Magyar Tudomány, 2006/1 48. o.

Tanulmányok

Domokos Péter

egyetemi tanár, ELTE BTK Finnugor tanszék

A finnugor kongresszusok története és szerepe*

Plenáris előadás Joskar-Olában, a X. Nemzetközi Finnugor Kongresszuson


A Nemzetközi Finnugor Kongresszusok jubileumi évszámhoz érkeztek. Itt és most, Joskar-Olában, 2005-ben a tizedik találkozót tartjuk. A tisztelt résztvevők tudják, hogy a rendezvénysorozat első fordulóját Budapesten tartották 1960-ban, miként azt is, hogy az ötévente sorra kerülő összejövetelekre mely országokban és városokban került sor.

Mikor felkértek erre az áttekintő, értékelő, emlékező előadásnak a megtartására, sejtettem, hogy alig megoldható, nehéz, összetett feladatot bíznak rám. A legfiatalabb résztvevője, előadója voltam az első kongresszusnak, s jelen voltam az összes többin is. Tehát mintegy tanúként kell most megnyilatkoznom, immár ugyancsak távol kerülve az ifjúságtól, s valamiképpen személyes jelleggel, de objektivitásra törekedve, értékelve, jellemezve szakmánk, az egyetemes finnugrisztika legjelentősebb, legfontosabb eseménysorozatának krónikáját. Amikor elvállaltam a megtisztelő felkérést jelen előadás megtartására, elővettem házi mérőeszközömet, s a következő eredményre jutottam. A kilenc megtartott kongresszus publikált anyaga mellékleteivel együtt több mint másfél folyóméter. Tekintettel erre a körülményre is a kilenc nemzetközi finnugor kongresszust (a továbbiakban CIFU-t) történelmi, tudománytörténeti és szakmatörténeti szempontból próbálom meg áttekinteni.

Maga a finnugrisztika ténylegesen a felvilágosodás századában - főként őstörténeti érdeklődéstől vezérelve - alakult ki Európa különféle pontjain elsősorban nyelvi források, adatok alapján. Nem finnugor nyelvű népek kutatói (például Fischer, Lomonoszov) és finnugor nyelvű népek tudósai által (Sajnovics, Porthan) vetődött fel és oldódott meg az alapkérdés, amely hozzávetőleg így fogalmazódott meg: kik is voltaképpen ezek az érthetetlen nyelvű népek közöttünk, és honnan jöttek? Illetve: miféle nyelv ez a mienk, s mi magunk honnan kerültünk Európába? - A válaszokból épült fel a finnugrisztika, érthetően a legmegfoghatóbb, legkonkrétabb anyag, a nyelv, nyelvek segítségével, vizsgálatával.

A 19. században az elszigetelt kutatások kiérlelt tudománnyá fejlődtek, a tudósok kapcsolatba kerültek egymással, megkezdődtek a helyszíni expedíciók, létrejöttek az egyetemi tanszékek (Budapest - 1872, Helsinki - 1893), a Finnugor Társaság (1883), s ilyképp az első világháborúig elkészültek a finnugor kutatások meghatározó alapművei, a fentebbi kérdésekre megadódtak a pontos, korrekt válaszok. Mindez nagyjából százötven év alatt, 1770 és 1920 között történt, viszonylag békés történelmi időszakban, amikor még lehetett utazgatni Európában, s amikor még a "nagyobb" finnugor népek is gyarmati sorban éltek.

Magyarország osztrák fennhatóság, Finnország svéd és orosz, Észtország orosz uralom alatt. Mindezek köztudott tények, részletezésre nincs idő, de ok sem.

Az első világháborút követően teljesen új kor, korszak kezdődik a finnugrisztikában is. Magyarország harmadára-negyedére zsugorítva, Finnország és Észtország kiszabadulva az orosz "ölelésből" Európa önálló államaivá válnak, mintegy negyed évszázadra. Rögtön egymásra találnak a "nyelvrokonság jegyében", e tényt öt ún. finnugor kultúrkongresszus bizonyítja. E találkozók érdekes, elgondolkodtató módon azonban túlmutatnak a szűk tudományon, úgy látszik, létezik valamely, nyelvi tényeken túlmutató, szívbéli vonzalom is. Ennek fontosságát nem lehet túlbecsülni.

A Szovjetunió (valaha a cári Oroszország) történelme sem csupán negatívumok sorozatát jelenti. Egyebek mellett a nemzetiségi kérdésben sem. A húszas évektől - a világtörténelemben először - megnevezve is létjogosultságot kapnak az egykori "inorogyecek", s ha korlátozott jogokkal is, térképre kerülnek - a többi között - a finnugor népek is. Szubjektumok, saját politikai vezetőkkel, később intézményekkel (színház, főiskola, nyomda, média), amelyek igen hamar felismerik - a nyelvrokonság jegyében - összetartozásukat. A szovjet határokon azonban nem tudnak átlépni, s a harmincas évek második felétől örömteli "öntudatra ébredésüket" is burzsoá nacionalizmusnak minősíti a személyi kultusz. A következmények közismertek.

A második világháború megint átrajzolja a térképet, a finnugor világot is. Észtország újfent része lett az orosz (szovjet) birodalomnak, Magyarország tagja lett az ún. szocialista világrendszernek, Finnországra is nehéz évek vártak. A szovjetunióbeli finnugor népek viszont viszonylag jobb körülmények közé kerültek - eltekintve óriási veszteségeiktől (a gulágban és a háborúban). Ilyképp a ma sem eléggé értékelt Bubrich professzor - aki egyébként a szovjet finnugrisztika megteremtője, az első, szovjetunióbeli, a Leningrádi Finnugor Tanszék alapítója (1925) - javaslatára 1947-ben megrendezik az első Össszovjet Finnugor Konferenciát. Ez a konferencia hagyományt teremtve Bubrich halála után is folytatódik, változó finnugor centrumokban, s 1987-ben a 17.-re is sor kerül. Azóta Összorosz Finnugor Konferenciaként folytatódik e sorozat, s 2004-ben Sziktivkárban került sor a huszadik találkozóra. Messzemutató, jelentős rendezvények ezek.

Ebben az időszakban a magyar, a finn és több nyugati finnugrista tudós is érezte a szakma csoportos, nemzetközi összefogásának, találkozásának szükségességét, fontosságát. Keresték a lehetőségét a találkozónak, de hosszú időn át csak szűk körű, személyes utazásokra volt mód, s csupán egy-két kutató utazhatott onnan ide, innen oda. Az 1956-os magyar forradalom különösen éles cezúraként jelentkezett, mutatkozott a finnugrisztika bonyolult történetében. S talán mégis ez a nagy jelentőségű, világtörténelmi jelentőségű esemény hozott megoldást több korábbi sikertelen próbálkozás után. A forradalom leverését (a Vörös Hadsereg által) követően a Kádár János vezette magyar kormány a világ politikai színpadán nemkívánatos, kényelmetlen szereplővé vált, Magyarországra nem szívesen utaztak akkoriban nyugati politikusok, tudósok.

És ekkor juthatott jelentős politikai szerephez a politikától egyébként mentes finnugrisztika, amelyben a magyarok, a finnek, az észtek, a szovjetunióbeli rokon népek és a nyugati finnugristák egyaránt érintettek voltak. Mégpedig egy kongresszus keretében, amelynek megrendezésére, házigazdai szerepvitelére - szemet hunyva a Kádár-korszak fölött - a magyarokat mindannyian elfogadták.

Nem vagyok történész, nem vagyok politológus. Nem tudhatom, hogy milyen magas körökben történt a megegyezés. A tudományt mindenesetre magas szinten jelenítette meg a magyar Ortutay Gyula, a finn Kustaa Vilkuna, a szovjet Borisz Szerebrennyikov és a keletnémet Wolfgang Steinitz.

Így került sor - végre - 1960 szeptemberében az I. CIFU-ra Budapesten. Szinte minden mozzanatára emlékezem, mert alig akartam elhinni, hogy most élőben fogok látni finnugor nyelvrokonokat. Talán ez hihetetlenül hangzik most, de az 50-es évek végén álmodni sem álmodhatott egy magyar egyetemista finnországi utazásról, ösztöndíjról, a Szovjetunió ún. zárt területeire való beutazásról. Különleges élmény volt, mikor Budapesten leszállt a finn küldöttség különgépe, s láttam lelépdelni körülbelül negyven jól öltözött, nyugodt, ápolt, magabiztos finn kollégát. Alig hittem a szememnek, amikor megjelentek az oroszországi finnugor rokonok, köztük a fiatal Leonyid Gruzov, Ivan Galkin, Alekszandr Feoktyisztov, Georgij Kert, a legendás Vaszilij Litkin (komi költő és tudós) és az udmurt Tamara Tyepljasina. Na és köztük az energikus és mozgékony Paul Ariste professzor, aki azonnal barátságába fogadott. Talán nem túlzás, ha ezt a kongresszust (a résztvevők száma még száz alatt volt) meghatározónak tekintem. Klasszikusok sora szólalt meg, s ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a finnugrisztika multidiszciplináris tudomány, amelyben változatlanul áll első helyen a nyelvészet, de hivatalosan is polgárjogot nyert a régészet, a néprajz és az irodalomtudomány.

Az előzetes elhatározások alapján öt év múltán, 1965-ben Helsinkiben került sor a második CIFU-ra. A résztvevők száma itt már meghaladta a kétszázat (a szovjet küldöttség is népesebb volt az előzőnél). Rendkívül elegáns, minden mozzanatában szervezett, programjaiban is gazdag rendezvényen vehettünk részt a finn fővárosban, amely sokunk számára az első "nyugati" utazást jelentette. Ezen a kongresszuson már több olyan (akkor ifjú) kolléga szerepelt fontos témával, aki a későbbiekben szakmája meghatározó művelőjévé vált.

Minden finnugrista nagy érdeklődéssel készült a harmadik CIFU-ra, 1970-ben, Észtország fővárosában, Tallinnban. Megkétszereződött a résztvevők száma, jelentősen "fiatalodott" a kongresszus, s leírhatatlan hangulatot gyakorolt mindnyájunkra a város, az észt nép. A levegőben élt még az 1969-es nagy énekfesztivál (az észt dal százéves ünnepségének nagy hatású emléke).

A CIFU-k első nagy ciklusa véleményem szerint 1975-ben Budapesten, a negyedik kongresszuson zárult. Méreteiben is igen jelentős, programjában jól kidolgozott és kivitelezett, impozáns kongresszus volt ez, felejthetetlen fogadása Európa talán legszebb parlamentjében történt. És nem akármikor. A Helsinkiben tartott nagy jelentőségű államfői csúcstalálkozó esztendejében. Ekkor még a politikában is mintha jelentősége lett volna még a finn-magyar-észt-szovjet "finnugor hídnak".

A CIFU-k történetében magam már a második ciklusba sorolom az ötödik kongresszust. A turkui rendezvény 1980-ban nagyon sok tekintetben meghaladta a korábbiakat (előkészítés, elhelyezés, programok, színvonal), a házigazdák - O. Ikola, L. Honko, A. Alhoniemi professzorok és kollégáik messzemenő gondosságát nehéz méltányolni. Meghatározó fontosságú előadások is elhangzottak (például: Mikko Korhonen, Hajdú Péter), de valamiképp az egyetemes politikában mintha kezdett volna szerepet veszteni a finnugrisztika.

A Szovjetunió számára persze presztízskérdés volt a hatodik CIFU, amelynek házigazdájául az Akadémiai Filiáléval és egyetemmel is bíró komi fővárost, Sziktivkárt jelölte ki a szovjet tudománypolitika. A kijelölés idejében, 1980-ban azonban még nem gondolhattak arra, hogy 1985-re nem csupán Brezsnyevet veszíti el az SzKP, hanem további két főtitkárt is (Andropovot és Csernyenkót), miként arra sem, hogy a kongresszus idején abszolút friss gondolkodású ember, Gorbacsov lesz a vezető, fejében a glasznoszty és a peresztojka terveivel. A moszkvai Világifjúsági Találkozó is igénybe vette a központi erőket, ilyképp - minden nem szovjet résztvevő számára - izgalmas, érdekfeszítő utazásnak ígérkezett az átmenet légkörében megtett sziktivkári kirándulás. Komi barátaink emlékezetes, színes programot állítottak össze.

Ismét Magyarországon került sor 1990-ben a hetedik CIFU-ra, Debrecenben. Erre már az ún. kelet-európai rendszerváltás után került sor, azzal az általános közérzettel, hogy a változás a Szovjetunióban is érlelődik (ez egy év múlva be is következett). Hála a házigazdák rendkívül gondos előkészítő munkájának (még idejében igényelték a rendezvény költségeit!), sikeresen bonyolították le a több száz fős, programjaiban is rendkívül gazdag kongresszust. Minden szekció élére kitűnő szakembert kértek fel, érdekes előadások sora követte egymást, illetőleg hangzott el egyidejűleg. Már-már képtelenségnek mutatkozott az előadások tömegének besorolása.

Finnország - Jyväskylä, 1995 - nyolcadik CIFU. Ezek a soron levő CIFU fő adatai. A már megszokottnak és természetesnek tartható, precíz, pontos finn szervezés jellemzi: minden a helyén, a maga idejében történik. Szállás, koszt, kirándulások kifogástalanok. Sok érdekes előadás, indulatos viták is (például: az irodalmi nyelvekről, a moksa és az erza kérdésről). Mintha itt az előzőknél is szerényebb lenne az állami érdeklődés, noha a korábbiaknál még jelentősebb az oroszországi finnugorok képviselete. A tény magyarázata? A Jelcin-korszakot éljük, s meglehetősen bizakodók jövőjüket illetően rokonaink.

Észtország - Tartu, 2000: a 9. CIFU alapadatai. Boldog, gyorsan fejlődő, új ország. Gyönyörű egyetemi városa ritkán látott ekkora tömeget, de a szervezők minden nehézséget legyőznek. Minden megtalálható, elérhető a maga helyén, sok a program, a látnivaló, egyre több a könyv, de: valamiért felére csökkent a magyar küldöttség létszáma, nőnek a részvételi, utazási költségek. Még mindig jelentős az oroszföldi küldöttek részvétele, s még reménykednek népük és szakmájuk szebb jövőjében. A legmagasabb állami részvételt maga Meri elnök jelenti (aki egyébként szakmáját tekintve is filmes, néprajzos, sőt finnugrista), s aki a végszavakat is mondja.

Közzéteszik: a következő CIFU színhelye: 2005. augusztus 15. és 21. között Joskar-Ola - Marij-El, Oroszország.

Tudom, hogy amit eddig elmondtam, túlságosan szubjektív, kevés tényt, számot tartalmaz, s értékelésre sem vállalkozik. Következzék tehát néhány, szerény hiánypótlás: A CIFU 1. anyaga egy kötetben, a CIFU 2. két, a CIFU 3. egy [!], a CIFU 4. öt [!], a CIFU 5. nyolc, a CIFU 6. kettő, a CIFU 7. hat, a CIFU 8. nyolc, a CIFU 9. hat kötetben tette közzé az elhangzott előadások szövegeit. Tézisek, programok, névsorok, kiegészítő kötetek és füzetek is készültek; ezekről nincs teljes áttekintésem.

Az 1960-tól ez ideig megrendezett kilenc CIFU mindegyikéről - nyilván sok alapos, fontos értékelés íródott az aktuális időkben (szaklapokban, de egyebütt is), egybegyűjtésük szükséges lett volna, lenne most is. Talán 2010-re, amikor is a 11. CIFU-n a résztvevők e rendezvény fél évszázados létét ünnepelhetik, elkészülhet egy alapos, szakszerű összefoglaló bibliográfia. Ehhez összfinnugor együttműködés (nyugati kollégáinkat is ide értve) szükségeltetne.

A multidiszciplinaritásról szólva csak azt erősíthetem meg, hogy e fogalom kongresszusról kongresszusra szélesedett. A nyelvtudomány önmagán belül is tagolódott, nyelvcsoportok szerint is, grammatikai csoportosítás szerint is. Hasonlóképp az etnográfia anyagi és szellemi kultúrára, zenére, néptáncra, mitológiára. A régészet mellett megjelent az embertan, az őstörténet, a genetika és az írott történelem. Viszonylag visszafogottnak mondhatom az irodalomtudományi ágazat fejlődését, kevés volt az elméleti, összefoglaló jellegű, sok a szűk, egy-egy irodalom egy korszakára, egy műfajára, egy szerzőjére vonatkozó előadás.

Bizonyos tekintetben az egyetemes finnugrisztika "aranykorának" is tekinthető az első kongresszust követő negyedszázad. A könyv- és a folyóiratkiadás feltűnő gazdagodására gondolok elsősorban, valamint a finnugor műhelyek erősödésére s számbeli gyarapodására is.

Az ötvenes években a finnugrisztika iránt érdeklődő egyetemi hallgatók, fiatal kutatók rendkívül szegényes, hiányos és elavult könyvtárakban ismerkedhettek csak szakmájukkal, frissebb nyelvtanok, nyelvkönyvek, tankönyvek, szótárak mutatóban is alig akadtak. Sokszorosítási lehetőségek nem léteztek, egymás jegyzeteiből, kéziratokból készültünk a vizsgákra. Nem sok jó mondható a korabeli fordításirodalomról sem, magyar-finn-észt relációban is alig volt tájékozódási lehetőség (pl. folklórról, irodalomról, történelemről). Az Oroszországban (Szovjetunióban) élő finnugor rokonokról még kevesebbet tudtunk. A nemzetközi csereforgalom sem működött normálisan, nyugati és keleti kiadványok sem érkeztek akkoriban rendszeresen Budapestre.

Nos, ez a helyzet - jórészt a CIFU-knak köszönhetően - gyökeresen megváltozott, és 1960-tól örvendetes felívelés következett a tankönyvek, tanulmánykötetek, az ismeretterjesztő művek kiadásában. Az eddig bezárt kapuk megnyíltak, bizonyos tilalmak feloldódtak, sokáig heverő hagyatékok kiadásával, új fordítások hosszú sorával nagyszerű könyvek társaságában is egymásra találhattak a rokonok. Régen várt szöveggyűjtemények, nélkülözhetetlen etimológiai szótárak, az eredményes nyelvtanulást lehetővé tevő kresztomátiák hosszú sora segítette a valódi egymásra találást... Az ún. nagyközönség is magas szinten tájékozódhatott a nyelvrokon népek szellemi értékeiről. Pompás antológiák, remek mesekötet-sorozatok, folyóirat-különszámok reprezentálták a finnugorság színes, gazdag, egzotikus világát. Neves költők és írók is ekkor "fedezték fel" testvéreiket, s nemcsak fordításukra, de olykor bemutatásukra is vállalkoztak. Ekkor történt meg, hogy a budapesti Körszínház hatalmas sikerrel színpadra állította a Kalevalá-t (ezt később Finnországban és Észtországban is bemutatták), s ekkor vitte színre a Tartui Színház Madách Imre remekművét, Az ember tragédiájá-t - kitűnő, modern előadásban (s ezt Budapesten is láthattuk). Képtelenség - akár vázlatosan is - áttekinteni (hát még értékelni!) e gazdag kor hozadékát.

Tény, hogy a tudományos kiadványok sorában - miként korábban s későbben is - a Finnugor Társaság kiadványaival, hagyományos és új sorozataival Finnországé a vezető szerep. Észt kollégáink - Ariste professzorral az élen - új finnugor folyóiratot indítottak (Szovjetszkoje Finnougrovegyenyije, újabban Linguistica Uralica), s nagy részt vállaltak és vállalnak ma is kisebb nyelvrokonaink fiatal tudósainak istápolásában, nevelésében.

De maguk, kisebb nyelvrokonaink képviselői is átléptek a tegnapból a mába. Jobbnál jobb kétnyelvű, egynyelvű szótárakat, nyelvtanokat adtak ki. Kitűnő sorozatokat indítottak meg. Ilyenek például az Usztno-poetyicseszkoje tvorcsesztvo mordovszkovo naroda tizennyolc [!] kötete a mordvinoknál, a klasszikus udmurt író, Mihail Petrov életműsorozata anyanyelvén és oroszul négy, illetve hat kötetben, a marik imponáló Csavajn-, Sketan-, Muhin-sorozata öt-öt és két kötetben.

Semmiképp sem maradhatnak említetlenül az ún. "nyugati finnugrisztika" eredményei, főként a nagyhírű folyóiratok, amilyen az Ural-Altaische Jahrbücher, a mindig változatos tartalmú francia Études s a friss alapítású Finnisch-Ugrische Mitteilungen.

E szép periódus lendülete - néhány esetben - a későbbi hanyatlás, visszaesés éveit is átívelte. Ezért szólok még az "öröm jegyében" itt ezekről, mert a jövőbe vezető hidak lehetnek. Azzal az észrevétellel kezdem, hogy a "kivételek" jórészt személyes kezdeményezések, vállalkozások, illetve késői és beérett gyümölcsök. Az oroszországi nyelvrokonok folklórját és irodalmát bámulatos nyelvtudása és szakmai felkészültsége révén kötetek (kétnyelvű kötetek!) sorában népszerűsíti Finnországban Raija Bartens professzorasszony. Arvo Valton, a nagyhírű észt író nem véletlenül elnöke a Finnugor Írók Szövetségének. Önálló kötetekben (észtül és az adott nyelven) mutatja be a mari, az udmurt, a mordvin és a komi költőnőket, s három nagy könyvben e népek klasszikus költészetét. Pusztay János professzor alighanem a "finnugor világ" legeredményesebb kiadója. Sorozatokban adja ki finn, észt, mari és szibériai témájú köteteit, kétnyelvű antológiák és szótárak sokaságát. De akad reményre jogosító eredmény a Volga, a Káma és az Ob vidékén is. Ilyenek: a komi, az udmurt és a mordvin nemzeti enciklopédiák, a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzet enciklopédiája, imponáló az udmurtok Verescsagin és Gerd összkiadása, a mordvin eposz, a Masztorava kiadása három külön kötetben (erzául, moksául és oroszul), Sz. Szanukov professzor döbbenetes, dokumentumokkal teli három kötete a mariföldi genocídiumról.

E felsorolásban sem törekszem teljességre, de nem maradhatott jel és nyom nélkül a változó idők munkája, munkássága. Hadd lássam és éreztessem ezekben is a CIFU-k szellemét, elődeink elképzeléseinek továbbélését, néhány álmuk megvalósulását.

Az álmodozás azonban nem feledtethet néhány sajnálatos tényt, amelyet itt kell szóvá tennem. A Szentpétervári Egyetem Finnugor Tanszékének vezetője az idén májusban Budapesten járt, és a következő "hírt" közölte: a szakmák, szakterületek legfrissebb hivatalos oroszországi listáján (a központi, oroszországi, tehát a moszkvai Oktatási Minisztérium szakmákat, foglalkozásokat felsoroló dokumentumában) nincs ott, hiányzik - a finnugrisztika. A "miért?" kérdésére az illetékesek nem tudtak választ adni, illetve azt mondták: amit finnugrisztikának gondolnak ők, azt szétosztották, beolvasztották más diszciplínákba. Mit lehet mindehhez hozzáfűzni?

Az Orosz Köztársaság egyik városában e pillanatban Nemzetközi Finnugor Kongresszust tartanak. Június végén nemzetközi finnugor folklórfesztivált rendeztek egy másik oroszországi városban, Hanti-Manszijszkban. 2008-ban ugyanebben a városban rendezik meg az ötödik Finnugor Világkongresszust. Oroszországnak legalább hét városában (Szentpétervár, Izsevszk, Sziktivkár, Szaranszk, Joskar-Ola, Petrozavodszk, Hanti-Manszijszk) működnek finnugor tanszékek. Ezeken - az adott anyanyelven túl - három európai uniós nemzet, a finn, az észt és a magyar nyelvet - ezek is finnugor nyelvek - is oktatják. További adatokat nem sorolok. A magyarázatot abban látom, hogy miután a moszkvai egyetemen eltűnőben van a finnugor szak, az Orosz Akadémia Moszkvában létesített Finnugor Osztálya alig létezik, az illetékes csinovnyikok (bocsánat!) úgy döntöttek, hogy ami Moszkvában nincs, az az országban sem lehet.

A CIFU-k általam előadott szakaszolását, csoportosítását lehet, sőt kell is vitatni. Megismétlem: úgy vélem, szakmánknak volt egy felívelő korszaka 1975-ig, ezt viszonylagos stagnálás követte 1990-ig, s azóta folyamatos visszaesés és eljelentéktelenedés érzékelhető. A kételkedőknek figyelmébe ajánlom az EU politikáját, az ún. "bolognai folyamatot", annak előzményeit, Oroszország mostanában kialakuló centralizációs terveit, a nemzetiségi médiumok fokozatos visszaszorulását, és például a komi-permjákok beolvadását egy nagyobb egységbe stb. Szerintem a finnugor népek felemelésével, megértésével, megbecsülésével és megőrzésével Oroszország semmit sem vesztene, annál többet nyerhetne.

De nem csupán negatív tendenciákról szeretnék szólni, s nem szeretnék pesszimistaként szerepelni önök előtt.

A világ változóban, átalakulóban van, a tudomány és a kultúra is mintha mindenütt kevesebb központi támogatást kapna a szükségesnél (vagy annál, amennyit korábban megszokott).

A finnugrisztikáról ezideig - feladatomnak megfelelően - a CIFU-k áttekintése révén szóltam, s itt bizonyos hanyatlást érzékeltem. Más tekintetben viszont örvendetes és fontos kezdeményezésekről, fejleményekről is szólnom kell. Amit elvesztettünk a réven, megnyerhettük a vámon. A CIFU-k elindulását követően jöttek létre például különféle egyetemeken a finnugor szakok, más egyetemeken pedig a nemzeti-nemzetiségi nyelvi szakok. Az óriásira növő (az ezres létszámot megközelítő) CIFU-kból apránként kisebb aldiszciplínák váltak ki (például: fonológia, szintaxis, permisztika, volgai nyelvek szakcsoportjai, történészek, írók-irodalmárok találkozói), s ezek később tovább önállósodva külön-külön szervezetekbe tömörültek, saját konferenciákat hívtak össze. Önállósodtak a fiatalok is, és az IFUSCO-k keretében immár huszadik összejövetelüket tartották az idén Izsevszkben.

A társadalom és a politika érdeklődése is nőni kezdett a rokonság tematikában (de nem a szűk, belterjes tudomány keretében!). Orvosok, közgazdászok, környezetvédők, diplomaták óhajtottak találkozni, de - több "ortodox felfogású kolléga" számára érthetetlen módon, mások szerint teljesen elfogadhatóan - mellőzve az ún. finnugrisztikai alapismereteket. Szívből, lélekből, őszintén, hanyagolva például a hangtani megfeleléseket. Ebből az érdeklődésből bontakozott ki 1992-től a Finnugor Világkongresszusok mozgalma, rendszere, amely - éppen jó időben - immár nem gyengíti, hanem erősíti a mi szakmánkat. Tekinthetjük ezt akár a régi "Finnugor Kultúrkongresszusok" folytatásának is, vagy a mi CIFU-nk társadalmi hátterének, bázisának, biztosítékának. De semmiképp se legyünk féltékenyek rá, s ne tévesszük össze szerepüket szerepünkkel.

Nem lehet nem szólni itt a Magyar Köztársaság elnökének 1993-ban tett látogatásáról az oroszországi finnugor népeknél. Göncz Árpád úr nagy hírű útját kiváló diplomáciai előkészítő munka előzte meg. E tekintetben elévülhetetlenek az érdemei az akkori moszkvai magyar nagykövetnek, Nanovfszky Györgynek. Mindketten örökre beírták magukat nyelvrokonaink történetébe, s befogadást nyertek szívükbe is.

Ezekben az időkben sorra alakultak minden finnugor népnél a helyi társadalmi-nemzetiségi szervezetek. Közülük magasan kiemelkedik a finnországi Castrén Társaság. Mindenki tudja, miért. A többi mozgalom is tele van jó szándékkal, elképzelésekkel, de az anyagi alapokról (a központ támogatásáról, megértéséről) jobb nem szólni.

Így állnak tehát egymás mellett jó és kevésbé jó tapasztalatok, amelyekből főleg egyetlen következtetés adódik: mindig és újra kezdeményezni kell, örülni a ritka sikereknek, nem feladni a törekvéseket kudarcos kezdeményezéseknél.

Ha igazi veszélyt keresünk, azt gyakran s egyre gyakrabban, sajnos, saját szűkebb-tágabb környezetünkben, sőt már szakmánkban kell keresnünk s megtalálnunk. Az áltudósok, dilettánsok, megkeseredett, múltjukat megtagadó, csalódott finnugristák szaporodó köreiben, sikeres tömegelőadásain, s a média behódolásában a szenzációk előtt. Nemcsak a mi tudományunkban nőtt meg a csodavárás napjainkban, a sokaságot jobban érdekli a mese, mint a valóság. Így működnek egyes költőink, kutatóink. Őstörténetünk meghamisításában, nyelvünk finnugor mivoltának kétségbevonásában, s mindezzel együtt őrültségek állításában (a Holdról jöttünk, ufókkal érkeztünk ide, Jézus magyar volt, finn volt, manysi volt!). Erre kell figyelnünk, s itt kell okosan cselekednünk, de óvatosan.

De térjünk vissza a Földre, s a X. CIFU színhelyére!

Kedves házigazdáink, mariföldi rokonaink és barátaink!

Nem volt könnyű a 2000-től 2005-ig tartó út leküzdése. De felejtsük a szervezési nehézségeket, s örüljünk mindannyian, hogy ezekben a szép augusztusi napokban itthon otthon vagyunk a Koksaga partján, Csavajn, Sketan, Üpömarij, Kolumb, Kim Vaszin hazájában, városában.

Hogyan értékelhető a mából visszanézve, de a jövőbe is előretekintve imponáló rendezvénysorozatunk? A lényeget tekintve mindenképp csak az őszinte és teljes elismerés szavaival. Kicsit részletezve:

1. 1960-ban lépett ki némileg szűkös, nemzeti köreibe beszorult zártságából a főként finnugor összehasonlító nyelvtudományként és általában is nyelvészeti célú kutatásokként értelmezett finnugrisztika a nemzetközi porondra.

2. Ekkor vált nyilvánvalóvá összetettsége, komplexitása, számos, korábban elszigetelten működő ágazatának, ágazatainak fontossága, egymásra utaltsága. Nyilvánvalóvá váltak az együttműködés komoly perspektívái (például az őshazakutatásban, a településtörténetben, a népek és nyelvek történeti kapcsolatrendszerében.

3. Az eddigieknél is nagyobb, sőt döntő jelentőségűvé váltak a személyes találkozások. Életre szóló barátságok, kapcsolatok szövődtek. A párbeszédek, viták, családi találkozások, vendéglői falatozások, sörözések, kiadvány- és könyvcserék az egész szakmát évtizedekre szólóan felvirágoztatták, gazdagították, ihlették.

4. A fiatalok megismerkedhettek "legendás öregekkel", a nagy öregek végre érdeklődő nemzetközi, szakmai közönség előtt fejthették ki nézeteiket. Mindannyian közelebb kerültünk egymáshoz.

5. Oroszországi rokonaink is láthatták, érzékelhették, érezték, hogy tényleg léteznek - határaikon túl is - rokonaik. Tapasztalhatták, hogy az ő nyelvük, kultúrájuk fontos és értékes nemcsak nekik, maguknak, de a rokonokon túl a szélesebb világnak is (németeknek, franciáknak, angoloknak, japánoknak stb.). Ez bizonyára erősítette nemzeti büszkeségüket.

6. Kongresszusról kongresszusra növekedett a résztvevők száma - nemzetek szerint is (már a huszonötöt is elérte), szakmai tagolódás szerint is (a program- és téziskötetek is egyre vastagabbak lettek). Az aktív kongresszusi napok száma is több lett. Voltaképp elérkezett a bizonyos "kritikus tömeg" kritériuma. A veszélyeztetettség lényege: az alig áttekinthetőség, a résztvevők idő előtti elfáradása. S ilyenkor merülhet fel a kérdés: érdemes-e folytatni ezt a sorozatot jelen formájában, lehet-e, kell-e növelni a szereplők számát?

7. Én úgy látom: a kongresszusokat feltétlenül folytatni kell, helyzetüket is biztosabbá tenni, megbecsültségüket is növelni szükséges. (Csak megemlítem: az orvosok többezres létszámú kongresszusokat tartanak.) Nekünk, finnugrista szakembereknek feltétlenül szükségünk van egymásra, bármely "kis szakmát" művelünk. Igen fontos ötévente legalább egy személyes találkozás, együttlét. - Hogy min lehetne változtatni? Valamiféle szűrés szükséges lenne! Legyen sokkal kevesebb és rövidebb előadás, sokkal több spontán hozzászólás. Nem kell mindenkinek szerepelnie. Hallgatva is lehet tanulni. Legyen jóval több kiscsoportos találkozás, kötetlen beszélgetés, folyosói diskurzus, fehér asztalok melletti társalgás. De mindenki érezze, hogy ide tartozik, hogy köze van (személyes, helyhez is köthető élménye) a finnugrisztikához, tagja a világ legszelídebb, legveszélytelenebb klánjának. Gránátok itt nem kerülnek szóba, csupán a bor minősége.

8. Nem jó idők járnak napjainkban a kis, kisebb népekre, nyelvekre. Elég, ha csak kimondom a globalizáció és a piac szót. Ez a veszély nemcsak - mondjuk, a líveket és az enyeceket fenyegeti, hanem a mordvinokat (akár erzák, akár moksák), a moldvai magyarokat, a karjalaiakat. De folytatva a sort: minden finnugor nyelvet és népet, miként rengeteg más nyelvi közösséget is. Egyenként keveset tehetünk a veszély ellen, de a finnugor család tagjaiként - benne az Európai Unió három tagjával, az észttel, a finnel és a magyarral - kicsit talán többet.

9. A család többi tagjai viszont ne adják fel a harcot, ne hagyják el magukat. Szomorú hallani, tudni, hogy híres komi, udmurt, mordvin, mari, hanti írók, kötők, tudósok gyermekei nem beszélik anya-apanyelvüket, nem járatják őket nemzetiségi iskolákba (amelyek saját fővárosaikban szinte nincsenek). Finnugor nyelvű társalgást ma csak falvakban lehet hallani. Ott is főleg asszonyok társaságában, vagy az iskolákban, amelyekben a pedagógusok többsége szintén hölgy. Alig akad nő viszont magasabb hivatali, politikai pozícióban. Van itt min elgondolkodni, aztán cselekedni.

10. A finnugor népekről szólva még egyszer, s igen komolyan fel kell vetni az iskola, a felsőoktatás, a média és a könyvkiadás helyzetét. E tekintetben bőven akad tennivaló. Több mint régebben. Főként oroszföldi nyelvrokonainknál. E tekintetben még a sztálini és hruscsovi időkben is jobb helyzetben voltak. Tessék csak megnézni a kiadvány- és példányszámokat, az akkoriakat. Aztán a maiakat. A különféle nemzetközi szerződésekben, észt, finn, magyar, illetve orosz relációkban az eddigieknél jóval magasabb arányban kellene szerepelnie a diák-, a doktorandusz-, az oktatócserének. Kapjon továbbra is komoly központi támogatást a nemzetiségi sajtó, a rádió, tévé, a tankönyv- és a könyvkiadás. Ha nincs központi, akkor maradjon több otthon a helyi bevételi forrásokból - kifejezetten a szubjektum névadó közösségének. Mindez ne csak szóban, törvényben leírva legyen, hanem valósuljon meg, és ténylegesen lépjen érvénybe.

11. S végül: jubileumi kongresszusunk, sorszámban a tizedik egybeesik szeretett házigazdáink, a mari nép irodalma, műköltészete századik évfordulójával. 1905-ben jelent meg a legnagyobb mari író, költő és drámaíró, Szergej Csavajn első ismert verse, az Oto ('berek, liget'), amely hazája, népe, nyelve megbecsüléséről szól.

Minden finnugor nyelven léteznek hasonló hatású, fontos versek, megnyilatkozások. Gondoljunk a komi Ivan Kuratov Az én múzsám című versére, az udmurt Grigorij Verescsagin Kék, kék galambocskám című bölcsődalára, a mordvin Zahar Dorofejev Bölcsődal-ára! Bölcsőből, csecsemőkből nőnek a klasszikusok, az udmurt Gerd Kuzebaj is az édesanyjától hallotta az első dalokat, amelyekből bámulatraméltó költészetet fejlesztett népe számára. Ha már száz éve is így gondolkodtak, írtak nagy elődeink, akkor csak egy kötelességünk lehet: az ő szellemükben élni, dolgozni és őrizni magunkat. Sok sikert kívánok a finnugor család minden tagjának, s remélem, lesz még huszadik finnugor kongresszus is, és ezer év múlva is megmaradunk, leszünk még finnugorokként.


Kulcsszavak: finnugor kongresszus, tudománytörténet, finnugor tudományterületek, diszciplínák, Oroszország, Mariföld, Joskar-Ola, a kis finnugor nyelvű népek élete, nyelve, kultúrája, magyar-finn-észt kapcsolatok, a szovjet finnugrisztika, nemzetközi kapcsolatok, Európai Unió


* A szöveg szóbeli megnyilatkozásra készült, s orosz nyelven hangzott el az oroszföldi Mari Köztársaság fővárosában, Joskar-Olában tartott X. Nemzetközi Finnugor Kongresszus plenáris előadásaként 2005. augusztus 15-én. E kongresszussorozat ötlete már 1929-ben felmerült az udmurt Gerd Kuzebaj egyik Leningrádban publikált cikkében. A kollegiális kapcsolatokat szélesebb körré alakító elképzelés a 30-as években finn és magyar tudósok helsinki találkozóján is felmerült. Konkrét javaslatot terjesztett elő e témában Bóka László akadémikus, osztályelnökként 1954-ben. 1955-ben Szegeden igen jelentős konferenciát rendeztek a magyar finnugristák — nemzetközi részvétellel (Borisz Szerebrennyikovnak, a komi származású szovjet akadémikusnak aktív közreműködésével). 1958-ban Helsinkiben ugyancsak lezajlott egy szűk körű nemzetközi tanácskozás. Voltaképpen ezekben az előzményekben öltött testet a Nemzetközi Finnugor Kongresszusok megrendezésének, majd valóra váltásának a gondolata.


<-- Vissza a 2006/1 szám tartalomjegyzékére
<-- Vissza a Magyar Tudomány honlapra