stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Doncsev Toso

A magyarországi bolgárok irodalma

Negyven éve már, hogy feleségem keresztszüleitől Dobroszláv-festményet kaptunk nászajándékul. Jelképesnek érzem, hogy otthonunk falán is kettős világ van jelen : Pannon táj bolgár ecsettel. A vingai születésű Dobroszláv Lajos, a kiváló magyar akvarellfestő ugyanis bánáti bolgár ősök ivadéka. Az elmúlt évtizedek során már sokszor, számos fórumon fogalmaztam meg töprengéseimet, gondolataimat a kettős kötődés kérdésköréről, amely jószerint kamaszkori eszmélésem óta foglalkoztat. Ilyenkor gyakran felidéződik bennem az a régmúlt, izgalmas beszélgetés is, amelyet az Ernst Múzeum-beli gyűjteményes kiállításán az idős mesterrel a származás és az érzésvilág, a szellemi örökség és az ábrázolásmód összefüggéseiről folytattunk.

Meggyőződésem, hogy korunkban bármely kisebbségi közösség nyelvi és kulturális fennmaradása elképzelhetetlen, ha nincs saját alkotó értelmisége. Könyvek, folyóiratok, képzőművészeti alkotások, zeneművek formálják tudatos közösséggé az embereket, mert az oktatásnál és a politikánál érzékletesebben és maradandóbban fogalmazzák meg az összetartozás, az önazonosság, az önérzet, az eszmények, az értékek és a hagyományok egységét.

A tények azt bizonyítják, hogy egy adott nemzeti- vagy etnikai közösség, avagy egy táj, tájegység szellemet formáló kisugárzása valóságos jelenség. Mégis joggal merülhet fel a kérdés, hogy a földrajzi körülhatároltságon és az elengedhetetlen minőségi kritériumokon túl milyen művek, mely alkotók sorolhatók a fenti kategóriába, a magyarországi bolgár szépirodalom körébe. Vajon mindazok a szerzők, akik bolgárul, de magyarországi illetőséggel publikálnak, vagy csak azok ebből a körből, akik a hazai bolgár kisebbséghez tartozónak vallják magukat, netán azok az írók és költők is, akik bár magyarul írnak, de bolgár származásúnak számítanak, avagy a közölt alkotások közül csak azok, amelyek a helyi bolgár közösségnek, a helyi bolgár közösségről szólnak?

A hazai bolgár szépirodalomról, illetve általában véve a nemzetiségi létről és az irodalomról töprengve fejtegetésem kiindulópontjául talán a magyar irodalom szolgálhat szemléletes példaként. 1918 után a magyar irodalom már nem azonos a magyarországi magyar nyelvű szépirodalommal, hiszen ma már az egyetemes magyar irodalom fogalma történeti okok miatt ennél tágabb. Ugyanakkor jogosult és indokolt a földrajzi tagoltságot figyelembevevő, meghatározott szempontú elemzés is. Lett légyen szó erdélyi, vajdasági, vagy felvidéki magyar szépirodalomról, ám az irodalom egységét a vitathatatlanul domináns közös jegy, a magyar nyelv adja. A környező országokban élő magyar népesség tollforgatói sem nyelvileg, sem kulturális örökségüket tekintve nem alkotnak közösséget a többségi nemzet irodalmával. Ugyanígy a magyarországi nemzetiségek anyanyelvén íródott művek sem olvadnak bele az egyetemes magyar irodalom folyamába, noha kétségtelenek a társadalmi-történelmi tapasztalatokból fakadó analógiák, illetve a hasonló léthelyzet eredményezte kölcsönhatások. A nyelvi eredet és kapocs miatt szervesebb a kötődés az egyes nemzetiségi irodalmak és az anyaország, anyanemzet kultúrája között. Az irodalmi művek nemzeti kategorizálásánál a fő rendező elv mégiscsak az a nyelv, melyen a mű született - ez kétségtelen. Hadd idézzem állításom alátámasztására Joszif Brodszkij Nobel-díjas költő és esszéista meglepő és egyszersmind lényeglátó nyelvfilozófiai gondolatait: "… az író gyakran, amikor ki szeretné bontani a gondolatát, hirtelen belebotlik a hangzásba, belefeledkezik a szó fonetikai élményvilágába, és ez magát a fejtegetést is a legfantasztikusabb irányba viszi el." És még a konklúzió kívánkozik ide: "… a tudatáram forrása nem maga a tudat, hanem a szó, amely átalakítja a tudatot, és azt más mederbe tereli."

A kérdés korántsem egyszerű. Nos Joszif Brodszkij melyik irodalom képviselője? Az orosz, a zsidó vagy az amerikai irodalomé?

A kategorizálás nehézségeinek felvillantásával egyidejűleg, úgy vélem, hogy megalapozott az a törekvés, amely szerint bizonyos megkötésekkel bátran beszélhetünk nemzetiségi, kisebbségi szépirodalomról, mert a definíció összetettsége és ellentmondásossága ellenére léte letagadhatatlan társadalmi tény.

A történeti Magyarország keretein belül a bánáti bolgárok népköltészete és kortárs szépirodalma és az az irodalmi hagyomány, amely a mai magyarországi bolgár közösséghez kötődik, nem kapcsolható össze. Az előbbi kapcsolata az óhazával gyakorlatilag az áttelepüléskor, a XVII. század végén megszűnt és csak a XIX század második felétől éledt újjá, a budapesti központtal a XX. század elején szerveződő bolgár közösségi, kulturális élet nem támaszkodhatott folklórból táplálkozó gyökerekre, ám a kezdetektől mind a mai napig a vándor kertészkedés révén folytonos és szoros kapcsolatban volt és maradt az óhazával. 1915-re datálható történeti szempontból az önálló magyarországi bolgár szépirodalom kezdete, amikor a kétnyelvű Magyar-Bolgár Szemlében, a Magyarországi Bolgárok Egyesülete kiadványában novellák és műfordítások láttak napvilágot. A múlt század harmincas éveiben megjelent időszaki és egyedi kiadványok valamint az 1938-ben Boikliev Dimo által jegyzett költészeti antológia jelzett valamelyes folytonosságot a kezdetekkel. A szó szoros értelmében azonban magyarországi bolgár szépirodalomról 1992-től, a Haemus című kétnyelvű, negyedéves irodalmi-kulturális folyóirat megjelenése óta beszélhetünk. Ez a kiadvány azóta egyaránt fóruma a hazai bolgár közösségnek, az egyetemes bolgár kultúra szerzőinek valamint a magyar alkotóknak, műfordítóknak.

A 9o-es évek elején a kelet-európai országokban, így hazánkban is lezajló társadalmi, politikai és kulturális változások idején kezdte meg működését a folyóirat.

Minden társadalompolitikai avagy kulturális-művészeti lap valamilyen eszmeiséget képvisel, amely akkor is tetten érhető, ha ezt a szerkesztőség nem fogalmazza meg hitvallásos manifesztumban. A lapban megnyilvánult és megnyilvánuló ideológiát a pozitív közösségi és nemzeti önkép sugalmazásaként fogalmazhatnám meg tömören. Mindezt főként nem publicisztikával, hanem a történettudomány, a néprajz és az irodalmi szociográfia eszközeivel tettük.

A másik, a hazai közösség öntudatát erősítő tematika a vallás, a hit kérdéseinek bemutatása volt. Az ötven éven át tiltott vagy legfeljebb szűk körben eltűrt vallásos tematikát már második számunktól ismeretlen oldaláról közelítettük meg. A jelzett témakörök az elmúlt 15 év alatt kibővülve, újabb szempontokkal gazdagodva visszatértek a lap hasábjain, miként a bolgár-magyar történelmi, kulturális és irodalmi kapcsolatok újabb részletei is a korábban, a szocialista érában megszokottól eltérő megvilágításban a honfoglalástól, az államalapítástól kezdve a hódoltság korán át a kortárs kölcsönhatásokig.

A rendszerváltozás után jelentkező ifjabb nemzedék termésének, a bolgár posztmodern esszéknek a bemutatása a figyelemfelkeltést szolgálta, azt a törekvést és meggyőződést, miszerint a modern bolgár szépirodalom európai rangú. Egy-egy számot egyetlen alkotónak szenteltünk: így külön számban mutattuk be Pejo Javorovot, aki életművével, a bolgár irodalmi életre gyakorolt hatásával Adyhoz hasonlítható, avagy két ízben is többoldalú megközelítésben állítottuk reflektorfénybe Jordan Radicskov művészetét, akit Kertész Imrével egy időben ajánlottak a Nobel-díj bizottság figyelmébe. A komplex megközelítés koncepcióját legsikeresebben az 1995-ös Nagy László emlékszám tükrözi. Itt kevés a tükörfordítás, a szűkre szabott kereteket a szerkesztőség úgy próbálta tágítani, hogy Nagy László költészetét különböző bolgár költők átültetésében, egy versét több fordításban is közölte, magyarul pedig Nagy László életművéből válogatva a bolgár líra gyöngyszemeit nyújtotta, mindezt tanulmányok, Nagy Lászlóhoz írt versek, a költő naplótöredékei, illusztrációi, vallomásai tették teljessé elsősorban a mindkét nyelven tudó olvasók számára. A kétoldalú kapcsolatok ismétlődő bemutatásán kívül a lap visszatérő tematikai blokkja a honi bolgár alkotó értelmiség munkásságának megjelenítése.

A mai magyarországi bolgár írók közül Kjoszeva Szvetla, Sztojcsev Szvetoszlav, Radevszki Teodor, Hadzsipetkova Krisztina és Doncsev Toso érdemel feltétlen külön méltatást. Az első három szerző Bulgáriában született és felnőtt korukban települt át Magyarországra. Mindhárman óhazai bolgár irodalmi orgánumokban szerepelve elismerést vívtak ki maguknak, ugyanakkor Sztojcsev és Radevszki első kötetét magyarul publikálta, azóta is mindkét nyelven közölnek írásokat. Őszintén megvallva alkotói munkásságuk és kisebbségi léthelyzetük között nem fedezhető fel hangsúlyos összefüggés, műveik értéke nem egy viszonylag zárt világ, a hazai bolgárság ábrázolásából fakad. Nyilvánvaló, hogy Sztojcsev esetében a nyelvi kísérletezés tanult nyelvén, azaz magyarul a magyar nyelv karakteréhez idomul és rövid, abszurd írásai akaratlanul is Örkény István egyperceseit juttatják eszünkbe. A költőnő Nagy László verseinek értő és magas szintű átültetését akár Szófiában is elkészíthette volna. Kjoszeva merengő lírai énje és Sztojcsev elidegenült világa aligha a nemzetiségi közösségi életérzés lenyomata, Radevszkinél a tetten érhető valóság meg jobbára bulgáriai élményvilágból és úti kalandokból ered. Jószerével alkati érzékenységet erősíthetett fel az irodalommá átlényegült életút, élmény és tapasztalat. Mindhárman lényegében csak a Haemuson keresztül kapcsolódnak a hazai bolgár közösséghez.

Hadzsipetkova és Doncsev prózájában érzékelhetjük a magyarországi bolgárok világát, kettőjük írásai a hazai bolgár közösségből származó, részben ott szocializált alkotók felfogását, látásmódját tükrözi. Történeti, néprajzi, szociológiai munkák bizonyítják, hogy a magyarországi bolgárok gondolkodásmódja, érzésvilága különbözik a magyarokétól. Különös, érdekes és nehezen megragadható, mert természeténél fogva illékony és az idő múlásával tovatűnő életmód, értékrend, értékrend maradványok különleges együttese, olyan lélektani zárvány, amely a XXI. század küszöbén is régmúlt korok üzenetét őrzi. E sajátos miliő, az ősök egyik falva az óhazában és egy vegyes család élete az új, magyar valóságban a nemzetiségi irodalom és a magyar szépirodalom határmezsgyéjén helyezkedik el, mivel mindketten elsődlegesen magyarul fogalmazzák meg szépirodalmi alkotásaikat.

Az óhazai alkotói műhelyekkel kialakított és ápolt kapcsolatok révén olyan visszajelzéseket kaptunk, amelyek azt igazolják, hogy az említett szerzők munkásága és a lap egésze bulgáriai viszonylatban is versenyképes, megállja a helyét a magas mércét támasztó irodalmi körök között.

A folyóirat működésének értékes hozadéka is lett, létrejött egy bolgár szellemi központ és egy tágabb szellemi háló. Maroknyi elkötelezett ember töprengései, felvetései forrásul, kiindulópontként szolgáltak a közösség egészét érintő kezdeményezésekhez illetve ösztönözték a termékeny változásokat. Az egyesületből szervesen nőtt ki az önkormányzati rendszer, amely tovább színesítette a közösség művelődési, tudományos és kommunikációs tevékenységét. A Haemus szerkesztőbizottsága tagjaiból kerültek ki az új havi lap, a rádióadás és a televíziós adások szerkesztői, munkatársai, az Országos Önkormányzat kiadói tevékenységét ellátó szakemberek, a Bulgarisztikai Intézet vezetői és az alkotó értelmiség többségét tömörítő civil szervezet, a Bolgár Kulturális Fórum meghatározó személyiségei is.

A szerkesztőség feladata továbbra is változatlan: az újabb kihívások számbavételével folytatja szellemi stratégiáját, azaz a maga területén és eszközeivel töretlenül ápolja a bolgár-magyar kapcsolatokat kulturális hidakat építve, saját közösségének pedig iránymutatást, önbizalmat, tartást és hitet sugároz. A világhálóba kilépve a Haemus révén az egyedülálló magyarországi bolgár társadalmi és intellektuális szerveződés és teljesítmény támpontul szolgálhat szerte a szétszóródott bolgár közösségek számára, miként a visszajelzések és mások ez irányú tapasztalatai ránk is termékenyítőleg hatnak.

Felhasznált irodalom:

Boikliev, Dimo: Bolgár költők antológiája. Budapest, 1938.

Brodszkij, Joszif: Gyűjtőknek való. Budapest, 1998.

Doncsev Toso: Új idők bolgárai. Budapest, 2001.

Doncsev Toso: Haemus - egy kétnyelvű társadalmi-kulturális lap szerepe egy kisebbség életében. Kisebbségkutatás, 2005/1.

Doncsev Toso: Ica néném elátkozott boldogsága. Családi krónika. Budapest, 2006.

Doncsev Toso: A kun hercegnő és egyéb történetek. Budapest, 2008.

Hadzsipetkova Krisztina: Poli. Budapest, 2007.

Haemus, Budapest, 1992-2008.

Kjoszeva, Szvetla: Vodoravno otveszno (Vízszintes függőleges). Budapest, 1996.

Radevszki Teodor: Szigetlakók. Budapest, 1999.

Sztojcsev Szvetoszláv: Gondolkodó lét. Békéscsaba, 1994.

Sztojcsev Szvetoszláv: Credo. Budapest, 2005.

Vatova, Penka: Gyökér és korona. Budapest, 2001.

3



stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.