Kisebbségkutatás - 2008. 4. szám

Cvijić, Srđjan

Az inga kilengései

A II. világháború története a szerb és horvát belpolitika és nemzeti identitás összeegyeztetésének nehézségei tükrében

Swinging the Pendulum: World War II History, Politics, National Identity and Diffi culties of Reconciliation in Croatia and Serbia = Nationalities Papers, Vol. 36, No. 4 (September 2008), 713- 40 p.

A European University Institute munkatársaként és a Délkelet-európai Stabilitási Paktum szakértőjeként dolgozó szerző tanulmánya a II. világháború történetének a közelmúltban végbement újraértékelésén keresztül vizsgálja az egykori jugoszláv tagállamok politikai elitje által befolyásolt posztkommunista történetírás és a jugoszláv utódállamok egymáshoz való viszonyának sokrétű összefüggéseit. A tanulmány szerzője a történetírás és a politikai közbeszéd nemzeti identitásképzésben, illetve -alakításban betöltött szerepét veszi górcső alá a legfontosabb két jugoszláv utódállam, Horvátország és Szerbia domináns politikai diskurzusának és hivatalos történelemtankönyvi narratíváinak vizsgálatán keresztül. A közelmúlt történetét pedagógiai céllal tematizáló történetírás ugyanis nem csupán a két ország lakosságának nemzeti identitása formálása terén, hanem a két szomszédos állam belső viszonyainak, valamint szomszédság- és regionális politikájának az alakulása szempontjából is alapvető jelentőséggel bír. Az 1945 utáni jugoszláv kommunista történetírás két szempontból is instrumentális módon kezelte a II. világháború történetét. Egyfelől a kommunista párt II. világháborúban játszott szerepének igazolását és legitimizálását tekintette az egyik legfőbb feladatának (természetesen a múltbeli események és folyamatok marxista ideológiából fakadó osztályharcos átértelmezésén túl), különös tekintettel a kommunista hatalomátvétel és egypártrendszer megteremtése történelmi szükségszerűségének a hangsúlyozására. Másfelől sok szempontból a történetírásra és -tanításra hárította a feladatot, hogy a sokrétűen multikulturális jugoszláv szövetségi struktúra belső integritásának hatékony megteremtése és tartós biztosítása érdekében a különféle közösségek között egyfajta kölcsönösen elfogadható konszenzust segítsen teremteni, amelynek kényes egyensúlya azonban a különböző népcsoportok közötti konfliktusok kibeszélése és tisztázása helyett megelégedett sommás általánosítások és dogmatikus klísék hangoztatásával. Tette ezt némiképp hasonlóan azon eljárásokhoz, amelyek révén a háborús bűnök konkrét elkövetőinek felkutatása és demokratikus bíróságok elé állítása helyett a jugoszláv kommunista hatóságok rögtönítélő törvényszékek antidemokratikus ítéletei útján statuáltak példát a háború végét követő zűrzavaros időszakban.

Amíg a világháború utáni hivatalos jugoszláv történetírás a kommunista partizánmozgalmat tekintette az országot megszálló idegen csapatokkal szembeni ellenállás egyedül autentikus képviselőjének, az egyéb ellenálló csoportokat pedig lényegében kollaboránsoknak bélyegezte, addig a posztkommunista posztjugoszláv nemzeti narratívák az 1980-as és ’90-es évek fordulója óta jelentős mértékben átértékelték saját nemzeti közösségük II. világháborúban játszott szerepét. Az 1990-es évek elején függetlenné vált Horvátország történelemtankönyvei, jóllehet némi időbeli késéssel és némiképp tompítottabb hangnemben, de alapvetően követték a horvátországi politikai közbeszédben a II. világháború idején fennállt usztasa horvát állam, az Ante Pavelić vezette ún. Független Horvát Állam (Nezavisna Država Hrvatska - NDH) megítélésében a jugoszláv időkhöz képest bekövetkezett határozott fordulatot. Tekintettel arra, hogy 1945 óta a világ szinte egyetlen országában sem létezik olyan hivatalos álláspont, amely kétségbe vonná az usztasa rezsim fasiszta jellegét és háborús bűntetteit, ezért az 1990-es évek első felében honvédő háborút folytató Horvátország nemzetközi megítélését kulcsfontosságúnak érzékelő Tuđman-éra (jóllehet markánsan antikommunista) politikai közbeszéde az usztasa múlt átértékelésében igyekezett körültekintő módon eljárni.

Az usztasák által létesített számos koncentrációs táborban (köztük a leghírhedtebbnek számító jasenovaci lágerban) százezerszámra kivégzett szerbek, zsidók, cigányok és mindenféle etnikumú politikai ellenállók kérdését egyfelől az áldozatok számának kétségbe vonásával, másfelől a szerb csetnikek által elkövetett bűncselekményekhez mérve mégis erőteljesen igyekezett relatiziválni, és ezáltal mintegy az utóbbiak által a horvát civil lakosságon elkövetett attrocitásokra adott sajnálatos, mégis logikus válaszként értelmezni. Az 1990-es évek horvát tankönyveiben megfigyelhető ún. " látens tanterv" értelmében ezért a tankönyvi narratívák sokszor aránytalanul kevés teret szenteltek az usztasa rémtettek bemutatásának, különösen annak fényében, hogy a horvát civil lakosságot a csetnikek, majd a partizán egységek részéről ért megtorlásokat a tanulók számára milyen terjedelemben és interpretatív kontextusban ismertették.

A Tuđman elnök halála után bekövetkező rezsimváltás, amelynek során előbb a lényegében kommunista utódpárti szociáldemokraták, majd a korábbi elnök pártjának (HDZ) mérsékeltebb szárnya vette kézbe az ország irányítását, egyben az usztasa állam szerepének a megítélésében is érzékelhetőnek tekinthető irányváltást hozott. Egyfelől komoly erőfeszítések történtek a jugoszláv kommunista történetírás ideológiamentesítése által egyfajta antifasiszta nemzeti narratíva kialakítására, amelyben Jasenovac immár megkérdőjelezhetetlenül súlyosabb bűncselekményként értelmeződik, mint a partizánok és a kommunista hatóságok által a horvát katonák és civilek ellen elkövetett megtorlások (amelyeket a horvát közbeszéd " keresztutaknak" nevez, és amelyek közül a legvéresebb a partizán alakulatok által 1945 májusában az ausztriai Bleiburgnál elkövetett tömegmészárlás volt). A horvát félmúlt ilyesfajta átértelmezésében a politikusok közül különösen a Tuđman halála után köztársasági elnökké választott Stipe Mesić (aki egyben a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság utolsó elnöke is volt) jár élen, aki ráadásul a háború évei alatt kormánypárti politikusként az uralkodó politikai közbeszéd elvárásaihoz igazodó és a közelmúltban nyilvánosságra került kijelentései miatt (melyeket egyébként a horvát emigráció köreiben hangoztatott, és amelyekért később bocsánatot is kért) látványos magyarázkodásra kényszerült a horvát közvélemény előtt. A közbeszéd irányultságának megváltozását jelzi, hogy az ezredforduló óta a horvát kormányok - ideológiai beállítottságtól függetlenül - ugyanúgy hivatalos megemlékezésben részesítik a jasenovaci haláltábor rabok általi felszabadítását, mint a bleiburgi mészárlás évfordulóját (noha politikai hovatartozástól függően eltérő hangsúllyal teszik ezt). Az usztasák és a csetnikek által elkövetett rémtettek összemérése terén azonban az igazi ellentét nem a horvát közvéleményen belül, hanem a horvát és a szerb álláspont között húzódik, mégpedig antagonizmus formájában. A 1980-as évek felemás szerbiai rendszerváltása során hatalomra került (pontosabban hatalmon maradt) Milošević-rezsim még kifejezetten ellentmondásosan viszonyult a II. világháború megítéléséhez. Amíg a hivatalos propaganda és személyesen maga Milošević is ragaszkodott a múlt hagyományos kommunista értékeléséhez, addig a csetnik mozgalom csendes, mondhatni, fű alatt történő átértékelése útjába korántsem gördített komolyabb adminisztratív akadályokat. A teljes - immár a tankönyvek szintjén is végbemenő - fordulatra azonban csak a rezsim 2000-es bukása után került sor, amikor immár a történelemtankönyvek narratívájában is egyértelműen pozitív, ráadásul, ha lehet, még a kommunista partizán mozgalomnál is pozitívabb antifasiszta megmozdulások sorozataként értelmeződik a csetnikek II. világháborús tevékenysége. A történelmi csetnik mozgalom rehabilitásában kiemelkedő szerepet játszik az egyébként royalista és meggyőződéses atlanti elkötelezettséggel bíró ellenzéki vezető, a Szerb Megújhodási Mozgalmat megalapító Vuk Drašković, akinek pártja a 2000-es fordulat idejére bár már jelentősen marginalizálódott, befolyása a különböző kormányok vezetésére mégis megmaradt. Olyannyira, hogy Drašković külügyminisztersége idején, 2004. december 22-én a szerbiai parlament törvényt fogadott el, amelyben politikailag rehabilitálta a II. világháborús csetnik mozgalmat és annak még életben maradt részvevőit, illetve családtagjait. A szerb parlament csaknem kilencven százaléka által megszavazott törvény hatalmas port vert fel a szomszédos országok közvéleményében, különösen Horvátországban és Boszniában, amelyek vezetői számos formában kifejezésre juttatták mély megdöbbenésüket és tiltakozásukat.

A horvát fél részéről érkező reakciókat a szerb közvélemény számára konstruktívan értelmezni törekvő Vojislav Koštunica vezette kormány egyik tisztviselője mindazonáltal sietett kijelenteni, hogy a hivatalos horvát álláspont belpolitikai indíttatásból, a horvát közvélemény számára született, Szerbia pedig tartja magát ahhoz az alapelvhez, hogy " nem avatkozik be" a szomszédos ország saját múltjáról kialakított álláspontjának az alakulásába, és ugyanezt a pragmatikus magatartást várja el a saját szomszédaitól is.

A tanulmány zárógondolatai arra a feloldhatatlannak látszó dilemmára keresnek választ, hogy miképpen sikerülhet valamiféle modus vivendit találni a posztjugoszláv térség nemzeti államaiban a közös történelmi múltra vonatkozó, ám homlokegyenest ellenkező nézőpontok egymáshoz közelítésére; anélkül hogy akár a szupranacionális kommunista múltértelmezés dogmatikus ideologizmusát elevenítenék fel, akár pedig az egymás kizárására épülő posztkommunista nemzeti narratívák egyeduralmát erősítenék általa akaratlanul is. Jóllehet a probléma rövidtávú megoldását és felszíni kezelését elősegítheti a fentebb említett a pragmatikus " be nem avatkozásra" alapozó és tendenciózus elhallgatásokra építő szelektív emlékezetpolitika, hosszabb távon a régió stabilitását azonban mindenekelőtt a történelemírás és -oktatás alapvető átalakításával, decentralizálásával és depolitizálásával lehet csak elérni. Ennek alapvető eszközei lehetnek olyan nemzetközi alkotóközösségek által írott, a hivatalos történelemtankönyvek mellett (bár hangsúlyozottan nem helyett) használt - és részben már különböző változatokban kísérletképpen ki is dolgozott - történelemtankönyvek, illetve történelmtanítási módszerek, amelyek az azonos események legkülönbözőbb nézőpontok szerinti értelmezéseinek egymás mellé helyezése, valamint az eredeti források és szemtanúk visszaemlékezéseinek a széleskörű megismertetése segítségével a korábbinál jóval kontextusfüggőbb, komplexebb és legfőképp több nézőpontú múltinterpretációval ösztönöznék a felnövekvő generációk tagjait a közös múlt aktív és személyes elsajátítására. Ezáltal remélhetőleg jóval nagyobb nyitottságot fejlesztenének ki bennük a saját közösségük értelmezési hagyományaitól akár gyökeresen eltérő múltértelmezések befogadása vagy legalábbis megértő megismerése iránt, és így hosszabb távon akár a régió nemzeti alapon széttartó kollektív emlékezetét is sikerülhetne általuk a kölcsönös megértés irányába terelni.

Lajtai L. László