2000/2

Könyvszemle

A LATIN ÉS AZ ÚJLATIN NYELVEK KÖZÖTTI ÁTMENET

A latin és az újlatin nyelvek közötti átmenet tanulmányozása már elég korán arra a feltételezésre vezette a romanistákat, hogy a latinul beszélő világban, mint minden más nagyobb nyelvközösségben, nagyon sok nyelvi (földrajzi, társadalmi rétegződés szerinti) változat élt egymás mellett, és a ránk maradt klasszikus latin szövegek csak egy változatot képviseltek a sok közül (nem is éppen azt, amelynek a legnagyobb szerepe volt az újlatin nyelvek kialakulásában). Ezen felismerés fényében a tudósoknak a dokumentáció problémájával is szembe kellett nézniük. A latin és az újlatin nyelvek közötti átmenet elsősorban a beszélt nyelv szintjén játszódott le, míg ránk csak írott szövegek maradtak. E szövegek nem tükrözik a beszélt nyelvet, hiszen biztosak lehetünk abban, hogy az újlatin dokumentáció megjelenése előtt mindenki, aki hozzáfogott az íráshoz, azzal a szándékkal tette, hogy latinul írjon (ezt egyértelműen bizonyítja az a tény, hogy ezek a szövegek egészen jól megőrzik a klasszikus latin morfológiát). A klasszikus tradíció mellett léteznek ugyan olyan szövegek is, amelyekben kisebb-nagyobb mértékben találhatók eltérések a klasszikus normához képest, de ezek semmiképpen sem tekinthetők a beszélt nyelv többé-kevésbé hű szándékos visszaadásának: az eltéréseket elsősorban a célzott norma tökéletlen birtoklásának kell tulajdonítanunk. A hibák egy része valószínűleg a beszélt nyelvi jelenségeknek a klasszikus normába való spontán beszűrődéséből adódhatott, de ennek megállapítása tüzetes vizsgálatot igényel. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy míg a beszélt nyelv az idők folyamán az újlatin típus felé fejlődött, az írott szövegekben csak részben tapasztalható ilyen változás: a különböző korszakokból származó szövegek közötti különbségek elsősorban az adott korszak általános kulturális szintjének tulajdoníthatók, melynek függvénye az írásban használt latin nyelv rosszabbodása, ill. javulása. Ez nem azt jelenti, hogy a szövegekben felbukkanó romanizmusok nem változnak a századok folyamán - olyan nyelvi változások, melyek később következnek be, természetesen később is jelennek meg a szövegekben -, de az írott nyelv semmiképpen sem tart lépést a beszélt nyelv fejlődésével: a két regiszter közötti távolság általában csak nő.

Az imént nagy vonalakban felvázolt képben nagyon sok a tisztázatlan és vitatott kérdés, mint például a) külső nyelvtörténeti szempontból: az olyan diglosszikus társadalmakban, mint amilyenek az újlatin nyelvű országok voltak az ókor végén és a kora középkorban, meddig lehetett az irodalmi latinnak szóbeli használata (legalábbis az emelkedettebb regiszterekben)? Meddig volt az írástudatlanok számára érthető az írott nyelv? Meddig tekintette a nyelvközösség az írott latint és a beszélt nyelvet egyazon nyelv két változatának? b) Belső nyelvtörténeti szempontból: mikor lettek az irodalmi latin és a spontán nyelv közötti különbségek elég jelentősek ahhoz, hogy két külön nyelvről beszélhessünk, ill. a spontán nyelv külön földrajzi változatairól? A nyelvi változás fokozatosan vagy katasztrófaszerűen ment végbe? c) Módszertani szempontból: mit mondhatnak minderről az írott források? Hogyan kell őket vallatóra fogni?

Ezekre és hasonló kérdésekre kerestek választ annak az I. Történeti Nyelvészeti Kerekasztalnak a részvevői, melyet "A latin és az újlatin nyelvek közötti átmenet" címmel Herman József rendezett Velencében, és amelynek anyaga most olvasható a tübingeni Niemeyer kiadónál megjelent kötetben.

A kötet írásai közül csak néhányat emelek ki, melyek a szűkebb tudományterületén kívüliek érdeklődésére is igényt tarthatnak mind az általuk felvetett problémákat, mind pedig tudományos tartalmukat tekintve.

Herman József (La chronologie de la transition: un essai) a szövegek tanúbizonysága alapján megállapítja a legfontosabb újlatin fonetikai és morfoszintaktikai innovációk kronológiáját. Az átmenetnek két nagyobb fázisát különíti el, és megállapítja, hogy a változások első hulláma nem módosította lényegesen a latin nyelvközösség egységét; csak a VIII-X. században, az innovációk második hullámának lezajlásával tudatosul a beszélőkben az a felismerés, hogy az írott és beszélt nyelv két külön nyelv.

Johannes Kramer (Warum die Alltagssprache des 6. Jh. nicht zur Literatursprache wurde) meggyőzően kimutatja, hogy a vulgarizmusoktól leginkább hemzsegő szövegek sem azzal a szándékkal születtek, hogy visszaadják a beszélt nyelvet, és hogy megfelelő egyszerű szerkezetek és a bő redundancia használatával nagyon sokáig lehetett olyan latin szövegeket írni, melyek mindenki számára elfogadhatóan érthetőek volta - ezzel sokáig fennmaradhatott a diglosszia akkor is, amikor (a VII. századtól kezdve) a két regiszter jelentősen eltért már egymástól.

Alberto Varvaro Documentazione ed uso della documentazione c. tanulmányában először górcső alá veszi a dokumentáció problémáját, annak esetlegességét és a vele kapcsolatos interpretatív kérdéseket, aztán szociolingvisztikai szintre helyezi a változás fokozatos, illetve katasztrófaszerű jellegének kérdését: bár a latin nyelvközösségben mindig is éltek egymás mellett különböző változatok, a Római Birodalom korában egy asszimiláló társadalmi kohézió mindig képes volt együtt tartani az esetleges divergens tendenciákat, és a presztízsnorma felé irányítani a beszélt nyelvet. Amikor ez az erő alábbhagy, a beszélt változatok jelentős része elszakad a normától - ez katasztrófaszerű változás volt, de nem magukban a nyelvi tényekben történt, hanem értékelésükben.

Alberto Zamboni (Cambiamento di lingua o cambiamento di sistema? Per un bilancio cronologico della transizione) azoknak a morfológiai és szintaktikai újításoknak a kronológiáját állítja fel, melyek jelentős szerepet játszottak a latin és az újlatin nyelvek közötti nagy tipológiai változásban, melyet a szerző a IV-VI. századra tesz.

Michel Banniard (Diasyst Àmes et diachronie langagi Àres du latin parlé tardif au protofran(ais) elemzi a szövegekben szereplő, a nyelvi változatokra használt kortárs elnevezéseket, és ezeken keresztül a nyelvi variációról vallott korabeli felfogást: ennek alapján megállapítja, hogy az észak-francia nyelvközösségben 750 és 850 között megy végbe az a változás, amelynek végeredményeképpen a latint és a beszélt nyelvet immár nem egy nyelv különböző regisztereinek, hanem két külön nyelvnek tekintik a beszélők. Banniard ezután felvázolja a függőleges kommunikációs helyzetekben való megértés problémáit, fokait, és az e téren lezajlott változást is ugyanarra a korszakra datálja.

A velencei kerekasztal aktáiból világosan kitűnik, hogy a latin és az újlatin nyelvek közötti átmenet nemcsak a latinisták és a romanisták számára gyümölcsöző kutatási terület, hanem a levonható általános következtetéseknek köszönhetően a nyelvváltozással foglalkozó minden olyan nyelvész számára is, aki a dokumentáció és az összehasonlító rekonstrukció értelmezési problémáival, a nyelvváltozatok együttélésével és dokumentálhatóságával, vagy a tipológiai változással foglalkozik.

A magyar nyelvtudomány külön sikerének számít az, hogy a kerekasztal, sőt kerekasztal-sorozat gondolata és megvalósítása a Velencei Egyetemen oktató magyar latinista és romanista Herman Józsefnek köszönhető. (La transizione dal latino alle lingue romanze. Atti della Tavola Rotonda di Linguistica Storica, Università Ca' Foscari di Venezia, 14-15 giugno 1996, a cura di József Herman, con la collaborazione di Luca Mondin, Tübingen: Niemeyer, 1998, pp. (viii)+260)

Giampaolo Salvi


<-- Vissza az 2000/2 szám tartalomjegyzékére