Magyar Tudomány, 2007/12 1637. o.

Bemutatkozás



A Magyar Tudományos Akadémia idén is új levelező tagokat köszönt. Sorozatunkban hónapról hónapra bemutatjuk néhányukat. A Magyar Tudomány hét kérdéssel kereste meg mindegyiküket, azt kérve, hogy közülük néhányra válaszoljanak:

1. Mi volt az a döntő mozzanat, amely erre a pályára vitte?

2. Volt-e mestere?

3. Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?

4. Részt vesz-e nemzetközi kutatásokban?

5. Van-e, és ha igen, milyen a legkedvesebb tanítványa?

6. Magányos kutató vagy inkább csapatjátékos?

7. Mi az a nyitott kérdés, amelyre választ szeretne kapni?

Talán az is jellemző lehet új tagjainkra, hogy éppen mit tartottak fontosnak elmondani magukról. Ebben a hónapban Imre László, Nagy László és Zrínyi Miklós válaszait olvashatják.




Imre László


1944-ben, Csornán született. Szakterülete a XIX–XX. századi magyar irodalom. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának egyetemi tanára. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság alelnöke, a Németh László Társaság vezetőségi tagja.


Mi volt az a döntő mozzanat az életében,

amely erre a pályára vitte?


Az ős ok talán az, hogy az 1950-es években a kisgyerekek nem külföldi tengerparti nyaralásokon vettek részt, nem síparadicsomokban üdültek, hanem (tévé sem lévén még) rengeteget olvastak. A humán műveltségnek pedig rangja, vonzereje volt, tehát nyilván valami becsvágyféle is hajthatott, hogy A nyomorultak-at, a Háború és béké-t, a Vörös és feketé-t olvastam koraserdülő koromban. Így aztán e remekművek hatása alól nehéz lett volna kivonni magamat. Nyilván először lélektani, erkölcsi, érzelmi hatások domináltak, később inkább utószavakból, mint tankönyvekből olvasottak alapján annyira érdekesnek találtam a művészeteket, a régmúlt korokat, hogy a világ legizgalmasabb, legnívósabb dolgának képzeltem, ha valaki ezekkel hivatásszerűen foglalkozhat. Tudtam ugyan, hogy ezzel kirekesztem magam az anyagi és presztízsszempontból elit pályákról (akkor nem jogásznak, hanem orvosira ment a legjobb tanulók zöme), mégsem tudtam ellenállni ennek a kísértésnek. A hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnáziumnak (ahová jártam) több olyan tanára is volt, akik tudományos fórumokon publikáltak, Grezsa Ferenc például a Juhász Gyula kritikai kiadás munkatársa. (Tanulószobán úgy nézhettem munkálkodását, mint a siheder Toldi Miklós a vitézeket: Istenem, ha én ilyesmivel foglalkozhatnék!…) Így aztán négy év alatt három irodalmi pályamunkát is írtam, tudományos módszertant utánozva (szakirodalom, jegyzetelés stb.), amikor pedig a helyi könyvkötő össze is ragasztotta, valahogyan be is kötötte a mintegy ötvenlapnyi szöveget (Bessenyei és Csokonai vígjátékairól szólt), kivételesen boldoggá tett kisded művem. Lehet, hogy azóta se szabadultam meg ettől a szenvedélytől, mely aztán kiegészült sok másféle törekvéssel.

1963-ban a debreceni egyetemre kerülve igazán jó iskolát találtam, s a tudomány komolysága mellett az akkori irodalmi élet kurucos lendülete is megfogott. (Görömbei Andor barátommal elsőéves korunk óta csoporttársak és életre szóló barátok lettünk.) Amikor pedig Barta János a másodévesen írt tudományos diákköri dolgozatomat közölte az intézet évkönyvében, a Studia Litterariá-ban, ötödévesen meg szemináriumi csoportot bízott rám, mintegy belecsempészte a tarisznyámba a tudományos és a tanári marsallbotot.

Voltak tehát elhatározó mozzanatok, amelyeket meg lehetne jelölni, mint amelyek a pályára lendítettek. És persze akadtak kudarcok is bőségesen. A Studia Litteraria-beli cikk a költői képek formalista rendszerezését egy akkor frissen megjelent verskötet alapján kísérelte meg. Ezt követően – talán egy csöpp sznobériával – az angol nyelvű szakirodalmát kezdtem olvasni a kérdésnek: 1964-ben sokadik kiadásban jelent meg Cecil Day-Lewis könyve: The Poetic Image. Ennek esszéisztikus metódusa azonban nem adott ösztönzést, s másfelé fordult az érdeklődésem. Mint ahogy a debreceni Alföld folyóirattól kapott kritikai megbízásokkal sem arattam nagy sikert: száraznak, okoskodónak tűnhettek írásaim az akkor divatos esszémodorú tanulmányok, cikkek mellett. Sklovszkijt, Bahtyint 1970–71 táján követő dolgozataim sem keltettek valami nagy feltűnést, Bahtyin néhány év múlva lett divat, s egy tőlem viszonylag távol eső műhelyben. Voltak tehát döntő, előrevivő mozzanatok, s akadtak nehézségek is jócskán.


Volt-e mestere?


Hála Istennek, igen. Szakdolgozat (Arany János és Gyulai Pál esztétikája), diákköri tevékenység, s a témák egy része szerint Barta János tanítványa voltam. Ő ekkor állt pályája delelőjén, ekkor lett akadémikus. Imponáló tudós és előadó volt, s volt „legendája” is. A lexikonból tudható volt, hogy az 1930-as években kétszer is kapott Baumgarten-díjat Babitstól. (Úristen, ki mindenkivel találkozhatott!? – sóhajtoztunk magunkban.) De azt is hamar megtudtuk, hogy vitaellenfelei idealizmusban, antimarxizmusban marasztalják el, s ez az üldözöttség dicsfényével vonta körül. Megszerettük, holott a szó köznapi értelmében nem volt valami nyájas ember.

Nem pusztán szakmát lehetett tőle tanulni, hanem komolyságot, etikát, a tehetségek támogatását és (furcsa, mert szerették türelmetlen, zsémbes öregúrnak beállítani) toleranciát. Amikor ifjúként én is kedvet kaptam az akkor divatos strukturalizmustól olyan regényelemzéshez, amely táblázatba foglalja az egyes szereplők találkozásait, a cselekmény hely és idő vonatkozásait, egzaktságra törekedve a műalkotás felépítését, belső törvényszerűségeit véve célba – nem forrázott le. Csak annyit mondott: láthattál olyan tyúkot, amelyik alá kacsatojást tesznek, s a kiskacsákat ki is kelti, gondosan fel is neveli, de ha vízpartra érnek, aggódva néz utánuk, vízre nem száll velük. Így vagyok most veled! – A strukturalizmusból régen kigyógyultam, de ha ifjú munkatársaim némely dolgát „nem tudom követni”, igyekszem türelmes lenni. Mint később kiderült, ebben a tanári magatartásban a saját mesterét, Horváth Jánost követte, aki őt a Napkelet-hez hívta dolgozótársnak. A huszonéves Barta János, a Nyugat lázas olvasója, régimódinak érezte ezt a fórumot, s mestere hívását megtagadta. De Horváth János nem bizonyult haragtartónak, mikor kellett, a „hűtlen” tanítvány segítségére sietett.

Persze nemcsak Bartától tanultam, sok mindenki mástól is. A varázslatos előadásmódú és lenyűgöző tudású Bán Imrétől, a hamar elfeledett, pedig karizmatikus Kovács Kálmántól, Julow Viktortól, akivel szoros baráti, személyes viszonyba is kerültünk. Szabolcsi Miklóstól távlatosságot, Fülöp Lászlótól, aki alig idősebb nálunk, olyan irodalomértést, amely a legmélyebb világ- és emberértés egyszerre, a nyelvészektől, Papp Istvántól, Kálmán Bélától, a russzistáktól, Karancsy Lászlótól, a vibrálóan, agresszíven okos Papp Ferenctől. Talán nem túlzás azt mondani: ilyen körben felnőve nem sokat kellett azon töprengeni, mit és hogyan kell csinálni.


Mi volt az az eredménye munkája során, amelynek igazán örül?


Ha egy átfogó eredményre (több tanulmány, könyv során kibontakozó eredményláncra) gondolok, akkor ez a magyar epika sokáig kevés figyelemre méltatott vonulatának leírása, s beillesztése a magyar irodalom fejlődéstörténetébe. Tudnivaló, hogy a Bach-korszaktól a hazafias, értékállító művek alkották a kánont (Családi kör, A walesi bárdok), egyébként egyáltalán nem morális és művészi indokoltság nélkül. Az is közismert, hogy 1948 után meg a forradalmi, osztályharcos (vagy akként magyarázott) versanyag (Petőfi, Ady, József Attila). Ezzel szemben Arany Jánostól a Bolond Istók, Arany Lászlótól A délibábok hőse (és még sok más mű) a maga nagy műveltséget igénylő olvasásmódjával (sok-sok irodalmi idézettel, önreflexióval) azért érdemelte meg figyelmünket a XX. század utolsó harmadában, mert a posztmodern hasonló szövegalakítási, narratológiai megoldásokat alkalmazott, s mert ha Arany és Arany László szkepszisének a XIX. század világboldogító eszméiből való kiábrándulás volt az alapja, akkor a XX. század demagógiái is józanságra, erkölcsi éberségre sarkallnak. Szó sincs arról, hogy ezzel le kívántam volna értékelni a többi vonulatot (Ignotus Pállal vallom ma is, hogy a legszebb magyar vers a Szondi két apródja), de nemcsak pátoszra, hanem értékkételyre is szükség van időnként. Ennek van egy világirodalmi trendje (Lawrence Sterne-től, Byrontól, Puskintól a posztmodernig) és van egy magyar is (a Kisfaludy Károly-féle romantika-paródiától Esterházyig), s van egy nemzetpedagógiai hozadéka is (a magyar önismeret rászorul egy szerényebb és józanabb illúziótlanságra).

Gyulai Pál Romhányi-járól 1974-ben publikáltam elemzést, s 2006-ban írtam utoljára Esterházyról, de persze ez a hagyományfolyamat még messze nincs feltárva, hisz mindeközben oly sok mindenről írtam, ami ezzel nem függ össze.




Nagy László


1966-ban, Debrecenben született. Szakterülete a molekuláris biológia, a genomika. A Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrum Biokémiai és Molekuláris Biológiai Intézetének egyetemi tanára. Alapítója és elnökségi tagja a Magyar Bioinformatikai Társaságnak, elnöke a Sejt- és Fejlődésbiológiai Bizottságnak.


Mi volt az a döntő mozzanat az életében,

amely erre a pályára vitte?


Két ilyen volt. Orvosi tanulmányaim első évében hallottam előadásokat az emlős sejtek differenciálódásáról, és azokon elhangzott, hogy a megtermékenyített petesejtből származó két, négy majd nyolc teljesen egyforma sejtből több mint száz különböző szövet lesz. Arról azonban nagyon keveset tudunk, hogy milyen mechanizmusok irányítják ezeket a folyamatokat, mely géneket kell ki-, illetve bekapcsolni ahhoz, hogy a különböző sejtek, szövetek kialakuljanak. Ráadásul minden sejt ugyanazt az információhalmazt (DNS-t) tartalmazza, és ebből kell kiválasztania a megfelelő utakat. Én ezt akkor és azóta is a biológia legizgalmasabb problémájának tartom, és a munkám is ennek a jelenségnek egy kis részletére irányul. A másik egy diákkörös élményem. Akkoriban egy fehérjéket keresztkötő enzim működését tanulmányoztuk Fésüs László laboratóriumában. Bár a projekt arra irányult, hogy a keresztkötés biológia szerepét tisztázzuk, engem sokkal jobban érdekelt, hogy az a folyamat, amelyet tanulmányoztunk, hogyan szabályozódik. Ekkor jelent meg két fontos és új távlatokat nyitó közlemény, amely azt mutatta meg, hogy az A vitamin anyagcsereterméke, a retinsav, az embrió fejlődését receptorhoz kötődve szabályozza. Ez a receptorok a szteroid hormonok receptorainak családjába tartoznak, és géneket tudnak ki-, illetve bekapcsolni. Akkor már ismert volt, hogy az általunk tanulmányozott enzim szintjét is szabályozza a retinsav. Ez a kapcsolat elindított a génszabályozás tanulmányozásának irányába, és ezt az irányt azóta sem hagytam el. Érdekes, hogy ennek az 1987-ben, a Nature-ben megjelent két közleménynek a szenior szerzőivel később lett munkakapcsolatom. Az egyik, Ron Evans, laboratóriumában dolgozhattam, és a másikkal, Pierre Chambonnal, is van közös közleményünk.


Volt-e mestere?


Szerencsesnek mondhatom magam, mert több mesterem is volt, szám szerint három. A pályám különböző fázisaiban játszottak meghatározó szerepet. Fésüs László akadémikus indított el a pályán, tőle kaptam a pályámat meghatározó lehetőségeket többször is, és tanultam meg, hogy merni kell bátran előre menni, akkor is, ha járatlan utakon találja magát valaki. Ahogy mondani szokta: „Keresni kell a kitörési pontot”. Tőle kaptam meg a tudományért és a kutatás szeretetéért való rajongás „vírusát” is, és azt is, hogy a teljesítményt mindentől függetlenül el kell ismerni, és lehetőséget kell biztosítani neki. Ez Magyarországon még ma sem magától értetődő, sajnos. Második mentorom Peter Davies professzor a Texasi Egyetemről, akitől megtanultam, hogy a legfontosabb a kutatásban a megfelelő probléma kiválasztása és az alapos, megalkuvás nélküli, nagyon (ön)kritikus kísérleti munka. Emberi tisztessége és önzetlensége mindig példa marad számomra. Harmadik mentorom Ron Evans professzor a San Diegó-i Salk Intézetből a kutatói pálya csúcsait mutatta meg nekem. Az ő laboratóriumában értem el legnagyobb sikereimet, és az ő hatására döntöttem el végleg, hogy kutatással fogok foglalkozni.


Mi volt az az eredmény munkája során, amelynek igazán örül?


Több ilyen is volt, de talán a legmeglepőbb felismerésünk az volt, amikor a gének ki- és bekapcsolásának egy teljesen új mechanizmusát tártuk fel kollégáimmal. Azt találtuk, hogy a DNS-t becsomagoló fehérjék enzimatikus módosítása játszik szerepet a gének aktivitásának meghatározásában. Egy másik pedig az érelmeszesedés kialakulása során egy fontos új mozzanat felismerése. Ebben a munkában egy zsírok által szabályozott, a gének bekapcsolásáért felelős fehérjét azonosítottunk, ami a zsírokkal teli falósejtek kialakulását szabályozza. Mindkét felismerésnek van konkrét következménye emberi betegségek megértésében és terápiájában. Az egyik a leukémiák kialakulásának jobb megértését és terápiáját segíti, a másik pedig krónikus gyulladások és az érelmeszesedés megismerését és gyógyítását segítheti. Az ilyen típusú kapcsolatok engem mindig nagyon motiváltak a kutatásban. Ma is ilyen problémákon dolgozom.





Zrínyi Miklós


1949-ben, Jákón született. Szakterülete a fizikai kémia és az anyagtudomány. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Vegyészmérnöki Kar tanszékvezető egyetemi tanára. Tagja az International Polymer Network Groupnak, Affiliate Scientist a Artificial Research Institute-nál.


Mi volt az a döntő mozzanat,

amely erre a pályára vitte?


Már gyermekkoromban elköteleztem magam a kémia mellett, aminek a fő oka az volt, hogy egy jó barátom szüleitől kapott egy „Kis kémikus”-felszerelést. Egy parányi kálium-permanganát kristályt feloldottuk nagy mennyiségű vízben, az eredmény gyönyörű, bíborszínű oldat lett. Ez úgy lenyűgözött, hogy abban a pillanatban tudtam: vége a rádióamatőr pályámnak, csakis kémikus lehetek, és ez így is lett. Rabul ejtett a kémiai átváltozások világa, s bár közben megismerkedtem a kísérleti munka árnyoldalaival is, kötődésem mindig erősebbnek bizonyult. Az sem tántorított el, hogy egy túlzottan jól sikerült brómfejlesztési kísérlet nyomán hetedikes koromban kórházba is kerültem. Általános iskolásként is sokat olvastam, és önszántamból írtam például egy dolgozatot a neutronról.


Volt-e mestere?


Szerencsém volt, hogy középiskolai tanulmányaim kezdetekor indult a Táncsics Mihály Gimnáziumban a kémia-biológia tagozat. A tagozat kiváló eredményeiben (1968-ban az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny kémia tárgyából az első tíz helyezettből négy volt a Táncsics tanulója) és az én szellemi fejlődésemben is meghatározó szerepe volt Kontra József tanár úrnak. Az ő munkájának nagyban köszönhető, hogy harmadikos gimnazista koromban kémiából megnyertem az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyt, és ezzel megnyílt az út az egyetem felé. Tanulmányaimat az ELTE vegyész szakán kezdtem meg, diplomamunkámat a Kolloidkémiai és Kolloidtechnológiai Tanszékén Udvarhelyi Katalin tanárnő irányítása mellet készítettem el. Lenyűgözött Kati néni tudása és anyagismerete. A diploma megszerzése után tudományos továbbképzési ösztöndíjasként kezdtem meg kutatói pályafutásomat az ELTE említett tanszékén. Itt kezdtem el gélekkel, a jelenlegi kutatási területemmel foglalkozni. Ezt a kezdeti időszakot pezsgő egyetemi szakmai élet jellemezte. Tudásvágyó fizikusok és vegyészek által szervezett önképzőkörök számtalan izgalmas szakmai programja tette ezt az időszakot emlékezetessé. Az akkori szervezők ma már a hazai tudományosság elitjét alkotják.

A Kolloid Tanszéken eltöltött időszak csaknem minden kutatási eredménye kétszemélyes csapatmunka következménye volt. Horkay Ferenc barátommal és akkori kollégámmal végzett közös kutatómunka nemzetközi elismertséget hozott.

Szakmai fejlődésem egyik meghatározója volt az 1987-ben elnyert Humboldt-ösztöndíj. Az Ulmi Egyetem Kísérleti Fizika Tanszékén, Hanns-Georg Kilián professzor munkatársaként dolgozhattam több mint másfél évig. Ebben az időben fordult figyelmem a kolloid részecskék (a mai divat szerint nano-részecskék) és polimerek lágy rendszereinek kutatása felé. Jó szívvel gondolok vissza erre az időszakra, a napi háromszori kávézás ürügyén folytatott izgalmas szakmai vitákra. Az itt végzett kutatómunka folytatásaként kezdtem el – már a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Fizikai Kémia Tanszékén – mágneses kolloid részecskék és polimerek rendszereivel foglalkozni. Ez a téma, ami egy teljesen új, addig ismeretlen anyagrendszer előállításához vezetett, hozta meg számomra és a kutatócsoportom számára a legnagyobb szakmai elismerést.


Részt vesz-e nemzetközi kutatásokban?


A nemzetközi kapcsolatok kiépítése és ápolása minden kutató alapvető célja. Természetesen szerencse is kell ahhoz, hogy az ember megfelelő tudományos együttműködésre tehessen szert. Nekem ez megadatott. Mentoraim és barátaim között említhetek francia, német, japán – és sorolhatnám tovább – kollégákat. Szinte kivételes számomra az az év, amikor „csak” kétszer látogatok Japánba. Ennek ellenére a legbüszkébb talán mégis arra vagyok, hogy tanítványaimnak, fiatal munkatársaimnak meg tudom adni a nemzetközi megmérettetés esélyét. Biztosítom a nemzetközi konferenciákon történő részvételt és megszervezem, hogy hosszabb-rövidebb időt tölthessenek el külföldi kutatóintézetekben. Vallom, hogy a kutatói hivatásom egyik legfontosabb eleme, hogy tanítványainkban felkeltve az érdeklődést, elindítsam őket azon az úton, amely az „előd” túlszárnyalásához vezethet. Azt hiszem, ez a tanárember legnagyobb öröme.


<-- Vissza a 2007/12 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra