stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2009. 3. szám

A kommunista ideológia hagyatéka és a szerb-albán viszony Koszovóban

Božić, Goranda: The Communist Ideological Legacy and Serb-Albanian Relations in Kosovo=Nationalities Papers ( 2009) Vol . 37 No.1,33-58. p.

          Bevezetés

            Ahhoz, hogy működő és harmonikus kapcsolatot hozzon létre a délszláv nemzetek között, annak idején a Jugoszláv Kommunista Pártnak két kulcskérdésre kellett válaszolnia. Az első, hogy a délszláv nemzetek és nemzetiségek közös érdeke a második világháború után fennáll-e még. A második, hogy a nacionalizmus-e a válasz a nemzeti kérdés hibás megoldására. A kommunista párt válasza mindkét kérdésre a nem volt. A cikk szerzőjének célja, hogy jobban megértsük, mi vezetett a majdnem ötven évig fennálló többnemzetiségű, szocialista jugoszláv állam széteséséhez. Ugyanilyen fontos, hogy beszéljünk Koszovó kérdésről, amely helyzetének megoldatlansága révén bepillantást enged a kommunista rendszer örökségébe. Mégis talán ez az örökség segít előre látni Koszovó fejlődését. Természetesen a cikk nem képes a „jó” válaszok megadására, csak néhány hasznos háttérinformációt szeretne nyújtani, és felderíteni a múlt tanulságos eseteit.

            Első rész

A délszláv nemzetek és nemzetiségek közös érdeke a második világháború után fennállt-e még?

            A neves jugoszláv kommunista, Edvard Kardelj számos, a nacionalizmussal foglakozó tanulmányában kifejtette, hogy a fenti kérdésre a válasz: nem. E cikk szerzője először a jugoszláv egység rövid történeti ismertetésével kezdi ennek a kérdésnek a megválaszolását. A szocialista Jugoszlávia ideológiai, alkotmányos és területi megalapozására a második világháborúban került sor. A Jugoszláv Királyság a világháborúban részekre szakadt a tengelyhatalmak támadása után, majd ezt egy véres polgárháború követte a kollaboráns fasiszták és a partizánok között. Tito partizánjai komoly katonai sikereket értek el, és számos nemzetiség melléjük állt a felszabadító harcban, megteremtve egy közös identitás alapját. Így tehát az egyesülés valós kiinduló helyzete a védekezés volt. A világháború után, a hidegháború kezdetén ráadásul a keleti tömbben szakítás történt Tito és Sztálin között, ennek következtében a háborús fenyegetettség továbbra is fennállt Jugoszlávia számára. Ezt az sem szüntette meg, hogy Sztálin halála után a feszült szovjet-jugoszláv viszony lassan-lassan enyhülni kezdett. A történelmi okok mellett a másik összetartó erő a munkások önigazgató rendszere volt, amely a belső „burzsoá” fenyegetéssel szemben próbált védelmet nyújtani a kommunista ideológia szerint, és közös célt adott a nemzeteknek. A harmadik szembetűnő jellegzetessége a jugoszláv rendszernek az volt, hogy megpróbált a nemzeteknek és nemzetiségeknek minél több biztosítékot adni arra, hogy nem valósul meg a Jugoszláv Királyság idejének erős központi hatalma, ami szembeállította a domináns szerb nemzetet a többivel (főleg a horvátokkal). Ez az egyenlősítésre játszó politika megerősítette a szimbiózist a honvédelem és a politikai ideológia között. Azonban a nem-szláv kisebbségek és a szlávok között volt egy alapvető különbség, a szlávok önálló tagköztársaságokban élhettek, míg a nem-szláv kisebbségek csak autonóm területeken. Ezt elsősorban az albánok nehezményezték, akik lélekszámban meghaladták a legkisebb tagköztársaság Montenegró lélekszámát, és így ők is önálló tagköztársaság-státust szerettek volna maguknak.

A nacionalizmus volt-e a válasz a nemzeti kérdés hibás megoldására?

            A jugoszláv kommunisták nem féltek beismerni, hogy a nacionalizmus éledőben volt, és hogy a soknemzetiségű jugoszláv állam számára a nacionalizmus állandó kihívást jelentett. Kezdetben a kultúrában és az oktatásban erősödött a nacionalizmus, a gazdaságban csak a gazdasági krízis idején jelent meg, mivel nem ugyanolyan mértében érintette a különböző tagköztársaságokat és autonóm tartományokat. A marxista-leninista elméletet követve a jugoszláv kommunisták megkülönböztették egymástól a haladó és a reakciós nacionalizmust. A nacionalizmus akkor tekinthető haladónak, ha a gazdasági, kulturális és politikai függetlenségre törekszik egy olyan nemzetközi, regionális vagy nemzeti térben, amit csak néhány erős nemzet ural. A marxista-leninista tanítás szerint az egyenlő jogú nemzetek az alapjai a nemzetközi integrációnak és együttműködésnek. A nacionalizmus akkor reakciós, vélték, ha egy nemzet arra törekszik, hogy hegemón szerepbe kerüljön, és kiterjeszthesse uralmát a kisebb vagy gyengébb nemzetek fölött. A délszláv nemzetek történetében erre a gyakorlatra számos példa akadt, ezért ezt elkerülendő a második világháború után a jugoszláv állam újraalakításánál szövetségi típust hoztak létre, biztosítandó az önrendelkezés lehetőségét a nemzetek és kisebbségek számára. Természetesen voltak hívei a centralista törekvéseknek is, akik a decentralizálást csak mint a szétesést okozó erőt látták. Ők, főleg a krízis idején, azt állították, hogy a fejletlen tagállamok csak lassítják Jugoszlávia fejlődését, ezáltal visszahúzzák a fejlettebb tagköztársaságok gazdasági növekedését. Úgy vélték, hogy a kulturális önállóságok mellett megjelentek a gazdasági önállóságok is, amelyekkel a legfőbb gond az volt, hogy elutasították a kapcsolattartást egymással. A probléma később úgy is felmerült Koszovó esetében, hogyha megadják az autonóm tartománynak az önálló tagköztársaság státusát, akkor a többségben lévő albánok elnyomhatják az ott élő kisebbségeket. Egyre inkább úgy látszott a kommunisták számára, hogy a nemzeti önrendelkezés és a decentralizált államberendezkedés nem működik megfelelően. A legékesebb példa az 1981-es koszovói válság volt, amit azzal próbáltak magyarázni, hogy a koszovói albánok körében nem volt meg a kellő bizalom a munkás önigazgatás irányában.

            Kezdetben Jugoszláviában úgy gondolták, hogy rendszerük nemcsak saját helyzetüket oldja meg, hanem univerzálisan alkalmazható más többnemzetiségű országban is. Azonban a történelmi rossz tapasztalatok következtében ezek a népek nem rendelkeztek kellő bizalommal egy szövetségi állam sikeres fenntartásához. Mindezt tetézte, hogy a különböző nemzetek eltérő gazdasági helyzetben voltak, és nem volt soha semmilyen alku, amely tisztázta volna a különböző nemzetek egymáshoz való viszonyát; mindent a felszabadító háború hevületének emlékére alapoztak. A rendszer tökéletességében bízva minden kritikát reakciós nacionalizmusnak tekintettek, és nem számoltak azzal, hogy konfliktusok alakulhatnak ki a nemzetek között nyíltan vagy burkoltan. Úgy gondolták, hogy minden ellenségeskedés csak az osztályharc része lehet, de a munkásság egységes marad. A szerző szerint tehát a nacionalizmus nem az elhibázott nemzet politika hibájából fakadt, a szövetségi rendszernek elvileg jónak kellett volna lennie a nemzeti kérdés kezelésére. Azonban a kommunisták túlságosan ragaszkodtak az eredeti berendezkedéshez, és nem voltak hajlandó engedni Koszovó számára, hogy létrehozzon egy új tagköztársaságot. A jugoszláv rendszer kétszintes volt. Az első szinten a nemzetek közötti viszony volt, a másodikon pedig a nemzetek és nemzetiségek között.

Koszovó 1981

            Az 1970-es, 80-as évek alatt, amelyek decentralizálás évtizedei voltak Jugoszláviában, egy népszerű mondóka keringett Koszovóban elsősorban az albánok körében, miszerint: „Mi dolgozunk, Belgrád épül”. Ez ugyan népszerű volt, de nem igaz, abban az értelemben, hogy a koszovói gazdasági erőfeszítések eredménye Belgrádba került volna. Valójában igazságosabb lett volna, ha a mondóka így hangzik: „Mi dolgozunk, Priština épül”. Ettől függetlenül a ’70-es években egyre erősödött az albánok szerbellenes hangulata. Úgy érezték, hogy a központi állam nem kellő mértékben támogatja tartományuk fejlődését. Senki sem állította ugyan, hogy nem fejlődik Koszovó, de a gazdasági szakadék közte és az északabbra fekvő tagköztársaságok között egyre nőtt, ami az albánok körében kikezdte a decentralizált rendszer hitelességét. Az ellentét a különböző múltú és gazdaságú országrészek között egyre csak nőtt, ami erősítette a nacionalizmus növekedését, és gyengítette a központi államot. A kommunistát szerették volna mindezeket a folyamatokat az osztályharc körébe utalni.

1981 tavaszán Koszovót erőszakos utcai tüntetések rázták meg, amelyekben főleg egyetemi diákok és munkanélküli diplomások vettek részt. Mindezt tetézte, hogy a tüntetők közül kilencvenezren a kommunista párt tagjai voltak. Ők jelentős részét tették ki a demonstráló fiataloknak. Ez elgondolkodásra késztette a kommunista vezetőket, mivel zavarba ejtő volt számukra, hogy egy önigazgatással rendelkező rendszerben hogyan lehet ekkora elégedetlenség. Arra a következtetésre jutottak, hogy a válság oka a rendszer kiforratlansága, csak egy teljesen fejlett szocialista társadalom képes megfelelően működni a szövetségi rendszerben. Ezután megpróbálták tovább erősíteni a tagköztársaságok önállóságát, és minél több forrást biztosítani erre. Ennek csak az lett a következménye, hogy nőtt az önállóságba vetett hit, és később ez adta a táptalaját a nemzetek közötti háborús konfliktusnak. Az 1981-es krízisért a koszovói vezetőket tették felelőssé, akik nem tudták hatékonyan működtetni a tartományt, és a foglalkoztatás-politikájukban túl magas volt a korrupciós és nepotikus esetek aránya. Valójában a koszovói gazdaság nem tudott megfelelni a gazdaság és az infrastruktúra (például oktatás, egészségügy) kettős kihívásának. Koszovóban három terület növekedése okozott égető gondokat, a lakosságé, az urbanizációé és az oktatásé. Az albánok aránya a magasabb gyerekszám miatt nőtt, az oktatásban pedig nem a megfelelő szakmákban (mérnők, műszerész, természettudós), hanem a bölcsész és társadalomtudományi területeken nőtt a diplomások száma, akiknek viszont nem jutott munkahely, míg az előbbi szakmában munkaerőhiány lépett fel. A képzett, ám munkanélküli fiatalok tömege pedig ideális közeg volt a nacionalizmus erősödéséhez.

            Második rész

Koszovó 2008. Mintakeresés a múltból és kihívások a jövő számára

            A koszovói kormányzat és a nemzetközi közösség nagyon hasonló helyzettel áll szembe Koszovóban, mint amilyen a közelmúltban volt Jugoszlávia esete. A koszovói konfliktusban (1998-1999) mind az albánok, mind a szerbek úgy vettek részt – saját nézőpontjukból –, mint egy honvédő háborúban. Azonban a kialakult helyzetben mindkét csoportnak meg kellett volna állapodni a másikkal ahhoz, hogy a közös érdeküket képviselni tudják. Ugyanakkor a háborús szervezetek mind a mai napig tovább élnek. Például a 2007-es helyhatósági választásokon a korábbi Koszovói Felszabadító Hadsereg vezetőit több helyen polgármesterré választották, és más közéleti pozícióba is olyanok kerültek, akik korábban ehhez a szervezethez tartoztak. A konfliktust és az azt követő eseményeket mindkét fél mint elnyomást és kirekesztést érzékelte, és széles körű bizalmatlansággal viseltetett a másikkal szemben. Különösen jellemző volt ez azokra a szerb területekre, amelyek beékelődtek az albánok közé. A koszovói szerb kisebbséget nagyban segíti Szerbia támogatása, ennek következtében párhuzamos struktúrát építettek ki a koszovói állammal szemben. Az albánok a nemzetközi közösség segítségével megpróbáltak egy államszervezetet felépíteni, és ebben a felügyeletet az ENSZ Koszovói Missziója (UNMIK) biztosítja. A kettős államstruktúrát mind az albánok, mind a nemzetközi közösség elfogadja hallgatólagosan, azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy ez a berendezkedés csak növeli a bizalmatlanságot a két fél között, mivel egyik sem hajlandó elismerni a másik rendszerének jogosságát. De ki legitimálja az önálló Koszovó létrejöttét, ha a benne élők nem? A nemzetközi közösség határozta el az állam létrejöttét akkor, mikor a NATO bombázással rávette Szerbiát, hogy adja fel a területet, és nemzetközi támogatással létrehozták az államot fenntartó szervezeteket. Mindezt a 2008. február 17-én kikiáltott függetlenség koronázta meg, amelyet Szerbia és a koszovói szerbek nem fogadtak el. Ezek az események az albánokat hozták a győztes szerepébe, aminek hatására már nemcsak saját érdekeiket szabad előtérbe helyezniük, hanem felelősséggel tartoznak az egész országért. Ez nagy feladat számukra, hiszen eddig mint kisebbség nem kellett arra törekedniük, hogy más kisebbség érdekeit szem előtt tartsák, hiszen a szerbek voltak többségben a változó nevű és méretű országban, ami eddig Koszovót jelentette. Ugyanakkor a koszovói szerbek számára is adott a lehetőség, hogy mint kisebbség kivegyék a részüket az állami életből, és éljenek törvényes jogaikkal. A párhuzamos berendezkedés viszont mindennek ellentmond. A szerbek önállóan kezelik az oktatást és az egészségügyet, a bíróságokat és saját rendfenntartó erőket alkalmaznak. A szerbiai választásokkal egy időben tartották meg a saját választásukat is. A nemzetközi közösség viszont szeretné, hogy a két fél legalább kölcsönösen elismerje egymást, és megállapodjon egymás helyzetéről. A megoldás, úgy tűnik egy decentralizált állam lenne, amely széles körű jogokat biztosít a tagnemzetiségeknek. Ez viszont aszimmetrikus viszonyt vetít előre, hiszen az albánok a lakosság több mint 90 százalékát adják ki. A helyzet nagy mértékben hasonlítana az egykori Jugoszlávia helyzetére. A valóságban viszont nincs egyezség a két fél között, és a cikkíró szerint egy nagyfokú önállóságot biztosító rendszer csak tovább erősítené a szakadást kívánó erőket, ezt a mostani gyakorlat is előre vetíti (a szerbek bojkottálják a politikai intézményeket 1999 óta, előtte az albánok tették ugyanezt). A kommunista örökség a megoldási kísérletekben tovább él, de ugyanúgy gyengévé teheti az államot a nemzetiségi érdekekkel szemben. Ráadásul az északi, szerbek lakta területek szinte már most is Szerbia részeként működnek, így az esetleges decentralizálás könnyen területi szakadáshoz vezethet. A decentralizálás feltétele a szerbek és albánok kiegyezése és jó viszonya egymással és a többi kisebbséggel (Koszovóban még élnek törökök, bosnyákok és egyéb muzulmán szlávok). Ezeknek a nem-szerb kisebbségeknek is több szerepet kellene vállalniuk a helyzet megoldásában, valamint a másik oldalról őket is nagyobb mértékben be kellene vonni a rendezésbe. Mindehhez arra is szükség van, hogy a koszovói szerbek kivételezett helyzete megszűnjön, hiszen ők sokkal több forrást és lehetőséget kapnak, mint amennyit az arányuk számukra biztosítana. Ezt jórészt annak köszönhetik, hogy a kettős struktúra révén jobbak a munkalehetőségeik és állami szolgáltatásban való részvételi lehetőségeik, amit még fokoz az is, hogy gyakran két oldalról is kapnak támogatást, mind Prištinából, mind Belgrádból. Az integráció kérdésében az albánok úgy látják, hogy a szerbeknek nagyobb mértékben kellene részt venniük az új állam közéletében, míg a szerbek ezt úgy érzékelik, hogy az albánok növelni akarják elnyomásukat. Úgy tűnik, mégis a decentralizálás lehet az egyetlen járható út, amelyet a kettős struktúra már előrejelez. Mindehhez szükség lesz azonban Belgrád támogatására is, amely eddig úgy kezelte a szerb részeket, mint saját területeit. A megállapodás gátját képezheti még, hogy a két fél nem tud megegyezni a határok pontos meghúzásában. A szerbek már most több helyen nehezményezik az albánok tulajdonszerzését, és erőszakról beszélnek, amellyel az albánok át akarják rajzolni az etnikai térképet. Minden ilyen vita és a két fél közötti kommunikáció és megegyezés hiánya csak késlelteti a megállapodás megszületését, és a két fél közötti bizalom kialakulását.

Végkövetkeztetések

            A jugoszláv rendszer feltűnő sajátossága volt a decentralizált rendszer, amely látszólag egyenlő jogokat biztosított a tagköztársaságoknak és az autonóm tartományoknak. Valójában a fejlettebb északi tagköztársaságok az erőviszonyok egyenlőtlensége miatt nagyobb hatalmat gyakoroltak. Amikor az albánok első nem-szláv nemzetiségként ki szerették volna harcolni, hogy autonóm tartományuk, Koszovó is alakuljon át tagköztársasággá, akkor a többi tagköztársaság, főleg a szerbek és a horvátok megakadályozták ezt, ami már erősen mutatta, hogy a rendszert a partikuláris nemzeti önérdekek erősen kikezdték. A független Koszovó hasonló helyzetet örökölt, ebben a nemzetek nem rendelkeznek azonos mértékű erőforrásokkal. Az albánok mint a lakosság túlnyomó többsége és a szerbek, akik egykor még az államalkotó nemzet voltak és háborús viszonyban voltak az albánokkal, külön-külön hivatalokat és államigazgatást szerveznek, amely viszont fenntartja a bizalmatlan és ellenséges viszonyt a két nemzet között. A cél egy olyan decentralizált állam kialakítás lenne, ahol a kisebbségi jogokat maximálisan tiszteletben tartva, mégis egységes államberendezkedés jönne létre. A területi felosztásnál létre kellene hozni vegyes igazgatású területeket is, amelyek ügyei felett a nemzetközi közösség gyámkodna. Jó lenne, ha mindkét fél engedne a közös megállapodások kialakítása érdekében, és ha Priština és a nemzetközi közösség végre nem hunyna szemet a kettős berendezkedés felett.

Lajtai Mátyás


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.