Magyar Tudomány, 2007/01 117. o.

Könyvszemle




Tanulmánykötet az iparművészet változó szerepéről


A Nemzeti Kulturális Alap finanszírozta azt a kutatás-sorozatot, amelynek célja a vi­zuális kul­tú­ra, az iparművészet és a de­sign helyzeté­nek feltérképezése volt. Hogy erre milyen nagy szükség van, mi sem bi­zonyítja jobban, mint­hogy egy kérdőíves felmérés során a felnőtt lakos­ságot repre­zentáló interjúalanyok­nak közel a fele arra sem mert vállalkozni, hogy definiálja: mi­vel foglalkozik az iparmű­vész és a de­signer. A kötet­ből az is kiderül azonban, hogy még a szak­ma képviselői sem egyformán hatá­rozzák meg az iparművészet és a de­sign lényegét, a két terü­let egymáshoz, illetve a képzőművészethez fűző­dő viszonyát.

Hogy miért ilyen nehezen definiálható­ak ezek a fogalmak? Horányi Attila a szak­ma elmé­leti kérdéseiről szóló tanulmányá­ban ezt írja: nehéz és talán meg sem vála­szolható a kérdés, mit jelent pontosan az iparművészet és a design. A társadalom és a gazdaság nagy­fokú átalakulásával egy­idejűleg a szakma olyan átrendeződésen megy keresztül, amely­nek a következmé­nyei egye­lőre beláthatatlanok, és a folya­matos változást majd­hogy­nem lehetetlen adekvát fogalmakkal le­ké­pezni. Horányi példákkal támasztja alá, mennyi­re meg­változott a designer tevékenységének a "tárgyalási univerzuma": míg korábban a praxis középpontjában jószerével csak a tárgyak tervezése állt, a designernek újab­ban a tárgyak "köze­gét", kontextusát is ki kell alakítania. Az új értelmezésnek kö­szönhetően jelentősen kibővült a designe­rek szerepköre: egyre többször ők a kez­­de­ménye­zői az új termékek létrehozata­lának - szemben a ko­rábbiakkal, amikor a cégek eldön­tötték, mi­lyen új terméket akar­nak gyártani, majd eh­hez kerestek ter­vezőt. A változó szemléletmód eredmé­nyeként mind többen vannak, akik a de­sign lényegét nem a tárgyak létreho­zá­sá­ban, hanem az emberi viszonyok, igények, vágyak, szol­gáltatások megfogalmazá­sá­ban és megtestesíté­sében látják.

Kétszáz gyakorló iparművészt és de­sign­ert vontak be abba a kérdőíves felmé­rés­be, amelynek eredményeit Lipóth Ág­nes tette közzé. Az érintettektől - többek között - megkérdezték: mit tartanak a leg­fontosabb­nak a szakmai sike­rek szempont­jából. A rangsor élén a tehetség és az ön­menedzselési képesség áll, ezt követik a szak­mai ismeretek, a kommunikációs ké­pesség és a társadalmi kapcsolatok. A krea­tivitást, a csapatmunkát, a piaci-gazdasági és a számítástechnikai ismereteket a fia­talabbak értékelik magasabb­ra. Az iparmű­vészek társadalmi szerepét, küldetését fir­tató kérdésre adott válaszokból kitűnik: a leg­többen a vizuális kultúra meg­terem­té­sét, az ízlés­formálást és -fejlesztést vallják legfontosabb fel­adatuknak, ezt az esztéti­kai érzék fejlesztése és a környezeti har­mónia megteremtése követi.

Azok az utóbbi évtizedekben végbe­ment drá­mai változások, amelyek a ma­gyar ipar szétesé­séhez vezettek, igen kedve­zőtlenül ha­tottak a designerek jelentős há­nyadának munka- és élet­körülményeire. E negatív folyamat következ­ményeként sokan pana­szolták, hogy kevés a munka és alacsonyak a honoráriumok. Az utób­bi időben azonban a megkérdezettek na­­gyobbik fele pozi­tív irányú elmozdulá­so­kat lát, s a szakma jö­vőjébe vetett biza­lom is jónak mond­ható.

A kutatók a fogyasztók véleményére is kí­váncsiak voltak, s a teljes felnőtt lakosságot rep­rezentáló mintát kérdeztek meg, ők mit várnak az iparművé­szet­től. Ha egyetlen mon­­­datba akarnánk sűrí­teni a tanulsá­gos közvéle­ményku­tatás eredményeit, azt mond­hat­nánk: a felnőtt lakosságot nagyfokú is­me­ret­hiány jellemzi. A laikusokat a vizuális kul­tú­ra, valamint az iparművészet és a design foga­­lomrend­szere körüli tisztázatlanság sem segíti a szakma megértésében. A közízlés hiá­nya pedig legin­kább az alsó- és közép­fokú mű­vészeti okta­tás alacsony színvona­lában ke­resendő.

A felmérés megállapításai közül a leg­fon­to­sabbak: az "iparművészeti fogyasz­tási" szokásokat meghatározó szociode­mográfiai tényezők közül a legfontosabb az iskolai vég­­zettség. A fo­gyasztói attitűdre nem jellem­ző a legújabb tren­dek követése; ennek egyik oka feltehetően az alacsony vásárlóerő. Annak ellenére, hogy az embe­rek túlnyomó több­sé­ge csak akkor vásárol új tárgyat, ha szüksége van rá, a legtöbben mégis fontosnak tartják a vizuális és tárgy­kultúrát.

Abból a tényből kiindulva, hogy "egy or­szág vizuális kultúrájának alakulásában meg­határozó szerepet töltenek be a köz­in­téz­mé­nyek által közvetített vizuális üze­netek", Kapitány Ágnes és Ka­pitány Gá­bor két me­gyeszékhelyen térképezte föl a vizuális kultú­ra állapotát. (A kutatás ered­ményeit az Intézmény­mimika 2. című kö­tetben, számos képpel il­lusztrálva tették közzé; a most ismer­tetett ta­nulmánykö­tetben a teljes anyag rész­­letei kaptak he­lyet.) A kutatás legnagyobb érté­ke, hogy nemcsak rögzíti a mai ma­gyar társa­­dalomra jellemző látványsajátos­ságokat, de módot ad az ízlésnormák változásának elem­zésé­re - a szerzőpáros ezt a témakört két év­ti­zed­del ez­előtt már alaposan körbejár­ta; most mód­juk volt annak elemzésére is, hogy a 80-as évek elejéhez képest mely terü­lete­ken, mi­lyen irány­ban történt el­mozdulás.

Egyértelmű javulás tapasztalható a tárgy- és környezetkultúra színvonalában: az elmúlt két évtized szembetűnő válto­zást hozott a kert­kul­túrában, a közösségi terek szerkezet-változásában, a kényelem és az egészségkultusz térhódításában, a szabad hozzáférés ter­jedésében, a termé­szet érték voltának hangsú­lyozásában, az emberi élet védelmére utaló vizuális jelek gyarapodásában.

A közintézmények tárgykultúráját ugyan­ak­kor még mindig a tárgyakkal való zsúfolt­ság, a horror vacui jellemzi, mintha a tárgyak legfonto­sabb szerepe az lenne, hogy minden létező helyet betöltve, minél nagyobb tömegben ve­gyék körül az em­bert. Az egymáshoz nem illő, nehe­zen összeférhető dolgok együttes jelenlétében föllel­hető értékeklekticizmus a 80-as évek elejéhez képest fölerősödött.

A látványegyüttes javulása ellenére az össz­­kép még mindig törékeny: a legtöbb he­lyen érzékel­hetően nem tudnak mit kez­deni a külön­böző ve­zetékekkel, mérő­órák­kal, szemetesedényekkel. Kevés változás tapasztalható a megvilágításban - ez alól kivételt csak a vendéglátóhelyek jelente­nek, amelyek a legtöbb helyütt már hasz­nálják a fényt a tér­képzés eszközeként.

Érdekes jelenség, hogy az individualitás értékének növekedése a közintézmények­ben is nyo­mon követhető. Mai világunk egyik legfőbb mozgatóereje az egyén önmegvalósítása, amelynek vizuális lenyo­matai a sikert, a teljesítményt, a kreati­vitást, az alkotókedvet hivatottak repre­zentálni.

Hagyomány és modernség kevésbé különül el, mint két évtizede. Közös szere­peltetésük többnyire érdekes, ám néha meghökken­tő, gyakran nagyfokú ér­tékbi­zonytalanságról árulko­dó vizuális együtteseket alkot.

Az intézmények vizuális üzeneteiben is megnyilvánul a hazánkban mindenütt szem­betűnő cen­trum-periféria viszony: a települé­sek központ­jában lévő intézmények többnyi­re maga­sabb státusúak, ezért jobb állapotúak és gondo­zottabbak a peri­férián elhelyezkedő, szegénye­sebb, elha­nyagoltabb társaiknál.

A kötetben található még egy beszámo­ló an­nak a kutatásnak az eredményeiről, amely­ben azt vizsgálták, milyen szerepet tölt be a design a ki­magasló innovatív és/vagy design­igényes tevékenységet foly­tató innovatív ma­gyar vállalatok körében. Szinte valamennyi megkérdezett a pia­con maradás feltételének tekinti az innovációt, a folyamatos fejlesztést. Többen adtak han­got annak a meggyőződé­süknek, hogy ma már a de­sign a marketing egyik legfonto­sabb eleme, és a piaci siker szem­pontjából fontos szerepe van a termékek esztétikus kialakításának.

A kutatók tapasztalatai szerint a meg­vizs­gált vállalkozások sikereiben kimagas­lóan fon­tos az új iránti nyitottság, a kocká­zatvál­la­lási képesség, az együttműködési készség, a rugalmasság, az elkötelezett­ség. Fontosnak tartják a cég imázsá­nak az erősítését, amelyben fontos szerep jut az egyes identitáselemek meg­tervezésének és össze­hangolásának - s ebben kima­gasló szerep juthat a designereknek.

Mintegy negyven alkotóval is készítet­tek mély­interjúkat, amelyekből kitűnik, egymás­tól mennyire eltérő módon hatá­rozzák meg a hivatásuk lényegét. Az inter­júkat elemző Szentpéteri Márton különösen figyelemre méltónak tartotta a Társa­dalmi felelősség­vál­lalás és a fenntartható design kérdéskörére adott válaszokat. Az ökológiai katasztrófát gyorsító fogyasztói kultúra kiépí­tésében a de­signereknek óriá­si a felelősségük - ezt azon­ban nem min­denki ismerte fel. Sőt, a sztár­designerek ma is élen járnak a szükségle­tek feletti fo­gyasztás serkentésében. "A designerek legnagyobb felelőssége [...], hogy az «új design» (new design) valóban a társa­dalom gondjainak megoldását tűzze ki célul maga elé, s ne csupán a profitnövelés és az új piacok megteremtésének újabb mar­keting- és PR-trükkjévé legyen" - olvashatjuk az igen tanulságos és érdekes kötetben. (Szerkesz­tette Antalóczy Tímea - Kapi­tány Ágnes: Az iparmű­vészet változó sze­repe az átalakuló vizuális kultúrában. Tanulmányok az iparművé­szet helyzeté­ről. NKA-kutatások 2. Budapest: Mo­holy-Nagy Művészeti Egyetem, 2006)

Tószegi Zsuzsanna



Kozma Tamás: Kisebbségi oktatás közép-Európában


A könyv részben elvi kérdésekkel foglalkozik az első és a harmadik fejezetben, valamint az előszóban: a kisebbségi oktatás-kutatás és a kisebbségi oktatáspolitizálás problematiká­jával, részben "terepmunka" eredményeit közli hét konkrét területi kisebbségi közösségre vonatkozóan esettanulmány formájában (a lengyel közösség Litvániában, a Viadrina Egyetem és a Collegium Polonicum a Odera két partján, Dél-Tirol, Karintia, Kárpátalja, Partium, Gagauzia).

Ami az elvi alapvetést illeti, kisebbségen ma már egyértelműen nemcsak nyelvi, nem­zeti kisebbségeket értünk, hanem mindazon közösségeket, amelyek "...a többséggel szemben kisebbséget alkotnak, legyenek bár nyelvük, vallásuk, tradícióik vagy biológiai adottságaik miatt kisebbségben". (7.) Másrészt Közép-Európa kétségtelenül geopoliti­kai fogalom - semmiképpen nem földrajzi -, amelynek határai nemcsak időről-időre, de politikai szempontok szerint is változnak. Egyébként a fogalom először a XVIII. században merült fel. Azt is hangsúlyozza a szerző, hogy a kisebbségi oktatást és az ezzel kapcsolatos politizálást mindig a nagyobb egységben, a kisebbségi politizálás egészében kell tekinteni, annak részeként felfogni.

Az elvi részben kitekintést kapunk a világ más tájaira is; Kanadára, Ausztráliára, a Be­nelux államokra, a Mediterráne­umra és így tovább. Itt hangsúlyoz­za a szerző az oktatásku­tatás interdiszciplináris jellegét és az 1989/90 évi fordulat kü­lönös érdekességét, fontosságát e kutatási területen. A könyv témája is lényegében ez az időszak. Itt találjuk meg azokat a módszereket és szempontokat, ame­lyek sze­rint az esettanulmányok készültek.

Megtaláljuk azután (3. fejezet) a kisebbségi oktatáspolitizálás eszközeinek részletes bemutatását (érdekes különben a szóhasználat: oktatás politizálás és nem okta­táspolitika): így céljairól, eszközeiről és végül a tanulságairól. Rámutat arra a különbségre a kisebbségi oktatást illetően, amelyet az a nyugati, illetve a keleti "térségekben" játszik. Ott a "kultúra ápolása, a nyelv fejlesztése van előtérben, míg itt a "nemzeti identitás megőrzése".

Az esettanulmányok a könyv nagyobb részét képezik (a 195 oldalból 126) egy érde­kes és ismeretlen világba vezetnek bennünket alapos feltáró munka eredményei alapján.

Az egyes tanulmányok általában ismerte­tik a szóban forgó közösség, illetve terület történetét, nemzetiségi, nyelvi megoszlását, és ezt rendszerint belehelyezik a nagyobb kontextusba, azaz annak az országnak az adatait is bemutatva, ahol a vizsgált terület fekszik, illetve a közösség él. Ez odáig megy, hogy például a litvániai lengyel kisebbséget tárgyalva röviden kitekintenek a megfelelő észtországi és lettországi viszonyokra is. Ezt követi az oktatási rendszer, majd a kisebbsé­gi oktatás adatainak bemutatása, a helyzet pozitívumainak és negatívumainak elemzése. Itt nem térhetünk ki minden egyes tanulmány ismertetésre, de megállapíthatjuk, hogy az egyes tanulmányok nemcsak a vonatkozó irodalom alapos tanulmányozása alapján jöttek létre, hanem helyszíni tájékozódás, interjúk, illetve a szóban forgó helyzet alapos, személyes ismerete alapján.

Az egyes tanulmányokat különben más-más szerzők írták, Kozma Tamás az elvi ré­sze­ket (1. és 3. fejezet) írta, és ő ve­zette az egész ku­tatási programot. A tanul­mányok szerzői a következők: a litvániai len­gyel közösségre vonatkozóan Szerepi Anna és Szíjártó Imre, az Odera két partján létrejött lengyel-német egyetemi együttműködésről Keller Magdolna és Papp Éva, a déltiroli németek helyzetéről Polonyi Tünde, a karintiai szlovénekről Fekete Szabolcs, a kár­pátaljai magyarokról Gabóda Béla, a magyar-román határ melletti Partiumról Szűcs István és végül a moldáviai gagaúzok helyzetéről Horkai Anita.

Végezetül érdemes idézni a könyv egyik fontos elvi és egy másik gyakorlati jellegű megállapítását. "...a közösségi önmeghatározásra törekvés a kisebbségi (oktatás) politika vezérmotívuma. Más törekvéseket is csak akkor érthetünk, ha ezeknek a vezérmotívumoknak rendeljük őket alá. A kisebbségi oktatáspolitikák dinamikáját az adja, hogy oktatáspolitikusaik távlatilag integrálódásra vagy inkább szeparálódására törekszenek-e". (173.)

A gyakorlati megjegyzés a kisebbségi lét előnyére vonatkozik a 21. század elején, túl a sok problémán és küzdelmen: "...a több nyelvet ismerő lakosok jobban fel vannak készülve a globalizáció kihívásaira, és jól illeszkednek az európai kommunikáció kon­textusába is". (Kozma Tamás: Kisebbségi oktatás Közép-Európában. Bp. Felsőoktatási Ku­ta­tóintézet-Új Mandátum, 2005, 195 p.)

Berényi Dénes




Csákvári Béla és Rohonczy János: Nemesgáz-clusterek előállítása, szerkezetvizsgálata és felhasználásuk a környezet­kímélő szintézisek kifejlesztésé­ben - és - Nemesgáz-clusterek felhasználása a környezet­kímélő szintézisek terén a leg­újabb szakirodalmi adatok tükrében című könyvfejezeteiről


A recenzens kötelességének tartja, hogy első­sorban a sorozatszerkesztő Csákvári Béla tel­jesítményét méltassa azon alkalom­ból, hogy megjelent e könyvsorozat 95. köte­te, s a 2007-re ter­vezett 100. kö­tet megjelenése kap­­csán gratuláljon. Ilyen jubileum külföl­dön is arány­lag ritkaságszám­ba sorolható. Nyu­godtan állíthatjuk, hogy A ké­mia újabb eredményei-ben megjelent mono­gráfiák elsősorban ve­gyészek, de más szak­terüle­tek képviselői kö­vethették a terü­let érdekes, új fejleményeit.

A Csákvári és Rohonczy által jegy­­zett mű is méltó a sorozat hagyomá­nyai­hoz, hi­sz a ne­mesgázokat a múltban cse­kély reak­cióké­pességükkel jellemez­ték, és asszociá­ciós tulaj­donságaikat csak kb. egy nemzedék­nyi ideje kezd­ték felis­merni. A ku­tatás első lépéseként termé­­szetesen az egy­szerűbb ne­mesgáz-vegyü­le­tek szintézise, pél­dául a xenon-fluoridok, krip­ton-oxidok és -fluoridok ke­rültek elő­tér­be, de mint a szerzők aprólékosan leír­ják, 2000 körül már az ún. endo-pozíciójú mole­kulákat tartalma­zó clusterekkel fog­lal­koznak, magyarázatot nyújtva e szer­kezetek kiemelke­dő stabili­tásá­ra. Talán nem felesleges röviden vázolni, hogy az újonnan felfedezett nemesgáz-cluste­rek leírásához a kémia al­kal­mazni kezdte a szá­mítástechni­kában már be­vezetett kukac (@) jelet, melynek jobb ol­da­lára írták a befogadó agre­gátu­mot, bal oldalára a befoga­dott komponenst vagy komponenseket, pl. mint azt feje­ze­­tük­ben a szerzők leírják a Diedrich által 2002-ben Ag8ArN@He ezüst (argon) okta­mer esetében.

Csákvári Béla és Rohonczy János a 94. kötet­ben foglalkoznak a nemesgáz-clus­terek­re vonat­kozó kitételekkel. A szerzők rendkívü­li alaposság­gal dolgozták fel a nemesgáz-clus­terkémia iro­dalmát, beleért­ve azok szerkezetkutatását, utób­bi meto­dikáját, és persze nem hanyagolva el azok gyakorlati felhasználását. Ez utóbbi vo­natkozásban különös figyelmet szentelnek a kör­nye­zetkímélő blikkfangos és divatos néven a zöld kémiai részleteknek, fel­is­merve, hogy a jövő tiszta környezete ki­ala­kításának csakis ez lehet az útja. Szólni kell még arról, hogy a 95. kötetben csak­nem napjainkig került feldolgozásra a nemes­gáz-clusterek szakirodalma.

A 95. kötet stílusa világos, a szö­veg olvas­mányos, és azt is meg kell emlí­teni, hogy az Akadé­miai Kiadó szer­kesztési munká­ja és az alkalmazott tipográfiai szín­vonal hű marad a mono­gráfia­kötetek hagyományaihoz. (Csákvári Béla szerk.: A kémia újabb eredményei. 2005, 94. kötet. 89-125. pp., 2005, 95. kötet, 93-149. pp.)

Braun Tibor

az MTA doktora, címzetes egyetemi tanár




Hunyady György: A szociál­pszichológia történeti olvasatai


A több mint ötszáz oldalas kötet összesen 24, 1998 és 2006 között írt tanulmányt foglal magába, amelyek egy része saját kutatások összefoglaló ismertetése, másik része vi­szont tudománytörténeti jellegű, és a szociál­pszichológia számos jelentős személyiségének, meghatározó elméleteinek és más diszciplínákhoz fűződő kapcsolatának átfogó és kritikai elemzése

A tanulmányok öt nagyobb témakör köré csoportosulnak:

Az első tíz tanulmány a szociálpszichológia klasszikusainak és mai, amerikai meghatározó egyéniségeinek az Osiris Könyvkiadó két sorozatában megjelent köteteihez írott tanulmányait tartalmazza. A két sorozat arra hivatott, hogy - ahogyan Hunyady György a bevezetőjében írja - a szaktudomány XX. és XXI. századi fejlődését kirajzolja, és a világban átütően meghatározó szociálpszichológiai főáramot bemutassa a hazai társadalomtudósok számára.

Szerepel a sorban például a német szárma­zású és 1930-ban az USA-ba emigrált Fritz Heider, az úgynevezett kognitív egyensúlyelmélet megalkotója, Leon Festinger, akinek nevéhez a kognitív disszonanciaelmélet és a társas összehasonlítás elmélet fűződik és Wil­liam McGuire, aki Hunyady György szerint a valaha olvasható legátfogóbb attitűdrendszer modellt alkotta meg. A fiatalabb nemzedékből Mahzarin Banaji, az implicit attitűdök és implicit sztereotípiák kutatója, John Jost, az alacsonyabb társadalmi rétegekkel kapcsolatosan Banajival együtt a rendszeriga­zolás fogalmának a kidol­gozója, valamint Jim Sidanius, a szociális dominancia elmélet képviselője kerültek be a válogatásba.

A következő három tanulmány a hazai pszichológia történetével foglalkozik, az egyik a pszichológiaoktatás alakulását követi a kezdetektől a mai napig a budapesti egye­temen, a másik az utóbbi 75 év magyar pszichológiáját tekinti át, míg a harmadik Pataki Ferenc 70. születésnapja alkalmából, 1998-ban született, az ő munkásságát méltató, értékelő írás.

A harmadik, nagyobb rész tartalmazza a kontraszelekció pszichológiájáról szóló akadémiai székfoglaló előadás szövegét és a kontraszelekció témájához szorosan kapcsolható, a tehetség szociálpszichológiáját tárgyaló írást, valamint a Mindentudás Egyetemén 2004-ben elhangzott A nemzetek jelleme és sztereotip jellemzése című előadás anyagát.

A negyedik rész a szerző szűkebb tudományos kutatási területére, a sztereotípiakutatás­ra vonatkozó újabb írásokat tartalmazza, köztük a mai magyarországi politikai történések tükrében még nagyobb jelentőséget nye­rő Politikai sztereotípiák: pártok jellegzetességei a közgondolkodásban és a Pártsztereotí­piák válto­zásai című írásokat, amelyek országos reprezentatív mintán 1998-ban, 2000-ben és 2002-ben lefolytatott kutatások összefoglaló eredményeit mutatják be. Az ebben a blokkban szereplő tanulmányok sorát általános és középiskolai diákok társadalmi értékfelfogására irányuló sokéves kutatási sorozat átfogó értekezése zárja.

Végül az ötödik részben a szociálpszichológia más diszciplínákkal való kapcsolata kerül elemzésre. Az első tanulmány a szociál­pszichológia és a történelem kapcsolódási pontjait elemzi tizenkét kiemelt viszonylatban. A második a politikai pszichológia rendező áttekintését adja: miben áll, mire törekszik, mire jutott és mit ígér a politikai pszichológia. A harmadik a közgazdaságtan és a pszichológia határterületén mozgó, de egyre nagyobb befolyásra szert tevő gazdaság­pszichológia történetét és jelentőségét mutatja be.

Részletesebben először a szociálpszichológia nagyjairól írott tanulmányokat tekintsük át. A jelen kötetben összegyűjtött tanulmányokban a tudósi személyiség elemzése, az egyéni életsors, a tudományos élettörténet, a szociálpszichológia szűkebb és a pszi­chológia tágabb történetébe illeszkedik, és a szerző mindezt összefűzi a történelem szá­laival is. Ezek az elemzési szempontok egy­másba fonódva, de mégis világosan követhetően írják le a szociálpszichológia jeles alakjainak munkásságát. Valódi szellemi él­mény úgy átfogóan megismerni egy kiemelkedő szociálpszichológust, például Leon Festingert, vagy William McGuire-t, hogy egyszerre lehetünk személyesen közel a szer­zőhöz, és absztrakt módon távol, széles perspektívából rálátva munkásságára. Ez a fajta perspektívaváltás, amely nem didaktiku­san, hanem folyamatosan a különböző elemzési szintek között mozogva történik meg, teszi a gondolatilag gazdag, széles isme­retanyagokat felölelő írásokat izgalmas olvas­mányokká.

Ezekből a tanulmányokból - amellett, hogy magas szintű szakmai elemzését kapjuk a tárgyalt tudósok tudományos tevékenységnek - mélyebben meg lehet ismerni, hogy milyen személyes és szakmai küzdelme­ket élt át egy-egy szociálpszichológus tudós, mi­közben világhírűvé és tananyaggá vált min­denütt a világon, ahol szociálpszichológiát tanítanak. Megtudhatjuk, hogy a szak­mai célok miként illeszkedtek a tudósok szélesebb értelemben vett emberi törekvéseibe, és a munkájuk fogadtatása hogyan és miként hatott személyiségükre és tudományos munkájukra. Nyilvánvaló, hogy minden komolyabb művel rendelkező tudós átélte már, hogy bármilyen nagyot is alkot, a jogos és jogtalan kritikák folyamatosan kísérik pályafutását. Amikor együtt olvassuk a szociálpszichológia nagyjainak életművéről az összefoglalókat, ez az egyéni élményből vagy implicit tudásból lényegében szabállyá emelkedik. Jól példázza ezt a már említett Leon Festinger 1957-es kognitív disszonanciaelmélete, amelyről, mint "imperialisztikus disszonanciahordák dúlásairól" írt két kolléga, Sears és Abeles 1969-ben, és amelyről 1992-ben (Festinger halála után egy év­vel) viszont Aronson úgy ír, hogy "Az elfojtott újra jelentkezik: a disszonanciaelmélet visszatér". William McGuire ironikus helyzetképe ezt a kettősséget tükrözi: "legtöbb barátom, aki járatos a mai szakirodalomban, úgy ítéli meg, hogy a disszonanciaelmélet a legnagyobb dolog, amelyet a szociálpszichológia az utóbbi tíz évben elért, de megoszlik a véleményük abban a tekintetben, hogy ez a disszonanciaelmélet diadala-e vagy a szociálpszichológia szégyene" - idézi Hunyady György.

Bár az elmélet sztenderd tananyag mindenütt, Festinger életének utolsó évtizedé­ben kiábrándultan távol került a szociálpszi­chológiától, és munkájáról úgy nyilatkozott, mint azt Hunyady György tanulmányából megtudhatjuk, "ez nem egészen az lett, mint amire gondoltam". Amikor ide jutunk az olvasásban, akár el is szomorodhatnánk, de ezután egy komoly tudománytörténeti és szociálpszichológiai elemzést találunk arra vonatkozóan, hogy miért is lehet az, hogy a kortársak egy részének súlyos kritikája és a szerző kiábrándulásának ellenére az elmélet újraéledt és él, és miért is lehet Festinger je­lentőségét a szociálpszichológiában Freud klinikai pszichológiában játszott szerepéhez hasonlítani.

Ezek az írások nemcsak külön-külön, hanem együtt olvasva még gazdagabb képet adnak. Világosan kirajzolódik, hogy kik azok a meghatározó egyéniségek, akik több tudós életében is szerepet játszottak, de mindegyikében más jelentőségűt és jellegűt. Kurt Lewinről, például, a saját munkáját megismerve is olvashatunk, és úgy is, ahogyan megjelenik más tudósok életben. Fritz Heider például a támogató barát és kolléga az USA-ba frissen emigrált Kult Lewin számára. Feleségével együtt segít neki néme­tül írt alapművét angolra fordítani. Leon Festinger élete perspektívájából viszont Lewint nem mint az angolul nem kiválóan tudó bevándorló tudóst, hanem a nagytekin­télyű mestert láthatjuk, akinél Festinger doktori fokozatot nyert. Az egyik viszonylatban tanítványként megjelenő Festinger, a William McGuire-ról szóló munkában viszont már laborvezető a Minnesota Egyetemen, akinél McGuire a posztdoktori tanulmányait töltötte.

Hunyady ezekben az írásokban tehát egyszerre ír a szociálpszichológia történetéről, és adja a szociálpszichológusok net­work-jének, a csoportjukon belül zajló di­na­mikai történések szociálpszichológiai elemzését.

Egy másik témakör, amelyre a könyvismertetésben részletesebben szeretnék kitérni, a kontraszelekció témaköre. Azért választottam ezt a sztereotípiakutatások helyett, mert Hunyady Györgynek azon a téren elért munkássága sokak számára ismert. Aki viszont nem követi szorosan a szociálpszichológia kutatási témáinak alakulását, az esetleg nem tudhat a kontraszelekció kutatásának fejleményeiről. Ez originális, korábban teljesen kidolgozatlan téma a szociálpszichológián belül. Hunyady Görgy azt írja róla, hogy ebben a témakörben "a pszichológiai tudásunk foghíjas és integrálatlan, ugyanakkor a jelenség mélyen emberi, fájóan nemzeti és társadalmilag aktuális". A kontraszelekció fogalmát a következőképpen definiálja: ez az a helyzet, amelyben a társadalom, az intézmény és a csoport nem aknázza ki, sőt elvesztegeti emberi erőforrásait (például a tehetséget - ide kapcsolható a tehetségre vonatkozó kötetben szereplő írás is). Eszerint nem a legkompetensebbek és a legérdemesebbek kerülnek a legmeghatározóbb po­zíciókba. Ennek következtében az emberek és csoportok teljesítménye és életének minősége elmarad az elérhető optimumtól. Ez egy, ma már versenyre épülő társadalomban kulcskérdésnek számít.

Míg az amerikai szociálpszichológia az "igazságos világba vetett hitről" ír, és az erről való gondolkodást leli fel amerikai vizsgálati személyeinél, addig egy Hunyady Görgy által 2002-ben országos reprezentatív mintán végzett felmérés azt bizonyította, hogy a kontraszelekció problémája kikristályosodott kérdés a magyar köztudatban, és szoros kapcsolatban áll a társadalmi elégedetlenség és pesszimizmus gondolati megnyilvánulásai­val és az uralkodó társadalmi csoportok és az érvényesülés korlátainak kritikus megítélésével, és kifejezetten ellentétben áll a politikába vetett bizalommal.

Talán nem véletlen tehát, hogy ez a jelenség egy magyar szociálpszichológus számára emelkedett ki mint kutatandó kér­dés, a számos, a látóterünkben jelen lévő in­ter­perszonális és csoportközi történés kö­zül, és nem amerikai társadalomtudós azo­nosította professzionálisan.

A kötetben közölt írásban a szerző a meg­lévő szakirodalom és saját kutatásai alapján egy általános és közösségpszichológiai modellt körvonalaz, amelynek a segítségével ezt a jelenséget operacionalizálhatóvá, vizsgálha­tóvá lehet tenni.

Ha a 24 felsorolt tanulmányt olvasva vi­lágossá válik, hogy Hunyadi György lenyű­göző ismeretanyaggal rendelkezik a pszichológia egészéről, szűkebb tudományterületéről, a szociálpszichológiáról és a hozzá kap­csolódó újabb tudományterületekről. A kü­lönböző, általa szerkesztett kötetek elé írott tanulmányai lehengerlő mennyiségű olvasmányanyagra utalnak. Azonban az elolvasott szakirodalom mennyisége önmagá­ban természetesen kevés lenne. A feldolgozás módja, az, ahogyan az olvasó strukturáltan, elemezve, kritikailag, múltba, jelenbe és jövőbe helyezve, sok perspektívából, kérdéseket megfogalmazva, továbbgondolási lehetőségeket felvetve, ugyanakkor világosan és feszes logikát követve kapja kézhez a legmagasabb szintű ismereteket, valóban szakmai tiszteletet kelt, és modellértékű le­het nemcsak a könyvben felvetett témák iránt érdeklődő pszichológus generációk számára, hanem a társadalomtudományok és a pszichológia iránt érdeklődő, szélesebb értelemben vett értelmiségi közönség számá­ra is. (Hunyady György: A szociálpszichológia történeti olvasatai. Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, 2006)

Dr. Fülöp Márta

tudományos főmunkatárs

MTA Pszichológiai Kutatóintézet -

ELTE Pszichológiai Fakultás




Kik azok a tékozlók

és mit tékozoltak el?

Megjegyzések Kende Péter Eltékozolt forradalom? című könyvéhez


Az utóbbi idők közpanaszkodásának egyik immár megszokott témája 1956 forradalmas hagyományainak politikai eltékozlása. Ezt a lamentálást másfél évtizede halljuk, s az egymást e tekintetben elmarasztaló politikai ellenfelek között ebben egyetértés van: "méltatlanok vagytok 1956 emlékéhez" - vág­ják egymás fejéhez. A részleteiben pedig a hagyomány megszentségtelenítésének, következésül eltékozlásának bélyegződik a megemlékezés helye, ideje, módja, valamint a megemlékező személye és az általa képviselt politikai irányzat. S ez így megy szakadat­lanul, évről évre, mígnem 2006 őszére, a Magyar Október fél évszázados évfordulóján a folyvást felhangzó közpanaszkodásból nemzetközi figyelmet kiváltó közbotrányoko­zás, hosszantartó és kínos utcai komédiák sorozata következett. Épp ideje volt tehát, hogy valaki szembenézzen mindezzel, felte­gye és megválaszolja a kérdést: mi az, ami eltékozoltatott - ha el lehetett tékozolni -, s kik tették ezt.

Kende Péter mesterfokon megírt esszékö­tetének ez a központi kérdése, s természetesen már a kérdőjellel fogalmazott cím is erre hívja fel a figyelmet. Szerző a könyv elején leszögezi, hogy nem 1956-os egyéni élményeit fogja elmesélni, s azt is, hogy semmi új faktumot nem kíván feltálalni a megtörtént eseményeket illetően. Holott élményei nagyon is vannak, s az események történészi­leg feltárt eredményeinek is birtokában van. Mindezek azonban írásában a közmondásos jéghegy szemmel nem látható részei, amit vi­szont olvashatunk, azok eleven gondolatok.

Az Eltékozolt forradalom? esszékönyv vé­gén - minden gondolati szál ide összponto­sul - egyre világosabbá válik, hogy nem volt mit eltékozolni - ha az eltékozolton valami hagyományt értünk. 1956 forradalmának nem volt, nem lehetett hagyománya. Nem voltak mesemondók, nem voltak krónikások, az 1956-ban történtekről csönd volt a családi asztaloknál. E vonatkozásban aztán érdektelen is, hogy melyik politikai erő mit művel taz elmúlt másfél évtizedben. De ha már nem alakult ki hagyomány, annak nem kellett feltétlenül bekövetkezni, hogy mióta "bejött" a demokrácia, ki se találjanak - Eric Hobsbawm ismert fordulatával élve - egy tradíciót. 1956-ban Magyarországon világra­szóló események történtek, így lett volna mire alapozni egy invenciózus politikai ha­gyományt. Mint tudjuk, ez nem történt meg, s e téren a politikai elit mérvadó pártjainak a könyvben fel is soroltatik a felelősségük.

Kende Péter a Magyar Októbert a legha­tározottabban forradalomnak tekinti minden más minősítéssel szemben. A "névcsatá­ban" érvei közül legcáfolhatatlanabb a népnyelv: "a forradalom alatt leutaztam krumpliért az apósomékhoz". E mondatban a forradalom szót stílustörés nélkül nem lehet felcserélni sem ellenforradalommal, se nemzeti szabadságharccal, se polgárháborúval, de még a népfelkeléssel sem. Nehezebb azonban a helyzet a történések társadalomtudományos minősítésével. Kende Péter egyetértően idézi Molnár Miklós tételét, aki szerint "az októberi napokban egyidejűleg legalább három forradalom futott egymás mellett: az utcáé, a különféle forradalmi bi­zottságoké és munkástanácsoké, valamint a politikai elité". Utal a szerző Litván György elemzésére, aki szerint legalább négyféle politikai erő hatott azokban a napokban: a "demokratikus szocialisták", továbbá "nemze­ti demokratikus" erők, a "konzervatívok", s tőlük is különbözően "szélsőjobboldali radi­kálisok". "Ha elfogadjuk az ötvenhatos ese­ményekben szerepet játszó erőknek ezt a négyes felosztását, akkor ebből az is követke­zik, hogy többféle forradalom játszódott le egymás mellett ..." - írja Kende Péter. Igen, többféle forradalom volt egyszerre, mert az utca népe mást és másként akart, mint egyes értelmiségi nemzeti bizottságok vagy a munkástanácsok, és a csak a bizonytalan elismerésig jutó politikai elit sem rendelkezhetett még kiérlelt akarattal, már nem is szólva annak elfogadtatásához szükséges saját intéz­ményekkel. Nyilvánvalóan badarság tehát egy egységes, egyetlen ötvenhatos forradalom­ról beszélni. De ugyanakkor az a kérdés is megfogalmazható, hogy valóban forradalmi volt-e saját szándéka szerint, s akár utólagos minősítés szerint az eseményeket mozgató, belső politikai erők mindegyike? A demokratikus szocialisták nem inkább reformerek voltak-e, akik az akkor elképzelt szocializmus keretei között kívánták átformálni ma­guk körül a világot? Vagy az esztergomi érsekről nem éppen a Szerző állítja, hogy korántsem véletlenül, hanem a forradalmi minősítéssel szemben beszél szabadságharcról? - Vagyis - vélem én Kende Péter gondo­latébresztő okfejtése nyomán - nem három, négy vagy többféle forradalom volt itt 1956-ban, hanem reform is, forradalom is, anarchia is, szabadságharc is, de még leginkább - mint ő maga írja: "szemléltető oktatás imperializmusból". S az imperializmus elleni inszurrekció - emlékezik most Eric Hobs­bawm az ötvenéves évforduló kapcsán - valószínűleg a XX. századi történelem legintenzívebb érzéseit lobbantotta fel a nyugati világban is, mert hisz először jelent ott meg újságírók, fotósok, filmhíradósok közvetítésével szinte kézzelfoghatóan a birodalmi el­nyomás ellen egy megrendítően bátor felkelés. (Eric Hobsbawm: Could It Have Been Different? címmel az LRB (London Review of Books) 2006. november 16. számának vezető tanulmányában ír 1956-ról. http://www.lrb.co.uk/v28/n22/hobs01_.html )

"Nem tudom, hogy mi lett az összegyűjtött szappanokkal" - emlékezik egy amerikai antropológus, McIver Weathwerford. Kisgyerekként ugyanis nagy lelkesedéssel szappant gyűjtöttek a magyaroknak, mert azt mondták nekik, hogy a magyar gyerekek ezzel kenik be az utcaköveket, s akkor majd nem tudnak haladni az orosz tankok a pes­ti utcán. Az ő emlékezetében ez ragadt meg kitörölhetetlenül 1956 Magyarországáról. Ezrével vannak ilyen emlékek világszerte. Hogy el lehet-e ezeket tékozolni, s hogy az ilyen emlékek eltékozolhatók-e egyáltalán - az persze kérdéses.

A gondolatilag szakadatlan önreflexiók során a könyv legérdekesebb része - mintegy éreztetve, hogy történelmet sem érdemes ma már régi módin írni -, amikor a Szerző a "mi lett volna, ha?" kérdését teszi fel: mi lett volna, ha győz a forradalom; mi lett volna, ha nem győz a forradalom? Egy félmondatnyit szabadkozik a tényeket nélkülöző történelmi (ha így van magyarul értelme a counterfactual history fogalmának) fel­te­vések miatt. De ennyit se kellett volna mentegetőzni, hisz ha történelmet nem is lehet írni pusztán a "mi lett volna, ha?" kér­dé­se alapján, de megérteni a történelmet biz­tosan nem lehet, ha ez a kérdés nem kíséri végig a történtekről való gondolkodásunkat. Miként azt Niall Ferguson harvardi tanár magyarázza: a virtuális történelem, a meg nem történtek lehetőségének feltételezése a még nyitott, el nem dőlt alternatívák idején, szükségszerű ellenszere az eleve elrendelt vagy predeterminált történelemnek. Vagy fafejű determinizmus, vagy képesek vagyunk a még el nem döntött választási lehetőségek szorongató feszültségét felfogni, miként azt a döntésre szabaddá vált szereplők mindig is kényszerűen átélik. Mert a rövid napokra szóló szuverenitás és a közsza­badságok fellobbanása 1956 októberében az események aktív szereplőinek ezt hozta. Az ebből fakadó és az ország akkor mérvadó részének önérzetessége és összetartása ma valóban nem tapasztalható. Merthogy ez az önérzet és összetartás az, ami Kende Péter sze­rint eltékozlódott, nem a sosem volt egy­ség és egyöntetűség hagyománya. (Kende Péter: Eltékozolt forradalom? Budapest: Új Mandátum Kiadó, 2006)

Gombár Csaba

Politológus




<-- Vissza a 2007/01 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra