Magyar Tudomány, 2005/10 1269. o.

Tanulmány

Póczik Szilveszter

a történelemtudomány kandidátusa, főmunkatárs, Országos Kriminológiai Intézet - poczik @ okri.hu

A nemzetközi terrorizmus fontosabb összetevőiről


A nemzetközi terrorizmus fogalma historikus és szociológiai értelemben üres fogalom, amely tartalmi és formai összetevőiket tekintve eltérő csoportok, mozgalmak, politikai entitások és nemzetközi jogi szubjektumok formális békehelyzetben polgári, illetve katonai célpontok ellen irányuló, széles értelemben vett politikai célokat szolgáló, konspiratív, illegális fegyveres tevékenységét öleli fel. A terrorista politikai szervezetek a nemzetközi, regionális és nemzeti fejlődésben mutatkozó egyenlőtlenségek következtében jönnek létre. Létrejöttük a fennálló nemzetközi rendszerben nem különös és átmeneti jelenség, hanem rendszerspecifikum. Leküzdésükre a jelenleg alkalmazott közbiztonsági, nemzetbiztonsági és katonai eszközök alkalmatlanok. (Póczik, 2003)

A szakirodalomban található számos definíció egyike sem fedi le a nemzetközi terrorizmus fogalmával jelölt jelentéstartományt, pedig a megfelelő meghatározás elengedhetetlen a jelenség megértése, kezelése szempontjából. A fogalomalkotás dilemmái az ENSZ-ben is megmutatkoztak, amely 1972-ben tűzte napirendre a terrorizmus problematikáját. Az elmúlt három évtized alatt közel száztíz értelmezés született, de máig nem alakult ki általános álláspont. Háfez Asszad szír elnök - hiszen országával kapcsolatosan is elhangzott a terror támogatásának vádja - 1987-ben javaslatot tett az ENSZ égisze alatt tartandó konferenciára, amelynek a terrorizmus meghatározásával és a nemzetközi fellépéssel kellett volna foglalkoznia. A konferencia nem jött létre, ennek ellenére 1972 óta tizenkét terrorizmusellenes konvenciót fogadtak el: a gyakorlati érdekek felülemelkedtek az árnyalati különbségeken. (Réti, 2002) Az ENSZ-ben végül az a meghatározás talált konszenzusra, mely szerint a terrorizmus politikai-ideológiai célból az állam és a társadalmi rend megingatására törekvő személyek vagy csoportok fegyveres erőszakot alkalmazó tevékenysége.

Ezzel lényegében egybehangzik a legtöbb állam jogrendszerének terrorizmus-meghatározása. Az izraeli álláspont szerint a terrorizmus politikai, ideológiai vagy vallási célok érdekében a civil lakosság vagy civil célpontok megtámadása, illetve ezzel való fenyegetőzés. (Várnai Shorer, 2001) A "civil lakosság" kifejezés különösen hangsúlyos, hiszen a genfi és hágai konvenciók élesen megkülönböztetik a katonai ellenféllel és a lakossággal szembeni katonai tevékenységet. A terrorista tevékenység során gyakran a polgári lakosság a terrorista tevékenység célpontja. Ez lehetővé teszi, hogy bizonyos helyzetekben a terrorizmust állami terrorizmusként definiáljuk.

Az állam mint a saját vagy idegen állam lakossága elleni terror kezdeményezője, támogatója egyáltalán nem zárható ki a vizsgálódásból. Emlékezetes az a támogatás, amelyet egyes szocialista országok nyújtottak szélsőbaloldali és egyes polgári demokráciák szélsőjobboldali terrorszervezeteknek. A SZU az NDK közbejöttével ideológiai, erkölcsi, pénzügyi támogatást nyújtott a Vörös Hadsereg Frakciónak (RAF), a 80-as években a Carlos-csoportnak. Az USA és Nyugat-Európa abban az időszakban nyújtott támogatást Szaddám rendszerének, amikor az saját kisebbségei ellen vegyi fegyvereket vetett be. A történelemben rendszeresen találkozunk az állami terrorizmus jelenségével, amely a hatalommal rendelkezők utasítására az erőszakszervezetek által nyíltan vagy burkoltan gyakorolt fizikai erőszak vagy fenyegetés a lakossággal vagy annak bizonyos csoportjaival szemben. (Tarján, 2002) Ennek tipikus példái a francia forradalom 1792 és 1794. Thermidor hó 9. közti időszaka vagy a Szovjetunió 1934 és 1938 közötti időszaka. (Finszter, 2002)

A német jogfelfogásban is a terrorizmus államellenes mozzanata domborodik ki: a terrorizmus szélsőséges személyek, csoportok részéről elkövetett, politikailag, illetve vallásilag motivált erőszakos cselekedet vagy ilyenek sorozata. Az elkövetők akciói - túszszedés, gyilkosság, repülőgépeltérítés - az államrend intézményei, képviselői ellen irányulnak, de távlati céljuk a bizonytalanság és félelem légkörének kialakítása a polgári lakosság körében. Az elkövetők szimpatizánsai széleskörű propagandát fejtenek ki, gyengíteni igyekeznek a polgárok lojalitását a demokratikus kormányzattal szemben. (Spöttle, 2002)

E minimalista definíciók éppen a terrorizmus keletkezésének okaira, azok rendszerére nem mutatnak rá, nevezetesen arra, hogy a terrortevékenységet folytató szélsőséges ideológiák, szervezetek valóságosan létező társadalmi és politikai problémákra keresik a megoldást. Példaként hozhatóak Izrael létrejöttének nemzeti és nemzetközi vonatkozásai, a palesztin állam megalapítása, működése körüli huzavona, a menekültek kérdése, a spanyolországi baszk autonómia illetve függetlenség problémája, szingalézok és tamilok harca Srí Lankán, az észak-ír protestáns-katolikus szembenállás mögötti nemzeti ellentét, a megoldhatatlan csecsen-kérdés.

A terrorizmus mint szélsőséges politikai magatartás kialakulásának fő okait is nehéz strukturált rendbe szervezni, ez az egyes terrorisztikus jelenségek esetében csak egyedileg tehető meg. A nemzetközi, regionális, országos és lokális problémák radikális, erőszakos megoldására való hajlam mindig létezett, fellépésében az adott egyén, közösség beállítódása, tehát a pszichológiai faktor az alapvető tényező. (McCauley, 2002) Amikor ennek elsődlegességéről beszélünk, az individuálpszichológiai, szociálpszichológiai illetve kultúrantropológiai mozzanatok együttesét értjük alatta. Az elsőt alapvetően az határozza meg, hogy az adott civilizációban, (regionális vagy szub-) kultúrában mennyiben kódoltak a terrorizmusra hajlamosító minták és tényezők, bár végül az objektív társadalmi tényezők döntik el, érvényesülni fognak-e a szélsőséges beállítódások. Összefüggésként megfogalmazható: a terrorisztikus radikalizmus érvényesülése egyenes arányban áll a politikai és társadalmi ellentmondások intenzitásával. Amennyiben a szélsőséges, radikális megoldásokra való társadalmi viselkedésminta nincs jelen tömegesen, a terrorizmus kialakulásának esélye gyenge, ha viszont a terrorista attitűdnek talajt adó ellentmondások nincsenek jelen, a meglévő radikális attitűdök nem bontakozhatnak ki. További összefüggésként megfogalmazhatjuk: minél inkább rendelkezésre állnak a feszültségek konszenzuális megoldását lehetővé tevő struktúrák, annál kevésbé valószínű a terrorisztikus politikai praxis.

Jelentős lehet a pszichotikus személyiségek szerepe. Andreas Baader és Ulrike Meinhof személyiségét igazságügyi orvosszakértők vizsgálták. Ulrike Meinhof személyisége egy agysebészeti beavatkozás után indult torzulásnak: paranoiássá vált, ekkor alakultak ki radikális nézetei. Gyermekeit egy forradalmi indoktrinációt folytató palesztin óvodában helyezte el. Társaiban is árulót látott, egyesek kivégzését javasolta. Később a börtönben öngyilkosságot követett el. Andreas Baadert mániás depresszióval kezelték, Elítélése után tarkólövéssel találták meg zárkájában, nem tudható, gyilkosság vagy öngyilkosság történt-e. Sorsuk a pszichológiai faktor fontosságát látszik igazolni.

Általános tapasztalat szerint a polgári demokráciák rendszerint kevésbé kínálnak politikai táptalaj a terrorizmus létrejötte számára. Gazdaságilag stabil, többé-kevésbé jóléti országokban csupán időlegesen voltak képesek radikális értelmiségi csoportok terrorszervezetek szervezésére. A Baader-Meinhof csoport, majd utóda, a RAF eszméi csak szűk körben, a 68-as diákmozgalmak aktivistái és szimpatizánsai között leltek visszhangra, ott is csak addig, amíg konkrét ügyekben, például a hadkötelezettség ellen léptek fel. A Baader-csoport terrortevékenysége miatt a diákmozgalmon belül is elszigetelődött. Baadert letartóztatása után Ulrike bravúros akcióval kiszabadította, majd az Egyesült Arab Emirátusokban kiállított útlevéllel Kelet-Berlinen és Damaszkuszon keresztül Jordániába szöktek, és csatlakoztak a PFSZ-hez. Pszichotikus személyiségük miatt a palesztinok is kiközösítették őket. Kelet-Berlinben az NDK titkosszolgálata kísérletet tett beszervezésükre, de végül jobbnak látta szabadulni tőlük. A csoport együttműködött a Június 2. mozgalommal, a Forradalmi Sejtekkel, a Harcoló Kommunista Sejtekkel, több esetben fuzionált más csoportokkal, például a Közvetlen Akció nevű csoporttal. Valójában azonban ezek mögé a nevek mögé rejtőzve ugyanaz a kör követett el terrorcselekményeket, azt a hatást keltve, mintha számos földalatti szervezet tevékenykedne. (http://www.terrorwatch.ch/fr/raf.php) Az NDK felbomlásával megszűnt csekély logisztikai és anyagi támogatásuk. A RAF 1991-ben hajtotta végre utolsó merényletét Detlev Karsten Rohwedder, a Német Vagyonügynökség elnöke ellen. Ezután a vezetők szétszéledtek, intenzív állampolgári támogatással folytatott nyomozás után a szervezet több tagját letartóztatták. (Schauschitz, 1998) Társadalmi támogatottság hiányában hasonló sorsra jutottak a velük rokon francia és olasz szélsőbaloldali terrorista csoportok is.

Világszerte mintegy 750 azoknak a szélsőbaloldali csoportoknak a száma, amelyek a 68-as diáklázadásokból indulva ma is terrorista tevékenységet folytatnak. Európában az egyik legismertebb a még ma is aktív olasz Vörös Brigádok. (Lukácsi, 2003; Karmon, 2001) A csoportot 1969-ben egy egyetemista házaspár alapította a proletárforradalom kirobbantásának céljával, fő célpontjaik kereszténydemokrata és szélsőjobboldali politikusok, gyáriparosok voltak. Első akciójukat 1970-ben indították egy milánói nagyvállalat ellen, majd emberrablások és gyilkosságok következtek. A szervezet vezetőjét 1976 végén letartóztatták, és ötven év börtönbüntetésre ítélték. Nevükhöz fűződik Aldo Moro, korábbi olasz miniszterelnöknek, a köztársasági elnöki szék várományosának meggyilkolása, amellyel a parlamenti politizálásban részt vevő kommunistáknak is hadat üzentek. 1983-ban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték a szervezkedés vezetőjét, később pedig további negyven résztvevő került bíróság elé. 1999 májusában meggyilkolták Massimo d'Antona professzort, a d'Alema-kabinet munkaügyi főtanácsadóját, majd 2002 márciusában Berlusconi kormányának foglalkoztatáspolitikai főtanácsadóját. Az Action Directe (AD) francia marxista terrorszervezet 1979-ben két másik szélsőbaloldali sejt fúziójából jött létre, célpontjai főként NATO-intézmények, kormányhivatalok, amerikai és izraeli érdekeltségek, multinacionális vállalatok és vezető üzletemberek voltak. ( http://www.rafinfo.de/begriffe/ad.php) Meggyilkolták a francia Védelmi Minisztérium nemzetközi ügyekért és fegyvereladásokért felelős vezetőjét és a Renault elnök-vezérigazgatóját. A csoport vezetőit 1980 szeptemberében letartóztatták, de Mitterrand elnök amnesztiájával hamarosan kiszabadultak, és kiléptek a nemzetközi térbe. 1985 januárjában az AD és az RAF közös nyugat-európai szervezetet alapított Nyugat-európai Antiimperialista Front néven. 1987 februárjában elfogták, majd életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek a vezetőket, a csoport pedig felmorzsolódott. A tíz évvel korább létrejött RAF mintájára Belgiumban alapított Harcoló Kommunista Sejtek (CCC) 1982 és 1985 között tevékenykedett. Az úgynevezett antiimperialista hadjárat során számos bombatámadást hajtott végre állami, katonai és gazdasági létesítmények ellen, de kerülte a civil áldozatokat. (Pluchinsky, 2002) Vezetőjének 1985. decemberi letartóztatásával a szervezet felbomlott.

Az, hogy a 80-as évekig szinte valamennyi nyugat-európai országban társadalmi támogatottság hiányában is tevékenykedtek elszigetelt terrorista csoportok, két további összetevőre, az ideológiára és az ideológiaképződés társadalmi helyére irányítja a figyelmet. A terrorista politikai praxishoz ugyanis elengedhetetlen a "kemény" ideológia" és az azt kitermelő "kemény értelmiségi mag". Látható, hogy a századfordulós totalitarizmusok későn jövő - értelmiségi - nemzedékei a 20. század utolsó negyedéig nem tudták feldolgozni a fin de sičcle kulturális sokkját, újra és újra visszanyúlnak egy meghaladott, de új eszmerendszerrel nem helyettesített ideológiához, mivel nem tudják elfogadni a modernitás félelmetes követelményét: hogy a továbbiakban átfogó világmagyarázat - isteni világrend és megkérdőjelezhetetlen igazságok -, illetve "nagy elmélet" nélkül vagyunk kénytelenek boldogulni.

Alapvetően ez húzódik meg az iszlám fundamentalizmus mögött is, amely tekinthető a totalitarizmus harmadik nagy hullámának, és szintén a modernitással szemben nyújt holisztikus világmagyarázatot. (Evola, 1997) A kemény, zárt és átfogó eszmerendszer megléte vagy hiánya a politikai mezőben a globális civilizációs-kulturális dominanciáért harcolók illetve a korlátozott politikai célokért harcolók csoportjára bontja a terrorista mozgalmakat. Az előbbi csoportba tartoznak a századfordulós "megváltás-ideológiákon" nyugvó totalitarizmusok örökösei: marxizmus, nemzetiszocializmus és a harcoló iszlám fundamentalizmus, míg a második csoportba sorolhatóak a hagyományos fasiszta, valamint a terrorisztikus nemzeti (szeparatista) mozgalmak. A különválasztás csak elméleti, hiszen jelentős átfedéseket tapasztalunk, de a besorolás fő szempontja a vezérmotívumok szerkezete, ezek elemeinek domináns vagy kevésbé hangsúlyos jellege. A másodlagos eszmei mozzanatok jellege erősen függ a társadalom-környezeti tényezőktől. Jól mutatja ezt, hogy a 20. század második felének nemzeti felszabadító mozgalmai többnyire kommunistának mondták magukat, miközben politikai praxisuk inkább a hagyományos autokrata rendszerek gyakorlatához állt közel.

Ezt példázza a nyugat-európai terrorista csoportocskákkal egy lapon sem említhető Kurd Munkapárt (PKK vagy KADEK), amely négy-ötezer fegyveres harcossal küzd a ma több államban széttagolt nemzeti területet egyesítő független kurd állam létrehozásáért. A török börtönben fogva tartott, halálra ítélt Abdullah Öcalan által alapított mozgalom kezdettől nemzetközi - államok feletti - szervezet volt, amely katonai hatókörén kívül is tevékenykedett. Miközben a kurdok által lakott államok, főként Törökország és Irak destabilizálására törekedett, Nyugat-Európában kulturális és politikai intézményeket hozott létre, szimpatizánsokat toborzott, segélyeket, fegyvereket szerzett, és évente több millió dollárt gyűjtött kurd származású üzletemberek megzsarolásából, forradalmi adónak nevezett "védelmi pénzek" beszedéséből, kábítószer-kereskedelemből, pénzmosásból, önkéntes adományokból. Ez részint a szervezet anyagi hátterét, a fegyveres harc feltételeit biztosítja, részint legális és illegális vállalkozásokban további jövedelmet termel ( http://library.nps.navy.mil/home/tgp/kurds.htm). Bár minden, terrorszervezeteket bemutató regiszterben szerepel, mégis jelentős nemzetközi szimpátiát vívott ki magának. Vezetőjével kapcsolatban kézenfekvő a terroristákkal kapcsolatos szokásos kérdést: bűnöző vagy nemzeti hős? (Strohmeier, 2003) Ez az értelmezési bizonytalanság és nemzetközi szimpátia mentette meg Öcalant a bitótól.

A nemzeti felszabadító mozgalmak többnyire a hagyományos politikai mező erővonalai mentén definiálják önmagukat, olykor azonban eltérő politikai ideológiákat valló csoportokat is egyesít a felszabadítási eszme. Ezt példázza az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) és a baszk függetlenségért harcoló ETA története. Elnyomott etnikai-nemzeti csoportok képviselőjeként a legális fórumokon való részvételi lehetőség és reguláris hadsereg hiányában konspiratív szervezetként jöttek létre, fegyveres harcot folytatnak részben a megszállónak tekintett hatalom igazgatása, képviselői, olykor polgári lakossága ellen. Céljuk a politikai képviselet kivívása, a kormányzatban való részvétel kierőszakolása, illetve szuverén állam létrehozása. E két szervezet tevékenysége megerősíti azt a megállapítást is, hogy a demokráciák kevesebb tápot kínálnak terrorszervezetek létrejöttéhez. Az EU-ban egyre inkább teret nyerő demokratizálódással, a politikai, gazdasági és etnikai autonómiák kibontakozásával az IRA és az ETA terrorizmusa veszít társadalmi támogatottságából, aktivitásuk az utóbbi években szembetűnően gyengül, kompromisszumkészségük nő. (Baud, 1999; valamint http://www.origo.hu/tudomany/tarsadalom/20011106iraes.html) Ez rámutat arra, hogy a regionális és nemzetközi terrorizmus prevenciójának, kezelésének, leküzdésének elsődleges eszköze a kulturális, politikai és gazdasági javak és esélyek igazságos elosztása helyi, regionális, és nemzetközi szinten.

A terrorista szervezetek ott válhatnak széles társadalmilag beágyazott - kvázi - népi mozgalommá, ahol e feltételek többé-kevésbé hiányoznak. A szélsőséges politikák támogatói bázisának egyik fő forrása a gazdasági-megélhetési javakhoz való hozzáférés korlátozottsága. A hosszantartó felfutásra következő súlyos gazdasági visszaesések, mint például az 1920-as évek Európájában, különös veszélyt rejtegetnek, hiszen egyszerre taszítják válságba - lehet, hogy csak a szubjektív észlelés szintjén - a gazdálkodókat, munkásokat és a középosztályt, különösen annak alsó szegmenseit. Gamal Abdel Nasser 1952. évi katonai hatalomátvétele szétdúlta Egyiptom gazdaságát. Az államosítás, a nagybirtokok felosztása rohamos elszegényedéshez vezetett, az élelmiszerek ártámogatása csődbe vitte az államháztartást, piaci zavarok léptek fel, a népesség többségét alkotó kisparasztság elszegényedett, önellátásra rendezkedett be. Ekkor lángolt fel a harcos iszlám. Hasonló történt Zahir sah, Afganisztán reformista királyának megbuktatása után: Babrak Karmal és Nadzsibullah szocialista tervgazdasága és társadalompolitikája katasztrófához, közvetve a tálib rendszerhez vezetett. A szubregionális gazdasági hátrányok és a fegyveres ellenállás kialakulása közötti kapcsolatra szolgáltat példát Mexikó Chiapas tartománya, amelynek kisebbségi lakossága kimaradt a gazdasági fejlődésből és a támogatásokból, ezért a mexikói forradalmárra hivatkozó zapatista csoport vezetésével fegyveres harcba kezdett politikai jogainak biztosítása és régiója gazdasági fejlesztése érdekében. Ebben az esetben egymásra rétegződtek és egymást erősítették a kisebbségi, nemzetiségi sérelmek és a gazdasági problémák. (Spöttle, 2002)

A gazdasági javaktól való megfosztottsággal szoros összefüggésben jelentkezik a kulturális depriváció a terrorizmus bázisképző tényezőjeként. Az arab országokban a szegényebb, tradicionális gondolkodású, jórészt falusi rétegeket az iskolázatlanság és információhiány fogékonnyá teszi a szélsőséges nézetekre, de megkönnyíti félelemben tartásukat is. Észak-Afrikában a modernizáció korai ipari fázisába éppen csak belépett tömegek számára az önmagát az európai turistatömegek látványában megmutató modernitás társadalmi létük valamennyi szférájában, le egészen a férfi-nő, felnőtt-gyermek kapcsolatokig, fenyegetésként jelenik meg, nem beszélve a papságról, amelynek hatalmát, létalapját alapvetően fenyegeti anélkül, hogy bármilyen kompenzációval kecsegtetne. A nagyvárosok szegénynegyedeiben és az elmaradottabb régiókban mutatkozik a legizzóbb fanatizmus a modernitás vívmányaival és képviselőjével, az euroatlanti világgal szemben. Nem csodálható Egyiptomban a mérsékelt nyugatbarát Hoszni Mubarak rendszerével szembeni széleskörű ellenszenv, és a hovatovább turistákat mészároló Moszlim Testvériség iránti rokonszenv, amit csak a belbiztonsági erők masszív jelenléte tart ideig-óráig féken. A kormányzat hatékonyan üldözi a terrorszervezeteket, ezért a harcoló iszlám szervezése más országokba, Szíriába, Szudánba, Szomáliába és mára Európába tevődött át. Vezetői az iszlám fundamentalizmus globalizálódásának jegyében rendszeresen megszólalnak az Al-Dzsazira (Sziget) hírtelevízióban, és hatékony propagandát fejtenek ki. (Karakas, 2004)

Utolsó példánkkal eljutottunk a globális civilizációs-kulturális egyenjogúságért és dominanciáért harcoló terrorizmushoz, amelyet a mai körülmények között a fundamentalista iszlámra támaszkodó terrorizmus testesít meg. Seres László, az ismert baloldali publicista nem téved akkor, amikor úgy véli: "civilizációs háború zajlik, [...] hiába minden katonai csapás, ha a Nyugat nem nyit kulturálisan és globálisan a harmadik világ elnyomottai felé, ha nem nyújtja nekik azokat az információs, technológiai és gazdasági lehetőségeket, amelyek hiányában százmilliók élnek továbbra is a legsúlyosabb rezsimek igája alatt" (Seres, 2003).

Felvetődik a kérdés, miért fordult szembe a fundamentalista iszlám eszmei szinten is a civilizációs jótéteményeket kínáló euroatlanti civilizációs modellel, miközben egyre intenzívebben használja annak technológiáit. E szembefordulás csak korlátozottan hozható összefüggésbe a történelmi iszlám eszméivel, bár kétségkívül vannak összekötő szálak. A moszlim jog már kialakulásának idején saját és ellenséges oldalra osztotta a politikai világot. Az arab társadalmak iszlám előtti hagyományában nagyra becsült helyen állt a hadsereg, a harcos, a háború presztízse. Az iszlám kisebbségi síita irányzatára jellemző volt a türelmetlenség, aszaszin fanatizmusra, erőszakra, mártíromságra való hajlam (Rostoványi, 1985), ami az iráni forradalom győzelmével rá is nyomta bélyegét az iszlám fundamentalizmus "új hullámára". (Daftary, 2000) Ennek ellenére az iszlám nem az erőszak vallása, hiszen történelmének legnagyobb részében nem a háborút, hanem a fegyvernyugvást, szerződéses békét gyakorolta. (Rostoványi 2002) Az iszlámban nem szokás a vallás erőszakos terjesztése, a más vallásúak elvileg hitüket szabadon gyakoroló védett közösségek.

A mai iszlám fundamentalizmusra és az azzal összekapcsolódó terrorizmusra hiába keresünk magyarázatot a történelmi hagyományban. Bár hivatkozásai historikusak, funkciói teljességgel jelen idejűek. Az iszlámizmus mai radikális, aktivista, terrorra hajlamos mozgalmának egyik szellemi atyjaként az egyiptomi Szajjid Kutb (Szayyid Qutb) (1906-1966), a Moszlim Testvériség első generációjának kivégzett vezetője tekinthető. A művelt, hazai és amerikai egyetemeket járt, mindkét kultúrában járatos tudós nézetei lassan radikalizálódva jutottak el a nyugati eszmék iránti szimpátiától az iszlámot egyedüli üdvözítő civilizációs megoldásnak tekintő felfogáshoz és a fegyveres harc idealizálásához. Bár technikai vívmányai okán elismerte, mégis mélyen elítélte a nyugati civilizációt, mivel szerinte rombolja az emberiség leglényegesebb értékeit, akadályozza az ezeket megtestesítő iszlám érvényre jutását: a Nyugat ellenséges a JÓ-val szemben, és a ROSSZ-at, tudatlanságot, sötétséget terjeszti. Ugyanígy elítélte az iszlám konzervatív vallási értelmiségét is, amely a hit nevében kizsákmányolja híveit, vagy támogatja kizsákmányolóit. Úgy vélte, a fennálló renddel nem képzelhető el kompromisszum. A hívők legképzettebb, legelszántabb élcsapatának - ismerős fogalmazás (!) - ki kell vonulnia a társadalomból, és szent háborút kell kezdenie a társadalom visszavezetéséért az igazi iszlámhoz. A győztes iszlám végül az emberek felszabadítása révén megteremti a lelkiismeret és lélek szabadságán, az emberek egyenlőségén és szolidaritásán nyugvó társadalmi igazságosságot. Az iszlám állam keretezte iszlám társadalom az egyedüli út a hanyatló emberiség számára, a történelmi összecsapás a nyugati materializmus és az iszlám között megy majd végbe. (Hanafi, 1982) Kutb eszméi közvetlen befolyást gyakoroltak a 20. század első harmadában kezdődött iszlám reneszánsz második generációjára, többek között a mindezt gyakorlatba is átültetni igyekvő Khomeini ajatollahra, de ma is hatékonyak, még a mérsékeltebb iszlámizmus körében is. (Fodor, 2003)

A fentiek felhívják a figyelmet a századfordulós európai politikai messianizmus ideológiáival és az azokat előhívó történelmi helyzettel való hasonlóságra: az iszlám társadalmakban a modernizációs hullámok egymásra torlódása következtében gazdasági, nemzeti, szociális és kulturális forradalom zajlik egyidejűleg, regionálisan eltérő relevanciákkal és hangsúlyokkal. Ezért téves Georg Spöttle és Shlomo Avineri vélekedése, miszerint "korunk terrorizmusára [...] leginkább a vallási motiváltság jellemző". (Spöttle, 2002; Avineri, 1995) Az iszlám világban jelentkező terrorisztikus jelenségek okai, gyökerei, céljai igen sokrétűek. Bár a terrorizmus és a fundamentalizmus nem azonosíthatóak, céljaik lényegében azonosak. Az aktivista iszlámnak kisebb részét alkotják militáns fanatikusok, a nagyobb hányad inkább egy szellemi megújhodási mozgalom részesének tekinti önmagát (Saad Eddin, 1988). Ennek megfelelően a fundamentalista szervezetek a politikai hatalomhoz való viszonyukban egyidejűleg kétfajta stratégiát követnek: részben igyekeznek a politikai intézményrendszerrel kooperálni, abba integrálódni, részben fegyveres harcot indítottak ellene.

A legfontosabb mozzanat a már említett átfogó és egyre súlyosabb modernizációs válság: az identitás válsága, a kulturális fenyegetettség, az értékek, normák erősödő zavarai. Az iszlám világban a második világháború után kudarcot vallott az elméletként és gyakorlati szinten felkínált nyugati - szocialista, etatista, liberális - modernizáció-modellek minden változata. A Nyugat a történelmi folyamatok következtében a Kelet számára a gyarmatosító jelképévé vált. Az iszlám világ a Török Birodalom széthullása óta folyamatos defenzívában, legjobb esetben egy-egy részterületen követő fejlődésben van. Eközben a rohamos népességgyarapodással arányosan rohamosan romlanak az életkörülmények. Egyiptomban évente egymillió fővel nő a lakosság, miközben a nemzetközi gazdasági versenyfeltételek szigorodása az észak-afrikai térség 130 milliós népességét egyre kilátástalanabb helyzetbe hozza. Az arab népesség 60 %-a huszonöt évesnél, 50 %-a tizenöt évesnél fiatalabb. Ennek következtében válságba került az oktatási rendszer, a közép- és felsőfokú végzettségűek munkaerőpiaci és szociális kilátásai folyamatosan romlanak. A súlyosan túlnépesedett nagyvárosokban nyomornegyedek terjeszkednek. A 70-es évek olajárrobbanása által hozott fellendülés nem járt hatékony gazdaságszerkezeti átalakulással, a 80-as években viszont évtizedes recesszió köszöntött be. Az időszakosan jelentkező gazdasági fellendülés külső konjunkturális tényezők függvénye, a régió minden területen a fejlett országokból érkező transzferektől függ. A Közel-Kelet és Észak-Afrika országainak együttes adósságállománya 150 milliárd, adósságszolgálatuk évi 20 milliárd USD. A legtöbb ország költségvetése súlyosan deficites. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap által követelt intézkedések - mint mindenütt - a szociális feszültségeket fokozzák. Az uralkodó elitek és a tömegek közötti feszültség csak diktatorikus eszközökkel fojtható le. (Hanafi, 1987)

E kilátástalan helyzet és a terrorizmus kialakulásában meghatározó szerepet játszottak a nagyhatalmak a hidegháború időszakában, amikor saját céljaiktól vezérelve elősegítették a nemzetközi iszlámizmus fegyveres szervezeteinek kiépülését. Elsősorban a palesztin ügyet szolgáló szekularizált erőszakszervezetek élvezték a SZU és arab szövetségeseinek támogatását. Utóbbiak ugyan szekuláris beállítottságúak voltak, az iszlám a háttérben mégis mindvégig jelen volt, és metafizikailag is megalapozta az Izrael és támogatói elleni gyűlöletet. A 60-as évek végétől az iszlám befolyás felerősödött. Iránban győzött az iszlám forradalom, a SZU megszállta Afganisztánt, az USA pedig kijátszotta ellene az iszlám kártyát: Oszama bin Laden és az al-Kaida ekkor az USA szövetségese volt. A 90-es években a nemzetközi iszlámizmus fő célpontjává Bosznia, Csecsenföld és Kasmír vált. Az USA magára hagyta Afganisztánt és a Közel-Keleten egyértelműen szembefordult a palesztin és pánarab nemzeti törekvésekkel, mi több, a hidegháborús ellenségkép pótlékaként ezekből fabrikált új papírtigrist annak érdekében, hogy fenntarthassa a hidegháború feleslegessé vált ellátórendszereit.

Az iszlám fundamentalizmus tevékenységének megértésében nem támaszkodhatunk a globalizációs törekvéseket szolgáló médiumok kínálta képre, hiszen társadalmi funkciója ennél jóval összetettebb, sokszor erősen szociális és karitatív, ami jelentős népszerűséget kölcsönöz neki az államtól segítséget hiába remélők körében. A Moszlim Testvériség kezdettől körvonalazott társadalmi és politikai programmal rendelkezett, kiterjedt oktatási, egészségügyi és foglalkoztatási hálózatot épített ki. A Hamász bevételeinek csupán 5 %-át fordítja fegyveres tevékenységre, 95 %-ból szociális tevékenységeket finanszíroz, és hasonló mondható el minden jelentősebb, terroristának bélyegzett iszlám szervezetről. A Hamász Iszlám Ellenállási Mozgalmat Egyiptomban az 1967-es hatnapos háború után a Moszlim Testvériség tagjai alapították, ideológusa az időközben meggyilkolt Jaszin sejk volt. Célja a palesztinok egyesítése, Izrael megsemmisítése és iszlám állam létrehozása. Ma a Hamászt főként Irán és Szaúdi-Arábia finanszírozza. A Hezbollah (Allah pártja) a libanoni háborúban jött létre. E síita szervezetet főként Irán támogatja, fegyveres szervezetének kiépítésénél is az iráni forradalmi gárda bábáskodott. A szervezet évi mintegy 50 millió amerikai dollárból gazdálkodik, 3500-5000 harcossal rendelkezik. Politikai pártként is tevékenykedik Libanonban, miközben számos szociális projektet finanszíroz. Az Iszlám Dzsihád 1975-ben Egyiptomban jött létre, nevéhez fűződik Anvar Szadat elnök meggyilkolása, amelyben részt vett Ajman al-Zavahiri, Oszama bin Laden teoretikusa is. A Népi Front Palesztina Felszabadításáért (PFPL) az 1967-es arab-izraeli hatnapos háború után alakult, repülőgépeltérítésekkel, túszszedéssel hívta fel a világ figyelmét a palesztin nép helyzetére. A PFPL kb. 800 aktív harcost foglalkoztat.

A fentiekben felmutattuk a nemzetközi terrorizmusnak nevezett jelenség főbb összetevőit és társadalomtudományi kutatásra érdemes részterületeit. Bár a terror(izmus) hagyományos szociológiai elmélete nem alkotható meg, megalkotható a felmutatott részmozzanatok segítségével egy olyan skála, amelyen a terroristának mondott szervezetek eredetük, szerkezetük, céljaik figyelembe vételével a kutatási heurisztikáját szem előtt tartva eredményesen elhelyezhetőek. Addig azonban megelégszünk egy általános technikai definícióval, amely tartamában túlmutat az elöljáróban bemutatott meghatározásokon:

A nemzetközi terrorizmust jelensége a globalizált világ egyenlőtlen erőviszonyokon alapuló nemzetközi gazdasági, politikai, szociális és kulturális rendszerében, illetve ezek alrendszereiben szükségszerűen jön létre, amikor e rendszerek különféle gyengébb résztvevői valóságosan létező problémákra megoldást keresve, meghatározott politikai és társadalmi céljaik érdekében, konspiratív szervezeti keretek között az adott rendszerben nem legális, de általuk legitimnek tekintett irreguláris fegyveres erőt vesznek igénybe a rendszer szabályait meghatározó domináns szereplők elleni fellépésben. Leküzdésére a jelenleg alkalmazott közbiztonsági, nemzetbiztonsági és katonai eszközök nem, illetve korlátozottan alkalmasak. A regionális és nemzetközi terrorizmus prevenciójának és leküzdésének elsődleges eszközrendszere a hatalmi, tehát kulturális, politikai és gazdasági jogosítványok és esélyek helyi, regionális és nemzetközi szinten a mainál demokratikusabb leosztásában rejlik.


Kulcsszavak: nemzetközi rendszer, nemzetközi terrorizmus, terrorista mozgalmak, egyenlőtlenségek, definíciók, nemzetbiztonság, közbiztonság, totalitarizmus, fundamentalizmus, iszlámizmus


Irodalom

Avineri, Shlomo (1995): Visszatérés az iszlámhoz. Európai Szemle. 3.

Baud, Jacques F. (1999): Encyclopédie des terrorismes et violences politiques. Lavauzelle, Paris

Daftary, Farhad (2000): Aszaszin legendák. (Az iszmáriliták mítoszai). Osiris, Budapest

Evola, Julius (1997): Lázadás a modern világ ellen. Kötet, Budapest-Nyíregyháza

Finszter Géza (2002): Az alkotmányos jogállam esélyei a terrorizmus elleni küzdelemben. Belügyi Szemle 6-7.

Fodor Pál (2003): Az iszlám a mai Törökországban: Fethullah Gülen mozgalma, http://www.tte.hu/?page=konf&id=45&archiv=&ev=

Hanafi, Hassan (1982): The Relevance of the Islamic Alternative in Egypt. Arab Studies Quarterly. Spring

Hanafi, Hassan (1987): The Origins of Violence in Contemporary Islam. Development: Seeds of Change. 1.

Karakas Norbert (2004): Al-Dzsazíra, a sziget. PR Herald. november 28. http://www.prherald.hu/cikk2.php?idl=elso&id2=20040824-112751&idc=20040826-025553

Karmon, Ely (2001): The Red Brigades: Cooperation with the Palestinian Terrorist Organizations (1970 - 1990), April 1, http://www.ict.org.il/articles/articledet.cfm?articleid=365

Lukácsi Béla (2003): Vörös Brigádok. In: Magyar Virtuális Enciklopédia. http://www.enc.hu/1enciklopedia/fogalmi/poltud/vor_had_frak.htm

McCauley, Clark (2002): Psychological Issues in Understanding Terrorism and the Response to Terrorism. In: Stout, Chris E.: The Psychology of Terrorism. Vol. III. Praeger, London

Póczik Szilveszter (2003): A nemzetközi terrorizmus historikus és makroszociológiai feltételeinek kialakulása. Nyitótanulmány A szervezett bűnözés nemzetközi társadalmi és politikai környezete című kutatási projekt A nemzetközi terrorizmus összetevői című alprojektjéhez. http://www.okri.hu/index.php?menu=uj_kutat_nemzetkozi

Pluchinsky, Dennis (2002): They Heard It All Here, And That's the Trouble. The Washington Post. June 16. http://www.washingtonpost.com/ac2/wp-dyn/A54650-2002Jun14?language=printer

Réti Ervin (2002): A XXI. század nagy kihívása: a terrorizmus. Belügyi Szemle. 6-7.

Rostoványi Zsolt (1985): Imámizmus, fanatizmus, mártírság. A síizmus szerepe az iszlám reaktivizálódásában. Világosság, 8-9. szám.

Rostoványi Zsolt (2002): A terrorizmus civilizációs-kultúrális háttere - avagy Levezethető-e az iszlám terrorizmus az iszlámból? Belügyi Szemle. 6-7.

Saad Eddin, Ibrahim (1988): Egypt's Islamic Activism in the 1980s. Third World Quarterly, April

Schauschitz Attila (1998): A Rote Armee Fraktion és a stammheimi per. Beszélő. június http://www.c3.hu/scripta/beszelo/98/06/10scha.htm

Seres László (2003): A terror éve. Népszabadság. jan. 11.

Spöttle, Georg (2002): A terrorizmusról. Belügyi Szemle. 6-7.

Strohmeier, Martin (2003): Crucial Images in the Presentation of a Kurdish National Identity: Heroes and Patriots, Traitors and Foes.. B&N, London

Sz. n. (2001): IRA és ETA: terrorizmus Európában. november 6. http://www.origo.hu/tudomany/tarsadalom/20011106iraes.html

Tarján G. Gábor (2002): A terrorizmus történelmi dimenziói. Belügyi Szemle. 6-7.

Várnai Shorer, Judith (2001): A terror egyszerűen csak terror. Az Izraeli Nagykövetség folyóirata. november, Izrael


<-- Vissza a 2005/10 szám tartalomjegyzékére