók Prohászka Lajos - más összefüggésben mondott - szavai: "Nem az elvért folyt a küzdelem, hanem inkább az elv volt a küzdelemért." Menjünk be egy könyvesboltba, és nézzünk körül: mi kapható, menjünk be egy könyvtárba, és vizsgáljuk meg: mi olvasható ott (mármint nem a katalógus szerint, hanem tényleg) - ilyesmiken mérhető le a filozófiai műveltség állása. Hagyomány nélkül nincs megújulás, ahogyan klasszikus nélkül sincs modern. Ezért kevés dolog okoz ma akkora kárt Magyarországon, mint az ún. "posztmodern" anarchista tudomány- és tradícióellenessége, gátlástalan szubjektivizmusa. A példaként említett hollandiai filozófiai kultúrának nem árt, mert az elég erős hozzá - előbb filozófiai műveltségünk legyen hát nekünk is, a többi majd jön magától. Vagy ha nem, akkor úgyis minek.

Nem sokat tudunk, holott mindent tudnunk kellene, keveset végeztünk el, tehát sok mindent kell elvégeznünk. A jelen állapot: nemzeti szégyen. Pontos adattárakra, használható bibliográfiákra és monográfiákra, tervszerű szövegkiadásokra lenne szükség. De hogyan remélhetnénk mondjuk egy "Magyar Filozófiai Írók Tára" sorozatot, amikor a Filozófiai Írók Tára is halott?! (És ez senkit nem zavar.) Hogyan remélhetnénk a - jelentős vagy kevésbé jelentős - magyar filozófusok életművének földolgozását, amikor egyetlen igazán nagy filozófusunk, Lukács György életművének földolgozása is ott tart, ahol?! (És a nyomorral küszködő Lukács Archívumon kívül ez sem zavar senkit.) Ha sokan azt gondolják: magyar filozófia lesz, én azt szeretem hinni: volt is.

Mester Béla

Nemigen szokás a magyar filozófiáról konferenciát szervezni, tanulmánykötetet szerkeszteni, kurzustervet összeállítani anélkül, hogy rögtön az elején hosszas fejtegetésekbe ne bocsátkoznánk a tárgy puszta létének, így a vállalkozás jogosultságának a bizonyítására. Ez a felfokozott önreflexió vajon maga a filozófiának minden tárgyára, így önmagára is vonatkozó örök és folyton újra feltámadó rákérdezése, vagy csupán mentegetőzés annak jeleként, hogy tevékenysége értelmében, értékében a magyar filozófia történetírója sem biztos? Mind a két állítás igaz, ugyanis a bizonytalanság mélyén régi, alapvető önértelmezési és a kultúra természetére vonatkozó toposzok húzódnak meg. Amikor pár éve először gondoltam végig ezt a problémát, hajlamos voltam e toposzokat a kultúra történeti önreflexiója, jelen esetben a magyar filozófiatörténet-írás által lerombolandó idolumoknak látni, melyek elemzésére a kalapács az egyedül alkalmas eszköz. Ma már azt gondolom, hogy hasonló toposzok nélkül elképzelhetetlen bármilyen kulturális önkép, ezért a feladat inkább e "bálványképek" láthatóvá tétele, néha átépítése vagy tatarozása, sőt, akár újak állítása annak érdekében, hogy munkánk során ne ütközzünk beléjük, hanem inkább meghitt tájékozódási pontként használjuk azokat.

Ezen idolumok mindegyike valamiképpen az egyetemesség/partikularitás, valamint a filozófia/irodalom fogalompár filozófiatörténeti alkalmazásából keletkezett. A nálunk Erdélyi közvetítésével meghonosodott hegeliánus gondolat az egyetemeshez a filozófiát, a partikulárishoz - egyebek között - a szépirodalmat köti. Az elgondolás Hegel rendszerén belül konzekvens, logikus: az irodalom érzelmeket, hangulatokat fejez ki, a filozófia pedig gondolatokat. Mivel az érzelmek sokfélék, ezeket sokféleképpen kifejezni erény, tehát jó, ha minél több nemzeti irodalom minél sajátszerűbben foglalkozik ezek ábrázolásával, e sajátszerűség pedig a különböző nyelvű nemzeti irodalmakban nyilvánulhat meg a legkönnyebben. A logikai igazság viszont mindenütt egy, így a nemzeti filozófia fogalma éppolyan képtelenség, mint a nemzeti matematikáé. Ez a filozófiai eredetű és a magyar kultúrában is egy filozófus által meghonosított fogalmi séma a (nemzeti) szépirodalmat könnyűszerrel fölmenti a világirodalommal való szembenézés kényszere alól, és ugyanezzel a mozdulattal a nemzeti kultúra kánonjának a meghatározását is rá testálja. Eközben a honi filozófiát furcsa helyzetbe hozza: a fogalomrendszer által belekódolt egyetemesség kirekeszti a nemzeti kultúra kánonjából, miközben a kicsi, partikuláris magyar kultúrához való kötöttsége illuzórikussá is teszi ugyanezt az egyetemességet. A helyzet ma is az, mint évtizedekkel, vagy egy évszázaddal ezelőtt: szépíró esetében a nemzeti klasszikussá válásnak nem föltétele a világirodalmi jelentőség, filozófus esetében két eset van: ha elég szerves része a magyar kultúrának, akkor a nemzetközi elismertség hiánya miatt nem számít klasszikusnak, ha megvan a nemzetközi elismertsége, akkor nagyszámú idegen nyelvű műve miatt könnyű mondjuk a német filozófia részének tekinteni. Az irodalom/filozófia; nemzeti/egyetemes fogalompárok ilyetén használatához kapcsolódik az a magyar kultúrában már a tizenkilencedik század elején kibontakozó folyamat, amelyben - nem utolsósorban Kazinczy tudatos programja következtében - egyre-másra kanonizálódnak az írói életrajzok, egy-két évtized alatt kialakítva az irodalmár (romantikus) életmódtípusának ideálképét mint mintát a kultúrában, amely minta azután a nemzeti kultúra önmagáról szóló narratívájának fontos része lesz. Ebből a narratívából, amelynek távoli ősei egyébként az alexandriai filozófuséletrajzok, a magyar kultúrában a filozófus, mint tudjuk, kimaradt. Bizonyos forrásokból, főként korabeli levelekből arra lehet következtetni, hogy a kortársak még érezték ennek a hiányát. Sokszor maguk az írók keresik (elv)barátaik között - saját önéletrajzuk írása/élése közben - típusuk párját, aki a filozófus-szerepet megtestesítené. A filozófia mint életmódtípus bevétele a nemzeti kultúra kánonjába azonban végül elmarad, egyébként a (természet)tudósi életmódmintával együtt. A későbbi nemzedékek számára viszont már a nemzeti kultúrának ez a kánonja lesz a tananyag, és ebben a kánonban, méginkább annak folklorizálódott változatában lírai költőnek lenni magyaros, egyetemi professzornak inkább németes életmódtípusnak számít.

Márpedig a filozófus általában a világon, de nálunk különösen államfüggő intézményekhez kötődő, többnyire egyetemi ember. Az intézmények pedig mindig szűkösek voltak, a nemzeti kultúrához való viszonyuk pedig sokszor ambivalens. Ez a helyzet természetesen az intézményi függésből könnyebben felszabadítható irodalmároknak mint a nemzeti kultúra képviselőinek a szerepét méginkább felerősíti az inkább intézményfüggő filozófusokkal és természettudósokkal szemben.

Úgy látom, hogy a magyar kultúrának és önképének fönt jelzett tipológiai sajátságai ma is rányomják a bélyegüket a magyar filozófia történetírására. Az ebben a munkában lassan kialakuló, műfaji és módszertani tekintetben elkülönülő szövegtípusokat a következőkben látom:

1. A meglévő szövegek számbavétele, szöveggondozások, kiadások. Ilyen munkára a most lezáruló évtized előtt csak szórványosan volt példa, most viszont hozzáértő emberek, láthatóan átgondolt program alapján hoznak létre jól gondozott szövegeket. Műfajánál fogva ezen a tevékenységen érzik legkevésbé a magyar filozófiatörténettel kapcsolatos összes problémája, ugyanakkor ez az a - régebben hiányzó - alap, amelyből minden további munka kiindulhat.

2. Az egyes filozófusokról szóló tanulmányokon és monográfiákon már látszanak a föntebb említett (ön)értékelési problémák. Az egyetemességprobléma megoldására/elkerülésére két tiszta típus (és persze a közöttük lévő átmenetek) kínálkoznak. Az egyik az európai kölcsönhatások aprólékos filológiai kimutatása, a másik a szerző tárgyul választott szövegeinek korrekt rekonstrukciója, a hatások, párhuzamok bemutatását a legszűkebb (magyar) környezetre redukálva. Egyik megközelítéssel szemben sem lehet semmilyen módszertani kifogásunk. Ezek, ha jól vannak megírva, értékes, más kutatók számára a továbbiakban is felhasználható munkák. (Már csak azért sem lehet szemléletmódjukkal szemben kifogásom, mert a magyar filozófiatörténettel kapcsolatos saját írásaim jó része is besorolható az említett kategóriákba.)

A magyar filozófiai teljesítmények egyetemes értékének és a nemzeti kultúrában elfoglalt helyének a megítélése azonban megkerülhetetlenné válik az itt tárgyalandó utolsó szövegtípusban.

3. Átfogó kézikönyvek, szintézisek. Ebben a műfajban azonban furcsa módon jószerivel csak Nyugat-Európában írott példa van. Főleg Steindler munkájának a születése paradigmatikus. A magyar származású szerző nem elsősorban a magyar kultúra iránti elkötelezettségből kezdett el foglalkozni a témával, hanem a düsseldorfi egyetemnek a filozófiatörténet-írás elméletével foglalkozó programjához kapcsolódva témavezetője hívta föl a figyelmét arra, hogy fontos egyetemes tanulságokkal szolgálna a közép-európai kultúrák, például a magyar kultúra filozófiatörténet-írási hagyományának a feldolgozása. (Mikor jutna eszébe magyarországi doktorandusznak ilyesmiről disszertációt írni? Pedig szinte rajta ül a feldolgozandó irodalmon - ellentétben Steindlerrel.)

Ez a szintézis-kísérlethez szükséges elméleti meggondolás, vagyis, hogy a magyar filozófia történetének feldolgozása egyetemes tanulságokkal szolgálhat mint filozófiatörténet, az általa tárgyalt művek egykori jelentőségétől függetlenül, és beilleszkedhet a nemzeti kultúra általában vett történetírásába is, sőt, köze lehet a nemzeti identitás történeti vizsgálatához és akár szinkron, normatív megalapozásához is, úgy látszik, egyelőre még a kelleténél ritkábban jelentkezik filozófiatörténet- írásunkban.

Éppen a föntiek miatt változott meg a véleményem a magyar filozófiai lexikon és filozófiatörténeti kézikönyv hiányával kapcsolatban. Régebben, úgy is, mint könyvtáros, az ilyen 'primer tájékoztatóeszközök' létrehozásának adtam volna elsőbbséget, ha rajtam múlott volna a kutatási pénzek elosztása. Ma már örülök neki, hogy az évtized elején nem ezzel kezdték/kezdtük. Talán most, sok filológiai aprómunka és szövegkiadás, kevesebb értelmezés, még kevesebb, de azért mégiscsak valamicske elméleti- módszertani vita után e tudományterület is vehetné lassan a bátorságot, hogy e korpuszok megalkotásával, ha már a nagy nemzeti kanonizációból lassan két évszázada kimaradt, legalább önmagát kanonizálja.

Mészáros András

A szerkesztő felkérését megtiszteltetésnek veszem, ezért megpróbálok a legpontosabban, ugyanakkor sarkítottan is fogalmazni.

1. Egy dilemmával kell kezdenem a választ. Mi az, hogy magyar filozófiai hagyomány? Mit jelent a jelzőként használt kifejezés: magyar? Magyarnyelvűséget? Ebben az esetben könnyű a válasz, mert Apáczai korai kísérletét is beszámítva a 18. század végétől már beszélhetünk magyar nyelvű filozófiáról. Élek a gyanúperrel, hogy a feltett kérdés nem a magyarnyelvűséget illeti, hanem valami mást. Valami olyasmit, ami a magyarországi filozófiának sajátságos jelleget kölcsönöz és ami megkülönbözteti más bölcseletektől. Erre is lehetne válaszolni, hiszen a Kant-vitával kezdődően, a "hegeli pör"-ön és az egyezményes filozófia kísérletén át Erdélyi Jánosig, majd pedig Böhm Károlyig (először programként, majd pedig a kritika tárgyaként) megjelenik a hazai filozófiai vitákban a "nemzeti" jelleg témája. Tudjuk azonban azt is, hogy ez meddő kísérlet volt.

Akkor hát mi legyen a válasz? Értelmezni kell elsősorban a jelzőt. A "magyar" mint jelző a filozófiával összekapcsolva nem jelenti ugyanazt, mint az irodalommal kapcsolatban. (Habár ott is érdemes lenne vitát nyitni a középkori és humanista szerzők alkotásai esetében.) Gondoljuk el, hogy a filozófia Magyarországon a 19. századig (és még akkor is) iskolákban művelt filozófia volt, és sokban függött attól, hogy milyen felekezet iskolájáról van szó, esetleg hogy a filozófia tanára milyen külföldi egyetemen fejezte be tanulmányait és hogy milyen eszmei hatások érték őt. Elég, ha csak összehasonlítjuk a katolikus és a protestáns iskolákat. A 17. és 18. század magyarországi jezsuita gondolkodói a rendi iskolaügy szabályait betartva oktattak, és bizonyos "nemzeti" jelleg csak a 18. század végén jelenik meg náluk, akkor, amikor a rendet betiltják. Makó Pál magyar terminológiai szótár elkészítését sürgeti, Handerla Ferenc pedig megírja az első ismert magyarországi filozófiatörténetet, de csak két magyarországi gondolkodó nevét említi. A református filozófusok esetében már felismerhetőbb az említett "nemzeti" jelleg, habár ez is inkább az egyház ügyeit, semmint a filozófiát érinti, és magyarul is csak Apáczai írja meg műveit. Igaz viszont, hogy a 18. század végén beinduló anyanyelvűsítésnek egyik úttörői a református filozófusok. Az evangélikusok később térnek át a magyar nyelvre, de a kanti filozófia melletti következetes kiállásuk és ennek a gondolatrendszernek az axiológiába való átfordítása az ő művük.

Ki tehát a magyar filozófus? A jezsuita Hevenesi Gábor, akinek a magyar történelmet érintő jelentős kéziratgyűjteménye volt, de csak latinul írt, vagy a református Apáti Miklós, akinek a karteziánus irányú műve Amszterdamban jelent meg (ugyancsak latinul), de hazatérve már nem foglalkozik a filozófiával, esetleg az evangélikus Carlowszky Zsigmond, aki latin nyelvű logika-tankönyvében a magyarországi logika történetét is megírja, vagy talán - hogy tovább bonyolítsuk a kérdést - a német Anton Kreil és a szlovák Stephan Tichy, akik Pesten, illetve Kassán próbálkoznak a kanti filozófia meghonosításával, de politikai okokból mindkettőjüket kiebrudalják a filozófiából? És ezek után mi a magyar filozófia? Hiszen nagyon sokáig túlnyomórészt latin nyelven, néha pedig németül íródik. A minták pedig eleinte a neoskolasztikától Descartes-on, Leibnizen, Wolffon át Kantig terjednek, a 19. században pedig már szinte megszámlálhatatlan az irányzatok és a követett filozófusok száma.

A választ talán éppen a magyarországi filozófia iskolai jellegében találhatjuk. Mert mit is szolgált a filozófiaoktatás? Azt, hogy az adott iskolarendszer megszabta eszmei tájékozódást nyújtson. Azaz behatolt a kultúra minden területére. Ha ily módon kimutatható az adott filozófus és filozófia hatása a magyar művelődéstörténetben, akkor már részben könnyebb a dolgunk. Részben - mondom -, mert akkor viszont művelődéstörténeti összefüggésekben kell tárgyalnunk a filozófia történetét is. Ez nemcsak a magyar(országi) filozófia esetében van így, hanem minden olyan nemzet esetében is, amelynél a filozófia emancipálódása megkésve követte a szellemi élet más ágazatainak önállósodását.

Ha ebben az értelemben válaszolom meg a feltett kérdést, akkor a magyar filozófiai hagyományt egyrészt az adott felekezeteken belül, másrészt a művelődéstörténetben lehet kimutatni. Szerény ismereteimen alapuló sejtésem szerint a kantianizmus az az irányzat, amelyik a 19. századtól a legerősebben hatott a magyarországi és a magyar művelődésre. A magyarországit és a magyart azért választottam ketté, mert a 20. század elejéig a magyarországiba beleszámítandó a német és a szláv kultúra jelenléte is. Egyébként ez is bonyolítja a válaszlehetőségeket.

2. Előrebocsátom, hogy válaszom ebben a kérdésben a kívülálló válasza. A kívülállót úgy értve, hogy nem vagyok besorolódva a magyarországi filozófia intézmény- és érdekrendszerébe. Leszámítva persze a személyes kapcsolatokat, a gyér magyarországi publikálási lehetőségeket és a konferenciákon való részvételeket.

A magyar filozófia múltja csak úgy van jelen, ahogyan a mindenkori magyarországi filozófusok mindig is jelen voltak kollégáik számára. Vagyis sehogy vagy alig. A 19. századig félkézen megszámolható az egymásra reagáló gondolkodók száma. Ha van vita, akkor az nem filozófiai, hanem teológiai vagy egyházi. A 19. századra is inkább az elsöprő kritika, a visszautasítás, esetleg a félreértés a jellemző. A magyarországi filozófusok mindig inkább a külföldi rendszereket másolták-követték-kommentálták. Ennek lehet óriási szerepe, mert biztosítja a lépéstartást a történésekkel (lásd Erdélyi értékelését), de lehet negatív hatása is, mert a hazai kezdeményezés a semmibe hull.

Van egy apokrif megjegyzésem is a kérdéshez. Véleményem szerint a magyar filozófia múltjával való foglalkozás önterápia is egyben. Az elmúlt kb. tíz évben megnőtt azok száma, akik betörtek erre a terepre. Úgy működik ez, mint a hajdankori népvándorlás: az, akit kiszorítanak addigi területéről, átvándorol a legközelebbi és legkönnyebben elfoglalható területre. Hadd ne mondjam, honnan szorultak ki emberek, akik itt keresnek megélhetést. Én csak azt remélem, hogy lesznek köztük olyanok, akiknek a magyar filozófia történetével való foglalkozás nemcsak átmeneti feladatuk, hanem szívügyük is lesz.

3. Válaszom rövid lesz. Egyrészt azért, mert az elvégzett munka esetében itt most nincs hely lajstromozásra, másrészt azért, mert az elvégzendő feladat dióhéjban a következő: meg kell jelentetni a magyar filozófia lexikonát. Magyarán: egy olyan kézikönyvet, amely bemutatja az összes számbavehető gondolkodót, azok biográfiai és bibliográfiai adataival, műveik rövid ismertetésével és a szekunder irodalommal egyetemben.

A monográfiák és az összefoglaló áttekintések is nagyon fontosak, de a legaktuálisabb feladatnak én ennek a lexikonnak a megírását tartom. Ez persze nem kis munka, de nem hagyatkozhatunk az idők végezetéig a jó öreg Szinnyeire.

Somos Róbert

A "filozófiai hagyomány" kifejezést sokféle értelemben használjuk, kezdve az egészen konkrét jelentéstartománytól, pl. egy meghatározott filozófushoz (pl. platonizmus), vagy konkrét filozófiai problematikához (pl. innatizmus) kapcsolódó értelemben, ugyanakkor egészen tág jelentésben is, pl. szoktunk szólni kontinentális filozófiai hagyományról. A hagyományképződés formái is fölöttébb változatosak; az athéni filozófiai hagyomány a szóbeli vitatkozáson alapul, a középkori nem anyanyelvi jellegű és teológiai intézményrendszerben képződik, a modern polgári filozófia pedig nemzeti nyelven szólal meg, állami egyetemek, a nyomtatott sajtó, egyesületek stb. képezik intézményesült háttérbázisát. Nyilván ez utóbbi formához kapcsolódik valamelyest a "magyar filozófiai hagyomány" fogalma.

A szó legegyszerűbb értelmében természetesen létezik magyar filozófiai hagyomány, hiszen kb. a XIX. század elejétől kezd kialakulni a magyar filozófiai nyelv, melyet azóta is használunk, s a XIX. század végére nagyjából körvonalazódik az az intézményrendszer is, amely kereteket biztosított a honi filozófiai élet számára. Nyilvánvalóan ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna korábban jelentős gondolkodók, akik Magyarországon működtek, latinul, németül vagy magyarul írtak. Nem kapcsolja azonban őket össze olyasmi, amit tradíciónak nevezhetnénk - jószerivel nem is ismerték egymás munkásságát - , s ami ezzel összefügg, nem volt közöttük meghatározó filozófiai egyéniség. Márpedig egy karakteres gondolkodó vagy egy kiforrott intézményrendszer egyike mindenképpen előfeltétele a filozófiai hagyományképződésnek, amelynek folyamata és jellege meglehetősen különbözik mind a művészeti, mind a szaktudományi tradíciók kiformálódásától. Amikor magam a XIX. század végétől számított időszakkal kapcsolatban beszélnék szorosabb értelemben vett magyar filozófiai tradícióról, ez nem szabad, hogy olyasmit jelentsen, mintha szerintem a korábbi időszak gondolkodóiról már végleges képpel bírnánk. A magyarországi filozófia története éppen csenevész jellege miatt még komoly meglepetésekkel szolgálhat, nincs egy elfogadott, kikristályosodott értékrendszer, kevés bölcselő munkásságát tekinthetjük feldolgozottnak.

Ha első megközelítésben azt mondjuk, hogy kb. kétszáz éves a szorosabb értelemben vett magyar filozófiai tradíció, akkor ezen belül meglehetősen éles cezúrák jelentkeznek. Hisz csak a XX. századra vonatkoztatva jól elkülöníthető ugyanis az első világháború előtti, a két háború közötti, a nyolcvanas évekig tartó s a közelmúlt filozófiai közege egymástól. Azt hiszem, szükségtelen ecsetelni, hogy milyen radikális változásokról van itt szó. Az ilyen hektikus időszak nem kedvez a hagyományok kialakulásának. Nyilvánvaló, hogy az a kérdés, vajon létezik-e valamiféle magyar filozófiai hagyomány, azt firtatja, vajon van-e valamilyen családi hasonlóság a magyar filozófusok szellemi vonalvezetése tekintetében, hasonlóan ahhoz, hogy pl. angol empirisztikus, pozitivisztikus és praktikus jellegről, német spekulatív, idealisztikus filozófiai hagyományról, olasz retorikai és történeti karakterű filozofálásról vagy éppen a lengyel bölcselet terén szimbolikus logikával felvértezett gondolkodásmódról szokás szólni. Általában - de nem mindig - ezek a nagy számok törvényén alapuló karaktervonások igen hosszú idő alatt formálódnak ki, zavartalan hagyományképződés szükségeltetik kialakulásukhoz, s gyakran ez sem elég, hisz aligha mondható meg, mik lennének a magyarnál szerencsésebb intézményi struktúrákkal bíró holland, spanyol vagy éppenséggel svéd filozófiai hagyomány karakterisztikumai. Időnként elhangzottak olyan értékelések, melyek szerint van ilyen sajátosan magyar karakter: pl. az egyezményes filozófusok, Hetényi János és Szontagh Gusztáv szerint az irányzatok, az érzékelés és az elméleti tevékenység közötti arany középút elfogadása a józan magyar ítélőkészségre utal. Alexander Bernát a következőkben látja a magyar jelleget: szabadságszerető, az angol utilitarizmustól, francia mechanikus materializmustól és német misztikus spekulációktól elkülönülő, de a gondolkodásba vetett németes bizalommal, francia világossággal és realisztikus angol attitűddel bír a magyar filozófiai karakter. Némileg más optikát nyújtva Pauler Ákos a háború utáni helyzetben az antik örökségre támaszkodó logikai idealizmus philosophia perennisét ajánlja a magyar kultúra egészét megalapozó bölcseletnek. Feltűnő azonban három közös jegy megléte ezekben a felvetésekben. Egyrészt nem tényeken, hanem vágyakon és elvárásokon alapulnak, másodsorban mintegy eszmei kivetülései az őket kigondoló filozófusok teóriáinak, s végül, hogy egyeztető, eklektikus arculatúak. Vígasztaló ezekben az elképzelésekben legfeljebb az lehet, hogy az egyezményesek filozófiai dilettantizmusához képest Alexander Bernát impresszionisztikus és rendszeridegen bölcselete s elgondolása a magyar jellegről azon túl, hogy teljes képtelenség, mégis előrelépést jelent, Pauler pedig egy sok szállal a hagyományhoz kötődő, de mégis egyéni veretű, karakteres filozófiát volt képes létrehozni.

A föntebbi, némileg a nemzetkarakterológiát megidéző értelemben tehát számomra egyértelmű, hogy nincsen magyar filozófiai hagyomány. Ennél finomabb megközelítéssel azonban élhetünk; az egyes gondolkodók életművének filológiai igényű feldolgozása, a mainál egységesebb konszenzusra igényt tartható értékelési szempontok kidolgozása, a különböző nemzetek bölcseletét összehasonlító elemzések gyarapodása, a magyar filozófia története egymástól jól elkülöníthető szakaszaiban megragadható domináns irányok fölmutatása igenis elvezethet oda, hogy bizonyos általános sajátosságok megformulázásai (pl. a német filozófiai hatások dominanciája) vagy konkrétabb, a hagyomány kialakulását és összetevőit analizáló megállapítások (pl. a tudomány rangjára aspiráló, modern nemzeti intézményrendszerbe illeszkedő filozófiák pozitivisztikus kiindulópontja) igazolható tételekként vonuljanak be a filozófiatörténet-írásba. Ettől azonban ma még nagyon messze vagyunk. A magyar filozófiai köztudatban jelenleg még erősen él az a hit, hogy csak a világraszóló vagy inkább annak elkönyvelt filozófusokkal érdemes foglalkozni, s hogy a filozófia története azonos néhány géniusz alapgondolatával. A marxizmus hosszú egyeduralma, futurisztikus, ideologikus és szűk látókörű historizmusa is abba az irányba hatott, hogy a feledés fátyla borítsa a múlt bizonyos területeit. Azt hiszem, az utóbbi években kezdünk ezeken a korlátokon túllépni és a filológiai aprómunkát megbecsülni. Az adósságok azonban évtizedekig halmozódtak, a pótlás sok év munkája lesz és egészen az alapok újrarakásáig tart.

S hogy mond-e valamit a magyar filozófia múltja a magyar filozófia jelenének, s játszhat-e valamilyen szerepet e hagyomány a kortársi magyar filozófia megújulásában? Valamit nyilván mond; a magyar filozófia történetének valamelyes ismerete a nemzeti önismeret körébe tartozik. A magyar filozófusok életművének feldolgozása konkrét kutatási haszonnal járhat pl. az irodalomtörténész vagy az eszmetörténész számára is. Mégis, történeti dolgokról van itt szó mindenekelőtt, az aktualizálás mindig problematikus. Magam, Pauler Ákos filozófiai munkásságának feldolgozása során sokszor éreztem úgy, hogy számos, a mai filozófiai pozíciók és problematikák szempontjából is fontos dolgokat mond ki vagy vet fel. De ez az érzés csalóka is lehet, hisz korunk filozófiai kutatásai nagyon széttagoltak, így a filozófiatörténész elgondolásai információhiányt is jelenthetnek, másrészt pedig e kérdés nem azonos a mai magyar filozófia megújulásának kérdésével, hisz a filozófia természeténél fogva internacionális. Egy sajátos jellegű filozófiai hagyomány kialakítására nem is szabad törekedni, ráadásul az új évezred hagyományképződése teljesen átalakul, sőt, talán fel is bomlik, így nem is lehet a régi sémákban gondolkodni erről. Az autonóm filozofálás, a rendszeres, lelkiismeretes filozófiatörténeti munkálkodás a legtöbb, amit tehetünk ezen a téren. A filozófia és egyáltalán a hagyományteremtés területén minden óhaj és cél inkább káros, mint hasznos. Hagyomány csak spontán módon alakulhat ki. Nem kell azonban jósnak lenni ahhoz, hogy belássuk, sajátos stílusú, magyar karakterű filozófiai tradíció nem fog kialakulni, ha már eddig sem létezett, s ennek nem is lenne semmi értelme. A már meglévő, nemzeti hagyományokhoz, iskolákhoz, egyetemekhez kapcsolódó helyi sajátosságok rövid idő múlva kontúrjaikat vesztik. Ezzel azonban már a filozófia jövője kérdésnél járunk, amelyet most aligha tudunk megválaszolni. S ha ez nyitva marad, akkor a magyar filozófiai hagyomány kérdése is maradjon lezáratlan.

Szabadfalvi József

A Magyar Tudomány nemes vállalkozásának örülök. Remélem, a válaszadásra fölkért személyek többsége fontosnak tartja, hogy a fölvetett kérdések kapcsán kifejtse véleményét. Magamat csupán a magyar "bölcseleti" tradíció egy szeletében, a jogfilozófiai gondolkodás tekintetében érzem kompetensnek. Így bocsássa meg a kedves olvasó, hogy mondandóm "csak" a hazai jogbölcseleti tradícióra vonatkozik. Bízom abban, hogy így is hozzájárulok a magyar filozófiai hagyományról alkotott képünk további árnyalásához.

1. A magyar jogbölcseleti gondolkodás történetében a XX. század közepéig - ha csupán a legreprezentatívabb jogfilozófusainkra gondolunk (Virozsil Antal, Pauler Tivadar, Pulszky Ágost, Pikler Gyula, Somló Bódog, Moór Gyula, Horváth Barna stb.) - három nagy korszakot (természetjogi, jogpozitivista és neokantiánus) különíthetünk el, nagyjából követve az európai (kontinentális) jogbölcseleti gondolkodás korszakait. Legjelentősebb jogfilozófusaink munkássága nem csupán a szerencsésebb sorsú jogi kultúrák eredményeinek az átvételére és interpretálására korlátozódott, hanem önálló szellemi produktumok létrehozása is jellemzi tevékenységüket. Sőt neokantiánus gondolkodóink nemzetközileg is számontartott műveket produkáltak. Ezek közül méltán kiemelkedik Somló Bódog Juristische Grundlehre (1917) és Horváth Barna Rechtssoziologie (1934) című munkája, melyeket gyakran idéznek a nemzetközi szakirodalomban és a jelentősebb nyugat-európai könyvtárakban biztosan föllelhetők. Ezen kívül az érintett szerzők, valamint Moór Gyula főképpen német nyelven írt tanulmányait lehet megemlíteni, melyekre a két világháború között, de azt követően is az európai kortársak alkalmanként hivatkoztak. Somló Bódog monográfiáját - tekintettel a kedvező fogadtatásra és az általános érdeklődésre - tíz évvel később ugyanaz a kiadó ismételten megjelentette, majd pedig 1973-ban a Scientia Verlag harmadjára is méltónak találta az újraközlésre. Horváth Barna említett műve vetekszik a nagy előd (el)ismertségével, a neves berlini kiadónál megjelent könyve az európai és a kontinensen túli kollégák figyelmét egyaránt fölkeltette. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Rechtssoziologie első részét más, korábban németül publikált tanulmányaival együtt 1971-ben a Duncker ( Humblot kiadó újra megjelentette. Horváth Barna jogelméleti munkásságának eredetiségét mutatja, hogy a Rechtssoziologie-t japán nyelvre is lefordították. Kevés európai jogtudós dicsekedhet el művei iránt megnyilvánuló ilyen érdeklődéssel. Ezek a példák jól mutatják, hogy létezik olyan magyar jogfilozófiai hagyomány, melyet határainkon kívül ismernek, s nekünk is kötelességünk, hogy számon tartsuk és foglalkozzunk vele.

2. A magyar jogbölcseleti hagyomány újrafelfedezésének az 1980-as évek közepétől lehetünk tanúi. Ekkorra a hazai jogelméleti irodalomban már végleg meggyengültek - a háború előtti jogbölcseleti tradíciót elutasító - szovjet típusú marxizmus hazai pozíciói. A korábban megkérdőjelezhetetlen paradigmák kritikája már nem jelentett az érintett kutatók számára egzisztenciális ellehetetlenülést. Egyszerű értékválasztásként élhették meg a jogelmélettel foglalkozók, hogy mely paradigma mentén művelik tudományszakjukat. Az új utak keresésének egyik formájaként jelent meg a "fordulat éve" előtti magyar jogbölcseleti hagyomány tanulmányozása, melyből egyaránt kivették, illetve kiveszik részüket az érintett még élő személyek, valamint a közép- és fiatalabb korosztályhoz tartozók, mindazok, akik elfeledett értéket látnak e tradícióban és szívükön viselik az elődök munkásságának rehabilitálását.

Az európai tudományos vérkeringésbe való újbóli bekapcsolódás alapvető feltétele, hogy ismerjük és tisztában legyünk jogbölcseleti hagyományainkkal, s használjuk fel mindazokat az eredményeket, amelyeket elődeink felhalmoztak. Természetesen legyünk kritikusak a sokszor töredékes, gyakran torzóban maradt életművekkel, s vessük össze saját koruk tudományos színvonalával. Ha ilyenkor azt állapítjuk meg, hogy bizony kevés az originális gondolat, s csupán másodvonalbeli elmélettel vagy gondolattal állunk szemben, azt mondjuk ki. De legyünk büszkék arra, ami ma is érték, ami ma is vállalható.

Látnunk kell, hogy a múlt század utolsó harmadától a magyar jogbölcseleti gondolkodás a társadalom modernizációs igényeinek megfelelően a polgári átalakulás, a modern polgári társadalom magyarországi megteremtésének szolgálatában állt. Pulszky Ágost, Pikler Gyula, Somló Bódog és tanítványaik a magyar progresszió legharcosabb szószólóivá váltak, s egy modern XX. századi Magyarországot álmodtak meg. Ebben nagy szerepe volt a "tapasztalati államnak", mely a modernizáció hajtómotorja; az emberi felismerésnek, hogy milyen fejlődési irány felel meg leginkább a társadalmi szükségleteknek; a célok eléréséhez szükséges "helyes jog"-nak; a jog mögött álló hatalom természete vizsgálatának; az empirikus valóság és az arra vonatkozó norma "egybenézésé"- nek; s mindannak, ami biztosítja a kanti értelemben vett lehető legteljesebb szabadságot, és így tovább. Folytatni lehetne a sort, de talán így is érzékelhető, hogy mi mindenre vállalkoztak elődeink. S ha biztos receptet nem is, némi fogódzót a ma számára mindenképpen adnak. Hiszen ma is hasonló problémákkal küzdünk, sőt céljaink sem sokban különböznek, habár mindezt eltérő paradigmák mentén igyekszünk megoldani.

Csak remélhetjük, hogy a ma jogfilozófiát művelők számára kevésbé lesz belső kényszer a közéleti-politikai szerepvállalás, a társadalmi folyamatok aktív alakításának kényszere, ami igencsak jellemezte a magyar jogbölcseleti gondolkodókat. Erre példa Pauler Tivadar sokéves minisztersége, Pulszky Ágost több évtizedes parlamenti képviselősége és államtitkári szerepvállalása, mely mindkettőjük esetében az egyetemi pályafutás feladását eredményezte. A századforduló táján ez az aktivizmus - Pikler Gyula és Somló Bódog esetében - a polgári radikalizmus tevőleges vállalásában nyilvánult meg, melyhez fontos folyóiratok (pl. Huszadik Század) és közéleti társaságok (pl. Társadalomtudományi Társaság) alapítása és tartalommal való megtöltése társult. A XX. század első évtizedének végén Somló Bódog a politikai szerepvállalással is fölérő közszerepléstől a tudomány felé fordult, ami egyébként egybeesik neokantiánus fordulatával. A két világháború közötti időszakban neves jogbölcselőink közéleti tevékenysége kizárólag a tudománnyal összefüggő területekre korlátozódott, s csupán a második világháborút követő események sodrában vállaltak aktív közéleti, sőt (párt)politikai szerepet. Elég ha Horváth Barna nemzetgyűlési tagságára vagy Moór Gyula parlamenti képviselőség melletti budapesti egyetemi rektorságára, illetve a Magyar Tudományos Akadémia ideiglenes elnöki megbízatására gondolunk. Végül a politikai szerep tragikus sorsú vállalására jó példa - a jogfilozófusnak indult - Bibó István 1956-os tevékenysége. Minden tiszteletet kiérdemlő, erkölcsi indíttatású önfeláldozásával mintát adott a cselekvő értelmiség számára. Habár tőlünk nyugatabbra sem ismeretlen a jogtudósok közéleti-politikai szerepvállalása, bízzunk benne, hogy a jogfilozófiát művelőknek ma már csak a tudomány oltárán kell magukat "föláldozniuk".

3. A magyar jogbölcseleti tradíció áttekintő értékelésekor két általános megjegyzést szoktak előrebocsátani. Így elsősorban Magyarország földrajzi adottságából, történeti- kulturális kötődéséből és kapcsolatrendszeréből adódó sajátosságról tesznek említést, melynek köszönhetően a hazai jogi (jogbölcseleti) gondolkodást alapvetően meghatározta az osztrák és német jogtudomány eredményeinek az átvétele és interpretálása. Emellett azonban számos magyar jogbölcseleti gondolkodó szemléletmódját más jogfilozófiai irányultság, jogi kultúra is megérintette, így beszélhetünk francia, olasz és méginkább angolszász hatásról. Másodsorban Európa e közép-keleti régiója történeti fejlődésére jellemző kettősséget emelik ki, mely a jogtudomány és különösképpen a jogbölcseleti gondolkodás fejlődésére is rányomta bélyegét. Így egyidejűleg tapasztalható, hogy a magyar jogi gondolkodók a "Corpus Iuris" révületében élnek, ami a jogi konzervativizmus megnyilvánulásaként értékelhető, illetve az aktuálisan legmodernebb jogelméleti törekvések szinte naprakész közvetítése a magyar jogtudomány és jogi oktatás számára. A legjelentősebb magyar jogfilozófusokra ez utóbbi sajátosság a leginkább jellemző.

Az elmúlt bő egy évtizedben a magyar jogbölcseleti tradíció megismerése érdekében jogászok, filozófusok, szociológusok - nyilvánvalóan más-más oldalról - vették górcső alá az érintett jogfilozófusokat és életműveiket. Az első vonalhoz tartozó jogbölcselőinkről - az érintett munkásságának tárgyszerű bemutatására vállalkozó - hosszabb-rövidebb tanulmányok születtek. Úgy vélem, fontos volna a kevésbé ismert XVIII-XIX. századi természetjogi gondolkodás kritikai áttekintése, a történeti jogi iskola hazai képviselői (pl. Hoffmann Pál), illetve az észjogi iskola magyarországi követői - közülük főleg Virozsil Antal, Pauler Tivadar - munkásságának a bemutatása. Mindenképpen szükségesnek tartom a századfordulón tevékenykedő Aquinói Tamás, Hugo Grotius és Victor Cathrein nevével fémjelzett ún. katolikus természetjogi gondolkodás magyar követői - főképpen Esterházy Sándor - tevékenységének a földolgozását. Emellett kikerülhetetlen a századfordulót követő jogfilozófiai gondolkodás olyan alakjainak a kritikai értékelése, mint például a Spencer tanait részben elfogadó Teghze Gyula, vagy a spencerizmussal is kacérkodó neokantiánus Hegedűs József, vagy éppen Ruber József jogbölcseleti tevékenységének az értékelése. Ugyancsak bemutatásra vár a két világháború közötti - a neokantiánus paradigma mentén tevékenykedő, illetve annak meghaladására törekvő - nemzedék jeles tagjainak jogfilozófiai munkássága. Szabó József és Bibó István ez irányú tevékenységének bemutatása tárgyában már születtek alapos tanulmányok, de ezen a téren is szükség volna további kutatásokra. Ebben a sorban kell megemlíteni Losonczy István nevét, aki jogfilozófusként indulva értékes tanulmányokkal és könyvvel gazdagította az 1940-es évek elején a hazai jogbölcseleti irodalmat. A sort természetesen itt is folytathatnánk.

Monografikus értékelés ez idáig csak Pulszky Ágost és Moór Gyula munkásságáról készült az 1990-es évek közepén. Jó néhány éve megírt, de eddig nyomtatásban még meg nem jelent kandidátusi disszertáció foglalkozik a sokrétű Horvát Barna életművével. Ugyancsak kéziratos formában olvasható - szintén kandidátusi disszertációnak készült - monográfia a magyar pozitivista jogbölcseleti gondolkodók - Pulszky Ágost, Pikler Gyula, Somló Bódog - tevékenységéről. E sorba tartozik a miskolci egyetem jogelméleti tanszékének vállalkozása, mely 1995-ben Portrévázlatok a magyar jogbölcseleti gondolkodás történetéből címmel jelent meg és Pulszky Ágost, Pikler Gyula, Somló Bódog, Moór Gyula, Horváth Barna és Bibó István jogfilozófiai munkásságát mutatja be. Vannak tehát eredményeink, de a monografikus földolgozások terén Somló Bódog munkásságának kritikai bemutatásával a szűkebb szakma még mindig adós. A Portrévázlatok című kötetben olvasható terjedelmes tanulmány, mely ez idáig a legteljesebb képet nyújtja Somlóról, jó alapul szolgálhat egy későbbi ilyen típusú vállalkozásnak.

Természetesen a kritikai méltatások mellett fontos szerepet töltenek be a magyar jogbölcseleti hagyomány klasszikusai - még a legjelentősebb hazai könyvtárakban is csak egy-egy példányban meglévő - munkáinak újrakiadása, valamint az eddig csupán idegen nyelven olvasható alapmunkák lefordítása. E téren élen jár az előbb említett miskolci műhely, melynek könyvsorozatában az utóbbi években többek között megjelent Somló Bódog - eredetileg kőnyomatos - Jogbölcsészete, illetve Szabó József jogbölcseleti írásait tartalmazó, A jogbölcselet vonzásában című tanulmánykötete. De emellett más kiadók és szerkesztők is vállalkoztak a magyar jogfilozófia klasszikusai írásainak újbóli közzétételére. E sorból kiemelésre méltó két Moór Gyula-mű, az egyik az 1936-os Püski-féle Jogfilozófia, a másik az 1945-ben megjelent összegzése, A jogbölcselet problémái fakszimile kiadása. De itt kell megemlíteni a közelmúltban a frankfurti könyvvásárra megjelent "Felix Somló: Schriften zur Rechtsphilosophie" című kötetet, mely a szerző főként német és francia nyelvű írásait és néhány róla vagy főbb műveiről szóló szintén idegen nyelvű ismertetést közöl. (Hasonló céllal, de kisebb publicitással - szintén Varga Csaba jóvoltából - jelent meg már korábban az "Aus dem Nachlass von Julius Moór/Moór Gyula hagyatékából" című kötet.) A sort nagy örömömre folytathatnám, de úgy érzem a legfontossabbakat így is megemlítettem. A fordítások közül kiemelkedően fontos Horváth Barna német nyelven megjelent fő művének - Zsidai Ágnes értő tolmácsolásában való - megjelentetése, mely nagyban szolgálja az érintett jogbölcseleti életművének még alaposabb tanulmányozását és megismerését.

A közeli jövőben további szövegkiadások várhatók, így többek között szó van Horváth Barna egy angol nyelven írt kéziratos munkája magyar nyelvű változatának megjelentetéséről, valamint a szűkebb szakma előtt is alig ismert Losonczy István főbb jogfilozófiai tárgyú írásainak publikálásáról. A tervbe vett művek között legjobb tudomásom szerint még most sem szerepel Somló Bódog Jogi Alaptanának magyar nyelvű fordítása. Valójában ez az utolsó igazán fontos produktuma a magyar jogbölcseleti gondolkodásnak, amely nem olvasható magyar nyelven. Csupán a szerző által készített kivonata (Jogbölcsészet) hozzáférhető. Remélem lesz a belátható jövőben olyan szakavatott fordító és persze szponzor, aki vállalja mindennek a költségét és kiadását. Nagy szolgálatot tenne mindezzel a magyar tudománynak.

Végül szót kell ejteni arról, hogy éppen negyvenöt esztendővel ezelőtt 1955-ben látott napvilágot az Akadémiai Kiadó gondozásában Szabó Imre - később Kossuth-díjjal jutalmazott - A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon című monográfiája, mely a végső "tőrdöfés"-t jelentette a hazai polgári jogbölcseleti tradíciónak. A sok helyen demagóg marxista kritikát megfogalmazó műben a szerző a magyar "burzsoá" jogbölcseletet - főleg annak elmúlt fél évszázadát - úgy mutatja be, mint reakciós, szélsőséges, ideologikus, a mindenkori elnyomó hatalmat kiszolgáló tradíciót. Csupán a századforduló pozitivista jogszemléletének bizonyos eredményeit illeti elismeréssel, melyek a polgári radikalizmus eszmeiségét megtestesítve a történelmi materializmushoz közelálló, így "haladó" világképet sugároztak. Az osztályharc szellemében fogant "kritikai" megközelítés jó harminc évre meghatározta azokat a dogmatikus kiindulópontokat, amelyek betartásával lehetett csak az érintett szerzőkhöz, azok gondolataihoz közelíteni. A szovjet típusú marxista jogelmélet valójában nem tudott és nem is akart semmit sem kezdeni a számára értéktelen tradícióval. Szabó Imre művének 1980-as második kiadása előszavában büszkén vállalta huszonöt évvel korábbi megállapításait, sőt az eltelt évtizedek - mint írja - még inkább megerősítették véleményében. Úgy érzem, eljött az az idő, amikor szakítva e kínos örökséggel valódi értékén lehet kezelni a hazai jogbölcseleti tradíciót, s egy minden előföltevésektől mentes összefoglaló monográfia születhet a hazai jogfilozófiai gondolkodás történetéről.

Ungvári Zrínyi Imre

1. Kulturálisan integrált, illetve kulturálisan meghatározott filozófiai hagyomány létének vagy nemlétének a kérdése mindig hordoz magában egyfajta trivialitást. Szinte magától adódik a viszontkérdés: van-e kulturálisan nem integrált, illetve kulturálisan nem meghatározott filozófiai hagyomány? Vagy nemzetileg-kulturálisan csak olyan filozófiai hagyományokat jelölhetünk (pl. némi leegyszerűsítéssel: angol empirizmus, francia racionalizmus, német idealizmus, amerikai pragmatizmus), amelyek egy-egy újabb irányzatot vezetnek be a filozófiai gondolkodásba? Vajon egyazon kultúrán belüli interpretációk sorozata nem képez-e ugyancsak hagyományt, vagy kizárható- e a filozófiából? Esetleg meg kellene különböztetni nagy és kis hagyományokat, de ha igen, mivégre? Lehet-e csupán a nagy hagyományt iránymutatóvá tenni a kis hagyományok (sőt, a saját hagyomány) figyelmen kívül hagyásával? Végül, de nem utolsósorban: érdemes-e programszerűen törekedni bármelyikre is, vagy talán mégsem ebben rejlik a dolog lényege?

A kérdésnek a jelzett formában való felvetése tipikus példája annak, amikor a tényfogalmak és értékfogalmak összekeverednek és az egyikre való rákérdezés a másik által történik. Így a kérdés megválaszolása előzetesen annak eldöntését igényli, hogy értékfogalom-e a filozófia, s ha igen, milyen értékcsoportba tartozik. Vajon az (európai modern) emberiség önfelvilágosításának, önfelszabadításának az eszköze-e? Vagy egyike azoknak a módozatoknak, amelyek révén egyének és közösségek megpróbálnak értelmet adni életüknek, kidolgozzák, illetve megalapozzák önazonosságukat? Lehet-e egyszerre mindkettő például európai önazonosságunk feltárásának és artikulálásának eszköze, amely folyamatosan feldolgozza és újraalkotja nemzeti és regionális kultúránk identitásképző elemeit? A kérdést úgy is feltehetnénk, hogy kell-e kiemelten nemzeti és par excellence filozófiai szempontok szerint tájékozódnunk a magyar filozófiai hagyomány megítélésében, vagy pedig az adott szerzőkben, az adott korban és a társadalmi-kulturális környezetben hatékony tendenciákat, műveket/életműveket a nemzeti és filozófiai ténykedés értelmező, értelmezhető mintáiként kell elfogadnunk.

Az itt felsorolt kérdésekben megfogalmazódó értelmezés szerint magyar filozófiai hagyományról legalább kétféle értelemben beszélhetünk:

Magyar filozófiai hagyománynak nevezhetjük tágabb értelemben a magyar filozófiai műveltséget. A filozófiai gondolkodásnak a magyar kultúra különböző területein tetten érhető sokrétű jelenlétére és szerepére gondolok itt. A szellemtörténet európai hagyományainak örökségét, eszméit, műfaji elemeit, alakzatait interpretáló és reinterpretáló, kamatoztató magyar kulturális gyakorlat - a maga ismert motívumaival és alakzataival - előkészítette és folyamatosan táplálta az eredeti, kánonba foglalható magyar nyelvű filozófiai művek megalkotását. A számtalan formában megidézett és működtetett filozófiai műveltség folyamatos jelenléte és egyre szélesebb körűvé válása nélkül magyar nyelvű filozófiai művek megszületése és befogadása, különösen pedig kritikájuk és meghaladásuk lehetetlen lett volna. Amennyiben elfogadjuk és feltárjuk ennek a közvetítő- újjáteremtő műveltségnek a jelentőségét, úgy a jellegének, karakterének értelmezése már "csupán" gyakorlati feladat. Az eddigi irodalom- és kultúrtörténeti adatok ismeretében is, megfogalmazható néhány iránymutató tendencia.

a filozófiai műveltség az évszázadok során a magyar értelmiségi kultúra részét képezte;

az irodalmi alkotásokban megfogalmazódó reflektált filozófiai gondolatok is filozófiai értelmező jellegűek;

c.) a 17. századtól kezdődően elkészültek egyes bölcseleti művek fordításai, amelyek számos esetben tudatosan támaszkodtak a már meglevő filozófiai szakszókincsre, megteremtve ezáltal egyfajta nyelvi, sőt értelmezésbeli hagyományt is;d.)létezett a filozófiaoktatás magyar nyelvterületen honos, nemcsak nyelvi vagy tisztán eszmei befolyás alatt kialakult gyakorlata, a maga sajátos iskolarendszerével, a tanárképzés vagy külföldi iskoláztatás szokásaival, az oktatás többé-kevésbé reflektált módszertana, az iskolai szöveggyűjtemények és tankönyvek kiválasztása, fordítása, szerkesztése, használata stb.;

e.) kialakultak az adott kor, illetve a magyar állam és egyházszervezet adott konkrét helyzete által igényelt teológusi, törvényalkotói és politikusi feladatok, amelyek egy-egy területen belül sajátos fogékonyságokat, sőt olykor sajátos elkötelezettségeket teremtettek az európai eszmék hazai interpretációjában;

f.)az évszázadok során különféle művelődési mozgalmak, értelmiségi társaságok, csoportosulások jelentkeztek (Sodelitas Danubiensis, Sodelitas Septemcastrensis, anyanyelvi mozgalom, nyelvújítás, a reformnemzedék liberális és konzervatív irányzatai, Filozófiai Társaskör stb.) sőt irodalmi orgánumok és kiadók is (Magyar Múzeum, Orpheus, Tudományos Gyűjtemény, Bölcseleti Folyóirat, Magyar Filozófiai Szemle, Athenaeum), amelyek értelmezési mintákat teremtettek az egyetemes kultúra értékeiről, valamint a nemzeti művelődés szerepéről kialakított felfogásuk felmutatásával.

Magyar filozófiai hagyománynak szűkebb értelemben az egyetemes filozófiai hagyomány kanonizált formai követelményeinek is megfelelő, többnyire eredeti alkotások, valamint a köréjük szerveződő gondolkodói életművek történelmi egymásutánját tekintem, amennyiben magukon viselik egy meghatározott időszak magyar kultúrájának jellegzetességeit. Az alkotás "magyar jellege" ez esetben sem jelent feltétlenül konkrét és kizárólagos tartalmi vagy formai meghatározottságot, s még az sem kizárólagos szempont, hogy magyar nyelven íródott vagy sem (l. Andreas Pannonius: Könyvecske az erényekről Korvin Mátyásnak ajánlva). Meghatározó jelentőségű lehet viszont az, ahogy az ily módon számbavehető művek a maguk elé tűzött feladatokban, kérdésfelvetéseikben vagy szellemi irányultságukban magyar történelmi-kultúrtörténeti toposzokhoz, eszményekhez, alkotásokhoz vagy motívumokhoz kapcsolódnak. Általánosságban az is elegendőnek látszik, ha a szóban forgó művek bármilyen formában megjelenítik a magyar kultúrának egy adott korra jellemző, illetve a magyar társadalom valamely sajátos csoportjának a magyar kultúrán belüli identitáskeresését, anélkül, hogy e szempontok képeznék az illető alkotás legfőbb vagy egyetlen motívumát.

Az itt említett alkotások önállósága, eredetisége többnyire nem abszolút. Nem jelent teljes, korszak- vagy irányzatmeghatározó különállást. Feltételezi viszont a filozófia tágabb (európai) hagyományára jellemző irányzatok, formák, műfaji követelmények alapos ismeretét és egy kiművelt saját stílus feletti teljes uralmat. Az eredetiség legtöbbször a szóban forgó (európai) hagyományon belüli irányzatok értelmezésében, egyéni variánsok létrehozásában, részletkérdések kidolgozásában áll. A kreatív viszonyulás elengedhetetlen feltétele a saját (adott kultúrán belül újnak számító) variáns kimunkálásához szükséges elméleti alapok és kifejezőeszközök birtoklása, a filozófiai alkotás korabeli európai termésének megítélésére, valamint a saját céloknak megfelelő eszköztár kiválasztására vagy kifejlesztésére való képesség. Az alkotó képességének birtokában levő szerző ily módon a korára, kultúrájára és saját társadalmi helyzetére jellemző történelmi tudattal és problémaérzékenységgel is rendelkezik. Ennélfogva joggal feltételezhető, hogy művének alapkérdéseit nem az elvont egyetemesség éteri logikája, hanem saját történelmileg és kulturálisan meghatározott problémahorizontja ihleti.

2. A magyar filozófiai hagyomány kutatása, értelmének, jelentőségének keresése mindenekelőtt a kultúrák közötti viszonyokra, a történelemre és a filozófia szerepére vonatkozó szemléletünk átalakításával járulhat hozzá a magyar filozófia megújulásához. E hagyomány megragadása ugyanis elengedhetetlenné teszi az egyetemes történelem egyoldalú felfogásának leépítését, a magyar történelem és művelődéstörténet, valamint az egyetemes művelődés sokrétű kapcsolatrendszerének feltárását. Olyan kölcsönviszonyt kell elképzelnünk, amelyben mind az "élenjáró" kultúra teljesítményeinek vonzereje, mind pedig a "befogadó" kultúra asszimiláló képessége és kreatív potenciálja meghatározó szerepet játszik.

A szóban forgó témakör kutatása azt bizonyítja, hogy a magyar filozófusok művei nem vonatkoztathatók közvetlenül koruk európai filozófiájára, hanem sokkal inkább a kor európai művelődésének, valamint a magyar társadalom és szellemi élet alapviszonyainak összevetéséből kialakított "közös horizontra". A vizsgálatnak minden esetben tisztáznia kell azt a kulturális kontextust és a szellemi szükségleteknek azt a készletét, amelyben az európai filozófiai hagyomány eredményeihez folyamodó szándék egyáltalán értelmes lehet. A befogadó kontextus igényeire, követelményrendszerére való rákérdezés leginkább olyankor mutatkozik gyümölcsözőnek, amikor az asszimiláció során olyan eszmék kerülnek egymás mellé, amelyek eredeti (nyugateurópai) környezetükben összeegyeztethetetlenek voltak (mint például a kopernikánus és antikopernikánus felfogás Apáczai Enciklopédiájában). Ilyen esetekben az eklekticizmus megállapítása önmagában jelentés nélküli.

Az eddigiekből kiderül, hogy az egyetemes és a partikuláris filozófiai hagyomány egymásra vonatkoztatása esetén nem megyünk semmire az egysíkú, hierarchizáló kultúrafogalommal, amely a különféle alkotásokat és ennek megfelelően az egyes partikuláris filozófiai kultúrák "létét" vagy "nemlétét" kultúrtörténeti környezetüktől és társadalmi szerepüktől függetlenül csakis aszerint ítéli meg, hogy azok az emberi szellem legmagasabb rendű paradigmatikus alkotásai vagy sem (lásd pl. Vajda Mihály Mi a helyzet a magyar filozófiával? című írását, amely hasonló megfontolásból tagadja a magyar és bármely keleteurópai filozófia létét). Ugyanakkor kétségtelenül az is félreértelmezi a mindenkori magyar filozófia alkotásait, aki úgy tekinti, hogy azoknak csakis a saját nép és kultúra különösségeit, más kultúrák számára hozzáférhetetlen individualitását kell megjelenítenie (mint ahogy ezt Karácsony Sándor írta A magyar észjárásban).

A sajátos magyar filozófiai hagyomány feltérképezése és megismerése, de legalábbis az azt alkotó legfontosabb művek mélyreható elemzése és összehasonlító filozófiatörténeti feldolgozása lehetővé tenné a magyar kultúrán belül az évszázadok során megfogalmazott szellemi önértelmezési törekvések eredetének, motívumainak, kifejezőeszközeinek és teljesítőképességének a felmérését. Az elemzés révén megszerezhető kultúrtörténeti, filológiai és hermeneutikai tapasztalat támpontokat szolgáltathat mai filozófiai feladataink jobb körvonalazásához, illúzióink és előítéleteink leküzdéséhez. Egy ilyen munka egyszersmind megteremthetné egy új, indokolatlan kisebbrendűségi komplexusoktól mentes önértelmezés alapjait, mégpedig nem az egyetemes filozófiatörténet mintaszerű alkotásaival való versenyképesség ábrándjának kielégítésével, hanem a filozófia szerepének új, nem világtörténelmi, hanem kultúrspecifikus alapon való megértését biztosító példák révén.

3. Az utóbbi években tapasztalható örvendetes fellendülés (magyar nyelvű szerzői bibliográfiák, szövegkiadások, monográfiák) ellenére a magyar filozófiai hagyományról való ismereteink legnagyobb része nem filozófiatörténészeknek, hanem irodalomtörténészeknek köszönhető. E hagyomány léte többnyire azért is talányos, mert mind ez idáig nagyobbára csak irodalomként, történelemként, kultúrtörténeti adalékként kezelték, illetve csak ritkán és töredékesen vették számba a filozófiai reflexió kritikai közegében. Ez a megfogalmazás talán igazságtalannak és hálátlanak tűnhet egyesek szemében, de alapgondolata, a módszeres és átfogó, kritikai feldolgozás hiánya, nehezen támadható. Igazságtalanságról és hálátlanságról pedig legfennebb azért lehet szó, mert a filológia és a történettudomány szolgálatai olyan felbecsülhetetlen értéket jelentenek, amelyek ezután sem nélkülözhetők.

Véleményem szerint a magyar filozófiatörténeti kutatás egyik nehézségét éppen az adja, hogy sem a hagyományos filozófiatörténeti, sem a filológiai és történettudományi eszköztár önmagában nem elegendő hozzá, hanem számos különböző szemléletű tudós együttműködését igényli, rendkívüli mennyiségű működőképes és együttműködésre is hajlamos szellemi energiát, legalább annyit, amennyi ráfordítás eddig többnyire csak az egyetemes kultúra paradigmatikus alkotásainak járt. A magyar filozófiatörténet-kutatásnak olyan pragmatikusan orientált vizsgálódásnak kellene lennie, amely a szövegek elemzésére szolgáló hermeneutikai horizont kidolgozásakor a filológiai és szellemtörténeti adatok mellett figyelembe veszi a recepciót irányító valamennyi intézményes és nem-intézményes kulturális forma (az életmód, a történelmileg adott mentalitások, a hétköznapi gondolkodás és általában a nemfilozófiai gondolkodás) kondicionáló hatását. A nehézség persze előnyt is hordoz, ugyanis így a munkának legalábbis egy részét valaki biztosan elvégzi, sőt egyes esetekben el is végezte már (l. Bán Imre Apáczai- monográfiáját). Mindezek ellenére bőven van tennivaló: a részben már készülő átfogó filozófiai irodalomjegyzéktől, a könyvtári állományok egységes nyilvántartásán és az alapvető filozófiai művek kritikai kiadásán át (pl. Böhm Károly Az ember és világa című hat kötetes filozófiai rendszerének egyetlen kiadásban való megjelentetése) egészen a filozófiai műveltség részletes háttértanulmányainak, legfőképpen pedig a szerzői monográfiáknak és az alapos, egész korszakokat, ill. a magyar filozófiai hagyományt összefoglaló munkáknak az elkészítéséig.

Minden bizonnyal akkor beszélhetünk majd kételkedés és talányos fordulatok nélkül magyar filozófiai hagyományról, amikor e hagyomány dokumentumait közvetlenül és széleskörűen hozzáférhetővé tettük, illetve mikor e dokumentumok mérvadó filozófiai reflexió nyomán mind egymás között, mind pedig az egyetemes filozófiai hagyománnyal együvé tartozóknak bizonyulnak. Ha röviden kellene összefoglalnunk a magyar filozófiatörténeti kutatás előtt álló feladatokat, akkor az egységes magyar filozófiai kutatás kereteinek a megteremtését és ezen az átfogó feladaton belül az említett feladatkörök együttműködéséhez szükséges adminisztratív háttér létrehozását tekintenők a legfontosabb feladatoknak.

Várhegyi Miklós

Ha majd a mai magyar filozófia a nyugati divatok parazsa körüli összebújásnál többre tör, akkor megkerülhetetlen lesz a magyar filozófiai műnyelv problémája, és elfoglalja az őt megillető helyet az 1870 előtti magyar filozófiai hagyomány. Itt nem segítenek körkérdések és konferenciák.

A magyar filozófia múltját egy-egy percre felvillantja minden politikai-felületi változás. Taníthatóvá lesz, amíg nem zavar a nyelvtudás.

A magyar filozófia történetének kérdéseit - Arany Tamástól (1562) és Eössi Andrástól, Dési Istvántól (1619), Molnár János logikáján (1783) és Horváth Cyrillen át, Muzsnai László Magyar metafizika és logikájáig (1943)( Terray Károly 1849-ben elégett magyar filozófiatörténetétől, Mátrai Ernőn át, Sándor Pál 1968-as jegyzetéig( és tovább - mindig hatalmi harc döntötte el. Elhallgatás, fővonalba sorolás, nevetségessé tétel, túl-magyarnak vagy csak-magyarnak nyilvánítás.

Az utóbbi időben irodalom-, jog- és tudománytörténészek tették a legtöbbet a magyar filozófiai hagyomány módszeres feltárásáért. Hajós József és Tóth Béla kivételével a filozófiatörténészek összefoglalásnál, újrafelmondásnál, tartalomismertetésnél nem jutottak tovább.

Az így kialakult helyzetben a filozófiatörténészek "van-e egyáltalán magyar filozófiai hagyomány?" és hasonló formájú kérdései mögött vajon mi áll? Mi indokolja, magyarázza vagy menti az anyag teljes feltárását jóval megelőző pillanatban e kérdésben rejtett értékítéletet és szükségtelen, elsietett általánosítást?

Veres Ildikó

1. Számomra egyértelmű, hogy létezik magyar/magyarországi filozófiai hagyomány. Több mint egy évtizede foglalkozom a magyar filozófiai kultúra egyes részleteivel, ami, és a hazai és a külföldön élő kollégáim e tárgykörre vonatkozó munkássága is egyértelművé teszi a magyar filozófia létét a múltban és a jelenben is.

Kiderülhet minden kétkedő számára a megjelent publikációkból, monográfiákból, tanulmánykötetekből s nem utolsósorban a 2000-ben e tárgykörben immáron harmadik alkalommal megrendezendő miskolci konferenciák anyagából.

Egy-egy filozófiai rendszer tényleges léte hatásainak mértékével is mérhető. Az, hogy "ott és akkor", milyen hatósugarú volt, a filozófia- és eszmetörténészek feladata kideríteni. Az tény például, hogy Böhm Kolozsvárott iskolát teremtett, mint ahogy az is, hogy Pauler logikájának, rendszerének több követője akadt, többek között Brandenstein Béla, aki utódja a pesti egyetem tanszékvezetőjeként, akit Hanák Tibor így jellemez: ő lett az ország legnagyobb filozófiai tekintélye, Párizsban 1937-ben a Budapesten tartandó filozófiai kongresszus elnökévé választották. Irányítja az Akadémiai Filozófiai Bizottságot, a Magyar Filozófiai Társaságot. ... Az, hogy itt és most nem-marxista filozófiáknak van-e hatása, és ha igen milyen, azért nehéz kideríteni, mert a folyamatosság több évtizedre megszakadt, s igen nehéz újraéleszteni. A magyar irodalom történetében is lejátszódott hasonló, de nem olyan rombolóan, mint a filozófiatörténetben. Igen érdekes szempontunkból az, ahogyan Derrida egy, a kilencvenes évek elején adott interjújában elhárítja azt, hogy a francia filozófiáról, a francia filozófia nevében beszélgessenek, inkább a saját gondolkodásához, nézőpontjához közelállók nevében nyilatkozott, hiszen, mint mondja, sok a diszkontinuitás, a törés, a konfliktus a francia filozófia terén. Hasonló a helyzet nálunk is.

A kérdés inkább úgy tehető fel, hogy a mindenkori európai trendekhez képest milyen színvonalú eredmények születtek. Ennek megítélése az utóbbi évtizedben sokkal cizelláltabb lehet, mint ezelőtt. Aki mélyebben tanulmányozza az elmúlt két évszázad vonatkozó munkáit, egyre biztosabb lesz, mert európai mércével mérhető eredményekre bukkan. Az utóbbi tíz évben az ország különböző pontjain - pl. Szeged, Pécs, Eger, Gödöllő, Miskolc, de az országhatárokon túl is (Kolozsvár, Pozsony, Németország) - jelentős forráskutatás, elemzés folyik, amelyekből disszertációk, monográfiák, tanulmánykötetek születtek.

A dilemmák jó részének gyökere a "magyar" jelzőből fakad. Nos, anélkül, hogy etimológiai elemzést végeznék, a következőket tartom lényegesnek e vonatkozásban. A gondolkodás és az érzelmek mindig irányulnak valamire, az intencionalitás értelmében mindig valamiről gondolkodom, valamit gondolok, s mindig valakit vagy valamit gyűlölök vagy szeretek. A dologban való egyetértés, az arról való elmélkedés, az arra vonatkozó kérdésfeltevés lehet ugyanaz, s az adott válasz is. Ezután közlöm, vagy nem közlöm, s ha igen, szóban vagy írásban a mondandómat, ez döntheti el, hogy milyen jelzőt tehetek a filozófia szó elé. Kant "Bewustsein überhaupt"-jának, vagy Heidegger Das Man-jának nincs nemzetisége. Böhm Károly az ember és világának dimenzióit vagy Brandenstein Béla az embert a mindenségben nem nemzeti hovatartozása szerint értelmezte.

Az igazi gond ott kezdődik, amikor közlöm a gondolataimat. Bábel tornya számomra nem zűrzavar, hanem olyan szimbólum, amely ugyanannak a léttapasztalatnak számtalan kimondhatóságát teszi lehetővé. S ez vonatkozik a fikozófia nyelvére is. Japán, de más, a filozófiában klasszikusnak nem számító nyelvcsaládokhoz tartozó gondolkodók is egyre inkább részt vesznek a nemzetközi filozófiai élet porondján. Kérdésfeltevéseik nyilvánvalóan nem németül vagy angolul fogalmazódnak meg eredendően, nem németül vagy angolul gondolkodnak. Ha a filozófiának a nyelv a kifejezőeszköz-rendszere, akkor nem lehet olyan egyetemes érvényű, mint pl. a művészeteké. Itt beszélhetünk egyetemességről, de jelen vannak az egyes nemzetek sajátosságai. Ha csak az európai stílustörténetet nézzük, a reneszánsz, a barokk, de a századforduló impresszionizmusa, naturalizmusa, szecessziója vagy az avangárd jellemző sajátosságai fellelhetők a francia, német, angol de ezzel együtt a magyar vagy orosz festészetben, építészetben, zenében, irodalomban a regionális nemzeti sajátosságokkal együtt. Mert azt senki nem vonhatja kétségbe, hogy létezik például a zene egyetemes kifejezőrendszere, amelyet Kodály és Bartók a magyar "couleur local" sajátosságaival összekapcsolva kialakított egy nemzetközi színvonalú zenekultúrát hazánkban. A beszélt vagy az írott nyelv az a kifejezőeszköz- rendszer, amely nem egyetemes ilyen vonatkozásban. A nyelviség oldaláról vizsgálva a kérdés nem válaszolható meg.

Valóban igaz, hogy a hozott idézetek - Apáczai, Erdélyi, Alexander Bernát - a magyar filozófiára vonatkozóan kételyeiket fejezik ki, de ne felejtsük el, hogy mindegyik korábbi századokban fogalmazódott meg - a XVII., illetve XIX. században. Többek között az ő munkálkodásuk készítette elő azt a huszadik század eleji változást, azt az "elfelejtett reneszánszt" amely a filozófiai kultúrát pezsgésbe hozta, aminek következtében néhány európai színvonalú filozófiai munka is született.

2. Úgy vélem, Lukácson kívül több olyan hazai (magyar/magyarországi) filozófusunk is volt - Böhm, Pauler, Brandenstein - de hogy ne csak a nagyobb rendszeralkotókat említsem: Palágyi, Somló, Hamvas, Karácsony, Prohászka, Szilasi (aki egyébként Heideggertől vette át a freiburgi katedrát) - és még hosszasan folytathatnám a sort, akik nem csupán az európai trendek szolgai átvevői voltak, hanem sok tekintetben eredetiségükkel hozzájárultak az európai filozófiához. Hiszen Európa nemcsak az Elbától nyugatra eső térséget jelenti geográfiai értelemben, de úgy gondolom, hogy filozófiai értelemben sem.

A hagyomány, a történetiség minden tudomány esetében jelenti a gyökerekhez kapcsolódást, abból a kultúrából való építkezést, amelyben egy tudós, kutató szocializálódik. E tekintetben tehát úgy tűnik, hogy nem vonatkoztathat el attól a szellemi-kulturális közösségtől, amiben felnőtt. Az elmúlt negyven év, a '80-as évekig nemigen engedte a hazai filozófiai kultúrában a marxista filozófiai hagyományon kívül a hazai polgári vagy katolikus és protestáns alapozású filozófiát sem kutatni sem oktatni. Így a következő évtizedekben dőlhet el, hogyan tudjuk saját filozófiai hagyományunkat kamatoztatni. Mindenesetre úgy vélem, hogy legalább a filozófia szakos hallgatóknak legyen némi tájékozottságuk elfeledett múltunkról.

3. Mit tettünk a magyar filozófiai hagyomány feltárása érdekében? Amikor - 1991-92- ben - megszerveztük a Bölcsészettudományi Intézetet (később Kart), a Miskolci Egyetemen több bölcsész szak mellett létrehoztuk a filozófiát is, s ekkor alapítottuk meg a Filozófiatörténet Tanszéket. Több kiemelt terület mellett nagy hangsúlyt fektettünk arra, hogy a magyarországi filozófiai gondolkodást is megismertessük a hallgatókkal. Így állítottuk össze a két féléves magyar filozófiatörténet kurzusunkat, amely közel sem lefedve a teljes történeti anyagot a következő egységekből áll: pozitivizmus, neokantianizmus, szellemtörténet, Böhm Károly filozófiai rendszere, a Kolozsvári iskola, Pauler Ákos és Brandenstein Béla filozófiai rendszere, Hamvas Béla, Lukács György filozófiája, fejezetek a magyar esztétika történetből. Az oktatáshoz összeállítottunk egy kétkötetes segédanyagot (Ott és akkor I. II. címmel), amelyet szöveggyűjteményként használunk. Emellett folytattuk a kutatómunkát, bekapcsolva a hallgatókat is. Így számos szakdolgozat és díjazott TDK dolgozat is született e témából.

Mint már említettem, ez évben rendezzük meg Miskolcon és ezúttal kolozsvári helyszínnel is, harmadik nemzetközi konferenciánkat e tárgykörben, melynek címe: Filozófia és teológia a magyar eszmetörténetben. Az első 1992-ben volt Miskolcon, melynek nyomtatott anyaga Gondolatok gondolatokról címmel jelent meg, a második 1996-ban, amely Alternatív tradíciók a magyar filozófia történetében címmel szerveződött és a múlt évben adtuk ki szerkesztett változatát.

Az újra és bővített kiadásban megjelenő Révai Lexikon számára a magyar filozófiatörténetről folyamatosan írjuk a szócikkeket.

Gondolom, a kollégák válaszaiból kiderül, hogy az ország különböző területein milyen munkálatok folynak a magyar filozófiatörténet területén. Többségükről van tudomásom.

Mi a teendő? Folytatni azt, amit elkezdtünk, de sokkal több szakmai és anyagi támogatással. Ez utóbbi miatt is indítjuk útjára hamarosan a Magyarországi Filozófiáért Alapítványt, amely mind a múlt kutatásáért, mind jelenünk filozófiai kultúrájának támogatásáért létesül. Két rendszeralkotóról a közelmúltban már született egy-egy monográfia (Böhm Károlyról, Pauler Ákosról), úgy gondolom a sort folytatni kellene például Brandensteinnel, és össze kellene állítani egy, az eddigieknél teljesebb filozófiatörténeti munkát. Tanszékünk koordinálja ezt a kutatómunkát - bevonva több hazai és határon túl élő kollégát -, amelyben néhány fejezetét vizsgáljuk a hazai filozófiatörténeti hagyománynak. Erről majd néhány év múlva tudok számot adni.

Veress Károly

A kérdés - létezik-e magyar filozófiai hagyomány, s ha igen, milyen szerepet játszhat a magyar filozófia kortársi megújulásában - önmagát teszi fel nekünk, az utóbbi időben egyre gyakrabban, s egyre hangsúlyosabban és sürgetőbben. Természetesen egy-két évtizeddel ezelőtt sem volt ez másképp, de akkor talán több (pszeudo)érvet lehetett találni a rossz lelkiismeret megnyugtatására. Ugyanis a természetes módon felmerülő kérdések visszatartása, rejtegetése, vagy éppenséggel a megfellebezhetetlen - s ezért a maguk egyoldalú és leegyszerűsítő módján a kérdező magatartásra fenyegtőleg reagáló - válaszok általi kisiklatása rossz lelkiismeretet szül. Ezen csak a kérdés kérdésként való nyílt felvállalásával lehet enyhíteni. Egy olyan kérdésről van szó, amely egzisztenciális érintettségünkben nyílik meg felénk, s ezért sohasem lehet végérvényesen megválaszolni, de éppúgy elhallgattatni sem. A magam részéről inkább csak e kérdés körüljárására vállalkozhatom: egyrészt a spekulatív előfeltevéseire vonatkoztathatom, másrészt néhány relevánsnak vélt tapasztalattal szembesíthetem (melyek relevanciája talán éppen e kérdés fényénél világítódik meg). Nem óhajtok itt belebocsátkozni az arról szóló - időnként felparázsló - vitába, hogy mit is kell értenünk ebben a kontextusban "magyar filozófiá"-n, s hogy ténylegesen magyar-e, illetve filozófia-e az, amit itt annak neveznek. Ugyanakkor a jelen írásban elsősorban az erdélyi magyar kultúrára összpontosítok, az összmagyar kultúrára irányuló általánosítás szándéka nélkül.

A felmerülő kérdéshez való közelítésnek két aspektusa - egy pozitivista és egy hermeneutikai - különíthető el, attól függően, hogy hogyan értelmezzük a hagyomány mibenlétét.

Pozitivista megközelítésben minden kérdés választ igényel: egy vagy több hipotézis megfogalmazását, összevetését bizonyos tényekkel, a kínálkozó következtetések levonását. Ebben az értelemben kétségtelenül leszögezhető, hogy létezik egy magyar filozófiai hagyomány, mivel az újkori és jelenkori filozófia minden jelentősebb korszakában voltak és vannak magyar gondolkodók, születtek és születnek magyar nyelven írt filozófiai művek, több-kevesebb eredetiséget kínáló gondolati tartalommal. E korpusz tanulmányozását a filozófiatörténeten belül egy viszonylag jól körülhatárolható professzionális foglalatoskodás vállalhatja fel, amelynek a minőségi színvonala, kulturális és szakmai elfogadottsága fontos mutatója lehet annak, hogy a kortárs magyar filozófiai kultúra mennyire tekinti sajátjának, hogyan értékeli és hogyan igyekszik életre kelteni, hasznosítani a maga számára ezt a filozófiai hagyományt. E téren, úgy tűnik, az utóbbi időben örvendetes módon beindult egy egyre intenzívebb, és magas minőségi mércét állító tevékenység: olvassák-tanulmányozzák a régebbi szerzők műveit, kutatják a hatásokat, rekonstruálni igyekeznek egy-egy kiemelkedő teljesítmény szellemi hátterét. Egy kritikai nézőpontból azonban az is észrevehető, hogy az effajta filozófiatörténeti-szellemtörténeti vizsgálódások ritkán lépnek túl a szűkebb szakmai körön, s eredményeik nem épülnek be kellőképpen a filozófiával való mindennapi professzionális foglalkozás fő áramába; ritkán találunk hivatkozásokat, könyvészeti utalásokat magyar gondolkodók írásaira, illetve a velük foglalkozó szakmunkákra.

Hermeneutikai értelemben e kérdés voltaképpen egy állandó kérdezés, s egy ebből kibontakozó önreflexiós folyamat felé nyitja meg az utat: beépül-e az életünkbe, a kultúránkba, a jelenünkbe ez a filozófiai hagyomány, jelent-e valamiféle kihívást számunkra (s egyáltalán bármely korszak alkotó nemzedékei számára), folytatunk-e, folytathatunk-e vele valamiféle szellemileg serkentő, megtermékenyítő párbeszédet? Ezzel kapcsolatban elméleti eszmefuttatás helyett hadd említsek meg itt inkább néhány példát.

Ha a romániai magyar kultúrában jobban odafigyelünk a kisebbségi értelmiségi diskurzus bizonyos, mindmáig domináns vonulataira, akkor viszonylag könnyen észrevehető, hogy a mindennapi kisebbségi életnek, értelmiségi szerepvállalásoknak még ma is igen terjedelmes és hatékony részét képezi egy olyan retorika, amely erőteljesen átitatott a századforduló és a 20. század elejének két domináns filozófiai irányzata - a neokantianizmus és az életfilozófia - téziseivel. Ezek a filozófiai teljesítmények, a helyi gondolkodók - elsősorban a Böhm-iskola - alkotó hozzájárulásainak is köszönhetően, nem múltak el a kultúrában egy meghaladott vagy divatjamúlt egyetemi tananyagként, hanem egyfajta morális- és értelemelvárásoknak eleget tenni igyekvő értelmiségi mentalitás, attitűd, értékrend és cselekvési reflexek mélyebb regisztereiben mindmáig tovább élnek. Mindez nemcsak egy kisebbségi értelmiségi ethosz frazeológiájában, hanem - kritikus élethelyzetekben - a szó valós gyakorlati értelmében is kiütközik, megmutatkozik. Egy olyan, olykor filozófiai rangra is emelkedő szemlélet- és gondolkodásmódról van itt szó, amely ténylegesen a jelen értelemelvárásaiba és értelemtulajdonításaiba beleszövődő, a jelenbeli életet átitató, alakító, s az újabb és újabb értelmiségi nemzedékek által át- és újraértelmezett hagyomány jegyében működik. A magyar filozófiai hagyomány pozitivista és historista megközelítése a maga eltárgyiasító módján éppen ezt a lényegi oldalt fedi el, s ily módon ezek a mélyebb kultúrrétegekben zajló folyamatok mindmáig nincsenek kellőképpen felkutatva, elemezve. Ehhez szemléletváltásra, a módszertani beállítódás alapvető megváltoztatására lenne szükség, ami nemcsak a filozófiatörténet-írás mikéntjét érintené önmagában, hanem mindenek-előtt az arra irányuló kérdésünket és önreflexiónkat, hogy milyen egzisztenciális viszonyban állunk magával a filozófiával, a filozófia alkotó művelésével.

Az előbbivel szemben bizonyos értelemben ellenpéldaként említhető az ún. Bretter-iskola tündöklése és bukása. Bretter György kreatív hozzáállása és nyelvi-gondolati invenciói egy olyan hermeneutikai szituációt teremtettek a hetvenes évek folyamán, amely nemcsak az egyes tanítványok gondolkodás- és íráskultúrájára hatott megtermékenyítőleg, hanem a saját írásain, gondolkodói magatartásán, valamint a felvállalt kritikai beállítódásán keresztül szélesebb és közvetlen kulturális kisugárzásra is szert tett. Utána viszont - a kulturális kontextus átrendeződésének köszönhetően is - mindez gyorsan elfelejtődött, olyannyira, hogy az időközben felnőtt nemzedékek sora voltaképpen nem is tud róla. Ehhez nyilván az is hozzájárult, hogy a konzervativizmusra mindig is hajló "magas", "hivatalos" kultúra a Bretter- csoportra jellemző merész, szókimondó és formabontó, önreflexióra serkentő kreatív-kritikai beállítódást a mentalitás és az attitűd szintjén igazán soha nem fogadta be. Ez esetben tehát a hagyománynak egy olyan elevenen eltemetett áramáról van szó, amely csupán búvópatakként él tovább a hetvenes évek során formálódott értelmiségi nemzedékek tudatában és magatartásában, s ezeknek a hagyomány előbbi vonulatával szembeni, hellyel-közzel mindmáig eltartó kritikai beállítódásában.

És végül egy, az erdélyi magyarhoz közeli kultúrkörből - a román kultúrából - vett ellenpélda. A román filozófia története nemcsak az egyetemi filozófiaoktatásban hosszú évtizedek óta kötelező tananyag, hanem a fontosabb gondolkodók műveire való hivatkozások, beépített gondolatok, szövegek, szövegrészletek formájában felellhető a középiskolai román irodalomtankönyvekben is, amelyek ily módon a szépirodalom szűkebb fogalomkörénél egy jóval tágabb és átfogóbb irodalomfogalomra, írás- és gondolkodáskultúrára engednek rálátást. Addig, amíg a magyar "magas" kultúra irodalomcentrizmusa mifelénk még ma is közhelyszámba megy, s ebben a kultúrában minden elméleti megalapozottság nélkül, és elméletellenességét akár nyíltan is hangoztatva valaki évtizedeken keresztül lehet elismert, köztiszteletnek örvendő vezér irodalomkritikus, irodalomtörténész, felelős szerkesztő, publicista, egyetemi tanár vagy tudományos kutató, addig a román humán értelmiségi a román filozófiai gondolkodás elemeivel már a középiskola padjaiban is úgy találkozik, mint kultúrája szerves összetevőivel, amelyeket természetes módon sajátíthat el. Számára tehát a maga külsődlegességben nem is tevődhet fel az a kérdés, hogy létezik-e román filozófiai hagyomány, s ezért állhat érdeklődése középpontjában sokkal inkább az e hagyomány által felnyitott kérdezés, s e hagyomány egzisztenciális értelmére való rákérdezés.

Ahhoz, hogy hasonló helyzet teremtődjék - legalábbis erdélyi vonatkozásban - a magyar kultúra egészének fokozatosan át kellene alakulnia, meg kellene újulnia, és mindenekelőtt önmaga irányában sokkal nyitottabbá kellene válnia.

Összeállításunk szerzői

Egyed Péter, filozófiatörténész (Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár)

Fehér M. István, a filozófiai tud. doktora, egy. tanár (ELTE)

Filep Tamás Gusztáv, szerkesztő, Budapest

Gábor Éva, nyug. egy. docens (BME)

Hajós József, filozófiatörténész, Kolozsvár

Hell Judit, a filozófiai tud. kandidátusa, egyetemi docens (Miskolci Egyetem)

Kiss Endre, az MTA doktora, egy. docens (ELTE)

Kőszegi Lajos, szerkesztő, Veszprém

Kunszt György, a műszaki tud. doktora, címzetes egy. tanár (BME)

Laczkó Sándor, filozófus, Szegedi Egyetem, Társadalomelméleti Gyűjtemény

Lendvai L. Ferenc, a filozófiai tud. doktora, egy. tanár (Miskolci Egyetem)

Mester Béla, PhD-hallgató (ELTE-Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár)

Mészáros András, filozófiatörténész (Comenius Egyetem, Pozsony)

Perecz László, PhD, egy. docens (BME), szerkesztő

Somos Róbert, a filozófiai tud. kandidátusa., egy. docens (Pécsi Egyetem)

Szabadfalvi József, az állam- és jogtud. kandidátusa, Dr. habil. (Miskolci Egyetem)

Ungvári Zrínyi Imre, filozófiatanár (Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár)

Várhegyi Miklós, szerkesztő, Pécs

Veres Ildikó, a filozófiai tud. kandidátusa, egy. docens (Miskolci Egyetem)

Veress Károly, filozófiatanár (Babes-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár)

<-- Vissza az 2000/8. szám tartalomjegyzékére