2000/2

Könyvszemle

MAGYAR IRODALOM FORDÍTÁSBAN (1920-1970)

"Salziger sind die Tränen" - visszhangzik Goethe lírai állítására Ady Endre még számunkra még elevenebb kezdősora A magyar Messiások elején. A német nyelvű fordítást az ismeretlenségből Fried István emelte ki egy talán 1935-ben kiadott gyűjtemény (Ungarische Dichtungen, übertragen von Ladislaus Szemere - Bp.) lapjairól. A bevezetőben idézett változat első szava tintával írva módosult a nyomtatott "Bitterer..." fölött. Tűnődhetünk, melyik variáns hívebb a génjeinkben őrzött eredetihez. Elgondolkozhatunk arról is, hogy egy "nemzeti költőt" miként lehetséges más nyelvekre átültetni, a "versszöveg" milyen mélységben tolmácsolhatja a hagyományosan históriai, érzelmi és szellemi tartalmakat.

A Herder-díjas professzor "leletfelmutatása" egy debreceni konferencia előadásainak gyűjteményében lett olvasható. Az ülésszak célja egy kissé talán "az ismeretlenség túlsózott könnyeinek" szárítgatását is szolgálhatta, miközben az előadók kitűnő történeti, komparatisztikai, fordításesztétikai, -kritikai, irodalomszociológiai és összefoglaló tanulmányokban értékelték szépirodalmunk nyolc nyelvű megjelenéseit. Nemritkán személyes élményű és kritikai erényű összegzésekben a katalán (Faluba Kálmán), szlovén (Lukács István), spanyol (Rónai Zoltán), lengyel (D. Molnár István), főként a francia (pl. Hanus Erzsébet) folyamatokat az adott évszámok között. A történeti felmutatás mellett a többség tudományos, elméleti és elvi problematikával is foglalkozott, pl. a "kultúrdiplomácia" változó szemléletével és dilemmáival, akár az "idegen nyelvű versélmény szabadságával és kötöttségeivel" és egyebekkel, itt-ott az "átültetések" nyomasztó kilátástalanságaival is. Külön fókuszba kerültek az egykori összefoglaló "lírai keresztmetszetek": Kiss Sándor pl. Gara László legendás francia nyelvű antológiáját (1962) értékelte újra, a kevésbé legendás orosz nyelvűt (1952) Gorelity József, annak példájaként, hogy miként torzult és fajulhatott a szellemi diplomácia aktuálpolitikai leckévé.

A konferencia és gyűjtemény spiritus rectora, Gorilovics Tivadar megnyitójában summázta a közös gondolkodás célját, egyben indítékait: "...irodalmunk külföldi fogadtatásának, illetve megítélésének kérdése századunkban, különösen Trianont követően ...élénken foglalkoztatta irodalmi közvéleményünket..." - olvasható a kötet elején. Említi az egykori elődöt is, a hasonló "nyitást" szorgalmazó Hankiss János professzort, akinek munkásságát az előző ülésszak értékelte és neve jegyezte ez újabb kollokviumot is.

A szervező 1997-ben József Attila lírájának francia nyelvű problematikáját elemezte, hasonlóképpen tett Joó Etelka Ady költészetének német, Jagusztin László Nagy László himnuszának orosz nyelvű fordításával. Mindannyian szót ejtve "a fordíthatóság" limeszeiről, "az idegen nyelvű versélmény szabadságának és kultúrakötöttségének" mértékhatárairól.

Kosztolányi Pacsirtájának művészi igényű francia megjelenítéséről a társfordító, Ádám Péter, a francia nyelvű Móricz-művekről Marosvári Mária, Szabó Magda regényeinek francia változatairól Tegyey Gabriella, Mészöly Miklós Saulusának "müncheni és kelet-német" kiadásairól Kiséry Pálné, két Déry-novella angolságáról Ortutay Péter tartott emlékezetes, jó részben személyes tapasztalatú beszámolót. Értékeléseik enyhítik kissé "az elszigeteltség" időnként felbuzgó hazai mélabúját, oldják "az önkínzás" aggodalmait - eleven tapasztalatokkal szolgálnak a kapcsolatépítés nemritkán váratlan lehetőségeiről. Egy teljesebb "literatúrai beilleszkedés" járható mezsgyéje valóban ez lehet, így igazolják eredményeik.

Martonyi Éva tallózása megerősíti ezt a feltételezést - ő a Nouvelle Revue de Hongrie 1940 körüli évfolyamaiban közölt tanulmányok és szépirodalmi művek gazdag sorozatait értékeli. Bennük a biztató próbálkozást: a szerkesztők miként ismertették műveltségünket másokkal, mennyiben példa ma is egykori kísérletük. Evvel szinte fordított előjelű tanulságokat sejtet Kálai Sándor összefoglalója irodalmunk külhoni fogadtatásainak visszhangjáról a Nagyvilág 1956-1970 közötti évfolyamaiban. A francia nyelvű fordítások körüli viták és elhallgatások folyamatait kiemeli - ezek sem kevésbé árulkodók.

Hozzám a legközelebb Karádi Zsolt pályaképrajza került: a nagyszerű Fran(ois Gachot és irodalmunk, képzőművészetünk gyümölcsérlelő kapcsolatáról ír, jelenlétének értékéről és állomásairól. Jeles erényű akár bibliográfiája is.

Összefoglalóként csupán annyi, hogy bőséges jegyzetsorok alapozása kíséri a színvonalas gyűjtemény esszéit és tanulmányait - példát állítva és irányt jelölve a továbbiak elé. (Magyar irodalom fordításokban (1920-1970). Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, 1998. 212 o.)

Bodri Ferenc


<-- Vissza az 2000/2 szám tartalomjegyzékére