Magyar Tudomány, 2004/8 865. o.

Tudományterületek új határain

KRITIKÁK


Közéleti kommunikáció. Szerkesztette Buda Béla és Sárközy Erika

*

Közélet és kommunikáció. Szerkesztette Jenei Ágnes

A kommunikációkutatás, azon belül is a társadalmi kommunikáció sajátos területe, a közéleti kommunikáció valószínűleg nem véletlenül került az elmúlt néhány év társadalomtudományi érdeklődésének homlokterébe. E terület feltérképezésére alakult meg az Erasmus Közéleti Kommunikációs Intézet, amely könyvsorozata a társadalmi változásokat a társadalmi kommunikáción keresztül igyekszik nyomon követni - s ezen érdeklődésnek köszönhető a Budapesti Közigazgatási és Államigazgatási Egyetem Államigazgatási Karának Kommunikációs Tanszéke által szervezett konferencia is, melynek anyagát a kar Közéleti Tanulmányok sorozatának hatodik számaként jelentették meg.

Az időrendben elsőként publikált kötet az Erasmus Intézet kutatási programja első szakaszának eredményeit foglalja össze, jelezve a főbb kutatási területeket, azok jelenlegi eredményeit és további válaszra váró kérdéseit. A tanulmányokat e szerint három csoportba rendezi: először bemutatja a fogalmi rendezés kísérleteit, majd körüljárja a közéleti kommunikáció néhány főbb színterét, s végül vázolja az elektronikus kultúra nagy kihívásait. A konferenciakötet központi témája a közigazgatási szervek külső kommunikációja: e szerint közli az előadásokat és a hozzájuk kapcsolódó korreferátumokat. Ha a két kötetet együtt szemléljük, ugyanazt a jelenségkört több oldalról megközelítve árnyalt képet kaphatunk a közéleti kommunikáció jelenlegi főbb problémáiról.

Horányi Özsébtől és Terestyéni Tamástól mindkét kötetben olvashatunk egy-egy írást: ezeket érdemes a megjelenés egymásutánjában elolvasni, nagyon jól kiegészítik egymást. Horányi szigorú elméleti alapossággal gondolja végig a téma alapkérdéseit, bemutatva az általa használt kommunikációelmélet alapfogalmait, majd karakterizálva a kommunikatív színtereket a közéleti kommunikáció szempontjából. Felsorolja a közélet fogalom néhány használatát, majd ez alapján felsorolja a közéleti kommunikáció színtereinek típusait, melyeket a második tanulmányban részletesebben is bemutat.

Terestyéni Tamás tanulmányai az együttműködés és konfrontáció, illetve az igazság és hatékonyság kérdéseit vizsgálja a közéleti kommunikációban. Az első írás egy szélesebb perspektívában a rendszerváltást értelmezi a popperi "zárt társadalom - nyitott társadalom" megkülönböztetés alapján, majd bemutatja a két társadalmi paradigmára jellemző kommunikáció különbségeit. Terestyéni kutatási témának ajánlja a közéleti kommunikáció defektusait (értve alatta a demokrácia játékszabályainak ellentmondó nyilvános kommunikációkat), majd bemutatja ennek egy típusát, amelynek legfőbb sajátossága, hogy konfrontációt visz azokba a kommunikációs helyzetekbe, amelyekben inkább az együttműködő vagy legalább kompromisszumra hajló megnyilvánulás lenne a demokratikus. A tanulmányt záró néhány esetbemutatás már akár bevezető is lehetne a másik íráshoz, amely szintén konkrét példákon keresztül vezet be elméleti fogalmakat, amik segítségével sok szempontból érthetőbbé válik jelenünk közéleti kommunikációs zűrzavara.

Ha egyesíteni lehetne a két kötetet, a hazai kommunikációkutatás két kiemelkedő alakjának írásai után, de még a fogalmi alapvetés témakörben ajánlanám Karácsony András írását, amely a luhmanni kommunikációfelfogás alapján vizsgálja meg a jog problémavilágát, s hogy hogyan koncipiálható kommunikációként a jog. (Az ő előadásának korreferátora Tamás András volt, aki a kommunikációelméletet a jog felől közelítette meg.) Az Erasmus Intézet kötetében Schleicher Nóra írása a közéleti kommunikáció nyelvének problémáit veszi szemügyre a globalizációs, illetve nemzetközi folyamatok tükrében.

Ha tematikus bontásban nézzük, a közéleti kommunikáció főbb színtereit taglaló részben tárgyalandó Buda Béla alapos és a téma szempontjából fontos tanulmánya a hivatalok demokratikus átalakulásának egyik alapfeltételéről, az ügyfélbarát kommunikációról. (A tanulmány mintegy kárpótol azért a hiányérzetért, amit az Erasmus-kötet kapcsán érezhetünk, ahol is Buda Béla nevét csak szerkesztőként olvashatjuk.) Buda Bélának a társadalmi-politikai közéletet taglaló írása - Terestyéni Tamásnak a politika, Ferencz Zoltánnak az önkormányzatok felőli megközelítésével együtt olvasva - egy működőképesebb demokrácia alapjait körvonalazza, az elméleti keretet mintegy a konkrét gyakorlat felé tágítva. (Buda Béla korreferátora Csuth Sándor volt, aki az ügyfélszolgálatot a szervezeti oldaláról közelítette meg.)

Ugyanebben a blokkban lenne elhelyezhető Vári Anna esettanulmányokat tartalmazó anyaga, amely három példa segítségével azt a folyamatot mutatja be, melynek során a rendszerváltást követően az önkormányzatok megváltozott szerepeiket igyekeztek kezelni. Az Erasmus-kötet egyik szerkesztője, Sárközy Erika írásában a magyar politikai kultúrát vizsgálja a rendszerváltás kommunikációs következményei tükrében.

A közéleti kommunikáció egy sajátos - Horányi Özséb kifejezésével élve - "kollektív ágense" illetve színtere az egyház, az egyházak. Horányi Özséb és Szilczl Dóra tanulmányában a magyar egyház(ak)ban bekövetkezett változások és a rendszerváltás összefüggéseiről olvashatunk. Ahogy az egyházak mozgástere bővült, úgy változtak az egyházi kommunikáció keretei és fórumai is. A tanulmány szerzői vizsgálták az egyházak legitimáló és karitatív funkcióit, vázolták az egyházak közéleti szereplésének típusait (társadalommal együttműködő, társadalmat segítő, társadalomba behatoló- és társadalomból kivonuló egyház), felvetették a közélettől való visszavonulás, a klerikalizmus és a felvállalt kommunikációs témák problémáit, illetve befejezésül felsorolták azoknak a jövőbeli funkció- és diszfunkció vizsgálatoknak kérdéseit, amelyek fontosak lehetnek abból a szempontból, hogy miként működik vagy nem működik az egyház mint a társadalmi integráció színtere.

A közéleti kommunikációról beszélve nem tekinthetünk el az új kommunikációs médiumoktól: e témakörben mindkét kötetben olvashatunk írásokat. Szakadát István tanulmányában tisztázza a digitális kultúra alapfogalmait, bemutatja alapvonásait, majd vázolja a hálózati nyilvánosság és a politika lehetséges kapcsolatait. Pintér Róbert megvizsgálva az információs társadalomról folyó főbb diskurzusokat, bemutatja az ezekben található közkeletű információs elképzeléseket, az ezekhez tapadó attitűdök forrásait, s azt, hogy ezek hogyan torzítják a feltárandó valóságot. E diskurzusokra reflektálva a szerző szerint három probléma bontakozik ki: a megfigyelhetőség, a hozzáférhetőség és az információs túltelítettség, illetve a technorealizmus problémaköre. E két tanulmányhoz kapcsolhatjuk a BKÁE-ÁIK által kiadott kötetből Tózsa István írását az elektronikus adat- és információátvitel eszközeinek alkalmazási problémáiról a helyi közigazgatásban. Ez a problémafelvetés Horányi Özséb előadásához kapcsolódott mint korreferátum - ahogy korreferátumként hangzott el Jenei Ágnes felvetése is a média felelősségéről, csatlakozva Terestyéni Tamás előadásához, mintegy illusztrálandó az abban felvetett kompetitív kommunikációs stratégiákat.

A magyar társadalomtudományi kutatásban egyértelműen pozitív eredmény az Erasmus Intézet működése és kiadványsorozata, s ugyanígy szélesebb közönség érdeklődésére tarthat számot a Közigazgatási Tanulmányok bemutatott kötete is. A mai kor kihívásaira érzékeny magyar értelmiség szellemi tájékozódásához mind több hasonló kiadványra lenne szükség a hazai könyvpiacon. (Szerkesztette Buda Béla és Sárközi Erika: Közéleti kommunikáció. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2001. 140 p.; Szerkesztette Jenei Ágnes: Közélet és kommunikáció. Budapest, BKÁE-ÁIK, 2001. 108 p.)

Farkas Edit

egyetemi tanársegéd, Pázmány Péter Katolikus Egyetem


Buda Béla: A pszichoterápia alapkérdései

Buda Béla egyik legújabb kötete, ahogy arra a szerző korábbi munkáiból is következtetni lehet, s ahogy azt az alcím is mutatja, a pszichoterápiát a kapcsolat és kommunikáció oldaláról közelíti meg. A tanulmánygyűjteményt nemcsak a pszichoterápiával aktívan foglalkozók forgathatják haszonnal, hanem mindenki, aki érdeklődik a mentálhigiénés és kommunikációs kérdések iránt. A könyv első, huszonhét írást tartalmazó változata 1993-ban jelent meg, majd néhány, egyébként nehezen hozzáférhető írással kiegészítve 1999-ben. Ennek újabb kiadása a jelen kötet, amely tematikusan csoportosítva nyolc fejezetben összesen harminchat írást tartalmaz.

Buda Béla mind praxisában, mind írásaiban a pszichoterápiát tágabb perspektívában, szociokulturális és társaslélektani alapjaiban, kommunikációs folyamataiban, az orvoslás hagyományos lélektani összefüggéseiben szemléli. Ezt tükrözi a kötet szerkezete is, amely az alapkérdéseket, alapfogalmakat bevezető írások után más és más oldalról járja körül a gyógyító kommunikáció jellegzetességeit. A kötet egésze hűen tükrözi a szélesebb tudományos perspektíva, a társadalomtudományi gondolkodásmód és szabad kritikai szellem igényét.

A pszichoterápia alapkérdéseibe bevezető rész első két tanulmánya a megváltozott orvos-beteg kapcsolat okait, kommunikációs jellegzetességeit és terápiás lehetőségeit veszi szemügyre, majd illusztrálja egy konkrét területen, a nőgyógyászatban. A harmadik tanulmány kommunikációelméleti megközelítése amellett érvel, hogy a kommunikáció szabályszerűségei csakis a kommunikációban részt vevők közötti viszonyok fejlődési állapotának függvényében értelmezhetők - ez a viszony azonban az interakciók folyamatának előrehaladtával állandóan változik. Az emberi kapcsolat olyan dinamikus közös információs rendszer, amelyben nemcsak a verbális tartalmak, hanem az interakciók formai sajátosságai is információt jelentenek. Az egyes kapcsolatfázisokban kialakuló normák adják a kommunikációs megnyilvánulások fő értelmezési keretét - nem pusztán az általános közös kód szabályai. A fogalmi alapvetés utolsó két tanulmánya a pszichoterápiát történetiségében tekinti át, ismertetve a különböző irányzatokat, modelleket, módszereket és a terápia hatásmechanizmusait.

A következő fejezet a terápiás kapcsolat szociológiai hátterét vázolja fel Talcott Parsons szerepelméletének fogalmai segítségével és annak kritikai továbbgondolásával. A beteg-orvos kapcsolat megértésében alapvető a kommunikáció elemzése; zavarainak forrásai is leggyakrabban itt kereshetők.

A negyedik témakör (a számozásban szerepel a bevezetés is) első két tanulmánya a kommunikatív hatás alaptényezőit vizsgálja: először beszél a közvetlen emberi kommunikáció befolyásoló aspektusáról, s ennek jelentőségéről a pszichoterápiában, majd az empátia jelenségéről és jelentőségéről a pszichiátriában. E rész utolsó két írása sokoldalú és alapos bemutatását adja a telefonos lelki elsősegélynyújtásnak.

Központi jelentőségű a könyv ötödik része, amely a nyelv, a kogníció és a személyiség szemantikai rendszere vetületében beszél a kommunikációról. Először ismerteti az ún. stanfordi iskola nyelvről és kommunikációról vallott felfogását. Gregory Bateson észrevette, hogy a kultúra kommunikációs folyamatokban él és változik, s ugyanezen folyamatok formálják és fejlesztik a kultúrában felnövő emberek személyiségét. E folyamatokban meglátta a nyelvi szimbólumok és a nem-verbális csatorna jelentőségét. Bateson szerint a kommunikáció a pszichiátria közege, hiszen minden ide vonatkozó történés kommunikációs folyamatok része, illetve eredménye. Felfogásában a kommunikáció két alapmodalitása a szándékolt és az akaratlan kommunikáció. A legszabatosabb és legegyértelműbb információátadás is tartalmazhat aktuális mögöttes értelmet, amely a közlés megfogalmazásából, szórendjéből, hangsúlyozásából és külsőségeiből áll elő, s amely rejtett utalásként jelentkezik.

E rész második tanulmánya röviden bemutatja a modern pszichológia személyiségelméleteit, majd kiemeli a kognitív struktúráknak kiemelkedő jelentőséget tulajdonító személyiségelméletek közös vonásait. Ezen elméletek fundamentális jelentőséget tulajdonítanak a nyelvnek. Ha feltételezzük, hogy a kognitív struktúrák voltaképpen szemantikai struktúrák, akkor ebben a perspektívában a nyelv nem egyszerűen kódrendszer, hanem lényeges személyiségszervező- és formáló erő, a személyiség szerkezetének és működésének fontos eleme. A fejezet utolsó tanulmánya először ismerteti a tudattalan koncepcióját a pszichoanalízis különböző elméleteiben, majd rámutat, hogy a tudattalan koncepciója körüli vizsgálódások összekapcsolhatók az emberi emlékezés és pszichikus információs rendszer kérdéseivel. A jelentések többnyire fogalmi kategóriákba sűrítettek, s a köztük lévő összefüggés-hálózat segíti a viselkedésszabályozást. Ezek a kognitív konstrukciók annál kevéssé tudósíthatóak, minél inkább elvontak. A pszichoanalitikus terápia során a tudatos, illetve tudatosítható és a viselkedés vezérlésében aktív én szemantikai rendszerének erősödése és integrációja történik. A tudattalan tehát nem egy önálló entitás, hanem egy megismerési módhoz, folyamathoz, alkalmazott pszichológiai módszerhez kötött időszakos koncepció, amely arra szolgál, hogy elméletileg kifejezhetővé tegye a viselkedés és élményszerveződés szemantikai tényezőit.

A következő tanulmánycsoport a pszichoterápia hatékonyságvizsgálatainak tanulságait vonja le. Rámutat, hogy az integratív szemléletmódban a pszichoterápia mozzanatai, folyamatai újraértelmeződnek az interperszonális kommmunikáció elméletének koncepcióiban, s ez lehetővé teszi, hogy a különböző iskolák elveit közös nevezőre lehessen hozni. Eszerint a pszichoterápia szabályozott társaslélektani keretben folyó, rendszeres és folyamatszerű tevékenység, melynek során kommunikációs eszközökkel megy végbe a személyiség- és magatartásváltoztatás. A különböző irányzatok integrációs lehetőségeit történetiségükben is bemutatja, megvilágítva az egyes irányzatok interakciójának tudományelméleti és gyakorlati jelentőségét. E fejezet utolsó két tanulmánya a pszichoterápia lehetőségeit vizsgálja a mozgásszervi betegségekben, majd a depressziót értelmezi a pszichodinamikus elméletek keretében.

Az utolsó előtti rész határterületi és empirikus kérdéseket tárgyal. Az első néhány írás a csoportpszichoterápia elméleti és gyakorlati kérdéseit tekinti át, majd a mai tudományos ismeretek fényében értékeli Ferenczi Sándor munkásságát és életművét. Itt ovashatunk két írást a sportpszichológia témakörében, néhány szempontot a grafológia tudományos értelmezéséhez és kritikájához, végül az Eugene T. Gendlin divatos önismereti és személyiségfejlesztő, a "fókuszolás" módszerét tartalmazó, magyarul is megjelent könyvéhez írt előszót.

Az utolsó csoportba (mint már a megelőzőbe is) különböző műfajú és különböző tematikájú írások kerültek. Az első tanulmány rámutat a pszichoterápia és kultúra kapcsolataira. Beszél a pszichoterápiás kultúráltság tényezőiről, illetve a műveltség és pszichoterápia iránti befogadókészség összefüggéseiről. Több oldalról körüljárva a kultúra fogalmát, értelmezi a pszichoterápiás gyakorlatokat. Itt olvashatunk egy rövid vázlatot a placebo kérdésköréről, majd egy tanulmányt az alkoholizmus családpatológiájáról és családterápiás lehetőségeiről. Ez után következik egy rövidebb írás, amely ismételten a pszichoterápia szomatikus alkalmazásának lehetőségeit tekinti át. A kötetzáró rövid írás Adolf Dittrich és Christian Scharfetter Ethnopsychotherapie című könyvét ismerteti, felhíva a figyelmet a téma jelentőségére. A könyv végére Buda Béla néhány előadásvázlatot rakott, mintegy jelezve, hogy amit láttunk, az csak egy töredéke a munkásságának. Reméljük, hogy még sok hasonló válogatáskötetet olvashatunk tőle. (Buda Béla: A pszichoterápia alapkérdései: Kapcsolat és kommunikáció a pszichoterápiában. Válogatott tanulmányok. Budapest, Országos Alkohológiai Intézet, 2001. 3. bővített kiadás, 344 p.)

Farkas Edit

egyetemi tanársegéd, Pázmány Péter Katolikus Egyetem


Metaforakeresés (György Péter: Memex)

György Péter Memex című könyve produktívan kapcsolódik a szóbeliség-írásbeliség paradigmaként emlegetett tradícióhoz: megjeleníti a maga külön bejáratú és nagyléptékű történetét arról, hogy hogyan képzeli a kulturális emlékezettárolók (és nem a kommunikációtechnológiai eszközök!) évezredeken átívelő változását, és története azért lesz különösen tanulságos, mert a múltból kimetszett pontokat hangsúlyozottan metaforaként használja a jelen megértéséhez. Azaz a történet immár hagyományosan kötelezővé vált, illetve újonnan behozott elemeinek "jelentés- és világteremtő erejét" igyekszik kiaknázni, ezáltal kilépve az e paradigmában is szokásos, a kötet írásaiban inkább interpretálandó hagyománynak, mint használható értelmezési keretnek titulált, puszta eseménygyűjtögetés tradíciójából.

Így például az egykori hangos olvasás elhalkulásának jelensége nem azért érdekli, hogy konstatálja az információhordozó változását és kutassa annak mentális következményeit, hanem azért, hogy a középkori könyvtárak mormoló zajának jelentése rávetülhessen a kimondás általi felidézés mindennapi formájára (például egy emlékmű vagy egy sírkő előtt) vagy a virtuális multimediális kollektív interpretáció zörejére. Hasonló funkciójú a közelmúlt memóriatechnológiai utópiáinak (Memex, Xanadu stb.) felsorakoztatása is: a megvalósíthatatlan ötletek kidolgozásakor használt, sokszor valóságos inopia (szószegénység) kiküszöbölésére alkalmazott metaforák ugyanis éppen azért válnak fontossá, mert újraélesztett kontextusaikkal együtt képesek hozzásegíteni a ténylegesen működő virtuális világ alapvető jellemzőinek megértéséhez.

György Péter hat esszéje olvasása során számtalan ehhez hasonló metaforizációnak lehetünk tanúi, az orrunk előtt oldódnak el bebetonozottnak hihetett jelöltjüktől a cselekvések, a szavak. Így a gyűjtemény mögül kivész a gyűjtött, egyszeri példány, a kánon mögül a konszenzus. A nyelv persze nem bírható szóra a "mediális technológiai környezet aktuális metamorfózisának", illetve az "ettől a környezettől függő filozófiai tartalmak" vizsgálata nélkül. És valóban, az írások elsősorban az új technológia szülte kulturális szokásokat boncolgatják: a mit olvasni és a hogyan olvasni új formáit, az egymástól elzárt kulturális formák keveredésének mai jelenségeit stb. Mindezt hangsúlyozottan úgy teszik, hogy igyekeznek nem a megszokott, évszázadok óta bevált hagyomány letéteményesének szempontjait számon kérni, inkább csak használható retorikai alakzatként illesztik be azokat a történetbe.

Ez persze a Gutenberg-galaxis szülöttje számára korántsem egyszerű. Ahogyan György Péter a hagyományos értelmezési keretből való kilépési szándékát explicitté teszi ("a magam részéről semmi értelmét nem látom, hogy a nem elektronikus környezetben létrejött normák betartását várjuk el az elekronikus világban írott szövegfajtákon"), úgy óhatatlanul hangot ad olykor mégis az abból a szempontrendszerből szóló aggodalmainak is ("a technológia globális, de minden eddiginél riasztóbb mértékben hiányzik az univerzalizmus szándéka"). E természetes kulturális identitászavar - amelyre való reflexióként értelmezhető magának a könyvnek a vászonkötése, illetve az egyes fejezetcímek utalása - azonban csak hozzásegít jelenünk és az a mögé épített új történelmünk érzékeny építgetéséhez. (György Péter: Memex. A könyvbe zárt tudás a XXI. században. Budapest, Magvető, 2002. 267 p.)

Blaskó Ágnes

doktorandusz, Pécsi Tudományegyetem Kommunikációs doktori program


Kérészéletű jóslatok (Virtuális Egyetem Magyarországon)

A virtuális egyetem kiépítésének szükségességére, elkerülhetetlenségére bőséggel hozhatók érvek, akárcsak a jóslatok alátámasztásához, amelyek annak esetleges egyeduralmáról és majdani működése mikéntjéről szólnak. Az érvgyűjtés folyhat az egyetemek vagy a kommunikációs eszközök kiváltotta emberi reakció történeti vizsgálata alapján csakúgy, mint a számítógép-használat által felvetett pszichológiai és szociológiai kutatások vagy a már működő távoktatási formák eredményeinek mérlegelésével. Magyarázatok, adatok, ötletek bőven akadnak ahhoz, hogy létrejöjjön egy történet, melynek végpontja a jövőbe fut, és a virtuális egyetem felvirágzását mutatja tanulságként. Arra is hamar fény derül, hogy ugyanazon predikció létrehozható ugyanazon tények különböző értékelésével.

Így például hihető Neil Rudenstein, a Harvard elnökének érvelése, miszerint "az internet struktúrái és munkamódjai, valamint az egyetemi tanítás és tanulás struktúrái és munkamódjai között nagyon szoros illeszkedés - egyfajta kritikus összezárulás - áll fenn", azaz "az interneten a diákok hasonló módon végezhetik a munkájukat, mint a hagyományos tanulás során (a könyvtárakban, osztálytermekben, előadókban, szemináriumokon, informális vitakörökben, laboratóriumokban, dolgozatok és beszámolók írása és szerkesztése közben)" (55-56.).

Ugyanígy elfogadható azonban Nyíri Kristóf gondolatmenete, aki a virtuális egyetemben részben éppen a forrásokhoz való visszatérés lehetőségét látja, amikor a középkori egyetem céljait és eszközeit hozza analógiaként. Rámutat ugyanis arra, hogy a középkorban a tudományos és a szakképzés között korántsem volt akkora szakadék, mint a mai hagyományos egyetemeken. A tudomány alapvetően mindig gyakorlati irányultságú volt, még ha ennek ténye az idők folyamán el is homályosult. A bölcsészettudomány feladata pedig eredetileg "a mindenkori új kommunikációs közeg sajátosságainak megismerése, azzal a célzattal, hogy az új ismeret a mindennapi életben - az üzletben, az oktatásban, a politikában - hasznosuljon." (141.). Nyíri szerint pedig úgy tűnik, az egyetemi képzéssel szembeni elvárások ma ismét ehhez hasonlók, s a virtuális egyetem képes lehet arra, hogy az új elvárásoknak megfeleljen.

A Virtuális Egyetem Magyarországon című kötet egyszerre enged betekintést az érvelések változatosságába és változásába egyrészt néhány témába vágó tanulmány felsorakoztatásával, másrészt Nyíri Kristóf 1997-től 2001-ig adott, egymás mellé állított nyilatkozatainak gyűjteményével, amelyek a magyar-amerikai közreműködéssel induló virtuális egyetem, az UNIWORLD filozófiájáról, tervezési és megvalósítási fázisairól tájékoztatnak. Az interjúk egymásutániságából szépen kirajzolódik az, ahogyan Nyíri Kristóf véleménye a szaporodó gyakorlati tapasztalatok hatására változik például az Internet English irodalmi magyar nyelvre tett lehetséges hatásáról, a "kőegyetem" és a virtuális egyetem egymásmellettiségének lehetőségeiről, a tanár és a tanulótársak face-to-face találkozásainak szükségességéről.

A könyv egésze, interjúkkal, tanulmányokkal és a UNIWORLD (http://www. uniworld.hu), valamint a Nyitott Egyetem (http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/) kurzusainak talán fölöslegesen papíralapúvá tett szemelvényeivel különös dologról tanúskodik. Arról, hogy az információs forradalom gyors fejleményei soha nem tapasztalt helyzetbe hozzák a gondolkodó, a világát értelmezni vágyó és ezért óhatatlanul jóslásokba bocsátkozó embert: teóriáit, magyarázatait a valóság eddig nem tapasztalt gyorsasággal falszifikálhatja. Ennek ellenére a történetképzés szükségessége természetesen nem vonható kétségbe, de úgy tűnik, hogy a gyors változások és azok beláthatatlan következményei okán fontosabb a virtuális egyetem kiépítésének és az Internet használhatóságának gyakorlati kérdéseivel foglalkozni. (Kovács Gábor közreműködésével összeállította Nyíri Kristóf: Virtuális Egyetem Magyarországon. Typotext, Budapest, 2003)

Blaskó Ágnes

doktorandusz, Pécsi Tudományegyetem Kommunikációs doktori program


<-- Vissza a 2004/8 szám tartalomjegyzékére