Magyar Tudomány, 2007/05 649. o.

Tudós fórum



„A veréb is madár”

(Eretnek gondolatok az akadémiai reformmal kapcsolatban)


Jermy Tibor


az MTA rendes tagja, ny. intézetigazgató, MTA Növényvédelmi Kutatóintézete

jermy.t t-online.hu



Az akadémiai reformról szóló írásokat csaknem hét évtizedes kutatói tapasztalataim birtokában olvasva eszembe jutott A veréb is madár című régi magyar film, mely a pénzemberek és a tudósok hazai társadalmi helyzete közötti szakadékot taglalta keserű humorral. Előre kell bocsátanom, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy az ország jelenlegi és a belátható időben aligha javuló gazdasági állapota miatt az Akadémia kutatóhálózatának működésében a gazdaságossági szempontok fokozottabb érvényesítése elengedhetetlenül szükséges. Ezt a feladatot azonban sokféleképpen lehet végrehajtani. Erre is áll az elcsépelt mondás: az ördög a részletekben van. Éppen ezért egyáltalában nem közömbös, hogy a reformfolyamat célja valóban a kutatás hatékonyságának növelése-e – amint azt az elnökség 2/2007. számú állásfoglalása is hangsúlyozza –, vagy az Akadémia kénytelen a kutatás érdekeitől teljesen független gazdasági (például privatizációs) kényszereknek is eleget tenni. Amennyiben – és remélhetően – valóban az előbbi cél a mozgatórugó, akkor alapvetően fontos kérdés, hogy a részletek végleges kidolgozását kizárólag technokratákra bízzák-e, vagy a kutatás belső folyamatait személyes tapasztalataik alapján jól ismerő, aktív kutatók véleményét is figyelembe veszik.

Az elmúlt évtizedek folyamán gyakran tapasztaltam, hogy a kutatásszervezésben tevékenykedő lelkes és jóhiszemű, de saját elképzeléseikhez görcsösen ragaszkodó technokraták figyelmét ismételten fel kell hívni a következő trivialitásra: minden tudományos intézmény sikerességének alfája és ómegája a kutató! És arra, hogy „a veréb is madár” – a kutató is ember! Nem pusztán létszámadat, hanem ember! Ember, akinek életcélja, sőt életének értelme a kutatás! Ember, akit olthatatlan tudományos kíváncsisága hajt kitűzött kutatási céljainak elérésére, ezért árt a munkájának – mert bosszantó és idegőrlő kényszerként hat rá –, ha eredményeit állandóan méricskélik. Persze, ez a méricskélés valójában nem a kutatást segíti, hanem az ezzel foglalkozó bürokrácia létjogosultságát támasztja alá, nem is beszélve arról, hogy kitűnő nemzetközi üzletnek is bizonyult! Nagyon valószínű, hogy a magukat, rendkívül ügyesen, a világ tudományos közössége számára nélkülözhetetlenné tett méricskélő cégek (például ISI) vezetőinek átlagjövedelme jelentősen meghaladja a világ vezető kutatóinak átlagjövedelmét.

Sajnos az eredmények méricskélésére korunk falanszterizálódásának egyik különösen antihumánus vívmánya – a verseny – miatt is szükség van! A tudományos versenyt a 20. század végének haszonelvű tudománypolitikusai agyalták ki, pedig még senki sem igazolta, hogy a tudományok fejlődésében a mai formában zajló versenykényszernek bármi szerepe lett volna. Igaz, korábban még érvényes volt a tudomány fogalmának klasszikus definíciója: „A tudomány az igazolt ismeretek rendszere.” Ma a természettudományokra sokkal inkább a következő meghatározás áll: „A tudomány az eladható receptek rendszere. Az a kutató, aki gyorsan – mert verseny van! – nem produkál pénzre váltható eredményt, az nem is kutató?

Az átszervezések során feltétlenül figyelemmel kellene lenni arra is, hogy a kutató nem hétfőtől péntekig, naponta 8h-tól 16 h-ig dolgozik, hanem pillanatnyi tudományos problémájától függően, teljesen rapszodikus időbeosztás szerint, akár éjszakába és a hétvégekre nyúlóan is. Ezt csak akkor teheti, ha szociális körülményei kiegyensúlyozott életet biztosítanak számára, ami megsokszorozza alkotó erejét! A kutatók is érző, gondolkodó, kapcsolatrendszerükben kiteljesedő emberek, ha ez el is kerüli a tudományszervezők figyelmét. Az MTA mezőgazdasági kutatóintézeteit az egyetemek vonzáskörzetéből kiszakítva egy martonvásári mezőn létrehozandó Agrárkutató Központba telepíteni ezért is rendkívül hibás elképzelés. De különösen hibás azért, mert alapjában ellentétes a reform hangsúlyos céljával: a hatékonyság növelésével. Utóbbit az szolgálná igazán, ha az Akadémia a központ létesítésére szánt jelentős összeget a meglévő intézetek fejlesztésére fordítaná.

Miért hangsúlyozom a „veréb madár voltát”? Mert a közelmúlt külföldi példái arra figyelmeztetnek, hogy a rövid idő alatt megtervezhető és sok (esetleg nemzetközi alapokból szerzett) pénzen felépíthető, kacsalábon forgó kutatási centrumok, amelyekbe különböző intézeteket költöztetnek össze, gyakran nem teljesítik a hozzájuk fűzött reményeket. Az illetékes tudományszervezők az ilyen intézmények létesítésével ugyan kipipálják a „reform” egyik, szerintük lényeges pontját, de nem számolnak azzal, hogy a nagy ötlet rendkívül negatívan változtathatja meg az átköltöztetett intézetek kutatóinak mindennapi életét. Emiatt a legkiválóbbak (hiszen ők tehetik meg a legkönnyebben) más pályát választanak, vagy külföldre távoznak, és az új létesítmények gyakorlatilag üresen állnak, a tudományos produkció lényegében megszűnik. Efféle költséges és rendkívül káros melléfogások elkerülése érdekében feltétlenül szükséges lenne az akadémiai intézetek átszervezésének megtervezése előtt gondos hatástanulmányt készíteni, kiváltképpen az érintett kutatókat illetően, akik nélkül nem létezik jól működő intézet! A kutatót a legkevésbé sem érdekli, hogy az átszervezés során megváltozik-e az intézmény neve, amelyben lelkesen és sikeresen dolgozik, vagy hogy honnan biztosítják számára a kutatás mindennapi anyagi feltételeit, és honnan utalják át a fizetését. Őt csak az érdekli, hogy lehetőleg javuló körülmények között, zavartalanul folytathassa munkáját. Ez utóbbi kell hogy a kutatást szervezőknek is elsőrendű célja legyen!

Még egy szót a kutatás finanszírozásáról. A pályázati rendszerről alkotott véleményemet, Szilárd Leó (1961) először 1948-ban publikált, rendkívül szellemes és profetikus pamfletjére támaszkodva, régebben már kifejtettem (Jermy, 1998). Ezúttal azt szeretném hangsúlyozni, hogy a reformjavaslatnak az intézetek alapfinanszírozását szorgalmazó pontja döntően fontos. Az alapfinanszírozást akár a pályázati alapok csökkentése árán is biztosítani kell. A jelenlegi helyzet egyszerűen tragikomikus: egyes intézetek konnektoraiban akkor van feszültség, és az illemhelyek vízellátása akkor biztosított, ha a kutatók kellő összegű pályázatokat nyernek! Nem hiszem, hogy van még egy olyan európai ország, ahol alapkutatást végző intézetek vezetői a kutatói pályázatok összegeinek esetleg jelentős részét lennének kénytelenek közüzemi számlák fedezésére fordítani!

Feltételezem, a tudományszervezők zömét bizonyára megmosolyogtató fenti szempontok aligha illenek bele a mai reformelképzelésekbe, de lelkiismereti kötelességemnek tartottam aggályaimat kifejteni. Ugyanakkor ismételten hangsúlyozom, hogy az akadémiai kutatóintézeti hálózat működtetésének ésszerűsítését – de csakis „a veréb is madár” elv maradéktalan érvényesítése mellett – magam is nagyon fontosnak és sürgetően szükségesnek ítélem.


Kulcsszavak: tudományos kíváncsiság, kutatók életkörülményei, teljesítménymérés, verseny, hatékonyság, hatástanulmány, Agrárkutató Központ


IRODALOM

Jermy Tibor (1998): Az ezredvég tudományosságának rákfenéje – a pályázati rendszer. Magyar Tudomány. 159, 1124–1128.

Szilard, Leo (1961): The Voice of the Dolphin and Other Stories. Simon & Schuster, New York



<-- Vissza a 2007/05 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra