JOHANNA GRANVILLE

Megtorlás Budapesten. Szovjet invázió és normalizáció, 1956–1957

A véres szovjet megtorlás elõestéjén, 1956 novemberének elsõ napjaiban, az amerikai kormány szemében nem az oroszok voltak a legnagyobb bûnösök, hanem saját szövetségeseik: a britek és a franciák. John Foster Dulles, amerikai külügyminiszter, 1956. november 2-án telefonált az Egyesült Államok ENSZ-nagykövetének, Henry Cabot Lodge-nak a “szuezi válság” során Egyiptomban végrehajtott francia és brit katonai cselekményekkel kapcsolatban. “Ki akarnak kerülni a rivaldafénybõl, és azt akarják, hogy mi hárman összetartsunk [az ENSZ-ben]” — mondta Dulles. Lodge Dullesnek adott válaszában kifejtette: “Érzelmileg érzékeny állapotban vannak, és azt mondják, rossz benyomást kelt majd odahaza, ha mi gyorsan a vádlottak padjára ültetjük õket, az oroszokkal pedig elnézõek vagyunk.” Dulles kemény maradt: “Gúnyolódásnak számít tõlük, hogy bombákat zúdítanak Egyiptomra és közben elítélik a Szovjetunió tetteit, amelyek talán nem is olyan súlyosak.”¹

Valójában nem meglepõ, hogy az igazságszeretõ John F. Dulles akkor úgy gondolta, hogy a szovjetek magyarországi katonai akciója “nem is olyan súlyos”, mint a briteké és franciáké, akiknek — mint a zsidó-keresztény civilizáció tagjainak és amerikai szövetségeseknek — máshogyan kellett volna viselkedniük. A legbrutálisabb szovjet beavatkozás csak késõbb, november 4-én történt.

Persze a második, november 4-i véresebb beavatkozás után a Szovjetunió a Nyugat szemében nem volt más, mint egy ravasz óriás, amely a reálpolitika hagyományát követve akkor avatkozott be, amikor a Nyugat figyelmét elterelte a szuezi konfliktus. A Nyugat feltételezte, hogy a szovjet és magyar elnyomószervek hatékonyan együttmûködtek a magyar “ellenforradalmárok” megleckéztetésében.²

Ma azonban, negyven évvel késõbb, a szovjet levéltári dokumentumokból³ és a résztvevõk visszaemlékezéseibõl tudjuk, hogy a Szovjetuniónak valójában nehéz-ségei voltak a magyarországi szövetségeseivel való együttmûködésben. Washington problémái Londonnal az angolok harciasságából és idejétmúlt gyarmatosítási ambícióiból származtak, míg Moszkva fõ gondja Budapesttel az volt, hogy a magyar vezetõk nem harcoltak elszántan. Ebben a tanulmányban a szovjet katonai intervenció és az azt követõ “normalizáció” idõszakát fogom megvizsgálni. Megkísérlem annak megvilágítását, hogy maga a szovjet hadsereg sem szerepelt mindig jól az elsõ beavatkozás (okt. 24.) alkalmával, valamivel jobban a második (nov. 4.) során. Még a “normalizáció” is több idõt és energiát igényel a szovjetektõl, mint azt nyugati megfigyelõk gondolták. Ennek részben a Szovjet Hadsereg, a KGB és a Belügyminisztérium (MVD) közötti koordináció hiánya volt az oka.

Ez a tanulmány négy kulcsfontosságú moszkvai archívum újonnan nyilvánosságra hozott dokumentumai alapján íródott.⁴ Bár ezek az iratok, amelyek Budapesten szolgálatot teljesítõ szovjet diplomaták hivatalos jelentései, hasznosak, elõvigyázattal kell kezelnünk õket, mint minden feljebbvalónak szánt jelentést.

Az “Iránytû” Terv

Bár a P. N. Lascsenko altábornagy vezetése alatt Magyarországon állomásozó szovjet “Speciális Alakulat” (Oszobij Korpusz) számára világos volt, hogy a lakosság ingerültsége növekvõben volt, az október 23-i tüntetés méretei minden várakozást felülmúltak. Eisenhower elnököt viszont váratlanul érte a dolog. Emlékirataiban, a Magyarországról szóló fejezet bevezetõjében John Miltont idézte: “Elszabadult az egész pokol.”⁵

Budapesten nem voltak szovjet csapatok; a Speciális Alakulat egységei Székesfehérvárott, Gyõrött, Szombathelyen, Kecskeméten, Szolnokon, Szegeden, Debrecenben és Pápán állomásoztak. Több fent említett városban már elõfordultak a szovjet csapatok elleni kisebb fenyegetések és támadások,⁶ és a budapesti Szovjet Nagykövetség gyakran eligazításban részesítette a Speciális Alakulatot az aktuális helyzetrõl.⁷ A gyõri Szovjet Konzulátus is információforrást jelentett, mielõtt megszûnt 1956 júliusában.⁸ Tehát a Speciális Alakulat meglehetõsen jól informált volt a növekvõ válságról, az október 23-i és 24-i “események” mégis váratlanul érték.

A szovjet csapatok október 24-én, hajnali 2:15-kor lépték át a magyar határt Csopnál, Beregszásznál és Vyloknál. Az “Iránytû” (Kompasz) fedõnevû szovjet haditerv szerint az eredetileg Magyarországon kívül tartózkodó 128-as tüzérosztag és a 39-es gépesített hadosztály került bevetésre a felkelés leverésére.⁹

Attól eltekintve, hogy az elsõ beavatkozás nem oldotta meg a politikai problémákat, maga a intervenció végrehajtása sem volt olyan zökkenõmentes, mint amilyen elvileg lehetett volna: elszigetelt csoportok még sokáig kitartottak a szovjet hadsereg ellen. Jevgenyij Ivanovics Malasenko szerint, aki akkoriban a Speciális Alakulat fõhadiszállásán az egyik hadmûveleti csoport vezetõje volt, õ Moszkvától 1956 júliusában arra kapott utasítást, hogy készítsen egy Magyarországra vonatkozó “rendvisszaállító” katonai tervet. Beszámolójában Malasenko leírja az akadályokat, amelyekbe a Speciális Alakulat ütközött. Elõször is, a rangidõs szovjet képviselõ a Magyar Honvédelmi Minisztériumban, M. F. Tihonov fõhadnagy — akinek fõ kötelessége az volt, hogy a Speciális Alakulatot a magyar csapatok adataival ellássa — tájékozatlan volt. Malasenko “egyetlen kérdésére sem tudott válaszolni”, és arra kérte: jöjjön vissza két-három nap múlva.¹⁰

1956 júliusáig a szovjet hadseregnek nem volt terve a magyarországi hadmûveletekre vonatkozólag. A szovjet terv kapkodva készült el (“néhány nap alatt”), annak a tervnek az alapján, melyet a magyar vezérkar vázolt fel a magyar hadsereg, a biztonsági erõk és a rendõrség együttes bevetésérõl. Harmadszor, a magyar csapatok megbízhatatlannak bizonyultak, így a szovjetek megváltoztatták az “Iránytû” tervet úgy, hogy kizárták a magyarokkal való együttmûködést.¹¹ Október 23-án, amikor a Rádió épületénél elkezdõdött a lövöldözés, a magyar erõk elõször a helyszínre siettek, hogy erõsítést nyújtsanak az épületet õrzõ államvédelmi hatóságnak (ÁVO), de ezek rövid tétovázás után a tömeghez csatlakoztak.¹² Az egy évvel az események után készült ENSZ-beszámoló szerint a magyar hadsereg összességében összeomlott már a felkelés kezdetekor; “egyes egységek a lázadók oldalán harcoltak”. “Egyetlen példa sem volt arra, hogy a magyar csapatok a szovjetek oldalán saját honfitársaik ellen küzdöttek volna.”¹³ Bár az egyes beszámolók eltérnek a magyar katonák engedetlenségének mértékét illetõen, minden megfigyelõ és kutató megegyezik abban, hogy szovjet szemszögbõl a magyar katonaság nem volt megbízható, bár Malasenko szerint a “szovjet tankokat a Rádióhoz kísérõ magyar tankok közül csak egy pártolt át”.¹⁴ Mikojan és Szuszlov viszont elismerték, hogy október 24-én legalább egy teljes magyar “zászlóalj fellázadt”, legyõzve a magyar állambiztonsági alkalmazottakat, akik “erõteljes ellenállást mutattak a lázadókkal szemben”, és másképpen megnyerték volna a csatát.¹⁵

Néhány tudósítás szerint a szovjet erõk sem voltak mindig megbízhatóak. Akadt példa arra, hogy szovjet katonák magyarokkal barátkoztak,¹⁶ és Allen Dulles, a CIA igazgatója szerint arra is, hogy szovjet tankok dezertáltak.¹⁷

A magyar katonaság megbízhatatlansága ellenére a szovjet katonai és politikai vezetõk körében még a válság tetõpontján is az a nézet uralkodott, hogy a magyar hadsereg és biztonsági szervek képesek és hajlandóak “elintézni a dolgokat”. Bár az október 28-i tûzszünet után, egészen október 30-ig voltak még elszórt “lázongások”, Mikojan és Szuszlov már október 24-én úgy vélték, hogy támaszkodhatnak a magyarokra. Magabiztosan írták Moszkvának: Mivel az események fordulóponthoz érkeztek, úgy döntöttünk, hogy bátrabban fogjuk a magyar egységeket felhasználni járõrözésre, gyanús elemek és a kijárási tilalmat megszegõk õrizetbevételére és fontos épületek (pályaudvarok, utak stb.) õrzésére. A magyar elvtársak, fõleg Nagy Imre, a szovjet csapatok terhét enyhítendõ, jóváhagyták a magyar katonai egységek bevonását, ezáltal hangsúlyozva a magyarok szerepét a zendülés felszámolásában.¹⁸

Úgy gondolták, hogy a magyar elvtársak túl pesszimisták. “Az volt a benyomásunk, hogy Gerõ különösen, de a többi elvtárs is, alábecsüli saját erejét, az ellenfelét pedig eltúlozza” — írta Szuszlov és Mikojan. “Hallottuk a szovjet és a magyar katonai vezetés elõzetes beszámolóit. Tüzetesebb vizsgálat után kiderült, hogy a magyarok pesszimista módra túloznak.”¹⁹

Tihonov fõhadnagy állítólag azt mondta, hogy nincs szükség orosz segítségre, mert a magyarok — erõs biztonsági szervek, rendõrség és hadsereg birtokában — önmaguk is képesek a “rend visszaállítására”.²⁰ Valójában a magyar katonaság és a biztonsági szervek nem voltak képesek a feladatra, és a szovjet vezetõk bizonyultak túl optimistának. Ha Zsukov marsall adatai helyesek, Magyarországon öt szovjet osztagot mozgósítottak támadásra az “Iránytû” keretében: 31 550 katona, 1130 tank, 615 ágyú, 85 légelhárító fegyver, 380 páncélos személyszállító és 3930 gépjármû indult meg.²¹ Egy jelentés szerint csak Budapesten 6000 katona, 290 tank, 120 páncélos személyszállító és 156 löveg volt, de még ez sem volt elegendõ az “ellenfél felkutatására és megsemmisítésére” és a kulcsfontosságú katonai létesítmények õrzõinek erõsítésére a több mint egymilliós városban.²² Október 27-én, Mikojan szerint, Kádár János kérelmezte további orosz csapatok Magyarországra küldését.²³

Az elsõ lövések

Az október 23-ai egyetemista tüntetést leverõ elsõ szovjet katonai mûveletnek, az “Iránytû” Tervnek számos gyenge pontja volt. Az egyik fõ gyengéje — szovjet megítélés szerint — az volt, hogy a szovjetek utasításuk alapján csak viszonozhatták a tüzet. Amint azt Mikojan és Szuszlov október 24-én írták: “A magyar elvtársak egyik legsúlyosabb hibája az volt, hogy tegnap éjfél elõtt senkinek nem engedélyezték, hogy a zendülés résztvevõire lõjön.”²⁴

Eleinte a magyar erõknek is megtiltották, hogy lõjenek. Október 30-án Mikojan és Szuszlov ezt írta: Az új belügyminiszter (Münnich Ferenc) száz harcost küldött, akik több mint 200 emberrel találkoztak, de nem nyitottak tüzet, mert a Központi Bizottság azt tanácsolta, hogy ne ontsanak vért. Ez késõ este volt. Nagy Imre már aludt a lakásán, s õk nyilvánvalóan nem akartak konfliktusba kerülni Naggyal, attól tartva, hogy ha Nagy tudta nélkül nyitnak tüzet, a vezetést gyengítik.²⁵

Magyarország más területein ugyanez a helyzet állt elõ. Szabolcs megyében például október 26–27-én a helyi magyar hatóságok arra kaptak utasítást, hogy ne lõjenek. Mint Sztarovojtov ezredes, határõrparancsnok tudósított: Amint [az “ellenforradalmárok”] a területre érkeztek, mozgósították a fiatalokat, hogy csatlakozzanak a felkeléshez, és arra buzdították õket, hogy rombolják le a szovjet hadsereget dicsõítõ csillagokat, emlékmûveket és obeliszkeket, és hogy szabadítsák ki a foglyokat. Mindez a helyi hatóságok legkisebb ellenállása nélkül történt azért, mert a kormány elrendelte: csak akkor nyissanak tüzet, ha a felkelõk lõni kezdenek. Ennek következtében a felkelõk fegyverhasználat nélkül bementek a börtönökbe, lefegyverezték az õröket és kiszabadították a foglyokat.²⁶ Nem minden magyar biztonsági szerv követte azonban ezeket a parancsokat.²⁷

Ki adta le tehát az elsõ lövéseket Budapesten október 23-án? A legtöbb beszámoló szerint a magyar államvédelmisek lõttek a fegyver nélküli tüntetõ tömegre. A pekingi szovjet nagykövetség egyik esti fogadásán N. Szudarnyikov, szovjet diplomata Újházi Lászlóval, a magyar kereskedelmi képviselõvel beszélgetett. Szudarnyikov feljegyzése szerint: Amikor azt a kérdést érintettük, hogy hogyan kezdõdött a rendbontás Budapesten, Újházi azt mondta, hogy elõször a BM alkalmazottai használtak fegyvert október 23. estéjén. Fegyvertelen tüntetõkre nyitottak tüzet a parlament körül. Ez azonnal felháborodást keltett, és a tüntetõkkel kapcsolatban alló számos fegyveres egyén lõni kezdett a rendõrökre és BM-alkalmazottakra. Mivel a BM-alkalmazottak kezdeményezték az erõszakot — magyarázta Újházi —, a nemzetellenes elemek, néhány fiatal és munkás fõleg a BM tagjait gyilkolták, attól függetlenül, hogy kommunisták voltak-e vagy sem.²⁸

A helyszínt tekintve a beszámoló persze téved, érdemét tekintve azonban még hiteles lehet. N. Spencer Barnes, a budapesti amerikai követség tanácsadójának távirata is azt a nézetet erõsíti meg, hogy elõször magyar biztonsági erõk nyitottak tüzet: “A követség azt a másodkézbõl származó információt kapta, hogy a magyar csapatok nem voltak hajlandóak a magyar tömegre lõni, és hogy a lövéseket ÁVO-egyenruhás oroszul beszélõ férfiak adták le fegyvertelen tüntetõkre.”²⁹

Az “Iránytû” Terv egy másik hiányossága az volt, hogy a Budapestre vezetõ utakat nem zárták le. Szerov ezt írta Mikojannak és Szuszlovnak küldött táviratában október 29-én: “Kisebb csoportok érkeztek Budapestre más városokból. A szovjet katonai vezetés intézkedik likvidálásukról.”³⁰

A “Forgószél” Terv

Az “Iránytû” tervhez képest a második szovjet beavatkozás, mely november 4-én, hajnali 6:15-kor kezdõdött, és a “Forgószél” (Vihr) fedõnevet viselte, tisztán hadügyi értelemben simábban zajlott le. A szovjet csapatok elõnyös helyzetben voltak: tanultak az “Iránytû” során elkövetett hibákból, és nagyobb létszámban is érkeztek (egy becslés szerint 30 ezren).³¹ A korábbi korlátozások sem akadályozták õket, mint pl. az, hogy csak önvédelembõl lõhetnek.

Nem terveztek továbbá közös hadmûveleteket a magyar fegyveres erõkkel. Október 30-a körül Mikojan és Szuszlov már kételkedni kezdett a magyar erõk megbízhatóságában. “A magyar erõk segítségével fogjuk véghezvinni a felkelés felszámolását” — biztosították Moszkvát. Csak egy félelmünk van: a magyar hadsereg várakozó állásba helyezkedett. Katonai tanácsadóink szerint a magyar és szovjet tisztek közötti kapcsolat megromlott az utóbbi napokban. A korábbi bizalomnak nyoma sincs. Megeshet, hogy a lázadók ellen küldött magyarok hozzájuk csatlakoznak és akkor újabb hadmûveletekre lesz szükség.³²

Ezért a szovjet csapatok november 4-ét követõen a magyarok lefegyverzésére törekedtek. 5-én kora reggelre a szovjet csapatok lefegyvereztek két gyalogos magasabb egységet, öt gyalogos hadosztályt, két gépesített hadosztályt, öt légelhárító tüzérosztagot, két tankezredet, három tankelhárító egységet, továbbá az egész magyar légierõt. Ezalatt más magyar tankcsapatok az ellenállók oldalán harcoltak a Corvin filmszínháznál.³³ Moszkva magabiztosan engedélyezte Kádárnak november 9-én, hogy a magyar sereg maradékából két lojális kommunista osztagot különítsen el a konfliktus “magyarosítására”.³⁴

A szovjet erõk egyre több határátkelõhelyet és utat zártak le. “Az ellenfél tevékenységét és az ellenállás vezetõinek szökését megakadályozandó, csapataink elfoglalták a magyar repülõtereket, és szorosan lezárták az osztrák–magyar határt” — írta Zsukov marsall.³⁵

A Budapestre vezetõ fõútvonalakat is lezárták, így a más városokból érkezõ felkelõk (“lázadók”) nem érhették el Budapestet, mint azt késõ októberben tették.³⁶ Ezáltal a “lázadóknak” nem volt utánpótlásuk, míg a szovjet csapatok nyolc további osztagot kaptak segítségül csak a budapesti ellenállók “melegágyainak” megsemmisítésére.³⁷

Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a november 3-i szovjet megtévesztõ hadmûvelet is sikeres volt. Már november 1-jén új szovjet alakulatok lépték át a magyar határt. Nagy Imre nyilvános magyarázatot követelt Andropovtól a Minisztertanács 19 órai ülésén.³⁸ Nagy idegesen közölte, hogy aznap már korábban kérdõre vonta a szovjet nagykövetet azzal a hírrel kapcsolatban, hogy szovjet csapatok lépték át a magyar határt és az ország belsejébe hatoltak. Nagy magyarázatot követelt... Azt mondta, hogy mivel a szovjet kormány a jelen pillanatig nem állította meg a szovjet csapatok mozgását, és nem adott kielégítõ magyarázatot a cselekményekre, a reggeli döntés megerõsítését javasolta, miszerint Magyarország kilépne a Varsói Szerzõdésbõl, és deklarálná semlegességét.³⁹

Andropov aznap korábban közölte Naggyal, hogy a szovjet kormány hajlandó részleges csapatkivonásról tárgyalni, és javasolta két delegáció kinevezését: egyiket a kivonással kapcsolatos politikai, a másikat a technikai kérdések megvitatására. Bár Nagy 19:45-kor bejelentette Magyarország semlegességét a rádión keresztül, mégis beleegyezett a tárgyalásokba: ez volt az ún. “vegyes bizottság”.⁴⁰ November 3. délutánjára úgy tûnt: az egyezség a küszöbön áll.

Nagy Imre nem tervezett konkrét védelmi lépéseket a szovjet tankok ellen — amelyek száma november 3-ra már ezrekre rúgott —, mialatt a kivonulási tárgyalások folytak. Attól tartott, hogy bármiféle agresszív mozdulat a magyarok részérõl veszélyeztetné a szovjet kivonulás lehetõségét. Idõközben a magyar delegáció (Maléter Pál, Erdei Ferenc, Szûcs Miklós és Kovács István) november 3-án 22 órakor megjelent a Csepel-szigeti Tökölön, a szovjet fõhadiszálláson. Az ENSZ beszámolója szerint Ivan Szerov KGB-fõnök éjfélkor félbeszakította a tárgyalásokat. A szovjet delegáció tagjai (Malinyin, Cserbanyin és Sztyepanov tábornokok) állítólag ugyanúgy megdöbbentek, mint a magyarok.⁴¹ November 2-án Konyev marsall Szolnokra rendelte Lascsenkót, és azzal bízta meg, hogy november 4-én, hajnali 5 órakor likvidálja az ellenforradalmat.⁴² Charles Bohlen moszkvai amerikai nagykövet viszont tisztán látott. “A szovjet sajtó nem tartalmaz semmiféle utalást a »vegyes bizottságra«” — írta Dullesnek egy táviratban Moszkvából november 4-én délben. “A vegyes bizottság nem más, mint idõszerzés a katonai beavatkozáshoz Magyar-országon.”⁴³ Viszont számos katonai vezetõ, mint pl. Lascsenko azt állítja, hogy semmit nem tudott a tárgyalásokról.⁴⁴

A szovjet vezetõk 1956. október 30–31-ig elegendõ jelzést kaptak az Egyesült Államoktól, hogy az nem fog beavatkozni, és hogy a másik krízis megosztotta a NATO-t, és egy idõre elterelte a világ figyelmét Magyarországról. De ebben október 23-án még nem lehettek biztosak. A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) és a Külügyminisztérium a diplomatáktól olyan híreket kapott, miszerint a szuezi csatorna miatt is kirobbanhat háború. Andropov, a magyarországi szovjet nagykövet például a következõket írta Patolicsev külügyminiszter-helyettesnek: Magyar elvtársaink a következõket közölték velünk. A nyugati államok budapesti követségein háború lehetõségérõl beszélnek a szuezi csatornával kapcsolatban, és azt sem zárják ki, hogy már javában folynak az elõkészületek. Például a budapesti francia követ, Voncoeur szerint figyelembe kell ugyan venni a háború lehetõségét, de az eseményeket megjósolni nehéz lenne.⁴⁵

Október 24-e reggelén, mialatt az “Iránytû” már folyamatban volt, Dulles külügyminiszter és Eisenhower elnök megbeszélést folytatott azzal a hírrel kapcsolatban, ami aznap reggel 4:27-kor érkezett a Külügyminisztériumba. A brit kormány egyik tagja lemondott, mondván, hogy nagy hiba lenne, ha Nagy-Britannia “erõszakot alkalmazna” Egyiptom ellen.⁴⁶

Ezzel Washington figyelme Nagy-Britannia, Franciaország, Izrael és a szuezi csatorna felé kezdett terelõdni. Végül is Eisenhower úgy gondolta, hogy a briteket és a franciákat, amerikai szövetségesek lévén, megrovásban részesíthetik, de az oroszokkal veszélyes lenne összeütközésbe kerülni, mert nem kizárt, hogy a Kreml atomfegyvereket is bevetne. “A Szovjetunió, a csatlósai felett gyakorolt hatalmának gyengülésével, nem folyamodna-e szélsõséges intézkedésekhez, még ha világháborút okozna is?” — írta visszaemlékezésében.⁴⁷ Ezért az elnök október 27-én, Dallasban tartott beszédében pénzügyi támogatást ígért, de kiemelte: “Ezeket a [kelet-európai] államokat nem tekintjük potenciális katonai szövetségeseknek.” Október 29-én Dulles táviratozott Moszkvába Bohlen nagykövetnek: ismételje meg ezeket a szavakat személyesen Hruscsovnak, Zsukovnak és másoknak.⁴⁸ Ugyanazon a napon Izrael bombát dobott Egyiptomra, és megkezdõdött a “szuezi válság”.

A Szovjetuniónak kedvezõ tényezõk ellenére a “Forgószél” akcióban a szovjet csapatok újabb akadályokkal találták magukat szemben. A magyarok ezúttal védekeztek. Eleinte, csakúgy mint az “Iránytû” akció során, Nagy Imre megtiltotta a magyar csapatoknak, hogy harcba bocsátkozzanak. Kifejezetten arra adott utasítást, hogy ne nyissanak tüzet az orosz tankokra, mert folyamatban vannak a tárgyalások a szovjet és magyar delegációk között, amelyeken Nagy pozitív eredményre számított. Nagy csak akkor döntött úgy, hogy nem tiltja meg a harcot, amikor november 3-án éjfél körül elvesztette a kapcsolatot a Tökölre küldött delegációval, és másnap azt a hírt kapta, hogy Kádár János szovjetbarát kormányt alakított Szolnokon. Ez a döntés sem volt azonban hivatalos felhatalmazás a küzdelemre. November 4-én, a magyar néphez intézett utolsó rádióbeszédében Nagy hajnali 5:20-kor ezt jelentette be: “Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fõvárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak.” Valójában a magyar csapatok még nem kezdték meg a harcot, és Nagy nem is parancsolta meg nekik kifejezetten, hogy elkezdjék.⁴⁹

A szovjet csapatok számbeli fölényének ellenére a “Forgószél” hadmûvelet sokkal tovább tartott, mint azt Ivan Konyev marsall megjósolta. Mint Hruscsov írta a memoárjában:

Akkoriban Konyev volt a Varsói Szerzõdés csapatainak parancsnoka, és én megkérdeztem tõle: mennyi idõre lenne szüksége, ha arra utasítanám, hogy állítsa vissza a rendet Magyarországon és számolja fel a forradalmat. Gondolkodott, majd ezt mondta: “Három nap. Nincs többre szükség.”⁵⁰

A harcnak igazából 1956. november 12-e körül lett vége, nyolc nap elteltével.

A szovjetek, maguk sem lévén immunisak Clausewitznak az elõre nem látható tényezõkrõl szóló tétele ellen, számos elõre nem látott problémával találták szembe magukat, és sok sebesültjük volt, bár nem annyi, mint a magyaroknak.⁵¹ Elõször is erõsítést kellett kérniük. Malasenko szerint “az Abaturov tábornok vezette egységnek különösen nagy volt a vesztesége, hiszen a legnehezebb feladatokat kapták a város központjában, ahol a legtöbb fegyveres csoport volt. Az elsõ néhány napon csapataink nem szervezkedtek mindig ügyesen. A 7. és 31. gárdaezred egységeinél 85 halottat, 265 sebesültet és 12 eltûnt személyt regisztráltak.⁵² November 6-ára már 377-re rugott a szovjet halottak száma. Zsukov marsall így ír november 9-én: Elõzetes adatok szerint az 1956. október 24. és november 6. közötti hadmûveletek során a szovjet csapatok vesztesége 377 halott és 881 sebesült. Ezekbõl a halott tisztek száma 37, a sebesülteké 74. A szovjet csapatok kb. 35 000 magyart fegyvereztek le. A lefegyverzés részeként nagyszámú fegyver, harci eszköz és muníció került lefoglalásra. A felszerelések leltározása folyamatban van.⁵³

A magyarországi hadmûveletek alatt a szovjet oldalon összesen 669 haláleset történt.⁵⁴ Zsukov szerint 58 821 szovjet katona volt Magyarországon. Ezek közül 7349 tiszt, melybõl 85 meghalt, 138 megsebesült és kettõ eltûnt. Az 51 472 altiszt és katona közül 584 meghalt, 1402 megsebesült és 49 eltûnt.⁵⁵

Problémát jelentett a szovjet csapatok, szovjet diplomaták és szovjetbarát magyarok közötti kommunikáció hiánya. November 4-én például Andropov táviratot küldött a SZKP Központi Bizottságának: “Nincs összeköttetésünk Kádárral, Apróval, Münnichhel. Általánosságban, a barátaink közötti kapcsolat hiánya ma erõsen érezhetõ volt [...] Csapataink tököli fõhadiszállásával sincs rendszeres érintkezésünk.”⁵⁶

Andropov számára a Szovjetunióból érkezõ hírek december 4. körül igen fontosak lettek, mivel sok orosz nyelvû dokumentum és magyarországi híranyag megsemmisült. A nagykövetségnek paradox módon az anyaországhoz kellett folyamodnia információért arról az országról, amelyrõl az információt szolgáltatnia kellett volna. Zamcsevszkijnek, a Szovjet Külügyminisztérium ötödik európai osztálya igazgatójának küldött táviratában Andropov ezt írta: “Arra kérem, hogy a legközelebbi diplomáciai postával küldjön el a szovjet nagykövetségre minden, az október 23-tól mostanáig terjedõ idõszakra vonatkozó TASZSZ-anyagot. A fent jelzett anyag nélkülözhetetlen a követség munkájához, hiszen a dossziék és más iratok többsége megsemmisült.”⁵⁷ Zamcsevszkij ezt követõen a következõket jelentette Patolicsev külügyminiszter-helyettesnek: “A magyarországi eseményekkel kapcsolatos minden híranyag orosz nyelvû publikációját leállítottuk... A Nagykövetség azt az igényét jelezte, hogy a magyar sajtó kivonatát adjuk ki közlöny formájában oroszul a magyarországi szovjet intézmények, a szovjet külügyminisztérium és más moszkvai szervezetek számára.”⁵⁸

A “Forgószél” további fázisa sem a tervek szerint zajlott. K. E. Grebennyik, P. I. Zsirjanov és A. M. Korotkov KGB-tiszteknek az volt a feladata, hogy tartóztassák le a “Nagy-csoportot”, de azok november 4-én hajnali 6-kor a jugoszláv nagykövetségen kértek és kaptak menedéket.⁵⁹

Tito felajánlotta, hogy befogadja õket, amit Andrej Gromiko és Kádár János természetesen nem tartott jó ötletnek. Gromiko azt írta Kádárnak: “Teljesen egyet-értünk az Ön által nagykövetünknek adott válasszal, miszerint Nagy és a többiek, akik a jugoszláv nagykövetségen rejtõznek, semmiképpen sem juthatnak Jugoszláviába, hiszen õk voltak az ellenforradalmi tüntetés szervezõi; és hogy nem megengedhetõ, hogy két különbözõ magyar kormány legyen, az egyik Magyarországon, a másik pedig Jugoszláviában.”⁶⁰ A szovjet vezetés persze késõbb megoldotta ezt a problémát is. Georgij Malenkov, Mihail Szuszlov és Averkij Arisztov, szovjet elnöki tanácsi tagok, november 17-én Tito tudta nélkül titkon azt ajánlották fel az SZKP Központi Bizottságának, hogy amint azok elhagyják a jugoszláv követséget, Nagyot és csoportját letartóztatják, és azt követelik majd Nagytól, hogy írjon alá egy nyilatkozatot, amelyben bevallja, hogy hibázott, majd õt és csoportját Romániába küldik.⁶¹

Úgy látszik, hogy az oroszok úgy ítélték, Tito nem ellenezné a dolgot. “Nem gondoltuk, hogy a jugoszlávok nagy hûhót csapnának Nagy Imre és csoportja Romániába szállítása körül” — írta V. Nyikolajev — “de mégis tiltakozó leveleket írtak a szovjet és a magyar kormányhoz. Lehetséges, hogy az ügy az ENSZ elé kerül. Szerintünk fel kell készülnünk mindenféle párbeszédre Nagy Imrével kapcsolatban.”⁶²

“Normalizáció”: béke honol?

1956. november 6-án a Pravda reggeli kiadását kezébe vevõ szovjet állampolgár ezt a TASZSZ jelentést olvashatta Budapestrõl: A Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány a tömegek széles körû támogatását élvezi. A vidéki jelentések szerint a rend és béke helyreállt. Szombathely, Nagykanizsa és más városok munkástanácsai kijelentették, hogy támogatják a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormányt. Sok városban az ipari vállalatok megkezdték a munkát; a tömegközlekedés is újraindult. Sok helyen a vasúti közlekedést is visszaállították.⁶³

Két nappal késõbb, november 8-án a következõ cikk ötlött az olvasó szemébe: Az országban uralkodó helyzet óráról órára normalizálódott. A fõvárosban és vidéken béke honol. A kormány intézkedik a lakosság megszakítás nélküli ellátásáról.⁶⁴

1956 novemberének elsõ napjaiban a Pravda, az Izvesztyija és más újságok Magyarországról szóló cikkei mindig az utolsó oldalon voltak, és eltörpültek azok mellett a terjedelmes írások mellett, amelyek az Egyiptomban zajló “imperialista agressziót” támadták (Ruki proh ot Egipta! [El a kezekkel Egyiptomtól!])⁶⁵ vagy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ünnepi megemlékezéseirõl számoltak be (nov. 7.).

Magyarországon valójában egyáltalán nem uralkodtak 1956 végén békebeli szép idõk. Szerov KGB-fõnök szigorúan titkos jelentései szerint a forradalmi bizottságok a második támadásra készülve fegyvereket halmoztak fel; az üzemek nagy része nem dolgozik; a helyi közigazgatási szervek alig mûködnek; a Nagy alatt szervezett munkástanácsok “provokatõrök befolyása alatt állnak”; a nyomdák nem hajlandók szovjetbarát újságokat készíteni, az egyetemisták pedig szórólapokat terjesztenek és a “munkások között agitálnak.”⁶⁶ Tausz, a magyar kereskedelmi miniszter szerint a kis- és a nagykereskedelemnek a fosztogatás okozta kára egy milliárd forintra rúgott. Ebbõl az összegbõl 550 millió forint értékû árut elloptak, és 450 millió Ft értékû felszerelést tönkretettek.⁶⁷

Maga Kádár közölte Andropovval november 9-én: A normális élet csak lassan tér vissza Magyarországra. Még nincs kapcsolat sem a vidékkel, sem az üzemekkel. A munkások nagy része újra dolgozni szeretne, de félnek a “banditák” bosszújától.⁶⁸ Mikojan és Szuszlov is Kádár véleményén voltak. November 13-án ezt írták Budapestrõl a Kremlbe: “A normalizáció folyamata sokkal lassabban zajlik Budapesten, ahol még jelenleg sem normalizálódott az élet... sok gyár még mindig nem termel... a munkások között pedig erõs soviniszta és szovjetellenes hangulat uralkodik.”⁶⁹ Félelmük ragályos volt. “Mint Ön, mi is aggódunk, mert a normális életvitel visszaállítása Magyarországon, különösen Budapesten lassú” — írták az SZKP KB tagjai Kádárnak.⁷⁰

A fegyveres lázongások egészen november 12-ig nem csitultak el, és még az után is voltak “kisebb lázadóbandák,” melyek “likvidálásra szorultak”, jelentette az SZKP Politikai Bizottsága három tagja Budapestrõl.

“Csapataink november 12. után már nem folytattak hadmûveleteket. Vidéken voltak már csak különálló brigádok, és csapataink kisebb lázadóbandákat üldöznek azzal a céllal, hogy likvidálják õket. Budapesten nem volt fegyveres tüntetés, még egyszemélyes sem.”⁷¹ Elszigetelt erõszakos cselekmények viszont egészen decemberig folytatódtak.

A harcok befejeztével a szovjet hadseregnek és a KGB-nek újabb problémákkal kellett szembenézniük, amelyek tovább nehezítették a “normalizációs” törekvéseket. Egy sokkal nehezebben meghatározható akadálya volt a magyar lakosság passzív rezisztenciája. A munkások új politikai módszereket vetettek be a Kádár-kormány ellen. “Miután a kormány elleni fegyveres harc nem járt sikerrel” — panaszkodott Mikojan, Szuszlov és Arisztov november 22-én —, “a reakciós erõk új módszereket alkalmaztak ellenforradalmi céljaik elérésében, mindenekelõtt pl. sztrájkot és szabotázst. Múlt héten az ellenállás általános sztrájkba próbálta bevonni az értelmiségi dolgozók és a munkások nagy részét az ipar fõ ágazataiban és a vasutaknál.”⁷² Ugyanezen a napon a magyar felkelés emlékére “egy órás csendet” jelentettek be Magyarországon. Szerov szavaival: Röplapok jelentek meg, melyeken ez volt olvasható: “Aki ellenzi a Kádár-kormányt, ne menjen ki az utcára november 23-án délután 2 és 3 óra között; az üres utcák majd megmutatják Kádárnak és jóakaró barátainknak, az oroszoknak, hogy itt nem kívánatosak.” Ennek eredményeképpen Budapest majdnem teljes lakossága elhagyta az utcákat és azok üresek voltak 2 és 3 között. Akik 2 órakor az utcán voltak, hirtelen udvarokba és házakba mentek és ott álltak 3 óráig.⁷³

November 22-én vészes üzemanyag- és elektromos áram-hiány volt Magyarországon. Malenkov, Szuszlov és Arisztov jelentették Moszkvába: Az ország szénbányái rendes körülmények között 80 ezer tonna szenet termeltek ki egy nap alatt, most csak 2-3 ezer tonna szenet produkálnak. A bányák nagy része csak kapacitásának 10-15 százalékával üzemel. A vasutaknak és az iparnak szinte semmi szén-ellátása nincs. A napi 900 megawatt elektromos áram-szükséglet ellenére is csak 300 megawattot termelnek.⁷⁴

A helyzet konszolidálódásával a legtöbb munkás visszatért a gyárakba, szovjet tudósítások szerint a szovjetbarát dolgozókat egészen 1957 júliusáig “alattomosan” kitúrták az állásaikból vagy bántalmazták õket. Illés Béla író például megbeszélést folytatott L. F. Iljicsev szovjet diplomatával, minek során Illés így figyelmeztetett: “Magyarországon még mindig erõs a szovjetellenes érzület az értelmiség, parasztok, munkások körében, sõt a Kádár-kományon belül is.” Illés beszámolt egy magyar rádióállomáson szerzett tapasztalatáról: a szovjet irodalomról akart beszélni, de felkérték, hogy inkább a francia irodalomról értekezzék.⁷⁵ Nagy Imre és csoportjának tárgyalását azért halasztották el 1957 áprilisáig, mert a magyar politikai helyzet nem volt stabil.⁷⁶

Moszkvának komoly problémát jelentett, hogy hogyan lehetne visszaállítani a rendet Magyarországon. Az intervenciót követõ hónapokban a szovjet vezetés számos lépést tett ennek érdekében: alapvetõ árukat és anyagokat (pl. szenet) szállítottak Magyarországra.⁷⁷ Magyar diákok, munkások és párttisztviselõk delegációit hívták meg a Szovjetunióba. A Magyar és Szovjet Tudományos Akadémiák között cserekapcsolatokat építettek ki. Az 1917-es Októberi Forradalomban részt vett külföldi (közöttük magyar) kommunistáknak emlékmûveket emeltek a Szovjetunióban. Arra ösztönözték a Kádár-kormányt, hogy bocsássanak el minden olyan tisztviselõt, aki “instabilitást, bizonytalanságot vagy nyílt ellenforradalmi, szovjetellenes magatartás tanúsított.”⁷⁸

A szovjet normalizációs törekvésnek legalább négy fõbb eleme volt: tanácsadók kiküldése, a tömeges letartóztatások és deportálás, a magyar biztonsági szervek megújítása és a szovjet csapatok magyarországi jelenlétének “legalizálása”.

Szovjet tanácsadók Magyarországon

A november 4-i második szovjet intervenciót követõ két hónapban a Szovjet Elnöki Tanács több mint 70 tanácsadót és három központi bizottsági tagot küldött Magyar-országra. Ahogy a normalizációval járó problémák sûrûsödtek, egyre több tanácsadó érkezett különbözõ szakterületekrõl. A véres leszámolás utáni elsõ héten, november 10-én Moszkva úgy döntött, hogy két központi bizottsági tagot (Szuszlov és Arisztov) és “közgazdasági dolgozók” egy csoportját küldi Budapestre. Szuszlov és Arisztov november 12-én, Malenkov pedig november 15-én érkezett.⁷⁹

Az ungvári és struji (Ukrajna) börtönökben tartott foglyok ügyével megbízott KGB-fõnök Ivan Szerov mellé a KGB november közepén “felkészült nyomozók két csoportját” küldte, hogy gyorsabban haladjon az ügyintézés.⁸⁰

December 8-án az SZKP Elnöki Tanácsa három tagját: M. Z. Szaburovot, A. V. Arisztovot és Nyikityint megbízta azzal, hogy tanulmányozzák, hogyan lehet Magyarországra küldeni egy “munkáscsoportot, akik majd segítenek a magyar elvtársaknak a gazdasági munkában”.⁸¹ Egy héttel késõbb, december 14-én, az SZKP KB Elnöksége úgy döntött, hogy három szakértõcsoportot küld Magyarországra. Az elsõ csoport szénbányászati, közgazdasági és pénzügyi szakértõkbõl állt. A másodikban “a katonai parancsnokok gazdasági és politikai helyetteseiként 40-50 felelõs pártfunkcionárius” volt, akiket “két-három hónapra gazdasági és politikai ügyekkel bíztak meg a Déli Hadseregcsoport parancsnokának kérésére.”⁸² A harmadik csoport szakértõit a KGB (18 személy) és a szovjet Belügyminisztérium (5 személy) soraiból válogatták, abból a célból, hogy segítsenek a magyar biztonsági szerveknek az “ellenforradalom elleni harcban”.⁸³

Az új Kádár-kormány és a szovjet vezetés szemszögébõl ítélve ezek a szaktanácsadók tényleg hasznosak voltak a felkelés leverésében. A magyar “elvtársaknak” valóban szükségük volt minden fellelhetõ segítségre. A november 4-i beavatkozást követõ néhány hónapban Kádár teljesen a szovjetek segítségére hagyatkozott. Nagy feloszlatta az Államvédelmi Hatóságot. A kevés megmaradt ávós lincselés áldozata lett, elbujdosott vagy elszökött Magyarországról. Kádár semmiféle biztonsági szervvel nem rendelkezett új kormányának védelmére. Amikor az utcai összecsapások véget értek, a Kádár-rezsim széles körû passzív rezisztenciával találta magát szemben, mely fõleg tüntetésekben és általános sztrájkokban nyilvánult meg. Mint már fentebb említettem, november 23-án Budapest utcái 2 és 3 óra között üresen álltak. December 4-én, Budapesten kb. 20 ezer nõ vonult néma csendben a Hõsök Terére, az Ismeretlen Katona sírjához. December 11-én és 12-én pedig általános sztrájk volt: az elektromos áramot, gázt, vizet és tejet elõállítókat és termelõket kivéve minden üzemben megállt a munka.

Az intervenció utáni elsõ hónapban Kádár próbált kesztyûs kézzel bánni a magyar lakossággal, és sürgette a szovjet hadsereget és a KGB-t, hogy legyenek elnézõbbek a lázadókkal. Viszont miután Nagyot november 22-én elhurcolták a jugoszláv követségrõl és Romániába vitték, Kádár magabiztosabb lett, és fokozott ütemben folytatta a letartóztatásokat.

A szovjet tanácsadók jelenléte imitt-amott még nehezítette is a helyzetet. Jelenlétük gyakran a magyar szakértõk felháborodását váltotta ki, akik önmagukat jártasabbnak tekintették a saját országuk ügyében, mint az idegeneket.⁸⁴ A kiküldött szaktanácsadók és a szovjet hatóságok más intézkedései világossá teszik, hogy minden területen milyen körülményes és hosszadalmas volt a normalizáció folyamata Magyarországon. A szovjet tanácsadók nagy létszáma tanúsítja, hogy a Kádár-rezsim túlélése mennyire Moszkvától függött.

Tömeges letartóztatások és deportálások

Az “ellenállás utolsó melegágyainak likvidálása” után a szovjet hadsereg és a KGB következõ feladata az volt, hogy beszedjék a lakosságnál levõ fegyvereket, és ezáltal csökkentsék egy újabb Kádár-kormány ellenes fegyveres felkelés esélyét. Nehéz volt azonban kideríteni, hogy kinek volt fegyvere. Például egy szovjet kémelhárító tiszt, Zligosztev kapitány, aki személyesen is részt vett a lázadók letartóztatásában, azt tudatta M. N. Holodkov belügyminiszter-helyettessel, hogy “sok faluban anarchiát talált, és lehetetlen volt kideríteni, hogy a lakosok közül ki vett részt az ellenforradalmi tüntetésekben.”⁸⁵

Szerov így panaszkodott Hruscsovnak: Adataink azt bizonyítják, hogy a lakosságnál még sok fegyver van, de a fegyverek önkéntes átadása lassan zajlik. A fegyvereket csak akkor hozzák elõ, ha fegyvereseik vannak jelen és házkutatást hajtanak végre.⁸⁶ (Egy másik forrás szerint, a szovjet hatóságok valójában a forradalomról készült fényképeket és filmeket keresték a házkutatások alkalmával, hogy azonosítani tudják az utcai harcok résztvevõit.)⁸⁷

A szovjet KGB és Belügyminisztérium eleinte tömeges letartóztatásokhoz folyamodott. Az SZKP Központi Bizottság archívumának a kutatási tilalom alól nemrég feloldott dokumentumai fényt derítenek a novemberben õrizetbe vett, letartóztatott és deportált emberek számára. A késõbbi hónapokban végrehajtott letartóztatásokról szóló dokumentumok, sajnos, még nem állnak a kutatás rendelkezésére. November 7-ére például négy- és ötezer között volt az õrizetbe vettek száma. Ma tudjuk, hogy a letartóztatottakat ukrajnai börtönökbe küldték (Ungvár, Struj, Dragobics, Csernovci és Sztaniszláv).⁸⁸ November 10-ére már 500 olyan embert vettek õrizetbe, akik Ausztriába próbáltak szökni; 3733 személyt letartóztattak, és közülük több mint hétszázat a csopi börtönbe helyeztek.⁸⁹ (Csop a külföldiek elõtt lezárt szovjet város volt, ahová még Boldoczki János, a Szovjetunióba akkreditált magyar nagykövet sem juthatott be.)⁹⁰ Bár a szovjet tisztviselõk részt vettek a letartóztatásokban és a magyarok elhurcolásában, a foglyokat ítélkezésre átadták a magyar hatóságoknak. November 4. és 11. között összesen 4056 személyt tartóztattak le.⁹¹ Egy másik forrás szerint, 1957 és 1960 között 13 ezer embert internáltak hosszabb-rövidebb idõre az újonnan épített internáló táborokba Tökölön és Kistarcsán. 1956 decembere és 1961 nyara között kb. 600 személyt végeztek ki, akik 75%-a huszonéves férfi volt.⁹²

A letartóztatottak számának növekedésével egyre csökkent annak a valószínûsége, hogy azok a “fasiszta orgia” (razgul) résztvevõi közül kerültek ki. November 15-én kelt beszámolójában Holodkov ezt írta: “Az érkezettek között nagy számban vannak a párt tagjai, katonák és egyetemi hallgatók. Továbbá van itt 68 kiskorú: 1939 és 1942 között születettek — köztük kilenc kislány.” November 15-én 846 fogoly volt az ungvári börtönben, “közülük 23 nõ”.⁹³

Két magyar tiszt felháborodottan írt levelet a szovjet belügyminisztériumba 1956 novemberének közepén: Minden hivatalos kivizsgálás nélkül bûnösként azonosítottak be és már négy napja úgy kezelnek minket, mint a fasisztákat. A legszörnyûbb az, hogy mi tisztek és kommunisták ezzel a söpredékkel együtt vagyunk bezárva és arra kényszerítenek, hogy az ellenforradalomról szóló piszkos történeteiket hallgassuk.⁹⁴ ”Meg vagyunk gyõzõdve arról” — írták —, “hogy szovjet elvtársainkat nem is érdekli, hogy kit, melyik utcán és mikor fognak el. Nem fontos számukra, hogy valaki részt vett-e az ellenforradalomban vagy sem.”⁹⁵

Csakúgy, mint a fegyveres beavatkozás korábbi szakaszában, a magyar kormány (most már Kádár János vezetése alatt) eleinte nem mûködött együtt a szovjet biztonsági szervekkel. Kádár próbálta meggyõzni Szerov KGB-fõnököt, hogy csökkentse a letartóztatásokat, mert azoknak a kitûzött céllal ellentétes hatásuk van:⁹⁶ A munkások még makacsabbak lettek. Kádár elmondta Szerovnak: a szolnoki körzet képviselõje jelentette, hogy amikor a körzetben 40 személyt letartóztattak, a munkások képviselõi eljöttek és azt mondták, hogy addig nem fognak a munkához, amíg a foglyokat ki nem engedik. Más körzetekben az a hír járta, hogy Szolnokon 6000 embert tartóztattak le... Figyelembe kell vennünk, hogy Magyarországon a tömeghangulatnak fontos a szerepe. A szovjet elvtársak és (szovjetbarát) magyar biztonsági õreink a tömegek haragját kelthetik fel.⁹⁷

Kádár a következõket közölte egy késõbbi megbeszélésen Szuszlov és Arisztov, SZKP Elnöki Tanácsi tagokkal: “A szovjet katonai hatóságok olyan személyeket tartóztatnak le vidéken, akik nem a nép ellenségei, csupán politikai instabilitást mutattak... A felkelés valódi szervezõit kell megkeresni, mindenekelõtt Budapesten.” Majd Kádár hozzátette: “sajnos olyan egyének, mint Király [Béla] tábornok, és Dudás [József], az ún. Nemzeti Forradalmi Bizottság korábbi elnöke, még mindig bujdosnak.”⁹⁸ Kádár “puhány” magatartása elõször megerõsítette a szovjet vezetés korábbi aggodalmát, miszerint Kádár nem megbízható “Quisling”. (Kádár megbízhatóságával kapcsolatos kételyeik miatt a szovjetek csaknem lefújták a “Forgószél” Tervet is az utolsó pillanatban.)⁹⁹

Miután azonban Nagy Imrét deportálták Romániába, Kádár sokkal határozottabb lett.¹⁰⁰

Münnich Ferenc, a magyar fegyveres erõk minisztere is riadtan hívta fel a figyelmet a tömeges letartóztatások és a sztrájkok közötti összefüggésre. Szerov ezt írta: “Tegnap Münnich megint megkérdezte, hogy nem kellene-e leállítanunk a letartóztatásokat vidéken, mivel a munkások sztrájkkal válaszolnak. Különösen elégedetlenek azzal, hogy Szibériába küldik a foglyokat (ezt a BBC sugározta).”¹⁰¹

A túlzott méretû letartóztatásokkal a szovjet MVD és KGB új problémákat teremtett önmagának. Az emberek nem vittek magukkal személyi igazolványt, hogy így hosszabbítsák meg ügyük feldolgozását. A szovjet szerveknek túl sok volt a munkájuk, de kevés az alkalmazottjuk. Holodov közölte Dudorovval, hogy “felelõs és kompetens dolgozókat (talán magyarokat is) kell sürgõsen kiküldeni az ügyek gyorsabb intézésére”, hiszen csak nyolc KGB-tiszt dolgozik ott.¹⁰²

Vita alakult ki a KGB (Szerov) és a Belügyminisztérium (Dudorov és Holodkov) között. Holodkov ugyanis memorandumot írt feljebbvalójának, Dudorovnak, aki azt aztán továbbította az SZKP KB-nek. Holodkov felvetette, hogy talán történt néhány “megindokolatlan letartóztatás”, figyelembe véve azt a tényt, hogy olyan emberek, mint Földvári Rudolf (a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának korábbi tagja); Víg György (a magyar hadsereg hadnagya és az egyik szakasz tolmácsa), Sebõk András (egy magyar rendelõintézet fõorvosa), és rengeteg 17 év alatti fiatal kerültek õrizetbe.¹⁰³

Szerov ezt írta Hruscsovnak Holodkovnak az indokolatlan letartóztatásokra utaló memorandumával kapcsolatban, önmagát igazolva: Szerintem semmiféle engedményt sem kellene tennünk a lázadóknak. A tapasztalat azt mutatja, hogy minél több engedményt teszünk, annál több lesz a követelõzés és fenyegetés. Csak akkor tartóztatunk le valakit, ha van konkrét, bizonyítékokkal alátámasztott adatunk a gyanúsított ellenséges tetteirõl.¹⁰⁴ A kék szemû, szõke Szerov — akit a brit sajtó elnevezett “Himmler legújabb orosz kiadásának”¹⁰⁵ — azzal érvelt, hogy Földvári Rudolf valójában rászolgált a letartóztatásra, mert “kikiáltotta a Forradalmi Bizottságot, és rosszindulatú propagandát folytatott a Szovjetunió ellen... Beszélt a rádióban, a lázadók ellenforradalmi tevékenységét védve.” (Végül az a döntés született, hogy Földvári “olyan fajta személy, aki bármilyen hatóságot szolgálna” és ezért szabadonengedték).¹⁰⁶

Szerov olyan indokkal igyekezett önmagát igazolni, amely könnyen az ellenkezõjébe fordulhatott: ezek az emberek bûnösök, csak nem hajlandók vallani. A nyomozómunkából származó tapasztalat azt mutatja, hogy a jelenleg õrizetben lévõ aktív ellenfelek és szervezõk állhatatosak, és nem vallják be bûneiket. Még a tetthelyen, fegyverrel a kezükben elfogottak is tagadnak. Ez a magyarázata annak, hogy a fogságban lévõk ártatlannak vallják magukat, amint azt Holodkov leírta. Megszervezték azoknak a foglyoknak másodszori tüzetes vizsgálatát, ... akik az ungvári és struji börtönökben vannak. Ebbõl a célból a KGB nyomozó igazgatósága két nyomozócsoportot küldött a helyszínre.¹⁰⁷

Ezután Szerov megpróbálta áthárítani a felelõsséget a szovjet hadseregre és MVD-re. Azt magyarázta, hogy a szovjet katonai egységek küldték a foglyokat a csopi állomásra és a Belügyminisztérium táboraiba, “anélkül, hogy engedélyt kaptak volna tõlünk, [a biztonsági szervek képviselõitõl], és a [bûnösségüket igazoló] bizonyítékok nélkül...”¹⁰⁸ Majd így folytatta: “A belügy ungvári képviselõje 68 diákot vett át egy budapesti szakmunkásképzõbõl. Konyev parancsára a tizenévesek csoportját visszaszállították Budapestre, majd szabadon engedték õket.”¹⁰⁹

A szovjet hatóságoknak Magyarországon és Ukrajnában egy másik, sokkal szembetûnõbb nehézséggel is számolniuk kellett: a börtönök kezdtek megtelni. November 14-én Szerov megemlítette a “kihallgatások végzésére alkalmas börtönök hiányát”, mondván, “úgy gondoljuk, hogy egy a szovjet–magyar határhoz közel lévõ épületbe szállítjuk a foglyokat”.¹¹⁰

Figyelembe véve a börtönök zsúfoltságát, Mikojan, Szuszlov és Arisztov, az SZKP elnöksége tagjai november 26-án egy drákói tervvel álltak elõ a felkelõk kitartásának megtörésére. “Szükségessé vált” — mondták Kádár Jánosnak —, hogy “a letartóztatottak közül kiválasszunk öt-hat embert, és az ellenforradalom elrettentésének érdekében ... tárgyalás után agyonlövessük õket.”¹¹¹ “Kádár elvtárs egyet-értett javaslatunkkal, és azt mondta, hogy ezt szükséges megtenni” informálták Moszkvát. Talán ezzel a tervvel összefüggésben, vidéken terrorista cselekmények sorát hajtották végre a biztonsági erõk, hogy megfélemlítsék a lakosságot, és megtörjék az ellenállás szellemét. Eger városában például, a fegyver nélküli tömegbõl nyolc embert lemészároltak.¹¹²

A magyar biztonsági erõk újraszervezése

A “normalizációs” folyamat lassúságát okozó másik tényezõ az a biztonsági vákuum volt, mely a második szovjet invázió után alakult ki Magyarországon. November 4-én az SZKP KB táviratot küldött N. Firubinnak, belgrádi szovjet nagykövetnek, hogy figyelmeztesse Eduard Kardeljt, Jugoszlávia miniszterelnök-helyettesét, hogy Nagy Imrével és csoportjával a jugoszláv nagykövetségen “kegyetlenségek történhetnek”, nemcsak a reakció, hanem a forradalmi elemek részérõl is. “Ezért figyelembe véve azt, hogy a Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormánynak jelenleg nincsenek biztonsági szervei, célszerû lenne Nagyékat kiadni csapatainknak, hogy azok átadhassák õket a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormánynak Szolnokon.”¹¹³

Bár Kádár és a szovjet hatóságok készen álltak a “rend helyreállítására”, ehhez gyakorlatilag nem volt egyetlen sértetlen magyar szervük sem. A magyar ÁVO tagjai kínzások és akasztások áldozatai lettek, vagy Csehszlovákiába, Romániába vagy a Szovjetunióba szöktek.¹¹⁴

Kovács István, a Budapesti Pártbizottság korábbi elsõ titkára ezt írta az SZKP KB-nek küldött levelében: “November 4. után a biztonsági szervek alkalmazottainak ezreit bocsátották el. Nem találnak új munkát és vadásznak rájuk.”¹¹⁵ Sokan eleinte rendõri egyenruhával álcázták magukat. A Szovjetunióba számûzött rákosisták (a már nem mûködõ Magyar Dolgozók Pártja vezetõi) panaszt emeltek a biztonsági ügynökök elleni “megtorlás” ellen.¹¹⁶ “Az valóban igaz, hogy 1953 elõtt az önálló biztonsági szervek komoly törvénysértéseket követtek el” — írta Gerõ Ernõ, hajdani elsõ titkár, Hegedûs András, az elõzõ miniszterelnök és Kovács István. “De azokat az elkövetõket már rég kizárták a biztonsági szervekbõl, [...] a biztonsági szervek nagy része a népi demokrácia mellett elkötelezett munkásokból, kommunistákból áll, [...] de õk most az embertelen elemek martalékává válnak.”¹¹⁷

A magyar felkelõk ávósoktól szerezték az elsõ fegyvereiket késõ októberben. Valószínûleg sarkallta õket az a meggyõzõdésük, hogy elõször az ÁVO nyitott tüzet fegyvertelen tüntetõkre október 23-a végzetes éjszakáján.¹¹⁸

Szerov ezt jelentette Moszkvába október 28-án: Sok helyütt a helyi szervek és pártmunkások szétszóródtak és különbözõ nemzeti és “forradalmi” bizottságokat hoztak létre, melyek megkezdték a biztonsági szervek lefegyverzését. A miskolci forradalmi bizottság például gyûlést szervezett a BM helyi épülete elõtt, és arra kényszerítették a munkásokat, hogy adják át fegyvereiket, és kínozták azokat, akik tiltakoztak. Ugyanazon a napon a belügyi csapatok egy zászlóalját oszlatta fel ez a bizottság.¹¹⁹

Az ÁVO-alkalmazottak elleni “boszorkányüldözés” miatt, amely az elsõ szovjet beavatkozás után kezdõdött, a Nagy-kormány október 29-én úgy döntött, hogy feloszlatja az ÁVO-t.¹²⁰ Münnich Ferenc, az új belügyminiszter tanácskozást hívott össze október 28-a estéjén, amelynek során biztosította az alkalmazottakat, hogy (Szerov szavaival) “egy speciális bíróságot állítunk fel, amely akasztásra ítélheti azokat a személyeket, akik felelõsek kommunisták felakasztásáért, és a kormány, illetve a közintézmények megtámadásáért”.¹²¹ Azt mondta, hogy “a dolgozók becsületesen teljesítették kötelességüket az ellenséges elemek elleni harcban”. Mégis bejelentette, hogy az állambiztonsági szerveket feloszlatják, helyettük egy rendõri erõt hoznak létre. Szerov jelentése szerint Münnich felkérte õket, hogy maradjanak a helyükön. Ez után a gyûlés után az “ávósok hangulata” rosszabbodott. Sokan abbahagyták a munkát és soha nem tértek vissza a testületbe.¹²²

Amikor az “ellenforradalmat” november 4. után leverték, számos korábbi ávós nagy buzgalommal vett részt a “fasiszta banditák” tömeges letartóztatásában. Most rajtuk volt a sor, hogy elvegyék a fegyvereket azoktól, akik elõbb õket fegyverezték le. Kádár figyelmeztette Szerovot ennek veszélyességére. Kádár azt mondta, hogy a reakciósokat a biztonsági szervek korábban a kormány által elbocsájtott alkalmazottai tartóztatják le. Nem elõnyös, hogy ezek részt vegyenek az õrizetbevételeknél... Továbbá, Kádár azt mondta, hogy a BM-ben Budapesten, ahol nagy volt a biztonsági ügynökök száma, egészségtelen helyzet alakult ki, mert az ávósok között vannak olyanok, akik Rákosi alatt negatív szerepet játszottak. Ezért úgy véli, hogy ezeket a dolgozókat azonnal el kell távolítani, és más munkát kell nekik adni. Célszerûnek tartja a jelenlegi õrség vezetését feloszlatni, mert nem becsületesek.¹²³

Kádár, Szerovval ellentétben, nem hitte, hogy csupán csak az a tény, hogy valakit “fegyverrel a kezében fogtak el”, elegendõ az õrizetbevételéhez. Rámutatott arra, hogy a “... kormánynyilatkozatban az áll, hogy aki leadja a fegyverét és abbahagyja az ellenállást, nem kap büntetést. A magyar kormánynak nem szabadna ezeken a polgárokon bosszút állnia, és kegyetlenül bánnia velük”.¹²⁴

A szovjet kormányzat legalább háromszor próbálkozott a biztonsági vákuum betöltésével és a magyarországi rend helyreállításával. Elõször 23 szaktanácsadót küldtek az országba. Szerov tanácsára Kádár és Münnich “felkérte” az SZKP elnökségét, hogy “adják beleegyezésüket” tanácsadók küldéséhez a magyar állambiztonság, rendõrség és határõrség megerõsítésére. December 3-ára kilenc tanácsadó érkezett a “központi biztonsági szervekhez”, nyolc az “állambiztonság perifériális szerveihez (a bizottságokhoz)”, kettõ a határõrséghez, három a rendõrséghez és egy tanácsadó jött a “speciális technológia” szakértõjeként.¹²⁵

A szovjet hatóságok úgy döntöttek, hogy teljesen átformálják a magyar biztonsági szervek szerkezetét. Ez a reform kiterjedt a “titkosszolgálatra, a kémelhárításra és más szolgálatokra is, mind a központi, mind a perifériális területeken.” Erre a magyar lakosság, a felkelõk és a biztonsági ügynökök közötti kölcsönös gyûlölet miatt volt szükség. “A következõ dokumentumokat készítettük elõ Kádárnak... a nyilvánosság elõtt minimális számú államvédelmis lesz, a többiek pedig nem nyilvános téren fognak dolgozni. Ezt azért tesszük, hogy a szervek valós számát elrejtsük, mivel mély gyûlölet uralkodik a biztonsági szervek dolgozói iránt...” Szerov még mellékelt egy javaslatot a rendõrség szervezetére és a magyar határõrség felépítésére vonatkozóan.¹²⁶

A szovjet hatóságok menesztették azokat a magyar állambiztonságiakat, akik az október–novemberi “események” alatt “gyanús” magatartást tanúsítottak. Például Põcze Tibort,¹²⁷ a rendõrség fõparancsnokát leváltották, mert “számos esetben támogatta a lázadókat, és jelenleg tétlenkedik”. Amint azt Szerov írta: “Münnich jelentette Põczérõl a terhelõ bizonyítékokat..., Kádár jóváhagyta Põcze leváltását.”¹²⁸

A szovjet csapatok jelenlétének legalizációja Magyarországon

A Szovjetunió és Magyarország közötti “barátság és együttmûködés erõsítése” (amint az az október 30-i nyilatkozatban szerepel), sõt “normalizációja” nem volt egyszerû. A szovjet csapatok magyarországi tartózkodása a magyar társadalom valamennyi rétegét felháborította: a gyári munkásokat, az egyetemi hallgatókat, az értelmiség képviselõit stb. Gerõ Ernõ telefonon megmondta Mikojannak és Szuszlovnak október 24-én: “A szovjet csapatok érkezése a városba negatív hatással van a lakosság közhangulatára, beleértve a munkásokat is.”¹²⁹

“A szovjet csapatok kivonása” elsõ helyen szerepelt a munkások követelései között, amikor sztrájkoltak. Vonjátok ki a csapataitokat, és akkor letesszük a fegyvereinket és újra munkába állunk — követelték. A szovjetek viszont azt mondták: tegyétek le a fegyvert, menjetek vissza dolgozni és akkor kivonulunk. Elõször “teljes rendnek” kell lennie. Amint azt egy cinikus magyar csípõsen megjegyezte: “A szovjet csapatok majd akkor mennek el Budapestrõl, amikor az utcák kövei virágba borulnak.”¹³⁰ Ennek a patthelyzetnek a felismerése október 30-án Mikojant és Szuszlovot arra a következtetésre indította, hogy az egyetlen megoldás a katonai erõ bevetése. “A lázadók kijelentették, hogy leteszik fegyvereiket, miután a szovjet csapatok elhagyták Magyarországot. Tehát a békés likvidáció szóba sem jöhet.”¹³¹

A szovjet tankok puszta látványa ingerelte a magyarokat. Nincsenek magyar csapatok szovjet területen, miért állomásoznak tehát a szovjetek Magyarországon — kérdezték. Különösen az újságírókat foglalkoztatta a “Szovjetunió és más országok kapcsolatának problémája” a forradalmat megelõzõ nyáron. Lóránt (a Népszava tudósítója) és Király István (a Csillag szerkesztõje) 1956. június 17-én megbeszélést folytattak V. N. Kelinnel, a magyarországi szovjet nagykövetség attaséjával. Kelin szerint ezt mondták: Az emberek azt gondolják, hogy ha a nemzetek teljes egyenlõségének és az államok szuverenitásának elvébõl indul ki az ember, akkor nem szabadna olyan helyzetnek elõállnia, hogy a Szovjetunió a szocialista tábor vezetõ országa, a többiek pedig mellérendelt államok. Ennek a kérdésnek a felvetésekor Marxot, Engelst és Lenint idézik. Ez a probléma nagyobb gondot okoz a magyaroknak, mint például a magyar–jugoszláv gazdasági kapcsolatok.¹³²

A november 4-i intervenció után a szovjet vezetés sok idõt és energiát áldozott egy új dokumentum megfogalmazására, amely “meghatározza a szovjet csapatok jogi státuszát” Magyarországon. Néhány magyar állampolgár már 1955 telén nyíltan kifejezte a felháborodását a szovjet “speciális alakulat” ellen, amely akkor Magyarország számos pontján állomásozott. Amint Lascsenko altábornagy informálta Andropov nagykövetet (aki továbbította az üzenetet V. V. Kuznyecov, szovjet külügyminiszternek): “Az utóbbi idõben magyar állampolgárok teljesen ártatlan szovjet katonákat támadnak meg és ütlegelnek.” Majd leírta hat szovjet katona esetét, akiket három különbözõ alkalommal késekkel és kövekkel dobáltak meg este hazafelé menet. Az esetek egyikében sem jártak el a magyar hatóságok az elkövetõ “huligánok” ellen. Aztán A. N. Pljukhin õrnagy esetét ismertette, akit egy magyar teherautósofõr elgázolt.¹³³

Andropov azt javasolta Kuznyecovnak, hogy értesítsék a “magyar elvtársakat a Lascsenko levelében álló tényekkel kapcsolatban, és emlékeztessék õket a lakosság politikai oktatásának szükségességére, hogy [magyarázatot kapjanak] a szovjet csapatok magyarországi jelenlétérõl.” Továbbá javasolta a “Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok munkájának javítását, a helyi magyar lakossággal való kapcsolatok fejlesztésével (pl. koncertek, filmvetítések, és közös helyi gyûlések, sport-események rendezésével) és segítségnyújtással a termelõszövetkezeteknél és állami földeken aratásnál, mezõgazdasági gépek javításánál.¹³⁴

Természetesen a szovjet hadsereg is követett el kihágásokat a magyar lakosság rovására. Például 1955. december 21-én szovjet katonai egységek lõgyakorlata alkalmával Res József, magyar állampolgár halálosan megsebesült Sárbogárdon. Res a környéken épített egy falat más munkásokkal. A szovjet fõparancsnokság azonnal segített a családnak 6000 forint temetési segéllyel. Amikor azonban Res kétgyermekes özvegye nyugdíjat kérelmezett férje elvesztett jövedelmének pótlására, azt a választ kapta, hogy a “szovjet jogrendszer nem teszi lehetõvé szovjet nyugdíj magyar állampolgárnak való kiutalását, bár a katonai hatóságok azt vallották, hogy az õ hibájukból nem került sor biztonsági intézkedésekre”.¹³⁵

A második szovjet invázió után magyar tisztviselõk egy tervezetet készítettek elõ november 30-án, mely “javaslatokat” tartalmazott az október 30-án kelt szovjet nyilatkozat (A Szovjetunió és a többi szocialista ország közötti barátság és kooperáció fejlesztésének alapjairól és további erõsítésérõl) támogatására.¹³⁶ A dokumentumban tárgyalt szovjet–magyar kapcsolatok 17 “fájó pontja” között szerepelt a szovjet csapatok által okozott “balesetek” gyakorisága; a kompenzációs egyezmény hiánya (beleértve magyar állampolgároknak, pl. az elhunytak hitveseinek folyósítandó nyugdíjakról, a kiesett jövedelem pótlásáról) és egy külön egyezmény szükségessége, mely definiálná a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásának célját, megoszlását, hosszát, amint azt pl. a “szovjet–lengyel nyilatkozatban kikötötték.”¹³⁷

Nem csupán a lakosságnak, a magyar vezetésnek is voltak sérelmei. A szovjet vezetés megszabta nekik, hogy milyen hadifelszereléseket vegyenek a többi szocialista országtól, függetlenül attól, hogy a magyaroknak szükségük volt-e erre vagy hogy volt-e rá fedezet. Például február 9-én a Szovjetunió, Magyarország és Csehszlovákia egyezséget kötött Moszkvában, amelynek alapján Magyarország tankokat, repülõgépeket, motorokat és szovjet gyártmányú tank- és repülõalkatrészeket vásárol Csehszlovákiától kb. 98 100 000 rubel értékben 1955 és 1957 között. A SZU tíz évre szóló hitelt ajánlott fel Magyarországnak, amely a felszerelés árának kétharmadát fedezi.¹³⁸ A hosszútávú szerzõdés részeként a magyar vezetõk aláírtak egy megállapodást 400 db T–34-es tank megvételérõl Csehszlovákiától. Ebbõl százat vettek meg, a többi 300-at visszautasították, arra hivatkozva, hogy nincsen pénzük, és a tankok nem korszerûek. Az SZKP KB Elnökségének tagjai, Anasztasz Mikojan és Kliment Vorosilov, panaszt emeltek Rákosi Mátyásnál (akkor a Magyar Dolgozók Pártja fõtitkáránál) 1956. február 27-én, mert “Magyarország megszegte a három ország közti szerzõdés rá vonatkozó részét, és a cseh elvtársakat nehéz helyzetbe hozta, mert õk már megkezdték a megrendelés legyártását”. Vorosilov azzal érvelt, hogy a T–34-es tankok különben is modernek, modernebbek, mint amilyeneket jelenleg az amerikai és brit hadsereg használ.” Rákosi visszakozott. Ezeknek a “tárgyalásoknak” az volt az érdekességük, hogy cseh képviselõk nem voltak jelen.¹³⁹

1957 telén valóban megkezdõdött egy szovjet és magyar delegációk közötti tárgyalássorozat a hadügyi témákról, amely tavasszal is folytatódott.¹⁴⁰ A végül április 26-án aláírt megállapodás meghatározta a “szovjet csapatok jogi státuszát Magyar-országon,” továbbá a csapatok létszámát, összetételét és pontos elhelyezését. A dokumentumban nem túl hangsúlyosan szerepel, hogy a szovjetek csak “átmenetileg” állomásoznak Magyarországon, a Varsói Szerzõdésnek megfelelõen és addig maradnak, amíg fennáll az agresszív észak-atlanti blokk (NATO), melynek “sok bázisa és csapata van a szocialista országok határai közelében”.¹⁴¹

Összegzés

Az 1956. november 4-i szovjet intervenció nem az a fait accompli volt, mint ahogy azt Eisenhower és Dulles magyarázták, és ahogy azt az oroszok próbálták láttatni. Bár az oroszok katonai értelemben jobban szerepeltek a tûzvonalban, mint az október 24-i intervenció alkalmával. Ez azonban csak a hosszú, fáradságos normalizációs folyamat nyitánya, nem pedig a fináléja volt. Amint Dulles fogalmazott, a szovjet katonai beavatkozás “nem volt olyan súlyos”, mint a brit és francia intervenció Egyiptomban. Így volt vagy sem, mindenesetre nagy erõfeszítéseket kívánt meg a Szovjetuniótól a szovjet–magyar kapcsolatok normalizálásához. A szovjet csapatok puszta jelenléte felelevenítette a magyar vezetõkben és népességben a múltbeli rossz bánásmód emlékét. Minél több tanácsadót küldött a Kreml a helyzet orvoslására, annál irritáltabbak lettek a magyar szakemberek. Még amikor a felszínen a helyzet nyugodtnak látszott is, Magyarországot akkor sem igázták le, a “kádárizmus” során Magyarország sikeresen kifejlesztette saját nemzeti kommunizmusát. A nemzeti érzület lángja soha nem aludt ki, mint azt Magyarország mai függetlensége bizonyítja.

JOHANNA GRANVILLE

REPRESSION IN BUDAPEST: THE SOVIET INVASION AND THE PROCESS OF NORMALISATION IN 1956/1957

Employing material from the Soviet archives, which has only recently become accessible, the author reconstructs numerous formerly unknown elements of the 1956 revolution. The study examines the first intervention by Soviet troops, which took place on 24 October 1956 under the code name Compass. It seeks to explain why this operation was unsuccessful: the Soviets had not elaborated proper plans of action, their troops were undisciplined, and co-ordination between the various bodies was bad. Their next intervention, which took place on 4 November (operation whirlwind), was much better prepared. Nevertheless, the optimism of the Soviet generals was to prove unjustified: fighting was concluded only on 12 November, with 669 dead on the Soviet side.

Co-operation between the Soviet troops and the Hungarian authorities was far less smooth than has hitherto been supposed. It is clearly apparent from both the Soviet archive material and the reports of members of the political committees that co-operation between the Soviet advisors and their Hungarian “colleagues” was not without its hiccups. The reorganisation of the Hungarian internal security services and the process of normalisation initiated by Kadar were difficult tasks achieved at a pace that was too slow for the Soviets, who underestimated the resistance of Hungarian society.

1

2

3

4

L. az elõzõ lábjegyzetet.

5

6

8

9

10

14

15

16

17

18

19

Uo.

20

21

TsKhSD, F 89, Per 45, Dok 6, L. 1. (Zsukov jelentése, okt. 24.)

22

23

24

25

26

27

28

29

30

31

32

TsKhSD, F 89, Per 45, Dok 12, L 2.

33

TsKhSD, F 89, Per 45, Dok 26, L 1. (“Zsukov jelentése Magyarországról 1956. nov. 5-én, reggel 9-kor”).

34

35

36

38

39

Uo.

40

42

43

44

45

46

49

50

51

52

53

54

55

Uo.

56

57

58

Uo.

59

60

61

62

63

64

65

66

TsKhSD, F 89, Per 45, Dok 41, L 1–2. (“Szerov üzenete az SZKP-nek (Hruscsov) 1956. nov. 11-én.”)

67

68

69

TsKhSD, F 89, Per 45, Dok 43, L 11.

70

71

72

73

74

75

76

77

78

79

80

81

82

83

84

85

86

87

88

89

90

91

92

93

94

Uo. 7.

95

Uo.

96

97

98

99

100

101

102

Uo. L 4–5.

103

104

105

106

107

108

109

Uo.

110

111

112

113

114

115

116

117

118

119

120

121

122

Uo.

123

124

125

126

127

128

129

130

131

132

133

134

135

136

137

Uo. L 39.

138

139

140

141