Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Pershai, Alexander

Lokalitás és mobilitás a belorusz nemzetépítésben: a Tutejšaść-taktika

Localness and Mobility in Belarusian Nationalism: The Tactic of Tuteishaść = Nationalites Papers, Vol. 36, No. 1 (March 2008), 85-103 p.

Alexander Persaj tanulmánya a belorusz nemzeti önazonosság és a magyarra leginkább talán "helybeliségként" fordítható tutejšaść-fogalom illetve az általa jelölt sajátos identitás- és magatartásforma közötti sokrétű kapcsolatot járja körül. Az írás legfontosabb állítása szerint a tutejšaść a kulturális ellenállás egyfajta megjelenési formája, amelynek segítségével a belorusz népesség olyasfajta nemzeti identitást volt képes az évszázadok alatt kifejleszteni magának, amely lehetővé tette, hogy az általuk lakott térségben hatalmi pozícióban lévő különféle nemzetek és államok törekvéseivel szemben is bizonyos fokú társadalmi mobilitást tudjon biztosítani a tagjai számára.

A történelem folyamán a beloruszok által lakott térséget számos multietnikus állam és birodalom uralta, kezdve a Litván Nagyfejedelmségtől a lengyel Rzeczpospolitán át a cári Oroszországig, majd a Szovjetunióig. Az egymás után következő impérium- és határváltozások mind-mind nyomot hagytak a népesség nyelvi, kulturális és vallási összetételén, masszívan homogén belorusz kultúráról a korszakban ezért nemigen lehet beszélni. A történelmi széttöredezettséggel ellentétben a belorusz kollektív identitás számára a mások (államától, birodalmától, politikai berendezkedésétől stb.) való függés állandósult érzete ugyanakkor nagyon is egységesítő erővel bírt. A "helybeliség" értéke tehát az idő előrehaladtával egyre nagyobb jelentőséget nyert a beloruszok számára, hiszen amíg a beloruszlakta területek az idők során, a szó szoros értelmében, "nem mozdultak el" a helyükről, addig a beloruszok időről-időre más és más elnevezésű és kiterjedésű állam és/vagy birodalom lakóivá váltak.

A tutejšaść és fogalmi párja a tutejšya (azaz a "helybeli" vagy "idevalósi emberek") által jelölt "ittség" és "idevalósiság" jelentése - ahogy a múltban - úgy a mai napig is számos értelmezési kísérletet tesz lehetővé. Egyesek szerint az etnikailag jobbára beloruszlakta területek elhatárolására jött létre már a Litván Nagyfejedelemség felszámolása környékén valamikor 18. század második felében. Ennek értelmében a magukat korábban az állam nevéről litvánnak nevező, még prenacionális állapotban lévő belorusz (litvin) népesség kezdte el a tutejšy (azaz az "idevalósiak") önelnevezést magára alkalmazni. Mások inkább az uralkodó pozícióban lévő lengyel ajkú nemességtől és orosz adminisztrációtól való elkülönülésüket hangoztató vidéki népesség pragmatikus és egyben diplomatikus reakciójára helyezi a hangsúlyt vele kapcsolatban, amelynek segítségével az alsóbb néprétegekhez tartozók a társadalmilag felül lévőkkel szembeni távolságukat érzékeltették. Ez az elkülönülés egyben állandóságot és földközeliséget is jelentett számukra azokban az időszakokban, amikor az államhatárok és rezsimek egyetlen emberöltőn belül akár többszöri változáson is keresztülmentek. Amíg egyesek a rurális belorusz népességnek a politikai változásokkal szembeni érdektelenségét és közönyét emelik ki a tutejšaść értelmezésével kapcsolatban, addig mások hajlamosak inkább egyfajta passzív hazaszeretetként értelmezni azt, amelynek köszönhetően a beloruszok kellő öntudattal utasíthatták el közvetett úton, hogy a lengyel vagy az orosz nemzetiséghez tartozónak sorolják be őket. Vannak azonban olyanok is, akik - épp ellenkezőleg - a beloruszok elnemzetlenítésének a tragikus gyakorlataként értelmezik a tutejšaśćot. A legtöbben azonban mégis a belorusz nemzeti és kulturális egység és önazonosság megőrzését lehetővé tévő eszközként tekintenek rá, amely ugyanakkor az adott területen élő lakosság összességére is vonatkoztatható, ezáltal a sematikus mi-ők ellentétre építő nemzeti kategóriákkal való merev azonosulásnál egyben tágabb értelmezési keretet is képes biztosítani.

A tutejšaść-diskurzus kialakítói és (át)alakítói között egyaránt találunk tudósokat és tudományon kívülről jötteket, ahogy nacionalistákat és nem nacionalistákat egyaránt - megfogalmazói azonban sohasem azonosak maradéktalanul azokkal, akikre vonatkoztatják a fogalmat, vagyis az egyszerű vidéki földműves belorusz népességgel magával. Kétségtelen tény, hogy a belorusz értelmiséget, tudományos és kulturális elitet - immár több mint egy évszázada - sokkal inkább fogalkoztatja a tutejšaść és a belorusz nemzeti identitás vagy "beloruszság" közötti kapcsolat mibenléte, mint a belorusz népességet magát. Az értelmiségi, akadémiai és elitista tutejšaść-koncepciók társadalomtörténeti vizsgálata ugyanis rámutat arra, hogy a 19. században a terminust elsősorban az alsóbb néposztályba tartozó népesség leírására használták. A belorusz nacionalisták első generációja még egy önálló Beloruszia (és nem egyfajta tutejšaść) létrehozása érdekében szállt síkra, miután a korábbi litvin identitást nyújtó államalakulat megszűnt létezni. Az értelmiségi elit emellett hamarosan a belorusz nyelv mint kulcsfontosságú identitásjelölőben látta céljai elérésének az eszközét. A nagyrészt írástudatlan belorusz népesség által beszélt nyelv azonban egyfelől korántsem volt egységes (a belorusz irodalmi sztenderdet csak a 20. század elején rögzítették), másfelől, szituációtól és a beszélőpartnertől függően, a belorusz parasztság több (így lengyel, orosz vagy - a városokban - akár jiddis) nyelvű kommunikációra is képes volt.

A későbbiekben, a 20. század viszontagságai közepette, a depolitizált és denacionalizált tutejšaść kínálta önmeghatározási kategória kiválóan alkalmas eszközül szolgált - a század elejétől immár tömeges méretekben is belorusz identásúvá vált - népesség számára, hogy elkerüljék a cári illetve szovjet hatóságok oroszosító, valamint (a két világháború közötti északkelet-lengyelországi területeken) a lengyelesítő szándékokkal való komolyabb konfrotálódás kényszerét.

A tutejšaść mint önmeghatározási kategória növekvő népszerűségét az is nagyban előremozdította ugyanakkor, hogy a társadalmi mobilitás elősegítése irányában hatott. A cári hatóságoknak a belorusz kis- és középnemességre rótt kötelezettsége, amelynek értelmében a nemesi státusukat továbbra is fenntartani kívánó személyeknek oklevéllel kellett igazolniuk nemesi származásukat, számos belorusz kis- és középnemest fosztott meg nemesi jogállásától és ezáltal birtokától. A földjeiket vesztő nemesekkel együtt számos belorusz paraszt is arra kényszerült, hogy korábbi uraihoz hasonlóan, ő maga is a városokban találjon új megélhetési forrást a családja számára. A beloruszlakta területeken fekvő városok lakossága ráadásul igen jelentős részben (néhol 50-60%-ban is) zsidókból állt, akik mellett nem csekély számú tatár is a városokban telepedett meg. A zsidók számára kijelölt ún. letelepedési zónában élő, nem belorusz gyökerű városlakó népesség számára (a deklasszálódott beloruszokhoz hasonlóan) ugyancsak pragmatikus választásnak tűnt az orosz vagy lengyel és a hozzájuk kapcsolódó társadalmi szerepek illetve bármilyen felülről szigorúan szabályozott státus helyett a tutejšaść kategóriával való azonosulás. Mindez a folyamat az 1920-as évektől kezdve egyre nagyobb méreteket öltő iparosodással és urbanizációval csak tovább erősödött. Mindeközben a 20. század fordulójára immár osztállyá szerveződő belorusz értelmiség az orosz és lengyel nemzettel szemben meghatározott és velük egyenrangúnak számító belorusz nemzet önállósága érdekében lépett fel, ami természetesen egyfajta szakítást jelentett a tutejšaść képviselte koncepcióval. A tutejšaść kategória ereje ugyanis éppen abban a taktikában rejlett, amelynek segítségével a beloruszlakta területek népessége felforgatta és kijátszotta a mndenkori hatalom lévők által rájuk kényszeríteni akart társadalmi és nemzeti struktúrákat és ezáltal ügyesen fenntartotta a maga társadalmi mobilitását és kulturális alkalmazkodóképességét.

A tutejšaść mint a belorusz nemzeti identitás alapvető szervezőelve egyben arra is rámutat, hogy a belorusz nemzeti identitás sokkal inkább egy adott területiséghez, mintsem valamely konkrét nyelvhez, valláshoz vagy akár pontosan definiált politikai határokhoz kötődik. Ezáltal egy sajátos kollektív önazonossági formát jelenít meg a nemzetállamok által kanonizált hagyományos attribútumok (azaz a nép, nemzet és állampolgárság jelölte kategóriák) életképes alternatívájaként, valamint lehetővé teszi, hogy hordozói a fennálló uralmi és elosztási rendszerek ügyes felforgatásával optimálisan ki tudják használni az általa biztosított társadalmi mobilitásból fakadó előnyőket.

Lajtai L. László