Szomszédunk: Szuhakálló

Szuhakálló Borsod-Abaúj-Zemplén megye középső részén, a Szuha-patak mentén, Kazincbarcikától öt kilométerre fekszik. Közúton Kazincbarcikáról Múcsony-Alberttelepen keresztül, vasúton pedig a Kazincbarcika-Rudabánya vonalon közvetlenül közelíthető meg. A ’60-as évek végéig Felsőbarcikáról a Sajó hídján áthaladva is megközelíthető volt, azonban a híd életveszélyessé vált, s le kellett bontani. A község területe 698 ha, 6,98 négyzetkilométer, lakóinak száma 1100 és 1200 fő között váltakozik.

A település múltjáról

Szuhakálló történetét 1992-ben Tamási József dolgozta fel, 1999-ben pedig Tóth Gabriella második osztályos szakközépiskolai tanuló írt a település történetéről díjnyertes pályázatot. Alapforrásként mindketten a Borsod vármegye története című, 1939-ben kiadott könyvet és más dokumentumokat használtak fel. Ezek alapján említik, hogy a település Karlo és Karlou néven már a XII. században előfordul, amikor a környékre németeket és cseheket telepítettek. A XII. és a XIII. században a település két részből állott: a jelenlegi Forrás-szögben nyolc, a tőle néhány száz méterre lévő Hrecska-tanyán pedig tizennégy lakóház és templom is volt. Ez utóbbit Templomfalunak nevezték.

A község a XIV. században már nagyobb település lehetett, mert 1356-ban megyei közgyűlés színhelye volt, amit Gara Miklós nádor vezetett. Tamási József így ír erről: “Ilyen alkalmakkor nagy tömeg volt együtt, ezért a gyűlést rendszerint szabad helyen, a mezőn tartották. A közgyűlések célja a gonosztevők kiirtása is volt. Igazságot szolgáltattak a jogkereső feleknek, főképp birtokperekben, de döntöttek peren kívüli cselekményekben is. Vizsgálatokat folytattak, tanúkat hallgattak meg.”

A XIV. században a települést a Rátolt- nemzetség családjával rokon Jolsvai- család birtokolja, majd ennek kihalása után a Ztanchi-, a Széplaki- és a Redey- családok a birtokosok. Ebben az időben a település neve Karlov, Karlo, sőt Kálló formában is előfordul. Később a Thomai- család lesz a falu egy részének birtokosa, de a XVII. században már a Herencsényieknek is van birtoka. A XVII. században jelenik meg a Mladsovics- és a Geöcze-család, mely utóbbinak Göcze néven is ma vannak leszármazottai a faluban. A XVII. és a XVIII. században a birtok aprózódásával a birtokosok száma tovább növekedett.

Tatár- és törökdúlás, természeti katasztrófák

A tatárok dúlását és a törökök fosztogatását Szuhakálló sem kerülte el. 1555-ben a török felégette a községet, 1599-ben Lengyelország felől tatárok törtek be Borsodba, és sok falut, köztük Szuhakállót is teljesen kirabolták és felégették.

Természeti és egyéb katasztrófák is sújtották a települést. Az 1500-as évek második felében pestis következtében haltak meg sokan, az 1800-as évek elején tűz, jégverés és fagy pusztított; a környéken elszaporodott farkasoktól és a Szuha-patak áradásától, máskor az aszály következtében fellépő ínségtől szenvedtek a kállóiak.

Az említett két régi település – Szuhakálló ősközsége – elhelyezkedése folytán sokszor volt kitéve a Sajókaza felől portyázó seregek támadásainak és a Sajó áradásának. Emiatt a XVIII. század vége felé már teljesen kipusztult, majd a település mai helyén épült fel, azon utak mentén, amelyek a környező falvak kereskedelmi útvonalai is voltak.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc szuhakállói eseményeiről nincsenek ismeretek. Tamási József munkájában a megyére vonatkozó események leírása található, amelyek valószínűleg Szuhakállóra is jellemzőek voltak. Néhány részlet ebből: “…1848 április elején küldöttségek mentek a falvak népéhez, hogy a változásokról, a papi tized eltörléséről, az úrbérrendezésről, a közteherviselésről és az ezekről alkotott törvényjavaslatokról felvilágosítsák a népet… Megindult a nemzetőrség szervezése, de igen lassan haladt. A megyei fegyvertárban lévő fegyvereket kiadták a járásoknak, de azok a rend fenntartására kevésnek bizonyultak. Egyidejűleg megindult a toborzás a honvédseregbe is. A megye részéről eleinte részvétlenség mutatkozott. A nemzetőrség és a honvédség kiképzése és élelemmel való ellátása nagyon sokba került a megyének… A pénzhiány miatti hiányos felszerelést a nemzetőröknél kaszával, villával pótolták. Így harcoltak Pákozdnál, Eperjesnél, Beregnél a Borsod megyei nemzetőrök és katonák…

Az 1849. június 23-ai megyei közgyűlés után megyénk is idegen megszállás alá került. Nemsokára katonai főparancsnok és polgári megyefőnök került az élre. Megjelentek az addig ismeretlen közigazgatási közegek: csendőr, pandúr, pénzügyőr, finánc, és most már nem lehetett szabadon dohányozni, mert adó alá esett. A megye fiai idegenbe kerültek, itt pedig többnyire idegenek tartották fenn a rendet… 1860–1865-ig tartott ez a nagyfokú elnyomás a megyénkben, majd lassan a régi kerékvágásban megy a közigazgatás rendje, persze az osztrákok felügyelete alatt."

Szuhakálló a kiegyezés után

A település fejlődésében jelentős volt az 1870. év. Ekkor kezdett működni a Grossmann Ignác által épített 100 lóerős, 11 járatú malom, amihez kendertörő is tartozott. A tulajdonos 1921-beni elhalálozása után a malmot Dezső és Ernő fia üzemeltette az 1944-ben történt deportálásukig.

Az 1800-as évek vége felé szabályozták a Szuha-patakot és megépítették a Rudabányára vezető keskeny nyomtávú vasútvonalat, ami fellendülést hozott a település életében. Valószínűsítik, hogy ez idő tájt került sor a Kurityán felé vezető, a Szuhakállót átszelő út burkolására is.

Az 1986-ban kiadott “200 éves a borsodi szénbányászat” című könyv szerint 1918-ban Kositczky Ferenc főaknász Szuhakálló nyugati bejáratánál, a sajókazai út közelében tárót nyitott. A vállalkozáshoz 1919-ben betársult Winter Hermann budapesti fa- és szénnagykereskedő, aki 1924-ben lejtősaknát mélyített. Később a község északi kijáratánál, a Szuhakálló–Kurityán közút mellett létesült lejtősakna a Szuhakálló I. nevet kapta. (Itt történt 1952. december 16-án a vízbetörés, amelyről külön részben írunk.) Ez a bánya 1967-ig működött. Szuhakálló II. néven szintén volt egy bánya Rudolftelep és Alberttelep között. Ennek két lejtősaknáját 1955–56-ban hajtották ki, s 1960-tól 1972–74-ig folyt benne a széntermelés.

1912-ben létesítették a Sajókazinc–Rudabánya közötti vasútvonalat. Ennek vasútállomása a település közigazgatási határának megváltoztatása folytán Múcsony területén épült meg.

1913-ban olyannyira megáradt a Szuha-patak, hogy a település közúti és vasúti hídjait elmosta a hömpölygő víz.

Világháborús események

Az első világháborúban 65 katona vonult be a faluból, akik közül tizenketten estek el a háború ismert harcterein. Hárman hadirokkantként kerültek haza a háborúból. A második világháborúban a községben is keletkeztek károk. Több épület megrongálódott bomba- vagy aknatalálattól. A németek négy vasúti és egy közúti hidat felrobbantottak, amelyeket a község 1944. decemberi felszabadulása után építettek újjá.

1946-ban a földreform során a Radvánszky- és a Kissházy-birtokot felosztották a kis- és törpebirtokosok, illetve az ipari munkások között. 1959-ben termelőszövetkezet alakult a községben, amely 1961-ben egyesült az izsófalvai Aranykalász Mgtsz-szel. Ez a szövetkezet a rendszerváltozás után feloszlott.

Az ’50-es években jelentős építkezés kezdődött a településen. A szűkös munkaerőhelyzet miatt ekkor rabok is dolgoztak a bányákban, s a felügyeletüket ellátók részére ún. fegyőrlakásokat építettek. De sok egyéb is épült a felszabadulás utáni években. 1949-ben község-, illetve tanácsháza, 1950-ben posta, 1953-ban két tantermes iskola, 1956-ban a vasútállomás épülete, 1958-ban tűzoltószertár, 1960-ban ravatalozó, 1965-ben orvosi rendelő. 1968-ban vezetékes ivóvizet kapott a falu, 1969–70-ben a Kurityán, illetve a Sajókaza felé vezető utat bitumenburkolattal látták el, 1978-ban megépült a takarékszövetkezet irodája, 1986-ban pedig gázcseretelep létesült.

A település közigazgatásában 1969-ben történt változás, amikor Szuhakállót Múcsonnyal egyesítették. A “házasság” 1991-ben felbomlott, s azóta Szuhakálló ismét önálló község. A rendszerváltozás másik “hozadéka” a vezetékes gáz bevezetése a lakások mintegy 95 százalékába, és az általános iskola bővítése két tanteremmel és tornateremmel. Az alsó Kissházy-kastélyt felújították, s benne óvodát üzemeltetnek. 1998-ban felújították a görögkeleti templom homlokzatát.

A ma és a jövő Szuhakállója

A település életét irányító nyolctagú testület a következő személyekből áll: Tinyó Ottó polgármester, Dobos István alpolgármester, Csiszárik János, Csorba Tibor, Dányi József, Suga László, Tamási József és Váncza Györgyné. A falu jegyzője dr. Herczeg Tibor.

Az 1992-től polgármester Tinyó Ottó a település mai helyzetét ekképpen vázolja: Jó az infrastrukturális ellátottság, a szennyvízhálózaton kívül minden közművel rendelkezik a település; az oktatási és egészségügyi intézmények alkalmasak feladataik ellátására. Felszereltségük jó, az iskolában tévé és számítógép segíti az oktatómunkát, az orvosi rendelőben az alapellátáshoz a legszükségesebb eszközök megtalálhatók. A legnagyobb gond a foglalkoztatást nyújtó létesítmények hiánya, ami miatt 20 százalékos a munkanélküliség. A település lakossága elöregszik. Ezen okok miatt jelentősek a szociális problémák.

A szociális ellátásokra a rendelkezésre álló pénz kb. 10 százalékát, majdnem hétmillió forintot költünk évente.

A lakosság száma nagyjából állandó, mert az elhalálozottak helyére kazincbarcikaiak költöznek többnyire. Jelentkezik bizonyos igény lakások építésére, de az önkormányzatnak nincsenek anyagi eszközei építési telek előkészítésére.

Elégedett a polgármester a kulturális élettel. Vannak saját, évente ismétlődő rendezvények, mint pl. a pünkösdi kulturális és sportnapok, a népdalkörök találkozója, a Magyar Continental Singers Énekegyüttes hangversenye, a bányásznap megünneplése, októberben a Hubertus-napi lovasbemutató, amelynek a Nyírségből, Szolnok megyéből, Mezőcsátról, Mezőkeresztesről és Ózd környékéről vannak résztvevői. A kazincbarcikai Egressy Béni Művelődési Központtal való jó kapcsolat révén részesei a Sajóvölgyi Folklórfesztiválnak, a Tátika és más kulturális rendezvényeknek.

A képviselő-testület és a polgármester a jövő feladatai között tartja számon a szennyvízhálózat megépítését, az utak és a járdák állapotának javítását, az orvosi rendelő és a polgármesteri hivatal épületének felújítását. Szeretnének emlékművet állítani az I. és a II. világháborúban elesetteknek, valamint az 1952-es vízbetörés áldozatainak és hőseinek. Az emlékmű tervei már körvonalazódnak, de a pénzügyi forrást még nem találták meg hozzá.

A polgármester bízik abban, hogy az elmondottak megvalósításával még jobb életkörülményeket tudnak biztosítani Szuhakálló lakóinak, és az idegenek számára is vonzóbbá válik a település.

 

A vízbetörés története

1952 karácsonya előtt szomorú hír járta be az országot: december 16-án reggel bányaszerencsétlenség történt Szuhakállóban.

A Szuhakálló I-es akna (Winter-bánya) VI-os ereszkéjébe betört a víz. Az éjszakai műszak vége felé, nem sokkal öt óra után az elővájáson dolgozók rályukasztottak egy öregműveletre, ami tele volt vízzel. A víz elárasztotta a mélyebben fekvő vágatokat, és elvágta a frontfejtésen dolgozók menekülésének útját. Huszonnyolc bányász közül kilencnek sikerült kijutnia a veszélyeztetett munkahelyről, két bányász az erős sodrású vízben lelte halálát, tizenheten, köztük két fiatal leány nem tudott kimenekülni. Ők a bányában maradtak, egy olyan helyen húzták meg magukat, ahová nem ért el a víz.

A hat nap a külvilágtól elzárva

A tizenhét bányász megmentéséért hat napon át kemény küzdelem folyt lent, a bánya mélyén, és fent, a bányatelepen és környékén. Lent, 44 méterre a föld felszínétől, a külvilágtól elzárva tizenhét bányász küzdött, hol bizakodóan a kiszabadulásban, hol lemondva róla, reményvesztetten. Fent a külszínen viszont emberek sokasága: bányászok és katonák, párt-, állami és szakszervezeti vezetők bányaműszaki és haditechnikai eszközökkel folytatták a küzdelmet.

Miután a bánya mélyén rekedt bányászok meggyőződtek arról, hogy az erősen áramló vízdugón keresztül lehetetlen kijutniuk, azon kezdtek gondolkodni, hogyan és mit csináljanak, amivel a legjobban hozzá tudnak járulni a kiszabadulásukhoz. Vrabik Lajos frontaknász, egyben a műszak párttitkára arra kérte társait, hogy maradjanak együtt, és őrizzék meg nyugalmukat. Elmondta, hogy a rendelkezésre álló levegővel nagyon kell takarékoskodni, s ezért kerüljenek minden olyan tevékenységet, amihez levegő kell, vagyis keveset mozogjanak és beszéljenek, s lámpát is csak egyet égessenek. Ezután megpróbáltak telefonon kapcsolatot teremteni a külszíniekkel. Ez kb. ˝ 11 óra körül sikerült. Elmondták, hogy ki és hol tartózkodik. Fentről pedig a telefon kezelésével megbízott Poráczki János főaknászhelyettestől megtudták, hogy nagy erőkkel megkezdődött a mentési munka. Poráczki kérte őket, hogy ne adják fel a reményt, mert mindent megtesznek a megmentésükért. Ettől kezdve állandósult a telefonkapcsolat, ami igen fontos volt számukra. Ennek révén értesültek a mentés menetéről, sőt hozzátartozóikkal is beszélhettek. A lassan múló idő egyhangúságát a telefonbeszélgetések tették némileg változatossá. Az egy égő karbidlámpa pislákoló fénye pedig a biztonságérzetüket erősítette. De bizonyos nyugtalanság és félelem lett úrrá rajtuk, amikor szerda délben ez az egy lámpa is kialudt. Most már semmit sem láttak odalenn, egymást is csak a hangjukról ismerték fel. Volt, aki a sötétségben utolsó reményét is elveszítette. Az idős Golbert bácsi belefeküldt egy csillébe, és így várta a halált.

Felcsillan egy reménysugár

A teljes sötétség csütörtök reggelig tartott. Ľ 8 órakor észlelték, hogy egy 15 cm átmérőjű csövet eresztettek le fentről, s ezen friss levegő és egy kis fény is érkezett hozzájuk. Ettől új erőre kaptak, pedig már harmadik napja semmiféle étel nem került a szájukba. És újból bizakodtak a megmenekülésben. Sajnos nem sokáig tartott az örömük: a cső leszakadt, s mélyen a földbe fúródott. Fentről sikertelenül próbálkoztak a kiemelésével, ezért lent, az egyre gyengülő bányászok kísérelték meg a cső kiemelését. Nehezen ment a munka. Egy-egy bányásznak egy-két csákányvágásnál nem futotta többre az erejéből. Jó két órába tellett, amíg 60-80 cm-re sikerült felemelni, majd pedig a belekerült földtől megtisztítani a csövet. Megint nagy volt az öröm, hisz ismét áramlott a friss levegő, majd hamarosan élelmet is küldtek fentről: először csokoládét, majd kekszet, vékony szeletke vajas kenyeret, és lámpát, amelynek égőjét kenyérbélbe csomagolva eresztették le a csövön, hogy össze ne törjön. Az első adagot tizenhétfelé osztották, hogy mindenkinek jusson egy falatka. Majd rendre elfogyasztották a többi élelmet is. S mint ha csak néhányuk gondolatát is kitalálták volna, itókát, egy kis konyakot is küldtek.

Ettől kezdve már rendszeresen jött fentről a táplálék: az étlap teával és levessel is bővült. Később meleg ruhát is küldtek mindenkinek. És telefonon a jó híreket kapták a mentésről meg a víz apadásáról.

Az utolsó órák a víz fogságában

Vasárnap reggel értesültek arról, hogy Dorogról és Tatabányáról bányamentők érkeztek, akik az akkor már derékig leapadt vízben, de a vágatokban megrekedt széndioxidos levegő miatt bányamentő-készülékkel elindultak hozzájuk. (Sajnos, Hámm Kálmán dorogi bányamentő eközben életét vesztette, megfulladt a gázos levegőben.) A bányamentőkkel való találkozást így írja le Vrabik Lajos a visszaemlékezésében: “Nem ismertük egymást előzőleg, de két testvér hosszú távollét után nem köszönti olyan szeretettel és boldogságban egymást, mint ahogyan mi fogadtuk őket, és ők örültek nekünk.” Arról is ír a frontaknász, hogy nótázni kezdtek a találkozás örömére, és megünnepelték Sztálin születésnapját (december 21-e volt ekkor).

Aznap éjszaka még két bányamentő érkezett hozzájuk: az egyikben dr. Szoboszlai Ferenc bányaorvost ismerték fel, a másikban pedig Svidró Józsefet. Az orvos megvizsgálta mind a tizenhetüket, akik bár legyengültek, de kiállták a hatnapi kemény próbát. Hétfő reggel, miután befejeződött a vágatok kiszellőztetése, engedélyezték a kijövetelt. A tizenhét bányászt négy bányamentő kísérte, akiknél oxigénpalackos mentőfelszerelés volt és tartalék palack, amit a gázosabb helyen megnyitottak, s az így megtisztult vágatokban jöttek kifelé. Elől a két bátor leány haladt, s utánuk a többiek. Utolsónak, mintegy lezárva a menetet, ballagott Boros János. A menet húsz perc alatt ért a felszínre, ahol a várakozók sokasága örömujjongással fogadta és köszöntötte a tizenhét megmenekült bányászt. Ezután a felolvasóba mentek, ahol tizenhét ágy és kiadós reggeli, meg a családtagokkal való megható és örömteli találkozás percei várták őket. Szerencsére az előkészített ágyakra nem volt szükség, az orvosi vizsgálat egészségesnek talált mindenkit, s ezért a reggeli elfogyasztása után gépkocsival hazaszállították a megmentett bányászokat.

Küzdelem a külszínen

Ezek után időzzünk mi is fent, ismerjük meg, hogy mi történt a külszínen a lent rekedt bányászok megmentéséért. Ehhez Poráczki János főaknászhelyettes 1983-ban készített visszaemlékezése nyújt segítséget. Ő a hat nap alatt szinte végig a telefonnál teljesített szolgálatot, rajta keresztül történt a külszíniek kapcsolattartása a bányában lévőkkel.

Poráczki leírásából megtudhatjuk: egy akna mélyítését és három lyuk fúrását kezdték el, hogy ezen keresztül lássák el a legszükségesebb dolgokkal a lentieket. E munkálatokat a Szeles-akna területén végezték, ahová az eszközöket a térdig érő sár miatt harckocsikkal szállították. Az első fúrólyuk egy széntelepen ért célba, a másikba beletört a fúrófej, s csak a harmadik fúrás volt sikeres, ami egy vágatba ért, amitől kb. kétszáz méterre tartózkodtak a lent lévők. De ezzel is baj történt. Amint azt az előző részben olvashattuk, leesett és mélyen a földbe fúródott, amit a legyengült bányászoknak csak nagy erőfeszítéssel sikerült kiemelniük. Ezután vált lehetővé az élelem, ruha stb. eljuttatása a lent tartózkodó bányászokhoz.

A mentés fontos része volt a víz leszivattyúzása a beszerelt hat, egyenként 1000 1/perc teljesítményű szivattyúval. A szivattyúk és tartozékaik, de minden más, a mentéshez szükséges eszköz beszállítása kézi erővel történt. A szállítást, szerelést és más munkákat nagy igyekezettel, egy emberként végezték a mentésben részt vevők: a műszakiak, de az odavezényelt katonák is.

Gumicsónakkal is megpróbáltak átjutni a vízen, de ez nem sikerült, mert a bányamentő-készülék légzsákjai nem bírták a nagy víznyomást. Amikor a szivattyúzás eredményeképpen a víz apadni kezdett, megindult a légáramlás, ami a víz felett megülepedett szén-dioxid gázt felkavarta. Emiatt a szellőztetőventillátort sem lehetett üzemeltetni. Csak hosszan tartó, 12-13 órás munkával, az egyes vágatok rövidre zárásával, fokozatosan lehetett kiszellőztetni a vágatokat. Ezt a munkát a helyszínre érkező bányamentők végezték. Az utolsó, mintegy tízméteres szakaszon csak bányamentő-készülékkel lehetett áthaladni. Vasárnap éjjel ezen is sikerült átjutniuk a bányamentőknek, akiknek segítségével hétfőn, a reggeli órákban kijöhetett a tizenhét megmentett bányász.

S míg Szuhakállóban lent és fent megfeszített munka folyt, szerte az országban feszült figyelem kísérte a mentést, s aggódva várták az újabb és újabb híreket a bentrekedt bányászok sorsáról. A megmentés hírére fellélegzett az egész ország.

Telefonált-e Rákosi?

Az esemény tizedik évfordulóján, 1964 decemberében találkozóra gyűltek össze a vízbetörést átélt bányászok. Itt mondta el Vrabik Lajos frontaknász, hogy 1952. december 17-én, szerda este 9 óra körül telefonon beszélt Rákosi Mátyással, aki nyugtatta és biztatta őket, hogy ne csüggedjenek, mert mindent megtesznek a kimentésükért. A későbbi, nagyon részletes visszaemlékezésében nem említi ezt Vrabik Lajos, de nem ír róla Poráczki János sem, akin keresztül a telefonbeszélgetések zajlottak. (Azt mondják, hogy a postán keresztül is lehetett telefonálni.)

Nem tudjuk, mert nincs róla hiteles információ, hogy valóban beszélt-e telefonon Rákosi Vrabikkal, vagy sem. Lehetséges, hogy Vrabik ezt társainak megnyugtatására mondta csak. Akár így volt, akár úgy, tény, hogy Rákosi Mátyás nagy figyelemmel kísérte a mentést. Erről a helyszínen tartózkodó Péter Gábor ÁVH-főnök naponta jelentést tett neki. Valószínű az is, hogy Rákosi tudta nélkül sem az államvédelmisek, sem a honvédelmi erők a felvonultatott eszközeikkel nem vehettek volna részt a mentésben.

A sikeres mentés után, amikor a tizenhét bányászt két hétre pihenni vitték Galyatetőre, Rákosi Mátyás meglátogatta őket, és elidőzött a társaságukban.

Az ÁVH szerepéről

Az ÁVH több magas és alacsonyabb rangú tisztje a mentés idején végig a helyszínen tartózkodott. Feladatuk valószínűleg az volt, hogy – az akkori időkre jellemzően – a hibák mögött megtalálják az ellenség kezét, vagyis kiderítsék: nem szabotázs okozta-e a bányaszerencsétlenséget, s ügyeljenek arra, hogy ilyesmi a mentés során ne forduljon elő.

A mentésben kulcsszerepet játszó személyek eltérően ítélik meg az ÁVH tevékenységét. Havrán István szerint, aki a bánya- és energiaügyi miniszter első helyetteseként irányította a mentést, az ávósok inkább akadályozták, mintsem segítették a munkát. Péter Gábor, az ÁVH nagy hatalmú vezetője a mérnökökkel és más műszakiakkal szemben bizalmatlan volt, megfélemlítette őket, s ezért azok nem mertek bátran és határozottan kezdeményezni. (Ladányi András: Bányász a történelemben című, 1984-ben megjelent könyvéből.)

Poráczki János, aki szintén végig kapcsolatban volt az ávósokkal, pozitívabban ítéli meg szerepüket. Ugyan ő is tapasztalta a műszakiakkal szemben a bizalmatlanságot és türelmetlenséget, amit – szerinte – az váltott ki, hogy a kimentés időpontjára a műszakiak által tett ígéretek nem teljesültek, meg az, hogy a nagy igyekezetben előfordultak olyan dolgok, amelyek okát az ávósok szabotázsban látták (a fúrófej eltörése, a kompresszor leállítása). Amikor kiderült, hogy nem lehet szó szabotázsról, a hatóság vezetője a gyanúsítottaktól elnézést kért. Poráczki szerint az ávósok "az adott körülmények között helyesen jártak el, azt tették, amit tenniük kellett".

Már említettük, hogy nem mindenki bízott a megmenekülésben. A többség azonban végig megőrizte nyugalmát és reményét. Boros János, az akkor fiatal, 24 éves vájár még bátorította is a csüggedőket. Optimizmusáról tanúskodik a következő eset: A fúrólyukon leengedtek egy három centi vastagságú gumicsövet is. Ezt észrevéve mondta Bóné Kálmán társának és barátjának, hogy vágjanak le a csőből egy darabot, mert jó lesz az otthon, a pincében a hordókból azzal fogják a bort szívni.

Máskor meg az érte aggódó-síró feleségének a telefonba dalolva válaszolta: "Jaj, de nagyon szomjasak vagyunk, / Talán, talán bele is halunk." Persze Boros János, legtöbb társához hasonlóan, nem a halált, inkább a megmenekülést várta.

Emlékezés a nehéz napokra

A vízbetörés 45. évfordulóján, 1997. december 16-án a szuhakállói óvodában az emlékezetes esemény még életben lévő túlélői: Kónya Istvánné született Kresák Magda, özv. Juhász Lászlóné született Szűcs Zsuzsanna, Bakos János, Bóné Kálmán, Boros János, Lakatos Lajos és a mentés egyik résztvevője, Poráczki János ünnepséget tartott. Miután megemlékeztek az esemény óta elhunyt társaikról, nevezetesen Andó Józsefről, Bánóczi Lászlóról, id. Bakos Jánosról, Barnóczki Lászlóról, Balogh Bertalanról, Golbert Józsefről, Dombi Józsefről, Horváth Józsefről, Szaniszló Ferencről, Vrabik Lajosról és Leskó Andrásról, valamint a vízbetörés két áldozatáról, Benedek Istvánról és Görcsös Józsefről, továbbá a mentés közben elhalálozott dorogi bányamentőről, felidézték a föld alatt töltött hat napot. A következőkben ezekből adunk közre részleteket:

Juhász Lászlóné palaválogató: Azt a napot nem lehet elfelejteni. Az egyik lánnyal éjszaka kiküldtek a felszínre a műhelybe, hogy valamilyen vasakat hozzunk le. Öt órakor mentünk újra le a bányába, de akkor szóltak: “Lyányaim, azonnal meneküljetek, mert vízbetörés van.” Mi elmentünk riasztani az embereket, azok ki is tudtak menni. Mire mi tizenheten leértünk a siklón, már nagy volt a víz. Nem mertünk továbbmenni, mert a víz állandóan emelkedett, és a csilléket is sodorta.

Azt mondta az öreg Golbert bácsi, aki akkor már harminc évet ledolgozott a bányában, hogy: Gyerekek, mind a tizenheten feküdjetek le, hogy egyben tudják összeszedni a holttesteket, mert itt már nem sokáig lesz élet. Egyre kevesebb volt az oxigén, alig kaptunk levegőt. Mi, lányok lefeküdtünk… Ekkor megcsikordult felettünk a főte. Mindenkinek elállt a lélegzete. Ekkor fúrtak a vágatba, de ott beletört a fúrószár. A másik lyukat tőlünk húsz méterre fúrták. Abban bíztunk ekkor, hogy majd csak kiszabadítanak valahogy.

Boros János vájár: A műszak vége felé, ötkor áramtalanították az egész bányát. Betört a víz. Mi ezt még akkor nem tudtuk. A cimborámmal mi a front közepén voltunk és máglyát robbantottunk. Mivel nem volt áram, nem ment a ventilátor, ezért nagy volt a füst. Az egyik lány hozta a hírt, hogy betört a víz, és mindenki meneküljön. Nekimentünk a víznek, de akkor a vízdugó már volt vagy 5-6 méteres. Csúnya fekete víz hömpölygött. Azon gondolkodtunk, hogy hol lehetne kimenni, de nem lehetett sehol. Feltörtük az egyik trafóházat, mert ott meleg volt. Volt, aki jajgatott, volt, aki félt. Akkor jutott az eszünkbe, hogy van telefon. A telefon körül telepedtünk le. Addig ott maradtunk, míg a tőlünk 200 méterre lévő légvágaton el nem kezdtek fúrni. Akkor már nem égtek a lámpák, és úgy mentünk oda tapogatózva, de ismertük a vágatokat.

Két önkéntes “bányamentő”

A vízbetörés hírére megmozdult az ország. Az odavezényelt bányamentőkön, katonákon, műszaki vezetőkön és fizikai dolgozó szakembereken kívül sokan akartak segíteni a bányászok mentésében.

Értesülve a tragédiáról, a miskolci nehézipari egyetem két, akkor harmadéves bányagépész-mérnök hallgatója, Nagy László, valamint barátja és évfolyamtársa, Sipos István is elhatározta, hogy elmegy Szuhakállóba ”bányamenteni”. Mivel éppen vizsgaidőszak volt, az egyetemre nem kellett mindennap bejárniuk. Az üzemben Csendes nevű külszíni művezetőnél jelentkeztek, akit egy korábbi üzemlátogatás során ismertek meg. Az üzemben uralkodó feszült hangulatú, zűrzavaros helyzetben a művezető nem örült a megjelenésüknek. Azt gondolta, hogy hátramozdítóként csak baja lesz velük. A fiatalemberek azonban nem tágítottak. Szilárdan hittek abban, hogy nélkülük nem lehet sikeres a mentés. A művezető nem tudott mit tenni, lassan-lassan beletörődött a jelenlétükbe és megbízta őket a telefon kezelésével, amelyen a műhely a mentéshez szükséges anyagok előkészítésével kapcsolatos megrendeléseket kapta. A két fiú szorgalmasan vette és továbbította az üzeneteket, sőt maguk is részt vettek az anyagok, szerszámok összekészítésében. Fáradhatatlanul végezték a rájuk bízott munkát, éjt nappallá téve, önkéntes küldetésük fontosságának tudatában szorgoskodtak, s csak egy-két órányi szunyókálásra húzódtak be olykor az anyagraktárba.

December 22-én reggel ők is ott voltak a megmenekült bányászokat ujjongva ünneplő tömegben. Örültek, hogy munkájukkal hozzájárultak a mentés sikeréhez.

Nagy László 1953-ban végzett Miskolcon a Nehézipari Műszaki Egyetemen, és bányagépész-mérnökként az Ózdvidéki Szénbányák Vállalathoz került. Itt a megfelelő tanfolyam elvégzése után bányamentő bizonyítványt kapott, s már ennek, valamint a Szuhakállóban szerzett tapasztalatok birtokában vezette a mentést az ötvenes évek közepén a somsályi bányában, amikor ott történt vízbetörés. 1981-től 1991-ig, nyugdíjba vonulásáig Kazincbarcikán a központi szénosztályozó igazgatója volt.

Sipos István szintén 1953-ban végzett. Ő a mádi ásványbánya őrlőüzemének gépészeti vezetője volt. Sajnos, fiatalon, negyvenhat éves korában elhunyt.