Befogadó és együttműködő hazafiság

Nones, Alberto: Toward a Conception of Welcoming and Cooperating Patriotisms = Perspectives, 16. évfolyam, 2008, 1. szám, 57-83. p.

A multikulturalizmus a nemzeti és nemzetközi ügyek egyre kiemelkedőbb jellemvonása napjainkban. A legtöbb nyugati országban növekvő tendenciát mutat a kulturális sokszínűség, köszönhetően a bevándorlásnak (noha az országok többségére eleve jellemző a kulturális sokszínűség), a mobilitásnak (amelyet Európában elsősorban az európai állampolgárság tesz lehetővé), valamint, szélesebb értelemben véve a különböző kultúrák ütközésének. A külső viszonyok megértéséhez elengedhetetlenül szükséges az államok belső viszonyaira összpontosítani, de legalábbis tisztában lenni jelentőségükkel.

A kulturális sokszínűség újjáéleszti a minden társadalmi-politikai egység mögött ott rejtőző kérdést: ki és milyen jogon tartozhat az adott egységbe, és pontosan mit jelent odatartozni? Másszóval, a multikulturalizmus a hazafiság fogalmában rejlő ellentmondásokat élénkíti fel. A szerző a hazafiságot a lakosságnak az adott országhoz fűződő hűségeként és kötődéseként értelmezi. Mivel az emberiség alapvető jellemvonása, hogy a világot kultúrák rendszereként fogja fel, a hazafiság fogalma mindenképpen tartalmaz kulturális vonatkozást. Ugyanakkor, a kulturális sokszínűség okán egy országhoz kötődni nem jelentheti, hogy egyetlen kultúrához kötődünk. Egyetlen kultúrához kötődni inkább a nacionalizmus megkülönböztető jegye. A monokulturális kötődés azonban nem az egyetlen kérdéses pont: a kulturális sokszínűség gondot jelenthet akkor is, amikor a multikulturalista mozgalmak előtérbe helyezik a kulturális egyenlőség iránti követeléseket a politikai függetlenség követelményeivel szemben, amelynek következtében megvalósulhat minden társadalmi-politikai egység rémálma, a szétmorzsolódás, elszigetelődés és széthullás. Hogyan férhet meg egymás mellett a közös politikai hovatartozás élménye vagy a nemzetközi együttélés, valamint a létező (és változó), többes identitás védelme és támogatása?

A szerző a kérdés megoldásának érdekében az első fejezetben számba veszi a multikulturalizmus által felvetett kérdéseket, majd kitér azokra a tényezőkre, amelyek egy politikai közösséget jellemeznek a kulturális sokszínűség összefüggésében, mindezt azzal a céllal teszi, hogy szemléltesse a ”mi” és ”mások” fogalmának átgondolás nélküli használatában rejlő hibákat. Ebből a célból a szerző négy megkülönböztető jelzőt vezet be, ezek segítenek jobban megérteni mit jelent a ”mi” és a ”mások”. Először is a ”mi” és a ”mások” jelentése lehet ”abszolút”, össze-nem-mérhető; másodsorban, tekinthetjük őket nagy mértékben egybefonódó, ”deviáns” fogalmaknak; harmadszor a ”mi” és a ”mások” értelmezhető eltérő, de párbeszédre képes, ”védekező” fogalmakként; és végül tekinthetjük őket ”forradalmi”, a ”mi” és a ”mások” fogalmát teljesen új megvilágításba helyező fogalmaknak.

Az eltérő kultúrák együttélését meghatározó két alapvető tényező, a beolvadás és a beilleszkedés közötti egyensúly szintén értelmezhető ezen a négy szinten. A legfejlettebb szint a ”forradalmi” szint, amikor megfogalmazódik a ”mi” és a ”mások” újraértelmezésének igénye, elfogadva, hogy a közösség változik, kiegyenlítve a korábbi értelmezések és a jelen valóság közötti eltéréseket. A ”védekező” szint elismeri, de nem támogatja a kulturális sokszínűség érvényesülését. Az ”abszolút” értelemben vett ”mi” és ”mások” szintjén az adott egyén vagy csoport elsődleges célja a kulturális homogenitás, az adott csoport (jellemzően a többség vagy az elit) kulturális jellegzetességeinek szélsőséges megóvása. Végül, a ”deviáns” értelmezési szinten, létezik ugyan a multikulturalizmus elfogadását megfogalmazó követelés, de azzal a rejtett szándékkal, hogy a sokszínűséget elszigetelhesse, megbélyegezhesse. A szerző elmélete szerint a ”mi” és a ”mások” fogalma között gyakran átfedés van, ezért vitatható, hogy lehet közöttük éles határt húzni. A mi-mások megkülönböztetés hátterében az a bizonytalanság áll, amely az emberek ön- és kollektív érzékelését általában jellemzi.

Az írás második része ugyanezt a négy megkülönböztető jelzőt alkalmazza az általánosabb értelemben vett politikai és multikulturális tényezők elemzésére, kimutatva, hogy a két tényező több fontos pontban megegyezik. Annak ellenére, hogy a politikai tényező az adott nemzet kollektív életének irányításához szolgáltat értelmezési keretet, a multikulturális tényező fő kérdése viszont a kulturális sokszínűség kezelésének mikéntje; a szerző elméletében tagadja a két tényező közötti kettősséget, és a kettő egymást kiegészítő mivoltát hirdeti.

Az utolsó részben a hazafiság különböző értelmezései vétetnek számba, amelyek a politikai és a multikulturális tényező kölcsönhatásából alakulhatnak ki. A ”befogadó és együttműködő hazafiság” kategóriája kerül előtérbe, ez elősegítheti az egységesség érzését, ugyanakkor üdvözölheti a kulturális megkülönböztetést, amely a multikulturális követelések alapja. Egyértelmű, hogy minden, a nemzetet vagy a nemzetközi közösséget alkotó kultúra fejlődését és gazdagodását össze kell hangolni, ennek köszönhetően válhatnak a kultúrák egyetlen, átfogó identitás részeivé: nem szabad puszta beolvasztásukra vagy megtűrésükre törekedni. Lehetővé kell tenni számukra, hogy azonosuljanak magasabb politikai és kulturális egységekkel, ez pedig kizárólag a hazafiság újraértelmezésén keresztül érhető el. A hazafiság új értelmezésében a belső viszonyokat illetően befogadó, a külső viszonyokat illetően pedig együttműködő kell, hogy legyen. Akkor éri el a szó legteljesebb értelemben vett jelentését, amikor képes túllépni a puszta nosztalgián (a múlt visszasírásán, amikor kivételezett helyzetben volt az adott egyén vagy közösség), a meghunyászkodáson (a törvények imádatán, nem nézve, hogy azok mennyire diszkriminatívak) és az indulatokon (az afelett érzett büszkeségen, hogy megtestesítjük az adott nemzet vagy nemzetközi közösség kiemelkedő jellemvonásait). Így érhető el a sokkal befogadóbb és együttműködőbb hozzáállás, az együttérzés.

Legyen ”forradalmi”, ”védekező”, ”abszolút” vagy ”deviáns” egy multikulturális igény, az önmagában nem feltétlenül jó. Lehet ugyanakkor ösztönző erő, amely javítja a politikai tényezőt és a hazafiság értelmezését. Ez a ”jobbá tett” értelmezés, amely azért jobb, mert a szabadságot és az egyenlőséget erősíti, azonban nem lehet megtévesztően ”deviáns”, arrogánsan ”abszolút” vagy pusztán ”védekező”. ”Befogadó és együttműködő”, ”forradalmi” hazafiság kell, hogy legyen.

Dézsi Tímea