stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám

Ifj. BERTÉNYI Iván

A tragédia eloszele? A budapesti sajtó Magyarország sorsáról 1918 tavaszán

„Mialatt a nyugat legerosebb államai az uj világrész segítségével birkóznak Németországgal s a véres küzdelmek elérték tetofokukat, azalatt a központi hatalmak szépen csöndben tárgyalgatnak az összes keleti kérdésekben. Mire a nagy általános békekonferencia összeül, mi már a Kelet és a Balkán problémáit mind megoldottuk s befejezett tényekkel állunk majd az entente elé” – jövendölte a világháború lezárásáról 1918. június 5-i számában a Pesti Hírlap. Két évvel késobb azonban minket állítottak kész tények elé, s az 1920. június 5-i lapok gyászkeretes írásaikban arról számoltak be, hogy a Párizs melletti Nagy-Trianon palotában a magyar kormány képviseletében Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd aláírták a történelmi Magyarország feldarabolását szentesíto békeszerzodést.
Két év hosszú ido, de ilyen óriási és ennyire tragikus fordulat ritkán történik meg két esztendo leforgása alatt. Vagy nem is volt szó fordulatról s a trianoni katasztrófához vezeto út mérföldkövei már 1918 júniusában is látszottak, csak nem vették észre oket a kortársak? Tudjuk: a történelmi Magyarország felbomlása hosszú, a történészek többsége szerint elkerülhetetlen folyamat következménye volt. Az oszmán birodalommal vívott háborúk demográfiai pusztításai Magyarország etnikai összetételét alapjaiban változtatták meg, s a modern nacionalizmusok korszakába Szent István birodalma úgy lépett be, hogy lakosságának csak kisebbik fele volt magyar anyanyelvu. A hagyományos hungarus-tudatot mindinkább felváltották az etnikai tartalmú nacionalizmusok, s a magyar államhatalom ráadásul sok esetben az elvárható politikai lojalitáson túl érzelmi és nyelvi asszimilációt is megkövetelt volna a magyarországi kisebbségektol. A XX. század elejére a Magyarországon magát mind kevésbé otthonosan érzo, s politikai törekvéseiben gátolt nemzetiségi elitjeink hangadó része a magyar állammal szemben ellenséges ausztriai és külföldi eroknél keresett támogatást. Amikor pedig a világháborús vereség hatására az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlott, a romokból új, magukat nemzetállamoknak deklaráló országok jöttek létre, területükhöz csatolva több millió magyart is, mind a mai napig komoly érzelmi, kulturális, politikai és gazdasági problémákat okozva mindannyiunknak.
Utólag minden egyértelmunek és világosnak látszik. De akkor miért volt ennyire bizakodó a Pesti Hírlap publicistája? Nem látta a közeledo viharfelhoket? Igaz volna az utókor szigorú ítélete, miszerint politikai és szellemi elitünk nagy többsége csúfosan megbukott a történelmi vizsgán? Igaz volna, hogy az országot 1918-ban vezeto politikusok és értelmiségiek vakok voltak meglátni a lényeget? Ahogy a mintegy másfél évtizeddel késobb visszaemlékezo újságíró, Kun Andor fogalmazott: „Mi, ama kor emberei, itthon még mosolyogtunk a ’Massaryk nevu cseh tanár’ okvetetlenkedésein, és sajtónk kétszer sem jegyezte fel Beneš (akit akkor még Beneschnek írtunk) nevét s dehogy is álmodtuk, hogy mily végzetes szerephez jutnak majd… […] Ej dehogy is gondoltuk akkor még, hogy a monarchiát szétrobbantás fenyegeti, hiszen Lloyd George fennen hangoztatta, hogy ’az osztrák-magyar monarchia megsemmisítése nem tartozik hadicéljaink közé’ és mikor Geszten Tisza Istvánnak Jancsó Benedek megmutatta azokat az irredenta térképeket, amelyeket a hódító hadsereg talált Bukarestben, még e beavatott és államférfiúi képességu Tisza is jóízuen mosolygott. ’Csak nem hisz ily ostobaságokban, hiszen akkor Geszt is román lesz?’ És az lett!” Eltekintve attól, hogy Geszt ma is Magyarországhoz tartozik, fontos kérdés, hogy miért nem vették észre, illetve miért nem vették komolyan a sokasodó jeleket akkori vezetoink. Tanulmányunkban erre keressük a választ az 1918 tavaszán Budapesten megjelent néhány fontosabb napilap cikkeinek segítségével.
Ahogy gazdasági, politikai és kulturális értelemben is Budapest volt az ország központja, úgy a fovárosi sajtóirodalom volt a legfejlettebb, hiszen 1918-ban a Duna-parti nagyvárosban 164 magyar, 27 német, 8 román, 7 szlovák és 6 más nyelvu hírlap jelent meg. Ez az országban megjeleno 1303 hírlap közel hatoda volt, és a fontosabb politikai lapokat nem csak Budapesten, hanem szerte az országban olvasták. Így bízvást állíthatjuk, hogy a fovárosi lapok elsodlegesen alakították az országos közvéleményt, s a magyar közgondolkodást is jelentos részben reprezentálták. Tekintettel az igen sokszínu és politikailag tagolt korabeli sajtóra, igyekeztünk forrásainkat úgy összeválogatni, hogy minden pártárnyalat képviseltesse magát. A politikai napilapok közül felhasználtuk a Tisza-féle konzervatív Nemzeti Munkapárthoz közel álló Budapesti Hírlapot és Az Ujságot; a Károlyi-féle függetlenségi párt szócsövének számító Magyarországot; a Magyar Hírlapot, a 67-es liberális-konzervatív ifj. Andrássy Gyula gróf lapját; a szociáldemokrata Népszavát; a katolikus Alkotmányt; a szabadkomuves, polgári radikális Világot, valamint a pártoktól független, de a fennálló magyar szupremáciát lelkesen támogató Pesti Hírlapot. Elemzésünkhöz az 1918. március és június eleje közötti lapszámokat dolgoztuk fel, és elsosorban arra voltunk kíváncsiak, hogy ha nem a közelgo katasztrófa baljóslatú árnyai vetültek rá a kor cikkeire, akkor milyen kérdéseknek szenteltek figyelmet, és általában véve is hogyan ítélték meg Magyarország esélyeit a világháborúban és utána.
1918 tavaszán már negyedik éve zajlott az a küzdelem, amely minden korábbinál nagyobb veszteségeket okozott a hadviselo feleknek. Ez volt az a háború, amely minden eddiginél nagyobb energiák mozgósítását követelte meg a társadalom szinte minden tagjától, és bár az államok vezetoi a gyors (és persze gyoztes) háború ígéretével küldték harcba fiaikat, 1918-ban már nem volt „égetobb kérdés a világon, mint a mindenkinek agyában megfészkelodött, ezer gondtól kísért kérdés: mikor lehet már béke, meddig tarthat a háború.” Hiába vonultak önként hadba 1914 nyarán még lelkes tízezrek, 1918 tavaszára ez lett „a világ eddigi legnépszerutlenebb háborúja”. Ám hiába vált mind általánosabbá a békevágy, még mindenki hosszan elhúzódó harcokkal számolt. Az olasz frontot megjáró Lord Northcliffe például hat éven át tartó küzdelmet prognosztizált, H. G. Wells egy 1920-ra jövendölt általános katonai lázadástól várta a harcok befejezodését, míg az év tavaszán a londoni felsoházban Lord Curzon kijelentette, hogy a brit kormány szerint a háború legalább 1919-ig fog tartani.
Ugyanakkor Magyarország számára a háború 1918 tavaszára már kevésbé jelentett súlyos terhet, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia ekkor gyakorlatilag már csak Olaszország ellen harcolt. Az 1915-ben legyozött Szerbia, a bolsevik hatalomátvétel következtében széthulló Oroszország és a szintén különbékét köto Románia már nem szerepelt a hadviselo felek között. Jogosan állapíthatta meg a Monarchia vezérkari fonöke, az amúgy erdélyi szász származású Arz tábornok, hogy „… a világháborúban beállott hadihelyzet… a mi számunkra olyan jó, mint még soha. Keleten helyreállott a béke. Oroszország szét van szaggatva és védelemre képtelen, mely csak a cári birodalomra nézve mindenestül szerencsétlenül lefolyt háborúnak következményeként képzelheto, a középhatalmak hadseregei által felmorzsolt és megrendített orosz hadsereget megsemmisítette, a szövetséges seregek soha nem lankadó támadó kedvének és egy sokszoros túleroben levo ellenséggel szemben való védelemben tanúsított szívós kitartásának köszönheto, hogy a Keleti-tenger és a Dnyeszter között és a Romániával való elozetes béke után ujabban a Dnyeszter és a Fekete-tenger között nincsen már lövészárok.” Igen, ahogy Stöger-Steiner közös hadügyminiszter mondta, „A mi számunkra a háború Keleten valójában véget ért.”
Ráadásul ez a béke nem csupán egy kis lélegzetvételhez juttatta a háborúba belefáradt Monarchiát, hanem jogos elégtétellel is töltötte el a vezeto politikusokat. A románokkal 1918. május 7-én a Cotroceni-palotában aláírt béke után Az Ujság elégedetten állapíthatta meg: A mai nap „a mi gyozelmünknek és az entente-hatalmak vereségének betetozését jelenti. Románia 1916. augusztus 27-én abban a biztos reményben fogott fegyvert ellenünk, hogy könnyuszerrel megszállja egész Erdélyt és elorenyomul a Tisza völgyéig. Abban a szerepben tetszelgett magának, hogy o adja a kegyelemdöfést Ausztria-Magyarországnak. És az alattomos betörés óta még két esztendo sem telt el és Románia kénytelen volt békét kérni és a békét oly feltételek mellett megkötni, a melyek Magyarországnak garancziát nyujtanak egy ujabb román betörés ellen.” Az Alkotmány hasonlóképp vélekedett: A béke „nagy öröm és nagy elégtétel a szövetséges népeknek, de kétszeresen az Magyarországnak, melyet legközvetlenebbül érintett a román háború. A román árulást íme megtoroltuk és egyúttal a gyozelem jogán és a történelmi igazság erejével biztosítottuk jövonket, érdekeinket is.”
Kis túlzással talán úgy is lehetne fogalmazni, hogy ekkor úgy tunhetett: Magyarország a maga részérol megnyerte a rá kényszerített háborút. Ahogy Tisza István gróf, a képviseloházi többséget vezeto Munkapárt befolyásos vezére mondta: „A világháborúnak a kiinduló pontja egy egyenesen a monarchia és különösen a magyar nemzet integritása és léte ellen irányított gonosz merénylet volt és hogy ezt vissza tudtuk verni és integritásunkat, jövo fejlodésünket biztosítani tudtuk, ezt nagymértékben köszönhetjük annak az óriási eronek, melyre ebben az eropróbában szövetségesünknél találtunk.” Igen, 1918 tavaszán úgy látszott, sikerült a szerb és román irredenta, valamint a náluk is hatalmasabb orosz hódító törekvések méregfogát kihúzni. Amikor 1918 áprilisában a theresienstadti fegyházban meghalt Gavrilo Princip, terrorista tettére Az Ujság megkönnyebbült felszabadultsággal tekinthetett vissza: „Arra törekedett, hogy a monarchiát pusztulásba döntsék és megtegye az elso lépést Nagy-Szerbia megalkotása felé. Az azóta történtek alaposan ráczáfoltak a balga látomásaira.” 1918 tavaszán Nagy-Szerbiának a körvonalai se nagyon látszottak, az egész ország a központi hatalmak megszállása alatt állt, és Belgrád – legalábbis a Pesti Hírlap kissé talán elfogultnak tetszo beszámolója szerint – kezdett magához térni a háborús csapásokból, és nyugatias jellegu, jól szervezett, jólétben élo város lett a Monarchia igazgatása alatt.
A világháború keleti frontjának megszunése Magyarország szempontjából annyit jelentett, hogy „leggonoszabb ellenségünk, az orosz harmadrendu és nem aktív hatalommá süllyedt és hogy déli szomszédaink sorsát mi intézzük el érdekeink szerint”, azaz a központi hatalmak szabad kezet kaptak Kelet-Közép-Európa és a Balkán sorsának intézésére, és saját érdekeik és belátásuk szerint tölthették be a cári birodalom összeomlásával keletkezett hatalmi urt. Vagyis éppen a magyar állam integritására töro szomszédokat sikerült legyozni és – ekkor legalábbis valóban úgy tunt – nemcsak hosszú idore veszélytelenné tenni, hanem önálló politikai akaratukat paralizálva a központi hatalmak érdekeinek is alávetni. Ezt biztosították a legyozött ellenséggel kötött békeszerzodések, mindenekelott a breszt-litovszki, illetve a Magyarországot közvetlenebbül érinto bukaresti, amely a Kárpátokban egy keskeny területsávot is a Monarchiához (azaz zömmel Magyarországhoz) csatolt, hogy egy esetleges újabb támadás során stratégiai elonyhöz juttassa a védekezo magyarokat. Mind a bécsi, mind a budapesti sajtó ugyanis bizonyos óvatos várakozással figyelte a románok viselkedését. A Budapesti Hírlap arra figyelmeztetett, hogy a békeszerzodés ellenére nem szabad azt hinni, hogy „ezentúl békében és barátságban kívánnak élni a szerzodo felek. Ahol évtizedeken át hivatalosan és tervszeruen felszított gyulölet ég a lelkekben, mohó kívánsága a szomszéd földjének”, ott békét kötni lehet, de valódi békét teremteni nem. „Mi bosszúállást nem hirdettünk. Megtorlást nem kívántunk” – fejtegette a konzervatív napilap, – de garanciákat igen. A katolikus Alkotmány sajtószemléjében kitért a Neues Wiener Tagblatt cikkére, amelyben óvtak attól a hiedelemtol, hogy az eddigi hutlen ellenség mostantól rögtön hu barát lesz. Bár a támadásért a fo felelosséggel tartozó Bratianut eltávolították, még mindig az o szelleme munkál, hiszen Románia csak azért kötötte meg a békét, mert reméli, hogy a központi hatalmak veresége után a világbéke-kongresszus a bukaresti békét kifordíthatja jelenlegi formájából. A németországi Volkszeitung szintén idézett véleménye ezt azzal egészítette ki, hogy Románia a káoszba fulladó Oroszországtól megszerezheto Besszarábia megkaparintásáért cserébe volt hajlandó elviselni a súlyos feltételeket, hiszen így a bukaresti békével okozott veszteségek már megérik Romániának. (Ezen a véleményen volt a Budapesti Hírlap is.)
Az óvatosság és elorelátás kemény, bár nem teljesíthetetlen békefeltételekben öltött testet, ugyanakkor a román nyersanyagok kiaknázásában a Monarchiának osztoznia kellett a német igényekkel. Persze, a román betörést is német segítséggel tudtuk leküzdeni, és a hangzatos lapvéleménynek – „… nekünk Németország szövetsége nélkül pusztulnunk, Németországnak pedig a miénk nélkül összetörnie kellett volna” – sokkal inkább volt igaz az elso fele, mint a második. Ezzel együtt a Monarchia sokkal jobban állta a sarat, mint azt a háború elott bárki gondolta volna. Ne feledjük, a sokkal erosebbnek, sokak által egyenesen legyozhetetlennek tartott cári birodalom ekkorra már nem csupán vereséget szenvedett, hanem darabjaira hullott szét, és a véres polgárháború káoszába süllyedt. Ehhez képest az a tény, hogy a többfrontos harcra kényszerített, megroggyant Monarchia mind jobban rászorult a német segítségre, még olyan áron is elfogadhatóbbnak tunt, hogy a közösen kiharcolt gyozelmek után a béke gyümölcseibol a németek kapják a nagyobb, értékesebb részt. A Monarchia létezett, még ha egyre jobban német függésbe került, különösen pénzügyeit tekintve.
A Monarchia túlélte legveszedelmesebb ellenfelét, a nála erosebb cári Oroszországot, legyozte balkáni támadóit. Maga a vezérkari fonök is kénytelen volt hangsúlyozni, hogy bár „vannak, akik azt hiszik, hogy a háború legnagyobb része a mi számunkra befejezodött. Ezzel a tévhittel nem lehet eléggé szembeszállni.” Az olasz front küzdelmei mellett a délkeleti és északkeleti megszállt területek is jelentos csapatokat igényelnek, mint ahogy a Balkán déli részén is fenn kell tartani a vonalakat a görög határon. Mindez katonai szempontból ekkor még elbírható tehernek számított, ugyanakkor a politikai következmények sokkal súlyosabbak voltak. Ahogy Czernin külügyminiszter mondta, az angolok, franciák és amerikaiak éppen annyira a mi ellenségeink is, mint a németek ellenségei, Strassburg egyenlo Trieszttel!
Ezek a figyelmeztetések bizony szükségesek voltak, hiszen különösen a magyar közvéleményben úrrá lett az a vélekedés, hogy számunkra a háború véget ért, a nyugati küzdelmek sorsunkat nem befolyásolják. Ahogy elemzésében Jászi Oszkár írta: „A legtöbb ember immár véglegesnek tekinti a harctéri helyzetet, és azt tartja, hogy az entente vagy legyozött, vagy a legrosszabb esetben közömbös lett a mi szempontunkból. Sem nem szoroz, sem nem oszt többé politikai számításainkban.”
Ám ha így állt a helyzet, akkor mi tartotta bent Magyarországot a háborúban? Ha, mint kissé talán túlozva írtuk, Magyarország már megnyerte a maga háborúját, miért vett részt olyan küzdelmekben, amelyekhez semmilyen szorosabb érdek nem fuzte? A válasz elso látásra nagyon egyszeru: Magyarország nem volt független, külpolitikai lépéseit önállóan meghozó állam, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia egyik feleként Ausztriára is tekintettel kellett lennie, márpedig Ausztria még küzdött a Piavénál. A kérdést azonban inkább úgy érdemes feltenni, hogy a Monarchia miért folytatta a háborút, amikor léte már szintén nem forgott veszélyben, hiszen az olasz ellenség legfeljebb fontos határterületeit akarta megszerezni. Ráadásul a harc egyre jobban kimerítette a Habsburg-birodalmat, s az ellátási nehézségek 1918 elején sokszor válságos helyzetet teremtettek, különösen az élelmiszer tekintetében behozatalra szoruló osztrák területeken. Nos, az 1916 végén trónra lépo Károly igyekezett is mindent megtenni a háború befejezése érdekében, ám mind a központi hatalmak nyilvános békeajánlatai, mind a fiatal uralkodó titkos tárgyalásai kudarcot vallottak. Különösen az 1917-es Sixtus-kísérlet kapcsán érdemes hangsúlyoznunk, hogy Károly hajlandóságát a békére az olasz és a francia maximalista gyozelmi remények miatt nem fogadták el. Olaszország, amelynek a Risorgimento óta csak nagyhatalmi segítséggel sikerült Ausztriától területeket elszakítani, ragaszkodott az 1915-ös londoni egyezményben neki ígért területekhez, míg Franciaország bízott abban, hogy ha sikerül a februári forradalommal demokratikussá vált Oroszországot bent tartani a háborúban, és ehhez még az 1917 áprilisában a világháborúba bekapcsolódó Amerika katonai segítsége is megérkezik, akkor nemcsak kompromisszumos, hanem gyoztes békére is lehetoség lesz. Így a titkos osztrák ajánlatot elvetették, s a háború folyt tovább.
1918 elejére ráadásul, mint láttuk, ellenségei bukásával sokat javult a Monarchia helyzete, így nem sürgeto kényszer és az összeomlástól való félelem diktálta már elsosorban a békevágyat, hanem a háború folytatásának értelmetlensége. A világháború ekkor már egyáltalán nem Magyarország ügye volt, Ausztriáé is alig, ellenben a Németország és a nyugati hatalmak közötti véres színjáték új felvonáshoz érkezett. A nyugati front küzdelmeit 1918 elején a korábbi évekhez képest más eroviszonyok és megváltozott esélyek jellemezték. Bár a termés betakarítására és a megszállt területek biztosítására jelentos csapatokat kellett keleten hagyni, az átcsoportosított hadosztályokkal a németeknek 1914 óta eloször sikerült enyhe létszámfölénybe kerülni a nyugati fronton. Ez ugyan egy általános támadáshoz csekély volt, ám Ludendorff váratlan, mindig más helyekre összpontosított kisebb támadások révén elért áttörésekkel szándékozott megtörni a francia és angol eroket. Az 1918. március 21-én megindult, Michael fedonevu offenzíva révén Arrastól délre mintegy 60 km mélységu, 80 km széles területsávot szerzett a támadó fél. Az április 6-án leállított támadást azonban már 9-én követte Flandriában a Georgette, amely elsosorban a britekre mért csapást, és bár csak kisebb területeket sikerült elhódítani, az antant tartalékait jelentosen kimerítette. Április végétol több mint egy hónapig szüneteltek a komolyabb hadmuveletek (ekkoriban szerepelt a sajtó tudósításaiban rendszeresen a „Nyugaton a helyzet változatlan” cím), ám május 27-én Soissons és Reims között nagy német támadás indult, amelynek eredményeként 29-én elfoglalták Soissonst, három oldalról körbezárták Reimst, 31-én elérték a Marne folyót és ezzel ismét mintegy 60 kilométernyire közelítették meg a francia fovárost, akárcsak 1914 szeptember elején.
Éppen 1918. június elején tehát úgy tunt, a németeknek komoly esélye van a végso gyozelemre. Igaz, egyelore nem sikerült megtörniük az antant ellenállását, de évek óta nem tapasztalt sikereket értek el, s az egyfrontossá vált küzdelem is az o malmukra hajthatta a vizet. Nem meglepo tehát, hogy a budapesti sajtó is élénk figyelemmel követte a nyugati harcokat. A tudósítások a sorozatos német harctéri sikerek mellett a párizsi pánikról is beszámoltak, amelyet részben az ismét a fováros közelébe jutó ellenség, részben a Párizst bombázó német óriáságyú, „a kövér Berta” okozott. A cikkek szinte egyöntetuen bizakodtak a németek gyozelmében, és vitába szálltak azokkal az antant érvekkel, amelyek a hamarosan megérkezo amerikai segítségben bizakodtak, rámutatva arra, hogy „az amerikai ’megváltás’ nem egyéb üres illúziónál, azt maguk az amerikaiak ismerik be közvetlenül, amikor mély sajnálkozással konstatálják, hogy hajóépítkezésük nagyon elmarad a papiroson kiszámított urtartalom mögött, s amikor franczia tiszteket kérnek az amerikai csapatok kiképzésére. Mikorra várhatják az amerikai milliós seregeket, ha a franczia tisztek csak most indulnak majd Amerikába”? Így azután Lloyd George, Orlando vagy Foch bizakodó szavai mind üresek, és csak „A bunös lelkiismeret sóhajait akarják túlharsogni s önmagukat belekábítani reménységükbe és illúziókba, a melyek már rég szertefoszlottak. Ki hiszi el nekik, hogy ok igazán bíznak még a katonai diadalban? Kit ámíthatnak még az amerikai segítséggel?” – tette fel a kérdést Az Ujság publicistája, aki azt is kiemelte, hogy Lloyd George brit miniszterelnök Edinburgh-i beszédében kénytelen volt elismerni: az amerikaiak segítsége eddig csak 20 százalékban pótolja a kiesett oroszokat. A német sikerektol a béke eljövetelét remélo magyar lapok egyre hevesebben támadták a háború meghosszabbodásáért legfobb bunbaknak kikiáltott Clémenceau francia miniszterelnököt, amiért kemény ellenállásra és kitartásra buzdítja övéit, ahelyett, hogy belátná: nincs értelme a további vérontásnak, és itt az ideje békét kötni. Különösen 1918. június 4-i harcias képviseloházi beszédét bírálták: szép eszme a végsokig védeni a hazát, de további nyomorba és szenvedésbe taszítani a végso gyozelemmel ámítva, miközben a békére csak a zöld asztalnál nyílna lehetoség, „ez több makacsságnál, ez egy öreg ember szadisztikus hajlamainak orületté fokozódása” – írta Az Ujság, míg a radikális Világ szerint a világ megdöbbenten figyelte, ahogy „a konok aggastyán a gyulölet és halál igéit prédikálja.”
Persze ami magyar szempontból látszólag érthetetlen és zavaró volt, az a nyugatiak számára létkérdésnek számított. Lloyd George pontosan fogalmazott Edinburgh-ban, amikor Hindenburg és Wilson versenyfutásáról beszélt, s azzal ösztönözte újabb erofeszítésekre a harcolókat, hogy „A németek a háborút addig nem akarják befejezni, amíg kosaruk annyira megtelt, amennyit csak elbírnak. … Hogyan hihetjük, hogy a világ szabadságát és biztonságát elnyerhetjük a porosz katonai hatalom megtörése nélkül? Emlékezzünk meg arról, hogyan járt az orosz demokrácia.” A központi hatalmak hatalmas keleti gyozelme félelemmel töltötte el a nyugati szövetségeseket, s megacélozta ellenállásukat, mert mindenképpen el akartak kerülni egy „német békét”. Ez volt a véleménye az amerikaiaknak is. „Legyozetlen Németországgal lehetetlen a béke” – mondta Taft volt amerikai elnök Philadelphiában, míg Wilson elnököt a breszt-litovszki béke gyakorlatilag akadálytalan Reichstag-ratifikációja gyozte meg arról, hogy a német háborús pártnak nincs ellensúlya, csak egy Németország van, amelyet mindenképpen meg kell törni.
A hatalmas küzdelembol kimaradó Magyarország számára ugyanakkor a német gyozelem és az elhúzódó háború egyaránt elképzelhetonek tunt. Bár voltak mérsékeltebb hangok, amelyek óvatosságra intettek, a többség már komolyan mérlegelte a német gyozelem lehetséges következményeit. Annál inkább, mert minden német hadi siker csak eltökéltebbé tette a berlini vezetést abban, hogy nincs szükség kompromisszumos békére, a háború folytatható és folytatandó a gyozelemig. A német kereskedok negyedik együttes ülésének üdvözlésére például Vilmos császár azt válaszolta, hogy „A legutóbbi hónapok olyan sikereket hoztak nekünk, amelyek jelentékeny mértékben befolyásolják a világnak a közeli évtizedekben való fejlodését. Ezek az események megerosítik az eros békéhez való jogunkat, amely gyozelmesen nyitja meg a fejlodés és a szabadság utján iparunk nagyszeru teljesítményeinek és a német kereskedelemnek.” A katonai vezetoknél kevésbé harcias Hertling kancellár is azt nyilatkozta, hogy „Még mindig elég optimista vagyok és hiszem, hogy még ezidén meglesz a béke.” Paasche, a Reichstag alelnöke szerint „Most, amikor kelet felé már szabad kezünk van, sikerülni fog, hogy nyugati irányban is megadjuk a dönto csapást. Az újabb vérontásért nem mi vagyunk felelosek, hanem azok, akik visszautasították békejobbunkat. Reméljük, hogy csapatainknak rövid ido múlva sikerülni fog elérni a tisztességes békét.”
A németek ugyan szavakban tisztességes békérol szóltak, ám ez azt jelentette, hogy érdekeiket lehetoségeik határáig érvényesíteni kívánták. Erre az összefüggésre a magyar sajtó nem németbarát része is rámutatott. A Világ szerint „igen érdekes tünet …, hogy Hindenburg fényes nyugati gyozelmei hogyan befolyásolják azoknak gondolkozását, akik a birodalmi gyulés tavaly júliusi békerezolúcióját” megalkották, s akkor még nem kívántak annexiót. Azóta liberális és centrumpárti képviselok nyíltan vallják, hogy „azóta megváltoztak a viszonyok, ma már a rezolúciót is másképp kell érteni. Liberális professzorok, akik nemrégen még a megegyezéses békét hirdették, ma a stratégiai biztonság szükségét tudományosan alapozzák meg.” A megegyezéses békében reménykedo lap keseruen állapította meg, hogy bár „A német birodalomgyulés egyelore nem tagadta még meg nyíltan a híres békerezolúciót, de a német közvélemény minden ismeroje állítja – és minden jel azt mutatja – hogy egy-két hatalmas gyozelemnek kell csak jönnie nyugaton és a békerezolúciót, amelyet megszavazói közül külön-külön már többen megtagadtak, a birodalomgyulés hivatalosan is el fogja temetni.”
A magyar sajtó alapján úgy tunik, a politikai elit komolyan készült arra, hogy a német vezetésu Európában képzelje el Magyarország jövojét. Még a németbarátsággal nem vádolható Világ is eljátszott a gondolattal, milyen lenne a német uralom alá kerülo kontinens helyzete. Bár hangsúlyozták, hogy nem valószínu egy ilyen megoldás, fantáziaképként felvázolták, hogy a teljes katonai gyozelem nyomán a németek elfoglalják egész Franciaországot, az angolok hadseregük töredékeit tudják csak átmenekíteni Angliába. Mindez persze az olasz és a balkáni frontra is kihat: az olaszok Tripoliszba húzódnak vissza, a briteket kiverik Mezopotámiából. Amerika késon érkezik és nem is tud hol partra szállni, mert minden kikötoben a központi hatalmak ágyúi fogadják oket. Ezzel a kontinensnek mi, a tengereknek az antant lenne az ura, s a háború átalakulna cethal és elefánt küzdelmévé. Ez már gazdasági háború lenne, a tengeri blokád és a búvárhajó-blokád küzdelmével, amely nagyon hosszú ideig is eltarthatna, hiszen Európa is megélne önmagában, meg a világ is Európa nélkül. A szándékosan eltúlzott kép mellett persze realistább hangok is voltak. Általában jellemzo volt az a vélekedés, hogy a háború után a béke tulajdonképp egyfajta gazdasági háborút, két nagy gazdasági és kereskedelmi blokk rivalizálását hozza majd, s ezek közül a német vezetésu közép- és kelet-európai blokkhoz tartozna a Monarchia és benne Magyarország is. Ennek elokészítését a németek egyébként is nagy energiákkal kezdték meg. Bár Naumann felvetése a közép-európai vámszövetségrol nem valósult meg, a Sixtus-ügy 1918. áprilisi kipattanásának terhe alatt görnyedezo Károly a Kettos Szövetség elmélyítésének követelése elol 1918. május 12-i spai látogatása során nem zárkózhatott el. Bár a részletes tárgyalások tulajdonképpen csak elkezdodtek, az világos volt, hogy az általános európai helyzetet lényegesen módosítani fogja a németek és a Monarchia szorosabb együttmuködése, amelyet a háború utáni idokre is ki akartak terjeszteni.
A szövetség megerosítése a központi hatalmak két nagyhatalma között azt jelentette, hogy gyakorlatilag megszunt annak lehetosége, hogy az antant különbékére vegye rá a Monarchiát. Ennek megfeleloen a nyugati hatalmak számára a hír csalódást keltett, és a németek fölényének további növekedését látták a megerosített szövetségben. A tárgyszeruen huvös angol reakcióktól eltéroen a francia és olasz sajtó fölháborodva fogadta a hírt: „Oroszország, Románia, Szerbia után – Ausztria!” „A legujabb és legnagyobb német gyarmat” és hasonló címekkel ellátott írásokban a német világuralmi célok újabb bizonyítékát látták a két központi hatalom közeledésében. Hiába hangsúlyozták német oldalról is a majdani szerzodés defenzív és elsosorban gazdasági természetét, Franciaországban mindenki úgy látta, hogy „Ausztria-Magyarország sorsa immár ténylegesen és megdönthetetlenül a német birodalom sorsához van kapcsolva, hogy Ausztria-Magyarországnak a szövetségbol való kikapcsolására többé gondolni sem lehet”. A brit Morning Post szerint a szövetség a dualista monarchia romlásához fog vezetni. „Német gyozelem esetén Ausztria-Magyarország ’apanage’-a lesz Németországnak, amely így Európa leghatalmasabb állama lesz. Ha pedig Németországot vereség érné, megaláztatásában Ausztria-Magyarországnak is osztoznia kellene s a maga részérol súlyosan kellene megfizetni ezt a szent szövetséget” – jósolták, de erre a hangra Magyarországon a német gyozelmek idején kevéssé figyeltek.
A szövetség elmélyítésének kérdése a magyarországi sajtót is alaposan felélénkítette. A kommentárokban különvált a németbarát többség és a pacifistának mondott baloldal értékelése. A konzervatív lapok üdvözölték a hírt és a világháború eseményei természetes folyományának tekintették. Az Ujság például az elozményeket keresve megállapította: „Az orosz czári birodalom összeomlása, az uj államalakulatok, melyek nyomában támadtak, a pánszlávizmus állandó veszedelmének elhárulása vagy legalább csökkenése, a balkáni helyzet megváltozása, az olasz és román szövetséggel tett tapasztalatok: mind csupa oly fordulat, mely a szövetségi szerzodés revízióját indokolja s uj alap- és irányelvek érvényesülését teszi kívánatossá.” A Budapesti Hírlap a központi hatalmak megosztására irányuló antant szándékok meghiúsulását ünnepelte a két császár döntésében: „amikor ellenségeink legszorongatottabb napjaikat élik; amikor közönségük kezdi a hitét és a türelmét veszíteni, amikor recseg a színpad Clemenceau és Lloyd George alatt egyaránt”, a szövetség elmélyítésének híre az antant vezetok fülébe zúgja: lasciate ogni speranza!
A jobboldali lapok élesen bírálták a fanyalgó hangokat, és rámutattak arra, hogy mennyire zsákutcás a pacifista körök gondolkodása. „A magyar paczifista rémképeket fest és lelkesedést gyilkoló czinizmussal mondja: nézzétek, ha a központi hatalmak gyoznek, Anglia és Amerika blokírozná Európát és nem lenne szenünk, nem lenne búzánk, zsírunk, olajunk, szövetünk, ásványunk. Tehát ne gyozzünk, veressük meg magunkat? És ha megvertek, akkor lesz szenünk, lesz zsírunk, szövetünk és olajunk? Wilson, Lloyd George és Clémenceau irgalmasabb lesz hozzánk, ha ok gyoznek le minket, mint hogy ha mi gyozzük le oket?” A Budapesti Hírlap Károlyiék németellenes és antantbarát állásfoglalását képtelen és groteszk, gyakorlati politikának is lehetetlen felfogásnak minosítette. „Mint ideális állásfoglalás vagy koncepció … magyar szempontból annyira immorális és olyan belátástalan, sot vak, hogy az ember ámulva áll meg a magyar észnek ilyen meghibbanása mellett.” A cikk logikusan igazolta, hogy a kérdés az, hogy vagy tartsuk fenn a háború után is a javunkra formált háborús szövetséget, vagy keressünk más – azaz logikusan antant – szövetségest. A szerzo elismerte, hogy „nem kecsegteto dolog oly nagy úrral egy tálból enni cseresznyét, mint a német. De elvégre, ha szövetkezni kell, legfeljebb más és valamivel kisebb urat kell e végbol megkörnyékeznünk, és cseresznye dolgában alkalmasint azzal sem járnánk jobban.” Mondhatná valaki, hogy nem is kell nekünk szövetséges, de tudjuk, hogy az antant a világháború alatt már azon tanácskozott, hogy a háború után is szövetkezve marad és folytatja a gazdasági harcot Közép-Európa ellen. Erre kell készülnünk, és ezt nem lehet úgy, hogy mai szövetségesünktol is izoláljuk magunkat! Azt senki nem gondolhatja, hogy az antant majd belénk szeret a háború után! Oroszország osztrák tartományokat, magyar vármegyéket akart elvenni. A nyugati hatalmak Romániának Erdélyt, Szerbiának Dél-Magyarországot ígérték, Olaszországnak pl. Fiumét. Nem ötletszeruen, hanem évek hosszú elokészíto munkájával, titkos szerzodésekkel. „Ezek a kis ragadozók odaadták magukat az antantnak eszközeiül. Szerencsére, mint fegyvert kiütöttük oket (szövetségeseink segítségével) ellenségeink kezébol. Mit gondol vajon Károlyi és tábora: ezek legyenek a mi szövetségeink háború után? Vagy a gazdáik, a kik már egyszer eladták nekik a borünket?” A békére készülnünk kell – összegezte véleményét a cikkíró, s ehhez szövetségre van szükség. A becsület, az érdek és a józan ész is azt kívánja, hogy azokkal kell szövetkezni, akikkel vállvetve harcoltunk a világháborúban, s nem azzal, akik a háború elott prédának dobott oda minket és rágalmazta hírünket – hozta meg ítéletét a konzervatív napilap.
A hagyományos függetlenségi párti németellenességhez képest a polgári radikálisok szellemi vezére, Jászi Oszkár színvonalasabb és mérsékeltebb kritikát adott a német szövetség elmélyítésérol. Megítélése szerint „Nincsen ma a magyarság lelki életében nyugtalanítóbb probléma, mint az, mely Németországhoz és a németséghez való viszonyunkra vonatkozik a háború után”, mert akármilyen véget is ér a harc nyugaton – látható, hogy Jászi sem számolt a németek teljes összeomlásával! –, „a gyozelmes Németország továbbra is a mi nagy kérdésünk marad. S minél jobban növekszik Németország katonai fölénye a harctereken, minél ellenállhatatlanabbá válik akarata a gazdasági szervezés terén, minél teljesebben érvényesül a német diplomácia a külpolitikában, annál több nyugtalanság és aggodalom észlelheto a magyarság legszélesebb köreiben, melyek állami függetlenségünket, gazdasági érdekeinket, sot kulturális egyéniségünket, mi több, demokratikus fejlodésünket is féltik a hatalmas szövetséges egyre gyarapodó szupremáciájától.” Bár Jászi óvott a német veszély eltúlzásától, némileg magát mentegetve azt is hangsúlyozta, hogy míg 1915-16-ban a Mitteleuropa-koncepció idején még „defenzív háborút viseltünk az autokrata Oroszországgal szemben”, addig ma a paralizált Oroszország mellett „a németek hatalmas offenzívát folytatnak a nyugaton”, ezért a kisebb nemzetek nem nézhetik fatalista nyugalommal, milyen szerepet fog majd játszani túlságosan hatalmas szövetségesük az európai koncertben. Ezért a cikkben Magyarország demokratikus átalakításáért emelt szót.
1918-ban a demokratikus reformok ügye Magyarországon mindenekelott a választójogi kérdés körül csúcsosodott ki. 1917-1918-ban szinte mindvégig ez a téma uralta a hazai sajtót, s idonként még a világháborús eseményeket is háttérbe szorította. Mivel a szellemi és társadalmi elit uralmát a magyar és nemzetiségi tömegektol félto konzervatív körök szemében az általános választójog elfogadhatatlan volt, így ez a kérdés valóban vízválasztóvá lehetett a magyar belpolitikai életben. Más megközelítésben viszont ez volt a korszak legkoncepciózusabb konzervatív államférfijének, Tisza Istvánnak az Achilles-sarka, és valóban, 1917 tavaszán a választójog bovítésének ürügyén sikerült megbuktatni. Ám pártja, a Nemzeti Munkapárt szilárdan követte az ellenzékbe, s így a 67-es és mérsékelt 48-as politikusokból megalakult kisebbségi kormány többnyire ki volt szolgáltatva Tisza akaratának. Tisza úgy vélte, nem a világháború kellos közepén a legidoszerubb a választójogi reform, annál is inkább, mert az 1913-ban elfogadott új törvényt a gyakorlatban még ki sem próbálták. Tisza hívei ezért a választójogi vitát csak a hatalom megszerzéséért folyó harc során felhasznált ürügynek tekintették, amelyért elsosorban ifj. Andrássy Gyula gróf csoportját ostorozták. Ezért míg egyfelol konzervatív alapon igyekeztek mérsékelni az uralkodó által is szorgalmazott bovítést (Ausztriában 1906 végétol általános férfi választójog volt), addig másfelol azt szerették volna, ha a kérdés minél elobb lekerül a napirendrol, hogy a háború idején annál életbevágóbb ügyeknek engedjen teret. Ahogy a Budapesti Hírlap fogalmazott: miközben Magyarország európai kérdések központjában áll, kimeríto harc közepette, egy leromlott valutától szenvedve, akkor a politikusok a választójoggal csinálnak kormányválságokat! „Igazán, csak a jó Isten vigyáz ránk.”
Tisza táborával szemben Andrássy – és a hozzá csatlakozó Apponyi – hívei komolyan gondolták, hogy szükség van demokratikus választójogi engedményekre, hogy a baloldali tömegmozgalmakat kordában lehessen tartani. Andrássy érvelése szerint egy jelentosebb bovítés bebizonyítaná, hogy a történelmi osztályok nem ellenségei a néptömegeknek, és ezzel az egész kérdés lekerülhetne a napirendrol, hogy a valóban fontos témákra lehessen rátérni. A baloldali pártok ellenben kifejezetten saját potenciális híveik politikai jogokkal való felruházása érdekében, tehát fo célként és primer politikai eszközként fogták fel a demokratikus választójog kérdését. Parlamenti képviselet híján azonban mind a szociáldemokraták, mind a polgári radikálisok ki voltak szolgáltatva a politikai élet hullámverésének, és 1918 tavaszára elkeseredetten kellett tapasztalniuk, hogy a konzervatív tábornak sikerült olyannyira megkötni az eredetileg a demokratikus választójog jelszavával harcba induló kormány kezét, hogy az már nagyon távol állt eredeti elképzeléseiktol. Jászi pontosan látta, hogy a csata elveszett, hiszen legfobb szövetségesük, a fiatal uralkodó is a Sixtus-botrány okozta politikai bénultságtól szenvedett. Hiába állt ki mellette vezércikkben is, a király sem tudta megakadályozni a szavazásra jogosultak körének újabb és újabb szukítését, mert nem merte feloszlatni a munkapárti többségu parlamentet. Jásziék látták, hogyan függnek össze a külpolitikai és belpolitikai változások: „A béke ügye reménytelenebbnek látszik, mint az egész elmúlt esztendoben bármikor és a békeellenes erok felülkerekedése meghozta a belso politikában is a haladásellenes erok lelkes összefogását és gyozelmes felülkerekedését” – írta a Világ május elsején.
Az európai eroviszonyok eltolódása az osztrák-német szociáldemokratákat is visszahúzódásra kényszerítette: május 31-én kiadott közleményükben kijelentették, hogy „a jelen pillanat nem kedvezo a nagyobb munkabeszüntetésekre. A birodalmi értekezlet ezért felhívja a munkásokat, hogy a jelen pillanatban kerüljék el a nagyobb munkabeszüntetéseket”, nehogy a munkásság, erejét túlbecsülve harcképtelenné tegye magát a bizonyosan bekövetkezo kedvezo fordulat idejére. A magyarországi szociáldemokraták is visszavonulót fújtak, s osztrák testvérpártjához hasonlóan a Népszava is elismerte, hogy most a reakciónak van konjunktúrája, de bizakodott a kedvezo fordulatban. Jászi nagyívu – bár kissé doktriner – elemezésben fejtegette, miként is függ össze a magyarországi választójog ügye a Monarchia alkotmányos válságával és a szélesebben vett közép-európai kérdéssel. Ez utóbbival kapcsolatban megállapította, hogy eredetileg három megoldás volt elképzelheto. „1. A Monarchia feloszlik és romjain a német, az orosz és olasz befolyási kör fog osztozkodni, lényegileg orosz hegemónia alatt. 2. A Monarchia kiállja a vihart, s egy nagynémet koncentráció vezetése alatt a német imperializmus közbenso képlete lesz a Balkán és Eloázsia felé. 3. A Monarchia nemcsak kiállja a vihart, de saját belso fejlodési törvényei szerint úgy a német birodalomtól, mint Oroszországtól függetlenül egy demokratikus konfederációba fogja tömöríteni úgy a dunai, mint a balkáni népeket, s így meg fogja akadályozni akár a német, akár az orosz imperializmusnak egyoldalú túltengését. Emez eshetoségek közül a háború eddigi folyása az elsot lehetetlenné tette. Ellenben a második és a harmadik alternatíva körül tombol tulajdonképpen a mai világháború” – jelentette ki Jászi.
Amint Bécsben a német vagy a szláv erok, amint Berlinben a szövetséget elmélyíteni akarók illetve az azt ellenzok kerekednek felül, úgy hat mindez a magyar választójogra is – vélekedett. „A német kurzus általában a dualizmus konzerválására és a szlávok fékentartására törekedvén, a dolgok természeténél fogva a magyar demokráciát valami sötétbe ugrásnak tekinti azzal a biztos renddel szemben, melyet neki a régi feudalizmus és a vele szövetséges bankokrácia nyújt.” Bár a németeket is sok tekintetben zavarja a magyar közjogi ortodoxia, de azt „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” alapon el tudják fogadni. „Ellenben a szláv felfogások erosbödése mindig hajlamos a magyarországi demokratikus törekvések iránt, mert tole várja a dualista alkotmány megrepesztését, hisz addig, amíg a magyar feudalizmus és a német burzsoázia összetart, a statusquo megváltoztatása alig képzelheto el.”
Hasonlóképp, amikor a monarchia erossé és autonómmá tétele van napirenden, akkor az államférfiak a népek önrendelkezési elvérol szavalnak, mert ez a poliglott állam csak ezen az alapon lenne elképzelheto. Ez jár együtt a választójog bovítésének igényével, mert a magyar gróf és bankár ellenében lehet csak remélni ezen újabb külpolitikai iránynak a más népekre nézve is kedvezobb bevezetését. „Viszont amikor a nagynémet hegemónia alatt megszervezendo Középeuropa gondolata lép elotérbe, természetesen a választójogellenes és antidemokratikus kurzus válik irányadóvá, mivel a dualista kiegyezés alkalmasabb keretnek látszik a nagynémet expanzió biztosítására, mint Ausztria szláv többségével való megegyezés” – fejezte be fejtegetéseit a polgári radikális gondolkodó.
Ha volt is jó néhány elfogult, sot téves meglátás Jászi gondolatmenetében, abban minden bizonnyal igaza volt, hogy a német hadi sikerek (és persze a demokratikus reformokat korábban támogató uralkodó politikai bénultsága) áttételesen a konzervatív dualista elitet erosítették. Ennek számos jele volt, amelyre a jobboldali sajtó örömmel fel is figyelt. A világháborút követo években látványos politikai szerephez jutó Ulain Ferenc egész vezércikket szentelt annak, hogy szerinte a német lapokban kedvezore változott Magyarország megítélése, s ezért a német Vossische Zeitungban a nem éppen magyarbarát hírében álló és korábban nagyosztrák nézeteket hirdeto Alexander Redlich professzornak „Nem Centralparlamentrol, hanem magyar erorol, nem Nationalitäten Gleichheitrol, hanem magyar vezetésrol kell írnia. Íme, április mozgalmas eseményei eléggé nyilvánvalóvá tették, hogy a monarkiában a politikai átcsoportosítás szükségessé vált. Az uralkodóra nézve eloállott az a kényszeruség, hogy azokra a tényezokre támaszkodjék, a melyek ugy magának a monarkiának, valamint elso sorban a német birodalomnak legbiztosabb támasztékai arra nézve, hogy a monarkiában tiszta és egyenes politikai irányzat érvényesüljön. Ez a biztosíték csak úgy volt elérheto, hogy ha a monárkiában a politikailag konszolidáltabb állam lép elotérbe és ha ebben az államban a legerosebb párt, helyesebben a legerosebb férfi ismét szóhoz jut. A monarkiában vezetni hivatott eros Magyarország fogalma azonban elválaszthatatlan módon összefügg Tisza István gróf vezetésével”. Ulain tehát a közeljövoben a németek és a Monarchián belül vezeto szerepre jutó magyarok dominanciáját prognosztizálta.
A németeket azonban nem csupán a bevált és kipróbált elittel szemben oly gyakran megfigyelheto hatalompolitikai kényelem és megszokás vezette a magyarbarátsághoz. Magyarországot, a magyar politikai elitet joggal tartották évtizedek óta a németbarát politika megbízható támogatóinak, s ez nem csupán Tisza, hanem a vele belpolitikai taktikai kérdésekben szembekerült Andrássy vagy Apponyi esetében is teljes mértékben igaz volt. Ifj. Andrássy Gyula gróf egy 1916-os müncheni eloadásában kifejtette: „nem ismerek Európában két olyan egymástól vérben, traditióban teljesen független tényezot, amelynek érdekazonossága olyan világos lenne és már annyi sok történelmi eseményben testesült volna meg, mint a németet és magyart és nincs egy olyan nemzet sem, mely oly biztos barátja lehet a németnek, ha bizalommal viseltetik iránta. […] Ez az érdekközösség olyan nagy és világos, hogy legtöbbnyire még a magyar oppositióra is kiterjed” – vélekedett a Kettos Szövetség megalkotójának fia, s véleményét a kevés számú németellenes politikus egyike, a Károlyi Mihály pártjához tartozó Batthyány Tivadar gróf is osztotta. Andrássy lapja egyenesen oda nyilatkozott, hogy „A magyar-német barátság a legerosebb szála a köteléknek, mely monarkiánkat a német birodalomhoz s uralkodónkat a hagyományos szövetségi politikához fuzi.”
Való igaz, a dualista konstrukcióval alapjában véve elégedett magyar hatalmi elit (és persze az ekkoriban már gyengüloben lévo osztrák-németek) helyett nem is nagyon tudott volna kire támaszkodni Németország. Az ausztroszláv föderalizmust és trializmust egyaránt gátoló dualista berendezkedés a cseheket egyre hevesebb oppozícióba kényszerítette, melyhez 1918-ra a Monarchia többi szláv népe is többé-kevésbé csatlakozott. Prágában rendszeressé váltak a nacionalista, sot, olykor nyíltan antant-barát tüntetések, és a csehek a délszláv ellenzékkel is mind szorosabb kapcsolatokat építettek ki. Április 14-én a rendorség elobb feloszlatott egy gyulést, ahol a német császárt is bírálták, majd a résztvevok a Vencel térre vonultak. Menet közben egy fogadónál Radic horvát képviselo az erkélyrol üdvözölte az ot ünneploket. A kivonuló rendoröket kozáporral fogadó és Masarykot élteto tömeget végül lovas rendorökkel kellett feloszlatni, s a rend csak lassan állt helyre. Május 16-án, a cseh nemzeti színház alapkoletételének 50. évfordulóján: Kramár, Radic és Moraczewski lengyel képviselo is beszélt, s a cseh politikust a tömeg vállaira vette, mert kijelentette, hogy a cseheknek ki kell tartania, mert követeléseikkel egyetért az egész világ. Május 20-án este ismét nagy tüntetés volt a Vencel téren, s a rendorség többször közbeavatkozott, eltávolítva Korošec és Krek délszláv képviselok arcképét. A csehek megbízhatatlansága ráadásul a frontokon is szembeszöko volt, s a cseh kötelékek kollektív árulásával is tele voltak a lapok.
A megbízhatatlanná vált szlávságot sem Németország, sem Károly nem tekinthette támaszának, így ismét elotérbe került a dualizmus kezdeti idoszakának ausztriai német és magyarországi magyar dominanciája. Ennek jegyében a császár kemény szavakkal ítélte el a Monarchia egységének megbontására töro délszláv terveket, amit a magyar sajtó azonnal üdvözölt is: „A király válasza azt jelenti, hogy a dualizmus meg nem bolygatható.” Aktivizálódtak az ausztriai németek is, és bécsi tanácskozásukon határozatban követelték „az állami terület szorosabb összefoglalását, az állam egységének hangsúlyozását és elsosorban a német nyelvnek államnyelvvé való ünnepies kijelentését.” Ragaszkodtak az Adriához való kijárathoz, és kijelentették, hogy „a cseh-tót autonómia érdekében végzett agitációt a leghatározottabban le kell törni. Végül egyhangúlag elhatározták, hogy megalakítják az egész Ausztriára szóló német néptanácsot.”
Ahogy tehát Németország nem nagyon tudott másra támaszkodni a Monarchia nemzetei közül, úgy a Sixtus-ügyben megingott huségu Monarchia számára is azt igyekeztek bizonygatni, hogy nekik is a németekkel való minél szorosabb együttmuködés a leheto legjobb megoldás. Nem kisebb személy, mint maga Alfred von Tirpitz írt errol cikket a Budapesti Hírlapba. Mivel a nyugalmazott foadmirális érvei éppen a szövetség elmélyítése körüli viták során láttak napvilágot, cikkének jelentosége aligha becsülheto túl. A német vezeto elismerte, hogy látszólag Anglia és a Monarchia között semmilyen érdekellentét nincsen, így elképzelheto a békés egymás mellett élés a tengeri nagyhatalommal, ezért egy különbékére vonatkozó brit ajánlatot akár a német kapcsolatok meglazítása árán is érdemes lenne megfontolni. Ám felhívta a figyelmet arra is, hogy a Monarchián belüli nemzetiségek közül a csehek, a délszlávok, és részben a lengyelek is azt gondolják, hogy a Monarchia más iránya nekik jobb lenne, mint a jelenlegi németbarát irány, és ha ezek mentén a Monarchia szétbomlana, az gazdasági értelemben ezeknek a kisebb területeknek a teljes eljelentéktelenedését vonná maga után. Tirpitz szerint ez még a nagyobb méretu Magyarország esetére is áll, hiszen ezen területek jelentosége és gazdasági fejlodésének záloga a közösségben rejlik, amelyet kiegészít a Németországhoz fuzo kötelék. „A román békekötésben s más egyéb megoldásokban, a melyek ezt követni fogják, a Balkánon ma már világosan kezdenek kibontakozni ama kilátások körvonalai, melyek a monarkiának kínálkoznak. Ezek csak Németországgal való szövetséggel voltak fölidézhetok, s Magyarország és Ausztria gazdasági lökoereje és terjeszkedési lehetosége a Kelet felé a szövetség révén meg fog kétszerezodni”, mint ahogy belso gazdasága is meg fog izmosodni a német kapcsolatok révén – jövendölte a német politikus. Elismerte azt is, hogy a békekötéskor a Monarchia játszhatna kiegyenlíto szerepet Anglia és Németország között. De arra is rámutatott, hogy az adriai térségben Anglia saját tengeri szupremáciája érdekében gátolni fogja a Monarchia tengeri terjeszkedését. Mivel pedig a háborús tapasztalatok birtokában a Habsburg-birodalom kénytelen ragaszkodni az adriai dominanciához, és ehhez az angol tengeri zsarnokság letörése nélkül nem juthat hozzá, ezért továbbra is rá lesz utalva Németországra, amelynek ráadásul éppen ez a helyzet adja meg a Monarchia különös értékét. Ugyanis egyrészt a Balkán és az Adria felé jelent fontos kapcsolatokat, másrészt a Földközi-tengeren általa lehet csapást mérni az angolokra.
Megállapítható tehát, hogy a németeknek érdekében állt a Monarchián belüli relatív magyar fölény. Miben is állt volna ez? Eloször is abból, hogy a Habsburg-birodalom közös ügyeinek intézésében a korábbinál nagyobb mértékben érvényesültek volna a magyar szempontok. Ennek a leglátványosabb és azonnal szembeötlo jeleiként 1918 tavaszán a bécsi udvari hivatalok élére sorra kaptak kinevezést magyar állampolgárok. A legfontosabb természetesen Burián István közös pénzügyminiszter elolépése volt közös külügyminiszterré. Ráadásul a bukaresti békét követoen grófi ranggal is megjutalmazott magyar politikus a Sixtus-ügy következményeit vállalni kényszerülo Czernint követte. Azt a Czernint, akit még 1916 végén, a koronázását megelozo napokban nevezett ki Károly – éppen a Tisza István akaratának túlzott érvényesítojének tartott Burián helyére. Ismételt kinevezése tehát nem csupán személyes elégtételnek számított, hanem az ot ajánló Tisza csillagának emelkedését is jelezte. Ehhez képest látszólag jelentéktelen, ceremoniális poszt volt az elso foudvarmester tisztsége, ám az egészségi okokból felmentését kéro Hohenlohe-Schillingfürst Konrád herceg utóda a Habsburg-udvar történetében elso ízben lett magyar arisztokrata, gróf Hunyady József. A német nyelvu horvát lap, az Agramer Zeitung német lapvélemény alapján meg is jegyezte, hogy „Az uralkodó környezete most túlnyomóan magyar, a kik a monarkia sorsát Magyarország üdve szerint irányítják. Naivitás volna föltenni, hogy az udvari méltóságok csak udvari dolgokkal foglalkoznak. Németországban ez okból a legnagyobb figyelemmel kísérik azok személyét, akik az uralkodónak közvetlen és állandó környezetében tartózkodnak.”
Az efféle érzékeny közjogi gesztusokra mindig sokat adó magyarok felé tett udvariasságnak értékelhetjük azt is, hogy június elején a király tudatta Zichy Aladár gróffal, szeptemberben reményei szerint „nem lesz akadálya annak, hogy családommal hosszabb tartózkodásra Gödöllore menjek.” A lojális Alkotmány sietett is megjegyezni, hogy a király öröme „a magyarság szívében viharos visszhangra fog találni és mindenütt a legnagyobbfokú lelkesedéssel fogják fogadni ezt a királyi elhatározást.” Károly ekkoriban általában is igyekezett a magyaroknak kedveskedni. Amikor 1918. május 7-én ismét miniszterelnökké nevezte ki Wekerlét (nem mellékesen ez a választójogi reformmal kapcsolatos kompromisszumot is jelentette!), a kinevezo kéziratban „a magyar nemzeti állam kiépítésérol” beszélt, ami a magyarországi nemzetiségekkel, de akár Béccsel szemben is a magyar nacionalista nyelvezet egyik kulcsfogalmának számított. Ráadásul olyan feladatként említette ezt, mint ami „reánk”, tehát a nemzetre és a királyra közösen hárul. Nem csoda, ha a királyi kézirat még a Károlyi-pártban is lelkes fogadtatásra talált, s rögtön felidézték, hogy a királynak a világháborúban a magyar nemzet volt a legszilárdabb támasza, hiszen a magyarok között nem akadt áruló.
Károlynak ez az 1918 tavaszi „magyarbarát fordulata”, mint láttuk, természetesen a körülmények kényszeríto erejének volt tulajdonítható. Mindazonáltal Magyarországnak a Habsburg-birodalmon belül a világháború során valóban megnövekedett a súlya. Elsosorban azért, mert a háborús viszonyok, különösen a brit blokád következtében lehetetlenné vált tengerentúli kereskedelem miatt felértékelodött a magyar élelmiszer-termelés, és a magyar fölösleg a központi hatalmak ellátásában, de különösen az e tekintetben meglehetosen kiszolgáltatott Ausztria élelmezésében kulcspozícióba juttatta az ipari szempontból még nem túl fejlett államot. Ez a békeidoben nem is remélheto, váratlan gazdasági fegyver felerosítette azoknak a hangját, akik Magyarország gazdasági önállóságát sürgették, s a kedvezo viszonyokra alapozva külön vámterületet és védovámokkal is támogatott iparfejlesztést követeltek. A függetlenségi dogmák alapján megfogalmazott, s a mezogazdasági hadikonjunktúra múlékonyságát észlelni nem képes óhajok mellett a valós helyzethez igazodó, s az ország gyakorlati mezogazdasági érdekeit védo állásfoglalások is ezt az izmosodó magyar öntudatot jelezték. Magyarország gazdasági önrendelkezésének biztosítása és a magyar élelmezési politika önállóságának védelme számított ekkoriban a megoldandó konkrét feladatnak. Az Ujság például leszögezte, hogy „a jövoben sem vagyunk hajlandók sem gazdasági önrendelkezési jogunkat, sem népünk élelmezési igényeinek biztosítását figyelmen kívül hagyni.” Ez a gazdasági patriotizmus a máskülönben internacionalista alapon álló Népszavától sem volt idegen: elobb Porosz- és Bajorország hozza létre az egységes élelmezési területet, s csak azután csatlakoztassanak minket! – háborgott a szociáldemokrata lap.
Különösen a németekkel elmélyítendo szövetséggel kapcsolatos tárgyalások során nyílt lehetoség a magyar érdek önálló megfogalmazására. Magyarország tekintélyét és súlyát jelezte, hogy ezeken a tárgyalásokon az osztrákokkal egyenrangú félként szerepeltek a magyar szakemberek és politikusok. A német tervek szerint a közép-európai gazdasági egységbe az oroszoktól elszakadó keleti területeket is integrálták volna, s ez a magyar szakemberek és politikusok azonnali élénk tiltakozását váltotta ki. A már említett badeni tanácskozásokon a magyar eloadó, dr. Nagy Ferenc hangsúlyozta, hogy egyfelol ugyan Németországgal közösen akarjuk az új orosz állammal a barátságos viszonyt elmélyíteni, bizonyos érdekellentét van abban, hogy Ukrajna, Oroszország és Magyarország is agrárállam, ezért nem lenne jó, ha a majdani együttmuködés keretében mindenki vámmentesen hozhatná be az ottani agrártermékeket, miközben velünk szemben a németek továbbra is vámokat vetnének ki. A németek határozottan képviselt gazdasági törekvéseivel szemben mind Tisza, mind Wekerle miniszterelnök felemelte a szavát. A képviseloházban 1918. június 5-én váratlanul napirend elott felszólaló munkapárti vezér kiemelte, hogy a szövetség üdvözlendo tartalmasabbá tétele csak független államok nemzetközi jogi érintkezéseként képzelheto el. Elismerte, hogy a legmélyebb tartalmat gazdasági téren nyerheti a szövetség, de a részt vevo felek szuverenitásának és termelési feltételeinek épségben tartására feltétlenül ügyelni kell. Ragaszkodott ahhoz, hogy a szövetségnek a Monarchia és különösen Magyarország pénzügyi támaszául kell szolgálnia. Azt is alaptételnek tekintette, hogy a szövetségre lépo terület a magyar agrárterményekre nézve ne veszítse el import terület jellegét, nehogy a német piac megnyitásával még azt az elonyt is elveszítsük a kelet-európai agrártermékek minden bizonnyal csak fokozódó versenye miatt, amit eddig az osztrák piac birtoklása jelentett. Magyarországra nézve a németekkel való gazdasági szövetség csak akkor elonyös és akkor lehetséges, ha nem jelenti egy olyan területbe való beolvadásunkat, melynek agárfölöslege van – szögezte le Tisza. Ez mind a német, mind az osztrák mezogazdaság számára hiba volna, számunkra ellenben egyenesen katasztrofális következményekkel járna, ezért a magyar államnak vétójogot kell biztosítani arra nézve, hogy hármunkon kívül ki csatlakozzék az új szövetséghez, s e vétójoggal Ausztriának és Magyarországnak külön-külön is rendelkeznie kell. Tisza hangsúlyozta, hogy a tárgyalások sikerében oszintén reménykedik, de becsületes nyíltsággal kell azokat lefolytatni. Így például Németország nem kívánhatja, hogy mondjuk, Románia kedvéért a magyar mezogazdaság kizsákmányoltassa magát. Ezért rá kell mutatnunk, hogy ez gazdasági és politikai okokból is milyen káros volna, és a németeknek éppen Magyarország gazdasági erosítése áll érdekében, „mert a megelégedésben rejlik a szövetségesek valódi életképességének legbiztosabb garancziája.” Ha így lesz, a magyar közvélemény túlnyomó többsége lelkesen fogja támogatni a szövetséget – fejezte be nagy jelentoségu beszédét a képviseloházi többség vezetoje, melynek legfobb gondolataihoz Wekerle is csatlakozott.
A formálódó gazdasági együttmuködés vitás részletei mellett a közép- és kelet-európai, valamint a balkáni térség államhatalmi viszonyai és területi kérdései is élénken foglalkoztatták 1918. június elején a magyar közvéleményt. A szorosabbra fuzendo német – osztrák-magyar kapcsolatok megvitatása során ismét felmerült, hogy a papíron már függetlenné vált Lengyelországot csatolják a Monarchiához perszonáluniós kapcsolatban. Ez azonban alapjaiban befolyásolta volna a dualista szerkezet érzékeny egyensúlyi viszonyait. Nem volt közömbös, hogy harmadik közjogi egységként kerülne a Habsburgok jogara alá a Galíciával egyesítendo egykori Kongresszusi Lengyelország, avagy Ausztria részévé lenne. Az elso esetben ugyanis a magyarok érthetoen követelték, hogy nekik se legyen kevesebb önállóságuk, ami a gyakorlatban a dualizmus rendszerének perszonáluniós kapcsolattá lazítását jelentette volna. A második esetben viszont a Monarchia két fele közötti megbolygatott paritás helyrebillentésére kellett volna törekedni, amelyet a földrajzi viszonyok alapján a délszláv kérdés valamilyen újragondolásával oldhattak volna meg. Felmerült egy nagyhorvát megoldás a Szent Korona égisze alatt, vagyis Bosznia, Dalmácia és Horvátország egyesítése Magyarország (nyilván csak formális) fosége alatt. A horvátoknak gyakorlatilag teljes önállóságot biztosító „szubdualista” megoldás mellett létezett egy másik elgondolás is, amely Boszniát a horvátokéhoz hasonló módon, de tolük külön kapcsolta volna a Szent Koronához. Mint ismeretes, 1918 oszéig nem jutottak dulore ebben a rendkívül szerteágazó és kényes kérdéskomplexumban.
A már 1914 elott is a Monarchia fennhatósága alatt álló tartományok, illetve a széthullott Orosz Birodalomtól elszakadó lengyel területek újjászervezésén túl a Balkán délebbi viszonyaira is rávetült a figyelem, amikor Károly és Zita Szófiába, majd Konstantinápolyba látogatott május végén. Turi Béla, az Alkotmány publicistája az ilyenkor szokásos udvariasságon is túlmutatva ismerte el Bulgária megnövekedett jelentoségét, és egyenesen a bolgár állam és a Monarchia közös feladatául szabta, hogy a Balkán soha többé ne lehessen Európa puskaporos hordója. Az oszmán birodalom, mint a németek érdeklodésének fo tárgya a britektol elszenvedett közel-keleti vereségek ellenére képes lesz a túlélésre, mert az orosz lidércnyomás elmúlt fölüle – jelentette ki a szerzo. A katolikus lap úgy vélekedett, hogy az uralkodói látogatás a monarchia földrajzi és demográfiai helyzetébol következo keleti történelmi hivatásának egyértelmu jelzéséül szolgál, s „Magyarországnak, mint a kettos monarchia súlypontjának e hivatásban még közvetlenebb a szerepe. A turáni gondolathoz kapcsoló ereje is erre predesztinálja.” A látogatás tehát Turi szerint „nem is csak a háborús jelennek, hanem a jövo békéjének szól. Mintha itt lett volna az ido, hogy megrajzolják legalább fobb vonásokban a jövo képét. Egy békekonferencia csak kitölteni lesz hivatva e kereteket.” Ennél is messzebb ment a Monarchia és ezen belül Magyarország balkáni befolyásának propagálása terén a Pesti Hírlap. A liberális nacionalista lap szerint a királyi pár diadalmas fogadtatását az teszi érthetové, hogy a háború során megmutattuk „érces eronket” és „katonai felsobbségünket” „mindenfelé szemmel láthatóvá” tettük, ugyanis „a balkán vidéke a történelmi századok folyamán oly hírben állott, hogy ott csak a kemény ököl és vasmarok, csak a fegyveres gyozelem tündöklése tudott bármi hatalomnak barátnál és ellenségnél állandó elismerést biztosítani.” A látogatás is annak bizonyítéka a Pesti Hírlap szerint, hogy „a mi hatalmunk […] a dolgok természetes rendjének kialakulása, a történelmi fejlodés belso törvényének elévülhetetlen igazsága. Meg kell érteniök az irányadó tényezoknek ott lenn is, nálunk is, hogy csak ugy, mint a Hunyadiak korában, most is a huszadik század határtalan perspektíváinak megnyíltán Magyarországot illeti meg a vezetés a Balkán népeinek uj sorakozása elott.” Ennek eszközeként üdvözölte a cikkíró a tervezett közös magyar-bolgár határt, hiszen „a Balkánon oly népekkel voltunk eddig a szomszédi folytonos érintkezés viszonyában, amelyeknek primitív nemzeti öntudata mindig a megférhetlen becsvággyal és különösen a mi megraboltatásunk gondolatával volt összekapcsolva. Évtizedek óta tisztában lehettünk azzal, hogy Szerbia, mint a hódító orosz imperializmus nyomorult kuvasza, állami integritásunk husából szeretné koncát kiszaggatni. Viszont tisztában lehettünk azzal is, hogy az ifju Bulgáriát uj fejlodésének legigazibb érdeke és a közös turáni származásnak némi sejtelmes hagyománya a mi oldalunkra hajlítják.” Ezért célunk egy olyan tartós balkáni szövetség kialakítása kell legyen, mely elosegíti barátaink, Bulgária és Törökország fejlodését, és „hagyományos ellenségeinket állandó fegyelmezés korlátai közé szorítsa.”
Körvonalaztuk tehát azt a jövoképet, amelyrol két évvel a trianoni békediktátum elott, és kevesebb mint négy hónappal a Monarchia végso veresége elott a budapesti lapokban lehetett olvasni. A németek által uralt Közép- és Kelet-Európában a Balkán és esetleg lengyel és kisebb ukrán területek kerülhettek volna a Monarchia érdekszférájába, miközben Magyarországnak a csehek és szerbek, de talán az egész osztrák birodalom rovására megnott volna a jelentosége. Persze mindezt a német birodalom egyértelmu vezeto szerepe mellett, és Berlinnel szoros szövetségben, ám saját érdekeinken éberen orködve kellene elképzelnünk. A németek hatalmi túlsúlyának durvább vagy enyhébb érvényesítésétol függoen lett volna ez a Közép-Európa a magyarság számára kedvezobb vagy hátrányosabb, mint az 1914-es viszonyok. Az azonban bizonyos volt, hogy ennek a formálódó új rendnek az elofeltétele a német gyozelem, vagy legalábbis a közép- és kelet-európai változásokba beletörodo kompromisszumos béke Nyugat-Európában.
Ám éppen erre nem mutattak hajlandóságot az antant hatalmak. Sot, kedvezotlenné vált európai hatalmi helyzetükben és katonai csapások által szorongatva igyekeztek „az ellenséget ott támadni meg, ahol az nézetük szerint a leggyöngébb. A fel nem szabadított nemzetiségek római kongresszusa csehek, tótok, románok és olaszok részvételével, az Angliában Ausztria-Magyarország feldarabolására irányuló új propaganda mérföldjelzoi annak a törekvésnek, mely a közép-európai blokkot nemzeti forrongások révén akarja szétrobbantani” – jelezte a Világ bécsi tudósítójának „egy jól értesült, vezeto állásban levo diplomatánk”, aki huvös racionalitással jósolta meg, hogy a közeljövoben „Ausztria-Magyarország ellen igen intenzív és jól megszervezett politikai offenzívára lehetünk elkészülve. A cseheket, tótokat, lengyeleket, jugoszlávokat és egyéb nemzetiségeit Ausztriának és Magyarországnak csillogó reményekkel fogják biztatni.” A románokat és oroszokat meg azzal igyekeznek majd ismét harcra buzdítani, hogy a rájuk kényszerített békeföltételeket veszik majd revízió alá. Valóban: a brit, a francia és az olasz kormányfok részvételével tartott június 3-i versailles-i haditanácson abban állapodtak meg, hogy a szövetségesek egyik hadicéljának tekintik a lengyelek, a csehek és tótok, valamint a délszlávok önálló államának megteremtését. Ehhez Lansing amerikai külügyminiszter is csatlakozott.
Láthatjuk tehát, hogy a budapesti lapok olvasói is értesülhettek azokról a tendenciákról is, amelyek utóbb kulcsszerepet játszottak a Monarchia széthullásában. Ám sem ok, sem a vezeto körök nem vették komolyan ezeket a jeleket, mert egyrészt bíztak abban, hogy a nemzetiségek fellázítására irányuló antant törekvések „esetleges kellemetlenségeit és bajait el fogjuk viselni, azok múló hatásúak lesznek.” Logikusan jelentették ki, hogy van okuk a bizakodásra, mert „az ellen távol van határainktól és a siker velünk van”, így a politikai propaganda-kampánnyal szemben is meg fogjuk állni a helyünket. Másrészt talán nem is gondolták, hogy az antant következetesen alkalmazni fogja ezt a korábban a nagyhatalmi politikában mellozött eszközt. A „rab nemzetek” felszabadításának szépen hangzó szólamáról könnyu volt kijelenteni, hogy csupán a kettos mérce propagandisztikus alkalmazásáról van szó, hiszen például az ír kérdés esetében az angolok, vagy a lengyelek számára tengeri kijáratot követelo, ám ugyanezt Ausztriától megtagadó olaszok viselkedése során bizony túl nagy volt a támadási felület. És ami a legfontosabb lehetett, a The Nation címu folyóirat véleményével egyetértve nyilvánvalónak tunt, hogy „az ántánt diplomáciája bizonyára nem szándékozik a háborút a cseh-tótok és a délszlávok kedvéért meghosszabbítani. Ha elkövetkezik a tárgyalások órája, minden mellékes háborús célt elejtünk.” Márpedig a közvetlenül Párizst fenyegeto német támadások idején elképzelhetetlen volt, hogy a briteket vagy különösen a franciákat Lengyelország és Csehország sorsa jobban érdekelné saját hazájuk jövojénél. „A versaillesi határozatoknak … nagyon elméleti értékük van és biztosak lehetünk abban, hogy amidon a Marnet kell védeni, az entente keveset gondol a Visztulára” – nyugtatta meg olvasóit a Világ.
Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy 1918 májusában és június elején még nem volt annyira egyértelmu és magától értetodo a központi hatalmak veresége, a Monarchia széthullása és a történelmi Magyarország feldarabolása. Ekkor ezzel még csak mint a legkedvezotlenebb és nem túl valószínu forgatókönyvvel számoltak. Az optimista hangokat tehát ez magyarázza inkább, és nem a máskülönben számos részletkérdésben igazolható politikai vakság és rövidlátás. Ugyanakkor észre kell venni azt is, hogy Magyarországnak – és tulajdonképpen az egész Monarchiának – ekkorra már nem nagyon maradt eszköze ahhoz, hogy saját sorsát érdemlegesen befolyásolja. A németek gyozelmétol vagy vereségétol függött szinte minden. A kérdés ezért nem is annyira az 1918-as vezetok felelosségének megállapítása lehetne, hanem annak vizsgálata, hogy nem azok viselik-e a történelmi felelosség fo terhét az ország széthullásáért, akik ebbe a helyzetbe kormányozták Magyarországot. „Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyrol többé a jövonek nem lehet mestere!” – írta Kossuth híres Kasszandra levelében. Valóban: a kiegyezésbol következett a Magyarország számára sok elonyt jelento dualista rendszer védelmezése, ebbol pedig a Monarchia fenntartásában érdekelt Németországgal kötött Kettos Szövetség. Mindez azonban közel negyven évvel korábban, egészen más európai hatalmi helyzetben történt, s a németek és a Monarchia egymáshoz viszonyított ereje is kedvezobb arányt mutatott még. Deák és Andrássy nem tehetett arról, ami évtizedekkel haláluk után történt, legfeljebb azoknak a politikusoknak a részleges felelosségét érdemes firtatni, akik a kialakított struktúrákat az idoközben bekövetkezo változásokhoz nem tudták vagy nem akarták hozzáigazítani. Ez azonban már egy másik tanulmány témája lehetne.

Ifj. BERTÉNYI Iván
A tragédia eloszele? A budapesti sajtó Magyarország sorsáról 1918 tavaszán

„Mialatt a nyugat legerosebb államai az uj világrész segítségével birkóznak Németországgal s a véres küzdelmek elérték tetofokukat, azalatt a központi hatalmak szépen csöndben tárgyalgatnak az összes keleti kérdésekben. Mire a nagy általános békekonferencia összeül, mi már a Kelet és a Balkán problémáit mind megoldottuk s befejezett tényekkel állunk majd az entente elé” – jövendölte a világháború lezárásáról 1918. június 5-i számában a Pesti Hírlap. Két évvel késobb azonban minket állítottak kész tények elé, s az 1920. június 5-i lapok gyászkeretes írásaikban arról számoltak be, hogy a Párizs melletti Nagy-Trianon palotában a magyar kormány képviseletében Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd aláírták a történelmi Magyarország feldarabolását szentesíto békeszerzodést.
Két év hosszú ido, de ilyen óriási és ennyire tragikus fordulat ritkán történik meg két esztendo leforgása alatt. Vagy nem is volt szó fordulatról s a trianoni katasztrófához vezeto út mérföldkövei már 1918 júniusában is látszottak, csak nem vették észre oket a kortársak? Tudjuk: a történelmi Magyarország felbomlása hosszú, a történészek többsége szerint elkerülhetetlen folyamat következménye volt. Az oszmán birodalommal vívott háborúk demográfiai pusztításai Magyarország etnikai összetételét alapjaiban változtatták meg, s a modern nacionalizmusok korszakába Szent István birodalma úgy lépett be, hogy lakosságának csak kisebbik fele volt magyar anyanyelvu. A hagyományos hungarus-tudatot mindinkább felváltották az etnikai tartalmú nacionalizmusok, s a magyar államhatalom ráadásul sok esetben az elvárható politikai lojalitáson túl érzelmi és nyelvi asszimilációt is megkövetelt volna a magyarországi kisebbségektol. A XX. század elejére a Magyarországon magát mind kevésbé otthonosan érzo, s politikai törekvéseiben gátolt nemzetiségi elitjeink hangadó része a magyar állammal szemben ellenséges ausztriai és külföldi eroknél keresett támogatást. Amikor pedig a világháborús vereség hatására az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlott, a romokból új, magukat nemzetállamoknak deklaráló országok jöttek létre, területükhöz csatolva több millió magyart is, mind a mai napig komoly érzelmi, kulturális, politikai és gazdasági problémákat okozva mindannyiunknak.
Utólag minden egyértelmunek és világosnak látszik. De akkor miért volt ennyire bizakodó a Pesti Hírlap publicistája? Nem látta a közeledo viharfelhoket? Igaz volna az utókor szigorú ítélete, miszerint politikai és szellemi elitünk nagy többsége csúfosan megbukott a történelmi vizsgán? Igaz volna, hogy az országot 1918-ban vezeto politikusok és értelmiségiek vakok voltak meglátni a lényeget? Ahogy a mintegy másfél évtizeddel késobb visszaemlékezo újságíró, Kun Andor fogalmazott: „Mi, ama kor emberei, itthon még mosolyogtunk a ’Massaryk nevu cseh tanár’ okvetetlenkedésein, és sajtónk kétszer sem jegyezte fel Beneš (akit akkor még Beneschnek írtunk) nevét s dehogy is álmodtuk, hogy mily végzetes szerephez jutnak majd… […] Ej dehogy is gondoltuk akkor még, hogy a monarchiát szétrobbantás fenyegeti, hiszen Lloyd George fennen hangoztatta, hogy ’az osztrák-magyar monarchia megsemmisítése nem tartozik hadicéljaink közé’ és mikor Geszten Tisza Istvánnak Jancsó Benedek megmutatta azokat az irredenta térképeket, amelyeket a hódító hadsereg talált Bukarestben, még e beavatott és államférfiúi képességu Tisza is jóízuen mosolygott. ’Csak nem hisz ily ostobaságokban, hiszen akkor Geszt is román lesz?’ És az lett!” Eltekintve attól, hogy Geszt ma is Magyarországhoz tartozik, fontos kérdés, hogy miért nem vették észre, illetve miért nem vették komolyan a sokasodó jeleket akkori vezetoink. Tanulmányunkban erre keressük a választ az 1918 tavaszán Budapesten megjelent néhány fontosabb napilap cikkeinek segítségével.
Ahogy gazdasági, politikai és kulturális értelemben is Budapest volt az ország központja, úgy a fovárosi sajtóirodalom volt a legfejlettebb, hiszen 1918-ban a Duna-parti nagyvárosban 164 magyar, 27 német, 8 román, 7 szlovák és 6 más nyelvu hírlap jelent meg. Ez az országban megjeleno 1303 hírlap közel hatoda volt, és a fontosabb politikai lapokat nem csak Budapesten, hanem szerte az országban olvasták. Így bízvást állíthatjuk, hogy a fovárosi lapok elsodlegesen alakították az országos közvéleményt, s a magyar közgondolkodást is jelentos részben reprezentálták. Tekintettel az igen sokszínu és politikailag tagolt korabeli sajtóra, igyekeztünk forrásainkat úgy összeválogatni, hogy minden pártárnyalat képviseltesse magát. A politikai napilapok közül felhasználtuk a Tisza-féle konzervatív Nemzeti Munkapárthoz közel álló Budapesti Hírlapot és Az Ujságot; a Károlyi-féle függetlenségi párt szócsövének számító Magyarországot; a Magyar Hírlapot, a 67-es liberális-konzervatív ifj. Andrássy Gyula gróf lapját; a szociáldemokrata Népszavát; a katolikus Alkotmányt; a szabadkomuves, polgári radikális Világot, valamint a pártoktól független, de a fennálló magyar szupremáciát lelkesen támogató Pesti Hírlapot. Elemzésünkhöz az 1918. március és június eleje közötti lapszámokat dolgoztuk fel, és elsosorban arra voltunk kíváncsiak, hogy ha nem a közelgo katasztrófa baljóslatú árnyai vetültek rá a kor cikkeire, akkor milyen kérdéseknek szenteltek figyelmet, és általában véve is hogyan ítélték meg Magyarország esélyeit a világháborúban és utána.
1918 tavaszán már negyedik éve zajlott az a küzdelem, amely minden korábbinál nagyobb veszteségeket okozott a hadviselo feleknek. Ez volt az a háború, amely minden eddiginél nagyobb energiák mozgósítását követelte meg a társadalom szinte minden tagjától, és bár az államok vezetoi a gyors (és persze gyoztes) háború ígéretével küldték harcba fiaikat, 1918-ban már nem volt „égetobb kérdés a világon, mint a mindenkinek agyában megfészkelodött, ezer gondtól kísért kérdés: mikor lehet már béke, meddig tarthat a háború.” Hiába vonultak önként hadba 1914 nyarán még lelkes tízezrek, 1918 tavaszára ez lett „a világ eddigi legnépszerutlenebb háborúja”. Ám hiába vált mind általánosabbá a békevágy, még mindenki hosszan elhúzódó harcokkal számolt. Az olasz frontot megjáró Lord Northcliffe például hat éven át tartó küzdelmet prognosztizált, H. G. Wells egy 1920-ra jövendölt általános katonai lázadástól várta a harcok befejezodését, míg az év tavaszán a londoni felsoházban Lord Curzon kijelentette, hogy a brit kormány szerint a háború legalább 1919-ig fog tartani.
Ugyanakkor Magyarország számára a háború 1918 tavaszára már kevésbé jelentett súlyos terhet, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia ekkor gyakorlatilag már csak Olaszország ellen harcolt. Az 1915-ben legyozött Szerbia, a bolsevik hatalomátvétel következtében széthulló Oroszország és a szintén különbékét köto Románia már nem szerepelt a hadviselo felek között. Jogosan állapíthatta meg a Monarchia vezérkari fonöke, az amúgy erdélyi szász származású Arz tábornok, hogy „… a világháborúban beállott hadihelyzet… a mi számunkra olyan jó, mint még soha. Keleten helyreállott a béke. Oroszország szét van szaggatva és védelemre képtelen, mely csak a cári birodalomra nézve mindenestül szerencsétlenül lefolyt háborúnak következményeként képzelheto, a középhatalmak hadseregei által felmorzsolt és megrendített orosz hadsereget megsemmisítette, a szövetséges seregek soha nem lankadó támadó kedvének és egy sokszoros túleroben levo ellenséggel szemben való védelemben tanúsított szívós kitartásának köszönheto, hogy a Keleti-tenger és a Dnyeszter között és a Romániával való elozetes béke után ujabban a Dnyeszter és a Fekete-tenger között nincsen már lövészárok.” Igen, ahogy Stöger-Steiner közös hadügyminiszter mondta, „A mi számunkra a háború Keleten valójában véget ért.”
Ráadásul ez a béke nem csupán egy kis lélegzetvételhez juttatta a háborúba belefáradt Monarchiát, hanem jogos elégtétellel is töltötte el a vezeto politikusokat. A románokkal 1918. május 7-én a Cotroceni-palotában aláírt béke után Az Ujság elégedetten állapíthatta meg: A mai nap „a mi gyozelmünknek és az entente-hatalmak vereségének betetozését jelenti. Románia 1916. augusztus 27-én abban a biztos reményben fogott fegyvert ellenünk, hogy könnyuszerrel megszállja egész Erdélyt és elorenyomul a Tisza völgyéig. Abban a szerepben tetszelgett magának, hogy o adja a kegyelemdöfést Ausztria-Magyarországnak. És az alattomos betörés óta még két esztendo sem telt el és Románia kénytelen volt békét kérni és a békét oly feltételek mellett megkötni, a melyek Magyarországnak garancziát nyujtanak egy ujabb román betörés ellen.” Az Alkotmány hasonlóképp vélekedett: A béke „nagy öröm és nagy elégtétel a szövetséges népeknek, de kétszeresen az Magyarországnak, melyet legközvetlenebbül érintett a román háború. A román árulást íme megtoroltuk és egyúttal a gyozelem jogán és a történelmi igazság erejével biztosítottuk jövonket, érdekeinket is.”
Kis túlzással talán úgy is lehetne fogalmazni, hogy ekkor úgy tunhetett: Magyarország a maga részérol megnyerte a rá kényszerített háborút. Ahogy Tisza István gróf, a képviseloházi többséget vezeto Munkapárt befolyásos vezére mondta: „A világháborúnak a kiinduló pontja egy egyenesen a monarchia és különösen a magyar nemzet integritása és léte ellen irányított gonosz merénylet volt és hogy ezt vissza tudtuk verni és integritásunkat, jövo fejlodésünket biztosítani tudtuk, ezt nagymértékben köszönhetjük annak az óriási eronek, melyre ebben az eropróbában szövetségesünknél találtunk.” Igen, 1918 tavaszán úgy látszott, sikerült a szerb és román irredenta, valamint a náluk is hatalmasabb orosz hódító törekvések méregfogát kihúzni. Amikor 1918 áprilisában a theresienstadti fegyházban meghalt Gavrilo Princip, terrorista tettére Az Ujság megkönnyebbült felszabadultsággal tekinthetett vissza: „Arra törekedett, hogy a monarchiát pusztulásba döntsék és megtegye az elso lépést Nagy-Szerbia megalkotása felé. Az azóta történtek alaposan ráczáfoltak a balga látomásaira.” 1918 tavaszán Nagy-Szerbiának a körvonalai se nagyon látszottak, az egész ország a központi hatalmak megszállása alatt állt, és Belgrád – legalábbis a Pesti Hírlap kissé talán elfogultnak tetszo beszámolója szerint – kezdett magához térni a háborús csapásokból, és nyugatias jellegu, jól szervezett, jólétben élo város lett a Monarchia igazgatása alatt.
A világháború keleti frontjának megszunése Magyarország szempontjából annyit jelentett, hogy „leggonoszabb ellenségünk, az orosz harmadrendu és nem aktív hatalommá süllyedt és hogy déli szomszédaink sorsát mi intézzük el érdekeink szerint”, azaz a központi hatalmak szabad kezet kaptak Kelet-Közép-Európa és a Balkán sorsának intézésére, és saját érdekeik és belátásuk szerint tölthették be a cári birodalom összeomlásával keletkezett hatalmi urt. Vagyis éppen a magyar állam integritására töro szomszédokat sikerült legyozni és – ekkor legalábbis valóban úgy tunt – nemcsak hosszú idore veszélytelenné tenni, hanem önálló politikai akaratukat paralizálva a központi hatalmak érdekeinek is alávetni. Ezt biztosították a legyozött ellenséggel kötött békeszerzodések, mindenekelott a breszt-litovszki, illetve a Magyarországot közvetlenebbül érinto bukaresti, amely a Kárpátokban egy keskeny területsávot is a Monarchiához (azaz zömmel Magyarországhoz) csatolt, hogy egy esetleges újabb támadás során stratégiai elonyhöz juttassa a védekezo magyarokat. Mind a bécsi, mind a budapesti sajtó ugyanis bizonyos óvatos várakozással figyelte a románok viselkedését. A Budapesti Hírlap arra figyelmeztetett, hogy a békeszerzodés ellenére nem szabad azt hinni, hogy „ezentúl békében és barátságban kívánnak élni a szerzodo felek. Ahol évtizedeken át hivatalosan és tervszeruen felszított gyulölet ég a lelkekben, mohó kívánsága a szomszéd földjének”, ott békét kötni lehet, de valódi békét teremteni nem. „Mi bosszúállást nem hirdettünk. Megtorlást nem kívántunk” – fejtegette a konzervatív napilap, – de garanciákat igen. A katolikus Alkotmány sajtószemléjében kitért a Neues Wiener Tagblatt cikkére, amelyben óvtak attól a hiedelemtol, hogy az eddigi hutlen ellenség mostantól rögtön hu barát lesz. Bár a támadásért a fo felelosséggel tartozó Bratianut eltávolították, még mindig az o szelleme munkál, hiszen Románia csak azért kötötte meg a békét, mert reméli, hogy a központi hatalmak veresége után a világbéke-kongresszus a bukaresti békét kifordíthatja jelenlegi formájából. A németországi Volkszeitung szintén idézett véleménye ezt azzal egészítette ki, hogy Románia a káoszba fulladó Oroszországtól megszerezheto Besszarábia megkaparintásáért cserébe volt hajlandó elviselni a súlyos feltételeket, hiszen így a bukaresti békével okozott veszteségek már megérik Romániának. (Ezen a véleményen volt a Budapesti Hírlap is.)
Az óvatosság és elorelátás kemény, bár nem teljesíthetetlen békefeltételekben öltött testet, ugyanakkor a román nyersanyagok kiaknázásában a Monarchiának osztoznia kellett a német igényekkel. Persze, a román betörést is német segítséggel tudtuk leküzdeni, és a hangzatos lapvéleménynek – „… nekünk Németország szövetsége nélkül pusztulnunk, Németországnak pedig a miénk nélkül összetörnie kellett volna” – sokkal inkább volt igaz az elso fele, mint a második. Ezzel együtt a Monarchia sokkal jobban állta a sarat, mint azt a háború elott bárki gondolta volna. Ne feledjük, a sokkal erosebbnek, sokak által egyenesen legyozhetetlennek tartott cári birodalom ekkorra már nem csupán vereséget szenvedett, hanem darabjaira hullott szét, és a véres polgárháború káoszába süllyedt. Ehhez képest az a tény, hogy a többfrontos harcra kényszerített, megroggyant Monarchia mind jobban rászorult a német segítségre, még olyan áron is elfogadhatóbbnak tunt, hogy a közösen kiharcolt gyozelmek után a béke gyümölcseibol a németek kapják a nagyobb, értékesebb részt. A Monarchia létezett, még ha egyre jobban német függésbe került, különösen pénzügyeit tekintve.
A Monarchia túlélte legveszedelmesebb ellenfelét, a nála erosebb cári Oroszországot, legyozte balkáni támadóit. Maga a vezérkari fonök is kénytelen volt hangsúlyozni, hogy bár „vannak, akik azt hiszik, hogy a háború legnagyobb része a mi számunkra befejezodött. Ezzel a tévhittel nem lehet eléggé szembeszállni.” Az olasz front küzdelmei mellett a délkeleti és északkeleti megszállt területek is jelentos csapatokat igényelnek, mint ahogy a Balkán déli részén is fenn kell tartani a vonalakat a görög határon. Mindez katonai szempontból ekkor még elbírható tehernek számított, ugyanakkor a politikai következmények sokkal súlyosabbak voltak. Ahogy Czernin külügyminiszter mondta, az angolok, franciák és amerikaiak éppen annyira a mi ellenségeink is, mint a németek ellenségei, Strassburg egyenlo Trieszttel!
Ezek a figyelmeztetések bizony szükségesek voltak, hiszen különösen a magyar közvéleményben úrrá lett az a vélekedés, hogy számunkra a háború véget ért, a nyugati küzdelmek sorsunkat nem befolyásolják. Ahogy elemzésében Jászi Oszkár írta: „A legtöbb ember immár véglegesnek tekinti a harctéri helyzetet, és azt tartja, hogy az entente vagy legyozött, vagy a legrosszabb esetben közömbös lett a mi szempontunkból. Sem nem szoroz, sem nem oszt többé politikai számításainkban.”
Ám ha így állt a helyzet, akkor mi tartotta bent Magyarországot a háborúban? Ha, mint kissé talán túlozva írtuk, Magyarország már megnyerte a maga háborúját, miért vett részt olyan küzdelmekben, amelyekhez semmilyen szorosabb érdek nem fuzte? A válasz elso látásra nagyon egyszeru: Magyarország nem volt független, külpolitikai lépéseit önállóan meghozó állam, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia egyik feleként Ausztriára is tekintettel kellett lennie, márpedig Ausztria még küzdött a Piavénál. A kérdést azonban inkább úgy érdemes feltenni, hogy a Monarchia miért folytatta a háborút, amikor léte már szintén nem forgott veszélyben, hiszen az olasz ellenség legfeljebb fontos határterületeit akarta megszerezni. Ráadásul a harc egyre jobban kimerítette a Habsburg-birodalmat, s az ellátási nehézségek 1918 elején sokszor válságos helyzetet teremtettek, különösen az élelmiszer tekintetében behozatalra szoruló osztrák területeken. Nos, az 1916 végén trónra lépo Károly igyekezett is mindent megtenni a háború befejezése érdekében, ám mind a központi hatalmak nyilvános békeajánlatai, mind a fiatal uralkodó titkos tárgyalásai kudarcot vallottak. Különösen az 1917-es Sixtus-kísérlet kapcsán érdemes hangsúlyoznunk, hogy Károly hajlandóságát a békére az olasz és a francia maximalista gyozelmi remények miatt nem fogadták el. Olaszország, amelynek a Risorgimento óta csak nagyhatalmi segítséggel sikerült Ausztriától területeket elszakítani, ragaszkodott az 1915-ös londoni egyezményben neki ígért területekhez, míg Franciaország bízott abban, hogy ha sikerül a februári forradalommal demokratikussá vált Oroszországot bent tartani a háborúban, és ehhez még az 1917 áprilisában a világháborúba bekapcsolódó Amerika katonai segítsége is megérkezik, akkor nemcsak kompromisszumos, hanem gyoztes békére is lehetoség lesz. Így a titkos osztrák ajánlatot elvetették, s a háború folyt tovább.
1918 elejére ráadásul, mint láttuk, ellenségei bukásával sokat javult a Monarchia helyzete, így nem sürgeto kényszer és az összeomlástól való félelem diktálta már elsosorban a békevágyat, hanem a háború folytatásának értelmetlensége. A világháború ekkor már egyáltalán nem Magyarország ügye volt, Ausztriáé is alig, ellenben a Németország és a nyugati hatalmak közötti véres színjáték új felvonáshoz érkezett. A nyugati front küzdelmeit 1918 elején a korábbi évekhez képest más eroviszonyok és megváltozott esélyek jellemezték. Bár a termés betakarítására és a megszállt területek biztosítására jelentos csapatokat kellett keleten hagyni, az átcsoportosított hadosztályokkal a németeknek 1914 óta eloször sikerült enyhe létszámfölénybe kerülni a nyugati fronton. Ez ugyan egy általános támadáshoz csekély volt, ám Ludendorff váratlan, mindig más helyekre összpontosított kisebb támadások révén elért áttörésekkel szándékozott megtörni a francia és angol eroket. Az 1918. március 21-én megindult, Michael fedonevu offenzíva révén Arrastól délre mintegy 60 km mélységu, 80 km széles területsávot szerzett a támadó fél. Az április 6-án leállított támadást azonban már 9-én követte Flandriában a Georgette, amely elsosorban a britekre mért csapást, és bár csak kisebb területeket sikerült elhódítani, az antant tartalékait jelentosen kimerítette. Április végétol több mint egy hónapig szüneteltek a komolyabb hadmuveletek (ekkoriban szerepelt a sajtó tudósításaiban rendszeresen a „Nyugaton a helyzet változatlan” cím), ám május 27-én Soissons és Reims között nagy német támadás indult, amelynek eredményeként 29-én elfoglalták Soissonst, három oldalról körbezárták Reimst, 31-én elérték a Marne folyót és ezzel ismét mintegy 60 kilométernyire közelítették meg a francia fovárost, akárcsak 1914 szeptember elején.
Éppen 1918. június elején tehát úgy tunt, a németeknek komoly esélye van a végso gyozelemre. Igaz, egyelore nem sikerült megtörniük az antant ellenállását, de évek óta nem tapasztalt sikereket értek el, s az egyfrontossá vált küzdelem is az o malmukra hajthatta a vizet. Nem meglepo tehát, hogy a budapesti sajtó is élénk figyelemmel követte a nyugati harcokat. A tudósítások a sorozatos német harctéri sikerek mellett a párizsi pánikról is beszámoltak, amelyet részben az ismét a fováros közelébe jutó ellenség, részben a Párizst bombázó német óriáságyú, „a kövér Berta” okozott. A cikkek szinte egyöntetuen bizakodtak a németek gyozelmében, és vitába szálltak azokkal az antant érvekkel, amelyek a hamarosan megérkezo amerikai segítségben bizakodtak, rámutatva arra, hogy „az amerikai ’megváltás’ nem egyéb üres illúziónál, azt maguk az amerikaiak ismerik be közvetlenül, amikor mély sajnálkozással konstatálják, hogy hajóépítkezésük nagyon elmarad a papiroson kiszámított urtartalom mögött, s amikor franczia tiszteket kérnek az amerikai csapatok kiképzésére. Mikorra várhatják az amerikai milliós seregeket, ha a franczia tisztek csak most indulnak majd Amerikába”? Így azután Lloyd George, Orlando vagy Foch bizakodó szavai mind üresek, és csak „A bunös lelkiismeret sóhajait akarják túlharsogni s önmagukat belekábítani reménységükbe és illúziókba, a melyek már rég szertefoszlottak. Ki hiszi el nekik, hogy ok igazán bíznak még a katonai diadalban? Kit ámíthatnak még az amerikai segítséggel?” – tette fel a kérdést Az Ujság publicistája, aki azt is kiemelte, hogy Lloyd George brit miniszterelnök Edinburgh-i beszédében kénytelen volt elismerni: az amerikaiak segítsége eddig csak 20 százalékban pótolja a kiesett oroszokat. A német sikerektol a béke eljövetelét remélo magyar lapok egyre hevesebben támadták a háború meghosszabbodásáért legfobb bunbaknak kikiáltott Clémenceau francia miniszterelnököt, amiért kemény ellenállásra és kitartásra buzdítja övéit, ahelyett, hogy belátná: nincs értelme a további vérontásnak, és itt az ideje békét kötni. Különösen 1918. június 4-i harcias képviseloházi beszédét bírálták: szép eszme a végsokig védeni a hazát, de további nyomorba és szenvedésbe taszítani a végso gyozelemmel ámítva, miközben a békére csak a zöld asztalnál nyílna lehetoség, „ez több makacsságnál, ez egy öreg ember szadisztikus hajlamainak orületté fokozódása” – írta Az Ujság, míg a radikális Világ szerint a világ megdöbbenten figyelte, ahogy „a konok aggastyán a gyulölet és halál igéit prédikálja.”
Persze ami magyar szempontból látszólag érthetetlen és zavaró volt, az a nyugatiak számára létkérdésnek számított. Lloyd George pontosan fogalmazott Edinburgh-ban, amikor Hindenburg és Wilson versenyfutásáról beszélt, s azzal ösztönözte újabb erofeszítésekre a harcolókat, hogy „A németek a háborút addig nem akarják befejezni, amíg kosaruk annyira megtelt, amennyit csak elbírnak. … Hogyan hihetjük, hogy a világ szabadságát és biztonságát elnyerhetjük a porosz katonai hatalom megtörése nélkül? Emlékezzünk meg arról, hogyan járt az orosz demokrácia.” A központi hatalmak hatalmas keleti gyozelme félelemmel töltötte el a nyugati szövetségeseket, s megacélozta ellenállásukat, mert mindenképpen el akartak kerülni egy „német békét”. Ez volt a véleménye az amerikaiaknak is. „Legyozetlen Németországgal lehetetlen a béke” – mondta Taft volt amerikai elnök Philadelphiában, míg Wilson elnököt a breszt-litovszki béke gyakorlatilag akadálytalan Reichstag-ratifikációja gyozte meg arról, hogy a német háborús pártnak nincs ellensúlya, csak egy Németország van, amelyet mindenképpen meg kell törni.
A hatalmas küzdelembol kimaradó Magyarország számára ugyanakkor a német gyozelem és az elhúzódó háború egyaránt elképzelhetonek tunt. Bár voltak mérsékeltebb hangok, amelyek óvatosságra intettek, a többség már komolyan mérlegelte a német gyozelem lehetséges következményeit. Annál inkább, mert minden német hadi siker csak eltökéltebbé tette a berlini vezetést abban, hogy nincs szükség kompromisszumos békére, a háború folytatható és folytatandó a gyozelemig. A német kereskedok negyedik együttes ülésének üdvözlésére például Vilmos császár azt válaszolta, hogy „A legutóbbi hónapok olyan sikereket hoztak nekünk, amelyek jelentékeny mértékben befolyásolják a világnak a közeli évtizedekben való fejlodését. Ezek az események megerosítik az eros békéhez való jogunkat, amely gyozelmesen nyitja meg a fejlodés és a szabadság utján iparunk nagyszeru teljesítményeinek és a német kereskedelemnek.” A katonai vezetoknél kevésbé harcias Hertling kancellár is azt nyilatkozta, hogy „Még mindig elég optimista vagyok és hiszem, hogy még ezidén meglesz a béke.” Paasche, a Reichstag alelnöke szerint „Most, amikor kelet felé már szabad kezünk van, sikerülni fog, hogy nyugati irányban is megadjuk a dönto csapást. Az újabb vérontásért nem mi vagyunk felelosek, hanem azok, akik visszautasították békejobbunkat. Reméljük, hogy csapatainknak rövid ido múlva sikerülni fog elérni a tisztességes békét.”
A németek ugyan szavakban tisztességes békérol szóltak, ám ez azt jelentette, hogy érdekeiket lehetoségeik határáig érvényesíteni kívánták. Erre az összefüggésre a magyar sajtó nem németbarát része is rámutatott. A Világ szerint „igen érdekes tünet …, hogy Hindenburg fényes nyugati gyozelmei hogyan befolyásolják azoknak gondolkozását, akik a birodalmi gyulés tavaly júliusi békerezolúcióját” megalkották, s akkor még nem kívántak annexiót. Azóta liberális és centrumpárti képviselok nyíltan vallják, hogy „azóta megváltoztak a viszonyok, ma már a rezolúciót is másképp kell érteni. Liberális professzorok, akik nemrégen még a megegyezéses békét hirdették, ma a stratégiai biztonság szükségét tudományosan alapozzák meg.” A megegyezéses békében reménykedo lap keseruen állapította meg, hogy bár „A német birodalomgyulés egyelore nem tagadta még meg nyíltan a híres békerezolúciót, de a német közvélemény minden ismeroje állítja – és minden jel azt mutatja – hogy egy-két hatalmas gyozelemnek kell csak jönnie nyugaton és a békerezolúciót, amelyet megszavazói közül külön-külön már többen megtagadtak, a birodalomgyulés hivatalosan is el fogja temetni.”
A magyar sajtó alapján úgy tunik, a politikai elit komolyan készült arra, hogy a német vezetésu Európában képzelje el Magyarország jövojét. Még a németbarátsággal nem vádolható Világ is eljátszott a gondolattal, milyen lenne a német uralom alá kerülo kontinens helyzete. Bár hangsúlyozták, hogy nem valószínu egy ilyen megoldás, fantáziaképként felvázolták, hogy a teljes katonai gyozelem nyomán a németek elfoglalják egész Franciaországot, az angolok hadseregük töredékeit tudják csak átmenekíteni Angliába. Mindez persze az olasz és a balkáni frontra is kihat: az olaszok Tripoliszba húzódnak vissza, a briteket kiverik Mezopotámiából. Amerika késon érkezik és nem is tud hol partra szállni, mert minden kikötoben a központi hatalmak ágyúi fogadják oket. Ezzel a kontinensnek mi, a tengereknek az antant lenne az ura, s a háború átalakulna cethal és elefánt küzdelmévé. Ez már gazdasági háború lenne, a tengeri blokád és a búvárhajó-blokád küzdelmével, amely nagyon hosszú ideig is eltarthatna, hiszen Európa is megélne önmagában, meg a világ is Európa nélkül. A szándékosan eltúlzott kép mellett persze realistább hangok is voltak. Általában jellemzo volt az a vélekedés, hogy a háború után a béke tulajdonképp egyfajta gazdasági háborút, két nagy gazdasági és kereskedelmi blokk rivalizálását hozza majd, s ezek közül a német vezetésu közép- és kelet-európai blokkhoz tartozna a Monarchia és benne Magyarország is. Ennek elokészítését a németek egyébként is nagy energiákkal kezdték meg. Bár Naumann felvetése a közép-európai vámszövetségrol nem valósult meg, a Sixtus-ügy 1918. áprilisi kipattanásának terhe alatt görnyedezo Károly a Kettos Szövetség elmélyítésének követelése elol 1918. május 12-i spai látogatása során nem zárkózhatott el. Bár a részletes tárgyalások tulajdonképpen csak elkezdodtek, az világos volt, hogy az általános európai helyzetet lényegesen módosítani fogja a németek és a Monarchia szorosabb együttmuködése, amelyet a háború utáni idokre is ki akartak terjeszteni.
A szövetség megerosítése a központi hatalmak két nagyhatalma között azt jelentette, hogy gyakorlatilag megszunt annak lehetosége, hogy az antant különbékére vegye rá a Monarchiát. Ennek megfeleloen a nyugati hatalmak számára a hír csalódást keltett, és a németek fölényének további növekedését látták a megerosített szövetségben. A tárgyszeruen huvös angol reakcióktól eltéroen a francia és olasz sajtó fölháborodva fogadta a hírt: „Oroszország, Románia, Szerbia után – Ausztria!” „A legujabb és legnagyobb német gyarmat” és hasonló címekkel ellátott írásokban a német világuralmi célok újabb bizonyítékát látták a két központi hatalom közeledésében. Hiába hangsúlyozták német oldalról is a majdani szerzodés defenzív és elsosorban gazdasági természetét, Franciaországban mindenki úgy látta, hogy „Ausztria-Magyarország sorsa immár ténylegesen és megdönthetetlenül a német birodalom sorsához van kapcsolva, hogy Ausztria-Magyarországnak a szövetségbol való kikapcsolására többé gondolni sem lehet”. A brit Morning Post szerint a szövetség a dualista monarchia romlásához fog vezetni. „Német gyozelem esetén Ausztria-Magyarország ’apanage’-a lesz Németországnak, amely így Európa leghatalmasabb állama lesz. Ha pedig Németországot vereség érné, megaláztatásában Ausztria-Magyarországnak is osztoznia kellene s a maga részérol súlyosan kellene megfizetni ezt a szent szövetséget” – jósolták, de erre a hangra Magyarországon a német gyozelmek idején kevéssé figyeltek.
A szövetség elmélyítésének kérdése a magyarországi sajtót is alaposan felélénkítette. A kommentárokban különvált a németbarát többség és a pacifistának mondott baloldal értékelése. A konzervatív lapok üdvözölték a hírt és a világháború eseményei természetes folyományának tekintették. Az Ujság például az elozményeket keresve megállapította: „Az orosz czári birodalom összeomlása, az uj államalakulatok, melyek nyomában támadtak, a pánszlávizmus állandó veszedelmének elhárulása vagy legalább csökkenése, a balkáni helyzet megváltozása, az olasz és román szövetséggel tett tapasztalatok: mind csupa oly fordulat, mely a szövetségi szerzodés revízióját indokolja s uj alap- és irányelvek érvényesülését teszi kívánatossá.” A Budapesti Hírlap a központi hatalmak megosztására irányuló antant szándékok meghiúsulását ünnepelte a két császár döntésében: „amikor ellenségeink legszorongatottabb napjaikat élik; amikor közönségük kezdi a hitét és a türelmét veszíteni, amikor recseg a színpad Clemenceau és Lloyd George alatt egyaránt”, a szövetség elmélyítésének híre az antant vezetok fülébe zúgja: lasciate ogni speranza!
A jobboldali lapok élesen bírálták a fanyalgó hangokat, és rámutattak arra, hogy mennyire zsákutcás a pacifista körök gondolkodása. „A magyar paczifista rémképeket fest és lelkesedést gyilkoló czinizmussal mondja: nézzétek, ha a központi hatalmak gyoznek, Anglia és Amerika blokírozná Európát és nem lenne szenünk, nem lenne búzánk, zsírunk, olajunk, szövetünk, ásványunk. Tehát ne gyozzünk, veressük meg magunkat? És ha megvertek, akkor lesz szenünk, lesz zsírunk, szövetünk és olajunk? Wilson, Lloyd George és Clémenceau irgalmasabb lesz hozzánk, ha ok gyoznek le minket, mint hogy ha mi gyozzük le oket?” A Budapesti Hírlap Károlyiék németellenes és antantbarát állásfoglalását képtelen és groteszk, gyakorlati politikának is lehetetlen felfogásnak minosítette. „Mint ideális állásfoglalás vagy koncepció … magyar szempontból annyira immorális és olyan belátástalan, sot vak, hogy az ember ámulva áll meg a magyar észnek ilyen meghibbanása mellett.” A cikk logikusan igazolta, hogy a kérdés az, hogy vagy tartsuk fenn a háború után is a javunkra formált háborús szövetséget, vagy keressünk más – azaz logikusan antant – szövetségest. A szerzo elismerte, hogy „nem kecsegteto dolog oly nagy úrral egy tálból enni cseresznyét, mint a német. De elvégre, ha szövetkezni kell, legfeljebb más és valamivel kisebb urat kell e végbol megkörnyékeznünk, és cseresznye dolgában alkalmasint azzal sem járnánk jobban.” Mondhatná valaki, hogy nem is kell nekünk szövetséges, de tudjuk, hogy az antant a világháború alatt már azon tanácskozott, hogy a háború után is szövetkezve marad és folytatja a gazdasági harcot Közép-Európa ellen. Erre kell készülnünk, és ezt nem lehet úgy, hogy mai szövetségesünktol is izoláljuk magunkat! Azt senki nem gondolhatja, hogy az antant majd belénk szeret a háború után! Oroszország osztrák tartományokat, magyar vármegyéket akart elvenni. A nyugati hatalmak Romániának Erdélyt, Szerbiának Dél-Magyarországot ígérték, Olaszországnak pl. Fiumét. Nem ötletszeruen, hanem évek hosszú elokészíto munkájával, titkos szerzodésekkel. „Ezek a kis ragadozók odaadták magukat az antantnak eszközeiül. Szerencsére, mint fegyvert kiütöttük oket (szövetségeseink segítségével) ellenségeink kezébol. Mit gondol vajon Károlyi és tábora: ezek legyenek a mi szövetségeink háború után? Vagy a gazdáik, a kik már egyszer eladták nekik a borünket?” A békére készülnünk kell – összegezte véleményét a cikkíró, s ehhez szövetségre van szükség. A becsület, az érdek és a józan ész is azt kívánja, hogy azokkal kell szövetkezni, akikkel vállvetve harcoltunk a világháborúban, s nem azzal, akik a háború elott prédának dobott oda minket és rágalmazta hírünket – hozta meg ítéletét a konzervatív napilap.
A hagyományos függetlenségi párti németellenességhez képest a polgári radikálisok szellemi vezére, Jászi Oszkár színvonalasabb és mérsékeltebb kritikát adott a német szövetség elmélyítésérol. Megítélése szerint „Nincsen ma a magyarság lelki életében nyugtalanítóbb probléma, mint az, mely Németországhoz és a németséghez való viszonyunkra vonatkozik a háború után”, mert akármilyen véget is ér a harc nyugaton – látható, hogy Jászi sem számolt a németek teljes összeomlásával! –, „a gyozelmes Németország továbbra is a mi nagy kérdésünk marad. S minél jobban növekszik Németország katonai fölénye a harctereken, minél ellenállhatatlanabbá válik akarata a gazdasági szervezés terén, minél teljesebben érvényesül a német diplomácia a külpolitikában, annál több nyugtalanság és aggodalom észlelheto a magyarság legszélesebb köreiben, melyek állami függetlenségünket, gazdasági érdekeinket, sot kulturális egyéniségünket, mi több, demokratikus fejlodésünket is féltik a hatalmas szövetséges egyre gyarapodó szupremáciájától.” Bár Jászi óvott a német veszély eltúlzásától, némileg magát mentegetve azt is hangsúlyozta, hogy míg 1915-16-ban a Mitteleuropa-koncepció idején még „defenzív háborút viseltünk az autokrata Oroszországgal szemben”, addig ma a paralizált Oroszország mellett „a németek hatalmas offenzívát folytatnak a nyugaton”, ezért a kisebb nemzetek nem nézhetik fatalista nyugalommal, milyen szerepet fog majd játszani túlságosan hatalmas szövetségesük az európai koncertben. Ezért a cikkben Magyarország demokratikus átalakításáért emelt szót.
1918-ban a demokratikus reformok ügye Magyarországon mindenekelott a választójogi kérdés körül csúcsosodott ki. 1917-1918-ban szinte mindvégig ez a téma uralta a hazai sajtót, s idonként még a világháborús eseményeket is háttérbe szorította. Mivel a szellemi és társadalmi elit uralmát a magyar és nemzetiségi tömegektol félto konzervatív körök szemében az általános választójog elfogadhatatlan volt, így ez a kérdés valóban vízválasztóvá lehetett a magyar belpolitikai életben. Más megközelítésben viszont ez volt a korszak legkoncepciózusabb konzervatív államférfijének, Tisza Istvánnak az Achilles-sarka, és valóban, 1917 tavaszán a választójog bovítésének ürügyén sikerült megbuktatni. Ám pártja, a Nemzeti Munkapárt szilárdan követte az ellenzékbe, s így a 67-es és mérsékelt 48-as politikusokból megalakult kisebbségi kormány többnyire ki volt szolgáltatva Tisza akaratának. Tisza úgy vélte, nem a világháború kellos közepén a legidoszerubb a választójogi reform, annál is inkább, mert az 1913-ban elfogadott új törvényt a gyakorlatban még ki sem próbálták. Tisza hívei ezért a választójogi vitát csak a hatalom megszerzéséért folyó harc során felhasznált ürügynek tekintették, amelyért elsosorban ifj. Andrássy Gyula gróf csoportját ostorozták. Ezért míg egyfelol konzervatív alapon igyekeztek mérsékelni az uralkodó által is szorgalmazott bovítést (Ausztriában 1906 végétol általános férfi választójog volt), addig másfelol azt szerették volna, ha a kérdés minél elobb lekerül a napirendrol, hogy a háború idején annál életbevágóbb ügyeknek engedjen teret. Ahogy a Budapesti Hírlap fogalmazott: miközben Magyarország európai kérdések központjában áll, kimeríto harc közepette, egy leromlott valutától szenvedve, akkor a politikusok a választójoggal csinálnak kormányválságokat! „Igazán, csak a jó Isten vigyáz ránk.”
Tisza táborával szemben Andrássy – és a hozzá csatlakozó Apponyi – hívei komolyan gondolták, hogy szükség van demokratikus választójogi engedményekre, hogy a baloldali tömegmozgalmakat kordában lehessen tartani. Andrássy érvelése szerint egy jelentosebb bovítés bebizonyítaná, hogy a történelmi osztályok nem ellenségei a néptömegeknek, és ezzel az egész kérdés lekerülhetne a napirendrol, hogy a valóban fontos témákra lehessen rátérni. A baloldali pártok ellenben kifejezetten saját potenciális híveik politikai jogokkal való felruházása érdekében, tehát fo célként és primer politikai eszközként fogták fel a demokratikus választójog kérdését. Parlamenti képviselet híján azonban mind a szociáldemokraták, mind a polgári radikálisok ki voltak szolgáltatva a politikai élet hullámverésének, és 1918 tavaszára elkeseredetten kellett tapasztalniuk, hogy a konzervatív tábornak sikerült olyannyira megkötni az eredetileg a demokratikus választójog jelszavával harcba induló kormány kezét, hogy az már nagyon távol állt eredeti elképzeléseiktol. Jászi pontosan látta, hogy a csata elveszett, hiszen legfobb szövetségesük, a fiatal uralkodó is a Sixtus-botrány okozta politikai bénultságtól szenvedett. Hiába állt ki mellette vezércikkben is, a király sem tudta megakadályozni a szavazásra jogosultak körének újabb és újabb szukítését, mert nem merte feloszlatni a munkapárti többségu parlamentet. Jásziék látták, hogyan függnek össze a külpolitikai és belpolitikai változások: „A béke ügye reménytelenebbnek látszik, mint az egész elmúlt esztendoben bármikor és a békeellenes erok felülkerekedése meghozta a belso politikában is a haladásellenes erok lelkes összefogását és gyozelmes felülkerekedését” – írta a Világ május elsején.
Az európai eroviszonyok eltolódása az osztrák-német szociáldemokratákat is visszahúzódásra kényszerítette: május 31-én kiadott közleményükben kijelentették, hogy „a jelen pillanat nem kedvezo a nagyobb munkabeszüntetésekre. A birodalmi értekezlet ezért felhívja a munkásokat, hogy a jelen pillanatban kerüljék el a nagyobb munkabeszüntetéseket”, nehogy a munkásság, erejét túlbecsülve harcképtelenné tegye magát a bizonyosan bekövetkezo kedvezo fordulat idejére. A magyarországi szociáldemokraták is visszavonulót fújtak, s osztrák testvérpártjához hasonlóan a Népszava is elismerte, hogy most a reakciónak van konjunktúrája, de bizakodott a kedvezo fordulatban. Jászi nagyívu – bár kissé doktriner – elemezésben fejtegette, miként is függ össze a magyarországi választójog ügye a Monarchia alkotmányos válságával és a szélesebben vett közép-európai kérdéssel. Ez utóbbival kapcsolatban megállapította, hogy eredetileg három megoldás volt elképzelheto. „1. A Monarchia feloszlik és romjain a német, az orosz és olasz befolyási kör fog osztozkodni, lényegileg orosz hegemónia alatt. 2. A Monarchia kiállja a vihart, s egy nagynémet koncentráció vezetése alatt a német imperializmus közbenso képlete lesz a Balkán és Eloázsia felé. 3. A Monarchia nemcsak kiállja a vihart, de saját belso fejlodési törvényei szerint úgy a német birodalomtól, mint Oroszországtól függetlenül egy demokratikus konfederációba fogja tömöríteni úgy a dunai, mint a balkáni népeket, s így meg fogja akadályozni akár a német, akár az orosz imperializmusnak egyoldalú túltengését. Emez eshetoségek közül a háború eddigi folyása az elsot lehetetlenné tette. Ellenben a második és a harmadik alternatíva körül tombol tulajdonképpen a mai világháború” – jelentette ki Jászi.
Amint Bécsben a német vagy a szláv erok, amint Berlinben a szövetséget elmélyíteni akarók illetve az azt ellenzok kerekednek felül, úgy hat mindez a magyar választójogra is – vélekedett. „A német kurzus általában a dualizmus konzerválására és a szlávok fékentartására törekedvén, a dolgok természeténél fogva a magyar demokráciát valami sötétbe ugrásnak tekinti azzal a biztos renddel szemben, melyet neki a régi feudalizmus és a vele szövetséges bankokrácia nyújt.” Bár a németeket is sok tekintetben zavarja a magyar közjogi ortodoxia, de azt „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” alapon el tudják fogadni. „Ellenben a szláv felfogások erosbödése mindig hajlamos a magyarországi demokratikus törekvések iránt, mert tole várja a dualista alkotmány megrepesztését, hisz addig, amíg a magyar feudalizmus és a német burzsoázia összetart, a statusquo megváltoztatása alig képzelheto el.”
Hasonlóképp, amikor a monarchia erossé és autonómmá tétele van napirenden, akkor az államférfiak a népek önrendelkezési elvérol szavalnak, mert ez a poliglott állam csak ezen az alapon lenne elképzelheto. Ez jár együtt a választójog bovítésének igényével, mert a magyar gróf és bankár ellenében lehet csak remélni ezen újabb külpolitikai iránynak a más népekre nézve is kedvezobb bevezetését. „Viszont amikor a nagynémet hegemónia alatt megszervezendo Középeuropa gondolata lép elotérbe, természetesen a választójogellenes és antidemokratikus kurzus válik irányadóvá, mivel a dualista kiegyezés alkalmasabb keretnek látszik a nagynémet expanzió biztosítására, mint Ausztria szláv többségével való megegyezés” – fejezte be fejtegetéseit a polgári radikális gondolkodó.
Ha volt is jó néhány elfogult, sot téves meglátás Jászi gondolatmenetében, abban minden bizonnyal igaza volt, hogy a német hadi sikerek (és persze a demokratikus reformokat korábban támogató uralkodó politikai bénultsága) áttételesen a konzervatív dualista elitet erosítették. Ennek számos jele volt, amelyre a jobboldali sajtó örömmel fel is figyelt. A világháborút követo években látványos politikai szerephez jutó Ulain Ferenc egész vezércikket szentelt annak, hogy szerinte a német lapokban kedvezore változott Magyarország megítélése, s ezért a német Vossische Zeitungban a nem éppen magyarbarát hírében álló és korábban nagyosztrák nézeteket hirdeto Alexander Redlich professzornak „Nem Centralparlamentrol, hanem magyar erorol, nem Nationalitäten Gleichheitrol, hanem magyar vezetésrol kell írnia. Íme, április mozgalmas eseményei eléggé nyilvánvalóvá tették, hogy a monarkiában a politikai átcsoportosítás szükségessé vált. Az uralkodóra nézve eloállott az a kényszeruség, hogy azokra a tényezokre támaszkodjék, a melyek ugy magának a monarkiának, valamint elso sorban a német birodalomnak legbiztosabb támasztékai arra nézve, hogy a monarkiában tiszta és egyenes politikai irányzat érvényesüljön. Ez a biztosíték csak úgy volt elérheto, hogy ha a monárkiában a politikailag konszolidáltabb állam lép elotérbe és ha ebben az államban a legerosebb párt, helyesebben a legerosebb férfi ismét szóhoz jut. A monarkiában vezetni hivatott eros Magyarország fogalma azonban elválaszthatatlan módon összefügg Tisza István gróf vezetésével”. Ulain tehát a közeljövoben a németek és a Monarchián belül vezeto szerepre jutó magyarok dominanciáját prognosztizálta.
A németeket azonban nem csupán a bevált és kipróbált elittel szemben oly gyakran megfigyelheto hatalompolitikai kényelem és megszokás vezette a magyarbarátsághoz. Magyarországot, a magyar politikai elitet joggal tartották évtizedek óta a németbarát politika megbízható támogatóinak, s ez nem csupán Tisza, hanem a vele belpolitikai taktikai kérdésekben szembekerült Andrássy vagy Apponyi esetében is teljes mértékben igaz volt. Ifj. Andrássy Gyula gróf egy 1916-os müncheni eloadásában kifejtette: „nem ismerek Európában két olyan egymástól vérben, traditióban teljesen független tényezot, amelynek érdekazonossága olyan világos lenne és már annyi sok történelmi eseményben testesült volna meg, mint a németet és magyart és nincs egy olyan nemzet sem, mely oly biztos barátja lehet a németnek, ha bizalommal viseltetik iránta. […] Ez az érdekközösség olyan nagy és világos, hogy legtöbbnyire még a magyar oppositióra is kiterjed” – vélekedett a Kettos Szövetség megalkotójának fia, s véleményét a kevés számú németellenes politikus egyike, a Károlyi Mihály pártjához tartozó Batthyány Tivadar gróf is osztotta. Andrássy lapja egyenesen oda nyilatkozott, hogy „A magyar-német barátság a legerosebb szála a köteléknek, mely monarkiánkat a német birodalomhoz s uralkodónkat a hagyományos szövetségi politikához fuzi.”
Való igaz, a dualista konstrukcióval alapjában véve elégedett magyar hatalmi elit (és persze az ekkoriban már gyengüloben lévo osztrák-németek) helyett nem is nagyon tudott volna kire támaszkodni Németország. Az ausztroszláv föderalizmust és trializmust egyaránt gátoló dualista berendezkedés a cseheket egyre hevesebb oppozícióba kényszerítette, melyhez 1918-ra a Monarchia többi szláv népe is többé-kevésbé csatlakozott. Prágában rendszeressé váltak a nacionalista, sot, olykor nyíltan antant-barát tüntetések, és a csehek a délszláv ellenzékkel is mind szorosabb kapcsolatokat építettek ki. Április 14-én a rendorség elobb feloszlatott egy gyulést, ahol a német császárt is bírálták, majd a résztvevok a Vencel térre vonultak. Menet közben egy fogadónál Radic horvát képviselo az erkélyrol üdvözölte az ot ünneploket. A kivonuló rendoröket kozáporral fogadó és Masarykot élteto tömeget végül lovas rendorökkel kellett feloszlatni, s a rend csak lassan állt helyre. Május 16-án, a cseh nemzeti színház alapkoletételének 50. évfordulóján: Kramár, Radic és Moraczewski lengyel képviselo is beszélt, s a cseh politikust a tömeg vállaira vette, mert kijelentette, hogy a cseheknek ki kell tartania, mert követeléseikkel egyetért az egész világ. Május 20-án este ismét nagy tüntetés volt a Vencel téren, s a rendorség többször közbeavatkozott, eltávolítva Korošec és Krek délszláv képviselok arcképét. A csehek megbízhatatlansága ráadásul a frontokon is szembeszöko volt, s a cseh kötelékek kollektív árulásával is tele voltak a lapok.
A megbízhatatlanná vált szlávságot sem Németország, sem Károly nem tekinthette támaszának, így ismét elotérbe került a dualizmus kezdeti idoszakának ausztriai német és magyarországi magyar dominanciája. Ennek jegyében a császár kemény szavakkal ítélte el a Monarchia egységének megbontására töro délszláv terveket, amit a magyar sajtó azonnal üdvözölt is: „A király válasza azt jelenti, hogy a dualizmus meg nem bolygatható.” Aktivizálódtak az ausztriai németek is, és bécsi tanácskozásukon határozatban követelték „az állami terület szorosabb összefoglalását, az állam egységének hangsúlyozását és elsosorban a német nyelvnek államnyelvvé való ünnepies kijelentését.” Ragaszkodtak az Adriához való kijárathoz, és kijelentették, hogy „a cseh-tót autonómia érdekében végzett agitációt a leghatározottabban le kell törni. Végül egyhangúlag elhatározták, hogy megalakítják az egész Ausztriára szóló német néptanácsot.”
Ahogy tehát Németország nem nagyon tudott másra támaszkodni a Monarchia nemzetei közül, úgy a Sixtus-ügyben megingott huségu Monarchia számára is azt igyekeztek bizonygatni, hogy nekik is a németekkel való minél szorosabb együttmuködés a leheto legjobb megoldás. Nem kisebb személy, mint maga Alfred von Tirpitz írt errol cikket a Budapesti Hírlapba. Mivel a nyugalmazott foadmirális érvei éppen a szövetség elmélyítése körüli viták során láttak napvilágot, cikkének jelentosége aligha becsülheto túl. A német vezeto elismerte, hogy látszólag Anglia és a Monarchia között semmilyen érdekellentét nincsen, így elképzelheto a békés egymás mellett élés a tengeri nagyhatalommal, ezért egy különbékére vonatkozó brit ajánlatot akár a német kapcsolatok meglazítása árán is érdemes lenne megfontolni. Ám felhívta a figyelmet arra is, hogy a Monarchián belüli nemzetiségek közül a csehek, a délszlávok, és részben a lengyelek is azt gondolják, hogy a Monarchia más iránya nekik jobb lenne, mint a jelenlegi németbarát irány, és ha ezek mentén a Monarchia szétbomlana, az gazdasági értelemben ezeknek a kisebb területeknek a teljes eljelentéktelenedését vonná maga után. Tirpitz szerint ez még a nagyobb méretu Magyarország esetére is áll, hiszen ezen területek jelentosége és gazdasági fejlodésének záloga a közösségben rejlik, amelyet kiegészít a Németországhoz fuzo kötelék. „A román békekötésben s más egyéb megoldásokban, a melyek ezt követni fogják, a Balkánon ma már világosan kezdenek kibontakozni ama kilátások körvonalai, melyek a monarkiának kínálkoznak. Ezek csak Németországgal való szövetséggel voltak fölidézhetok, s Magyarország és Ausztria gazdasági lökoereje és terjeszkedési lehetosége a Kelet felé a szövetség révén meg fog kétszerezodni”, mint ahogy belso gazdasága is meg fog izmosodni a német kapcsolatok révén – jövendölte a német politikus. Elismerte azt is, hogy a békekötéskor a Monarchia játszhatna kiegyenlíto szerepet Anglia és Németország között. De arra is rámutatott, hogy az adriai térségben Anglia saját tengeri szupremáciája érdekében gátolni fogja a Monarchia tengeri terjeszkedését. Mivel pedig a háborús tapasztalatok birtokában a Habsburg-birodalom kénytelen ragaszkodni az adriai dominanciához, és ehhez az angol tengeri zsarnokság letörése nélkül nem juthat hozzá, ezért továbbra is rá lesz utalva Németországra, amelynek ráadásul éppen ez a helyzet adja meg a Monarchia különös értékét. Ugyanis egyrészt a Balkán és az Adria felé jelent fontos kapcsolatokat, másrészt a Földközi-tengeren általa lehet csapást mérni az angolokra.
Megállapítható tehát, hogy a németeknek érdekében állt a Monarchián belüli relatív magyar fölény. Miben is állt volna ez? Eloször is abból, hogy a Habsburg-birodalom közös ügyeinek intézésében a korábbinál nagyobb mértékben érvényesültek volna a magyar szempontok. Ennek a leglátványosabb és azonnal szembeötlo jeleiként 1918 tavaszán a bécsi udvari hivatalok élére sorra kaptak kinevezést magyar állampolgárok. A legfontosabb természetesen Burián István közös pénzügyminiszter elolépése volt közös külügyminiszterré. Ráadásul a bukaresti békét követoen grófi ranggal is megjutalmazott magyar politikus a Sixtus-ügy következményeit vállalni kényszerülo Czernint követte. Azt a Czernint, akit még 1916 végén, a koronázását megelozo napokban nevezett ki Károly – éppen a Tisza István akaratának túlzott érvényesítojének tartott Burián helyére. Ismételt kinevezése tehát nem csupán személyes elégtételnek számított, hanem az ot ajánló Tisza csillagának emelkedését is jelezte. Ehhez képest látszólag jelentéktelen, ceremoniális poszt volt az elso foudvarmester tisztsége, ám az egészségi okokból felmentését kéro Hohenlohe-Schillingfürst Konrád herceg utóda a Habsburg-udvar történetében elso ízben lett magyar arisztokrata, gróf Hunyady József. A német nyelvu horvát lap, az Agramer Zeitung német lapvélemény alapján meg is jegyezte, hogy „Az uralkodó környezete most túlnyomóan magyar, a kik a monarkia sorsát Magyarország üdve szerint irányítják. Naivitás volna föltenni, hogy az udvari méltóságok csak udvari dolgokkal foglalkoznak. Németországban ez okból a legnagyobb figyelemmel kísérik azok személyét, akik az uralkodónak közvetlen és állandó környezetében tartózkodnak.”
Az efféle érzékeny közjogi gesztusokra mindig sokat adó magyarok felé tett udvariasságnak értékelhetjük azt is, hogy június elején a király tudatta Zichy Aladár gróffal, szeptemberben reményei szerint „nem lesz akadálya annak, hogy családommal hosszabb tartózkodásra Gödöllore menjek.” A lojális Alkotmány sietett is megjegyezni, hogy a király öröme „a magyarság szívében viharos visszhangra fog találni és mindenütt a legnagyobbfokú lelkesedéssel fogják fogadni ezt a királyi elhatározást.” Károly ekkoriban általában is igyekezett a magyaroknak kedveskedni. Amikor 1918. május 7-én ismét miniszterelnökké nevezte ki Wekerlét (nem mellékesen ez a választójogi reformmal kapcsolatos kompromisszumot is jelentette!), a kinevezo kéziratban „a magyar nemzeti állam kiépítésérol” beszélt, ami a magyarországi nemzetiségekkel, de akár Béccsel szemben is a magyar nacionalista nyelvezet egyik kulcsfogalmának számított. Ráadásul olyan feladatként említette ezt, mint ami „reánk”, tehát a nemzetre és a királyra közösen hárul. Nem csoda, ha a királyi kézirat még a Károlyi-pártban is lelkes fogadtatásra talált, s rögtön felidézték, hogy a királynak a világháborúban a magyar nemzet volt a legszilárdabb támasza, hiszen a magyarok között nem akadt áruló.
Károlynak ez az 1918 tavaszi „magyarbarát fordulata”, mint láttuk, természetesen a körülmények kényszeríto erejének volt tulajdonítható. Mindazonáltal Magyarországnak a Habsburg-birodalmon belül a világháború során valóban megnövekedett a súlya. Elsosorban azért, mert a háborús viszonyok, különösen a brit blokád következtében lehetetlenné vált tengerentúli kereskedelem miatt felértékelodött a magyar élelmiszer-termelés, és a magyar fölösleg a központi hatalmak ellátásában, de különösen az e tekintetben meglehetosen kiszolgáltatott Ausztria élelmezésében kulcspozícióba juttatta az ipari szempontból még nem túl fejlett államot. Ez a békeidoben nem is remélheto, váratlan gazdasági fegyver felerosítette azoknak a hangját, akik Magyarország gazdasági önállóságát sürgették, s a kedvezo viszonyokra alapozva külön vámterületet és védovámokkal is támogatott iparfejlesztést követeltek. A függetlenségi dogmák alapján megfogalmazott, s a mezogazdasági hadikonjunktúra múlékonyságát észlelni nem képes óhajok mellett a valós helyzethez igazodó, s az ország gyakorlati mezogazdasági érdekeit védo állásfoglalások is ezt az izmosodó magyar öntudatot jelezték. Magyarország gazdasági önrendelkezésének biztosítása és a magyar élelmezési politika önállóságának védelme számított ekkoriban a megoldandó konkrét feladatnak. Az Ujság például leszögezte, hogy „a jövoben sem vagyunk hajlandók sem gazdasági önrendelkezési jogunkat, sem népünk élelmezési igényeinek biztosítását figyelmen kívül hagyni.” Ez a gazdasági patriotizmus a máskülönben internacionalista alapon álló Népszavától sem volt idegen: elobb Porosz- és Bajorország hozza létre az egységes élelmezési területet, s csak azután csatlakoztassanak minket! – háborgott a szociáldemokrata lap.
Különösen a németekkel elmélyítendo szövetséggel kapcsolatos tárgyalások során nyílt lehetoség a magyar érdek önálló megfogalmazására. Magyarország tekintélyét és súlyát jelezte, hogy ezeken a tárgyalásokon az osztrákokkal egyenrangú félként szerepeltek a magyar szakemberek és politikusok. A német tervek szerint a közép-európai gazdasági egységbe az oroszoktól elszakadó keleti területeket is integrálták volna, s ez a magyar szakemberek és politikusok azonnali élénk tiltakozását váltotta ki. A már említett badeni tanácskozásokon a magyar eloadó, dr. Nagy Ferenc hangsúlyozta, hogy egyfelol ugyan Németországgal közösen akarjuk az új orosz állammal a barátságos viszonyt elmélyíteni, bizonyos érdekellentét van abban, hogy Ukrajna, Oroszország és Magyarország is agrárállam, ezért nem lenne jó, ha a majdani együttmuködés keretében mindenki vámmentesen hozhatná be az ottani agrártermékeket, miközben velünk szemben a németek továbbra is vámokat vetnének ki. A németek határozottan képviselt gazdasági törekvéseivel szemben mind Tisza, mind Wekerle miniszterelnök felemelte a szavát. A képviseloházban 1918. június 5-én váratlanul napirend elott felszólaló munkapárti vezér kiemelte, hogy a szövetség üdvözlendo tartalmasabbá tétele csak független államok nemzetközi jogi érintkezéseként képzelheto el. Elismerte, hogy a legmélyebb tartalmat gazdasági téren nyerheti a szövetség, de a részt vevo felek szuverenitásának és termelési feltételeinek épségben tartására feltétlenül ügyelni kell. Ragaszkodott ahhoz, hogy a szövetségnek a Monarchia és különösen Magyarország pénzügyi támaszául kell szolgálnia. Azt is alaptételnek tekintette, hogy a szövetségre lépo terület a magyar agrárterményekre nézve ne veszítse el import terület jellegét, nehogy a német piac megnyitásával még azt az elonyt is elveszítsük a kelet-európai agrártermékek minden bizonnyal csak fokozódó versenye miatt, amit eddig az osztrák piac birtoklása jelentett. Magyarországra nézve a németekkel való gazdasági szövetség csak akkor elonyös és akkor lehetséges, ha nem jelenti egy olyan területbe való beolvadásunkat, melynek agárfölöslege van – szögezte le Tisza. Ez mind a német, mind az osztrák mezogazdaság számára hiba volna, számunkra ellenben egyenesen katasztrofális következményekkel járna, ezért a magyar államnak vétójogot kell biztosítani arra nézve, hogy hármunkon kívül ki csatlakozzék az új szövetséghez, s e vétójoggal Ausztriának és Magyarországnak külön-külön is rendelkeznie kell. Tisza hangsúlyozta, hogy a tárgyalások sikerében oszintén reménykedik, de becsületes nyíltsággal kell azokat lefolytatni. Így például Németország nem kívánhatja, hogy mondjuk, Románia kedvéért a magyar mezogazdaság kizsákmányoltassa magát. Ezért rá kell mutatnunk, hogy ez gazdasági és politikai okokból is milyen káros volna, és a németeknek éppen Magyarország gazdasági erosítése áll érdekében, „mert a megelégedésben rejlik a szövetségesek valódi életképességének legbiztosabb garancziája.” Ha így lesz, a magyar közvélemény túlnyomó többsége lelkesen fogja támogatni a szövetséget – fejezte be nagy jelentoségu beszédét a képviseloházi többség vezetoje, melynek legfobb gondolataihoz Wekerle is csatlakozott.
A formálódó gazdasági együttmuködés vitás részletei mellett a közép- és kelet-európai, valamint a balkáni térség államhatalmi viszonyai és területi kérdései is élénken foglalkoztatták 1918. június elején a magyar közvéleményt. A szorosabbra fuzendo német – osztrák-magyar kapcsolatok megvitatása során ismét felmerült, hogy a papíron már függetlenné vált Lengyelországot csatolják a Monarchiához perszonáluniós kapcsolatban. Ez azonban alapjaiban befolyásolta volna a dualista szerkezet érzékeny egyensúlyi viszonyait. Nem volt közömbös, hogy harmadik közjogi egységként kerülne a Habsburgok jogara alá a Galíciával egyesítendo egykori Kongresszusi Lengyelország, avagy Ausztria részévé lenne. Az elso esetben ugyanis a magyarok érthetoen követelték, hogy nekik se legyen kevesebb önállóságuk, ami a gyakorlatban a dualizmus rendszerének perszonáluniós kapcsolattá lazítását jelentette volna. A második esetben viszont a Monarchia két fele közötti megbolygatott paritás helyrebillentésére kellett volna törekedni, amelyet a földrajzi viszonyok alapján a délszláv kérdés valamilyen újragondolásával oldhattak volna meg. Felmerült egy nagyhorvát megoldás a Szent Korona égisze alatt, vagyis Bosznia, Dalmácia és Horvátország egyesítése Magyarország (nyilván csak formális) fosége alatt. A horvátoknak gyakorlatilag teljes önállóságot biztosító „szubdualista” megoldás mellett létezett egy másik elgondolás is, amely Boszniát a horvátokéhoz hasonló módon, de tolük külön kapcsolta volna a Szent Koronához. Mint ismeretes, 1918 oszéig nem jutottak dulore ebben a rendkívül szerteágazó és kényes kérdéskomplexumban.
A már 1914 elott is a Monarchia fennhatósága alatt álló tartományok, illetve a széthullott Orosz Birodalomtól elszakadó lengyel területek újjászervezésén túl a Balkán délebbi viszonyaira is rávetült a figyelem, amikor Károly és Zita Szófiába, majd Konstantinápolyba látogatott május végén. Turi Béla, az Alkotmány publicistája az ilyenkor szokásos udvariasságon is túlmutatva ismerte el Bulgária megnövekedett jelentoségét, és egyenesen a bolgár állam és a Monarchia közös feladatául szabta, hogy a Balkán soha többé ne lehessen Európa puskaporos hordója. Az oszmán birodalom, mint a németek érdeklodésének fo tárgya a britektol elszenvedett közel-keleti vereségek ellenére képes lesz a túlélésre, mert az orosz lidércnyomás elmúl


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.