Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Muller, Jerry Z.

Ők és mi. Az etnikai nacionalizmus hosszan tartó ereje

Us and Them. The Enduring Power of Ethnic Nationalism = Foreign Affairs, 2008. March/April, 18-34. p.

Az amerikaiak rendszeresen alábecsülik az etnikai nacionalizmus szerepét. Saját országukból indulnak ki, ahol a különböző bevándorlók gyorsan amerikaiakká válnak. A világ más részein uralkodó etnikai nacionalizmust gyakran a társadalomtudósok sem értik meg; hiába bizonygatják konstruált voltát, attól még nem fog eltűnni. Az amerikai bevándorlók önként igazítják identitásukat új hazájukhoz, azok viszont, akik szülőföldjükön maradnak, politikai identitásukat gyakran etnikai köntösbe csomagolják. A nemzetállamok az etnikumok elválasztásának erőszakos folyamataként jöttek létre, de ahol ez még mindig tart, ott a politika ma is nagyon kegyetlen tud lenni.

Egy népszerű történeti narratíva úgy tartja, hogy a nacionalizmus robbantotta ki mindkét világháborút. A háborús tragédia ráébresztette az európaiakat a nacionalizmus veszélyeire, ezért szupranacionális szervezeteket hoztak létre (EU) és egyre inkább megszabadultak a nemzeti ideológiától. A szovjet rendszer összeomlása után pedig ez a posztnemzeti állapot lett a modell egész Európa, sőt a világ számára. A nacionalizmus tehát csak egy zsákutca volt a liberális demokrácia felé haladó úton. Ezt a narratívát számos európai és amerikai értelmiségi vallja, a nemzeti bezárkózás helyett a nyílt határok eszméjét előtérbe helyezve.

Azonban az a több száz afrikai és ázsiai bevándorló, akik minden évben meghalnak a Földközi-tengeren, miközben Európába szeretnének bejutni, nem éppen a nyílt határok meglétét mutatja. Sőt míg 1900-ban számos európai országban egyetlen etnikumnak sem volt domináns többsége, addig ma csupán két európai országban nincs domináns etnikum, és ezek közül az egyik, Belgium, a széthullás határán van. Svájc kivételével tehát Európában az etnikai elválasztás elve győzedelmeskedett.

Az etnonacionalista modell tehát sokkal inkább jelen volt és van ma is, mint azz gondolni szokás. Akár politikailag korrekt, akár nem, az etnikai nacionalizmus továbbra is hatást fog gyakorolni a XXI. századra.

A nemzeti identitásról hagyományosan kétféle módon lehet gondolkozni. Az egyik a polgári nemzet fogalma, tehát egy adott ország összes polgára alkot egy nemzetet. Az amerikai nemzeti identitás ezzel a terminussal írható le. Az etnikai nacionalizmus viszont azt feltételezi, hogy egy nemzetet egy közös örökséggel (nyelvvel, vallással, leszármazással) rendelkező csoport alkot. Európa nagy részén az etnikai nacionalizmus nyert teret, sőt még Amerikában is komoly szerepet játszott egészen 1965-ig, a származás szerinti kvóták eltörléséig.

Az etnikai nacionalizmus erejét az adja, hogy tagjai egy nagy családnak képzelik magukat, akiket vérségi kapcsolatok is összefűznek. Az összetartozást alátámasztó tényezőknek pedig nem kell feltétlenül igaznak lenniük, fontosabb, hogy higgyenek bennük a csoport tagjai. A hagyományos nézet szerint a nacionalizmus Nyugat-Európában alapvetően liberális természetű, míg keletre haladva egyre inkább etnikai színezetet kapott. Azonban helyesebb úgy fogalmazni, hogy nyugaton etnikailag homogénebb népesség lakott, Olaszország és Németország pedig az egyesülés után majdnem teljesen lefedte az olasz, illetve német nemzet területét.¹ Ettől keletebbre viszont soknemzetiségű birodalmakat találunk a térképen egészen 1914-ig, ahol az elit és a parasztság nyelve gyakran elvált egymástól.

Ma a nemzetállamot tekintjük az állam természetes formájának, pedig a történelem hosszú századain át a birodalom volt az. A nemzetállam azonban nem csupán történelmi hiba. Gellner szerint a nacionalizmus a modernitás és a kapitalizmus természetes velejárója. A kapitalizmus terjedésével a városokba költöző, nagyrészt paraszti hátterű csoportok számukra idegeneket találtak a vezető politikai és gazdasági pozíciókban, így saját magukat csoporttá (nemzetté) szervezve követelték saját államuk megalakítását, ahol a csoport tagjaiból kerülhet ki az elit. Az etnikai és nemzeti tudat erősödésének másik oka a hagyományos identitások (klán, család, vallás) gyengülése, amit a nemzethez való tartozás ellensúlyozni tud.

A XIX. századi liberálisok azt gondolták, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatok eltejedése automatikusan elhozza a békét az emberek között. Ugyanígy a szocialisták is hittek a népek közötti békében. A valóság azonban egészen más lett: számos állam tett erőszakos lépéseket, hogy polgárai az államalkotó nemzethez tartozzanak. Az etnikai tisztogatás a XX. század elejétől általános gyakorlattá vált az európai perifériákon, különösen a Balkánon. A Balkán-háborúk, majd a görög-török háború nyomán emberek millióit üldözték el szülőföldjükről. A birodalmak összeomlását követően kialakult kis államok rendszeresen elnyomták nagyszámú etnikai és vallási (zsidó) kisebbségeiket. Ezek az agresszív módszerek a második világháború alatt kulmináltak.

Azt várhatnánk, hogy a náci rendszer szörnyűségei után az etnikai nacionalizmus eltűnik. Míg azonban az első világháború után a határok változtak meg, a második után a népességet igazították a határokhoz, ami milliók elűzéséhez vezetett. A németek kitelepítését az összes nagyhatalom, tehát a liberális nyugatiak is támogatták.

Az etnikai nacionalizmus álma, a homogén nemzetállam a kitelepítések során Európa legtöbb országában megvalósult. Az etnikai nacionalizmus azonban ezzel korántsem ért véget. A hidegháború végével villámgyorsan egyesült a két Németország, esett szét Csehszlovákia, Jugoszlávia és a Szovjetunió. Az orosz kisebbség jó része kivándorolt Oroszországba, az erdélyi magyarok Magyarországra, az oroszországi zsidók pedig Izraelbe.²

Az etnikai nacionalizmus a dekolonizáció nyomán is megjelent. Brit-India 1947-es szétválasztása után mintegy 15 millió embernek kellett elhagynia otthonát. 1971-ben aztán Pakisztán is két részre esett szét (az urduul beszélő Pakisztánra és a bengáli Bangladesre). Szintén etnikai alapon különült el Palesztina és Izrael, ahonnan több százezer arab volt kénytelen elmenekülni. Más arab államokban viszont arra kényszerítették a zsidókat, hogy vándoroljanak ki Izraelbe. Franciákat kergettek el Algériából 1962 után, ázsiaiakat a függetlenné vált Ugandából, és a sort még sokáig lehetne folytatni. Naivitás lenne azt gondolni, hogy a gyarmatosítók által húzott határok stabilak maradnak, mivel a harmadik világ modernizációja az etnikai nacionalizmus újabb hullámát vetíti előre.

A lakosság etnikai alapú szétválasztását tanulmányozók rendszeresen csak a negatív jelenségeket hangsúlyozzák, ami teljesen érthető, ha figyelembe vesszük az emberi szenvedést, amit ez a politika okoz. Következzék néhány példa! A birodalmak helyébe lépő kis nemzetállamok gazdaságilag törékenyebbek, mint a nagy piacok (ennek tipikus esete az Osztrák-Magyar Monarchiát felváltó utódállamok). Az etnikailag homogén országok kultúrája megszenvedi a más nyelvű kisebbség hiányát. A kitelepítéseknek általában a befogadó országok a nyertesei, a polgárokat kivándorlásra kényszerítő államok pedig a vesztesei, mivel a büntetendő kisebbségek gyakran gazdaságilag fejlettebbek, mint környezetük (gondoljunk csak a németek, zsidók, örmények, görögök esetére).

Az etnikai nacionalizmus azonban nem feltétlenül a liberális demokrácia ellensége, sőt. A nemzeti eszme ugyanis segíthet a demokrácia megszilárdításában is. Az 1945 utáni Európa éppen hogy nem a nacionalizmus hiánya, hanem annak teljes győzelme miatt lehetett békés és sikeres, mivel a legnagyobb konfliktusforrás szűnt meg a homogén nemzetállamok megszületésével.

Az utóbbi két évszázadban komoly méretű bevándorlás indult meg Európába. Egyes csoportok sikeresen tudtak integrálódni új hazájukba (pl. a nagy-britanniai hinduk). De a legtöbb nyugati államban a muszlim bevándorlók integrálása csak mérsékelten sikerült. Az idegen kultúrájú bevándorlók egyre erősebb jelenléte pedig az etnikai nacionalizmus megerősödéséhez vezethet Európa-szerte.

Mivel tehát az etnikai nacionalizmus a modernizáció szükségszerű velejárója, még sokáig befolyásolni fogja a világot, különösen azokat a részeket, ahol a modernizáció még mindig folyik. Ma is számos állam (köztük Magyarország) ad kettős vagy könnyített állampolgárságot határain túl élő nemzettársainak. A további gazdasági integrációval mélyülni fognak a különbségek régiók és etnikumok között, ez pedig ismét csak ahhoz vezethet, hogy egyes térségek etnikai alapon követelnek majd nagyobb önállóságot vagy függetlenséget.

Persze vannak olyan államok, ahol egy adott kisebbség nem szeretne teljesen önállósodni, csak az államhatárokon belül nagyobb autonómiát kapni (pl. a katalánok vagy a skótok). De a harmadik világban számos olyan nép él, amelyeket államhatár vág szét, és könnyen lehet, hogy ezek előbb-utóbb saját nemzetállamot szeretnének majd alkotni. A tapasztalat pedig azt mutatja, hogy az ilyen konfliktusok könnyen eszkalálódnak. Ilyen esetekben különösen nehéz dolga van a nemzetközi közösségnek, mivel pl. a menekültek visszatérése csak további konfliktushoz vezet. A legkevésbé rossz megoldás általában a csoportok elválasztása, tehát - a lehetőségekhez képest humánusan megszervezett - lakosságcsere és kitelepítés, amit a nemzetközi közösség ellenőriz.

Varga-Kuna Bálint