Kisebbségkutatás - 2008. 4. szám

Dumont, Gérard-François

Immigráció és Európa

L' immigration et l' Europe = Revue politique et parlementaire, 1046 no., 2008, p. 27-34.

A cikk szerzője a "Population et Avenir" című szakfolyóirat elnöke.

A 2000-es években, az Egyesült Államokat megelőzve, Európa az első számú bevándorlási célpont. 2007-ben körülbelül 1,6 millióan érkeztek ide, és ezzel az immigráns lakosság aránya mintegy 30,3 lett 1000 lakosra számítva."

Földünkön összesen kb. 200 millióan számítanak immigránsnak, azaz másutt élnek, mint ahol születtek. Ebből a létszámból mintegy 40 millióan Európában tartózkodnak. Érthető, hogy az EU-n belül a demográfiai növekedés fontos tényezői ők: 2007-ben a növekedés 80 százalékát tették ki, hozzáadva létszámukat az itt születettekéhez.

Az európai lakosság 8 százaléka immigráns. Ez a tény felelősségteljes döntésre kényszeríti az egyes államokat.

Általában azt gondoljuk, hogy az immigráció mindösszesen a szabad helyváltoztatás jogával kapcsolatos. Azonban az 1950-es években számos európai ország elfogadta a családegyesítésről, illetve a menedékkérésről szóló nemzetközi egyezményeket. Később elfogadták sokan az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelméről szóló Konvenciót, valamint a Genfi Konvenciót. A francia parlament pl. 1974 májusában fogadta el az Európai Konvenciót. A családegyesítést, illetve a menedékkérést érintő jogok ennél régebbiek.

A dolog természetéből fakadóan, az európai államok valamiféle közös politika kialakításában érdekeltek a bevándorlókkal kapcsolatosan. Ennek a közös logikának az eredményeképpen született meg 1985-ben a Schengeni Egyezmény, amelyhez először csak öt ország csatlakozott. Az EU-n belüli szabad mozgással a Maastrichti Egyezmény foglalkozik, amelyet 1997 végén ratifikáltak, meghagyva az egyes államok hatáskörében a menedékkérés elbírálását. Két további megegyezés jött létre: az Amszterdami Egyezmény (1997.), amely az unión belüli migrációs politikát hivatott részletezni. Azonban nem sok új megállapítás szerepel benne. Az Európai Közösségeken belüli immigrációs viszonyok kérdését taglalja. A Lisszaboni Szerződés (2007) pedig a minősített többség jóváhagyásán alapuló legális bevándorlás politikájáról rendelkezik. Ez az egyezmény " az emberek belső határokon való átlépésekor garantálja az ellenőrzés hiányát" , és törekszik " valamennyi szakaszában a migránsok eredményes ellátására" . Ezeknek az egyezményeknek a részleteiről nemigen tájékozottak az európai állampolgárok.

Az európai statisztika szerint 2007-ben Spanyolország fogadta be a bevándorlók 42 százalékát (1 647700-ból 684900 főt), ezzel megelőzve sorrendben Olaszországot, az Egyesült Királyságot, Franciaországot és Belgiumot. A három legnépesebb országban, Német-, Franciaországban, illetve az Egyesült Királyságban összesen fele annyian kívánnak letelepedni, mint Spanyolországban. (Legfrissebb adatok szerint Hollandia, Románia, Litvánia, Lettország, Lengyelország, Észtország és Bulgária képviselik a negatív bevándorlási oldalt.)

A nagyon különböző abszolút és relatív számok mellett, ami a különböző országokba való bevándorlókat illeti, igen fontos kérdés a bevándorlók összetétele. Például az Egyesült Királyságba a bevándorlók közel fele a fejlett országokból érkezik (Egyesült Államok, Ausztrália, Dél-Afrika, EU-tagállamok), ők viszonylag rövid ideig, de jobb minőségű munkát akarnak végezni. Következésképpen a betelepülőknek csak 30 százaléka igényli a családegyesítést, szemben mondjuk, a franciaországi bevándorlókkal, ahol elég korlátozott a bevándorlók munkához jutása.

Egyes országoknak megvannak a " hagyományos" bevándorlói is. Így a finnek Svédországban, az olaszok a szomszédos Franciaországban vállalnak munkát szívesen.. De az idők folyamán a szokások is változnak, pl. a török bevándorlók ilyen sorrendben kezdték preferálni Európát: Németország, Ausztria, Franciaország, Hollandia, Svájc, Belgium, Svédország, Dánia.

Mégis, ha a 2000-es évek számadatait az 1960-as évekbeli statisztikával összehasonlítjuk, látszik, hogy pl. a törökök " hűségesek" maradtak Németországhoz, a maguk 29 százalékával, vagy az indiai kontinensről változatlanul leginkább az Egyesült Királyságba kívánkoznak, s ez igaz a Maghreb-beliekre, akik továbbra is Franciaországot célozzák meg, mint ahogy a zöld-fokiak Portugáliát. Ezeket a hagyományos mozgásokat semmiféle globalizáció nem változtatta meg.

Noha létszámban, eredetben különböznek az egyes európai országok bevándorlói, az általuk felvetett problémák egy része közös: az immigránsok tanultságának foka, illetve a beléptetésük jogi módja egyaránt nagy kihívás valamennyi befogadó országnak. Az EU gazdaságán belül kihívást jelent a kereskedelem globalizációja: a protekcionizmussal ellentétes módon, a migráció révén elérhető kompetenciát kívánják versenybe állítani. S itt szóba jönnek a Közösségeken kívüli immigránsok is. Mint az látnivaló, a jelenlegi gazdasági érdekek második, sőt harmadik generációs társadalmi problémákat is magukba foglalnak rövid és közép távon.

2003-ban, nagy európai szervezetek által tartott tanácskozáson tették fel a kérdést, vajon az immigráció-e a megoldás a demográfiai fejlődés fenntartására? A válasz szerint az elkövetkező évtizedekben valóban csak az immigránsok létszámával kerülhető el a népességfogyás, de így is várható a 2010−2030-as évekre a lakosság elöregedése Európában. Az EU 2005 márciusában zöld könyvet adott ki " Szemben a demográfiai változásokkal: a generációk közötti új szolidaritás" címmel. Ebben komolyan fölmerül, hogy 2025-ig számolni kell az elöregedő aktív lakosságot kiváltó immigrációval. Azóta folyik a vita Európában, hogyan lehet az elöregedés negatív következményeit csökkenteni.

A demográfiai kihíváson túl ma kénytelenek vagyunk azzal szembesülni, hogy a magasan kvalifikált munkaerő nagyobb létszámban mozog, mint a szakképzetlen. Márpedig a magasan képzett munkaerő mindenütt hozzájárul a gazdaság fejlődéséhez, pl. az információtechnológia vagy a kommunikáció terén. S ezzel a ténnyel már a politikának is illik szembenéznie. De ilyen csalogató körülménynek szánta Németország a "zöld kártyát" az 1990-es évek végén az indiai, francia stb. informatikusok munkavállalását szorgalmazva, vagy hasonló céllal hozta létre az EU 2007-ben a " kék kártyát" az immigránsok számára.

Az EU számára további kihívást jelentenek a közösségen belüli el-, illetve bevándorlók, akik sajátos módon így erősítik a közösség integrációját. Aktívak és nyugdíjasok vándorlása egyaránt jellemző, amit a kontinensen belüli, olcsó repülőjegyekre utalva "Ryanair-effektusnak" nevezett el a tanulmány írója.

A 2004-es, illetve a 2007-es EU-bővítéssel különösen megnőtt az érdeklődés a németországi és az ausztriai munkavállalás iránt. De az is igaz, hogy még nem mindenütt rendelkeznek teljes jogkörrel a bővítés során EU-taggá lett munkavállalók. (2004-ben pl. csak az Egyesült Királyság, Ír- és Svédország alkalmazták azonnal a szabad mozgás jogát a tíz új tagország állampolgáraira.)

A közösségen kívülről érkező immigránsok újabban gyakran azok, akik az 1973-as olajválság során hagyták el az addigi munkaadó országukat (pl. Német- és Olaszországot).

Egyes EU-tagországokban nem kell feltétlenül állampolgárságot szerezni az állampolgári jogok gyakorlásához (pl. skandináv államok, Hollandia). Németország is jelentős engedményt adott: újabban bárki kérheti az állampolgárságot nyolc évi ott-tartózkodás után. Az a csecsemő is német állampolgár lehet, aki Németországban születik, és az egyik szülője már nyolc éve ott dolgozik. Így lehetséges, hogy 2000 óta évente 150 ezer törököt honosítanak Németországban.

Látnivaló, hogy a szabad mozgás kérdésén kívül számos problémát is felvet az immigráció.

Kakasy Judit