Magyar Tudomány, 2005/10 1250. o.

Tanulmány

Kodaj Dániel

a BCE szociológia doktori iskolájának tagja, a PTE filozófia levelező programjának hallgatója - kodaj.daniel @ tek.bke.hu

A kognitív tudomány mitikus teleológiája


Az alábbiakban néhány megjegyzést szeretnék fűzni Boros János A kognitív tudomány esélyei című írásához (Boros, 2004). Először röviden összefoglalom, hogy értelmezésem szerint mi a tanulmány gondolatmenete, majd az alaptételek egyikét próbálom továbbfűzni egy ideológiakritikai meglátás felé.

1. Az utóbbi évtizedekben nekilendült kognitív tudomány a pszichológia, a neurobiológia és az analitikus filozófia egyes ágainak egyesítésével próbálja - természettudományos eszmények alapján - feltárni az emberi tudat működését. "A kognitív tudomány esélyei" című tanulmány kétféle kételyt fogalmaz meg ezzel kapcsolatban. Egyrészt úgy véli, hogy e vállalkozást igen súlyos (gyakorlati) akadályok terhelik, másrészt pedig azt állítja, hogy a kognitív tudomány alapvetően alkalmatlan arra a célra, melyet elérni szándékoznak vele. A továbbiakban ezeket "módszertani", illetve "filozófiai" érveknek fogom hívni, és sorra veszem őket.

a.) A módszertani érvek alá három fontos meglátás tartozik. Az első szerint a kognitív tudomány "túlságosan interdiszciplináris", ezért képtelen letisztult diskurzussá válni: a részt vevő tudományágak eleve rendkívül bonyolultak, és elképzelhető, hogy bizonyos valóságmodelljeik ellentmondásban is állnak egymással (Boros, 2004, 1270.). A második módszertani érv szerint az agyi folyamatok annyira komplexek, hogy tökéletes modellezésük elvi korlátokba ütközik (Boros, 2004, 1274., 1276.). A harmadik módszertani érv azt az érdekes tételt állítja fel - Donald Davidson nyomán -, hogy mivel az emberi tudat médiuma a nyelv, a természettudomány elmélete és gyakorlata pedig a nyelvbe ágyazódik, előbb a nyelv természetére kell reflektálnunk, mielőtt kézpénznek vennénk a kutatások magától értetődő eredményeit (Boros, 2004, 1275.). Az első két módszertani érv felfogható a természettudomány körén belül maradó kifogásként, míg a harmadik megindul a filozófiai kritika felé.

b.) A tulajdonképpeni filozófiai kételyek (Boros, 2004, 1270. skk.) már a bölcsészeti és természettudományos megismerés konfliktusát tükrözik. Szerintük a kognitív tudomány eleve kudarcra van ítélve, mert az öntudat a természettudós objektiváló tekintete számára nem hozzáférhető. A filozófiai érvek tehát nem azt állítják, hogy a tudat modellezése és reprodukálása nagyon nehéz, hanem azt, hogy elvben lehetetlen: az öntudatot mint fenomént csak belsőleg lehet értelmezni. A kognitív tudomány megoldhatatlan feladatot vállalt fel, mert külsőleg akarja megismerni azt, ami csak belsőleg megismerhető. Boros tanulmánya ezt több formában is megfogalmazza, s érzésem szerint végeredményben a Davidson-tézis felé húz (Boros, 2004, 1271.): noha kétségkívül léteznek pszichofizikai folyamatok, s ezek nyilván valamiféle kapcsolatban állnak az elménkkel és öntudatunkkal, a kettő nem hozható fedésbe egymással ("szuperveniencia"). Ha vágyaim, gondolataim, "Madeleine-emlékeim" bizonyos értékig le is írhatóak kémiai egyenletekkel, csak számomra mint érző szubjektum számára hordozzák a maguk sajátos emberi jelentését.

2. Nyilvánvaló, hogy a kognitív tudomány a filozófia talán utolsó legitim területének természettudományos meghódítására törekszik: ahogy az elmúlt századokban a kozmológia, fizika, biológia, szociológia és pszichológia levált a bölcseletről, úgy annektálná a kognitív tudomány a neurológia segítségével a tudat problémáját. "A kognitív tudomány esélyei" e diszciplináris támadás ellen próbálja körülsáncolni a filozófiát. A központi kérdés - mint annyiszor - most is az: mire képes, és mit akar a természettudomány.

A természettudományos módszerek betörését gyakran kíséri morális pánik; elég csak az egyháznak a biológiával vagy a csillagászattal kapcsolatos kifogásaira gondolnunk, de közelebbi, s talán relevánsabb példaként említhetnénk a 20. századi filozófia ellenreakcióit az objektiváló-kísérleti megismerésmóddal szemben (igen pregnánsan például a fenomenológia vagy a frankfurti társadalomelmélet területén, lásd Husserl, 1998; Heidegger, 1994; Adorno-Horkheimer, 1990; Habermas, 2005). A felszólalók itt általában azt sugallják, hogy a természettudomány a maga hidegen analitikus vizsgálataival kipusztít, vagy legalábbis figyelmen kívül hagy valamiféle emberi lényeget, s ezért morálisan (de legalábbis módszertanilag) tökéletlen. Ahogy a vallatótiszt nem férhet hozzá a rab igazi személyiségéhez - nem tudhatja meg, hogy milyen barátként, munkatársként, szülőként vagy szeretőként -, ugyanúgy a természettudomány objektiváló praktikái sem képesek hozzáférni a társadalom vagy a tudat legfontosabb, a humánum számára jelentős tartalmaihoz. A természettudományos elméletek technikailag jól hasznosítható, de "emberileg megrövidített" világképeket nyújtanak.1

A továbbiakban ezt a tézist - a cikk filozófiai kritikájának általam interpretált változatát - szeretném górcső alá venni. Mit művelhet a kísérleti megismerés a tudattal? Egy megvalósult kognitív tudomány a tudat "tökéletes" leírását adná: megvilágítaná, mit miért gondolunk, sőt, talán a társadalom és történelem folyamatait is átláthatóvá, akár kiszámíthatóvá tenné. Egy ilyen elmélet pontosan megmondaná, hogyan épül fel a tudat valójában, s ezáltal jószándékú képzelgéssé nyilvánítaná az összes filozófiai elméletet. Ahogy Arisztotelész biológiája vagy Hegel akusztikája ma nevetség tárgya, úgy lenne divatjamúlt az összes tudatfilozófia, s talán általában a filozófia is. Elképzeljük például, hogy meghatározott szinaptikus folyamatokkal modellezni lehetne, mondjuk, a platóni metafizika megjelenését az agyban, meg lehetne mutatni, hogy milyen területek aktiválásából vagy deaktiválásából, milyen vegyületek útján képződött a heideggeri léttörténet vagy a derridai dekonstrukció.

A filozófus egyik lehetséges érve ez ellen a következő: ha módszertanilag kivitelezhető is egy ilyen vállalkozás, filozófiailag mindenképp semmitmondó lesz, mert legfeljebb azt mutatja meg, hogyan redukálható vegyületekre egy filozófia (vagy általában a tudat), nem pedig azt, hogy mi az értelme. Bármilyen ügyesen is írja le a kognitív tudomány, hogyan működik a tudatos élet, azt sose fogja leírni, milyen érzés tudatosan élni. A természettudomány csak a belsőséghez férhet hozzá, a bensőséghez sosem.

Mit kezdhetünk a bensőség-érvekkel? A megvalósult kognitív tudomány talán azért tűnik furcsa gondolatnak, mert bármilyen precízen tárná is fel gondolkodásunk biológiai mechanizmusait, akkor sem számolná fel az öntudat illúzióját. Ahogy Kopernikusz nem számolta fel a napfelkelte élményét, ahogy a felvilágosodás nem "cáfolta meg" a mítoszt mint mesét (legfeljebb a mítoszt mint világmagyarázatot), ahogy az emberek továbbra sem érzik társadalmi konfliktusaikat etológiai problémának, hanem öntörvényűen emberinek élik meg őket, ugyanúgy egy megvalósult kognitív tudomány sem szüntetné meg azt az érzést, hogy bizonyos mértékben mégiscsak saját életünk urai vagyunk, hogy az élményeink a mieink, nem pedig tőlünk független folyamatok eredményei.

A bensőségnek ez az élménye egy nagyon egyszerű elhatárolás alapján két részre bontható: az én-tudatra és a befolyásolás képességére (illetve ennek illúziójára). Érzem, hogy külön értelemként egzisztálok a világban, élményeim valami sajátos módon az enyémek, és úgy tapasztalom, hogy döntéseimmel hatni tudok a környezetemre. Az első az öntudat, a második pedig a szabadság problémája. A kognitív tudománytól való berzenkedés talán arra vezethető vissza, hogy projektje mind a kettőt fenyegetni látszik. A redukció és a determináltság elleni tiltakozás kaphat itt szerepet, és a kognitív tudomány projektje elleni érv e két fogalom mentén kifejtve így szól: 1) Ha redukálhatnánk is a tudatot molekulafolyamatokra, akkor sem lenne a mi tudatunk, ugyanúgy, ahogy a nemi aktus biológiai leírásának sincs sok köze a szeretkezés élményéhez. 2) A determináltság pedig egyenesen az emberi szabadságot tagadja. Ha azt képzeljük, hogy a tudat folyamatai ugyanúgy biológiai szükségszerűségek, mint az emésztésé, hol marad hely a döntésnek és tettnek? Egy ilyen vállalkozás a morál megsemmisítésével fenyeget.2

Ez a két momentum szorosan összefügg. Én-érzetünk ugyanis csak akkor igazán redukálhatatlan, ha tulajdonítunk neki valami szellemi vagy anyagi következményt: ha feltesszük, hogy az én képes cselekedni (dönteni, művelni magát stb.), nem pedig passzív megfigyelő egy biológiai robotban. Ha a redukálhatóság mellett a determináltság is igaz, akkor az én-tudatnak legfeljebb annyi a jelentősége, mint a hullámvasútban az utasoknak: sikíthatnak, nevethetnek, de hogy ténylegesen mi történik velük, azt egy előre megírt forgatókönyv dönti el. Átélhetik az életet, de az életet nem ők élik; a természeti törvények élnek helyettük.

Szeretném más oldalról is megvilágítani ezt a gondolatot. A redukció-érv jogos, de önmagában nem teljesen releváns: néhány elvetemült tudományfetisisztán kívül talán senki sem gondolja, hogy a tudomány feladata minden más érzékelésmód kiszorítása. Ha csupán a redukció, az egyénietlenítés zavar minket, nehéznek tűnik alapvető kifogásokat találni a kognitív tudományban. Hiszen ha egy új biológiai diszciplína végleg kiszorítaná a tudatfilozófiát, ahogy a csillagászat szorította ki az összes régi kozmológiát, akkor is fennmaradna a kérdés, hogy a gondolkodásnak ez a képe, a molekuláknak ez a rajzása mit jelent nekünk? Az én dimenziója nem tűnik el, csak egyre jobban összezsugorodik, és zsugorodás közben magába szippantja a régi, tudománytalannak nyilvánított tartalmakat. Ahogy az ősi kozmológiák érvényesek maradtak mítoszként, ugyanúgy maradna érvényes a képzelet birodalmában, az önmagaságra való rákérdezés elobjektiválhatatlan szférájában az összes régi tudatfilozófia. Megmaradnának mint az önművelés eszközei, mint a lélek sportszerei.

Itt lép be a determináltság. A determináltság elve azt mondja: bármi is történik ebben a zsugorodó pontban, a tudatnak ebben a szingularitásában, az puszta illúzió; látszat-én, mely a tudat egyben tartásáért felelős. A filozófia ennek a nullapontnak a belsejét próbálja (mindhiába) elérni, a tudomány ezzel szemben kilép az illúzióból, s feltár mindent, ami a gondolkodás - és cselekvés - megértéséhez, modellálásához és újrateremtéséhez szükséges. Egy radikális kognitív tudomány a tudat konceptuális uralásának, manipulálásának és létrehozásának isteni pózában ülne tort az összes embertudomány fölött. A tudat alakítható lenne mint a test, eszméket ültethetnénk el és gyomlálhatnánk ki, műtőasztalokra cserélhetnénk az általános iskolákat, és utcára tehetnénk az összes pszichoanalitikust, mert pár gyógyszeres üveg kiváltaná a munkájukat. Egy olyan kognitív tudomány tehát, mely az absztrakt redukciót a kivételesen hatékony modellezéssel kombinálná, valóban olyan gyarmatosító igényekkel léphetne fel, melyek ellen jogosak a kognitív tudomány esélyei ellen-manőverei. Egy ilyen tudomány volna a metafizika valódi destrukciója, és egyben a társadalom- és világalakítás új, minden eddiginél jelentősebb és erőteljesebb eszköze.

De lehetséges-e ez? Minden bizonnyal. Ugyanannyira lehetséges, mint az egyesített mezőelmélet vagy a rák ellenszere. Ezek közül egyik sem született még meg annak ellenére, hogy "szülőtudományaik" több száz évesek. Kérdés, mennyi joggal várhatunk efféle sosemlátott totális sikert egy olyan pár évtizedes kutatási programtól, mint a kognitív tudomány. A siker lehetőségét azonban, minden kételytől függetlenül, nem tagadhatjuk. A kérdés ekkor az: mit szegezhetünk szembe egy ilyen vízióval?

Mondandóm lényege, hogy ezzel a vízióval nem lehet semmiféle filozófiai érvet szembeszegezni. A filozófia nem tudja bebizonyítani, hogy ilyen tudás nincs, ahogy ötszáz évvel ezelőtt sem tudta volna bebizonyítani a DNS létét vagy nemlétét. A filozófia csak azt mutathatja ki, hogy a kognitív tudomány kutatási programjában egy rejtett teleológia bújik meg. Ezt a teleológiát próbáltam a fentiekben a felszínre hozni, és gondolati alappilléreit azonosítani. A teleológiák és világmodellek közti választást azonban nem lehet racionálisan egyértelművé tenni. A filozófia nem cáfolhatja, hogy biológiai robotok vagyunk, akiknek minden döntése okozat, öntudatuk pedig - melynek gazdagságáról, álmairól és reményeiről sok ezer év kultúrája szólna - puszta illúzió, melyet ráadásul manipulálni lehet. Sokkal fontosabb viszont, hogy a filozófia felhívhatja rá a figyelmet, hogyan lép ki a természettudomány egy ilyen valóságkép implicit posztulálásával a saját területéről, és téved öntudatlanul a mítosz területére. Mindaddig ugyanis, amíg a szóban forgó szuperelmélet megérkezik, a kognitív tudomány összes nagy célja puszta ígéret: nyugodtan mondhatjuk, hogy messianisztikus ígéret. A meglevő (egyelőre igen csekély) eredmények szolgálnak az eljövendő végső válaszok fedezetéül, ám az eljövendő végső válaszokat egyedül a hit alapozza meg. A kognitív tudomány radikális víziójának hit-magja van: ezért képes olyan erős felsőbbrendűségi érzést és cselekvési lendületet gerjeszteni, mint minden, magát objektíve megalapozottnak vélő hitrendszer.

A kognitív tudomány implicit teleológiájával szemben a filozófia csak saját tudatos kontra- vagy antiteleológiáját állíthatja szembe: a totálisan megmagyarázott vagy kontrollált világgal szemben egy olyan világ képét, ahol van szabad akarat, és az emberiség művészete, gondolkodása és erkölcse nem kémiai melléktermék, hanem szuverén formáló erő. A filozófia két dolgot adhat: reményt, hogy így van, s reflektált hitet, hogy így lehet. A filozófiát önreflexiója kényszeríti rá, hogy ne süppedhessen semmiféle végső determináló magyarázatba, de talán épp ez a bizonytalanság, a valóságképnek ez a lezáratlansága sugallja, hogy a tudat szingularitására csak rákérdezni tudunk: hogy külső módszerekkel csak üldözni lehet, birtokolni nem.

3. A fentiekben Boros János tanulmányának az 1b pontban elemzett filozófiai ellenérveit próbáltam továbbfejteni. Gondolatmenetem azt a - Boros által gazdag filozófiai példákkal illusztrált - tézist vette alapul, miszerint az emberi tudnak létezik olyan dimenziója, mely csak a filozófia számára hozzáférhető, a kognitív tudomány számára nem. Ez a tézis tenné lehetővé a két tudományág demarkációját a tudatvizsgálat területén, és önálló értéket adna utóbbiban a filozófiának. Érvelésem annyiban egészítette ki Boros tanulmányát, hogy egy nagyon egyszerű tudatmodellt ütköztetett a kognitív tudomány egy lehetséges radikális stratégiájával, és megpróbálta kimutatni, hogy utóbbiban egy mitikus (zárt világképet posztuláló) teleológia rejlik, olyan megismerési érdek, melynek felülvizsgálatára maga a kognitív tudomány nem biztosít teret. A felülvizsgálat terepe, a filozófia, noha formálisan nem uralható, és előbb-utóbb minden, természettudományos módszerekre áttérő tudományág kiveti magából, aktuális maradhat annak a tudatnak a számára, mely a redukálhatatlanság tudatában építi saját kultúráját.


Kulcsszavak: kognitív tudomány, elmefilozófia, mesterséges intelligencia, agykutatás, tudatfilozófia, megismerési érdek, Husserl, Heidegger, Adorno, Horkheimer, Habermas, Th. Nagel


1 Magán a kognitív tudományon belül fejtett ki moralizálás nélkül ilyen típusú érveket pl. Thomas Nagel (1991a; 1991b). Tisztában vagyok vele, hogy e ponton olyan kérdéskört érintek, mellyel a mind-body problem, other minds stb. címszavak alatt az analitikus filozófia külön ágai foglalkoznak. Cikkem célja nem e diskurzus bővítése, hanem a kognitív tudomány megismerési érdekeinek kritikája. E kritika nem próbál, és nem is lenne képes a test-lélek kérdés és a vonatkozó más szakágak bármelyik szerzőjével versenyre kelni.

2 A determináltsággal kapcsolatos kifogásokat néha azzal szokták lesöpörni az asztalról, hogy a kvantummechanika már rég bebizonyította, hogy a fizikai jelenségek nem determinisztikusak, és tökéletes modellezésük elvi akadályokba ütközik. A kiszámíthatóság képzete, hangzik ez az okoskodás, egy mechanisztikus világszemlélet öröksége, és a tudomány kritizálására ma már nem alkalmazható. - Eltekintve attól, hogy a tudat és a kvantumfolyamatok közti kapcsolódás pontos megvilágítása alighanem a kognitív tudomány kevésbé kidolgozott területei közé tartozik, ez az ellen-ellenérv azért sem tartható, mert egy sikeres kognitív tudomány - természettudományos jellege miatt - szükségképpen a predikcióra kell hogy épüljön, még ha ez a predikció részleges is. Noha egy koherens és kiterjedt tudatmodell léte nem jelentené, hogy minden egyes ember viselkedése és gondolkodása pontosan megjósolható, azt igenis jelentené, hogy a gondolkodást természettörvények irányítják, melyekbe maga a természet visz bele zavaró tényezőket, és a tökéletes jóslatok hiányát ez utóbbi körülmény, nem pedig a szabad akarat okozza. A tudatot lefedő törvények léte vagy nemléte számít itt, nem az, hogy konkrét emberek viselkedése előrelátható-e velük.


IRODALOM

Adorno, Theodor W. - Horkheimer, Max (1990): A felvilágosodás fogalma. In: Adorno, Theodor W. - Horkheimer, Max: A felvilágosodás dialektikája. Gondolat-Atlantisz, Budapest, 19-62.

Boros János (2004): A kognitív tudomány esélyei. Magyar Tudomány. 11, 1269-1276.

Habermas, Jürgen (2005): Megismerés és érdek. Jelenkor

Heidegger, Martin (1994): Tudomány és eszmélődés. In Tillmann József A. (szerk.): A későújkor józansága I. Göncöl, Budapest, 48-68.

Husserl, Edmund (1998): Az európai tudományok válsága. Atlantisz, Budapest

Nagel, Thomas (1991a): Brain Bisection and the Unity of Consciousness. In: Nagel, Thomas: Mortal Questions. Cambridge University Press. 147-164.

Nagel, Thomas (1991b): What Is It Like To Be a Bat? In: Nagel, Thomas: Mortal questions. Cambridge University Press. 165-180.


<-- Vissza a 2005/10 szám tartalomjegyzékére