stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2009. 3. szám

Barakkok és tisztviselővillák- A trianoni menekülteket befogadó miskolci telepek helyzete az 1920-as években

Szűts István Gergely

Az első világháborút és a trianoni döntést követően közel négyszázharmincezer menekült érkezett Magyarország területére. [1] Az utódállamokhoz került vármegyékből kényszer vagy saját döntés hatására 1918 végétől 1922-ig főként korábbi állami alkalmazottak hagyták el addigi lakóhelyüket, ingatlanjukat és ingóságaiknak egy jelentős részét. Magyarországnak egy vesztes háború, néhány hónapos kommunista uralom és a területi veszteségek politikai következményei mellett az ezekből fakadó súlyos társadalmi, szociális problémákkal is szembe kellett néznie Mivel az 1918 őszétől folyamatosan növekvő menekülthullám hamarosan már kezelhetetlen méreteket öltött, ezért az 1920 áprilisában létrehozott Országos Menekültügyi Hivatal (OMH) vezetőjének, a későbbi miniszterelnök Bethlen István tanácsára, a magyar kormány ez év októberétől rendeletben tiltotta meg a beköltözést. [2] Addigra ugyanis, az alig a fél működő OMH adatai szerint is, – és ebben nem szerepelnek az 1918-ban és csak hiányosan az 1919-ben érkezettek – már közel 230 000-en léptek át a magyar fennhatóság alatt maradt területekre. [3] A menekültek többségét befogadó megyeszékhelyek, nagyobb városok számára mindez súlyos problémákat okozott, hiszen a több száz, olykor több ezres tömeg elhelyezésére és ellátására nem voltak felkészülve.

  A borsodi megyeszékhelyre, Miskolcra 1918 őszén érkeztek először menekültek nagyobb csoportokban, ekkor főként még csak az északi vármegyékből. A következő hónapoktól kezdve azonban már a történelmi Magyarország majd’ minden pontjáról futottak be menekültekkel teli szerelvények a város pályaudvaraira. 1924-ig – becsléseink szerint – több tízezer menekült töltött hosszabb-rövidebb időt itt, ám közülük végül 3500-4000 fő telepedhetett le az Avas-alján. A menekültek fogadása és ellátása nemcsak a városban, de országos szinten is súlyos társadalmi és gazdasági feszültségekkel járt. A Miskolcon uralkodó szinte kezelhetetlen lakáshiány miatt a menekültkérdést hosszú évekig olyannyira nem sikerült megoldani, hogy még 1923-ban is akadtak olyan családok, amelyek a Gömöri pályaudvar oldalvágányain vagy állami iskolák szénraktáraiban voltak kénytelenek élni mindennapjaikat. Ezen a helyzeten csak az 1920 és 1930 között felépített közel háromszáz, eltérő minőségű és komfortfokozatú lakás tudott csak érdemben változtatni.

Sajnos, a városban letelepedő közel négyezer személyre vonatkozólag pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre. Mégis egy optálási jegyzőkönyvnek köszönhetően közülük mintegy nyolcszáz főnek az adatai ismerjük, így ezek alapján bizonyos képet kaphatunk a menekültek társadalmi szerkezetéről. [4] Az optálók, tehát az állampolgárságért folyamadók által kitöltött adatlapok és jegyzőkönyvek ugyanis olyan információkkal szolgálnak a kérvényezők születési adatairól, családi állapotáról, vallásáról és foglalkozásáról, amelyek egyedülálló forrásértékkel bírnak, és lehetőséget adnak arra, hogy mikroszinten vizsgálhassuk e máig alig ismert folyamatot és annak szereplőit. [5]

Az optálási jegyzőkönyvek alapján először érdemes röviden az optálók nemi összetételét és családi állapotát tanulmányozni. Ez alapján jól látszik, hogy a 784 kérvényezőből 693 (88,39%) volt férfi és 90 (11,23%) nő. A nők alacsony számának egyik oka az lehetett, hogy főként családok, illetve állást vesztett férfiak hagyták el könnyebben szülőföldjüket vagy korábbi állomáshelyüket, a magánzó nők kevésbé voltak mobilisak. Bár az optálók között csak minden tizedik volt hölgy, arányuk a menekülteken belül mégis magasabb lehetett. Ennek oka, és ez lehet a másik magyarázat alacsony számukra, hogy az optáns családok esetében kérvényezőként kizárólag a családfő neve szerepelt, és a családtagok, tehát a feleség és a gyermekek adatai csak a jegyzőkönyv mellékletében kaptak helyet.

A nemi összetétel mellett célszerű a menekülés irányait és arányait is elemezni. Megállapíthatjuk, hogy elsősorban a földrajzi közelségnek, valamint a felvidéki vármegyék áthelyezett hivatalainak köszönhetően a kérvényezők több mint fele a Csehszlovákiához került területekről, azon belül is városokból rekrutálódott. Legtöbben, az összes kérvényező közel tíz százaléka, Abaúj-Torna vármegye székhelyéről, Kassáról érkezett, rajtuk kívül még Eperjesről, Munkácsról, Rozsnyóról és Lőcséről jöttek nagyobb számban. Csehszlovákián kívül a másik jelentős kibocsátó közegnek a Romániához került vármegyék számítottak. Érdekes, hogy a felvidékiekkel szemben köztük többségben voltak azok, akik korábban valamely községi illetőséggel bíró településről származtak. Ennek ellenére a legnagyobb számú kérvényező Kolozsvárról valamint Máramarosszigetről érkezett. Az optálók harmadik része a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz került területekről származott, ám számuk elenyésző volt a romániai és a csehszlovákiai kérvényezőkhöz képest.  A származás szerinti negyedik és egyben legkisebb egységet a trianoni Magyarországon már illetőséggel bírók, illetve az Ausztriához került, későbbi burgenlandi térségből származók alkották. Ez utóbbi vidékről négyen intéztek kérvényt a belügyminisztériumhoz, míg a megmaradt magyar területekről tizenketten.

A korábbi illetőség meghatározása után fontos kitérni a menekültek felekezeti jellegzetességeire is. A 784 optáló közül csak négy személy esetében nem sikerült vallására vonatkozólag információt találni. Ezeket leszámítva megállapítható, hogy a kérvényezők listájában szereplők szinte teljesen leképezik a Magyarország vallási szerkezetét. Mivel a menekültek a történeti Magyarország majd minden területéről érkeztek, ezért célszerű az 1910-es népszámlálási adatokat alapul venni. Az első világháború előtt végzett utolsó népszámlálás szerint Magyarországon 9 010 135 (49,3 %) római katolikus, 2 603 381 (14,3 %) református, 2 333 979 (12,8 %) görögkeleti, 2 007 916 (11,0 %) görög katolikus, 1 306 384 (14,3 %) evangélikus, 911 227 (5,0 %) izraelita és 74 275 (0,4 %) unitárius vallású állampolgár élt. [6] A Miskolcra menekült és itt optálni kívánók közül 780 személynél világos a vallási hovatartozás. Ahogy országos viszonylatban, úgy közöttük is közel azonos sorrend alakult ki a felekezeti arányok tekintetében. A legtöbben, 410-en (52,69 %) római katolikusnak, 165-en (21,2 %) reformátusnak, 95-en (12,2 %) evangélikusnak, 60-an (7,6 %) izraelitának, 45-en (5,7 %) görög katolikusnak és 5-en (0,64) unitáriusnak vallották magukat. Amennyiben összehasonlítjuk a két adathalmazt, jól látszik, hogy az optánsok között csak a római katolikusok aránya azonos az országos eredményekkel. A listából szinte teljesen hiányoznak a görögkeletiek, ennek legfőbb oka, hogy esetükben a vallási legtöbbször etnikai identitást is jelentett. A görögkeletiek hiánya miatt az országos átlaghoz képest, görög katolikusok kivételével az összes többi felekezet túlreprezentált. Közülük kiemelkednek a reformátusok és az izraeliták, akiknek aránya közel egyharmaddal magasabb, mint az országos átlag. A legnagyobb eltérést mégsem náluk, hanem a több mint 12 százalékos evangélikusok körében tapaszaljuk. Magas arányuk legfőbb oka, hogy a földrajzi közelség miatt nagy számban érkeztek ide olyan, a magyar állammal szemben lojális személyek, akik az impériumváltást megelőzően főként a Szepességben teljesítettek szolgálatot. Többségük olyan német származású, ám magyar érzelmű cipszer volt, aki a csehszlovák hatalom berendezkedése után inkább Magyarországra távozott. A majd száz lutheránus háromnegyede tehát születés vagy hivatalviselés folytán erősen kötődött a Szepességhez.

Végezetül a foglalkozás szerinti mutatók rövid áttekintésével a menekültek társadalmi státuszáról is képet kaphatunk. Ehhez a vizsgálathoz az OMH kategóriáit használtuk, amely tizenegy ágazat szerint különítette el az optánsokat. [7] Látszik, hogy az országos átlagnak megfelelően legnagyobb arányban itt is a közszolgálati alkalmazottakat találunk, ők az összes kérvényező több, mint nyolcvan százalékát alkották. Közülük korábban minden harmadik állami, majd minden tizedik törvényhatósági vagy községi alkalmazásban állt. Az állami alkalmazottakon belül minden harmadik katona, rendőr vagy csendőr volt. Mellettük közel azonos számban találunk vasutasokat, pedagógusok és postásokat. A közszolgálati alkalmazottak csoportján belül, a törvényhatósági és községi kötelékben lévők száma jóval alacsonyabb az állami beosztottakénál. Az alkalmazottakon kívül érdemes megemlíteni, az alig négy százalékot kitevő kisiparosokat és kereskedőket, valamint a még ezeknél is kisebb számú ipari és kereskedelmi alkalmazottakat. Az optánsok foglalkozás szerint úgy tűnik meglehetősen homogén képet mutatnak, hiszen közülük ötből négy korábban valamilyen közszolgálati alkalmazásban álltak, sőt többen előző állomáshelyükön igen komoly hivatalt viseltek. [8] Ez a köztisztviselői réteg, amely a dualizmus korától a túlméretezett állami apparátussal együtt folyamatosan duzzadt, a trianoni változások következtében létrejött utódállamok számára immár feleslegessé vált. Emiatt a berendezkedő új hatalom először is tőlük, a magyar államot képviselő közszolgálati alkalmazottaktól igyekezett, legtöbbször különféle kényszerítő erők alkalmazásával megszabadulni. Ennek következtében az állásukat és egzisztenciájukat vesztett alkalmazottak tömegesen vándoroltak Magyarország területére.

Arra vonatkozólag sajnos nem maradtak fenn adatok, hogy a menekültek előzőleg milyen ingatlannal és ingósággal rendelkeztek, ezért csak a foglalkozásukból lehet korábbi életnívójukra valamelyest következtetni. Ezzel kapcsolatban fontos hangsúlyozni, hogy a menekülteken belül, az alkalmazotti rétegre nem mint egy homogén társadalmi csoportra (amennyiben egyáltalán létezik ilyen) tekintünk, már csak azért sem, mert a közhivatalnoki szféra rendkívül differenciált volt. Elég csupán arra gondolni, hogy bár a hivatali szolga, a pénzügyi főtanácsos és az alispán is közalkalmazottnak számított, azonban fizetésben, életvitelben és mentalitásában jelentős különbségek voltak közöttük. A Miskolcra érkezett korábbi alkalmazottak foglalkozásszerkezetileg is épp ilyen színes képet mutatnak, jó példa erre, hogy Abaúj- Torna utolsó alispánja, Puky Endre optálási kérelme után már egy bizonyos Jankovics Jenő, tornaaljai postai segédtiszt adatait olvashatjuk. [9]

Az impériumváltás és az otthon elvesztése traumákat okozott a menekültek számára. Mindezt csak fokozta, hogy többségük ideiglenes lakóhelyül olyan helyiségeket kapott, amelyet korábban el sem tudott volna képzelni. A menekültek kiutasításuk, vagy ritkább esetben önálló döntésüket követően legtöbbször szervezett formában, vasúton érkeztek a határra, ahol a magukkal hozott ingóságaik átrakodása után, hosszabb-rövidebb várakozást követően már magyar szerelvényeken indultak a kijelölt befogadó állomások felé. A Miskolcon letelepedni kívánók esetében viszonylag jól nyomon követhetőek a megérkezést követő események Az ismeretségi és pénzügyi tőkével, valamint megfelelő munkával nem rendelkezők többsége szükséglakótelepeken, vagonokban, raktárakban vagy társbérletekben talált otthonra. Tanulmányunkban elsősorban velük, a menekültek azon csoportjaival foglalkozunk, amelyek hosszabb-rövidebb ideig ideiglenes és eltérő komfortfokozatú tömegszállásokon, telepeken vészelték át a kényszerű költözés keserű következményeit.

A város két pályaudvarára, a Tiszaira és a Gömörire 1918 őszétől eltérő intenzitással futottak be szerelvények, és mivel összeírások, regisztrációk alig történtek, ezért csak a későbbi, így az 1930-as népszámlálási adatokból, valamint a vármegyei és városi tisztviselők listájából tudunk következtetni az itt letelepedett menekültek számára. Schneller Károly statisztikai elemzése szerint 1920-hoz képest beköltözők aránya 8 százalékkal növekedett, ami majd 4500 személyt jelent. [10] Az új városlakók kis százaléka azonban nem az elcsatolt területekről, hanem a városhoz közeli településekről költözött be, így reálisnak tűnik korábbi számításunk, amely szerint mintegy 3500-4000 menekült telepedhetett le Miskolcon.  

Az ide irányított és feltételezhetően itt munkába álló menekülteket a helyi vezetés a lakáshivatalon keresztül igyekezett regisztrálni és lakóhelyhez juttatni. Mindez azonban korántsem tűnt egyszerű feladatnak, különösen úgy, hogy a városban már a világháború előtt is súlyos méreteket öltött a lakáshiány. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a folyamatos és nagyarányú beköltözésekkel együtt arányosan nem nőtt a rendelkezésre álló lakások száma. [11] A helyi hatóság a háború alatt érdemben nem tudott foglalkozni a problémával, annak ellenére sem, hogy 1917-ben itt is létrejött a lakáshivatal, amely megpróbálta regisztrálni a városba érkezetteket. A Tanácsköztársaság utolsó hónapjai alatt a helyi direktórium a helyzetet úgy próbálta kezelni, hogy rekvirálás útján lakásokat, szobákat utalt ki proletár családok számára. A diktatúra augusztusi bukása és főként a helyi szociáldemokraták ellenszegülése miatt mindezt azonban csak szórványosan sikerült a gyakorlatban elvégezni. [12] 1919 őszétől aztán visszaállt a korábbi rendszer, és újra a lakáshivatal lett az a központi szerv, amely immár konkrét lépésekkel próbálta meg a lakáselosztást irányítani és felügyelni.

Amennyiben megnézzük, hogy a város nagyobb számban hol tudta a menekülteket elhelyezni, jól látható, hogy míg kisebb részüket a helyi laktanyákban, addig többségüket a Tiszai pályaudvar szomszédságában lévő, korábban járványkórházként használt barakktelep építményeiben. A katonai körletekbe elsősorban a menekült katonai alkalmazottak, valamint családtagjaik kerültek, és csak ezen felül fennmaradt helyekre, főként raktárakba, garázsokba kerülhettek polgári személyek. Mivel a városban ekkor nagyobb, akár több száz ember befogadására is alkalmas helyiségek nem voltak, ezért az 1914 és 1917 között a Sajó-folyó árterén kiépült Vay-telep barakkjait tudták csak erre a célra igénybe venni. A kialakult állapotokat jól jellemzi, hogy a laktanyák túlzsúfoltsága miatt 1920-ban itt még menekült tisztek is kénytelen voltak megosztani szobájukat más, számukra „kétes egzisztenciájú” bérlőkkel. [13]

Barakkok

A menekülttelepként működő, 1914-ben létesített járványkórház 53 nagyobb és 8 kisebb barakkból, illetve 25 egyéb építményből állt, és a háború végére egyszerre akár 5800 sebesült katonát is képes volt fogadni. Az itt álló, eredetileg ideiglenesnek szánt fabódék közül a nagyobb barakkok 10x40 m˛, míg a kisebbek 5-10x15-16m˛ alapterületűek voltak. Ezeket, a deszkavázú épületeket kívülről kátránylemezzel, belülről olajos papírral burkolták, a kályhafűtést pedig belső füstelvezetéssel igyekeztek megoldani. [14] A barakkok közötti utak burkolatlanok voltak, és a tábort fakerítéssel vették körül. A cél jól láthatóan egy olyan ideiglenes, kis költségvetésű járványkórház létrehozása volt, amelyet a háború befejeztével gyorsan és minden gond nélkül fel lehet majd számolni. Ez azonban nem így történt, hiszen a Vay-telep 1918 végén gazdát cserélt, és a város a megüresedő barakkokba sebesültek helyett menekültek és más hajléknélküli családok költöztetett. 1920 decemberére a deszkavázú, komfortnélküli építmények mellé 18 kőalapú ház épült, benne négy, egy illetve két szoba- konyhás lakással. Ezekbe, a félkomfortos lakásokba 48, addig vagonokban élő menekültet és 34, akkor már több éve hajléknélküli családot költöztettek. [15] A város már ekkor tervbe vette egy külön tisztviselőtelep létesítését, azonban a pénzügyi források hiánya miatt ez a legoptimistábbak szerint is csak néhány év múlva valósulhatott volna meg. Ennek tudatában igyekeztek, ha kis számban is, de a telep már teljesen lakhatatlan fabódéi helyett félkomfortos hajlékokat létesíteni. Mindez azonban csak rövid időre volt megoldás, ugyanis 1921 márciusában Hegedűs Lóránt pénzügyminiszter tudatta a város polgármesterével és az OMH kirendeltségének vezetőjével a Vay-telepi beruházás leállítását. [16] Miután Miskolcra több hivatal és azok korábbi alkalmazottainak egy része is áttelepült, ezért nem lehetett kérdés egy tisztviselőtelep létrehozása. Erre a város hosszú tárgyalások után konkrét ígéretet és fedezetet végül 1921 őszén kapott. Ám addig is, míg 1922 nyarán az első lakók új otthonaikba beköltözhettek, a telep teljes kihasználtsággal működött. Mivel a telep eredeti faházait nem lakóépületeknek tervezték, és az épületek egy része a Sajó árterére épült, ezért már 1920 őszén többet közülük életveszélyesnek és bontásra érdemesnek nyilvánítottak. Ennek ellenére az ott élők kitelepítését a súlyos lakáshiány miatt többször is elhalasztották. [17]

A Vay-telep a húszas évek közepére tehát alapvetően két részből állt, egyrészt komfortnélküli, lakhatásra alkalmatlan fabarakkokból, másrészt viszont 1920 óta lassan épülő közel száz félkomfortos kőházból. Azzal, hogy itt új lakások is épültek átalakult a telep térszerkezete is. Bár megmaradtak a szabályos utcák és a közöttük átvezető átjárók, azonban a az újonnan épült kőházak miatt a külső terek folyamatosan zsugorodtak. Mindez pedig azzal járt, hogy a korábbi járványkórház sikátorai lassan eltűntek. Az utakat kőzúzalékkal borították, és csak az újonnan épített lakások elé kerültek járdák. Bizonyos közszükségletet ellátó intézmények, így szatócsbolt vagy például a Stefánia Anya- és Csecsemővédő Egyesület is ide települt, ám mindez érdemben alig változtatott az itt élők szociális helyzetén. A fejlődés ellenére az utcák továbbra sem kaptak neveket, így csak az egyes blokkok, - amelyek átlagosan négy lakást foglaltak magukba- számai jelentettek biztos támpontokat. A lakhatási körülmények lassú változása ellenére a belvárostól távol eső telep sem külső, sem belsőképében nem számított Miskolc kedvelt és büszkén propagált városrészei közé. Ezt példázza, hogy a helyi köztudatban továbbra is szegény-, később már egyenesen nyomornegyedként emlegették. A helyi sajtó folyamatosan tudósított a telepiek életéről, 1924-ben a Reggeli Hírlap például riportsorozatot készített a város szegénynegyedeiről, benne külön kitérve a Vay úti telepre. A terjedelmes cikkben néhány bérlő történetén keresztül igyekeztek érzékeltetni a nyomor fokozatait. Az írásból is jól látszik, hogy az épületek alkalmatlansága valamint a túlzsúfoltság miatt elsősorban a régi fabarakkokban alakultak ki már-már kezelhetetlen körülmények. „Képzeljünk el egy hosszú, hatalmas faalkotmányt, ahová természetes világosság fénye nem ér be. A 35. számú úgynevezett sötétbarakk bevezető ajtaja ásít komoran felénk. Öt vagy hat kamra húzódik el a rettenetes sötétben. És itt emberek laknak, a Vay út legsorsvertebb páriái. [18] Ilyen körülmények láttán nem meglepő, hogy a lakhatással kapcsolatos panaszok többségét elsősorban az egykori járványkórház fabarakkjaiban élők fogalmazták meg. A legtöbb problémát a vizesedés, a szigetelés hiánya, a rendszeresen megjelenő patkányok raja, valamint egyes családok viselkedése okozta. Elégedetlenségükre és elkeseredésükre utalnak azok a kérvények is, amelyek hol kétségbeesett, hol felháborodott hangon szóltak az itt uralkodó állapotokról. Egy Markó Sándor nevű menekült például – akit a számára korábban kiutalt belvárosi lakásból 1920 januárjában ideiglenesen a Vay úti telep egyik fabódéjába helyeztek – egy évvel később így számol be helyzetéről. „Azt adván vigasztalásul, hogy csak ideiglenesen kell itten lakni addig, amíg a menekültlakások felépülnek. Figyelembe véve a városi tiszti főorvos véleményét, hogy ezen barakk egészségügyi szempontból csak ideiglenesen, nyári használatra vehető igénybe. És mi mégis kénytelenek voltunk mindez idáig benne szenvedni át a télnek minden viszontagságait.” [19] Feltételezhetően ezek a problémák legtöbb kérvényező esetében is igazak lehettek, mégis a súlyos lakáshiány miatt ügyük orvoslása csak nehezen haladt előre.

Ahogy arra már az előzőekben utaltunk a város a telepet nem számolhatta fel, ezért pénzügyi helyzetétől függően igyekezett az itt álló, de már használhatatlanná vált házak helyén újakat építeni. Ennek köszönhetően 1925-re már több mint száz lakás átépült, így a korábbi 80 lakás mellé, hangsúlyozottan az „alsóbb rétegek” számára még 42, egy szoba-konyhás, kamrával ellátott ideiglenes otthont húztak fel. Ezek az új lakások a korábbiaktól eltérően már 2, 25 m˛- rel nagyobb alapterületűek és lényegesen jobb szigetelésűek voltak. [20] Ennek ellenére, elsősorban a régi fabarakkokban a túlzsúfoltság alig javult valamit. A telepen lakók életkörülményei tehát csak lassan változtak, jól példázza ezt az, hogy még az 1920-as évek végén is akadtak olyan lakások, amelyeken akár két-három család is osztozott. Pedig ekkorra, a fabarakkokból a menekültek többsége már elköltözött, mégis üressé váló szobáik, lakásaik pillanatok alatt benépesültek. A telepen nemcsak a be- és kiköltözés, hanem a változó igények miatt a lakáscserék is gyakoriak voltak. 1928-ban például egy seprűst és annak családját – akik egy másik bérlővel, tizenharmad magukkal éltek egy szobában – költöztettek át egy korábban kilakoltatott özvegy helyére. Ez azonban nem azt jelentette, hogy a seprűs egy üres lakást kapott, hanem csak azt, hogy a zsúfolt szobából egy kevésbé lakott barakkba hordhatta át ingóságait. Az itt élők folyamatos létbizonytalanságban éltek, többségük munkanélküliként, vagy alkalmi munkából alig tudta fizetni lakbérét, emiatt a költözések és a kilakoltatások szinte mindennaposak voltak.

A súlyos lakáshiány miatt 1918 végétől hosszabb-rövidebb időre ide költöztetett családok mindennapjaira csak a töredékesen fennmaradt kérvényekből, panaszokból, összeírásokból és újságcikkekből tudunk következtetni. Az itt élők eltérő szociális háttere és mentalitása, valamint lakhatási körülményei miatt gyakoriak voltak a viták és konfliktusok. A telep gondnokának egy 1925-ben kelt jelentése szerint például egyes, főként a fabarakkokban élő családok miatt a házakban és azok környékén úgy megszaporodtak a patkányok, hogy már az irtás is hasztalan. Ugyancsak erre a kialakult súlyos helyzetre hívta fel a közvélemény figyelmét a Stefánia Anya- és Csecsemővédő Egyesület is, miután a rágcsálók néhány pólyás gyermek kezét és arcát megsebesítették. [21] A külső körülmények, tehát a lakások mérete és komfortfokozata mellett a konfliktusok legfőbb oka abban keresendő, hogy az itt élők eltérő módon értelmezték a közösségi együttélés szabályait, így például a szemét tárolását vagy a szennyvíz elvezetését. Ez utóbbi akkor okozott problémát, amikor néhányan az utcát és a szomszédjaik előkertjeit használták felesleges melléktermékeik elhelyezésére. Nem véletlen, hogy a bérlők egy része privát terét azzal próbálta megvédeni és kiterjeszteni, hogy háza, blokkja előtt előkertet körbekerítette és azt virágoskertként használta. Ezzel nemcsak kijelölte határait, hanem megpróbálta privát terét a lehetőségekhez mérten saját igényei szerint is kialakítani. Idővel mindez odáig vezetett, hogy 1928-ban tizenhárom menekült család hivatalosan is kérvényezte házaik körbekerítésének engedélyezését. Indoklásuk szerint ezzel mindenekelőtt kertjeiket és frissen meszelt házaikat igyekeztek megóvni a közös együttélésre képtelen szomszédjaiktól. Valójában azonban privát terüket igyekeztek fizikálisan is körbekeríteni és lezárni, ezzel azonban közösségi érdekeket is sértettek. A szűk utcák és az előkertek hiánya miatt ugyanis közutakat, azaz a kiépítetlen járdák helyett használt kitaposott gyalogutakat is lekerítettek. Az egyes utcarészletek önkényes leválasztása természetesen gyakran konfliktusokhoz, sőt tettlegességig fajuló vitákhoz is vezethetett. Ebben a folyamatosan változó közegben a saját és a közösségi tér közötti határvonal nagyon érzékeny és sérülékeny volt. A legtöbb konfliktus gyökere az lehetett, hogy itt, a komfortnélküli telepen kénytelenek voltak együtt élni olyan, korábban eltérő társadalmi normákat követő személyek, akik alapvetően másként értelmezték a privát és a közösségi tér fogalmait és határait. Gondoljunk csak arra, hogy itt egymás mellé kerültek olyanok, akik a városba érkezésükig a XIX. század végétől folyamatosan kialakuló polgári viselkedésmódokat és normákat igyekeztek követni, tehát elsősorban bezárkózás, szabálykövetés jellemezte őket, és azok, akiket sokkal inkább kitárulkozás, a fesztelen, tehát kevésbé szabályozott életvezetés jellemzett. Ezt a szemléletbeli különbséget példázza mindennél jobban egy ott élő menekült panasza is. „Kiültek lakásaik küszöbére vagy az utcára mosakodni, fésülködni, mi rendszeretőek vagyunk, és nem tudunk ebbe belenyugodni.” [22] Jól látható, hogy sem a szűk és túlzsúfolt telep utcáiban, sem a több lakást magában foglaló blokkokban nem lehetett a polgári nívónak megfelelő privát életet élni. Egykor az alkalmazotti középosztály értékrendje szerint élő családok számára kizárólag a szobák magányában (ha nem osztozott éppen azon egy másik családdal) volt lehetőség arra, hogy magánéletét az általa megszokotthoz valamennyire is hasonlóan élhesse. Nem meglepő, hogy a polgári középosztályhoz tartozó, korábban döntően valamilyen egzisztenciával bíró alkalmazotti réteg számára ez a helyzet rövidtávon is komoly traumákat okozott.

A Vay-telep lakossága az 1930-as évekre alaposan kicserélődött, mindez pedig azzal járt, hogy így az itt élők társadalmi státusza egyre inkább homogénné vált. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a húszas évek elején itt elhelyezett, főként a középosztályhoz tartozó családok többsége amint tehette, elköltözött innen. Többségük az 1924-ben átadott Hodobay-telepen, míg kisebb hányaduk város frekventáltabb részein kapott, vásárolt vagy bérelt inkább lakásokat. Helyükre viszont olyan hajlék- és gyakorta munkanélküli családokat költöztettek, akiknek esélyük sem volt arra, hogy egyszer innen elköltözzenek. Így a valamikori járványkórház területe, ahol ugyan az egykori fabarakkok helyett 1930-ig több mint kétszáz új lakás épült, a következő évtizedekben a város egyik nyomornegyedévé változott.

Tisztviselővillák

Az 1920-as évek közepén több magyarországi városhoz hasonlóan Miskolcon is felépült egy külön városrész, ahová döntően olyan menekült tisztviselőket költöztettek, akik új állomáshelyükön ekkor már alkalmazásban álltak. Ez a városi tisztviselőtelep hosszas előkészületek után végül úgy jöhetett létre, hogy a város 7 millió korona önrészt vállalt azért, hogy az ugyanekkora állami támogatást megkapja. Ebből a tervezett 14 millió koronából, amely a csúszások és a megnövekedett anyagköltségek miatt végül közel 16 millió lett, összesen nyolc háromszobás, negyvenkét kétszobás és húsz egyszobás mellékhelységgel felszerelt lakást osztottak ki. [23] Az állammal kötött megállapodás értelmében a város tulajdonában álló ingatlanok felébe vagonlakó családokat, kilencbe katonatiszteket és a maradék huszonkilencbe hajléknélküli pályázókat lehetett csak elhelyezni. A Gömöri pályaudvar mögötti közel 6000 négyszögöles, volt katonai gyakorlótéren és szeméttelepen a miskolciak által csak Halicskaként emlegetett területen, 1921 végén kezdődtek el a munkálatok. Az építkezés,– amelyet kizárólag helyi mesterek végeztek – 1922 júniusára fejeződött be. Az elkészült lakásokra több százan pályáztak, közülük választotta ki a lakáshivatal, az OMH és a katonai körletparancsnokság azokat, akik 1922 nyarán beköltözhettek a tisztviselő, 1924-től már Hodobay Sándor polgármester nevét viselő telepre. [24]

Az előzőekben tárgyalt Vay-teleppel szemben az itt épült lakások már kimondottan a polgári középosztály számára készültek. Felmerül a kérdés mit is jelentett itt és ekkor a polgári középosztály fogalma, egyáltalán körülírható-e ez a kategória? Erre a válasz meglehetősen nehéz, hiszen e társadalmi osztály meghatározása is már komoly nehézségekbe ütközik, így azt is nehéz behatárolni kik is tartozhattak bele. A korabeli elképzelések szerint az alkalmazotti státusz, tehát a hivatalviselés egyértelműen a középosztályi lét egyik meghatározója volt, azonban ez az elgondolása a háborús vereséget követően értelmezhetetlenné vált. Ekkorra ugyanis a századforduló középosztályát meghatározó ethosz és életnívó talaját vesztette, így a korábbi keretek szinte használhatatlanná váltak. Jól mutat rá erre Weis István is, aki szerint ebben az időszakban a békeidők polgári életnívója szerint élők körében kétségbeesett erőlködés folyt a korábbi, azaz a háború előtti életszínvonal és életmód megtartásáért. Az egzisztenciális krízisben lévő, így új állásért és lakásért küzdők, köztük majd félmillió menekült ebben a reménytelennek tűnő helyzetben kénytelen volt korábbi igényeiből engedni. Mindez pedig oda vezetett, hogy magukat még mindig a középosztályba sorolók egyre szélesebb tömegei tolódtak e réteg alsó határa felé. [25] Nem véletlen, hogy az érintettek mindezt a középosztály válságaként élték meg. Látható tehát, hogy a háború előtt használt fogalmak és kategóriák az 1920-as években elveszítették eredeti jelentésüket, és ezeket jobbára csak a múlt utáni vágyakozás tartotta elevenen a korabeli köztudatban.

A középosztály krízise ellenére a tervezésnél mégis meg kellett határozni olyan általánosnak vélt alapigényeit, amelyek az eltérő alapterületétől függetlenül azért minden tisztviselő lakásban érvényesülhettek. Egy 1925-ben kelt adóhivatali jelentés szerint az I.-XIX. helyszínrajz alatt lévő 76 lakásban összesen 123 lakószoba, 76 előszoba, 8 cselédszoba, 76 konyha, kamra és padlás volt, míg a XX.-XXXIV. közötti blokkokban található húsz lakásban 40 szoba, 20 előszoba, konyha, kamra és padlás volt. [26] Látható, hogy a lakások többsége két szobásnak épült, és csak kis százalékban kaptak helyet itt háromszobás, cselédszobával is ellátott otthonok. E mellett lakáshoz tartozott külön konyha és majd mindhez előszoba, kamra és padlás is. Bár a polgári középosztály lakásideálja egykor a háromszobás otthonoktól indult, a háborút követően a két szobás és konyhás típus már-már irigyeltnek számított. A lakótér csökkenése természetesen közel sem törvényszerűen, de mégis gyakorta azzal járt, hogy a leszakadó rétegek, - köztük a menekültek egy jelentős része is-a deklasszálódás következtében a polgári nívó helyett egyre inkább egyfajta kispolgári életvezetés szerint élték mindennapjaikat.                                                                                            A következő években a Gömöri pályaudvar és a Búza tér között fekvő telepen további húsz két- és háromszobás lakás épült. A bérlemények többségébe egy-egy, általában többgyermekes családot helyeztek el, ám ennek ellenér már 1926-ban is a bejelentett családok aránya meghaladta a rendelkezésre álló lakások számát. Ennek legfőbb oka az lehetett, hogy a kérvényezők közül többek csak úgy kaphattak két- vagy háromszobás lakást, ha azt rokonaikkal együtt megosztották, illetve előfordultak olyan esetek is, amikor a bérlők a számukra magas lakbérek miatt kénytelenek voltak albérlőtársakat fogadni. [27] Ez utóbbi végül mégsem vált általánossá, egyfelől azért mert a tulajdonos, tehát a város határozottan tiltotta, másrészt viszont azért, mert a bérlők még mindig rangon alulinak érezték volna egy-egy albérlő jelenlétét.

Az építkezés – mivel ehhez hasonló beruházás már jó néhány évtizede nem történt – fontos eseménynek számított nemcsak az érintettek, így a lakást igénylők, hanem az egész város életében. Az újsághírek tanulsága szerint szinte nem volt olyan nap, amikor az építkezés menetét ne szemlélték volna meg kisebb-nagyobb csoportokba verődött érdeklődők. A helyi sajtó – felismerve a témában rejlő lehetőségeket – folyamatosan tudósított az építkezés menetéről és a pályázók rohamosan növekvő számáról. A lakásokkal kapcsolatban eredetileg két féle elképzelés létezett, egyrészt többemeletes bérpaloták, másrészt viszont kertes családi házak szerepeltek a tervek között. Mindkét terv mellett szóltak érvek és ellenérvek, a vitának végül az vetett véget, hogy az állam, támogatásáért cserébe, az eredeti tervben is szereplő bérpaloták helyett a kertvárosi övezet létrehozását támogatta. Így jöttek létre tehát azok az egyszintes, előkerttel ellátott házak és széles, parkosított utcák, amelyeket az itt élők előszeretettel hasonlítottak egy-egy alföldi falu főutcájához. A tisztviselőtelep kiépített utcáival, rendezett házaival a város egyik legkellemesebb helyének számított, nem véletlen, hogy többen, így egy az 1930-as években íródott dolgozat szerzője is elismerően nyilatkozik róla. [28] Ugyancsak pozitív képet fest a telepről Szabó Zoltán is, aki a Cifra nyomorúság Miskolcot tárgyaló fejezetében nem egyszerű tisztviselő házakról, hanem egyenesen szép és ízléses tisztviselővillákról ír. [29] A Hodobay-telep ugyan földrajzilag a külvárosban feküdt, mégis a város, főként az alkalmazotti középosztály társadalmi életében fontos helyszínének számított.

A város köztudatában „a” Hodobay, a polgármester személye mellett egyre inkább a menekültek és tisztviselők lakóhelyét is jelentette. Ugyan részletes lakónyilvántartások alig maradtak fenn, azért az optálási jegyzőkönyvekből, a telepről készült jelentésekből, összeírásokból valamint az itt élők kérvényeiből megállapítható, hogy a bérlők többsége, ahogy korábban, így új állomáshelyén is döntően állami vagy önkormányzati alkalmazásban állt. „…reggel és délben iskolába járó tanulók, hivatalokba siető tisztviselők hosszú sorai sorakoznak a város szíve felé…” [30] Az előzőekben már idézett optálási adatbázisban található személyek közül több nevével a telephez kapcsolódó iratokban,  a városi vagy a vármegyei tisztviselők kartotékjaiban is találkozhatunk.  A telep lakói élénk és jól szervezett társadalmi életet éltek, ebben nagy szerepet játszott az 1924 áprilisában megalapított Hodobay-telep Lakóinak Egyesülete. Az egyesület szoros együttműködésben állt más menekült szervezetekkel is, emiatt rendezvényeik többségén nemcsak az itt élők vettek részt. [31] Alapszabályuk szerint megalakulásuk legfőbb célja ugyan a telepen élők érdekvédelme és kulturális életüknek irányítása volt, de emellett illetve ezzel párhuzamosan a nemzettudat erősítésére és az elveszített haza megjelenítésére is komoly hangsúlyt fektettek. [32] Mivel az egyesület működésével kapcsolatban alig maradtak fenn dokumentumok, ezért leginkább csak a vezetőségi tagok, mint magánszemélyek által elindított ügyekből (kérvényekből, panaszokból) következtethetünk a közösséggel kapcsolatos eseményekre. Ezekből megállapítható, hogy az itt élők számára kiemelten fontos volt, némi romantikával élve „kolóniájuk” megfelelő működtetése és annak reprezentálása. 1925-ben például sportpálya létesítését, villanylámpák felszerelését, további parkosítást, valamint a telepet a belvárossal összekötő Szeles utca néhány százméternyi szakaszára járda kiépítését indítványozták. Ebben az időben a telepen már működött dohánytőzsde és szatócsbolt, ám kimondottan a közösségi események megrendezésére alkalmas helység még nem volt. E miatt ünnepeiket, megemlékezéseiket kénytelenek voltak lakóhelyüktől távol, általában bérelt termekben és iskolai tornacsarnokokban megtartani. 1926-ban fordultak a városhoz először egy olyan kultúrotthon ötletével, amely tervük szerint a telepi gyermekek által látogatott Szeles utcai iskola egyik termében jött volna létre. Ebből az elképzelésből végül semmi sem lett, de helyette hosszas egyeztetés után végül a Hodobay-telep központjában egy kisméretű, mégis önálló, a közösségi események megrendezésére alkalmas helyiséget építettek.

Bár nehéz általános megállapításokat tenni, mégis a töredékesen fennmaradt iratokból arra következtethetünk, hogy amíg a beköltözést követő években elsősorban a közösséget érintő problémák, addig 1930-tól már sokkal inkább az egyéni konfliktusok váltak egyre meghatározóbbá. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a közösséggé formálódás ne járt volna konfliktusokkal, mégis úgy tűnik, hogy a kollektív érdekek kezdetben felülírták az egyéni igényeket és problémákat. Miskolc meglehetősen jó hírűnek számító városrészében – és ezzel nem mondunk újat – nemcsak pozitív jelenségek, hanem érdekellentétek, viták és bűnesetek is előfordultak. Jól példázza ezt, hogy az itt élők 1930-tól többször kérték rendőrőrszoba felállítását, valamint legalább a rendőri jelenlét megerősítését. Ezzel egy időben egyesületük azt is indítványozta, hogy a telep lakásainak augusztus és november közötti béréből 2 százalékot, azaz 363 pengőt egy telepfelügyelő vagy házmester bérezésére költhessenek. [33] Mindez arra utal, hogy a közbiztonság vagy az ott élők biztonságérzete jelentősen romlott ezekben az években. A konfliktusokkal kapcsolatban érdemes megemlíteni egy olyan több éve húzódó ügyet, amelyben a Temesvári utca lakóit rettegésben tartó család volt a főszereplő. Az ügy hátterében úgy tűnik az állt, hogy már a beköltözéstől együtt élő lakóközösségen belül özvegy Nikolicsné és fiai erőszakos viselkedése miatt a szomszédok között olyannyira megromlott a viszony, hogy az már szinte elviselhetetlen volt. Az renitens család tagjai ugyanis napjuk nagy részét az utcán töltve folyamatosan szidták, fenyegették az ott élőket, túlzott italozásuk után pedig gyakran egymásnak is estek. A polgármesteri hivatalhoz eljuttatott panaszlevél szerint Nikolicsék ilyenkor, ilyen és ehhez hasonló módón szidalmazták szomszédjaikat. „özvegy Nikolicsné és fiai mindennap inzultálják a lakókat. Szerintük itt mindenki büdös postás, paraszt, rongyos bírósági írnok, büdös rendőr, a feleségeink közül az egyik kontyos, a másik boglyos, a harmadik feslett pofájú, görbe hátú, görbe lábú gatyamosó, kommunista, cselédből lett kisasszony…” [34] Ebből a forrásból nemcsak konfliktusok hangneme, hanem a kor válogatott káromkodásai és sértő kijelentései is érzékelhetővé válnak. Sőt ezen túl a felsorolt foglalkozások alapján, a postáson és a rendőrön kívül még a levél szerzőjére és/vagy Nikolicsék legádázabb ellenségére is következtethetünk. Amennyiben ezen a nyomon tovább haladunk úgy tűnik, hogy a leggyakoribb konfliktus a bizonyos bírósági írnok és a problémás család tagjai között fordulhatott elő. Sajnos, Nikolicsék társadalmi hátteréről mindössze annyit tudunk, hogy a családfő halálát követően és így a konfliktus idején a családtagok közül senki sem dolgozott. Az ügy másik szereplője vélhetően az a bizonyos Pintér István, egykori újvidéki írnok lehetett, aki 1921-től a miskolci járásbíróságon dolgozott. Az eset végül odáig fajult, hogy 1930 nyarán a város beidézte Nikolicséket, akik meghallgatásuk során rosszindulatú rágalmakról, bosszúról beszéltek, ennek ellenére mégis hajlandóak voltak kiköltözni a két szobát, konyhát, előszobát és mellékhelyiséget magába foglaló lakásukból.

Feltételezhetően nem ez lehetett az egyetlen kilakoltatásig fajuló eset, mégis azt gondoljuk, hogy a tisztviselőtelepiek egysége miatt ilyen komoly belső konfliktusok igen ritkán adódhattak. Többségük úgy tűnik elégedett volt helyzetével, és ha egyenlőre csak bérlőként is, de igyekezett új állomáshelyén gyökeret verni. Jól példázza ezt, hogy 1938 után, amikor lehetőség adódott volna a szülőföldre való visszatérésre, közülük csak igen kevesen éltek ezzel, a korábban oly áhított lehetőséggel. Mindez nem számított egyedi jelenségnek, erre utal többek között egy budapesti lelkipásztor írása is, aki a gyülekezetének történetével kapcsolatban külön kiemeli, hogy menekültek híveinek többsége az 1940-es években sem tért haza, hanem maradt új lakóhelyén. [35]

Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a súlyos lakáshiány miatt, elsősorban a nagyvárosokban leginkább társadalmi státusztól és egzisztenciális lehetőségektől függött, hogy kik és milyen körülmények közé kerültek. Itt most nem beszéltünk azokról a menekültekről, akik anyagi helyzetüknek vagy összeköttetéseiknek köszönhetően viszonylag könnyen alkalmazkodtak és teremtettek új egzisztenciát. Velük szemben inkább azokra koncentráltunk, akik a városba érkezesük után hosszabb-rövidebb ideig voltak kénytelen élni ezeken a telepeken. A két telep lakóinak összetétele és megítélése az 1920-as évek végére egyre jobban különbözött egymástól. Térbeli közelségük ellenére, ám főként eltérő társadalmi megítélésüknek köszönhetően a Hodobay-telep már létrejötte előtt a város szerves részének számított, míg az egykori járványkórház egyre inkább távolodott Miskolctól, és vált mindinkább egy külváros elfeledett nyomornegyedévé. Az itt élők körében a kiutasítás, a menekülés, az egzisztencia elvesztése, majd újbóli megteremtése olyan élethelyzetek meghatározója lett, amelyek következményeit még ma sem igazán ismerjük. Pedig a Trianon kérdés kapcsán fontos volna, hogy ne csak a számokról és a materiális veszteségekről, hanem a mögöttük megbújó, esetünkben a menekülést és a menekültlétet meghatározó jellegzetességekről is képet kaphassunk.

Források:

Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Levéltára (BAZ MLt.) Polgármesteri iratok IV. B.-1910.

Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Levéltára (BAZ MLt.) Főispáni iratok IV. 1901/b.

Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Levéltára (BAZ MLt.) Miskolc város közgyűlésének jegyzőkönyvei IV. 1903/a

Magyar Országos Levéltár (MOL) Belügyminisztériumi iratok. K 26.

Miskolci Napló

Reggeli Hírlap

Felhasznált irodalom:

Ferenci Adalberta: Miskolc társadalomföldrajza. Miskolc, 1932. (dolgozat)   

István I. Mócsy: The Effects of World War I The Uprooted: Hungarian Refugees and Their    Impact on Hungarys Domestic Politics, 1918-1921. New York, 1983.          

Karner Károly: A felekezetek Magyarországon a statisztikai megvilágítások tükrében. Debrecen, 1931.

Petrichevich-Horváth Emil: Jelentés az Országos Menekültügyi Hivatal négyéves         működéséről. Budapest,  1924.

Schneller Károly: Miskolc lakossága 1930-ban, Miskolc, 1933.

Somorjai Lehel: Miskolc az első világháború éveiben. In: Dobrossy István: Miskolc története  IV/1. Miskolc, 2003. 180-194.

Szabó Zoltán: Cifra nyomorúság. Budapest, Cserépfalvi Kiadó, 1936.

Szűts István Gergely: A miskolci optánsok társadalomszerkezeti vizsgálata. In: Czetz Balázs    -Kunt Gergely (szerk.): A Jelenkortörténet útjai 2. Politika és mindennapok, Miskolc,      2007. 143-164.

Szűts István Gergely: Rekvirálások és kiutalások. Lakáshelyzet és menekültkérdés Miskolcon a Tanácsköztársaság idején. In: Kunt Gergely-Ö. Kovács József (szerk.): A            Jelenkortörténet útjai 3. A politikai diktatúra társadalmiasítása. Miskolc, 2009. 12-30.

Weis István: A mai magyar társadalom, Budapest, 1930.

Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Pozsony, Kalligram Kiadó, 2009.



[1] Az 1920. áprilisában létrehozott Országos Menekültügyi Hivatal (OMH) 1924-ig 350 ezer főben határozta meg a Magyarország területére érkezett menekültek számát. Ebben azonban nem szerepeltek azok, akik az első világháború kitörése és 1920 áprilisa között, illetve 1918 és 1924 között illegálisan érkeztek a trianoni Magyarország területére. Mindezt figyelembe ma 426 ezer főben határozható meg a menekültek száma. Mócsy 1983, Zeidler 2009.

[2] 1920. október 1-jén tartott Minisztertanácsi ülésen gróf Bethlen István javasolta a megszállás alatt lévő területekről való beköltözés leállítását. Magyar Országos Levéltár (MOL) K 26 1922. XLIII. tétel 1299. cs. 8617/1920.

[3] Petrichevich- Horváth 1924. 37.

[4] Ennek részletes elemzését egy korábbi tanulmányomban már elvégeztem. Szűts 2007.

[5] Az optálásról a trianoni döntés VII. részének, a 61. és 66. közötti cikkelyei rendelkeznek. E szerint azok, akik egykor az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgárai voltak, és a döntés után Magyarországon kívülre kerültek, elveszítették magyar állampolgárságukat. A rendelkezés azonban lehetőséget adott arra, hogy az ily módon állampolgárságukat elvesztő, 18 éven felüli személyek a békeszerződés életbelépését követő, általában egy éven belül igényelhessék addigi státuszuk fenntartását. Ennek következtében, a trianoni békeszerződés elfogadásától, tehát 1921. július 26-tól az optálást és a kiköltözést, az utódállamoktól függően fél vagy egy éven belül végre kellett hajtani.

[6] Karner 1931. 4.

[7] Az OMH foglalkozásszerkezeti kategóriái: 1. közszolgálati alkalmazott a, állami b, törvényhatósági és községi c, egyéb; 2. önálló iparos vagy kereskedő; 3. ipari vagy kereskedelmi alkalmazott; 4. gazdálkodó; 5. ügyvéd; 6. orvos, gyógyszerész; 7. bányamunkás vagy tisztviselő; 8. magánzó; 9. tanuló és főiskolai hallgató; 10. háztartásbeli; 11. egyéb. Petrichevich-Horváth 1924: 37.

[8] Az OMH kategóriái szerint a miskolci optánsok 82, 5%-a állt korábban közszolgálati alkalmazásban. Szűts 2007. 161. Az optánsok között olyan ismert személyek nevével is találkozhatunk, mint Puky Endre Abaúj-Torna vármegye főispánja, Dr. Bruckner Győző jogtanácsos, az Eperjesi Akadémia professzora, Densz Sándor eperjesi törvényszéki bíró vagy éppen Buczek József vajdahunyadi vasgyári igazgató.

[9] Puky Endre (1871, Kassa- 1941, Szovátafürdő) 1906-tól Abaúj-Torna vármegye alispánja, 1920-tól Borsod, Gömör és Kis-Hont vármegyék törvényhatósági kormánybiztosa, 1922-től Abaúj-Torna vármegye és Miskolc város főispánja, 1924-tól 1933-ig országgyűlési képviselő, 1932. október 1. és 1933. január 7. között a Gömbös-kormány külügyminisztere. Az 1885-ben, Tornaalján született Jankovics Jenő feleségével és lányával érkezett Miskolcra. A rendelkezésre álló adatok alapján úgy tűnik, a családfő 1930-ban Miskolci Postaigazgatóságon dolgozott, a család pedig a Hodobay- telepen élt.

[10] Schneller 1933. 4.

[11] Miskolc lakossága 1870-hez képest 1930-ra megháromszorozódott, ekkorra ugyanis már 61559-en éltek hivatalosan a városban.

[12] A Tanácsköztársaság lakásügyével és a menekültkérdés kezelésével egy korábbi tanulmányomban már részletesen foglalkoztam. Szűts 2009.

[13] Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár (BAZ MLt) Polgármesteri iratok, IV. B-1906. 2035/1920.

[14] Somorjai 2003. 183.

[15] Miskolci Napló 1920. december 10. 4.

[16] Miskolci Napló 1921. március 31. 3.

[17] BAZ MLt. Főispáni iratok, IV. 1901/b. 3. doboz 269/1921.

[18] Reggeli Hírlap 1924. január 17. 4.

[19] BAZ MLt IV. B-1906. 5735/1921.

[20] BAZ MLt Miskolc város közgyűlésének jegyzőkönyvei IV. 1903/a. 187/1925.

[21] BAZ MLt IV.-B 1906. 36395/1928.

[22] BAZ MLt IV.-B 1906. 31283/1928.

[23] BAZ MLt IV.-1903/a. 82/1923.

[24] Hodobay Sándor (Eperjes, 1880- Abony, 1957) Iskoláit szülővárosában majd Kolozsvárott folytatta, itt a Ferenc József Tudományegyetemen szerzett államtudományi doktorátust. 1912-ben Miskolc főjegyzőjének választották és rá alig hat évre már a város polgármester-helyettese volt. 1922-ben választották polgármesterré, ezt a tisztséget egészen 1935-ig látta el. Ekkor egy panama ügylet miatt lemondott, majd szinte teljesen visszavonult a közélettől.

[25] Weis 1930. 118.

[26] BAZ MLt. IV.-1910. 30610/1925.

[27] Miskolci Napló 1921. november 18. 4.

[28] Ferenci 1932: 110.

[29] Szabó 1936. 172.

[30] BAZ MLt IV.B-1910. 528/1926.

[31] A városban működő menekült szervezetek közül a legaktívabbak a Szepesi Szövetség helyi csoportja, a Gömöreik Egyesülete és a Székely Egylet tagjai voltak. A Hodobay-telepi egylet tagjai közül többen az itt felsorolt szervezetekhez  is tartoztak, így nem meglepő, hogy meglehetősen gyakoriak voltak a közös rendezvények.

[32] BAZ MLt IV.-1925/b. 34.

[33] BAZ MLt IV.B-1910. 3106/1930.

[34] BAZ MLt IV.-B 1910. 12435/1930.

[35] Megyaszay Mihály lelkipásztor írása a törökőri gyülekezet kezdetéről.  http://www.torokor.hu/megyaszay. Külön köszönetet Zeidler Miklósnak, hogy felhívta figyelmemet erre a forrásra.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.