Könyvszemle
Észrevétlen módosulások
Ha van területük a társadalomtudományoknak, ahol a vizsgálódásnak szüntelenül parányi elmozdulásokkal van dolga, s ahol ezek az elmozdulások - elhanyagolható árfolyam-változások módjára - még hosszú időtávokon belül sem rendítik meg a történések aranyalapját, amelyet "általános emberinek" is szoktak nevezni, akkor ez a szocializáció területe, amelyet a magyar szakirodalomban elsőként Somlai Péter jár körül új monográfiájában. Észrevétlenek a vizsgált módosulások legelsőbben is a kutatás számára, de épp ilyen észrevétlenek a társadalomban élő egyedek reflexiójában. Külön problématudat, eltávolodás és koncentráció szükséges például ahhoz, hogy tematizálhassuk egy nyolcvan éve élt és egy ma élő özvegy gyászmunkájának különbségeit, vagy akár csak azt, hogy vannak-e értékelhető különbségek.
Ez a rendszeres, kifogástalanul tájékozódó, árnyaltan és mégis első olvasásra érthetően megírt könyv amellett, hogy minden fontosabb idevágó megközelítést ismertet, egyúttal helyükre is teszi, értékeli is ezeket. Ami annál is nagyobb szó, mert Somlai Péter a szocializáció mindkét értelmének (a társadalomba való gyermeki belenevelődésnek, illetve a fennálló normákhoz-szabályokhoz való felnőtti alkalmazkodásnak) egyforma jelentőséget tulajdonít, ami legalább kétszeresére duzzasztja a témával foglalkozó kutatóra zúduló szakirodalmat.
A feldolgozás tankönyvszerűsége lehetetlenné teszi, hogy annak érdeme szerint jelenhessék meg a szocializálódási folyamat két ágensének egymást átjáró cselekvési és cselekvésértelmezési dialektikája. Nyilvánvaló például, hogy az iskolában, a családban és egyebütt a gyermekek legalább annyira "szocializálják" a felnőtteket, mint azok őket; nyilvánvaló az is, hogy a fennálló normákat épp annyira konstituálják az engedelmes honpolgárok vagy a bűnözők - azzal, hogy betartják, megszegik, de már azzal is, hogy tekintetbe veszik őket -, mint amennyire a normák faragják a saját képükre (már amennyire tudják) a honpolgárokat. A normák Somlai Péter monográfiájában afféle terepasztalt mintáznak, amely külsőidegen módon, megfellebbezhetetlenül egyértelmű forgalmi jelzésekkel kedveskedik a benne közlekedőknek, holott egy-egy normának nincs is személyfölötti létezése és jelentése. Még az olyan ősi norma is, mint amilyen az incesztus tabuja, messzemenően, akár személyenként eltérő értelemben egzisztál, mikor hol, ki körül vizsgálódunk.
A szocializáció témaköre voltaképpen az egész emberi-társadalmi létezést felöleli. Somlai Péter könyve ilyenformán úgy is forgatható, mint a Föld társadalmi életének bravúrosan összeállított, intergalaktikus célzatú kompendiuma, bemutatása, amelyből éppúgy kihámozható az emberek sok- sok szokása, hajlandósága a szexualitástól a tévézésig vagy a sportig, a háborúzástól a bíráskodásig vagy a gyónásig, mint e szokásoknak és hajlandóságoknak a számolhatatlanul sokféle teoretikus értékelése Platóntól Pataki Ferencig. Van azonban egy elméleti irányzat, amely Husserl fenomenológiájára épül, vagy legalábbis arra hivatkozik, s amely különösen kedvesnek tűnik a szerző számára: ez a "szociális konstrukció" irányzata. Somlai sokhelyütt és mindig nagyon szerencsés kézzel szövi be az irányzat szempontjait gondolatmenetébe, de egyszer sem kötelezi el magát teljes szívvel mellette, sőt, olykor - mint a 75-76, vagy a 89-90. lapokon - még meg is fosztja őket éles kontúrjaiktól, amikor a logikai elvonatkoztatás merőben más szintjéről párosítja össze őket egy-egy más elmélet segédfogalmaival. A liftjavítás tudománya természetesen elválaszthatatlan a szabadesésre vonatkozó megfigyelésektől és elméletektől, de logikailag nem szerencsés együtt tárgyalni a kettőt. A természetes beállítódás husserli fogalma logikailag egészen más szinten helyezkedik el, mint a mindennapi észjárás "tévelygő" voltára vonatkozó - szerintem merőben elhibázott - megfigyelések. Ugyanígy, a fenomenologikus tudásszociológia vizsgálati tartománya egyszerűen még átfedőlegesen sem vág egybe azzal a vizsgálati tartománnyal, amelyben a társadalmi előnyök és hátrányok Bourdieu által leírt átöröklődése zajlik, következésképpen az utóbbival nemcsak hogy nem szükséges, de metodológiailag kifejezetten káros is az előbbit "korrigálni".
A magyar szociológiai kutatások elméletileg legfelkészültebb alakjai közé tartozó szerző alighanem olyan monográfiát alkotott, amely nemzetközi becsületet is szerezhet neki s tudománya magyarországi állásának. Bízhatunk benne, hogy ennek a műnek egy-két irányban (például a nyelvelsajátítás irányában) továbbfejlesztett változata a diszciplína maradandó opuszai közé fog bevonulni. (Somfai Péter: Szocializáció. A kulturális átörökítés és a társadalmi beilleszkedés folyamata. Corvina, Budapest, 1997. 195 o.)
Hernádi Miklós