Magyar Tudomány, 2006/5 631. o.

Könyvszemle


Honismeret felsőfokon

Nehéz műfaj a honismereti szakirodalom; egy település történetéről, föld- és néprajzáról, természeti és társadalmi környezetéről a nem szakembereknek, legtöbbször a helybélieknek írni, meghaladja egyetlen ember ismereteit, képességeit. Leginkább a szépirodalom sajátos eszközrendszere nyújt lehetőséget a magas szintű honismeretre, Szabó Zoltán mára klasszikussá vált Szerelmes földrajza bizonyság erre. Ám a szépirodalmi stílus, írás- és látásmód csak kevesek adottsága, és így a honismereti szakirodalom ápolása a szakemberekre marad, ezzel pedig egyben meghatároztuk legfőbb buktatóját is, nincs olyan tudós koponya, aki a honismeret, e szerteágazóan sokrétű ismeretközlés minden területén otthon lenne. Így különböző tudomány- és szakterületek többé-kevésbé jó mesteremberei írták és írják hazánkban a honismereti műveket, és ennek nyomai érződnek alkotásaikon is. Holott a honismeret, amely eredetileg német területen született meg - Heimatkunde néven, mintegy száz évvel ezelőtt - igen fontos szerepet tölt be a társadalom földrajzi és históriai műveltségében, és ezért jelentőségének megfelelő minőségű alkotásokat igényelne.

Az igazi honismeret fontossága abban rejlik, hogy az embernek, ennek a lakóhelyéhez, szűkebb földrajzi környezetéhez általában kötődő társadalmi lénynek nem elegendő az általános és középiskolában a világ és a Föld természeti jelenségeiről, nagytérségeiről, valamint az emberiség és saját társadalma történetéről közvetített ismeretrendszer. Érdeklődése a szűkebb lakóterét magában foglaló kistájra is kiterjed - figyelmét felkelti annak földrajza, élővilága, mint ahogyan magára vonja saját településének története is. Fontos ismeretek ezek, mert rajtuk keresztül alakul ki a gyermekben lakóhelyéhez, szülőfalujához, szülővárosához való kötődése; ez a nemzethez való tartozás érzéséhez vivő első lépés is. Ebben a rendkívül fontos ismeretrendszerben találhatjuk meg a honismereti oktatás szinte megoldhatatlan nehézségét. Egyetlen társadalom oktatás- és iskolaügye sincsen felkészülve a magasszintű, ideológiáktól mentes honismereti oktatásra. Nincs, mert nem lehet felkészülve. Az oktatás szervezete, a pedagógusképzés technikailag nem lehet abban a helyzetben, hogy minden község és város honismeretéhez szükséges tárgyi ismereteket rögzítse és közvetítse. Példaként említjük: a magyar oktatásügy - ahogyan más országoké sem - nincs abban a helyzetben, hogy minden falunak, városnak külön helytörténeti, lokális geográfiai, néprajzi tankönyvei legyenek, és olyan pedagógusai, akik - maradva a geográfus és történelem szakos tanári képzésnél - ugyanúgy értenek mondjuk Pécs, mint Nyíregyháza történetéhez, akik ugyanúgy értenek Győr földrajzi viszonyrendszeréhez, mint a Nógrádi-medence kistájának részletes geográfiájához. Az ilyen tanári felkészítés nyilván nem lehet cél. Azonban más a véleményünk a honismereti tankönyvekről, amennyiben meggyőződésünk, hogy az Európai Unióba tagozódó magyar társadalomnak egyre nagyobb szükséges lesz lakóhelye ismeretére, ehhez pedig mesteri fokon írott honismereti művek kellenek. Pontosabban kellenének, mert e téren nagy lemaradásaink vannak: hiányzik az alapos - didaktikailag is képzett - szakírói gárda, alig találni a helytörténeti kutatást tudományos életcéljának tartó történészt, a helytörténetet és honismeretet közoktatásügyünk még mindig mostohagyermekként kezeli, a pedagógustársadalomban idegenkedés él ezekkel szemben. Mindennek pedig az az eredménye, hogy honismereti műveltségét tekintve elmaradt magyar társadalom próbál helyet találni az Európai Unió éppen e téren oly sokszínű világában.

Ám a honismeretet lehet magas, mondhatnánk európai szinten is művelni. Geográfus körökben régóta tudott, hogy Érden, a Balázs Dénes alapította Magyar Földrajzi Múzeumban néhány lelkes szakember - elsősorban az intézmény vezetője, Kubassek János - munkájaként, a lokálpatrióták és a pedagógusok támogatásával tudományos igényű honismereti kutatások folynak. Csendes, a témából adódóan jóformán csak a helyiek által ismert munkáról van szó, amelynek eredményét immár második, bővített kiadásban, Kubassek János szerkesztésében Érd Város Önkormányzata tette közzé. A mintegy félezer oldalnyi feldolgozás mind terjedelmében, mind minőségében, mind pedig megjelenésében eltér a hazánkban megszokottaktól, és már létével bizonyítja: jó, alapos felkészültségű szakembergárdával, a helyi önkormányzat támogatásával lehet igényes honismereti monografikus művet írni. Ebben az esetben erről van szó, még ha a kötet alcíme szerint honismereti olvasókönyvnek készült is. Az Érdi krónika című feldolgozás - reményeink szerint - a későbbi évtizedek magyar honismereti szakirodalmának módszertani útmutatója lesz, és az egyéb helyeken oly kritikusan bíráló recenzens most még azt is megkockáztatja, e művel valami új kezdődött honismeretünkben. Hangoztatjuk e véleményünket annak tudatában, hogy fél évtizeddel ezelőtt - a millenniumi ünnepségek kapcsán - divat volt helytörténeti és honismereti műveket írni: volt rá állami pénz, volt hozzá nagy lelkesedés, ám hiányzott a komoly szakértelem, legfőképpen pedig hiányzott a hosszú évek fáradságos munkája. Az eredmény pedig jóformán semmi, néhány kivételtől eltekintve, lelkes, tudáson alapuló szakértelem nélküli lokálpatrióták meddő nekirugaszkodásai.

Ebből a környezetből messze kiemelkedik az érdi vállalkozás, amelynek szerzői között (Balaton Katalin, Halász Antal, Kerékgyártó Imréné, Klész László, Kovács Sándor, Krizsán László, Kubassek János, Majorné Bániczki Julianna, Miklósi Csabáné, Patkóné Kéringer Mária, Szerényi Gábor, Szerényi Júlia, Tarnay Tünde, Lendvainé Timár Edit) zömükben helybéli vagy Érdhez kötődő szakembereket találunk. Legfőképpen ez utóbbi tényt kell hangsúlyoznunk, mert ha az Érdi krónika legfőbb jellemzőjét szeretnénk meghatározni, akkor elsősorban a magas szintű szakmaiságot kell említenünk. Nyilván ennek köszönhető a kötetet jellemző kiegyensúlyozottság, ami az utóbbi időben teljesen eltűnt helytörténeti és honismereti szakirodalmunkból. Az utóbbi évtizedekben az ilyen jellegű alkotások szerzői jelentős szakmai hiányosságokkal küszködtek - a Tragor Ignác, Fitz Jenő, Fodor József, Cholnoky Jenő, Szabó Zoltán formátumú helytörténészek, honismereti szakírók eltűnésével -, ezért e szakirodalom alkotásai belső aránytalanságaikkal tűntek ki. Az időigényes levéltári kutatás hiányában sokszor egész korszakok maradtak ki a helytörténeti, honismereti alkotásokból, míg más - gyakorta kevésbé jelentős - időszakok indokolatlanul hangsúlyosak lettek; egyszerűen azért, mert az adott településen ehhez lehetett dokumentumokat találni, vagy éppen még éltek szemtanúk, a legrosszabb esetben pedig, mert éppen erre vonatkozó szövegrészt lehetett kimásolni valamely monográfiából. Az Érdi krónika mentes az ilyen torzulásoktól, az egymást követő fejezetek a város teljes természeti környezetét, múltját, jelenét bemutatják, különösebb súlyponti eltolódások nélkül, az egyes tematikus fejezetek végén alapos irodalomjegyzékkel, az idézett források, szövegrészek lelőhelyének pontos meghatározásával, ami ismét nem jellemzője mai honismereti, helytörténeti szakirodalmunknak.

Nem óhajtunk e jól sikerült mű szerzői között rangsort meghatározni, de néhány tanulmányra fel kell hívnunk a figyelmet. Kubassek János Érd teljes földrajzi képét nyújtó fejezete egyrészt mintáját adja, miként kell honismereti mű alapjául geográfiai összefoglalót írni, másrészt pedig - ismereteink szerint - a magyar földrajztudomány történetében ez az első próbálkozás Érd és térsége összefoglaló geográfiai leírására. Elsősorban közérthető nyelvezete, jól válogatott illusztrációi miatt - mert ez is szakértelmet igényel - említjük a Szerényi Júlia, Halász Antal és Szerényi Gábor nevéhez köthető, igen terjedelmes, Érd élővilágát ismertető fejezetet, jó történészi szakmunkának tartjuk a Krizsán László által írott - a város későközépkori történetét feltáró - részeket. A helyi történelem kényes kérdéseit vizsgáló fejezetek - Timár Edit: Érdiek a szovjet hadifogolytáborokban, Kerékgyártó Imréné: Nemzetiségek Érden: rácok és németek, Balaton Katalin: Mozaikok az érdi zsidóság történetéből - inkább a probléma felvetésével, mintsem részletes feldolgozásával hívják fel az olvasó figyelmét. A kötet külön érdemének tartjuk, hogy Kovács Sándor - a helyi Magyar Földrajzi Múzeum munkatársa - szorgalmas háttérmunkájának eredményeként több mint tíz oldal terjedelemben hozza Érd válogatott bibliográfiáját -, ez is unikum a mai magyar helytörténeti és honismereti szakirodalomban.

A kötet szerkesztői és nyomdai munkáját is elismerő szavakkal kell illetnünk. A keménytáblás, fűzött kötés, a jó minőségű színes illusztrációk is például szolgálhatnak a hasonló vállalkozásokhoz. Egyszerűen fogalmazva szép a könyv. Megjegyezzük azonban, hogy néhány fekete-fehér illusztráció minősége nem méltó e nagyszabású vállalkozáshoz, hogy a szövegszerkesztésben túl sok lett a kiemelés - mint mondani szoktuk, a kevesebb több lett volna -, és hogy az Életrajzi kislexikon című részben (ami egyébként követésre méltó szakmunka) a születési adatokat közlő sorok végéről itt-ott lemaradt a zárójel.

Végezetül pedig szólnunk kell e kötet hasznosságáról, felhasználhatóságáról is. Ez a hivatalosan honismereti olvasókönyvnek készült feldolgozás nyilván mindennapos taneszköz a helybeli általános és középiskolákban, reményeink szerint talán megtalálható a legtöbb érdi otthonban is. Mert ott van a helye minden család könyvespolcán; egyrészt érdekes olvasmányul, másrészt közhasznú helytörténeti, honismereti adattárul, harmadrészt a helyi társadalom, a kisközösségek együvé tartozásának tankönyveként. Mint ahogy ott van a helye egyetemeink és főiskoláink könyvtárainak kézi olvasójában is; bizonyítandó, hogy hazánkban is létezhet honismeret, és nem középiskolás fokon. (Kubassek János: Érdi krónika: Érd természeti képe, múltja, sportja és lakói. Honismereti olvasókönyv. Érd: Érd Város Önkormányzata, 2004. 514 p.)

Nagy Miklós Mihály

egyetemi docens,

Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem

Kossuth Lajos Hadtudományi Kar

Kiss Elemér: Matematikai kincsek Bolyai János kéziratos hagyatékából

"Amit erről a könyvről mondanom kellene, az magában a könyvben megtalálható.", válaszolta Albert Einstein a New York Times riporterének, aki Leopold Infelddel írt könyvéről kérdezte. Ez a válasz nem csupán szellemes, de fokozottan igaz minden olyan könyvre, amelynek tartalma jelentős újdonságokkal szolgál. Hiszen az igazán új tudományos eredmények, gondolatok nem hasonlíthatók egyszerű utalásokkal az addigiakhoz, megismerésüket maga a mű szolgálja.

Kiss Elemér eredeti vállalkozása, amely a Bolyai-ládák tartalmának, a több mint tízezer, kézzel írott levél és kézirat megfejtésére irányult, általa sem várt eredményre vezetett. A "megfejtés" kifejezés pontosan fedi azt az évtizedeken át tartó tevékenységet, amellyel rekonstruálni tudta a több nyelven és a kor matematikai nyelvezetétől és jelöléseitől helyenként jelentősen eltérő, sokszor szinte olvashatatlan kéziratok tartalmát. Ma már tudjuk, hogy a Bolyai-kutatások történetében páratlan vállalkozás egészen új képet tárt elénk Bolyai Jánosról.

Kiss Elemér 1999-ben megjelent, fenti című kötete a kéziratos hagyaték szisztematikus, ám még nem teljes feldolgozása után született, és a Typotex, valamint az Akadémiai Kiadó jóvoltából kerülhetett az olvasók kezébe magyar és angol nyelven. Az azóta eltelt hat év alatt az első kiadás példányai elfogytak, így mindenképpen szükségessé vált a kötet második kiadása, amely bővített kiadásként tartalmazza Kiss Elemér számos új eredményét a kéziratos hagyaték megfejtésében.

A második, bővített kiadás szerkezeti felépítése megegyezik az első kiadáséval, ám minden fejezetben pontosítások, új összefüggések és az azóta megjelent irodalomra vonatkozó kritikai megjegyzések találhatók.

Az első fejezet, amelynek címe Bolyai János életútja és a Tér tudománya, röviden áttekinti azt a sok, klasszikusan megírt kötetekben tárgyalt életutat, amely Bolyait az új geometria megalkotásáig vezette. Ugyanakkor ez a fejezet is tartalmaz, még az első kiadáshoz képest is, igazi újdonságot, amikor igen alapos, tényszerűen a levelezésekre (és nem szóbeszédekre) támaszkodó bizonyítását találjuk az 1.6. fejezetben a nem euklideszi geometria megalkotásával kapcsolatos prioritási kérdéseknek, amely a Bolyai-Gauss-Lobacsevszkij viszonylatban még ma is zajlik. E fejezetben meggyőző érveléssel mutatja meg a szerző, hogy Bolyai János elsőségéhez nem férhet kétség.

A második fejezet a Bolyai-ládák, azaz a teljes kéziratos hagyaték pontos, szisztematikus leírását adja. Különösen egyediek a 2.6.-2.7. alfejezetek, melyek Bolyai János nyelvezetéről és jelölésrendszeréről szólnak, amelyekről csak olyasvalaki tud ilyen precizitással írni, aki hosszú éveket töltött az igen nehezen kiolvasható, szinte rejtvényszerű szövegek és képletek megfejtésével. Tulajdonképpen ennek a "rejtjelfejtő" tevékenységnek köszönhetők azok a matematikai kincsek, amelyeket Kiss Elemér több mint száz év szunnyadás után e köteteiben közkinccsé tett. A kötet további része eme újonnan felfedezett kincsekkel ismerteti meg az olvasót.

Már az első kiadásban is rendkívül izgalmas volt a számelméleti vizsgálódásokat tárgyaló 4. fejezet (Mersenne-féle számok, kis Fermat-tétel, Fermat karácsonyi tétele, Fermat-számok, Wilson tétele, valamint a 3×3-as bűvös négyzetek általános tárgyalása), amely most új, igen érdekes alfejezetekkel bővült: a 4.9., amely a Zene és matematika, valamint a 4.10., amely a Bolyai János és a diofantikus egyenletek címet kapta. Mindkét fejezetrész tulajdonképpen a diofantikus egyenletekkel foglalkozik, mivel a 4.9.-ben a szomszédos zenei hangok arányait vizsgálja ugyancsak ilyen egyenletek segítségével. Külön érdekessége ezen gondolatoknak, hogy mindezt Bolyai János az 1840-es évek elején jegyezte fel, a Muzsikatan című dolgozatával egy időben. Különös jelentőséggel bír a 4.6. alfejezet, amelyben Bolyai János Fermat-számokkal kapcsolatos érdekes tétele található, a Bolyaitól már-már megszokottan elegáns bizonyítással együtt, mely szerint minden Fermat-szám 6k-1 alakú. A tétel jelentőségét és egyben Kiss Elemér kutatásainak nemzetközi elismerését jelenti, hogy a Historia Mathematica 1999-es számában, e tárgyban publikált eredményeire való hivatkozással, a 2004. évben a Springer Kiadónál megjelent, Michal Krizek - Florian Luca - Lawrence Somer: 17 Lectures on Fermat Numbers című kötet 31. oldalán ezt a tételt (3.12. tétel) Bolyai-tételnek nevezik. Ez az első olyan rangos forrás, ahol Bolyai Jánosra nem a geometria, hanem a számelmélet területén történik hivatkozás, ami fordulópontnak tekinthető a Bolyai János valódi arcának megismerése felé vezető úton.

Az ötödik fejezet, amely A prímtan címet viseli, Bolyai János olyan eredményeivel ismertet meg, amelyek a Bolyairól írt, eddigi munkák egyikében sem fellelhetők. Ezek az eredmények a képzetes vagy más néven komplex számokkal foglalkoznak, amelyek kutatásába, a kéziratok tanúsága szerint, Bolyai János majdnem akkora energiákat fektetett, mint a paralelákéba. Eme elméletét nevezte Bolyai János prímtan-nak, amely tulajdonképpen a komplex egészek oszthatóságának minden alapvető problémájával foglalkozott. Fontos vonala e fejezetnek, hogy részletesen kitér Carl Friedrich Gauss ugyanez időben e tárgyban végzett vizsgálódásaira, és dokumentumokra alapozva mutatja meg, hogy mindezeket az eredményeket Bolyai Farkas kérése ellenére sem tette hozzáférhetővé, így János szellemi teljesítménye e tárgykörben sem kérdőjelezhető meg.

A hatodik fejezet, Az algebrai egyenletek elmélete, feltárja Bolyai János vívódásait az ötöd és magasabbfokú algebrai egyenletek megoldhatóságával kapcsolatban, amelyet így összegez Kiss Elemér a fejezet végén: "...a geométerként ismert Bolyai János is sokat töprengett e fontos problémán anélkül, hogy tudta volna, hogy azt előtte vagy vele egy időben már mások megoldották. De a világ sem tudott eddig arról, hogy a 19. század derekán a magyar matematikának is volt olyan tudósa, aki -ha megkésve s talán csak a saját maga megnyugtatására - pontot tett a legkiválóbb matematikusokat évszázadokon át izgalomban tartó problémára."

Fontosnak tartom erre az idézetre felhívni a figyelmet, mivel valószínűleg nem véletlen, a szerző töprengett e fontos problémán általános megfogalmazása, a fontos algebrai problémán helyett. Eme gondolat ugyanis Bolyai János munkássága során más problémákkal kapcsolatban is szó szerint megismételhető, és tökéletesen jelzi azt a szerzetesi elszigeteltséget, amely alkotó tevékenységére volt jellemző, és amely azt a szellemi nagyságot mutatja, hogy nem csupán a geometria területén tudott a semmiből egy új, más világot teremteni.

Az első kiadáshoz képest teljesen új fejezetként szerepel e kötetben a hetedik, amely a Bolyai Jánosnak az analízis tárgykörébe tartozó vizsgálódási címet kapta. Az új fejezet annál is érdekesebb, mivel a fejezet elején megtudjuk, hogy Bolyai Farkas már 1816-ban Gausshoz írt levelében írta, hogy "... fiam [...] kedveli a differenciál- és integrálszámítást és rendkívül készséggel és könnyedén számol velük." Ezt az érdeklődését később a sorok és az elliptikus integrálok területére koncentrálta, amelynek általános megoldása élete végéig nem sikerült, így általában speciális feladatok megoldásával foglalkozott.

A nyolcadik fejezetben az első kiadáshoz képest változatlan formában közölt Bolyai-levelek különleges jelentősége, hogy a mai olvasó számára értelmezhető, érthető nyelvezetre "fordítva" olvashatjuk azokat a kulcsfontosságú írásokat, amelyek eredeti forrásként mutatják be Bolyai János valódi matematikai kincseit.

Mindezt igazi mankóként egészíti ki a kilencedik fejezetben a szerző a Bolyai által használt műszavak és jelölések magyarázatával. A második kiadás jelentős újdonsága a 36 tétellel kibővített, 166 tételből álló irodalomjegyzék.

Kiss Elemér kötete és egész munkássága nehezen túlbecsülhető abban a folyamatban, amely a Bolyai-ládákba temetett, majd százötven év szunnyadás után igyekszik közkinccsé tenni Bolyai János valódi arcát. Teszi ezt olyan körülmények között, amikor a magyar tudomány talán legnagyobb elméjét az egész világon a szó valódi értelmében csupán ál arc mögött ismerik, hiszen a Bolyai Jánosról könyvekben, bélyegeken, fotókon, sőt az interneten elterjedt kép (ma már biztosan tudjuk) nem őt ábrázolja. Ennek az állapotnak a megszüntetésére született a www.titoktan.hu honlapon a Bolyai János valódi arca oldal, amelynek egyik fő célkitűzése az olyan művek és kutatások széleskörű elterjesztése, mint Kiss Elemér fent ismertetett kötete. (Kiss Elemér: Matematikai kincsek Bolyai János kéziratos hagyatékából. 2. bővített kiadás. Budapest: Typotex Kiadó, 2005)

Dénes Tamás

matematikus-kriptográfus

Monológ helyett dialógus:

két kötet szemléje

Mintha a platóni dialogizálás újabb divatját élnénk meg: Platón (fiktivitást sem nélkülöző) diskurzusai úgy tűnik - nyilván olykor csak közvetve -, sokakat sarkallnak. Axiomatikus megállapításomat alátámasztandó, két kötetre szándékozom felhívni a figyelmet.

I. Agy Hit Számítógép

A Hámori József - Roska Tamás - Sajgó Szabolcs triász - invitálásnak eleget téve - mintegy összezárva Dobogókőn vágott neki egy kollektív meditációnak. Könyvkiadói kapacitásnak engedelmeskedve két természettudományi kutató és egy teológus lelt egymásra.

Előbb a világ kezdete és vége dilemma nyert exponálást, majd Roska kiemelte: a szubkultúra a gyilkos fegyvereknél is nagyobb veszély, tudniillik a kultúra társadalmi méretű elzüllésével fenyeget, s e fenyegetés annál inkább markáns, merthogy a szubkultúra ideológiamentes.

Mindhárman hangsúlyozzák a család (például az e körben elhangzó mesék, a családi beszélgetések), a nevelés (kiváltképp a jó tanár) meghatározó szerepét.

Hámori disztingvál: megkülönbözteti az idejekorán megadatott hitet a később szervülőtől. Elfogadja az élettani-pszichikus szempontból egyaránt releváns kritikus periódus életkori szakaszt, amely valamely funkció ideális kialakításának az érája, s úgy gondolja, az az ember szerencséje, hogy ez nálunk jóval hosszabb, mint az állatoknál (örömmel konstatáltam: az óvoda szerepét nem mellőzi ebben a processzusban Hámori). Üdvözli Noam Chomsky mélystruktúra-magyarázatát, s a lányok és fiúk eltérő fejlődési tempójának ismeretében a koedukáció legalább a 10. életévig történő megszüntetését - az eredményesebb nevelés-oktatás kedvéért - újra életbe léptetendőnek minősíti.

Roska Tamás (mások mellett) Kurt Gödel újszerűségét és originalitását méltatja. Arisztotelész óta a logika legnagyobb eredményének tartja Gödel tételét (ennek szimplifikált formája szerint vannak olyan igaz állítások, amelyeknek igazsága logikai úton ab ovo nem bizonyítható). Szóba kerül a két agyi félteke eltérő funkcionális rendeltetése, lehetséges harmóniájuk előnye, s egy botránykőszámba menő - magyar nyelven is hozzáférhető kötet - pikáns holdudvara (a Sokalék által jegyzett Intellektuális imposztorok1-ra gondoljunk, amelyet Roska "plauzibilis mesének" titulál).

Örömmel olvastam a ma nálunk dívó oktatási reformok éles, igaz kritikáját. Nagyon lényeges a racionális és a hitbéli tudásszerzés legalább viszonylagos megkülönböztetése. A hitbéli tudásszerzést illetően a meditáció szerepe érdemel kiemelést, amely nyilván nem pusztán keresztény eljárás.

Sajgó Szabolcs elegánsan érvel amellett, hogy felfogásában a hit nem ismeretek szerzésére alkalmas, hanem személyes magatartásunk Istennel kapcsolatban (ez persze a keresztény interpretáció). A hitnek nyilván van vallástól mentes jelentése is, ám a Sajgó említette minden bizonnyal számításba veendő.

A világ kezdetétől és végétől a szépséghez konkludálnak ők hárman. Sajgó szerint Isten szép. Hámori rákérdez: mi az, hogy szép? Roska felel (s ezzel más nyomon ugyan, de visszajutunk Platónhoz, némileg bővítve őt): "Igazság, jóság, szépség, szentség, ezek azok a bizonyos univerzálék. Egymást is képesek helyettesíteni".

Három saját, ha tetszik, "szakterületükön" kívül is jelentős szellemi befolyással joggal bíró kutató - a maga terrénumán kivétel nélkül ezt teszi - őszinte és tiszteletet, meggondolást érdemlő vallomásával találkozhatunk. A legtöbb kérdésben szinte kísértetiesen egyezik felfogásuk, s ahol nem, ott is mindössze hangsúlybeli eltolódást konstatálhatunk. Nyilván nem fogja valamennyi olvasó olykor némi meghökkenés, homlokráncolás nélkül fogadni a kijelentéseket.

A lényeg: olyan kézikönyv áll immár rendelkezésünkre, amely a jelenkori tudományos pallérozás, ön- és világismeret egyik kedvelt műve lehet.

II. Miben hisz, aki nem hisz?

Bölcsesség, az egyéniség respektálása, a felnövesztő közösség, az elődök tisztelete, felelősségérzet kortársak és utódok iránt jellemezte az imént jelzett művet. És konszenzus.

Megnyilvánul-e az ott mutatkozó konszenzus C. Maria Martini (érsek, jezsuita hittudós) és Umberto Eco (nyelvfilozófus - regényíró) diskurzusában? Levélváltás (ami nem oly fundáltságú, mint a Rodostóból írogató Mikes Kelemen képzelgett partnerhez "küldött") eredménye ez a kötet.

A hit az iméntiekben egyike volt a kulcskérdéseknek Itt az.

1995-ben indított Eco azzal, hogy a katolikusok és a világi hívők felfogását konfrontáltassa-szinkretizálja. A megszólító momentum az akkor várt ezredforduló volt - a János jelenéseinek könyvében jósolt - vizionált Apokalipszis Apokalipszis most-tá válik-e. E kérdés feltevése Eco szerint ma inkább a nem hívőkre, s kevésbé a keresztényekre jellemző. Van-e remény?

Martini úgy véli: a történelemnek van haladási iránya, azaz nem abszurd; túlmutat a történelmen, nem a számítás, hanem a reménység tárgya. A remény pedig a dolgokat éppúgy jelzi, mint a dolgok nevét.

Mikortól beszélhetünk az individuum életéről? Igazolható-e a terhességmegszakítás? Eco utóbbi csak tragikusan szélsőséges helyzetekben javallaná a nőknek. Ami az ember előtti, állati szinten egzisztáló lét értékelését illeti: szükséges az ártalmassági és a hasznossági nívók leválasztása - a szúnyogokkal könyörtelenül elbánhatunk, a disznóölés annak ellenére is lehet számunkra barbár processzus, hogy szeretjük a sonkát; a méheket pedig inkább erényekkel bírónak kategorizálhatjuk, ám a darazsakat nem illeti meg ez az elbánás.

Az élet a fogantatás pillanatától kezdődik, s innentől kell a legnagyobb tisztelettel illetnünk, a legnagyobb értékként vigyáznunk - nyilvánítja ki Martini.

Eco egyformán elfogadhatónak véli a különböző egyházak előírásait - kirovásait. Ez egyfajta tolerancia sugárzása. Ugyanakkor szerinte katolikus ne váljon el, ha ez a szándéka, váljon reformátussá; bosszantják a homoszexuálisok, a házasodni óhajtó papok. Nem érti, miért nem lehetnek papok a nők, s ellentmondásosnak állítja azon utalásokat, amelyek szerint nyiratkozzanak-e a papok, vágják-e le szakálluk végét. Látszólag többé-kevésbé parciális dilemmákat érint Eco, az ezekre adott Martini-válaszok azonban a levélváltás egésze szempontjából paradigmatikusak.

Martini a fundamentalista szövegértelmezést zsákutcának látja, s felhívja a figyelmet arra: a Bibliát általános hermeneutikai elvek alapján, a szövegek születési idejét és környezetét is figyelembe véve kell interpretálnunk. Hiszen - ha akár csak a "lehet-e nő pap" kihívásra koncentrálunk - érzékelnünk szükséges: az egyház még nem ért el az általa átélt és celebrált misztériumok maradéktalan asszimilálásáig, ám bizalommal tekint előre. Martini a türelem etikájára apellál, arra, amely lemond az abszolút és örök erkölcsi igazságokról. Ugyanis sem a stupid módon védett hagyományok rigorózus őrzése, sem az új lehetőségek gáttalan elfogadása - kitüntetése nem eredményezhet megoldást.

Summázatként: "Miben hisz, aki nem hisz? Hinnünk kell legalább az életben, a fiatalok életének ígéretében, akiket a mai kultúra gyakran becsap azzal, hogy a szabadság nevében válogatás nélkül mindenbe belehajszolja őket, aminek aztán kudarc, kilátástalanság, halál, fájdalom a vége" - mondja Martini. (165)

Két, egyformán pallérozott gondolkodó nyilatkozott meg. Példát adtak az egymásra való elmélyült és tiszteletteljes figyelemről, a dilemmákkal való elmélyült felkészülést igénylő szembenézésről. Amitől tartanak és óvnak (szubkultúra, tévémánia, gondolati restség, a divatdiktátumok fenntartás nélküli respektálása) konveniál az előző kötet szerzőiéivel. Ilyen diskurzusok sodrában talán könnyebben találhatunk otthonra a kanyargó, rejtekező időben. (Hámori József - Roska Tamás - Sajgó Szabolcs: Agy Hit Számítógép. Budapest, Éghajlat Könyvkiadó, 2004. 268 p. - Carlo Maria Martini - Umberto Eco: Miben hisz, aki nem hisz? Budapest: Európa Könyvkiadó, 2000. 173 p).

Balogh Tibor

a filozófiai-pszichológiai-tudomány doktora

1 Sokal, Alan - Bricmont, Jean: Intellektuális imposztorok - Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal. Budapest, Typotex, 2000.

Járjuk körül a tudományt!

Serendipity. Megvallom, eddig nem találkoztam ezzel a szóval, amiben az is közrejátszhatott, hogy Walpole Horáciusz úrnak, Orford grófjának a művei sem kerültek el hozzám. Ez a hiányosság minden bizonnyal tátongó lyuk műveltségem szövetében, de most, egy rendkívül érdekes könyv kapcsán utánanéztem. És tényleg, a nagy Webster-ben ott áll: "Horace Walpole-nak tulajdonított [kifejezés], a perzsa 'Serendip három hercege' című mese nyomán, amelyben a hercegeket a véletlen segíti hozzá szerencsés felfedezésekhez". Nem kellett volna persze sokat kutakodnom, mert a könyv alcíme is utal erre (Véletlen felfedezések a tudományban), no meg a sorozatszerkesztő Braun Tibor és maga a szerző, Royston M. Roberts is elmagyarázza a bevezetésben.

De valóban véletlen-e a nem várt, nem tervezett jelenség felismerése a tudományos felfedezésekben? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy a hozzáértő ember, a tehetséges kutató, a szellem nagyja képes észrevenni, a lába elé került göröngy nem értéktelen kő, hanem kincset rejt magában. Már az előszó írója, Sir Derek H. R. Barton (1969-es kémiai Nobel-díjas, Odd Hassellel megosztva) is az utóbbiról győz meg minket, amikor nagyon plasztikusan írja le, hogyan segítette őt is - méghozzá időszakos kudarcok formájában - nagy felfedezéshez a véletlen. De ahhoz, hogy ebből a kudarcsorozatból Nobel-díj és a vegyipar számára korszakos jelentőségű eredmény szülessen, tudás és felismerőképesség kellett. Ezt támasztja alá az ugyancsak Nobel-díjas Paul Flory is: "A jelentős találmányok nem pusztán a véletlen termékei, még ha ez a téves nézet széles körben elterjedt is, és sajnos a természettudományos berkekben sem mindig igyekeznek eloszlatni. Persze a véletlen is része a mindennapoknak, ez tagadhatatlan, de [...] a mélyreható tudás és a széleskörű látásmód elengedhetetlen alapkövetelménye minden tudós tevékenységnek. Ha a tudat nincs kellőképpen 'feltöltve', akkor hiába is villan meg a zsenialitás [...] szikrája, nem lesz mit lángra lobbantania". Lényegében ugyanezt állítja Louis Pasteur is: "A megfigyelés során a szerencse csak a felkészült, éles elmét támogatja".

Harminchat érdekes példával igazolja Roberts könyvében ezeket a megállapításokat. Döntő többségük a kémiai tudományokból származik (bár akad köztük csillagászati vagy régészeti felfedezés is), ahogyan azoknak a híres, márkajelzéssel és szabadalmakkal védett termékeknek a listája is a vegyiparból származik, amelyek közül nem eggyel szinte mindenki találkozott már - a novokaintól a post-it-en, a teflonon át a váliumig. Az idők homályos távlatából előtűnő legelső példák még kissé meseszerűek, de a többieken mind érződik, hogy a szerző maga is jeles tudósa lehet a kémiának. (Kár, hogy a könyv írójáról semmit sem tudunk meg, egyetlen célzás Braun Tibor előszavában lelhető föl, amikor a szerzőt professzorként említi. Érdemes lenne a sorozat további köteteiben röviden bemutatni a szerzőket is.)

A könyv kivételes érdeme, hogy nemcsak érdekesek a történetek, hanem a szakmától messze álló olvasó számára is érthetők. Nagyon fontos ez a kémia esetében, mert bizony a nem szakmabeli számára nagyon nehezen érthető és befogadható diszciplína, ráadásul legtöbb művelője nem is igen törekszik arra, hogy a laikus is megértse. Igaz, itt is felbukkan egy-két molekulaszerkezet, de ezek egyszerűek, és segítik az élvezetesen megírt sztorik befogadását.

Roberts műve az Akadémiai Kiadó új vállalkozásaként 2005-ben indított sorozat - A tudomány körül - első darabja. A második kötet egy Magyarországon már megismert - és írójának szándékát beteljesítvén, némi vihart is kavart - szerző műve. A Céh éppoly keserű és végkicsengésében lehangoló könyv, mint Siegfried Bär előző kiadványa, a Professzorok és alattvalók (magyarul 2003-ban jelent meg). Míg a Serendipity voltaképpen optimista áradású krónika, hiszen a szerencse és a kutató szellem boldog egymásra találásának sikeres példáit tárja elénk, addig A Céh által bemutatott történelem és jövő képe egyként szomorú és kilátástalan, mert végső következtetéseiben az egyetemek, az egyetemi rendszer megreformálhatatlanságát, sőt megváltozhatatlanságát próbálja igazolni. A Céh a 11-12. században kialakult formációnak, az egyetemeknek a története, amelyeket merev szabályokkal, a kívülállókat kizáró, többé-kevésbé önkényesnek tűnő, csak a belülre kerültek szűk és szegényes indítékait szolgáló szervezetként ábrázolja a szerző. Aki feltehetőleg álnév mögül küldi üzeneteit, talán nem véletlen a Medve név sem... A történet során felbukkanó lázadó és többnyire elbukó személyiségei (a sorban legelső Pierre Abélardon kívül legtöbbjük németföldi tudós) is mintha Bär életét, összeütközéseit és kívülrekedtségét mintáznák (erre találunk is konkrét utalást a 37-38. oldalon, a 10. számú lábjegyzetben).

Mindenesetre A Céh - minden keserűsége ellenére - humorral átszőtt, nagyon érdekes, jelentős tárgyi tudással és személyesen is megtapasztalt ismeretekkel megírt, magát végigolvasásra - és végiggondolásra - kínáló könyv. Végső összefoglalása, a szerző által megfogalmazott üzenete azonban inkább ellenkezésre, mint elfogadásra késztetheti az olvasót. Egyes irodalomtörténészek felfogása szerint Lev Tolsztoj csak azért írta meg a Háború és béké-t, hogy legyen, aki elolvassa a végén megfogalmazott gondolatait a hatalomról. Nos, feltehetőleg Bär is az Üzenetek (280-281. oldal) kedvéért köti le csaknem háromszáz oldalon az olvasót. Mint írja: "Ez egy testes könyv, üzenetei ennek ellenére (vagy ezért?) röviden megfogalmazhatók. Három van belőlük. Az első üzenet: az egyetem lényege a céhrendszer volt és maradt. [...] A második üzenet: az egyetem problémája a céh. [...] A kutatás kezdeményezési tevékenység, és a versenyből él. A céhek viszont versenyellenesek. A céhrendszerrel az egyetemtörténet minden konstansa megmagyarázható, és hogy léteznek ilyen konstansok, az a harmadik üzenet".

Minden bizonnyal jócskán akad a könyv fejtegetései között seregnyi megszívlelésre, továbbgondolkodásra alkalmas megállapítás. Különösen érdekesek és aktuálisak ezek napjainkban Magyarországon, egy nem mindenki által üdvözölt, elsődlegesen hatalmi úton keresztülvitt egyetemi reformfolyamat kezdetén.

A tudomány körül - így ajánlja magát e fontos és figyelemre méltó sorozat. Bár talán adekvátabb cím lehetne: A tudomány belülről, mert a szerzők nagyon is belső emberek. Meglehet, éppen ezért oly élvezetes és érthető ez a két könyv. Mindenesetre az első két mű és színvonalas, szép fordításuk (Serendipity: Balikó Nándor; A Céh: Bognár János munkája) kitűnő ajánlója az ezután megjelenőknek. (Royston M. Roberts: Serendipity. 282 p.; Siegfried Bär: A Céh. 281 p. Sorozatszerkesztő: Braun Tibor. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2005)

Szentgyörgyi Zsuzsa

tudományos újságíró

Dr. Buda Béla: Pszichoterápia

Ismét egy alapművet vehet kezébe az olvasó, ha fellapozza Buda Béla impozáns kiállítású új kötetét, melynek címe rövid, de annál konkrétabb: Pszichoterápia.

Szerző pszichiáter, pszichoterapeuta, több évtizedes tapasztalattal a fekvő- és járóbeteg-ellátásban, egyéni és csoportterápiában, tanácsadásban, fejlesztésben és szupervízióban. Fő tevékenységi területe a szenvedélybetegségek terápiája, a szexuális zavarok kezelése, s újabban az egészségfejlesztés és a prevenció, a lelki közegészségügy kutatása és módszertani művelése. Mindez közel 60 önállóan írt és szerkesztett kötetben és számos tanulmányban tükröződik, melyek magyarul és idegen nyelven is megjelentek.

Ezen új és - az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent - originális mű nagy terjedelemben, komplex módon foglalkozik a pszichoterápiával, mely a szerző szerint az emberi segítés és fejlesztés alaptudománya, és mindenfajta gyógyítás a pszichiátriai terápia szükségszerű része is. A kötet Buda Béla eddigi, a témához szorosan vagy közvetve kapcsolódó, rendkívül nagyszámú tanulmányának sajátosan strukturált közreadása. Mostani megjelentetésének célja, hogy segítse a pszichoterápia további fejlődését, terjessze társadalmi gyakorlatát és tekintélyét, hisz a pszichoterápia ősi gyógymód a lelki problémák, magatartászavarok kezelésében. Napjainkban számtalan iskola és irányzat műveli, szerepe van a képességek fejlesztésében és kreatív kibontakoztatásában is. Lényege: kommunikáció és emberi kapcsolatok. A könyv bemutatja a pszichoterápia történeti kialakulását, alkalmazási területeit, módszereit, kiemelve a sajátosságokat, de megvilágítva a közös elemeket, a lényeges szabályszerűségeket és a felhasználás sokféle lehetőségét. A tanulmányok főleg a pszichoterápia szemléleti alapjairól és kereteiről szólnak, különös tekintettel a kommunikációs folyamatokra és a terápiás kapcsolatra. A kötet tartalmánál fogva egyszerre alkalmas bevezetésre, továbbképzésre, speciális szakmai kérdések dilemmáinak megismerésére. Szakemberek is használhatják, de a legkülönbözőbb emberi segítési és befolyásolási területek művelői is találhatnak benne fontos szempontokat, s az átlagembernek is megkönnyítheti a magatartás és az élmények zavarainak és pszichoterápiás kezelési módjainak megértését.

Nem tagadhatjuk, a szerző nevével ösz-szekapcsolódott az empátia, a kommunikációkutatás, melyben iskolateremtő munkát végzett.

A kötet - a Buda Bélától megszokott - közvetlen, jól olvasható és feldolgozható stílusban íródott, végén nagyszámú irodalom segíti a további tájékozódást, illetve a témában történő folyamatos elmélyülést. Szívesen ajánlom olvasásra minden szakembernek és a téma iránt érdeklődőnek. (Buda Béla: Pszichoterápia. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2004. 528 p.)

Duró Zsuzsa

doktorandusz, Szegedi Tudományegyetem Neveléstudományi Doktori Iskola

Sült galamb?

Engedtessék meg a recenzióírónak, hogy a bemutatott könyv provokatívnak tűnő fő kérdésével vezesse fel mondanivalóját: "ellentétes-e a magyar nemzeti érdekkel a csak magyar nyelven történő oktatás?" Ez a kérdés ugyanis a határokon belüli és határokon túli magyar oktatási nyelvű egyetemek, főiskolák vonzatában látszólag contradictio in adiecto. Mert hát ugyan milyen nyelven oktassanak egy magyar egyetemen? Természetesen magyarul - hangzik a válasz. Csakhogy a kisebbségek esetében ez a válasz rengeteg problémát vet fel az illető államnyelvvel ("második nyelvvel", "környezeti nyelvvel"), a bolognai folyamattal, a konkurenciaképességgel stb. kapcsolatban. A bemutatott kötet - amely az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága által Debrecenben szervezett, Megmaradás, korszerű felsőoktatás, tannyelvválasztás című, 2004. októberi konferenciájának anyagát tartalmazza - ezt a problémakomplexumot járja körül különböző szempontokból. A résztvevőknek a meghívó szerint a következő kérdésekre kellett válaszolniuk: Az egyes szakokon milyen nyelven folyik a képzés?; és a vizsgáztatás?; miért?; ha vannak hatályos egyetemi szabályok a tannyelv használatával kapcsolatban, mik azok?; mikor s hogyan keletkeztek?; milyen változtatást tart az előadó szükségesnek, s miért? A válaszok és a hozzájuk csatlakozó vitaanyagok az egyes régiók (Románia, Szlovákia, Ukrajna, Szerbia és Montenegró) szerint vannak csoportosítva a kötetben. Ezt a rendezési logikát követve meglehetősen pontos képet kapunk a határon túli magyar felsőoktatás létező vagy nem létező nyelvpolitikájáról.

Ha a kötet megragadna a ténymegállapításnak ezen a szintjén, akkor a recenzió is véget érhetne ezen a ponton. Csakhogy az összeállító és szerkesztő, Kontra Miklós bevezető tanulmánya (Tannyelv, (felső)oktatás, nyelvpolitika) "átrendezi" a fenti kérdéseket, és a nyelvstratégiát a (nem létező) nemzetstratégiához kötve az oktatás nyelvének látszólag egyoldalúan gyakorlati szempontját szinte ontológiai szintű modalitássá változtatja. Érdemes tehát a kötet írásait ebből a szemszögből újraolvasni. Akkor pedig kiderül, hogy egyrészt szembesülünk bizonyos visszatérő/ismétlődő problémakörökkel, másrészt pedig láthatóvá válik, hogy a nyelvészeten belüli metodológiai különbözőségek eltérő megoldásokat javasolnak ugyanazokra a problémákra. Elegáns szerkesztői megoldás, ahogyan Kontra Miklós bevezető tanulmányának viszonylagos elméleti ellenpontjaként olvashatjuk Péntek János kötetvégi összefoglalóját (Tanulságok - szentencia nélkül).

Ennek a nyelvészeti módszertani eltérésnek a hátterében a kötetbe foglalt dolgozatokból kiolvasható egy másik, sajátságos kettősség is, amely a rokon problémák egymástól elkülönböző magyarázatát nyújtja. Ez a kettősség egy "funkcionális-deduktív" és egy "történeti-induktív" viszonyulást eredményez. Mit takarnak ezek a fogalmak az én olvasatomban? Alapszinten talán abban ragadható meg a kettő közötti különbség, hogy míg az előbbi szemlélet a nyelvet annak instrumentalitásában és kommunikatív funkciójában próbálja megragadni, addig az utóbbi a nyelv kultúrateremtő és kultúramegőrző szerepét hangsúlyozza ki. A funkcionális szemlélet kiemeli a racionális döntés szerepét a nyelvválasztásnál, vagyis azt, hogy az ún. hozzáadó kétnyelvűség minden esetben pozitívum, és spontán módon is megszerveződik. Ehhez felhoz példákat is, amelyekből kitűnik, hogy az egyetemi hallgatók az olyan szakok esetében, ahol az államnyelv ismerete előfeltétele a sikeres előmenetelnek, nagy arányban választják ezt a nyelvet az oktatás nyelveként. Ez a szemlélet nehezményezi azt is, hogy a politikai döntéshozók nagyon ritkán figyelnek oda a nyelvészet ajánlásaira, és inkább ideologikus határozatokat hoznak. Ezzel szemben - vagy talán inkább emellett - a második szemlélet képviselői arra figyelmeztetnek, hogy nincsenek és alkalmazhatatlanok is valamiféle univerzális megoldások. Mindegyik régiónak más és más történelmi hagyományai, valamint politikai kultúrája van, vagyis a kétnyelvűség lehetőségét meghatározza mind az adott kultúrák rokonsága vagy idegensége, mind pedig a létező intézményrendszerek státusa. A funkcionális-deduktív, valamint a történelmi-induktív szemlélet eltérései fogalmi szinten is megjelennek, mert míg az előbbi "hozzáadó kétnyelvűségről" beszél, az utóbbi az "anyanyelvmegtartó kétnyelvűséget" preferálja. Ebben az esetben elméleti túláltalánosításokat is elkövet, mert az az állítás, miszerint az államnyelvi tanulmányok esetében a használónál mindig az államnyelv fog dominálni, nehezen védhető.

A kötet visszatérő témája az a kérdés, amelyet nagyon ritkán teszünk fel: magyar egyetem, mivégre, miképpen? Az egyetemek létrehozásánál ugyanis csaknem kizárólag történelmi, politikai és demográfiai érvek hozatnak fel, az egyetemi oktatás céljairól, mikéntjeiről, egyszóval az universitas-problémáról szó nem esik, vagy ha igen, akkor az ún. politikai pragmatizmus azokat lesöpri az asztalról. Ahogyan a kötetben frappánsan megfogalmazódik: a politika "öntudatosan ignorálja a szaktudomány ajánlásait". Vagyis mindenütt megmutatkozik a nemzetstratégia és a nyelvstratégia hiánya. Ennek következményeként vagy ad hoc döntések születnek (a kompatibilitások és hálózatok végig nem gondoltsága vagy figyelembe nem vétele), vagy pedig várjuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön. (A kötet címe ezért nagyon találó, hiszen itt nemcsak arról van szó, hogy a szakmaiság negligálásával rögtönzésekhez folyamodunk, hanem arról is, hogy nem vesszük figyelembe az idő ökonómiáját, és újabb lemaradásokat generálunk.)

A kötet (Péntek János) egyik ajánlása a kétnyelvűséggel kapcsolatban az ún. háromlépcsős modell minimuma, vagyis az, hogy a diákok az anyanyelv mellett elsajátítsák az adott állam nyelvét (a "környezeti nyelvet" vagy más megfogalmazásban a "második nyelvet"), és erre épüljön valamilyen idegen nyelv ("világnyelv"). A kérdés az, hogyan valósítható meg ez a minimum. Leggyakoribb problémaként a terminológia kérdései merülnek fel, vagyis az, hogy a hallgatóknál hiányzik a magyar vagy pedig a második nyelvi terminológiai felkészültség (terminológiai szótárak hiánya), ugyanakkor tény az is, hogy a két- vagy háromnyelvű terminológiai tanítás/tudás nem teljes megoldás. Vagyis a szaknyelv megtanulása a szükséges, ami mind magyar, mind második nyelvi vonzatban gyakorlati használatot jelent. Ez azonban - ahogyan ezt a legpregnánsabban Várady Tibor fogalmazta meg - nemcsak plusz-munkát, hanem magatartást, mentális változtatást is jelent: "nem magyartalan és nem tisztességtelen, hogyha megpróbáljuk szakmánkat a többség nyelvén is jól megtanulni".

Ugyancsak visszatérő és gyakorta felhozott kérdés az, hogy a "második nyelv" ("környezeti nyelv") megtanítása kinek a feladata: a közoktatásé vagy pedig az egyetemé? Itt alighanem némely többnyelvű egyetem gyakorlata lehet példamutató: a második (esetleg harmadik) nyelv ismerete az egyetemi tanulmányok feltétele lesz. Tehát már a közoktatásban hatékonyabbá kell tenni az államnyelv oktatását. Vagyis - ahogyan azt Péntek János is megfogalmazta - az egyetem feladata a nyelvi kompetenciák szintjének emelése kell, hogy legyen.

A bemutatott kötet hasznos információforrás, de legnagyobb értéke, hogy a különböző tapasztalatok és nézetek konfrontációjával elméleti és gyakorlati problémákat is feltár. Vagyis inspirál. (Kontra Miklós (szerk.): Sült galamb? Magyar egyetemi tannyelvpolitika. Somorja-Dunaszerdahely: Fórum Kisebbségkutató Intézet - Lilium Aurum Könyvkiadó, 2005, 254 p.) A kötet megtekinthető, illetve letölthető a somorjai Fórum Intézet honlapjáról, a Publikációk menüpont Disputationes Samarienses sorozatcíméről (www.foruminst.sk) http://www.foruminst. sk/index.php?&MId=1&Lev1=2&Ind1 =0,11&P=publ/disputa/6/disputa6,,

Mészáros András

egyetemi tanár, Comenius Egyetem, Pozsony

Bertók Lóránd -

Donna A. Chow (szerk.): Természetes immunitás

A NeuroImmune Biology 5. köteteként megjelent Természetes immunitás (Natural Immunity) című monográfiát szakmai-tartalmi aktualitása és kiemelkedő színvonala mellett magyar gyökerei miatt is érdemes kézbe venni, és ezért az ismertetést is ezzel kezdem.

Selye János stresszel kapcsolatos elméletének kialakítását, kutatásainak zömét az 1940-es években Montrealban végezte. Az élőlényeket az érzékszervek, illetve az idegrendszer közvetítésével érő káros hatások és vészjelzések hormonok és más mediátorok azonnali felszabadításával "stresszreakciót" illetve "általános adaptációs szindrómát" idéznek elő. Ez a védekezési reakció több szerv működését megváltoztatja, és ameny-nyiben az inger hosszan tartó, patológiás állapotokat is létrehozhat. A stressz fogalmát és annak gyakorlati jelentőségét hosszú ideig kétkedéssel fogadta a tudós világ, ma már azonban természetesnek és fontos biológiai jelenségnek fogadjuk el, mely az élővilág fejlődésében és az emberek környezethez való alkalmazkodóképességében az egyik legfontosabb hajtóerő. Az eredeti selyei koncepcióból fejlődtek ki azok a tudományterületek, melyek ma az érdeklődés központjában állnak mint a neuroendokrinológia, neuro-pszichoimmunológia, neuro-immunbiológia. A magyar vonatkozások azonban további szálakkal is kötődnek a most bemutatásra kerülő könyvhöz. Az 1960-as évek közepén ugyanis Selye János, aki kiváló magyar kapcsolatokat tartott fenn, Bertók Lórándot meghívta az intézetébe, hogy kutassa és feltárja a stressz és a fertőzések hormonális kapcsolatait. Ezt követően a stresszkutatások, beleértve a neuro-immunbiológia témáit is, egy winnipegi egyetemi intézetben koncentrálódtak, melyben a legkiválóbb kanadai kutatók mellett kiemelkedő magyar tudósok dolgoztak, mint például Berczi István. A kanadai kutatásokhoz több amerikai intézet és kutató is kapcsolódott, mint például Szentiványi Andor. Sellye és követőinek iniciatívájára több igen sikeres szimpóziumot rendeztek az USA-ban, melyek anyagának kiadására az amsterdami Elsevier Kiadó vállalkozott a Berczi István és Szentiványi Andor szerkesztette NeuroImmun Biology monográfiasorozat megindításával.

Felmerül a kérdés, mi a kapcsolat a fentiekben kiemelt stressz, a neuro-immunbiológiai tudományterületek és a természetes immunitás között? A "természetes immunitás" felismerése a szerzett vagy adoptív immunitás mellett már nagyon régi gyökereken nyugszik. Az 1800-as évek második felében ismerte fel Ilja Mecsnyikov a falósejteket és a fagocitózis jelenségét, majd a múlt század hozta meg azokat a kutatási eredményeket, melyek a természetes immunitás egyre több elemét írták le, mint például a komplement kaszkádot, a gyulladásos jelenségeket, a természetes ölősejteket stb. Az adoptív vagy szerzett immunitással szembeni érdeklődés és az azzal kapcsolatos kutatások előtérbe kerültek, és háttérbe szorították a természetes immunitás tematikáját. Ma viszont megfordult a tendencia, és a természetes immunitás központi szerephez jutott mind a biológiai, mind az orvostudományi szemléletben és a kutatásokban, az e témával foglalkozó közlemények, tudományos ülések megsokszorozódtak. Ez egyrészt a molekuláris genetika előretörésének, másrészt egyes népbetegségek felismerésének tulajdonítható, mint például a daganatos, az autoimmun, a gyulladásos és az allergiás betegségek. A természetes immunitás szempontjából a "holt időszakban" a neuro-immunbiológiai és stresszkutatások jelentősége azért tekinthető kiemelkedőnek és úttörőnek, mert a hormonális-, neurotranszmitter-közvetített és közvetlen idegrendszeri hatások elsősorban az ún. aspecifikus immunfunkciókra fejtették ki hatásukat, és nem a szerzett vagy specifikus immunreakciókra. Ez a kapcsolat ma vált elfogadottá, és a gyakorlat szempontjából is fontossá, különösen a megelőzés kialakítása, az általános ellenálló képesség, illetve életminőség fejlesztése szempontjából. Mindezek ismeretében felértékelődik a Bertók Lóránd szerkesztésében megjelent monográfia.

Még egy általános kérdést fontos érinteni a könyv tematikájának ismertetése előtt, mely az utóbbi időben virágkorát élő "komparatív immunológia" ismereteire, illetve kutatási eredményeire vonatkozik. Alapvető kérdés, hogy a filogenezis korai szakában élő primitív élőlények milyen ősi védekezéssel rendelkeztek. Mivel ezek közül több faj több százmillió év alatt semmit nem változott, például a tengeri csillag, a szivacsállatok, a csőszájúak stb., ezen élőlények védekezési mechanizmusai korszerű módszerekkel kutathatók. Ismertté vált, hogy a természetes immunitás alapfunkciói ezekben az élőlényekben alakultak ki, és a ma élő fajokban vagy teljesen azonosan, vagy az ősi konzervatív elemekből felépítve fejlettebb molekuláris formában látják el a védekezés funkcióját. Az ősi mechanizmusok alapvető és elsődleges szerepe a fajfejlődésben támasztja alá azt, hogy a természetes immunitás mindmáig rendkívül fontos és nélkülözhetetlen szerepet játszik az adaptív vagy szerzett immunitás mellett. Külön említést kell tenni például a rovarok és férgek védekezési reakcióiról, melyekben a természetes immunitás biokémiai és biofizikai azonnali reakciói az egyedüliek, mint például az oxidoredukciós folyamatok, az akut fázisfehérjék működése, szövetbontó enzimek, a patogénfelismerő toll receptorok működése, a jelátvivő enzimrendszerek stb. Mindezek a fejlett élőlényekben is alapvető szerepet játszanak, így a Natural Immunity monográfia következőkben részletezendő tematikája jobban értelmezhető és megérthető.

Rátérve a monográfia szakmai bemutatására, az egyes fejezetek a következő tematikákat ölelik fel. Az I., Gazdaszervezet védekező mechanizmusai című fejezet összefoglalja a túlélés érdekében a környezeti káros hatásokkal szembeni metabolizmusokat. Kiváló általános összefoglalást kap az olvasó a szerkesztőktől (Berczi I., Bertók L. és D. Chow) a neuroendokrin, az immun- és metabolikus mechanizmusok szerepéről a természetes immunitásban. Ebben a koncepciózus összefoglalásban a történeti áttekintésen kívül megvilágítják a filogenezis során kialakított primitív saját- és idegenfelismerés mechanizmusát, a belső elválasztású mirigyek szekrétumainak védekezésben betöltött szerepét, az elsődleges felismerő receptorok és a természetes ölősejtek kialakulását és az összefüggéseket a természetes és az adaptív immunitás között, megvilágítva végül a természetes védekezés alapvető szerepét nemcsak az egyén, hanem a társadalom létében és a környezethez való alkalmazkodásában.

A II. fejezet több egységből tevődik össze, mely az Epitheliális-, szekretoros és endogén védekezés címmel az antimikrobiális peptidek szerepét, a citoprotektív mechanizmusok és a fiziko-kémiai védekezés elemeit és szerepét ismerteti. Ebben a részben ismerkedhetünk meg a komplex bakteriális peptidstruktúrák ősi felismerő receptoraival, és az aktivációs mechanizmusokkal, a hősokk proteinek és nitric-oxid enzimatikus folyamat szerepével. A fiziko-kémiai hatások patológiai folyamatokban betöltött szerepét igen jól reprezentálja az epefolyadék ez irányú működésének ismertetése.

Talán a monográfia gerincének ítélhető a III. fejezet, mely a Természetes immunitás alapvető jelenségeit foglalja össze. Az elismert kutató, Ronald Herberman mutatja be a természetes ölősejtek felismerésének történetét, melyben neki is elsődleges szerepe volt, és a jelenlegi állásfoglalást az általános védekezésben betöltött szerepükről. Három munka ismerteti a patogén struktúrák felismerését biztosító elsődleges Toll-like receptorok működését, a természetes immunitás folyamataiban szerepet játszó egyéb aktivációért és stimulációért felelős receptorokat és a természetes ölősejtek jelátvitel-mechanizmusait. Teljessé teszi ezt a fejezetet a retikuloendotheliális rendszer működésének bemutatása, és a gerinctelen fajok természetes védekezési mechanizmusainak ismertetése. Ez utóbbi ismertető tárgyalja a filogenezis kezdetén kialakult primitív fajok nem specifikus immunvédekezését, a Drosophila és a férgek már differenciálódó sejtes elemeit, antigén receptorstruktúráit és citokin kezdetleges molekuláit. A humorális faktorok között szerepel a komplement és neuroendokrin rendszer kezdetleges összetevőinek bemutatása és szerepe a fajok fejlődésének szemszögéből. Ebben a fejezetben az egyes részeket E. Cooper, D. Chow, G. Lázár és E. Husztik, L. Arneson és P. Leibson, valamint T. Flo és A. Aderem írták.

A IV. fejezetet a Természetes immunitás regulációja címet viseli, szerzői egyrészt a Torontói Általános Kutatóintézet és az Egyetemi Központi Kórház munkatársai, másrészt Bertók Lóránd és Berczi István. Kiemelkedően jó, korszerű és részletes leírást találunk ebben a fejezetben a fehérvérsejtek "közlekedéséről", a homing jelenségről, a migrációról, az érfalon keresztüli vándorlásról és mindazokról a receptorokról és "kemokinekről", melyek e funkciókat irányítják. A leukociták vándorlásának jellegzetességeit megismerhetjük a nyirokszervek, a gasztrointesztinális traktus, az idegrendszer területére vonatkozóan és a gyulladásos folyamatokban, melyekben a "kemokinek" is szerepet játszanak. Hasonlóképpen kiváló összefoglalás található a neuroendokrin rendszer regulációs szerepéről a neuropeptidek, hormonok, akut fázisfehérjék regulációs hatásairól, melyek mind megvilágítják az ideg- és endokrinrendszer regulációs hatását az alapvető immunológiai funkciókban. Érdeklődésre tarthat számot az endotoxin jelentőségét ismertető rész, mely egy új szemlélet alapján egy sugárzással módosított lipopoliszaharida készítménnyel a természetes immunitás fokozásának lehetőségét mutatja be.

Az utolsó, az V. fejezet a természetes immunitás fiziológiai, patológiai jelentőségével és az élőlény reflexes, valamint szerzett tulajdonságaival, illetve magatartásával kapcsolatos összefüggéseket vázolja. A három rövid értekezés érinti a reprodukciótól kezdve a regenerációs folyamatokat, a homeosztázist, a daganatok és fertőzések elleni védekezést, az autoimmun folyamatokat, a szeptikus és traumás sokk jelentőségét a természetes immunitás funkcióinak tükrében.

Emeli a monográfia értékét, hogy a fejezeteket felépítő minden összefoglaló közleményszerkezetű leírás számos, friss irodalmi adatra hivatkozik, melyek között megtalálhatók az adott tematika legalapvetőbb munkái is. A tárgymutató részletes és jól kezelhető. Mindezek alapján nemcsak a kutató immunológusok, biológusok, orvosok, biokémikusok, genetikusok, de az általános természettudományi szemléletet elsajátítani kívánó oktatók, klinikusok számára is melegen ajánlható e monográfia. Végül Donna A. Chow előszavából idézek pár sort: "Ez a kötet magába foglalja a molekuláris, sejtes, kísérletes és humán kutatások robbanásszerű fejlődését, mely drámaian kiterebélyesítette a természetes immunrendszerről és annak funkciójáról alkotott koncepciónkat. A természetes immunitást szélesebb értelemben véve mutatják be, koncentrálva a sejtes és humorális mediátorok hihetetlen gazdagságára, azok evolúciós eredetére az ősi időkben, azok neuroendokrin rendszerrel kialakított közvetlen kapcsolatára, és azok megkérdőjelezhetetlen képességére, hogy interaktív, többszintű védelmet nyújtanak a patogén invázióval szemben..." (Lóránd Bertók - Donna A. Chow (szerk.): Natural Immunity. István Berczi - Andor Szentiványi (Editors-in-Chief): Neuroimmune Biology. Vol. 5. Amsterdam: Elsevier, 2005, 379 p.)

Petrányi Győző

immunológus

Kefi, az építész

Az első Jánossy György volt, aztán Molnár Péter, most pedig Gulyás Zoltán: három építész, akik meghatározó szerepet játszottak a 20. század második felének hazai építészetében, és akikről az utókor úgy érezte, hogy haláluk után könyvben kell emléket állítani nekik és műveiknek. Mindhárman annak a generációnak a tagjai, akik közül még sokan élnek, de egyre többen mennek el, ahogy Ferkai András a Gulyás Zoltánról szóló könyv bevezetőjében írja, ez az utolsó pillanat az emlékek rögzítésére.

Meghatározó épületeik mindhármuknak a hatvanas években születtek, a hatvanas években, amely ma egyszerre múlt és nagyon is érezhető jelen. Jelen, mert nemcsak az egykori szereplők vannak még a színen, hanem a róluk személyes emlékeket megőrző tanítványok is, és múlt, hiszen azóta eltelt negyven év, a ma frissdiplomás építészek számára Jánossy, Molnár és Gulyás történeteit mintha a nagyapjuk mesélné. A kor legendává vált, amelytől nemcsak két generáció választ el, hanem egy rendszerváltás is. Talán ez a legnagyobb akadály, amelyet a Gulyás Zoltánról szóló monográfiának le kell küzdenie. A hatvanas évek a Kádár-korszak eleje, előbb a gulyáskommunizmus, utóbb a frizsiderszocializmus időszaka, amire azok, akik megélték, ma hajlamosak némi nosztalgiával visszaemlékezni. A hatvanas évek az építészetben is viszonylagos aranykor volt, a szocreál kötelező historizálása után újra lehetett a modern építészet szellemében alkotni, a gondosan megtervezett részleteket, a hagyományos anyagok használatát még megengedte az építőipar, amely csak a hetvenes évek fordulójára vette át a hatalmat (és rontotta le a minőséget) a nagyiparhoz kötődő mennyiségi szemlélet jegyében. Az évtized tudományos igényű feldolgozását a történészek és a társadalomtudósok már elkezdték, az építészettörténészek még adósak vele. Egy-egy építészt bemutatni viszont aligha lehet anélkül, hogy elhelyeznénk kora kontextusában. Különösen igaz ez esetünkben, amikor a hazai környezet, az állami tervezővállalatok sajátos világa meghatározó szerepet játszott a művek és a sorsok alakulásában.

Az építészmonográfiák többnyire azonos rend szerint épülnek fel. Az építész munkásságát értékelő-elemző tanulmányt, esetleg tanulmányokat követi a művek képekkel és ábrákkal kísért minél teljesebb bemutatása, de nem hiányozhat a kronologikus műjegyzék sem. A Gulyás Zoltán építészete nem ilyen klasszikus életműkötet, a hatvanas-hetvenes évek építészetéhez való, egyelőre még erősen szubjektív viszonyunk okán ez nem is várható. Inkább emlékkönyv, egy építész és általa egy kor megidézése. A kor a könyv minden részében jelen van, így a Kronológia című fejezetben is, ahol a megépült házak, a csak papíron maradt tervek és a pályázatok az építész életének fontosabb eseményeivel egybefonódva alkotnak egy sort. Ezek a tömör történetbe helyezett épületek annyira beszédesek, hogy felvetik, nem kellene-e általában is átgondolnunk a műjegyzékírás korábbi íratlan szabályait. A kor felelevenítése, a legenda mesélése azonban nem ér véget. Nem véletlen, hogy a kötet egyetlen tanulmányának a szerző, Ferkai András a Gondolatok Gulyás Zoltánról címet adta. Az írásból megismerjük Gulyás életútját, pályájának főbb állomásait, jelentős munkáit, miközben - az egykori kollégákkal és tanítványokkal folytatott beszélgetések alapján - képet kapunk munkamódszeréről és a tervezőirodai közegről is. Az írás mégis több mint egyszerű bemutatás, a művek kapcsán a szerző nem kerüli meg az elemzést, amelyből kirajzolódik egy kép a Gulyást ért hatásokról, a számára fontos mintákról, az épületekben tükröződő értékekről. A pálya hetvenes évekbeli megtörésére (Gulyás még csak a negyvenes éveiben járt ekkor!) is kapunk egy lehetséges, és nagyon is az építészet hazai történetéből következő magyarázatot: "Nem tudta feldolgozni a belső igényszintje és a külvilág közötti szakadást." A bevezető tanulmánnyal párhuzamosan a lap alsó részén egy másik szövegmező fut, benne a pályatárs, Jurcsik Károly beszél Gulyással kapcsolatos emlékeiről. Az interjú szükségszerűen a személyes emlékekről szól, a becenevén emlegetett Kefivel közös egyetemi évekről, a közös pályázatokról és a szintén közös nagy élményről, az Angliában töltött egy évről.

Jurcsik Károly Gulyás egyik rá jellemző mondását is felidézi: "Ház...! Ház...! Minek erről annyit beszélni?" A Gulyás Zoltánról szóló könyv háromnegyedét valóban az épületbemutatások teszik ki. A szerkesztő összesen tíz megépült házat és öt pályázati tervet emelt ki, melyeket többnyire korabeli bemutató írások kísérnek, egyben remek adalékok a korhoz. Az épületek szigorú ismertetésére a szerkesztő vállalkozott, akiből azért itt is kibújik az elemző építészettörténész. Bár a bevezető tanulmányban azt írja, hogy a hatvanas-hetvenes évek hazai építészetét nehéz nemzetközi mércével mérni, az egyes épületekről szólva mintha épp az ellenkezőjét bizonyítaná. Gulyás Zoltán nemzetközi mércével mérte magát, úgy csodálta Erik Gunnar Asplund, Alvar Aalto, Louis Kahn vagy épp James Stirling épületeit, hogy azokat nem másolta, hanem megértve integrálta a saját munkáiba, így teremtve egyszerre nemzetközi minőséget és hazai értéket.

A tizenöt ismertetett munkára összesen százhuszonöt oldal jut a könyvből, építész szemmel nézve ez mégis kevés. Hübner Teodóra gyönyörű könyvet tervezett, a fekete-fehér komolyságát a szinte egyenrangúként kezelt okkersárga oldja, minden egyes könyvlap önálló kompozíció. Ám úgy tűnik, a tipográfia más törvényeknek engedelmeskedik, mint az építészet. Az épületek pontos olvashatósága helyett inkább impressziókat kapunk a házakról. Olykor egy apró kép áll kontrasztban az üres lapfelülettel, máskor a teljes oldalt kitölti az értelmezhetetlenné nagyított rajzrészlet. Vannak ismétlődő alaprajzok, de inkább olyanok, amelyek a sárga alapon alig látszó fehér vonalak miatt értelmezhetetlenek. Aki nem ismeri a házakat, elég nehezen igazodik ki rajtuk, ami azért is kár, hiszen mindez állítólag az utókornak, a fiataloknak szól. Pedig anyag bőven állt rendelkezésre, a könyv megjelenésével egyidőben, a HAP Galériában tartott Gulyás Zoltán-kiállításon bemutatott képek, fotók és tervek legalábbis erről tanúskodtak.

Mesélik, Gulyás Zoltán erős dohányos volt. A tervezőirodai füst még itt ül és őrzi a legendát. Idővel majd eloszlik, maradnak a művek, éles kontúrral, egész oldalas képeken. Kefit, az építészt talán elfelejtjük, Gulyás Zoltán neve fennmarad. A majdani szigorú elemzéshez ez a könyv elengedhetetlen forrásmunka lesz. (Gulyás Zoltán építészete. Szerk.: Ferkai András. HAP Hungaro-Austro Plan, 2005)

Simon Mariann
építészettörténész, BMGE


<-- Vissza a 2006/5 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra