Magyar Tudomány, 2006/4 508. o.

Könyvszemle


Beck Mihály: Parajelenségek és paratudományok

"Augur augurem videt et ridet." Cato (i. e. 234-149) híres mondása arra mutat, hogy a felvilágosult elmék már az ókorban sem vették komolyan az áltudományokat, így a madarak hangjára, röptére alapozott jóslatokat sem. Vörösmarty Mihály A Guttenberg-albumba című versének sorai viszont arra utalnak, hogy ez a problémakör két évezreddel később is eleven maradt: "Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek / S a kitörő napfény nem takar áltudományt, ... /Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez / Méltó emlékjelt akkoron ád a világ."

A vers megszületése óta eltelt mintegy másfél évszázad nem igazolta a költő optimizmusát: az "éj" nem fáradt ki, és továbbra is köztünk élnek a "hazug álmok papjai". A tudomány évszázadának nevezett 20. század végeztével az áltudományok jelenléte és veszélye a társadalomra mit sem csökkent, káros hatásuk pedig az elektronikus és nyomtatott bulvármádiumok "jóvoltából" nagyobb, mint valaha. Az ellenük folytatott küzdelem egyenlőtlen. Az egyik oldalon áll néhány idejét és energiáit a tudományos felvilágítás szolgálatába állító tudós a maga racionális érvelésével, a nemes célkitűzéseket megvalósító, de csak szűk körre hatással bíró egyesületek, mint például a Tényeket Tisztelők Társasága, a másikon az emberi hiszékenységet, tudatlanságot kihasználó, igen sok esetben könnyen tetten érhető anyagi (esetenként hatalmas anyagi) érdekektől vezérelt erők állnak. Éppen ezért kell igen nagyra értékelni azoknak a tudósoknak áldozatkészségét, akik az áltudományok elleni, gyakran szélmalomharcnak tűnő küzdelmet vállalják.

E küzdelem hazai élharcosai közé tartozik Beck Mihály kémikus-akadémikus. Nagy sikerű, két kiadást is megért Tudomány - áltudomány című könyve (Akadémiai Kiadó, 1977, 1978) és számtalan ilyen tárgyú cikke, előadása rádió- és tévészereplése után a Tudomány-Egyetem sorozatban a Vince Kiadó gondozásában megjelent Parajelenségek és paratudományok című új könyvében minden eddiginél átfogóbb képet nyújt a könyv címében jelzett területről.

Ennek a könyvnek tárgyköre jelentősen bővült a negyedszázaddal korábban megírt könyvéhez képest. A természettudományokhoz köthető, illetve azok torzképeinek tekinthető területeken túlmenően, mint az örökmozgók és alternatív erőforrások, a klasszikus és modern alkímia, a földsugárzás és társai, a földön kívüli élet (ufológia), az alternatív gyógyászat, vizsgálódásának körét a szerző kibővíti a lelki tevékenységekhez kapcsolható fejezetekkel, mint a parapszichológia és a jósló "tudományok".

A szerző messzire elkerüli a tudományos ismeretterjesztőknek, az áltudományok elleni küzdelem tudós élharcosainak gyakran szemére vetett fölényességet, az ex cathedra kinyilatkoztatásokat. Nagyképűség nélkül, tudósi hittel és alázattal, a természettudományok és a paratudományok gondolkodásmódjának, módszertanának összehasonlító elemzése alapján közelít a kérdéskörhöz. Talán az sem véletlen, hogy új könyvének címében az áltudomány kifejezés helyett a most divatosabb és a közvélemény szemében kevésbé pejoratív jellegű paratudomány szerepel. Ezeket teljesen komolyan véve a szerző külön fejezetben foglalkozik a tudományok és paratudományok hasonlóságainak és különbözőségeinek elemzésével. A könyv címében is megjelenő parajelenségeket úgy definiálja, hogy ezek "...azok az észlelések és megfigyelések, melyek az ismert természettudományi tényekkel és törvényszerűségekkel ellentétben állóknak látszanak". Ennek a megfogalmazásnak finomságai elvi kiskaput nyitnak a valódi tudomány irányába a paratudományok jóhiszemű művelői és hívői számára. "A parajelenség [...] meghatározásából az is következik, hogy elvben lehetséges, hogy a további kutatások során egyik vagy másik terület természettudományos magyarázatot kap, és ezzel a tudomány szerves részévé válik."

A könyv tárgyalásmódja különböző attól függően, hogy a paratudományok tévedéseken, tévelygéseken vagy csaláson, öncsaláson alapulnak-e. Az előbbiekre vonatkozik a már említett tárgyilagos, érvelő megközelítés. Az utóbbiak esetében viszont, különösen azokban az esetekben, amikor a csalás mögött üzleti érdek ismerhető fel, beveti a szerzőre jellemző remek humor és finom irónia fegyverét. Ennek illusztrálására álljon itt egy idézet a könyvnek a gyógynövény alapú, tudományos megalapozottságú gyógyítás vadhajtásaként jellemzett virágterápiát bemutató részéből. "Bach 38-féle különböző növény virágjából készített vizes kivonatokat. Ezeket azonos térfogatú borpárlattal keverte. Ez azonban nagyon erős, a forgalomba kerülő készítményeket még tovább hígítják pálinkával vagy borpárlattal. Ha valaki fél az ismeretlen dolgoktól, akkor rezgőnyárfavirág-kivonatot ajánlatos innia, türelmetleneknek a bükkfavirág kivonata jó, önbizalomhiány esetén a vörösfenyő-kivonat, ha pedig védelmet akarunk szerezni a nemkívánatos változások és befolyások ellen, akkor dió-(favirág)-pálinkát célszerű innunk. Vannak olyan vélemények is, hogy a legtöbb probléma esetében bármilyen jó minőségű alkoholos ital megteszi a kívánt hatást".

A szerző nem kerüli el a kényes kérdéseket. Külön fejezetben foglalkozik a (vallásos) hit, a természettudományok és a paratudományok viszonyával. Az általa kínált megoldás ezek szétválaszthatóságáról (szétválasztandóságáról) nem sérti a hívők érzékenységét, s a nem-hívők tudományba vetett bizalmát.

Beck Mihály hatalmas ismeretanyagára támaszkodva, kitűnő stílussal megírt könyve hasznos mű és lebilincselő olvasmány is. Stílusának tömörségére és változatosságára jellemző, hogy az alig 190 oldalas könyvben a rendkívül nagy és változatos anyag tudományos igényű feldolgozása közben módot talál számos érdekfeszítő anekdota felidézésére is. A hírhedt médium, Bastian, Rudolf trónörökös közreműködésével való leleplezésétől, Arany János véleményén keresztül Petőfi Sándor szellemének asztaltáncoltatók által történt megidézéséről Benveniste emlékező s így gyógyhatást közvetítő vízmolekuláiig, sőt e-mailen továbbítható gyógyhatásáig tucatszám olvashatunk szórakoztatóan tanulságos történeteket.

Kiknek ajánlható Beck Mihály könyve? Bár közérthető stílusa lehetővé tenné, sajnos csekély az esély rá, hogy a bulvármédiumok által félrevezetett, hiszékeny emberek olvasmánya legyen. (A Beck Mihály által is idézett, Paracelsusnak tulajdonított mondás "Mundus vult decipi, ergo decipiatur", vagyis "a világ azt akarja, hogy becsapják, tehát be is csapják" alapján abban sem lehetünk biztosak, hogy ha el is jutna hozzájuk, hatásos lenne.) Csak remélni lehet azonban, hogy a kitűnő könyv sokakhoz eljut azok közül, akik tájékozódni szeretnének a tudományok és paratudományok szövevényes rendszerében, és módjuk van az olvasottak segítségével befolyásolni környezetük gondolkodásmódját.

Görög Sándor

vegyész

Szabó Máté (szerk.): Civil társadalom: elmélet és gyakorlat

A civil társadalom témakörében jelent meg az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Politikatudományi Doktori Iskola új könyvsorozatának legelső kötete. A vaskos mű sorozatszerkesztője és egyben a Doktori Iskola vezetője dr. Bihari Mihály egyetemi tanár, míg a bevezető tanulmány szerzője és a kötet szerkesztője, egyben a Politikatudományi Intézet igazgatója dr. Szabó Máté egyetemi tanár. A kötet megjelenése, annak témaválasztása és a könyvsorozat indítása önmagában véve is különös figyelmet érdemelne, de ebben az esetben ennél is több történt.

A kötet ugyanis az 1993-ban indult Politikatudományi Doktori Iskola 2004/2005. tanévének, a Szabó Máté által meghirdetett és a civil társadalomról szóló doktori kurzusán született huszonhárom dolgozat legjobbjait tartalmazza. A tömegoktatás sokat kárhoztatott körülményei között nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy itt egy intenzív tanár-diák munkakapcsolat és egy-két féléves kutatószeminárium során születtek publikálásra érett tudományos munkák. Ha mindehhez hozzátesszük, hogy mindez a civil társadalom témakörében jött létre, amelynek az egyetemi szintű oktatásban és a téma doktori iskola keretében történő feldolgozása kivételnek számít nemhogy Magyarországon, de a nagyvilágban egyaránt, akkor joggal mondhatjuk, hogy itt egy iskolateremtő folyamatról és példaértékű kezdeményezésről van szó. A kötetbe válogatott tanulmányok minősége okán pedig nemcsak az egyetemek falai között érdemel figyelmet és vívhat ki rangot a kötet, hanem a tudományos érdeklődésen túlmutató közönségigényt is képes kiszolgálni. A Politikatudományi Doktori Iskola keretei között folyó munka éreztetni fogja pozitív hatását "az elméletek között hánykolódó" vagy éppenséggel "az elméletek nélkül" dolgozó civil szervezetek körében is. Mindezeken túlmenően pedig már konkrét eredményeket is hozott az itt folyó munka, hiszen ennek hatásaként is betudhatóan létrejött - a már komoly sikereket maga mögött tudó - Civil Szemle folyóirat.

A tanulmánykötet, Szabó Máténak önmagában véve is érdeklődésre igényt tartó bevezető tanulmányán és a nóvumnak számító, összefoglaló igénnyel megszületett záró téziseket tartalmazó részen kívül (szerzők: Szűcs Zoltán Gábor és Tóth Csaba), összesen tizenhét tanulmányt foglal magába. A kötetet majdnem pontosan felezi meg a Nemzetközi és európai tapasztalatok címet és A magyar fejlődés címet viselő két fejezet.

A tanulmányok kivétel nélkül jó vagy kiváló munkák, amelyek tartalmazzák a magyar és idegen nyelvű szakirodalom feldolgozását, és amelyek olvasmányos stílusban íródtak. Különösen nagy értékük a tanulmányoknak, hogy önálló kutatáson alapulnak. Mindez hitelesíti az önálló következtetések levonását, és a kötetet a civil társadalomról szóló szakirodalom immár fontos, a további PhD-hallgatók számára nehezen megkerülhető művé avatja.

Az első és talán legfontosabb kritikai - egyáltalán nem eredeti - megállapításom, hogy nehéz az alapkiindulás, nehéz a civil társadalom definiálása. Baj van a fogalmi háttérrel! Valamennyi tanulmány beleütközik a civilség, a civil társadalom meghatározásának fogalmi szövedékébe, majd pedig - tisztelet a kivételnek - bele is gabalyodik. Van olyan szerző, aki mindezt belátóan eltűri, és van olyan szerző, aki új definiálási kísérletekkel áll elő. Azonban minden bizonnyal azok a szerzők tudnak koherens módon haladni a civil társadalom sűrű szövedékében, akik eleve a számukra tetsző, a vonatkozó témához illeszthető egyik, ilyen-olyan definíciót választják ki a maguk számára. Ez a választás tudományos szempontból inkoherens, gyakorlati szempontból azonban használható, egyben pragmatikus választást jelent, és jól illeszkedik a civil társadalomra úgy általában véve igaz kreativitásához és innovatív készségéhez. Mindez természetesen nem egyedi problematika, hiszen mindez igaz, hogy mást ne említsünk, a világhírű Londoni Közgazdasági és Politológiai Egyetem (LSE) által kiadott Globális civil társadalom című, nagyléptékű - a Typotex Kiadó jóvoltából már magyarul is olvasható - évkönyveire, a téma élő klasszikusainak tanulmányaira is.

Ami egyik oldalon talán hátrány (nincs egységes elfogadott egy-három-öt definíció), az a másik oldalon előny. A kötet olvasója ugyanis pontosan láthatja, hogy a civil társadalom fogalma milyen széles értelmezési tartományokban mozog, hogy a fogalom milyen történelmi, ideológiai, aktuális stb. értelmezéseken ment és megy keresztül. Az olvasó minderről kap egy tudományos igénnyel megjelenített véleményhalmazt, de mondhatnánk úgy is, hogy a civil társadalom definícióinak kislexikona is fellelhető a kötetben.

Nehezebben tudom feloldani azt a problematikát, amely a kiválasztott definíció következetlen használatában jelenik meg. Konkrétabban megfogalmazva, Selmeczi Dóra a Pártszervezetek megerősítése - civil hálózat teremtő kezdeményezések című és Varga Krisztián A haderő demokratikus kontrollja és a civil társadalom Magyarországon tanulmányáról gondolom azt, hogy a saját maguk által, a kiválasztott témához választott definícióval kerülnek ellentmondásba. Az egyébként tehetséges szerzőknek a szerencsés és aktuális témaválasztása (polgári körök és hadsereg ellenőrzése) különösen felértékeli az erről írt szaktudományos munkájukat és az abban megfogalmazott konklúzióikat. Szakmai vita tárgyát kell hogy képezze ugyanis az, hogy a polgári körök mennyiben tekinthetők a civil társadalom részének (a szerző állításával ellentétben, szerintem semennyire), továbbá hogy a hadsereg demokratikus ellenőrzése a posztkommunista Magyarországon csak a leírt séma szerinti módon történik (szerintem másként).

A jó és kiváló dolgozatok közül szeretném kiemelni Balázs Gábornak a Társadalmi mozgalmak és a politikai hatásaik az ezredforduló Franciaországában című munkáját annak hallatlan nagy tárgyi ismeretanyaga és - csak azt tudom mondani - intellektuális témakezelése okán. Ablaka Gergely Civil társadalom az iszlám világban című munkája magabiztosan bizonyítja, hogy van és lehet civil társadalom az üveghegyen túl is, a nyugati típusú társadalmi berendezkedésen kívül is: az iszlám világban is. (A jelen franciaországi események pedig napi aktualitást adnak mindkét dolgozatnak!) A megszokott sémákban való gondolkodással szakít, vagy más szempontból való végiggondolást mutat Zotter Judit a Civilek és civilebbek (A civil társadalom, a politika és a nők kapcsolata a feminista politikaelméletben) című és Hegedűs Dániel Egy rendezetlen viszony fogalmi dichotómiái. Civilek a kisebbségi vagy kisebbségek a civil társadalomban? című dolgozata. Zotter Judit írása kerekre csiszolt munka, amelyet nem tudok elmondani Hegedűs Dániel tanulmányáról. Hegedűs Dániel a határon túli magyar civil szféra kérdéseit veszi sorra, és számomra meglepő módon a Németországban élő szorb kisebbség helyzetét elemzi, miközben adós marad az átkötésekkel, az analógia megteremtésével. Nagyidai Gertrúd A regionalizmus változó geometriái című dolgozata izgalmas elemzésekre ad lehetőséget, tekintettel a régió-megye és állam, valamint helyi és törvényhozói testület közötti konfliktusra. Szűcs Zoltán Gábor A civil társadalom mint politikai nyelv a rendszerváltó vitákban című dolgozata nekem - ebben, a szükségszerűen rövidített formájában - befejezetlen. Izmindi Richárd szellemes témaválasztásával, Civil társadalom a kormány- és pártprogramokban című munkájával többet ígér, mint amennyit adni tud, ami minden bizony-nyal nem az ő, hanem az elemzett anyagok hibája: a legkifinomultabb módszerrel is nehéz bármit is találni ott, ahol alig van valami.

A politológia legújabb, Magyarországon Vedres Balázs és munkatársai által kutatott témája a civil szervezetek megjelenése az interneten. Mihályffy Zsuzsanna munkája mindenképpen újdonság, és tanulságos lehet a gyakran csak a virtuális térben létező, illetve tanulmánya szerint ott is csak éppen hogy létező civil (pszeudó) szervezetek számára is. Pupek Emesének a Civil szerepvállalás a fejlesztéspolitikában című tanulmánya korrekt munka, amelynek különös értékét az empirikus adatokon nyugvó kutatási eredmények adják. Nizák Péter Demokráciafejlesztési stratégiák és a magyar civil szektor szintén korrekt munka, de nekem túlságosan deskriptív. Ezzel együtt különösen tanulságos olvasmány lehet a budapesti Demokrácia Központ kétes értékű megnyitásának fényében. Ebből is látható, hogy a kötet címzettjei nemcsak a civilek és nehezen körülírható mozgalmaik lehetnek, hanem az egyértelműen nem civilek és ezen belül a politikusok és pártjaik is. (Szabó Máté szerk.: Civil társadalom: elmélet és gyakorlat. Budapest: Rejtjel Kiadó, 2005. 364 p.)

Csapody Tamás

egyetemi adjunktus, Semmelweis

Egyetem, Magatartástudományi Intézet

Sinkovics, Joseph G. -

Horvath, Joseph C. (szerk): Viral therapy of Human Cancers

A rosszindulatú daganatos megbetegedések, amelyek a legősibb időktől kezdve sújtják az élőlényeket, emberek közötti előfordulásuk gyakorisága és haláloki statisztikai mutatóik szerint napjainkra - a lyoni Nemzetközi Rákkutatási Központ epidemiológiai felmérése alapján - Európa számos országában valóságos népbetegséggé terebélyesedtek. A hazai betegségstatisztika élére került daganatos megbetegedésekről nem csekély elkeseredéssel még azt is tudomásul kell vennünk, hogy harmincnyolc európai ország rákstatisztikai adatainak nemzetközi rangsorában a magyar férfiak és a magyar nők - sajnálatos módon - az első illetve a második helyet foglalják el.

A rákstatisztika riasztó adatai alapján érthető, hogy hazai szakirodalmunkban is bőségesen találunk a rosszindulatú daganatok kísérletes kóroktanával, kórfejlődés- és kórszövettanával, hisztokémiájával, klinikai diagnosztikájával, a rákos betegek gyógykezelésével, a daganatos megbetegedések megelőzésével foglalkozó, a rákkutatás újabb és újabb hazai és külföldi eredményeit ismertető beszámolókat. A megjelenő közlemények tekintélyes számának emelkedése egyben azt is mutatja, hogy a probléma továbbra is fennáll, hiszen a rosszindulatú daganatok kóroktana alapjában véve ismeretlen, a megfelelő gyógykezelés megválasztása nehéz, a gyógyulás bizonytalan, a kísérletezés veszélyes.

Az orvostörténet tanítása szerint egyetlen betegségre vonatkozó ismereteink fejlődése magában hordozza az orvostudomány egészének fejlődését. Ez is indokolja, hogy az új irányba mutató könyv ismertetése előtt tekintsük át nagy vonalakban az onkológiáról szerzett ismereteink gyarapodását.

A rák első előfordulását őslények fosszilis maradványain, első szakmai ismertetését az Ebers-papyrusban; karcinoma (gör. rák) elnevezéssel Hippokratész műveiben találjuk meg. A rák kialakulásáról vallott elképzeléseket követhetjük a vallás, illetve a spekulatív filozófia tanításai, majd az asztrológia és az alkémia tévtanai után a patomorphológia alapjaira épült ismereteinkben. Ez utóbbiak azonban csak annyiban vitték előre a tudományt, hogy osztályozni tudjuk a daganatokat, a jó- illetve rossz-indulatúság elbírálása azonban alapvetően még mindig klinikai megítélés alapján történik.

A rákos betegek gyógykezelésének módszereit a mágikus, illetve a misztikus ceremóniáktól kiindulva a sebészi, majd a különféle kemo- és hormonterápiás kezeléseken keresztül a radio-, termo-, immuno- stb. terápiáig végigtekintve látnunk kell, hogy a legkorszerűbb módszereink sem abszolút értékűek: a választott kezelésmód eredményessége kiszámíthatatlan; ráadásul a kemoterápiás (cytosztatikus) szereink - különösen hosszan tartó alkalmazásuk során - erőteljes toxikus hatást is kifejthetnek. Az akadémikus orvostudományt oly gyakran kritizáló "alternatív" gyógyászokról csak annyit, hogy mindenesetre óvakodnak a daganatos betegek kezelése terén szerzett tapasztalataikról statisztikai adatokat közölni.

Az eredményes gyógyításhoz természetesen ismernünk kellene a rák kóroktanát, mert csak ennek birtokában tudnánk kiszámítható eredménnyel kecsegtető specifikus kezelést biztosítani. Ezt azonban még mindig homály fedi. A daganatok kialakulásáról alkotott különféle spekulatív elméletek után először Johannes Fiebiger patkányok gyomorrákját okozó Spiropterákról közzétett (1907) és 1926-ban Nobel-díjjal jutalmazott beszámolója keltett óriási szenzációt. Ugyanakkor hitetlenség és közöny fogadta Francis Peyton Rous a tyúkokban szarkómát okozó vírus felfedezését ismertető közleményét (1911), amelyet csak 1966-ban jutalmaztak Nobel-díjjal. Azóta már Wilhelm Ellermann és Oluf Bang még korábbi, a tyúkok átoltható leukémiájáról beszámoló, valóban korszaknyitó felfedezése is ismertté vált (1908), majd vírusok egész sorának daganatkeltő képességére derült fény, olyannyira, hogy megkísérelték az onkogén ágenseket is rendszertanba sorolni. A konzervativizmus, a tradicionalizmus és a tekintélytisztelet azonban - mint mindig - itt is ellenállt a vírusok daganatkeltő -, különösen az onkovírusok humánpatogén szerepe elfogadásának. Igaz, a daganatok víruseredetének egyértelmű bizonyítása nem könnyű feladat: az onkogén ágens ugyanis a legtöbbször nem a virológusok által keresett szokványos vírusrészecske: "virion" formájában, hanem csupán "genetikai információként" van jelen a sejtben. Ez is oka lehet annak, hogy a könnyebben bizonyítható traumás, parazitás, kémiai, krónikus fertőzéses, immundeficiens, majd hormonális, sugárhatású, illetve a genetikai eredet kísérletes tanulmányozása mellett a kísérletes onkovírus-kutatás eredményei kevésbé csillogóak. A kísérletes rákkutatás ezért - úgy látszik - csak a molekuláris és szubmolekuláris virológia genetikai feltáró és manipulatív módszerével juthat előre e probléma megközelítésében és reményt keltő megoldásában. Amíg azonban az aetiológia kérdése végérvényesen meg nem oldódik, addig a "kemoterápiás" és "bioterápiás" irányzat hívei közötti háború sem fejeződhet be. A bioterápiás irányzatra irányítja figyelmünket a Viral Therapy of Human Cancers című, New Yorkban most megjelent 810 oldal terjedelmű könyv, amelynek szerzői - alapvetően a rák vírusetiológiájából kiindulva -- egyes vírusok "onkolytikus" - pontosabban onko-citolitikus tulajdonságait tanulmányozták génmanipulációs eljárással, végső soron génterápiás célból. Tekintettel arra, hogy az orvosi virológiával foglalkozó könyveink a humánpatogén vírusokkal - molekuláris szinten is - elsősorban a fertőző betegségek elleni küzdelem szempontjából foglalkoznak, és legfeljebb csak említik egyes különleges ágensek, például ún. "nem konvencionális vírusok" különleges betegségokozó, mások daganatkeltő képességét, a vírusok onkolitikus hatásáról pedig még kevesebb információval rendelkezünk, továbbmenőleg ugyanez immungenetikai szakkönyveinkről is elmondható, érdemesnek látszik az e kérdést imponáló részletességgel tárgyaló könyvre hazai kutatóink figyelmét felhívni.

Bevezetőben olvashatjuk az ember rákos megbetegedéseinek vírusterápiájára irányuló kutatások történeti fejlődését. Ezt követően a "bio-therapeutika" új útjára: a vírus-kompetíció (konkurrencia, rivalizáció) kínálta lehetőségek kihasználására vezet el a szerző (Sinkovics); aki több alfejezetre tagolt, mintegy 450 oldal terjedelmű és összességében 2019 irodalmi adatot felsoroló részben - kiemelten a myeloma multiplex és a glioblastoma multiforme példáján - elemzi mélyreható alapossággal - egyben kellő kritikával - az onkolitikus vírusterápia módszereit, a beavatkozás során a sejtekben zajló molekuláris események részleteit, és taglalja a vírusonkolizátumokkal végzett preventív és terápiás célzatú tumorvakcináció, valamint melanóma és vesekcarcinóma limfocytaterápiájával végzett kísérletek eredményeit. Ezek után további bőséges szakirodalmi adatokra támaszkodva, összefoglalóan elemzi és értékeli a molekuláris onkológia fejlődésének legfrissebb eredményeit.

Az ezt követő fejezetekben a rochesteri Mayo Klinika munkatársai (Springfield és munkatársai) genetikailag módosított kanyaróvírus onkolitikus hatására * a heidelbergi Német Rákkutató Központ tumor-immunológusa (Schirrmacher) a tumorellenes immunmemória aktiválására * a tampai Rákkutató Intézet Bioterápiai Kutató Laboratóriumának igazgatója (Horváth) a Newcastle Disease Virus onkolitikus tulajdonságaira * a Bécsi Egyetem orvosi fakultásának sebészeti (Bergmann), illetve bőrgyógyászati klinikájának munkatársa (Muster) genetikailag módosított influenza A vírus onkolizáló képésségére * az ottawai Regionális Rákközpont kutató laboratóriumának munkatársai (Rebecca Taylor és munkatársai) az onkolitikus képességű vesicularis stomatitis vírus interferonképzést befolyásoló hatására * a heidelbergi Német Rákkutató Központ tumorvirológus kutatói (Rommelaere és munkatársai) a parvovírusok rákellenes tulajdonságaira * az atlantai Emory Orvostudományi Egyetem kutatói (Cassel és munkatársai) a Newcastle Disease Virus malignus melanóma ellen kifejtett hatására * az ausztráliai onkológus-immunológus Hersey a vaccionia vírus melanóma immunterápiájára * a houstoni Baylor Orvostudományi Egyetem Mikrobiológiai Intézetének kutatói (Fu és munkatársai) az onkolitikus Herpesz szimplex vírus daganatellenes hatására * a durhami Duke Egyetem Orvosi Karának molekuláris genetikusa (Merrill) - a New-York-i Rockefeller Egyetem fejlődés-neurobiológus kutatójával (Solecki) és a durhami Duke Egyetem orvosi karának molekuláris genetikusával (Gromeier) együttműködve, genetikailag módosított (rhinovírussal rekombinációra késztetett, és ezáltal "szörnyszülötté", kimérává alakított) poliovírus malignus glioma ellenes hatására * majd a San Franciscó-i Kalifornia Egyetem Rákkutató Intézetének kutatója (McCormick) genetikailag pontosan meghatározott lókuszon módosított vírusok onkolitikus tulajdonságaira vonatkozó kísérletes adatokra épült, a legkorszerűbb szakirodalmi adatokra támaszkodó kutatásainak eredményeit olvashatjuk. Beszámolójuk után a szerkesztők (Sinkovics és Horváth) tekintik át, foglalják össze és értékelik a teljes anyagot. Elemzésükből kiderül, hogy a rangos kutatógárda összehangolt munkássága során elért eredmények - azonkívül, hogy új lehetőségeket teremtenek a címben megfogalmazott, és reménykeltő eljárás alkalmazásának előrevitelében - egyben hatalmas előrehaladást is jelentenek a sejt-vírus kapcsolatok molekuláris immunbiológiájának, molekuláris patológiájának és molekuláris (gén)terápiájának: a sejtek genetikai kódja "átprogramozásának" ismeretében.

A könyvben foglalt hatalmas kísérleti anyagból leszűrt megállapításaik szerint a genetikailag modifikált vírusokkal végzett onkolitikus terápia a bioterápiás eljárásoknak értékes módszere. A genetikailag modifikált ágensek szelektíve képesek megtámadni a daganatsejteket, és a daganatsejt genomja helyére lépve, például az onkogén replikációjával; a sejt insulin-like és/vagy epidermális növekedési faktorával, vascularis endothel növekedési faktorával; hepatocita növekedési faktorával stb. antagonizáló protein termelését beindítva a daganatsejt apoptózisát idézik elő. Más esetekben - mindez tételesen felsorolva olvasható a molekuláris kutatások arzenáljának valamennyi fegyverét bevető és az így rendelkezésére álló lehetőségek széles skáláját felhasználó vizsgálatok elméleti és gyakorlati eredményeit részletező elmefuttatásban - modifikált vírusokkal más és más támadási pontokon "átprogramozott" molekuláris folyamatok vezetnek a daganatsejt elhalásához.

Bizonyára jó lenne az empíria módszerét elhagyva, a számítógépes elemzés nyújtotta lehetőségek felhasználásával kiszámítani bizonyos vírusok bizonyos daganatok elleni felhasználásának valószínűségét, illetve lehetőségét. Ugyancsak említést érdemel, hogy jóllehet mind a Szerzők, mind a szerkesztők egybehangzóan hangsúlyozzák eljárásaik kockázatmentes eredményességét, mégsem térnek ki arra, hogy kevéssé felkészült, esetleg kevesebb felelősségérzettel rendelkező, netán lelkiismeretlen kutatók dicsőségvágyból nem vállalkoznak-e olyan felelőtlen beavatkozásokra, amelyek katasztrófához vezetnek. E lehetőségekre tekintettel már most kellene gondolni olyan szigorú rendszabályok megalkotására és érvényre juttatására, amelyek kizárólagosan a génmanipulált vírusok felhasználásával végzendő rákterápiás kísérletek céljaira kijelölt, szigorú ellenőrzés alatt álló laboratóriumokhoz kötnék az ezirányú terápiás kísérletek végzését. Ha ezt sikerül megoldani, akkor olyan új módszer születésének vagyunk tanúi, amelyek - bizonyos vírusok által közvetített - génterápia biztató eredményekkel kecsegtető új korszakát nyitják meg a rákellenes küzdelmeink számára. (Sinkovics, Joseph G. - Horvath, Joseph C. (szerk.): Viral therapy of Human Cancers. New York: Marcel Dekker, 2005, 829 p.)

Karasszon Dénes

az állatorvostudományok doktora,

tudománytörténész

Szlávik János: Fenntartható környezet- és erőforrás-gazdálkodás

A Környezetvédelmi Kiskönyvtár sorozat immár tizedik évében igyekszik hiánypótló lenni, hiszen azóta sem található a könyvpiacon hasonló, átfogó szemléletű és egységes nézőpontot képviselő sorozat, az elmélet és gyakorlat kérdéseit megfelelő arányban ötvözve. Az elmélet és gyakorlat számára egyaránt alapkérdés a környezet gazdasági szempontú megközelítése, amely Szlávik János fenti címmel nemrégiben megjelent könyvének témája, mely kötetben valójában összegzi mindazt, amit az elmúlt évtizedekben e témakörben megtapasztalt, megvizsgált, illetve maga elért. Igazság szerint a kötet a szerző MTA doktori értekezésének szerkesztett változata, így valóban egy eddigi életmű keretbe foglalását jelenti. A szerző eddigi munkássága pedig garancia azoknak, akik a kötet elolvasása, megértése mellett döntenek.

Az aktualitás jelzésére érdemes felidézni, hogy az EU Hatodik Környezetvédelmi Akcióprogramja Preambulumának 6. pontjában a fenntarható fejlődést tűzi ki célul, sőt, amikor az akcióprogram a környezeti célok elérése érdekében szükséges stratégiai intézkedéseket sorolja, ismét felszínre kerül a fenntartható fejlődés gyakorlati megvalósítása, egyebek között a termelői és fogyasztói szokások fenntarthatóvá tételével, az üzleti világgal kialakítandó, erősítendő együttműködéssel, a pénzügyi szektor integrációjának elősegítésével és hasonló módokon. Így tehát a probléma minél alaposabb körüljárása elengedhetetlen.

A fenntarthatóság fogalma, megfelelő értelmezése és különösen tartalommal való kitöltése nem könnyű feladat. Manapság annyiféle módon élnek vissza a "fenntarthatóság" jól csengő jelszavával, hogy már-már attól kell félnünk, hogy elveszíti eredeti jelentését, amely egyértelműen a környezeti értékekre vonatkoztatható. Nem csoda, hogy a kötet első fejezete éppen e fogalom tényleges tartalmának megfelelő értelmezését tűzi céljául. Sajnálatos és igaz megállapítás, hogy a gazdaság növekedési kényszere a "Föld zárt rendszerében olyan mértékűvé nőtt, hogy hatását tekintve vetekszik a földi rendszer hatásaival. Ugyanakkor a társadalomnak igen nehézkes és lassú a veszélyfelismerő és problémamegoldó képessége, ezért a kockázatok növekednek". (23.)

A fenntartható fejlődés fogalmánál, akár a fejezet előbbi pontjaiban, a téma elismert szerzőinek művei jelentik az elsődleges kiindulási pontot, amelyhez a szerző saját gondolatait fűzi. Ilyen a fenntarthatóságból a jövő nemzedékek érdekeinek megóvására való figyelmeztetés vagy a különböző fenntarthatósági nézetek kritikája. Egyet kell értenünk a szerzővel abban, hogy "Az emberiség Földünket meghaladó ökológiai lábnyoma az ökológiai rendszer billenési pontjára utal". (40.)

A fenntartható fejlődés összetevői - tiszta technológiák, a vállalatok társadalmi felelősségvállalása, a hulladékok hasznosítása stb. - és ezek holisztikus szemlélete mellett a szerző nem feledkezik meg arról sem, hogy létezik helyi fenntarthatóság is. A fenntarthatóság semmiképpen sem elméleti kategória, annak napi gyakorlattá kell válnia, de ehhez számos előfeltételt kell tisztázni. A legelső tisztázandó kérdés, a 2. fejezet címében szereplő kihívás: a környezet gazdasági értékelése. A környezet és gazdaság nem azonos értékrendet jelent, de mint minden ilyen esetben, itt is azt kell feltételeznünk, hogy az eltérő értékrendszerek - legalábbis részbeni lefordítása egy látszólag rendszeridegen nyelvre - hozzásegíthet a megoldáshoz. Csupán példaként említhető, vajon hogyan értelmezhető a szolgáltatás-ellenszolgáltatás arányosságának klasszikus magánjogi tétele egy közjavakra ráhúzandó ellenérték viszonylatban? Ez tehát egyben azt is jelenti, hogy nem csupán a közgazdaságtan találkozik feloldásra váró ellentmondásokkal, hanem a jog is, amikor mindezt majdan szabályozási rendszerbe kell elképzelnie.

A környezetértékelési módszerek több lehetőséget kínálnak és a szerző egyértelműen azt húzza alá, hogy nem vethető el teljesen egyik megközelítés sem, találhatunk bennük használható elemeket, és ezeket fel is kell tudni használni. A környezetértékelés megoldási módozatait a magam részéről nem kívánom bemutatni, de örömmel fedeztem fel a jog számára inkább közeli lehetőségként a környezeti hatásvizsgálatot, stratégiai környezeti vizsgálatot is.

A környezeti, jóléti, fenntarthatósági indikátorok egész sora alakult ki, de ezen belül is elsődleges kérdés, hogy megismerjük a jelenleg legismertebb értékmérők korlátait - ezek pedig a GDP és GNP. A nem megfelelő indikátorok ugyanis a döntéshozatalra is negatív hatást fejtenek ki (131.), tehát valójában alkalmasak arra, hogy félrevezessék a döntéshozókat, kifelejtve, kihagyva alapvető elemeket, amelyek éppen a jóléti fejlődés egyoldalúsága miatt kerülnek ki a fókuszból.

És sorra jönnek az új típusú növekedési mutatók, amelyekben valójában az a közös, hogy még mindig nem váltak elfogadottá. A könyv egyenként veszi sorra a mérésre szolgáló mutatók, indexek fejlődését - a nettó gazdasági jóléttől az ökológiai lábnyomig stb. -, bemutatva azok jellemzőit, illetve említett korlátait. Az indexek kidolgozásának folyamata azonban nem áll meg, a különböző szerzők és kutatócsoportok azon igyekeznek, hogy minél közelebb hozzák a mérőszámokat a valósághoz. Megjelennek a komplex környezeti indikátorokhoz. Néha olybá tűnik, hogy míg a hagyományos szemléletnek még ma is megfelel a GDP és GNP, és a mai napig hivatalosan ezek alapján ítélik meg egy ország gazdasági fejlettségét, addig a környezeti értékeket is figyelemmel kísérő mutatók száma és ellentmondásai növekszenek, nem adva lehetőséget a megállapodásra egy általánosan elfogadott módszer mellett.

A fenti töprengések mellett is szívesen látom, hogy Szlávik János és kutatócsoportja egy hazai indikátorrendszer kidolgozására is kísérletet tett, ez az ECO-21 környezeti makroindikátor,2 amelynek számítási megoldásai is rendelkezésre állnak, igaz, még csak a kidolgozás folyamatában, de láthatóan beváltva a hozzá kapcsolódó elvárásokat. A megfelelő indikátorok, mérőszámok nem öncélúak, hanem egy irányba mutatnak, mégpedig abba az irányba, hogy rájuk alapozva tényleges megoldásokra jussunk, melyek révén a fenntarthatóság érvényesülhet. "A fenntartható fejlődés feltételeit a létező, globalizált piacgazdaságban kell létrehozni." (165.) A környezetgazdaságtan célja ennek megfelelően az én olvasatomban a 'hogyan' meghatározása, természetesen szoros összhangban az eddig már bemutatott alapozással, mutatókkal, tehát kiindulási ismérvekkel.

Kezdjük az externáliákkal, amelyekre a kötet több példát hoz, és megadja ennek közgazdasági leképezését is, keresve az externáliák gazdaságilag optimális nagyságát. Az internalizálás kulcsa, hogy a környezeti szabályozás "a környezet és a gazdaság érdekeit a társadalom érdekeinek megfelelően úgy alakítsa, hogy azok hosszú távon harmóniába kerüljenek a természettel". (182.) Ehhez nemcsak a környezetgazdasági vonatkozásokat kell megfelelően értékelnünk, hanem azok jogi megvalósításának lehetőségeit, szabályozhatóságát, ami esetleg nem éppen kedvező irányból befolyásolhatja a környezetszabályozást igényeit.

A kötet vizsgálja az állami szabályozási módokat, ahol a közvetlen és közvetett szabályozás kombinációja látszik érvényesülni. Ehhez még hozzá kell tennünk, hogy a közvetlen szabályozás, legalábbis ami a jogi hatékonyságot és egyben jogszerűséget, megbízhatóságot illeti, nem egykönnyen adja át a helyét a közvetett megoldásoknak. Nem érthetünk tehát teljes mértékben egyet azzal, hogy a "szigorú környezetvédelmi normákat célszerű megtartani abban az esetben, ha különösen veszélyes tevékenységről van szó", mert ez a megállapítás alapvetően igényli az ilyen tevékenységek körének meghatározását. Inkább úgy mondanám, hogy a környezeti érdekek gyenge érvényesíthetősége teszi nélkülözhetetlenné az ún. hagyományos jogi eszközöket.

A közgazdasági, piaci eszközök gyengeségének látható jelei a Kiotói Jegyzőkönyv végrehajtására alkotott EK és hazai szabályok, amelyek - legalábbis hazai viszonylatban - a legutóbbi hónapok termékei. A kibocsátási jogok kereskedelme elsősorban feltételként igényli a kibocsátási engedélyeket, mert enélkül félrevezetően jelenne meg. Ha pedig az egyes időhatárok között megállapított kvóták kereskedelmének rendszerét nézzük, az aligha jelent mást, mint hagyományos piaci eszközt, amelynek lényege nem, csak elnevezése utal a környezetvédelemre. A szabályozás valójában kereskedelmi szabályozás tehát, akárhogyan is hívjuk.

A magánmegoldások (Coase-tétel) felvetése pedig további lehetőségekre hívják fel a figyelmet, olyanokra, amelyek közvetlenül kimaradnak a környezetgazdaság érdeklődési köréből, hiszen nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a környezetvédelemnek még etikai dimenziói is vannak.

A környezetgazdálkodási típusok és a fenntarthatóság viszonya az ötödik fejezet témája, ahol kiindulási pontunk a környezetvédelmi hatáslánc, amely részekre bontja a hatásokat - társadalmi-gazdasági tevékenység, emissziók, imissziók, illetve hatások -, hozzájuk kapcsolva a környezetpolitika négytípusú válaszát. Természetesen aligha hihető - és erre a szerző sem kíván rávenni minket -, hogy az egyes hatásláncelemek, majd az ezekre válaszoló környezetpolitikai lehetőségek valóban egymástól elválasztva működhetnének. Mint minden esetben, a probléma és a válasz komplex módon jelenik meg, ennek ellenére a módozatokat külön-külön kell vizsgálni, mert mechanizmusuk csak ennek következtében tárható fel, értelmezhető megfelelően.

"A környezetpolitika a környezetvédelem terén megfogalmazott fő célokat, alapelveket, a megvalósítás feltételrendszerét foglalja össze a fenntartható fejlődés biztosítása érdekében." (202.) A környezeti hatáslánc egyes láncszemeihez kapcsolhatóan négyféle bázismegközelítéssel találkozhatunk: gyógyító környezetpolitika, hatásorientált környezetpolitika, forrásorientált környezetpolitika és végül a szerkezetváltó, megelőző környezetpolitika mint a fenntartható fejlődés reális biztosítéka. Az ún. extenzív vagy intenzív környezetpolitikák közötti megkülönböztetés valójában kicsit leegyszerűsítettebb formában ugyanazt a felosztást jelenti, ahol a megelőző és intenzív politikák jelentenek jobbára szinonímákat. Ismételten hangsúlyoznunk kell azonban, hogy mindezen válaszlehetőségek jobbára együtt, ha nem is feltétlenül rendszerben jelennek meg.

A környezetszabályozás válaszai, eszközei között a direkt, más néven közvetlen szabályozóeszközöket, illetve a közgazdasági vagy piaci eszközöket különbözteti meg a kötet, ez utóbbi csoportba sorolva az önkéntes eszközöket is. A két eszközcsomag közötti "különbségek a valóságban nem olyan nagyok, mint az elméletben" (212.). Az utóbbira jó példa lehet a magánjog egésze, amelyik az e jogviszonyokban részes felekre széleskörű szabadságot bíz, természetesen az elérni kívánt cél által behatárolt módon - szerződéses szabadság, miközben a szolgáltatás-ellenszolgáltatás arányosságára is törekedni kell. Éppen ezen arányosság értelmezése adott sok feladatot az Alkotmánybíróságnak a hulladékkezelési közszolgáltatásokra megállapított díj rugalmasabb megoldásainak ösztönzése terén.

A direkt szabályozók a megelőzés, elővigyázatosság elveit képesek befogadni és eszközei közé transzformálni - gondolhatunk a környezeti hatásvizsgálat vagy ez egységes környezethasználati engedély intézményére -, illetve nem idegen a szerkezetváltó környezetpolitika sem, az elérhető legjobb technika (BAT) a ma kicsit még nehézkesen értelmezhető jogalkalmazási megoldásaival. Van számos gyakorlati előnye a hagyományos eszközöknek is - különösen ezek széleskörű ismertsége, alkalmazási gyakorlata. A különböző gazdasági, indirekt eszközök sorából, éppen a fent elmondottakra figyelemmel, az önkéntes megegyezéseket emelem ki, amelyeket magam nem sorolnék kifejezetten e körbe. Akárhová is soroljuk, ezen eszköz jelentőségét a többi gazdasági eszköznél előbbre valónak tartom, kevesebb kockázati elemével, kevesebb megvalósíthatósági problémájával, jobb elfogadhatóságával. Az eszközök elemzésének végén egy nagyon alapos, jól hasznosítható kritériumrendszert ír le a szerző, amely a megfelelő szabályozóeszközök kiválasztásához hivatott segítséget adni.

A kötet utolsó, hatodik részében a fenntarthatóság helyi-kisregionális szintjeinek kérdéséről van szó. A globális fenntarthatósági szintnek vannak kiemelt tárgyai, de szinte minden területen lehet helyi vagy regionális/kisregionális szintet találni. Erre vonatkozik a Local Agenda 21 programja és ennek számos hazai megvalósíthatósági vizsgálata, amely főleg a szerző által vezetett csoport munkáját dicséri. A fenntarthatóságtervezés teljes folyamatát megismerhetjük annak indikátoraival és következtetéseivel egyetemben. Módszertannal bővített útmutatót is kapunk a helyi fenntarthatósági programok elkészítéséhez.

Szlávik János kötete összegzi a környezet-gazdaságtan jelen állapotát, előzményeivel egyetemben, és egyben értékel, minősít, elemez, saját utakat keres. Olyan alapvető referencia tehát, amely közvetlenül hasznosítható a kutatásban és az oktatásban, és alapmunka, mert azok számára is olvasmányos és érhető, akik csak szeretnének eligazodni a témakörben. Hosszú időre kijelöli az utat a továbbgondolkodás számára. (Szlávik János: Fenntartható környezet- és erőforrás-gazdálkodás. Környezetvédelmi kiskönyvtár sorozat 14. Budapest, KJK-Kerszöv, 2005)

Bándi Gyula

környezetjogász, egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kar

 1 Decision No 1600/2002/EC of the European Parliament and of the Council of 22 July 2002 Laying Down the Sixth Community Environment Action Programme

 2 Részletes leírását lásd a 155-163. oldalakon.

Köteles György (szerk.):

Sugáregészségtan

Az Országos "Frédéric Joliot-Curie" Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézet kollektívája Köteles György professzor vezetésével szerkesztett könyve évtizedek óta fennálló hiányt pótol. Ilyen jellegű átfogó munka a magyar nyelvű szakirodalomban legutóbb 1963-ban jelent meg Várterész Vilmos, Kálmán Erzsébet, Sztanyik B. László és Unger Emil tollából. Az azóta eltelt mintegy negyven év alatt a sugárbiológia rendkívül sokat fejlődött, számos új kutatási eredmény, technikai újdonság látott napvilágot. Időközben jelent meg a nemzetközi testületek (ICRP) és a (ICRU) által kidolgozott új aktivitási és dózisegységek rendszere. A nukleáris energiatermelés világszerte exponenciális fejlődést élt meg, hiszen ma már világszerte több mint négyszáz atomerőmű működik. Az elmúlt évtizedek reaktorbalesetei, no meg a média szenzációéhsége miatt a nagyközönség aggódással és félelemmel terhes érdeklődéssel figyeli az atommag békés és háborús felhasználásának kérdését. Ezt a helyzetet nagyon helyesen fejti ki a szerkesztő az előszóban... "szükségesnek látszik a társadalom különböző rétegeinek ilyen vonatkozású tájékoztatása is, hiszen gyakran előfordul, hogy nagyfokú tájékozatlansága vagy időnkénti félreinformáltsága miatt ma már a társadalom egy része mereven elutasít minden sugaras és nukleáris technológiát a veszélyek túlbecsült kockázata miatt, holott az élet számos területén ezek a módszerek ez idő szerint elengedhetetlenek, szükségesek, más technológiákkal nem válthatók ki. Gyakori, hogy művelt emberek, sőt akár természettudományosan vagy műszakilag képzett szakemberek is irracionálisan kezelik a témát".

Jellemző példa, hogy minden új eljárás, ami a "nukleáris" szót tartalmazza, félelmet kelt a nagyközönségben. Például a XX. sz. második felében fejlődött ki az orvostudomány kétségtelenül legfontosabb diagnosztikus módszere, a Nuclear Magnetic Resonance Imaging. E módszernek semmi köze a nukleáris sugárzáshoz, hiszen az atommag mágneses tulajdonságai változásának mérésén alapul. Miután az amerikai kollégák felismerték ezt a tévhitet, az NMR módszer elnevezését MRI-re változtatták (Magnetic Resonance Imaging). Ezzel egy csapással megszűnt a félelem a módszerrel kapcsolatban.

Egy másik példa: nem közismert, hogy a radioaktív sugárzás mérése rendkívül nagy pontosságú, hiszen a G-M csővel, elektronsokszorozóval, illetve szintillációs módszerrel egyenként tudjuk számlálni a radioaktív részecskéket, illetve kvantumokat. A radioaktivitás egysége az 1 Becquerel (Bq), ami másodpercenként egy sugárrészecske vagy kvantum jelenlétét jelenti. Gyakorta olvasható a sajtóban, hogy valamely anyag vagy élelmiszer radioaktivitása 50-100 Bq, és ez már félelmetes a kívülállóknak, pedig az emberi szervezetben levő természetes radioaktivitás értéke kb. 8000 Bq, tehát az említett aktivitás ennél legalább egy nagyságrenddel kevesebb, ezért semmi ok nincs a félelemre.

A könyv kiváló stílusban foglalja össze a sugárzáskutatás történetét. Nagyon helyesen tartalmazva a hazai sugárzáskutatást is. (2. fejezet) Nagyon jól sikerült Az ionizáló sugárzásnak az ember környezetében és az azokból származó sugárhatások fejezete. (3.) A sugárbiológia legfontosabb alapkérdéseit foglalja össze Az ionizáló sugárzás biológiai hatása című 4. fejezet. A sugárzás dózisa és a biológiai hatások jellege (5. fejezet) nagyon szemléltetően hasonlítja össze a környezetünkben előforduló különféle kockázatok valós és vélt mértékét. Tanulságos, hogy egyes esetekben többszörös eltérés van, hol egyik, hol másik irányban. Különösen érdekes az USA-beli és a magyar diákok véleményének alakulása. Izgalmas kérdés a sugárzás okozta rosszindulatú daganatképződés (6.). A kis dózisok vitatott biológiai hatását foglalja össze a hetedik fejezet.

Mind orvosi, mind atomipari szempontból fontos a determinisztikus biológiai hatások taglalása. (8.) Gyakorlati jelentőségük van a Helyi sugársérülések és a Személyi sérülésekkel járó sugárbalesetek és tanulságaik című fejezeteknek. (9. és 10.)

A környezeti sugáregészségtan (11.) fejezet konkrétan ismerteti a múlt évtizedekben előfordult négy jelentős reaktorbaleset adatait. Köztük az 1986-os csernobili esetet, annak hazai következményeivel.

A dózisfogalom: sugárvédelmi dozimetriai mennyiségek fejezete (12.) nagyon egzakt módon foglalkozik a témával, részletesen megadva az ICRU (International Commission Radiological Protection) legfontosabb határozatait is.

A sugárvédelem rendszere című fejezetben (13.) az illetékes nemzetközi szervezetek ajánlásait és jogszabályait, valamint a különböző munkahelyek dózisteljesítmény- határértékeit találjuk. Orvosi szempontból kiemelkedően fontos a betegek sugárvédelme a radiológiai diagnosztikai eljárások során (14.). Az egyre terebélyesedő orvosiizotóp-alkalmazással kapcsolatos ismereteket és előírásokat találjuk a 15. fejezetben.

Hasznosnak látszik a nem ionizáló elektromágneses sugárzásokkal kapcsolatos problémák összefoglalása. Ez igen széles sugártartomány: 0,3 kHz-től 3 pHz-es fénysugárzásokig terjed. Amióta a lakosság széles körben alkalmazta a mikrohullámú berendezéseket, rádiótelefonokat, ez a kérdés különleges érdeklődésre tart számot. A hazai és nemzetközi határértékek összefoglalását is megtaláljuk itt.

Az alapvető fizikai ismereteket közli a 17. függelék. Itt találjuk a jogszabályi és szervezési háttér ismertetését, az ellenőrzés rendszerének leírását, továbbá a rendkívüli esetekre való felkészültséget is. Jó áttekintést ad az SI egységek táblázatos közlése.

Nagy értéke a könyvnek, hogy minden fejezet után nagyon részletes irodalomjegyzéket közöl, beleértve a viszonylag legmodernebb adatokat (2001-ig).

Didaktikailag jelentős, hogy a mintegy 363 oldalas könyvben 112 ábra és 59 táblázat segíti a szakemberek, de a művelt kívülállók eligazodását is. A könyvhöz Ungvári György professzor írt előszót. (Köteles György szerk.: Sugáregészségtan. Bp., Medicina, 2002)

Tigyi József

biofizikus


<-- Vissza a 2006/4 szám tartalomjegyzékére


<-- Vissza a nyitólapra