stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2009. 3. szám

Kazinczy és a nyelvhalál*

Hites Sándor

„Da sind sie jetzt unter Slawen, Deutschen, Wlachen, und andern Völkern der geringere Teil des Landeseinwohner, und nach Jahrhunderten wird man vielleicht ihre Sprache kaum finden.” [1]

A mottóban szereplő sorok Herder Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit című, 1784 és 1791 között megjelent művéből származnak, s azt a sejtést vetik föl, hogy a szlávok, németek, románok és egyéb népek között élő magyarok nyelve néhány század múlva talán már nem vagy alig(ha) lesz fellelhető. Herder tehát voltaképp óvatosan fogalmaz, hiszen hipotetikusan pendít meg egy lehetőséget, a herderi jóslatként elhíresült mondat mégis a magyar kultúra egyik nagy ellenmítosza, frusztrációs és meditációs objektuma, a nemzethalál képzetkörének emblematikus hívószava lett.

A herderi jóslat a nemzeti önszemléletben vélhetően éppen azért őrizhette meg máig ezt a funkcióját, mert eredeti kontextusától eloldódott, mitizált formájában a legkülönfélébb képzettársításokra és vonatkoztatásokra adott és ad lehetőséget. A kérdés magyarországi hatástörténetét itt nem követhetjük végig, [2] de annyi megkockáztatható, hogy a Herder által megjövendölt véget eleink hol etnikai, hol nyelvi, hol kulturális, hol politikai tekintetben, hol pedig ezek elegyeként értették. Különösen nagy veszedelmek észlelése idején vagy végzetesnek érzett fordulatok bekövetkeztekor ezen aspektusokon belül megannyi módozat elképzelhetővé lett: egyrészt magának a magyar népnek a kihalása vagy beolvadása más etnikumokba; másrészt az önálló államiság megszűnése, területi egységének megbomlása; harmadrészt a magyar nyelv eltűnése, marginalizálódása, ilyen-olyan mértékű mássá levése, vagyis kivetkőzése, kivetkőztetése a maga sajátlagosnak érzett, eredeti karakterisztikumaiból.

A nyelvújítás mint nyelvhalál

Mint kortársai közül jónéhányat, Kazinczyt is foglalkoztatta Herder sugallata a magyar nyelv lehetséges eltűnéséről. Már csak azért is, mert önnön nyelvújítási törekvései, bizonyos értelemben vagy mértékben, maguk is felfoghatóak voltak – a jelen szociolingvisztikai nyelvhalál-elméleteinek fogalmával élve – egyfajta nyelvirtásként (linguicide). [3] A nyelvújítási harcok során ugyanis vitapartnereinek némelyike, egyenesen vagy közvetve, nem is mulasztotta el felhívni a figyelmét arra a lehetőségre, hogy a nyelvújítás voltaképp másmilyen vagy másik magyar nyelvet (vagy magyar nyelveket) hozhat létre az addig rendelkezésre álló, átörökített helyett, s ennek a következményei a nyelvhalállal érhetnek fel.

A neológiának a nyelvhalálhoz vezető, szélsőséges kiterjesztése került szóba Verseghy Ferenc A Tiszta Magyarság (1805) című munkájának bevezetőjében is. Miközben Verseghy maga is kiállt a pallérozás és csinosítás szükségessége mellett, éppen Herderre tett utalással nyomatékosította, hogy a túlzásba vitt újítás a nyelv végzetes destabilizációjához vezethet:

„A’ kik tovább szabad embereknek tartván magokot, nemzeti jussaik közé számlállyák azt is, hogy nyelvünköt tetszések szerínt megváltoztassák, azoknak meg kellene gondolniok, hogy más ember is élhetvén e’ rosszul értett szabadsággal, nyelvünkbül végre érthetetlen jargon és rendetlen zúrzavar válhatna; a’ minek következése még az is lehetne, a’ mit Herder megjövendölt, hogy nyelvünk a’ föld’ színérül kevés üdő múlva egészen elenyészik.” [4]

Verseghy eszerint a nyelvújítás pusztító radikalitásán elsősorban nem azt értette, hogy az egyéni invenció önmagában tönkretenné a nyelvet, hanem azt, hogy kiszolgáltathatja olyanok beavatkozásának is, akik nem tartoznak az erre avatottak vagy felhatalmazottak körébe. Az újítás annyiban menne a közös érthetőség rovására, amennyiben a nyelv zsargonná, vagyis mások által korlátozottan megérthető, sőt, éppen az elkülönülés igényével létrehozott csoportnyelvek anarchikus vegyülékévé válna. Koherenciájának megtörésével pedig áthagyományozásának történeti folytonosságát is megakasztaná, s ezzel pusztulását készítené elő.

Egy évtizeddel később, a vonatkozó viták és szenvedélyek tetőzésekor, hasonlóképp gondolta végig a nyelvújítást Teleki László is egy Kazinczynak írott, 1816. januári levelében. Teleki a nyelvet közösségi tulajdonnak, megőrzendő örökségnek tekintette, s megóvását az alkotmány sérthetetlenségével állította párhuzamba. Mint kifejtette, ahogy a politikai akarat (vagyis a karok és a rendek országgyűlése) sem változtathatja meg a „Constitutio”-t, úgy „Anyai nyelvünknekis vagynak olyan tulajdonságai, olyan talp kövei, a melyektől még a Magyar közönségis el nem állhat, hanemha nyelvét egészlen el akarja temetni, és annak porából egy idegen s egészlen ismeretlen nyelvet támasztani”. [5] A nyelv elpusztítása, sírba tétele, majd helyébe, maradék elemeiből és nyomaiból valamely másik nyelv létesítése Teleki szemében ugyanakkor olyan képtelen fejlemény volna, amelyet „fel se lehett tenni”. A megfogalmazás valamennyire homályos, hiszen az utóbbi megállapítás egyrészt vonatkozhat arra, hogy senkitől sem feltételezhetünk efféle szándékot, de arra is, hogy ha a szándék meg is volna, kivihetése mégis teljes képtelenség. Nem világos azonban, hogy Teleki a művelet melyik részére is gondolt – a nyelv eltemetésére vagy pedig feltámasztására.

Hogy inkább az utóbbit, vagyis a feltámasztást tekinti lehetetlenségnek, amellett az szólhat, hogy a továbbiakban Teleki a nyelvhalál egyáltalán nem képtelenségként elővezetett kilátásait taglalja. Abból indul ki, hogy az anyanyelv „belső sceletyét, alkatását” illetően még a közösség egészének („Publicumunknak”) sincs korlátlan hatalma, mivel ahogy a politikai törvényhozás nem mondhat ellent a „Természeti Törvények” parancsainak, úgy a nyelv kapcsán sem lehetséges olyasféle törvénykezés, amelyet nem támogat ahhoz fogható történeti legitimáció, mint ami az ősi alkotmány örök érvényességét és sérthetetlenségét is szolgáltatja. Ennélfogva ha a nyelvközösség egészének jogai is korlátozottak, úgy az egyéné még inkább azok, nem kivéve ez alól az írókat sem, akik legfeljebb a nyelv „bővitői” vagy „pallérozói” lehetnek. Teleki ezen a ponton kifejezetten a nyelvhalál perspektíváját rendeli az írói neológiához:

„Valóban káros vólna, ha minden Szép-Iró Ura lehetne annak a nyelvnek, a melyen ir; mert igy nem a maga irása módját alkalmaztatná a nyelv Geniussához, hanem a magától meg állapittatott Regulák kaptájára ütné a nyelvet; és igy akármely nyelv is anyiféle vólna, a menyiféle külömböző értelmű Szép-Iró találkozhatnék benne: vagy is a nyelv maga tökélletesen el enyészne, ’s helyette sok külömböző oldalas nyelvek támadnának. De továbbá ha a publicum ezt a szabadságot meg engedné mindegyik Szép-Irónak; minekutánna a furtsálkodó elme az ilyenekben nem igen esmér határt, minden Nyelvből egy Babelidás [!] lenne, ’s kivált Hazánkban tsak fél Század utánn nappalis Lámpással kereshetnők ősi Magyar nyelvünket.” [6]

Teleki tehát amellett érvel, hogy a parttalan neológia azért kockáztatja a nyelvhalált, mert megfosztja a nyelvet eredeti sajátságaitól, kiforgatja a maga tulajdonképpeni formájából és rendjéből. Eszerint a nyelv halála nem más, mint a maga (megóvandó örökségként értett) szubsztancialitásának a felbontása vagy felbomlása. Ahhoz tehát, hogy a magyar nyelv megszűnjék, nem kell egyszersmind beszélőinek is kiveszniük, vagy felhagyniuk nyelvük használatával, hanem elég, ha kivetkőztetik a maga lényegéből. A Teleki vizionálta „Babelidás” rokon a Verseghy által előrevetített „rendetlen zűrzavarral”, jóllehet Verseghyvel ellentétben Teleki nem az illetéktelenek beavatkozásához, hanem kifejezetten a magukat felhatalmazottnak, a nyelv urainak érző, azt a maguk képére formálni igyekvő írók fel nem mért következményekkel járó tevékenységéhez kapcsolja a nyelvhalál lehetőségét.

A továbbiakban Teleki, miután sorra vette a forgalomban lévő nyelvújítási eljárásokat, újabb érvet illeszt okfejtéséhez. Eszerint a meglévő csiszolgatásán túllépő, a nyelv történetileg legitimált rendjét megbolygató újítás még akkor is elkerülendő, ha mégoly pallérozottá újított nyelv létrejöttével kecsegtetne is. A szélsőséges nyelvteremtésnek ugyanis Teleki szemében azért nincs önértéke, mert a régi helyén előálló új nyelvre nézve éppen annak a tulajdonságnak a meglétében nem lehetnénk bizonyosak, amely a meglévő erejét és becsét szolgáltatja, vagyis a történeti tartósságban:

„egy nemzetnek sok századokon keresztűl még a leg nagyobb erőltetéssel meg tartott palladiumát, Anyai nyelvét azért semmivé tenni akarni, hogy omladékjaiból kényünk szerint egy olyan új nyelvet formályunk, a melynek se állandóságáról, se nagyobb betséről előre el nem lehetünk hitetve, valyon nem tenne é egyebet, mint annak a nemzetnek még emlékezetétis el törőlni kivánni.” [7]

S amennyiben az új vagy megújított nyelv történeti tartósságára nincs garancia, akkor a nyelvhalál, a magyar nyelv eltűnése azért válik közeli lehetőséggé, mert ha annyi nyelv jönne létre, ahány író (vagy ahány nyelvhasználó), akkor a „sok külömböző oldalas nyelvek” körében nem maradna semmi közös, amit átörökíthetnénk. A nyelvújítás szélsőséges fokán tehát megszakadna a nemzeti emlékezet folytonossága – s ezzel a „nemzetnek emlékezete” szűnnék meg.

Ilyenformán Teleki szerint azért kell a nyelvújítást úgy kivinni, hogy „a nyelv Geniussa” általa „ne romolyon”, [8] mert az igazi tét voltaképp a nemzetjellem épsége. Az anyanyelv magától értetődőségével és a nemzeti karakter történeti épségével az idegenné lett saját nyelv kétes elsajátíthatóságát és az önmagától elkülönböződő nemzeti sajátosságokat állítja szembe, amint arra a kínai nyelv analógiájával hoz szellemes példát:

„[amennyiben] azt gondolyuk, hogy Anyai nyelvünknek nem tsak pallérozói, hanem Urai vagyunk, úgy a leg szentebb igyekezet mellettis, rövid idő alatt a régi Magyar nyelvünk el vész, és egy új formáltatik helyette, a melynek mint a Chinaiak Betűének meg tanulására egész életünk se elégséges. Ha (a mi tökélletesen igaz) az Anyai nyelv meg tartása a nemzeti Characternekis állandóságot ád; úgy valóban, a ki a nyelvet egészlen által akarja változtatni, a nemzet gondolkozása, ’s tselekedete módja változásátis elésegíti.” [9]

A levél végén Teleki ugyan hangsúlyozza, hogy Kazinczyt nem sorolja e nyelvrontók és nemzetvesztők közé, ám ebben van némi udvarias retorika is. Hiszen okfejtéseiben kifejezetten Kazinczy érveit és szóhasználatát, önminősítéseit állította pellengérre. Az utolsó sorokban előkerülő tanácsok és kérések, miszerint Kazinczy ne exponálja magát az eddigiekhez fogható mértékben a nyelvújítási vitákban, ne reagáljon élesen mindenre, ne mérgesítse tovább a harcokat, a levél megelőző részének nagy ívű elméleti előkészítéséhez kapcsolódik. Vagyis mégiscsak személyre szóló figyelmeztetés.

A magyar nyelv létének őre – a „nem-vandalus hódoltató”

Kazinczy a maga nyelvújítói tevékenységét nyilván nem kötötte a nyelvhalál fenti perspektíváihoz, éppen ellenkezőleg. Jellemző, hogy a herderi jóslatot, a magyar nyelv megszűnésének lehetőségét pontosan a maga nyelvújításba vetett hite okán kellett képtelen lehetőségként elhessegetnie. Az 1810. július 1-jén kelt, Aranka Györgynek szóló levelének egy pontján, miután visszautalt Aranka június 9-én kelt levelére, amelyben levelezőpartnere Teleki Ádám Cid-fordítását (1773) magasztalta, és azt a „Magyar nyelvnek Arany idejéből való” munkának minősítette, [10] Kazinczy a következő, ellentétes fejtegetésbe kezd:

„Én azt hiszem, hogy a Magyar nyelv jobb idők szüleménye lesz; mert hogy lesz jobb idő, azt szentűl hiszem, hogy nem semmit szentebbűl. Európát philosophusi szellem fujja végig, s ez a szellem nem nézhetné egy anyanyelvnek, még pedig egy igen szép nyelvnek, elenyészését. Megfoghatatlan dolog előttem, hogy Herder ennek mint jövendölhetett elenyészést”. [11]

Kazinczy ellenvéleményében nem csupán a magyar nyelv fejlődőképességére vonatkozó (maga által is hitbelinek tekintett) meggyőződés munkál, hanem egyenesen annak megállapítása, hogy a magyar nyelv majd csak „lesz”, mégpedig a jövő „szüleményeként” – a maga tulajdonképpeni (vagy ideális) formájában tehát még nincs, és nem is volt. Aranka minősítéséből, amely a magyar nyelv aranykorát a múltba helyezte, Kazinczy azért juthatott el logikailag egyetlen lépésben a herderi jövendöléssel való számvetésig, mert az aranykor után, a képzet hésziodoszi tartalmából és időperspektívájából adódóan, már csak a hanyatlás következhetnék. A mondott időszaknak a magyar nyelv múltjába helyezése tehát akaratlanul is Herdernek a jövőbeli enyészetet előrevetítő meglátását támogatná. A megállapítást, hogy magyar nyelv idealiter voltaképp még nincs is, Kazinczy a nyelvújítás jogosultsága melletti szokott érvekkel egészíti ki: „némellyikünk azt tartja jó Magyarságnak, a mit a szokás sanctionált: más némellyikünk nem a szokást tartja Kánonnak, hanem (…) azt tanítja, hogy a szépírónak szabad a szokást megelőzni s vezetni, a helyett hogy azt mindég követné”. [12] A szokás és az újítás, a történeti legitimáció és a teremtő invenció szembeállítása, mindez a nyelv halálának a háttere előtt – a Hitel későbbi okfejtéseit előlegezi meg, amelyek a Kazinczyéhoz hasonló érvek mentén helyezik majd szintén a jövőbe a magyarság még létrehozandó, tulajdonképpeni létét. Figyelemre méltó, hogy Széchenyi okfejtései szintén a nemzet elenyészésére vonatkozó történetfilozófiai háttér előtt öltenek formát, jóllehet, az ő esetében nem elhessegetett sületlenségről, hanem idővel egyre inkább apokaliptikussá váló félelmekről lesz majd szó.

Szembetűnő, hogy az idézett sorokban Kazinczy a nyelvek különböző életkoraira vonatkozó metaforika mellett másik érvet is használ. Amellett ugyanis, hogy a magyar nyelv (természeti szükségszerűséggel vagy történeti folyamatossággal lezajló) enyészete azért nem lehetséges, mert még nem érte el a maga tökéletes vagy tulajdonképpeni, autentikus formáját, a „philosophusi szellem” felléptetésével megjelenik az a sugallatos argumentum is, miszerint a magyar nyelv eltűnése végbemehetne akár kiiktatás vagy eltörlés révén is. Az ezzel a lehetőséggel szembeszegezhető ellenérv pedig nem lehet az, hogy ez történetfilozófiai lehetetlenség volna, hanem legfeljebb az, hogy mindez (az egyetemes vagy európai értékek felől nézve) nem volna kívánatos. Ennek a megállapításához azt kell feltételezni, hogy a kor Európáját Kazinczy szerint átható „philosophusi szellem” megbecsüli és méltányolja a magyar nyelv létét. Kazinczy itt egy olyan végső döntési fórum, a gondviselés ügyintézésére emlékeztető szellemi entitás belátására apellál, amelynek hatalmában áll nyelvek létéről vagy nemlétéről határozni. Az „elenyészés”, amit Kazinczy másfelől oktalanságnak tekint, innen nézve nem valamely természetes vagy történeti folyamat végpontja, hanem művi kiiktatás eredménye volna. A nyelvhalál tehát eszerint olyasmi, aminek a megtörténte felől dönteni lehet, illetve valakinek jogában áll dönteni felőle.

 Az efféle döntések jogával felruházott „szellemnek” ugyanakkor, hogy döntése érvényesíthető legyen, a kulturális vagy nyelvi megfontolások mellett politikai nyomatékkal is kell rendelkeznie. Ebben a tekintetben igazán beszédes, ahogy Kazinczy a levélben saját nyelvújítási hitvallásának taglalásához hozzáfűzi, hogy a maga részéről azokkal tart, akik azt nézik, „hogy millyennek kell lenni a nyelvnek, hogy az légyen a minek lennie kell, ha bár erőszakkal esnék is”. [13] Itt, amellett, hogy tovább nyomatékosítja, azért nem veszhet a magyar nyelv, mert még nem érte el, amivé a maga fejlődési lehetőségeinél fogva válhat, azt sem rejti véka alá, hogy a nyelv mibenlétére vonatkozó döntéseiknek az arra feljogosítottak erőszakos, hatalmi úton is érvényt szerezhetnek. Az amivé lennie kell imperatívuszának a nyelvújítás gyakorlatához kapcsolása a „philosophusi szellemnek” tulajdonított jogokhoz hasonlókat vindikál a neológia számára is, és a nyelvújításhoz hozzárendeli az agresszív kikényszerítés lehetőségét is.

Az Arankának szóló levél után néhány héttel a „philosophusi szellem” egy Berzeviczy Gergelynek szóló küldeményben is szerepet kap. Mint látni fogjuk, a „szellem” itt már kifejezetten politikai, sőt katonai jellegűnek, vagy legalábbis ilyen manifesztációval, vetülettel is rendelkezőnek mutatkozik. Történetfilozófiai entitásból megszemélyesített, noha nem nevesített emberi alakká válik.

A szóban forgó levél 1810. július 23-án kelt, s Berzeviczy azon kérdésére válaszul íródott, hogy vajon melyik a leghasználhatóbb magyar grammatika és lexikon, de voltaképp a közgazda azon felvetésére reagál, miszerint a gazdaság felvirágoztatásával többet lehetne tenni a haza üdvére, mint nyelvtanírással. A gazdasági érdek fényében másodlagossá váló saját nyelv és nemzetiség gondolatával szemben Kazinczy határozott ellenvéleményt jelent be („Neked, tisztelt barátom, mindig csak arany kell”), mondván, a gazdaság felvirágoztatásánál fontosabb a nyelv kiművelése, mivel, ahogy „a história bizonyitja”, mindig a Szép készíti elő a Jót. Kazinczy továbbá elutasítja Berzeviczynek azt a hivatkozását is, miszerint „az emberiség előmenetelének akadályára szolgál az, hogy minden legkisebb nemzetecske is a maga nyelvének kíván elsőséget tulajdonítani”. [14] A saját nyelv jogának és hasznának a megvédelmezése mellett – a poézisnek mint az emberi elme „legszebb virágának” a felvirágoztatása a nyelven múlik, mégpedig „minden nemzetnek a maga saját nyelvén” – Kazinczy azt is kétellyel fogadja, hogy vajon üdvös volna-e „egy varázsbot csapása által egy nyelvűvé tenni az egész emberi nemzetet?”. [15] Miközben tehát Kazinczy kártékonynak találja az emberiség egynyelvűsítését, de eljátszik a nyelvek egyszeri, döntésszerű eltörlésének gondolatával – egy ekkora távlatban persze legfeljebb (mint arra a „varázsbot” kifejezés is utal) hipotetikusan uralható, lehetséges világban. Mindazonáltal Kazinczy a lehetőséget kategorikusan olyannyira nem zárja ki, hogy érvelésébe rögtön be is hozza azt a figurát, akinek kezébe politikai és katonai hatalmánál fogva az efféle döntésekre való felhatalmazottság és képesség belehelyezhető:

„Én azt, aki azt cselekedné, az emberiség legnagyobb ellenségének tartanám, valamint most azt a nagy embert, akinél az emberiség történetei nagyobbat nem mutatnak, azért is igen nagynak tartom, hogy ő eléggé bölcs, respektálni minden népnek a maga nyelvét, és annak nem eloltásán, hanem virágoztatásán igyekszik.” [16]

A meg nem nevezett „nagy ember” kitalálhatóan Napóleon. Egy évvel a győri csata és a magyarokhoz szóló, támogatást kérő és függetlenséget ígérő kiáltvány után a császár a magyar nyelv védelmezőjeként tűnik föl, [17] szemben a másik, szintén csak utalásképpen felidézett figurával, az „egynyelvűsítő” varázsbotot forgatni vélő, birodalma nyelvi diverzitását racionális okokból csökkenteni kívánó II. Józseffel. Ha lehetséges a nyelvek politikai-hatalmi döntésként végbevitt megőrzése, akkor – II. József kudarca ellenére – ellenkezője, vagyis bizonyos nyelvek megszüntetése sem annyira hipotetikus lehetőség.

Ezután fűzi oda, mintegy mellékesen, de a gondolatmenetből következően a korábbi, Arankának szóló levélben már megpendített eszmefuttatást:

„Elkapott egy más gondolat, de említeni akartam, hogy kacagom, amit Herder valahol a magyar nyelvnek s népnek elenyészése felől jövendöl. Herder hamis próféta. A magyar nyelv és nép elenyészni nem fog soha, míg filozófiai lélek fogja kormányozni Európának dolgait, mint most kormányozza. A nem-vandalus hódoltató csak azért is meghagyja ezt és azt, hogy egy tulajdon karakterű s originális, sehol másutt nem található szép nyelv ki ne vesszen.” [18]

Napóleonnak a megelőzően „nagy emberként” emlegetett alakja a „philosophusi szellem” helyébe lép, azt személyesíti meg, majd, újabb áthelyeződéssel, a „nem-vandalus hódoltató” figuráját ölti föl, a műveltség követéét, aki akár katonai erővel is terjeszti a felvilágosodást. Itt ismét felrémlik a párhuzam, hogy amint (az Arankának szóló levél tanúsága szerint) a nyelvújítás is végbemehet erőszakkal, ha azt a felhatalmazottak hajtják végre, úgy az Európán keresztülfújó „philosophusi szellem” is katonai erővel tevékenykedik a maga üdvös céljai érdekében. Mindezt Kazinczy önképére vonatkoztatva úgy tűnik föl, hogy a nyelvújító maga is afféle helyi-kulturális Napóleonként képzelte magát a magyar nyelv „nem-vandalus hódoltatójának”.

Kazinczy okfejtése tehát azt sugallja, hogy valamely nyelv megmaradása vagy pusztulása szándék és döntés kérdése: meg lehet hagyni, el lehet törölni. Az efféle döntések okai és motivációi érdeklik, amikor számba veszi a magyar nyelv érdemeit, mint az originalitást és a szépséget, amelyek szemében szavatolják, hogy érdemes a megmaradásra, jóllehet, ennek híján akár az enyészet is osztályrésze lehetne. A nyelvek létére vagy nem-létére vonatkozó ideológiai-filozófiai motivációikon alapuló politikai döntés fényében Kazinczy aligha tartotta elképzelhetőnek, hogy a kultúrpolitikai akarat kisiklana adott nyelvközösség ellenállásán vagy pusztán a nyelv önerején – legfeljebb egy másik politikai akarat ellenállásán bicsaklik meg, mint annak maga is tanúja lehetett a II. Józseffel szembeni rendi ellenállás idején. Voltaképp a Tübingai Pályamű elkészítése maga is az abba vetett hitet képviseli, hogy a nyelvek ügye kormányzati döntés, politikai törvényhozás dolga. Nem véletlen, hogy a benyújtott értekezésében, a herderi jóslat felidézésekor, a „politikai gyilkosság” lehetőségét emlegeti. [19]

Ahogy láttuk, Teleki László számára politika és nyelv annyiban függött össze, hogy amint a politika nem változtathatja meg az alkotmányt, úgy az írók sem alakíthatják kedvükre a nyelvet. Kazinczynál ugyanez az összefüggés úgy néz ki, hogy amint a nyelv léte vagy nem-léte politikai megfontolások eredménye is, úgy a nyelv mibenléte szintén hatalmi kérdés. Innen nézve a nyelvnek nincsen saját sorsa, nem a maga erejéből marad fönn, pusztul el, vagy válik olyanná, amilyenné. A nyelvnek nincs saját története – politikai döntést hoznak felette, filozófiai okokból, az egyetemesség nézőpontjából. Ez a beállítás Kazinczy nyelvújításról alkotott nézeteivel is összecseng: a keveseknek, a kiválasztottaknak, a „philosophusi szellem” reprezentánsainak a joga és lehetősége (ha erőt és hatalmat tudnak mellé állítani), hogy felülről döntsenek a nyelvről, alakítsák, formálják, kivegyenek belőle, hozzáadjanak. Azután pedig amint a nyelvújítók a nyelv mibenlétére nézve törvénykeznek, úgy dönt a nyelvek puszta létéről a „nagy ember”, aki, irányítván „Európának dolgait”, egyszerre maga az a hódítói és filozófusi szellem, aminek nevében cselekszik, és aminek a katonai-politikai hatalmat szolgáltatja.

Ezzel Kazinczy igazából roppant lényeges dologra tapint rá. Egyrészt arra, hogy a hódításnak alapvető kulturális jelentősége van, másrészt arra, hogy a nyelvtörténetben a politikai hatalom kulcsszerepet játszik. [20] A már említett szociolingvisztikai irányzatban a nyelvhalál szintén a kulturális imperializmus, a hódítás, a gyarmatosítás aleseteként kerül elő. [21] Kazinczy is politikában és hódításban, katonai erőben látta azt a kontextust, amelyben a nyelvek sorsáról döntenek. Az arra vonatkozó eseti politikai döntésnek, hogy mit veszünk ki az egyetemes nyelvkészletből és mit hagyunk benne, pedig nem kell a nyelv géniuszának benső történetéhez igazodnia. Ha a nyelv sorsa történetszerű volna, vagyis rendelkezne kezdettel, fejlődéssel, tetőponttal, hanyatlással és véggel, mintegy magától járná be azt az utat, amely eltűnéséhez elvezet.

Kazinczy fenti fejtegetései után néhány évvel jelent meg Walter Scott Ivanhoe (1819) című regénye, amely szintén a katonai erő és a nyelvtörténet összefüggéseinek jegyében vázolja majd föl, hogy a normann hódítás alatt miként állt elő a szász és a francia kölcsönhatásából az angol nyelv, a hódító és a meghódított elegyedéséből pedig az angol nemzet. [22] Az Ivanhoe a megközelítést és a feldolgozásmódot illetően egyaránt inspirálta Augustine Thierry 1825-ben megjelent, a normann hódításról szóló történeti munkáját (Histoire de la Conquête de l'Angleterre par les Normands), amely a hódítás fenoménjét (s az abból fakadó ösztönös ellenségességet az idegen iránt) maga is az európai kultúrtörténet alaperejeként láttatta. [23] Ezek a példák talán akkor is releváns kontextusai lehetnek Kazinczy felvetéseinek, ha az Ivanhoe beállítása szerint a politikai tényezők eredőjeként szintetizálódó nyelvtörténetet inkább a kommunikáció pragmatikus ideálját, s nem az eszményi művésziség, fentebb stíl vagy egyéb idealizáció megvalósulását követi, amit Kazinczy várt vagy elvárt a hódítótól. Thierry beállítása szerint egyes irodalmi műfajok, mint a ballada, épp a hódítóval szembeni politikai ellenállás formáiként szolgálhattak – vagyis szemében a hódítás nem a saját nyelv megőrzésének záloga vagy a felvirágoztatás ösztönzője, mint azt Kazinczynak a felvilágosult gyarmatosító és a hódoltató kegyére számító, készséges kollaboráns alakját felvillantó sorai sugallhatják.



* Jelen dolgozat a herderi jóslatról szóló hosszabb tanulmány részlete. Megírásában a szerzőt a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai-ösztöndíja támogatta.

[1] Johann Gottfried HERDER, Werke, Band III/1, Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit, [1791] herausgegeben von Wolfgang Pross, Carl Hanser Verlag, München, 2002. 633.

[2] Ennek feltárását lásd: PUKÁNSZKY Béla, Herder intelme a magyarokhoz = Egyetemes Philologiai Közlöny, 1921. 35-39, 83-90.; DÜMMERTH Dezső, Herder jóslata és forrásai = Filológiai Közlöny, 1963/1-2. 181-183.; DÜMMERTH Dezső, Történetkutatás és nyelvkérdés a magyar-Habsburg viszony tükrében. Kollár Ádám működése = Filológiai Közlöny, 1966/3-4. 391-413.

[3] A „nyelvirtás” kifejezéssel azt igyekeztem kifejezni, hogy az angol kifejezést az emberölés, népirtás fogalmából (homicide) alkották: vö. David CRYSTAL, Language Death, Cambridge University Press, Cambridge, 2000. 86.

[4] VERSEGHY Ferenc, A Tiszta Magyarság avvagy A’ Csínos Magyar Beszédre És Helyes Írásra Vezérlő Értekezések, Eggenberger, Pest, 1805. 2-3.

[5] Gr. Teleki László – Kazinczy Ferenchez, 1816. január 16. = Kazinczy Ferencz Levelezése, XIII., kiad. Váczy János, Magyar Tudományos Akadémia, Bp. 1903. 419.

[6] Uo.

[7] Uo. 421.

[8] Uo. 423.

[9] Uo. 424.

[10] Aranka György Kazinczy Ferenchez, 1810. június 9. = Kazinczy Ferencz Levelezése, VII., kiad. Váczy János, Magyar Tudományos Akadémia, Bp. 1896. 513.

[11] Kazinczy Ferenc Aranka Györgynek, 1810. július 1. = Kazinczy Ferencz Levelezése, VIII., kiad. Váczy János, Magyar Tudományos Akadémia, Bp. 1898. 2-3. (kiemelés az eredetiben)

[12] Uo. 3.

[13] Uo. 3.

[14] Kazinczy Ferenc Berzeviczy Gergelynek, 1810. július 23. = Kazinczy Ferencz Levelezése, XXII., kiad. Harsányi István, Magyar Tudományos Akadémia, Bp. 1927. 256.

[15] Uo.

[16] Uo.

[17] Napóleon és a magyar szellemi és politikai élet (itt nem követhető) korabeli viszonyáról, benne különösen Berzeviczy és Kazinczy szerepéről és magatartásáról lásd: KOSÁRY Domokos, Napóleon és Magyarország, Magvető, Bp. 1977. 68-102.

[18] Kazinczy Ferenc Berzeviczy Gergelynek, 1810. július 23. = Kazinczy Ferencz Levelezése, XXII., kiad. Harsányi István, Magyar Tudományos Akadémia, Bp. 1927. 256. Kazinczy egy néhány nappal későbbi, Kis Jánosnak szóló levélben már úgy idézte föl a dolgot, hogy Berzeviczy volt az, aki a „nyelvet és a’ nationalismust” egyaránt „kész oda adni a’ Commerciumért, sőt, mint Herder, mind kettőnek elenyészést jövendől”. (Kazinczy Ferenc Kis Jánosnak, 1810. július 27. = Kazinczy Ferencz Levelezése, VIII., kiad. Váczy János, Magyar Tudományos Akadémia, Bp. 1898. 35.), jóllehet eszerint inkább ő maga értelmezte így Berzeviczy elképzeléseinek következményeit. Berzeviczy szóban forgó levele, a kiadás jegyzetei szerint, lappang vagy megsemmisült: vö. Kazinczy Ferencz Levelezése, XXII., 492.

[19] „macht sich derjenige, der aus ungemässigter Liebe zu einer Idee ein auszeichnendes Eigentum einer Nation zum Aussterben zu bringen anraten wollte, nicht eines politischen Mordes schuldig?”. Kazinczy Ferencz Tübingai pályaműve a magyar nyelvről, kiadta Heinrich Gusztáv, Magyar Tudományos Akadémia, Bp. 1916. 65-66. (Régi Magyar Könyvtár 37.)

[20] A szociolingvisztika lehetőségeinek a történeti kutatásokban való felhasználásáról, különösen a hódításról mint különböző nyelvközösségek kapcsolatának paradigmatikus esetéről: Edmund BURKE, A nyelv társadalomtörténete (ford. Kisantal Tamás) = Aetas, 2002/4. 108-131.

[21] Vö. Robert PHILIPPSON, Linguistic Imperialism, Oxford University Press, Oxford, 1992.

[22] Vö. HITES Sándor, A nyelvtörténet mint történelem: az Ivanhoe esete = A múltnak kútja. Tanulmányok a történelmi elbeszélések köréből, JAK – Ulpius, Bp. 2004. 169-186.

[23] Scott Thierry-re gyakorolt hatásáról: WHITE, Hayden, Romantic Historiography = A New History of French Literature, ed. by Denis Hollier, Harvard UP, Cambridge (Mass.) 1989. 632-638.; FERRIS Ina, The Achievement of Literary Authority. Gender, History and the Waverley Novels, Cornell UP, Ithaca and London, 1991. 224-230.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.