Kisebbségkutatás - 2008. 3. szám
Ifj. BERTÉNYI Iván
A tragédia eloszele? A budapesti sajtó Magyarország sorsáról 1918 tavaszán
„Mialatt a nyugat legerosebb államai az uj világrész
segítségével birkóznak Németországgal
s a véres küzdelmek elérték tetofokukat, azalatt a
központi hatalmak szépen csöndben tárgyalgatnak az összes
keleti kérdésekben. Mire a nagy általános békekonferencia
összeül, mi már a Kelet és a Balkán problémáit
mind megoldottuk s befejezett tényekkel állunk majd az entente
elé” – jövendölte a világháború
lezárásáról 1918. június 5-i számában
a Pesti Hírlap. Két évvel késobb azonban minket
állítottak kész tények elé, s az 1920. június
5-i lapok gyászkeretes írásaikban arról számoltak
be, hogy a Párizs melletti Nagy-Trianon palotában a magyar kormány
képviseletében Benárd Ágoston és Drasche-Lázár
Alfréd aláírták a történelmi Magyarország
feldarabolását szentesíto békeszerzodést.
Két év hosszú ido, de ilyen óriási és
ennyire tragikus fordulat ritkán történik meg két
esztendo leforgása alatt. Vagy nem is volt szó fordulatról
s a trianoni katasztrófához vezeto út mérföldkövei
már 1918 júniusában is látszottak, csak nem vették
észre oket a kortársak? Tudjuk: a történelmi Magyarország
felbomlása hosszú, a történészek többsége
szerint elkerülhetetlen folyamat következménye volt. Az oszmán
birodalommal vívott háborúk demográfiai pusztításai
Magyarország etnikai összetételét alapjaiban változtatták
meg, s a modern nacionalizmusok korszakába Szent István birodalma
úgy lépett be, hogy lakosságának csak kisebbik fele
volt magyar anyanyelvu. A hagyományos hungarus-tudatot mindinkább
felváltották az etnikai tartalmú nacionalizmusok, s a magyar
államhatalom ráadásul sok esetben az elvárható
politikai lojalitáson túl érzelmi és nyelvi asszimilációt
is megkövetelt volna a magyarországi kisebbségektol. A XX.
század elejére a Magyarországon magát mind kevésbé
otthonosan érzo, s politikai törekvéseiben gátolt
nemzetiségi elitjeink hangadó része a magyar állammal
szemben ellenséges ausztriai és külföldi eroknél
keresett támogatást. Amikor pedig a világháborús
vereség hatására az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlott,
a romokból új, magukat nemzetállamoknak deklaráló
országok jöttek létre, területükhöz csatolva
több millió magyart is, mind a mai napig komoly érzelmi,
kulturális, politikai és gazdasági problémákat
okozva mindannyiunknak.
Utólag minden egyértelmunek és világosnak látszik.
De akkor miért volt ennyire bizakodó a Pesti Hírlap publicistája?
Nem látta a közeledo viharfelhoket? Igaz volna az utókor
szigorú ítélete, miszerint politikai és szellemi
elitünk nagy többsége csúfosan megbukott a történelmi
vizsgán? Igaz volna, hogy az országot 1918-ban vezeto politikusok
és értelmiségiek vakok voltak meglátni a lényeget?
Ahogy a mintegy másfél évtizeddel késobb visszaemlékezo
újságíró, Kun Andor fogalmazott: „Mi, ama
kor emberei, itthon még mosolyogtunk a ’Massaryk nevu cseh tanár’
okvetetlenkedésein, és sajtónk kétszer sem jegyezte
fel Beneš (akit akkor még Beneschnek írtunk) nevét
s dehogy is álmodtuk, hogy mily végzetes szerephez jutnak majd…
[…] Ej dehogy is gondoltuk akkor még, hogy a monarchiát
szétrobbantás fenyegeti, hiszen Lloyd George fennen hangoztatta,
hogy ’az osztrák-magyar monarchia megsemmisítése
nem tartozik hadicéljaink közé’ és mikor Geszten
Tisza Istvánnak Jancsó Benedek megmutatta azokat az irredenta
térképeket, amelyeket a hódító hadsereg talált
Bukarestben, még e beavatott és államférfiúi
képességu Tisza is jóízuen mosolygott. ’Csak
nem hisz ily ostobaságokban, hiszen akkor Geszt is román lesz?’
És az lett!” Eltekintve attól, hogy Geszt ma is Magyarországhoz
tartozik, fontos kérdés, hogy miért nem vették észre,
illetve miért nem vették komolyan a sokasodó jeleket akkori
vezetoink. Tanulmányunkban erre keressük a választ az 1918
tavaszán Budapesten megjelent néhány fontosabb napilap
cikkeinek segítségével.
Ahogy gazdasági, politikai és kulturális értelemben
is Budapest volt az ország központja, úgy a fovárosi
sajtóirodalom volt a legfejlettebb, hiszen 1918-ban a Duna-parti nagyvárosban
164 magyar, 27 német, 8 román, 7 szlovák és 6 más
nyelvu hírlap jelent meg. Ez az országban megjeleno 1303 hírlap
közel hatoda volt, és a fontosabb politikai lapokat nem csak Budapesten,
hanem szerte az országban olvasták. Így bízvást
állíthatjuk, hogy a fovárosi lapok elsodlegesen alakították
az országos közvéleményt, s a magyar közgondolkodást
is jelentos részben reprezentálták. Tekintettel az igen
sokszínu és politikailag tagolt korabeli sajtóra, igyekeztünk
forrásainkat úgy összeválogatni, hogy minden pártárnyalat
képviseltesse magát. A politikai napilapok közül felhasználtuk
a Tisza-féle konzervatív Nemzeti Munkapárthoz közel
álló Budapesti Hírlapot és Az Ujságot; a
Károlyi-féle függetlenségi párt szócsövének
számító Magyarországot; a Magyar Hírlapot,
a 67-es liberális-konzervatív ifj. Andrássy Gyula gróf
lapját; a szociáldemokrata Népszavát; a katolikus
Alkotmányt; a szabadkomuves, polgári radikális Világot,
valamint a pártoktól független, de a fennálló
magyar szupremáciát lelkesen támogató Pesti Hírlapot.
Elemzésünkhöz az 1918. március és június
eleje közötti lapszámokat dolgoztuk fel, és elsosorban
arra voltunk kíváncsiak, hogy ha nem a közelgo katasztrófa
baljóslatú árnyai vetültek rá a kor cikkeire,
akkor milyen kérdéseknek szenteltek figyelmet, és általában
véve is hogyan ítélték meg Magyarország esélyeit
a világháborúban és utána.
1918 tavaszán már negyedik éve zajlott az a küzdelem,
amely minden korábbinál nagyobb veszteségeket okozott a
hadviselo feleknek. Ez volt az a háború, amely minden eddiginél
nagyobb energiák mozgósítását követelte
meg a társadalom szinte minden tagjától, és bár
az államok vezetoi a gyors (és persze gyoztes) háború
ígéretével küldték harcba fiaikat, 1918-ban
már nem volt „égetobb kérdés a világon,
mint a mindenkinek agyában megfészkelodött, ezer gondtól
kísért kérdés: mikor lehet már béke,
meddig tarthat a háború.” Hiába vonultak önként
hadba 1914 nyarán még lelkes tízezrek, 1918 tavaszára
ez lett „a világ eddigi legnépszerutlenebb háborúja”.
Ám hiába vált mind általánosabbá a
békevágy, még mindenki hosszan elhúzódó
harcokkal számolt. Az olasz frontot megjáró Lord Northcliffe
például hat éven át tartó küzdelmet
prognosztizált, H. G. Wells egy 1920-ra jövendölt általános
katonai lázadástól várta a harcok befejezodését,
míg az év tavaszán a londoni felsoházban Lord Curzon
kijelentette, hogy a brit kormány szerint a háború legalább
1919-ig fog tartani.
Ugyanakkor Magyarország számára a háború
1918 tavaszára már kevésbé jelentett súlyos
terhet, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia ekkor gyakorlatilag már
csak Olaszország ellen harcolt. Az 1915-ben legyozött Szerbia, a
bolsevik hatalomátvétel következtében széthulló
Oroszország és a szintén különbékét
köto Románia már nem szerepelt a hadviselo felek között.
Jogosan állapíthatta meg a Monarchia vezérkari fonöke,
az amúgy erdélyi szász származású
Arz tábornok, hogy „… a világháborúban
beállott hadihelyzet… a mi számunkra olyan jó, mint
még soha. Keleten helyreállott a béke. Oroszország
szét van szaggatva és védelemre képtelen, mely csak
a cári birodalomra nézve mindenestül szerencsétlenül
lefolyt háborúnak következményeként képzelheto,
a középhatalmak hadseregei által felmorzsolt és megrendített
orosz hadsereget megsemmisítette, a szövetséges seregek soha
nem lankadó támadó kedvének és egy sokszoros
túleroben levo ellenséggel szemben való védelemben
tanúsított szívós kitartásának köszönheto,
hogy a Keleti-tenger és a Dnyeszter között és a Romániával
való elozetes béke után ujabban a Dnyeszter és a
Fekete-tenger között nincsen már lövészárok.”
Igen, ahogy Stöger-Steiner közös hadügyminiszter mondta,
„A mi számunkra a háború Keleten valójában
véget ért.”
Ráadásul ez a béke nem csupán egy kis lélegzetvételhez
juttatta a háborúba belefáradt Monarchiát, hanem
jogos elégtétellel is töltötte el a vezeto politikusokat.
A románokkal 1918. május 7-én a Cotroceni-palotában
aláírt béke után Az Ujság elégedetten
állapíthatta meg: A mai nap „a mi gyozelmünknek és
az entente-hatalmak vereségének betetozését jelenti.
Románia 1916. augusztus 27-én abban a biztos reményben
fogott fegyvert ellenünk, hogy könnyuszerrel megszállja egész
Erdélyt és elorenyomul a Tisza völgyéig. Abban a szerepben
tetszelgett magának, hogy o adja a kegyelemdöfést Ausztria-Magyarországnak.
És az alattomos betörés óta még két
esztendo sem telt el és Románia kénytelen volt békét
kérni és a békét oly feltételek mellett megkötni,
a melyek Magyarországnak garancziát nyujtanak egy ujabb román
betörés ellen.” Az Alkotmány hasonlóképp
vélekedett: A béke „nagy öröm és nagy elégtétel
a szövetséges népeknek, de kétszeresen az Magyarországnak,
melyet legközvetlenebbül érintett a román háború.
A román árulást íme megtoroltuk és egyúttal
a gyozelem jogán és a történelmi igazság erejével
biztosítottuk jövonket, érdekeinket is.”
Kis túlzással talán úgy is lehetne fogalmazni, hogy
ekkor úgy tunhetett: Magyarország a maga részérol
megnyerte a rá kényszerített háborút. Ahogy
Tisza István gróf, a képviseloházi többséget
vezeto Munkapárt befolyásos vezére mondta: „A világháborúnak
a kiinduló pontja egy egyenesen a monarchia és különösen
a magyar nemzet integritása és léte ellen irányított
gonosz merénylet volt és hogy ezt vissza tudtuk verni és
integritásunkat, jövo fejlodésünket biztosítani
tudtuk, ezt nagymértékben köszönhetjük annak az
óriási eronek, melyre ebben az eropróbában szövetségesünknél
találtunk.” Igen, 1918 tavaszán úgy látszott,
sikerült a szerb és román irredenta, valamint a náluk
is hatalmasabb orosz hódító törekvések méregfogát
kihúzni. Amikor 1918 áprilisában a theresienstadti fegyházban
meghalt Gavrilo Princip, terrorista tettére Az Ujság megkönnyebbült
felszabadultsággal tekinthetett vissza: „Arra törekedett,
hogy a monarchiát pusztulásba döntsék és megtegye
az elso lépést Nagy-Szerbia megalkotása felé. Az
azóta történtek alaposan ráczáfoltak a balga
látomásaira.” 1918 tavaszán Nagy-Szerbiának
a körvonalai se nagyon látszottak, az egész ország
a központi hatalmak megszállása alatt állt, és
Belgrád – legalábbis a Pesti Hírlap kissé
talán elfogultnak tetszo beszámolója szerint – kezdett
magához térni a háborús csapásokból,
és nyugatias jellegu, jól szervezett, jólétben élo
város lett a Monarchia igazgatása alatt.
A világháború keleti frontjának megszunése
Magyarország szempontjából annyit jelentett, hogy „leggonoszabb
ellenségünk, az orosz harmadrendu és nem aktív hatalommá
süllyedt és hogy déli szomszédaink sorsát mi
intézzük el érdekeink szerint”, azaz a központi
hatalmak szabad kezet kaptak Kelet-Közép-Európa és
a Balkán sorsának intézésére, és saját
érdekeik és belátásuk szerint tölthették
be a cári birodalom összeomlásával keletkezett hatalmi
urt. Vagyis éppen a magyar állam integritására töro
szomszédokat sikerült legyozni és – ekkor legalábbis
valóban úgy tunt – nemcsak hosszú idore veszélytelenné
tenni, hanem önálló politikai akaratukat paralizálva
a központi hatalmak érdekeinek is alávetni. Ezt biztosították
a legyozött ellenséggel kötött békeszerzodések,
mindenekelott a breszt-litovszki, illetve a Magyarországot közvetlenebbül
érinto bukaresti, amely a Kárpátokban egy keskeny területsávot
is a Monarchiához (azaz zömmel Magyarországhoz) csatolt,
hogy egy esetleges újabb támadás során stratégiai
elonyhöz juttassa a védekezo magyarokat. Mind a bécsi, mind
a budapesti sajtó ugyanis bizonyos óvatos várakozással
figyelte a románok viselkedését. A Budapesti Hírlap
arra figyelmeztetett, hogy a békeszerzodés ellenére nem
szabad azt hinni, hogy „ezentúl békében és
barátságban kívánnak élni a szerzodo felek.
Ahol évtizedeken át hivatalosan és tervszeruen felszított
gyulölet ég a lelkekben, mohó kívánsága
a szomszéd földjének”, ott békét kötni
lehet, de valódi békét teremteni nem. „Mi bosszúállást
nem hirdettünk. Megtorlást nem kívántunk” –
fejtegette a konzervatív napilap, – de garanciákat igen.
A katolikus Alkotmány sajtószemléjében kitért
a Neues Wiener Tagblatt cikkére, amelyben óvtak attól a
hiedelemtol, hogy az eddigi hutlen ellenség mostantól rögtön
hu barát lesz. Bár a támadásért a fo felelosséggel
tartozó Bratianut eltávolították, még mindig
az o szelleme munkál, hiszen Románia csak azért kötötte
meg a békét, mert reméli, hogy a központi hatalmak
veresége után a világbéke-kongresszus a bukaresti
békét kifordíthatja jelenlegi formájából.
A németországi Volkszeitung szintén idézett véleménye
ezt azzal egészítette ki, hogy Románia a káoszba
fulladó Oroszországtól megszerezheto Besszarábia
megkaparintásáért cserébe volt hajlandó elviselni
a súlyos feltételeket, hiszen így a bukaresti békével
okozott veszteségek már megérik Romániának.
(Ezen a véleményen volt a Budapesti Hírlap is.)
Az óvatosság és elorelátás kemény,
bár nem teljesíthetetlen békefeltételekben öltött
testet, ugyanakkor a román nyersanyagok kiaknázásában
a Monarchiának osztoznia kellett a német igényekkel. Persze,
a román betörést is német segítséggel
tudtuk leküzdeni, és a hangzatos lapvéleménynek –
„… nekünk Németország szövetsége
nélkül pusztulnunk, Németországnak pedig a miénk
nélkül összetörnie kellett volna” – sokkal
inkább volt igaz az elso fele, mint a második. Ezzel együtt
a Monarchia sokkal jobban állta a sarat, mint azt a háború
elott bárki gondolta volna. Ne feledjük, a sokkal erosebbnek, sokak
által egyenesen legyozhetetlennek tartott cári birodalom ekkorra
már nem csupán vereséget szenvedett, hanem darabjaira hullott
szét, és a véres polgárháború káoszába
süllyedt. Ehhez képest az a tény, hogy a többfrontos
harcra kényszerített, megroggyant Monarchia mind jobban rászorult
a német segítségre, még olyan áron is elfogadhatóbbnak
tunt, hogy a közösen kiharcolt gyozelmek után a béke
gyümölcseibol a németek kapják a nagyobb, értékesebb
részt. A Monarchia létezett, még ha egyre jobban német
függésbe került, különösen pénzügyeit
tekintve.
A Monarchia túlélte legveszedelmesebb ellenfelét, a nála
erosebb cári Oroszországot, legyozte balkáni támadóit.
Maga a vezérkari fonök is kénytelen volt hangsúlyozni,
hogy bár „vannak, akik azt hiszik, hogy a háború
legnagyobb része a mi számunkra befejezodött. Ezzel a tévhittel
nem lehet eléggé szembeszállni.” Az olasz front küzdelmei
mellett a délkeleti és északkeleti megszállt területek
is jelentos csapatokat igényelnek, mint ahogy a Balkán déli
részén is fenn kell tartani a vonalakat a görög határon.
Mindez katonai szempontból ekkor még elbírható tehernek
számított, ugyanakkor a politikai következmények sokkal
súlyosabbak voltak. Ahogy Czernin külügyminiszter mondta, az
angolok, franciák és amerikaiak éppen annyira a mi ellenségeink
is, mint a németek ellenségei, Strassburg egyenlo Trieszttel!
Ezek a figyelmeztetések bizony szükségesek voltak, hiszen
különösen a magyar közvéleményben úrrá
lett az a vélekedés, hogy számunkra a háború
véget ért, a nyugati küzdelmek sorsunkat nem befolyásolják.
Ahogy elemzésében Jászi Oszkár írta: „A
legtöbb ember immár véglegesnek tekinti a harctéri
helyzetet, és azt tartja, hogy az entente vagy legyozött, vagy a
legrosszabb esetben közömbös lett a mi szempontunkból.
Sem nem szoroz, sem nem oszt többé politikai számításainkban.”
Ám ha így állt a helyzet, akkor mi tartotta bent Magyarországot
a háborúban? Ha, mint kissé talán túlozva
írtuk, Magyarország már megnyerte a maga háborúját,
miért vett részt olyan küzdelmekben, amelyekhez semmilyen
szorosabb érdek nem fuzte? A válasz elso látásra
nagyon egyszeru: Magyarország nem volt független, külpolitikai
lépéseit önállóan meghozó állam,
hanem az Osztrák–Magyar Monarchia egyik feleként Ausztriára
is tekintettel kellett lennie, márpedig Ausztria még küzdött
a Piavénál. A kérdést azonban inkább úgy
érdemes feltenni, hogy a Monarchia miért folytatta a háborút,
amikor léte már szintén nem forgott veszélyben,
hiszen az olasz ellenség legfeljebb fontos határterületeit
akarta megszerezni. Ráadásul a harc egyre jobban kimerítette
a Habsburg-birodalmat, s az ellátási nehézségek
1918 elején sokszor válságos helyzetet teremtettek, különösen
az élelmiszer tekintetében behozatalra szoruló osztrák
területeken. Nos, az 1916 végén trónra lépo
Károly igyekezett is mindent megtenni a háború befejezése
érdekében, ám mind a központi hatalmak nyilvános
békeajánlatai, mind a fiatal uralkodó titkos tárgyalásai
kudarcot vallottak. Különösen az 1917-es Sixtus-kísérlet
kapcsán érdemes hangsúlyoznunk, hogy Károly hajlandóságát
a békére az olasz és a francia maximalista gyozelmi remények
miatt nem fogadták el. Olaszország, amelynek a Risorgimento óta
csak nagyhatalmi segítséggel sikerült Ausztriától
területeket elszakítani, ragaszkodott az 1915-ös londoni egyezményben
neki ígért területekhez, míg Franciaország
bízott abban, hogy ha sikerül a februári forradalommal demokratikussá
vált Oroszországot bent tartani a háborúban, és
ehhez még az 1917 áprilisában a világháborúba
bekapcsolódó Amerika katonai segítsége is megérkezik,
akkor nemcsak kompromisszumos, hanem gyoztes békére is lehetoség
lesz. Így a titkos osztrák ajánlatot elvetették,
s a háború folyt tovább.
1918 elejére ráadásul, mint láttuk, ellenségei
bukásával sokat javult a Monarchia helyzete, így nem sürgeto
kényszer és az összeomlástól való félelem
diktálta már elsosorban a békevágyat, hanem a háború
folytatásának értelmetlensége. A világháború
ekkor már egyáltalán nem Magyarország ügye
volt, Ausztriáé is alig, ellenben a Németország
és a nyugati hatalmak közötti véres színjáték
új felvonáshoz érkezett. A nyugati front küzdelmeit
1918 elején a korábbi évekhez képest más
eroviszonyok és megváltozott esélyek jellemezték.
Bár a termés betakarítására és a megszállt
területek biztosítására jelentos csapatokat kellett
keleten hagyni, az átcsoportosított hadosztályokkal a németeknek
1914 óta eloször sikerült enyhe létszámfölénybe
kerülni a nyugati fronton. Ez ugyan egy általános támadáshoz
csekély volt, ám Ludendorff váratlan, mindig más
helyekre összpontosított kisebb támadások révén
elért áttörésekkel szándékozott megtörni
a francia és angol eroket. Az 1918. március 21-én megindult,
Michael fedonevu offenzíva révén Arrastól délre
mintegy 60 km mélységu, 80 km széles területsávot
szerzett a támadó fél. Az április 6-án leállított
támadást azonban már 9-én követte Flandriában
a Georgette, amely elsosorban a britekre mért csapást, és
bár csak kisebb területeket sikerült elhódítani,
az antant tartalékait jelentosen kimerítette. Április végétol
több mint egy hónapig szüneteltek a komolyabb hadmuveletek
(ekkoriban szerepelt a sajtó tudósításaiban rendszeresen
a „Nyugaton a helyzet változatlan” cím), ám
május 27-én Soissons és Reims között nagy német
támadás indult, amelynek eredményeként 29-én
elfoglalták Soissonst, három oldalról körbezárták
Reimst, 31-én elérték a Marne folyót és ezzel
ismét mintegy 60 kilométernyire közelítették
meg a francia fovárost, akárcsak 1914 szeptember elején.
Éppen 1918. június elején tehát úgy tunt,
a németeknek komoly esélye van a végso gyozelemre. Igaz,
egyelore nem sikerült megtörniük az antant ellenállását,
de évek óta nem tapasztalt sikereket értek el, s az egyfrontossá
vált küzdelem is az o malmukra hajthatta a vizet. Nem meglepo tehát,
hogy a budapesti sajtó is élénk figyelemmel követte
a nyugati harcokat. A tudósítások a sorozatos német
harctéri sikerek mellett a párizsi pánikról is beszámoltak,
amelyet részben az ismét a fováros közelébe
jutó ellenség, részben a Párizst bombázó
német óriáságyú, „a kövér
Berta” okozott. A cikkek szinte egyöntetuen bizakodtak a németek
gyozelmében, és vitába szálltak azokkal az antant
érvekkel, amelyek a hamarosan megérkezo amerikai segítségben
bizakodtak, rámutatva arra, hogy „az amerikai ’megváltás’
nem egyéb üres illúziónál, azt maguk az amerikaiak
ismerik be közvetlenül, amikor mély sajnálkozással
konstatálják, hogy hajóépítkezésük
nagyon elmarad a papiroson kiszámított urtartalom mögött,
s amikor franczia tiszteket kérnek az amerikai csapatok kiképzésére.
Mikorra várhatják az amerikai milliós seregeket, ha a franczia
tisztek csak most indulnak majd Amerikába”? Így azután
Lloyd George, Orlando vagy Foch bizakodó szavai mind üresek, és
csak „A bunös lelkiismeret sóhajait akarják túlharsogni
s önmagukat belekábítani reménységükbe
és illúziókba, a melyek már rég szertefoszlottak.
Ki hiszi el nekik, hogy ok igazán bíznak még a katonai
diadalban? Kit ámíthatnak még az amerikai segítséggel?”
– tette fel a kérdést Az Ujság publicistája,
aki azt is kiemelte, hogy Lloyd George brit miniszterelnök Edinburgh-i
beszédében kénytelen volt elismerni: az amerikaiak segítsége
eddig csak 20 százalékban pótolja a kiesett oroszokat.
A német sikerektol a béke eljövetelét remélo
magyar lapok egyre hevesebben támadták a háború
meghosszabbodásáért legfobb bunbaknak kikiáltott
Clémenceau francia miniszterelnököt, amiért kemény
ellenállásra és kitartásra buzdítja övéit,
ahelyett, hogy belátná: nincs értelme a további
vérontásnak, és itt az ideje békét kötni.
Különösen 1918. június 4-i harcias képviseloházi
beszédét bírálták: szép eszme a végsokig
védeni a hazát, de további nyomorba és szenvedésbe
taszítani a végso gyozelemmel ámítva, miközben
a békére csak a zöld asztalnál nyílna lehetoség,
„ez több makacsságnál, ez egy öreg ember szadisztikus
hajlamainak orületté fokozódása” – írta
Az Ujság, míg a radikális Világ szerint a világ
megdöbbenten figyelte, ahogy „a konok aggastyán a gyulölet
és halál igéit prédikálja.”
Persze ami magyar szempontból látszólag érthetetlen
és zavaró volt, az a nyugatiak számára létkérdésnek
számított. Lloyd George pontosan fogalmazott Edinburgh-ban, amikor
Hindenburg és Wilson versenyfutásáról beszélt,
s azzal ösztönözte újabb erofeszítésekre
a harcolókat, hogy „A németek a háborút addig
nem akarják befejezni, amíg kosaruk annyira megtelt, amennyit
csak elbírnak. … Hogyan hihetjük, hogy a világ szabadságát
és biztonságát elnyerhetjük a porosz katonai hatalom
megtörése nélkül? Emlékezzünk meg arról,
hogyan járt az orosz demokrácia.” A központi hatalmak
hatalmas keleti gyozelme félelemmel töltötte el a nyugati szövetségeseket,
s megacélozta ellenállásukat, mert mindenképpen
el akartak kerülni egy „német békét”.
Ez volt a véleménye az amerikaiaknak is. „Legyozetlen Németországgal
lehetetlen a béke” – mondta Taft volt amerikai elnök
Philadelphiában, míg Wilson elnököt a breszt-litovszki
béke gyakorlatilag akadálytalan Reichstag-ratifikációja
gyozte meg arról, hogy a német háborús pártnak
nincs ellensúlya, csak egy Németország van, amelyet mindenképpen
meg kell törni.
A hatalmas küzdelembol kimaradó Magyarország számára
ugyanakkor a német gyozelem és az elhúzódó
háború egyaránt elképzelhetonek tunt. Bár
voltak mérsékeltebb hangok, amelyek óvatosságra
intettek, a többség már komolyan mérlegelte a német
gyozelem lehetséges következményeit. Annál inkább,
mert minden német hadi siker csak eltökéltebbé tette
a berlini vezetést abban, hogy nincs szükség kompromisszumos
békére, a háború folytatható és folytatandó
a gyozelemig. A német kereskedok negyedik együttes ülésének
üdvözlésére például Vilmos császár
azt válaszolta, hogy „A legutóbbi hónapok olyan sikereket
hoztak nekünk, amelyek jelentékeny mértékben befolyásolják
a világnak a közeli évtizedekben való fejlodését.
Ezek az események megerosítik az eros békéhez való
jogunkat, amely gyozelmesen nyitja meg a fejlodés és a szabadság
utján iparunk nagyszeru teljesítményeinek és a német
kereskedelemnek.” A katonai vezetoknél kevésbé harcias
Hertling kancellár is azt nyilatkozta, hogy „Még mindig
elég optimista vagyok és hiszem, hogy még ezidén
meglesz a béke.” Paasche, a Reichstag alelnöke szerint „Most,
amikor kelet felé már szabad kezünk van, sikerülni fog,
hogy nyugati irányban is megadjuk a dönto csapást. Az újabb
vérontásért nem mi vagyunk felelosek, hanem azok, akik
visszautasították békejobbunkat. Reméljük,
hogy csapatainknak rövid ido múlva sikerülni fog elérni
a tisztességes békét.”
A németek ugyan szavakban tisztességes békérol szóltak,
ám ez azt jelentette, hogy érdekeiket lehetoségeik határáig
érvényesíteni kívánták. Erre az összefüggésre
a magyar sajtó nem németbarát része is rámutatott.
A Világ szerint „igen érdekes tünet …, hogy Hindenburg
fényes nyugati gyozelmei hogyan befolyásolják azoknak gondolkozását,
akik a birodalmi gyulés tavaly júliusi békerezolúcióját”
megalkották, s akkor még nem kívántak annexiót.
Azóta liberális és centrumpárti képviselok
nyíltan vallják, hogy „azóta megváltoztak
a viszonyok, ma már a rezolúciót is másképp
kell érteni. Liberális professzorok, akik nemrégen még
a megegyezéses békét hirdették, ma a stratégiai
biztonság szükségét tudományosan alapozzák
meg.” A megegyezéses békében reménykedo lap
keseruen állapította meg, hogy bár „A német
birodalomgyulés egyelore nem tagadta még meg nyíltan a
híres békerezolúciót, de a német közvélemény
minden ismeroje állítja – és minden jel azt mutatja
– hogy egy-két hatalmas gyozelemnek kell csak jönnie nyugaton
és a békerezolúciót, amelyet megszavazói
közül külön-külön már többen megtagadtak,
a birodalomgyulés hivatalosan is el fogja temetni.”
A magyar sajtó alapján úgy tunik, a politikai elit komolyan
készült arra, hogy a német vezetésu Európában
képzelje el Magyarország jövojét. Még a németbarátsággal
nem vádolható Világ is eljátszott a gondolattal,
milyen lenne a német uralom alá kerülo kontinens helyzete.
Bár hangsúlyozták, hogy nem valószínu egy
ilyen megoldás, fantáziaképként felvázolták,
hogy a teljes katonai gyozelem nyomán a németek elfoglalják
egész Franciaországot, az angolok hadseregük töredékeit
tudják csak átmenekíteni Angliába. Mindez persze
az olasz és a balkáni frontra is kihat: az olaszok Tripoliszba
húzódnak vissza, a briteket kiverik Mezopotámiából.
Amerika késon érkezik és nem is tud hol partra szállni,
mert minden kikötoben a központi hatalmak ágyúi fogadják
oket. Ezzel a kontinensnek mi, a tengereknek az antant lenne az ura, s a háború
átalakulna cethal és elefánt küzdelmévé.
Ez már gazdasági háború lenne, a tengeri blokád
és a búvárhajó-blokád küzdelmével,
amely nagyon hosszú ideig is eltarthatna, hiszen Európa is megélne
önmagában, meg a világ is Európa nélkül.
A szándékosan eltúlzott kép mellett persze realistább
hangok is voltak. Általában jellemzo volt az a vélekedés,
hogy a háború után a béke tulajdonképp egyfajta
gazdasági háborút, két nagy gazdasági és
kereskedelmi blokk rivalizálását hozza majd, s ezek közül
a német vezetésu közép- és kelet-európai
blokkhoz tartozna a Monarchia és benne Magyarország is. Ennek
elokészítését a németek egyébként
is nagy energiákkal kezdték meg. Bár Naumann felvetése
a közép-európai vámszövetségrol nem valósult
meg, a Sixtus-ügy 1918. áprilisi kipattanásának terhe
alatt görnyedezo Károly a Kettos Szövetség elmélyítésének
követelése elol 1918. május 12-i spai látogatása
során nem zárkózhatott el. Bár a részletes
tárgyalások tulajdonképpen csak elkezdodtek, az világos
volt, hogy az általános európai helyzetet lényegesen
módosítani fogja a németek és a Monarchia szorosabb
együttmuködése, amelyet a háború utáni
idokre is ki akartak terjeszteni.
A szövetség megerosítése a központi hatalmak
két nagyhatalma között azt jelentette, hogy gyakorlatilag megszunt
annak lehetosége, hogy az antant különbékére
vegye rá a Monarchiát. Ennek megfeleloen a nyugati hatalmak számára
a hír csalódást keltett, és a németek fölényének
további növekedését látták a megerosített
szövetségben. A tárgyszeruen huvös angol reakcióktól
eltéroen a francia és olasz sajtó fölháborodva
fogadta a hírt: „Oroszország, Románia, Szerbia után
– Ausztria!” „A legujabb és legnagyobb német
gyarmat” és hasonló címekkel ellátott írásokban
a német világuralmi célok újabb bizonyítékát
látták a két központi hatalom közeledésében.
Hiába hangsúlyozták német oldalról is a majdani
szerzodés defenzív és elsosorban gazdasági természetét,
Franciaországban mindenki úgy látta, hogy „Ausztria-Magyarország
sorsa immár ténylegesen és megdönthetetlenül
a német birodalom sorsához van kapcsolva, hogy Ausztria-Magyarországnak
a szövetségbol való kikapcsolására többé
gondolni sem lehet”. A brit Morning Post szerint a szövetség
a dualista monarchia romlásához fog vezetni. „Német
gyozelem esetén Ausztria-Magyarország ’apanage’-a
lesz Németországnak, amely így Európa leghatalmasabb
állama lesz. Ha pedig Németországot vereség érné,
megaláztatásában Ausztria-Magyarországnak is osztoznia
kellene s a maga részérol súlyosan kellene megfizetni ezt
a szent szövetséget” – jósolták, de erre
a hangra Magyarországon a német gyozelmek idején kevéssé
figyeltek.
A szövetség elmélyítésének kérdése
a magyarországi sajtót is alaposan felélénkítette.
A kommentárokban különvált a németbarát
többség és a pacifistának mondott baloldal értékelése.
A konzervatív lapok üdvözölték a hírt és
a világháború eseményei természetes folyományának
tekintették. Az Ujság például az elozményeket
keresve megállapította: „Az orosz czári birodalom
összeomlása, az uj államalakulatok, melyek nyomában
támadtak, a pánszlávizmus állandó veszedelmének
elhárulása vagy legalább csökkenése, a balkáni
helyzet megváltozása, az olasz és román szövetséggel
tett tapasztalatok: mind csupa oly fordulat, mely a szövetségi szerzodés
revízióját indokolja s uj alap- és irányelvek
érvényesülését teszi kívánatossá.”
A Budapesti Hírlap a központi hatalmak megosztására
irányuló antant szándékok meghiúsulását
ünnepelte a két császár döntésében:
„amikor ellenségeink legszorongatottabb napjaikat élik;
amikor közönségük kezdi a hitét és a türelmét
veszíteni, amikor recseg a színpad Clemenceau és Lloyd
George alatt egyaránt”, a szövetség elmélyítésének
híre az antant vezetok fülébe zúgja: lasciate ogni
speranza!
A jobboldali lapok élesen bírálták a fanyalgó
hangokat, és rámutattak arra, hogy mennyire zsákutcás
a pacifista körök gondolkodása. „A magyar paczifista
rémképeket fest és lelkesedést gyilkoló czinizmussal
mondja: nézzétek, ha a központi hatalmak gyoznek, Anglia
és Amerika blokírozná Európát és nem
lenne szenünk, nem lenne búzánk, zsírunk, olajunk,
szövetünk, ásványunk. Tehát ne gyozzünk,
veressük meg magunkat? És ha megvertek, akkor lesz szenünk,
lesz zsírunk, szövetünk és olajunk? Wilson, Lloyd George
és Clémenceau irgalmasabb lesz hozzánk, ha ok gyoznek le
minket, mint hogy ha mi gyozzük le oket?” A Budapesti Hírlap
Károlyiék németellenes és antantbarát állásfoglalását
képtelen és groteszk, gyakorlati politikának is lehetetlen
felfogásnak minosítette. „Mint ideális állásfoglalás
vagy koncepció … magyar szempontból annyira immorális
és olyan belátástalan, sot vak, hogy az ember ámulva
áll meg a magyar észnek ilyen meghibbanása mellett.”
A cikk logikusan igazolta, hogy a kérdés az, hogy vagy tartsuk
fenn a háború után is a javunkra formált háborús
szövetséget, vagy keressünk más – azaz logikusan
antant – szövetségest. A szerzo elismerte, hogy „nem
kecsegteto dolog oly nagy úrral egy tálból enni cseresznyét,
mint a német. De elvégre, ha szövetkezni kell, legfeljebb
más és valamivel kisebb urat kell e végbol megkörnyékeznünk,
és cseresznye dolgában alkalmasint azzal sem járnánk
jobban.” Mondhatná valaki, hogy nem is kell nekünk szövetséges,
de tudjuk, hogy az antant a világháború alatt már
azon tanácskozott, hogy a háború után is szövetkezve
marad és folytatja a gazdasági harcot Közép-Európa
ellen. Erre kell készülnünk, és ezt nem lehet úgy,
hogy mai szövetségesünktol is izoláljuk magunkat! Azt
senki nem gondolhatja, hogy az antant majd belénk szeret a háború
után! Oroszország osztrák tartományokat, magyar
vármegyéket akart elvenni. A nyugati hatalmak Romániának
Erdélyt, Szerbiának Dél-Magyarországot ígérték,
Olaszországnak pl. Fiumét. Nem ötletszeruen, hanem évek
hosszú elokészíto munkájával, titkos szerzodésekkel.
„Ezek a kis ragadozók odaadták magukat az antantnak eszközeiül.
Szerencsére, mint fegyvert kiütöttük oket (szövetségeseink
segítségével) ellenségeink kezébol. Mit gondol
vajon Károlyi és tábora: ezek legyenek a mi szövetségeink
háború után? Vagy a gazdáik, a kik már egyszer
eladták nekik a borünket?” A békére készülnünk
kell – összegezte véleményét a cikkíró,
s ehhez szövetségre van szükség. A becsület, az
érdek és a józan ész is azt kívánja,
hogy azokkal kell szövetkezni, akikkel vállvetve harcoltunk a világháborúban,
s nem azzal, akik a háború elott prédának dobott
oda minket és rágalmazta hírünket – hozta meg
ítéletét a konzervatív napilap.
A hagyományos függetlenségi párti németellenességhez
képest a polgári radikálisok szellemi vezére, Jászi
Oszkár színvonalasabb és mérsékeltebb kritikát
adott a német szövetség elmélyítésérol.
Megítélése szerint „Nincsen ma a magyarság
lelki életében nyugtalanítóbb probléma, mint
az, mely Németországhoz és a németséghez
való viszonyunkra vonatkozik a háború után”,
mert akármilyen véget is ér a harc nyugaton – látható,
hogy Jászi sem számolt a németek teljes összeomlásával!
–, „a gyozelmes Németország továbbra is a mi
nagy kérdésünk marad. S minél jobban növekszik
Németország katonai fölénye a harctereken, minél
ellenállhatatlanabbá válik akarata a gazdasági szervezés
terén, minél teljesebben érvényesül a német
diplomácia a külpolitikában, annál több nyugtalanság
és aggodalom észlelheto a magyarság legszélesebb
köreiben, melyek állami függetlenségünket, gazdasági
érdekeinket, sot kulturális egyéniségünket,
mi több, demokratikus fejlodésünket is féltik a hatalmas
szövetséges egyre gyarapodó szupremáciájától.”
Bár Jászi óvott a német veszély eltúlzásától,
némileg magát mentegetve azt is hangsúlyozta, hogy míg
1915-16-ban a Mitteleuropa-koncepció idején még „defenzív
háborút viseltünk az autokrata Oroszországgal szemben”,
addig ma a paralizált Oroszország mellett „a németek
hatalmas offenzívát folytatnak a nyugaton”, ezért
a kisebb nemzetek nem nézhetik fatalista nyugalommal, milyen szerepet
fog majd játszani túlságosan hatalmas szövetségesük
az európai koncertben. Ezért a cikkben Magyarország demokratikus
átalakításáért emelt szót.
1918-ban a demokratikus reformok ügye Magyarországon mindenekelott
a választójogi kérdés körül csúcsosodott
ki. 1917-1918-ban szinte mindvégig ez a téma uralta a hazai sajtót,
s idonként még a világháborús eseményeket
is háttérbe szorította. Mivel a szellemi és társadalmi
elit uralmát a magyar és nemzetiségi tömegektol félto
konzervatív körök szemében az általános
választójog elfogadhatatlan volt, így ez a kérdés
valóban vízválasztóvá lehetett a magyar belpolitikai
életben. Más megközelítésben viszont ez volt
a korszak legkoncepciózusabb konzervatív államférfijének,
Tisza Istvánnak az Achilles-sarka, és valóban, 1917 tavaszán
a választójog bovítésének ürügyén
sikerült megbuktatni. Ám pártja, a Nemzeti Munkapárt
szilárdan követte az ellenzékbe, s így a 67-es és
mérsékelt 48-as politikusokból megalakult kisebbségi
kormány többnyire ki volt szolgáltatva Tisza akaratának.
Tisza úgy vélte, nem a világháború kellos
közepén a legidoszerubb a választójogi reform, annál
is inkább, mert az 1913-ban elfogadott új törvényt
a gyakorlatban még ki sem próbálták. Tisza hívei
ezért a választójogi vitát csak a hatalom megszerzéséért
folyó harc során felhasznált ürügynek tekintették,
amelyért elsosorban ifj. Andrássy Gyula gróf csoportját
ostorozták. Ezért míg egyfelol konzervatív alapon
igyekeztek mérsékelni az uralkodó által is szorgalmazott
bovítést (Ausztriában 1906 végétol általános
férfi választójog volt), addig másfelol azt szerették
volna, ha a kérdés minél elobb lekerül a napirendrol,
hogy a háború idején annál életbevágóbb
ügyeknek engedjen teret. Ahogy a Budapesti Hírlap fogalmazott: miközben
Magyarország európai kérdések központjában
áll, kimeríto harc közepette, egy leromlott valutától
szenvedve, akkor a politikusok a választójoggal csinálnak
kormányválságokat! „Igazán, csak a jó
Isten vigyáz ránk.”
Tisza táborával szemben Andrássy – és a hozzá
csatlakozó Apponyi – hívei komolyan gondolták, hogy
szükség van demokratikus választójogi engedményekre,
hogy a baloldali tömegmozgalmakat kordában lehessen tartani. Andrássy
érvelése szerint egy jelentosebb bovítés bebizonyítaná,
hogy a történelmi osztályok nem ellenségei a néptömegeknek,
és ezzel az egész kérdés lekerülhetne a napirendrol,
hogy a valóban fontos témákra lehessen rátérni.
A baloldali pártok ellenben kifejezetten saját potenciális
híveik politikai jogokkal való felruházása érdekében,
tehát fo célként és primer politikai eszközként
fogták fel a demokratikus választójog kérdését.
Parlamenti képviselet híján azonban mind a szociáldemokraták,
mind a polgári radikálisok ki voltak szolgáltatva a politikai
élet hullámverésének, és 1918 tavaszára
elkeseredetten kellett tapasztalniuk, hogy a konzervatív tábornak
sikerült olyannyira megkötni az eredetileg a demokratikus választójog
jelszavával harcba induló kormány kezét, hogy az
már nagyon távol állt eredeti elképzeléseiktol.
Jászi pontosan látta, hogy a csata elveszett, hiszen legfobb szövetségesük,
a fiatal uralkodó is a Sixtus-botrány okozta politikai bénultságtól
szenvedett. Hiába állt ki mellette vezércikkben is, a király
sem tudta megakadályozni a szavazásra jogosultak körének
újabb és újabb szukítését, mert nem
merte feloszlatni a munkapárti többségu parlamentet. Jásziék
látták, hogyan függnek össze a külpolitikai és
belpolitikai változások: „A béke ügye reménytelenebbnek
látszik, mint az egész elmúlt esztendoben bármikor
és a békeellenes erok felülkerekedése meghozta a belso
politikában is a haladásellenes erok lelkes összefogását
és gyozelmes felülkerekedését” – írta
a Világ május elsején.
Az európai eroviszonyok eltolódása az osztrák-német
szociáldemokratákat is visszahúzódásra kényszerítette:
május 31-én kiadott közleményükben kijelentették,
hogy „a jelen pillanat nem kedvezo a nagyobb munkabeszüntetésekre.
A birodalmi értekezlet ezért felhívja a munkásokat,
hogy a jelen pillanatban kerüljék el a nagyobb munkabeszüntetéseket”,
nehogy a munkásság, erejét túlbecsülve harcképtelenné
tegye magát a bizonyosan bekövetkezo kedvezo fordulat idejére.
A magyarországi szociáldemokraták is visszavonulót
fújtak, s osztrák testvérpártjához hasonlóan
a Népszava is elismerte, hogy most a reakciónak van konjunktúrája,
de bizakodott a kedvezo fordulatban. Jászi nagyívu – bár
kissé doktriner – elemezésben fejtegette, miként
is függ össze a magyarországi választójog ügye
a Monarchia alkotmányos válságával és a szélesebben
vett közép-európai kérdéssel. Ez utóbbival
kapcsolatban megállapította, hogy eredetileg három megoldás
volt elképzelheto. „1. A Monarchia feloszlik és romjain
a német, az orosz és olasz befolyási kör fog osztozkodni,
lényegileg orosz hegemónia alatt. 2. A Monarchia kiállja
a vihart, s egy nagynémet koncentráció vezetése
alatt a német imperializmus közbenso képlete lesz a Balkán
és Eloázsia felé. 3. A Monarchia nemcsak kiállja
a vihart, de saját belso fejlodési törvényei szerint
úgy a német birodalomtól, mint Oroszországtól
függetlenül egy demokratikus konfederációba fogja tömöríteni
úgy a dunai, mint a balkáni népeket, s így meg fogja
akadályozni akár a német, akár az orosz imperializmusnak
egyoldalú túltengését. Emez eshetoségek közül
a háború eddigi folyása az elsot lehetetlenné tette.
Ellenben a második és a harmadik alternatíva körül
tombol tulajdonképpen a mai világháború” –
jelentette ki Jászi.
Amint Bécsben a német vagy a szláv erok, amint Berlinben
a szövetséget elmélyíteni akarók illetve az
azt ellenzok kerekednek felül, úgy hat mindez a magyar választójogra
is – vélekedett. „A német kurzus általában
a dualizmus konzerválására és a szlávok fékentartására
törekedvén, a dolgok természeténél fogva a
magyar demokráciát valami sötétbe ugrásnak
tekinti azzal a biztos renddel szemben, melyet neki a régi feudalizmus
és a vele szövetséges bankokrácia nyújt.”
Bár a németeket is sok tekintetben zavarja a magyar közjogi
ortodoxia, de azt „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”
alapon el tudják fogadni. „Ellenben a szláv felfogások
erosbödése mindig hajlamos a magyarországi demokratikus törekvések
iránt, mert tole várja a dualista alkotmány megrepesztését,
hisz addig, amíg a magyar feudalizmus és a német burzsoázia
összetart, a statusquo megváltoztatása alig képzelheto
el.”
Hasonlóképp, amikor a monarchia erossé és autonómmá
tétele van napirenden, akkor az államférfiak a népek
önrendelkezési elvérol szavalnak, mert ez a poliglott állam
csak ezen az alapon lenne elképzelheto. Ez jár együtt a választójog
bovítésének igényével, mert a magyar gróf
és bankár ellenében lehet csak remélni ezen újabb
külpolitikai iránynak a más népekre nézve is
kedvezobb bevezetését. „Viszont amikor a nagynémet
hegemónia alatt megszervezendo Középeuropa gondolata lép
elotérbe, természetesen a választójogellenes és
antidemokratikus kurzus válik irányadóvá, mivel
a dualista kiegyezés alkalmasabb keretnek látszik a nagynémet
expanzió biztosítására, mint Ausztria szláv
többségével való megegyezés” –
fejezte be fejtegetéseit a polgári radikális gondolkodó.
Ha volt is jó néhány elfogult, sot téves meglátás
Jászi gondolatmenetében, abban minden bizonnyal igaza volt, hogy
a német hadi sikerek (és persze a demokratikus reformokat korábban
támogató uralkodó politikai bénultsága) áttételesen
a konzervatív dualista elitet erosítették. Ennek számos
jele volt, amelyre a jobboldali sajtó örömmel fel is figyelt.
A világháborút követo években látványos
politikai szerephez jutó Ulain Ferenc egész vezércikket
szentelt annak, hogy szerinte a német lapokban kedvezore változott
Magyarország megítélése, s ezért a német
Vossische Zeitungban a nem éppen magyarbarát hírében
álló és korábban nagyosztrák nézeteket
hirdeto Alexander Redlich professzornak „Nem Centralparlamentrol, hanem
magyar erorol, nem Nationalitäten Gleichheitrol, hanem magyar vezetésrol
kell írnia. Íme, április mozgalmas eseményei eléggé
nyilvánvalóvá tették, hogy a monarkiában
a politikai átcsoportosítás szükségessé
vált. Az uralkodóra nézve eloállott az a kényszeruség,
hogy azokra a tényezokre támaszkodjék, a melyek ugy magának
a monarkiának, valamint elso sorban a német birodalomnak legbiztosabb
támasztékai arra nézve, hogy a monarkiában tiszta
és egyenes politikai irányzat érvényesüljön.
Ez a biztosíték csak úgy volt elérheto, hogy ha
a monárkiában a politikailag konszolidáltabb állam
lép elotérbe és ha ebben az államban a legerosebb
párt, helyesebben a legerosebb férfi ismét szóhoz
jut. A monarkiában vezetni hivatott eros Magyarország fogalma
azonban elválaszthatatlan módon összefügg Tisza István
gróf vezetésével”. Ulain tehát a közeljövoben
a németek és a Monarchián belül vezeto szerepre jutó
magyarok dominanciáját prognosztizálta.
A németeket azonban nem csupán a bevált és kipróbált
elittel szemben oly gyakran megfigyelheto hatalompolitikai kényelem és
megszokás vezette a magyarbarátsághoz. Magyarországot,
a magyar politikai elitet joggal tartották évtizedek óta
a németbarát politika megbízható támogatóinak,
s ez nem csupán Tisza, hanem a vele belpolitikai taktikai kérdésekben
szembekerült Andrássy vagy Apponyi esetében is teljes mértékben
igaz volt. Ifj. Andrássy Gyula gróf egy 1916-os müncheni
eloadásában kifejtette: „nem ismerek Európában
két olyan egymástól vérben, traditióban teljesen
független tényezot, amelynek érdekazonossága olyan
világos lenne és már annyi sok történelmi eseményben
testesült volna meg, mint a németet és magyart és
nincs egy olyan nemzet sem, mely oly biztos barátja lehet a németnek,
ha bizalommal viseltetik iránta. […] Ez az érdekközösség
olyan nagy és világos, hogy legtöbbnyire még a magyar
oppositióra is kiterjed” – vélekedett a Kettos Szövetség
megalkotójának fia, s véleményét a kevés
számú németellenes politikus egyike, a Károlyi Mihály
pártjához tartozó Batthyány Tivadar gróf
is osztotta. Andrássy lapja egyenesen oda nyilatkozott, hogy „A
magyar-német barátság a legerosebb szála a köteléknek,
mely monarkiánkat a német birodalomhoz s uralkodónkat a
hagyományos szövetségi politikához fuzi.”
Való igaz, a dualista konstrukcióval alapjában véve
elégedett magyar hatalmi elit (és persze az ekkoriban már
gyengüloben lévo osztrák-németek) helyett nem is nagyon
tudott volna kire támaszkodni Németország. Az ausztroszláv
föderalizmust és trializmust egyaránt gátoló
dualista berendezkedés a cseheket egyre hevesebb oppozícióba
kényszerítette, melyhez 1918-ra a Monarchia többi szláv
népe is többé-kevésbé csatlakozott. Prágában
rendszeressé váltak a nacionalista, sot, olykor nyíltan
antant-barát tüntetések, és a csehek a délszláv
ellenzékkel is mind szorosabb kapcsolatokat építettek ki.
Április 14-én a rendorség elobb feloszlatott egy gyulést,
ahol a német császárt is bírálták,
majd a résztvevok a Vencel térre vonultak. Menet közben egy
fogadónál Radic horvát képviselo az erkélyrol
üdvözölte az ot ünneploket. A kivonuló rendoröket
kozáporral fogadó és Masarykot élteto tömeget
végül lovas rendorökkel kellett feloszlatni, s a rend csak
lassan állt helyre. Május 16-án, a cseh nemzeti színház
alapkoletételének 50. évfordulóján: Kramár,
Radic és Moraczewski lengyel képviselo is beszélt, s a
cseh politikust a tömeg vállaira vette, mert kijelentette, hogy
a cseheknek ki kell tartania, mert követeléseikkel egyetért
az egész világ. Május 20-án este ismét nagy
tüntetés volt a Vencel téren, s a rendorség többször
közbeavatkozott, eltávolítva Korošec és Krek
délszláv képviselok arcképét. A csehek megbízhatatlansága
ráadásul a frontokon is szembeszöko volt, s a cseh kötelékek
kollektív árulásával is tele voltak a lapok.
A megbízhatatlanná vált szlávságot sem Németország,
sem Károly nem tekinthette támaszának, így ismét
elotérbe került a dualizmus kezdeti idoszakának ausztriai
német és magyarországi magyar dominanciája. Ennek
jegyében a császár kemény szavakkal ítélte
el a Monarchia egységének megbontására töro
délszláv terveket, amit a magyar sajtó azonnal üdvözölt
is: „A király válasza azt jelenti, hogy a dualizmus meg
nem bolygatható.” Aktivizálódtak az ausztriai németek
is, és bécsi tanácskozásukon határozatban
követelték „az állami terület szorosabb összefoglalását,
az állam egységének hangsúlyozását
és elsosorban a német nyelvnek államnyelvvé való
ünnepies kijelentését.” Ragaszkodtak az Adriához
való kijárathoz, és kijelentették, hogy „a
cseh-tót autonómia érdekében végzett agitációt
a leghatározottabban le kell törni. Végül egyhangúlag
elhatározták, hogy megalakítják az egész
Ausztriára szóló német néptanácsot.”
Ahogy tehát Németország nem nagyon tudott másra
támaszkodni a Monarchia nemzetei közül, úgy a Sixtus-ügyben
megingott huségu Monarchia számára is azt igyekeztek bizonygatni,
hogy nekik is a németekkel való minél szorosabb együttmuködés
a leheto legjobb megoldás. Nem kisebb személy, mint maga Alfred
von Tirpitz írt errol cikket a Budapesti Hírlapba. Mivel a nyugalmazott
foadmirális érvei éppen a szövetség elmélyítése
körüli viták során láttak napvilágot,
cikkének jelentosége aligha becsülheto túl. A német
vezeto elismerte, hogy látszólag Anglia és a Monarchia
között semmilyen érdekellentét nincsen, így elképzelheto
a békés egymás mellett élés a tengeri nagyhatalommal,
ezért egy különbékére vonatkozó brit ajánlatot
akár a német kapcsolatok meglazítása árán
is érdemes lenne megfontolni. Ám felhívta a figyelmet arra
is, hogy a Monarchián belüli nemzetiségek közül
a csehek, a délszlávok, és részben a lengyelek is
azt gondolják, hogy a Monarchia más iránya nekik jobb lenne,
mint a jelenlegi németbarát irány, és ha ezek mentén
a Monarchia szétbomlana, az gazdasági értelemben ezeknek
a kisebb területeknek a teljes eljelentéktelenedését
vonná maga után. Tirpitz szerint ez még a nagyobb méretu
Magyarország esetére is áll, hiszen ezen területek
jelentosége és gazdasági fejlodésének záloga
a közösségben rejlik, amelyet kiegészít a Németországhoz
fuzo kötelék. „A román békekötésben
s más egyéb megoldásokban, a melyek ezt követni fogják,
a Balkánon ma már világosan kezdenek kibontakozni ama kilátások
körvonalai, melyek a monarkiának kínálkoznak. Ezek
csak Németországgal való szövetséggel voltak
fölidézhetok, s Magyarország és Ausztria gazdasági
lökoereje és terjeszkedési lehetosége a Kelet felé
a szövetség révén meg fog kétszerezodni”,
mint ahogy belso gazdasága is meg fog izmosodni a német kapcsolatok
révén – jövendölte a német politikus. Elismerte
azt is, hogy a békekötéskor a Monarchia játszhatna
kiegyenlíto szerepet Anglia és Németország között.
De arra is rámutatott, hogy az adriai térségben Anglia
saját tengeri szupremáciája érdekében gátolni
fogja a Monarchia tengeri terjeszkedését. Mivel pedig a háborús
tapasztalatok birtokában a Habsburg-birodalom kénytelen ragaszkodni
az adriai dominanciához, és ehhez az angol tengeri zsarnokság
letörése nélkül nem juthat hozzá, ezért
továbbra is rá lesz utalva Németországra, amelynek
ráadásul éppen ez a helyzet adja meg a Monarchia különös
értékét. Ugyanis egyrészt a Balkán és
az Adria felé jelent fontos kapcsolatokat, másrészt a Földközi-tengeren
általa lehet csapást mérni az angolokra.
Megállapítható tehát, hogy a németeknek érdekében
állt a Monarchián belüli relatív magyar fölény.
Miben is állt volna ez? Eloször is abból, hogy a Habsburg-birodalom
közös ügyeinek intézésében a korábbinál
nagyobb mértékben érvényesültek volna a magyar
szempontok. Ennek a leglátványosabb és azonnal szembeötlo
jeleiként 1918 tavaszán a bécsi udvari hivatalok élére
sorra kaptak kinevezést magyar állampolgárok. A legfontosabb
természetesen Burián István közös pénzügyminiszter
elolépése volt közös külügyminiszterré.
Ráadásul a bukaresti békét követoen grófi
ranggal is megjutalmazott magyar politikus a Sixtus-ügy következményeit
vállalni kényszerülo Czernint követte. Azt a Czernint,
akit még 1916 végén, a koronázását
megelozo napokban nevezett ki Károly – éppen a Tisza István
akaratának túlzott érvényesítojének
tartott Burián helyére. Ismételt kinevezése tehát
nem csupán személyes elégtételnek számított,
hanem az ot ajánló Tisza csillagának emelkedését
is jelezte. Ehhez képest látszólag jelentéktelen,
ceremoniális poszt volt az elso foudvarmester tisztsége, ám
az egészségi okokból felmentését kéro
Hohenlohe-Schillingfürst Konrád herceg utóda a Habsburg-udvar
történetében elso ízben lett magyar arisztokrata,
gróf Hunyady József. A német nyelvu horvát lap,
az Agramer Zeitung német lapvélemény alapján meg
is jegyezte, hogy „Az uralkodó környezete most túlnyomóan
magyar, a kik a monarkia sorsát Magyarország üdve szerint
irányítják. Naivitás volna föltenni, hogy az
udvari méltóságok csak udvari dolgokkal foglalkoznak. Németországban
ez okból a legnagyobb figyelemmel kísérik azok személyét,
akik az uralkodónak közvetlen és állandó környezetében
tartózkodnak.”
Az efféle érzékeny közjogi gesztusokra mindig sokat
adó magyarok felé tett udvariasságnak értékelhetjük
azt is, hogy június elején a király tudatta Zichy Aladár
gróffal, szeptemberben reményei szerint „nem lesz akadálya
annak, hogy családommal hosszabb tartózkodásra Gödöllore
menjek.” A lojális Alkotmány sietett is megjegyezni, hogy
a király öröme „a magyarság szívében
viharos visszhangra fog találni és mindenütt a legnagyobbfokú
lelkesedéssel fogják fogadni ezt a királyi elhatározást.”
Károly ekkoriban általában is igyekezett a magyaroknak
kedveskedni. Amikor 1918. május 7-én ismét miniszterelnökké
nevezte ki Wekerlét (nem mellékesen ez a választójogi
reformmal kapcsolatos kompromisszumot is jelentette!), a kinevezo kéziratban
„a magyar nemzeti állam kiépítésérol”
beszélt, ami a magyarországi nemzetiségekkel, de akár
Béccsel szemben is a magyar nacionalista nyelvezet egyik kulcsfogalmának
számított. Ráadásul olyan feladatként említette
ezt, mint ami „reánk”, tehát a nemzetre és
a királyra közösen hárul. Nem csoda, ha a királyi
kézirat még a Károlyi-pártban is lelkes fogadtatásra
talált, s rögtön felidézték, hogy a királynak
a világháborúban a magyar nemzet volt a legszilárdabb
támasza, hiszen a magyarok között nem akadt áruló.
Károlynak ez az 1918 tavaszi „magyarbarát fordulata”,
mint láttuk, természetesen a körülmények kényszeríto
erejének volt tulajdonítható. Mindazonáltal Magyarországnak
a Habsburg-birodalmon belül a világháború során
valóban megnövekedett a súlya. Elsosorban azért, mert
a háborús viszonyok, különösen a brit blokád
következtében lehetetlenné vált tengerentúli
kereskedelem miatt felértékelodött a magyar élelmiszer-termelés,
és a magyar fölösleg a központi hatalmak ellátásában,
de különösen az e tekintetben meglehetosen kiszolgáltatott
Ausztria élelmezésében kulcspozícióba juttatta
az ipari szempontból még nem túl fejlett államot.
Ez a békeidoben nem is remélheto, váratlan gazdasági
fegyver felerosítette azoknak a hangját, akik Magyarország
gazdasági önállóságát sürgették,
s a kedvezo viszonyokra alapozva külön vámterületet és
védovámokkal is támogatott iparfejlesztést követeltek.
A függetlenségi dogmák alapján megfogalmazott, s a
mezogazdasági hadikonjunktúra múlékonyságát
észlelni nem képes óhajok mellett a valós helyzethez
igazodó, s az ország gyakorlati mezogazdasági érdekeit
védo állásfoglalások is ezt az izmosodó magyar
öntudatot jelezték. Magyarország gazdasági önrendelkezésének
biztosítása és a magyar élelmezési politika
önállóságának védelme számított
ekkoriban a megoldandó konkrét feladatnak. Az Ujság például
leszögezte, hogy „a jövoben sem vagyunk hajlandók sem
gazdasági önrendelkezési jogunkat, sem népünk
élelmezési igényeinek biztosítását
figyelmen kívül hagyni.” Ez a gazdasági patriotizmus
a máskülönben internacionalista alapon álló Népszavától
sem volt idegen: elobb Porosz- és Bajorország hozza létre
az egységes élelmezési területet, s csak azután
csatlakoztassanak minket! – háborgott a szociáldemokrata
lap.
Különösen a németekkel elmélyítendo szövetséggel
kapcsolatos tárgyalások során nyílt lehetoség
a magyar érdek önálló megfogalmazására.
Magyarország tekintélyét és súlyát
jelezte, hogy ezeken a tárgyalásokon az osztrákokkal egyenrangú
félként szerepeltek a magyar szakemberek és politikusok.
A német tervek szerint a közép-európai gazdasági
egységbe az oroszoktól elszakadó keleti területeket
is integrálták volna, s ez a magyar szakemberek és politikusok
azonnali élénk tiltakozását váltotta ki.
A már említett badeni tanácskozásokon a magyar eloadó,
dr. Nagy Ferenc hangsúlyozta, hogy egyfelol ugyan Németországgal
közösen akarjuk az új orosz állammal a barátságos
viszonyt elmélyíteni, bizonyos érdekellentét van
abban, hogy Ukrajna, Oroszország és Magyarország is agrárállam,
ezért nem lenne jó, ha a majdani együttmuködés
keretében mindenki vámmentesen hozhatná be az ottani agrártermékeket,
miközben velünk szemben a németek továbbra is vámokat
vetnének ki. A németek határozottan képviselt gazdasági
törekvéseivel szemben mind Tisza, mind Wekerle miniszterelnök
felemelte a szavát. A képviseloházban 1918. június
5-én váratlanul napirend elott felszólaló munkapárti
vezér kiemelte, hogy a szövetség üdvözlendo tartalmasabbá
tétele csak független államok nemzetközi jogi érintkezéseként
képzelheto el. Elismerte, hogy a legmélyebb tartalmat gazdasági
téren nyerheti a szövetség, de a részt vevo felek
szuverenitásának és termelési feltételeinek
épségben tartására feltétlenül ügyelni
kell. Ragaszkodott ahhoz, hogy a szövetségnek a Monarchia és
különösen Magyarország pénzügyi támaszául
kell szolgálnia. Azt is alaptételnek tekintette, hogy a szövetségre
lépo terület a magyar agrárterményekre nézve
ne veszítse el import terület jellegét, nehogy a német
piac megnyitásával még azt az elonyt is elveszítsük
a kelet-európai agrártermékek minden bizonnyal csak fokozódó
versenye miatt, amit eddig az osztrák piac birtoklása jelentett.
Magyarországra nézve a németekkel való gazdasági
szövetség csak akkor elonyös és akkor lehetséges,
ha nem jelenti egy olyan területbe való beolvadásunkat, melynek
agárfölöslege van – szögezte le Tisza. Ez mind a
német, mind az osztrák mezogazdaság számára
hiba volna, számunkra ellenben egyenesen katasztrofális következményekkel
járna, ezért a magyar államnak vétójogot
kell biztosítani arra nézve, hogy hármunkon kívül
ki csatlakozzék az új szövetséghez, s e vétójoggal
Ausztriának és Magyarországnak külön-külön
is rendelkeznie kell. Tisza hangsúlyozta, hogy a tárgyalások
sikerében oszintén reménykedik, de becsületes nyíltsággal
kell azokat lefolytatni. Így például Németország
nem kívánhatja, hogy mondjuk, Románia kedvéért
a magyar mezogazdaság kizsákmányoltassa magát. Ezért
rá kell mutatnunk, hogy ez gazdasági és politikai okokból
is milyen káros volna, és a németeknek éppen Magyarország
gazdasági erosítése áll érdekében,
„mert a megelégedésben rejlik a szövetségesek
valódi életképességének legbiztosabb garancziája.”
Ha így lesz, a magyar közvélemény túlnyomó
többsége lelkesen fogja támogatni a szövetséget
– fejezte be nagy jelentoségu beszédét a képviseloházi
többség vezetoje, melynek legfobb gondolataihoz Wekerle is csatlakozott.
A formálódó gazdasági együttmuködés
vitás részletei mellett a közép- és kelet-európai,
valamint a balkáni térség államhatalmi viszonyai
és területi kérdései is élénken foglalkoztatták
1918. június elején a magyar közvéleményt.
A szorosabbra fuzendo német – osztrák-magyar kapcsolatok
megvitatása során ismét felmerült, hogy a papíron
már függetlenné vált Lengyelországot csatolják
a Monarchiához perszonáluniós kapcsolatban. Ez azonban
alapjaiban befolyásolta volna a dualista szerkezet érzékeny
egyensúlyi viszonyait. Nem volt közömbös, hogy harmadik
közjogi egységként kerülne a Habsburgok jogara alá
a Galíciával egyesítendo egykori Kongresszusi Lengyelország,
avagy Ausztria részévé lenne. Az elso esetben ugyanis a
magyarok érthetoen követelték, hogy nekik se legyen kevesebb
önállóságuk, ami a gyakorlatban a dualizmus rendszerének
perszonáluniós kapcsolattá lazítását
jelentette volna. A második esetben viszont a Monarchia két fele
közötti megbolygatott paritás helyrebillentésére
kellett volna törekedni, amelyet a földrajzi viszonyok alapján
a délszláv kérdés valamilyen újragondolásával
oldhattak volna meg. Felmerült egy nagyhorvát megoldás a
Szent Korona égisze alatt, vagyis Bosznia, Dalmácia és
Horvátország egyesítése Magyarország (nyilván
csak formális) fosége alatt. A horvátoknak gyakorlatilag
teljes önállóságot biztosító „szubdualista”
megoldás mellett létezett egy másik elgondolás is,
amely Boszniát a horvátokéhoz hasonló módon,
de tolük külön kapcsolta volna a Szent Koronához. Mint
ismeretes, 1918 oszéig nem jutottak dulore ebben a rendkívül
szerteágazó és kényes kérdéskomplexumban.
A már 1914 elott is a Monarchia fennhatósága alatt álló
tartományok, illetve a széthullott Orosz Birodalomtól elszakadó
lengyel területek újjászervezésén túl
a Balkán délebbi viszonyaira is rávetült a figyelem,
amikor Károly és Zita Szófiába, majd Konstantinápolyba
látogatott május végén. Turi Béla, az Alkotmány
publicistája az ilyenkor szokásos udvariasságon is túlmutatva
ismerte el Bulgária megnövekedett jelentoségét, és
egyenesen a bolgár állam és a Monarchia közös
feladatául szabta, hogy a Balkán soha többé ne lehessen
Európa puskaporos hordója. Az oszmán birodalom, mint a
németek érdeklodésének fo tárgya a britektol
elszenvedett közel-keleti vereségek ellenére képes
lesz a túlélésre, mert az orosz lidércnyomás
elmúlt fölüle – jelentette ki a szerzo. A katolikus lap
úgy vélekedett, hogy az uralkodói látogatás
a monarchia földrajzi és demográfiai helyzetébol következo
keleti történelmi hivatásának egyértelmu jelzéséül
szolgál, s „Magyarországnak, mint a kettos monarchia súlypontjának
e hivatásban még közvetlenebb a szerepe. A turáni
gondolathoz kapcsoló ereje is erre predesztinálja.” A látogatás
tehát Turi szerint „nem is csak a háborús jelennek,
hanem a jövo békéjének szól. Mintha itt lett
volna az ido, hogy megrajzolják legalább fobb vonásokban
a jövo képét. Egy békekonferencia csak kitölteni
lesz hivatva e kereteket.” Ennél is messzebb ment a Monarchia és
ezen belül Magyarország balkáni befolyásának
propagálása terén a Pesti Hírlap. A liberális
nacionalista lap szerint a királyi pár diadalmas fogadtatását
az teszi érthetové, hogy a háború során megmutattuk
„érces eronket” és „katonai felsobbségünket”
„mindenfelé szemmel láthatóvá” tettük,
ugyanis „a balkán vidéke a történelmi századok
folyamán oly hírben állott, hogy ott csak a kemény
ököl és vasmarok, csak a fegyveres gyozelem tündöklése
tudott bármi hatalomnak barátnál és ellenségnél
állandó elismerést biztosítani.” A látogatás
is annak bizonyítéka a Pesti Hírlap szerint, hogy „a
mi hatalmunk […] a dolgok természetes rendjének kialakulása,
a történelmi fejlodés belso törvényének
elévülhetetlen igazsága. Meg kell érteniök az
irányadó tényezoknek ott lenn is, nálunk is, hogy
csak ugy, mint a Hunyadiak korában, most is a huszadik század
határtalan perspektíváinak megnyíltán Magyarországot
illeti meg a vezetés a Balkán népeinek uj sorakozása
elott.” Ennek eszközeként üdvözölte a cikkíró
a tervezett közös magyar-bolgár határt, hiszen „a
Balkánon oly népekkel voltunk eddig a szomszédi folytonos
érintkezés viszonyában, amelyeknek primitív nemzeti
öntudata mindig a megférhetlen becsvággyal és különösen
a mi megraboltatásunk gondolatával volt összekapcsolva. Évtizedek
óta tisztában lehettünk azzal, hogy Szerbia, mint a hódító
orosz imperializmus nyomorult kuvasza, állami integritásunk husából
szeretné koncát kiszaggatni. Viszont tisztában lehettünk
azzal is, hogy az ifju Bulgáriát uj fejlodésének
legigazibb érdeke és a közös turáni származásnak
némi sejtelmes hagyománya a mi oldalunkra hajlítják.”
Ezért célunk egy olyan tartós balkáni szövetség
kialakítása kell legyen, mely elosegíti barátaink,
Bulgária és Törökország fejlodését,
és „hagyományos ellenségeinket állandó
fegyelmezés korlátai közé szorítsa.”
Körvonalaztuk tehát azt a jövoképet, amelyrol két
évvel a trianoni békediktátum elott, és kevesebb
mint négy hónappal a Monarchia végso veresége elott
a budapesti lapokban lehetett olvasni. A németek által uralt Közép-
és Kelet-Európában a Balkán és esetleg lengyel
és kisebb ukrán területek kerülhettek volna a Monarchia
érdekszférájába, miközben Magyarországnak
a csehek és szerbek, de talán az egész osztrák birodalom
rovására megnott volna a jelentosége. Persze mindezt a
német birodalom egyértelmu vezeto szerepe mellett, és Berlinnel
szoros szövetségben, ám saját érdekeinken éberen
orködve kellene elképzelnünk. A németek hatalmi túlsúlyának
durvább vagy enyhébb érvényesítésétol
függoen lett volna ez a Közép-Európa a magyarság
számára kedvezobb vagy hátrányosabb, mint az 1914-es
viszonyok. Az azonban bizonyos volt, hogy ennek a formálódó
új rendnek az elofeltétele a német gyozelem, vagy legalábbis
a közép- és kelet-európai változásokba
beletörodo kompromisszumos béke Nyugat-Európában.
Ám éppen erre nem mutattak hajlandóságot az antant
hatalmak. Sot, kedvezotlenné vált európai hatalmi helyzetükben
és katonai csapások által szorongatva igyekeztek „az
ellenséget ott támadni meg, ahol az nézetük szerint
a leggyöngébb. A fel nem szabadított nemzetiségek
római kongresszusa csehek, tótok, románok és olaszok
részvételével, az Angliában Ausztria-Magyarország
feldarabolására irányuló új propaganda mérföldjelzoi
annak a törekvésnek, mely a közép-európai blokkot
nemzeti forrongások révén akarja szétrobbantani”
– jelezte a Világ bécsi tudósítójának
„egy jól értesült, vezeto állásban levo
diplomatánk”, aki huvös racionalitással jósolta
meg, hogy a közeljövoben „Ausztria-Magyarország ellen
igen intenzív és jól megszervezett politikai offenzívára
lehetünk elkészülve. A cseheket, tótokat, lengyeleket,
jugoszlávokat és egyéb nemzetiségeit Ausztriának
és Magyarországnak csillogó reményekkel fogják
biztatni.” A románokat és oroszokat meg azzal igyekeznek
majd ismét harcra buzdítani, hogy a rájuk kényszerített
békeföltételeket veszik majd revízió alá.
Valóban: a brit, a francia és az olasz kormányfok részvételével
tartott június 3-i versailles-i haditanácson abban állapodtak
meg, hogy a szövetségesek egyik hadicéljának tekintik
a lengyelek, a csehek és tótok, valamint a délszlávok
önálló államának megteremtését.
Ehhez Lansing amerikai külügyminiszter is csatlakozott.
Láthatjuk tehát, hogy a budapesti lapok olvasói is értesülhettek
azokról a tendenciákról is, amelyek utóbb kulcsszerepet
játszottak a Monarchia széthullásában. Ám
sem ok, sem a vezeto körök nem vették komolyan ezeket a jeleket,
mert egyrészt bíztak abban, hogy a nemzetiségek fellázítására
irányuló antant törekvések „esetleges kellemetlenségeit
és bajait el fogjuk viselni, azok múló hatásúak
lesznek.” Logikusan jelentették ki, hogy van okuk a bizakodásra,
mert „az ellen távol van határainktól és a
siker velünk van”, így a politikai propaganda-kampánnyal
szemben is meg fogjuk állni a helyünket. Másrészt
talán nem is gondolták, hogy az antant következetesen alkalmazni
fogja ezt a korábban a nagyhatalmi politikában mellozött
eszközt. A „rab nemzetek” felszabadításának
szépen hangzó szólamáról könnyu volt
kijelenteni, hogy csupán a kettos mérce propagandisztikus alkalmazásáról
van szó, hiszen például az ír kérdés
esetében az angolok, vagy a lengyelek számára tengeri kijáratot
követelo, ám ugyanezt Ausztriától megtagadó
olaszok viselkedése során bizony túl nagy volt a támadási
felület. És ami a legfontosabb lehetett, a The Nation címu
folyóirat véleményével egyetértve nyilvánvalónak
tunt, hogy „az ántánt diplomáciája bizonyára
nem szándékozik a háborút a cseh-tótok és
a délszlávok kedvéért meghosszabbítani. Ha
elkövetkezik a tárgyalások órája, minden mellékes
háborús célt elejtünk.” Márpedig a közvetlenül
Párizst fenyegeto német támadások idején
elképzelhetetlen volt, hogy a briteket vagy különösen
a franciákat Lengyelország és Csehország sorsa jobban
érdekelné saját hazájuk jövojénél.
„A versaillesi határozatoknak … nagyon elméleti értékük
van és biztosak lehetünk abban, hogy amidon a Marnet kell védeni,
az entente keveset gondol a Visztulára” – nyugtatta meg olvasóit
a Világ.
Összességében tehát megállapíthatjuk,
hogy 1918 májusában és június elején még
nem volt annyira egyértelmu és magától értetodo
a központi hatalmak veresége, a Monarchia széthullása
és a történelmi Magyarország feldarabolása.
Ekkor ezzel még csak mint a legkedvezotlenebb és nem túl
valószínu forgatókönyvvel számoltak. Az optimista
hangokat tehát ez magyarázza inkább, és nem a máskülönben
számos részletkérdésben igazolható politikai
vakság és rövidlátás. Ugyanakkor észre
kell venni azt is, hogy Magyarországnak – és tulajdonképpen
az egész Monarchiának – ekkorra már nem nagyon maradt
eszköze ahhoz, hogy saját sorsát érdemlegesen befolyásolja.
A németek gyozelmétol vagy vereségétol függött
szinte minden. A kérdés ezért nem is annyira az 1918-as
vezetok felelosségének megállapítása lehetne,
hanem annak vizsgálata, hogy nem azok viselik-e a történelmi
felelosség fo terhét az ország széthullásáért,
akik ebbe a helyzetbe kormányozták Magyarországot. „Ne
vidd azon pontra a nemzetet, melyrol többé a jövonek nem lehet
mestere!” – írta Kossuth híres Kasszandra levelében.
Valóban: a kiegyezésbol következett a Magyarország
számára sok elonyt jelento dualista rendszer védelmezése,
ebbol pedig a Monarchia fenntartásában érdekelt Németországgal
kötött Kettos Szövetség. Mindez azonban közel negyven
évvel korábban, egészen más európai hatalmi
helyzetben történt, s a németek és a Monarchia egymáshoz
viszonyított ereje is kedvezobb arányt mutatott még. Deák
és Andrássy nem tehetett arról, ami évtizedekkel
haláluk után történt, legfeljebb azoknak a politikusoknak
a részleges felelosségét érdemes firtatni, akik
a kialakított struktúrákat az idoközben bekövetkezo
változásokhoz nem tudták vagy nem akarták hozzáigazítani.
Ez azonban már egy másik tanulmány témája
lehetne.
„Mialatt a nyugat legerosebb államai az uj világrész
segítségével birkóznak Németországgal
s a véres küzdelmek elérték tetofokukat, azalatt a
központi hatalmak szépen csöndben tárgyalgatnak az összes
keleti kérdésekben. Mire a nagy általános békekonferencia
összeül, mi már a Kelet és a Balkán problémáit
mind megoldottuk s befejezett tényekkel állunk majd az entente
elé” – jövendölte a világháború
lezárásáról 1918. június 5-i számában
a Pesti Hírlap. Két évvel késobb azonban minket
állítottak kész tények elé, s az 1920. június
5-i lapok gyászkeretes írásaikban arról számoltak
be, hogy a Párizs melletti Nagy-Trianon palotában a magyar kormány
képviseletében Benárd Ágoston és Drasche-Lázár
Alfréd aláírták a történelmi Magyarország
feldarabolását szentesíto békeszerzodést.
Két év hosszú ido, de ilyen óriási és
ennyire tragikus fordulat ritkán történik meg két
esztendo leforgása alatt. Vagy nem is volt szó fordulatról
s a trianoni katasztrófához vezeto út mérföldkövei
már 1918 júniusában is látszottak, csak nem vették
észre oket a kortársak? Tudjuk: a történelmi Magyarország
felbomlása hosszú, a történészek többsége
szerint elkerülhetetlen folyamat következménye volt. Az oszmán
birodalommal vívott háborúk demográfiai pusztításai
Magyarország etnikai összetételét alapjaiban változtatták
meg, s a modern nacionalizmusok korszakába Szent István birodalma
úgy lépett be, hogy lakosságának csak kisebbik fele
volt magyar anyanyelvu. A hagyományos hungarus-tudatot mindinkább
felváltották az etnikai tartalmú nacionalizmusok, s a magyar
államhatalom ráadásul sok esetben az elvárható
politikai lojalitáson túl érzelmi és nyelvi asszimilációt
is megkövetelt volna a magyarországi kisebbségektol. A XX.
század elejére a Magyarországon magát mind kevésbé
otthonosan érzo, s politikai törekvéseiben gátolt
nemzetiségi elitjeink hangadó része a magyar állammal
szemben ellenséges ausztriai és külföldi eroknél
keresett támogatást. Amikor pedig a világháborús
vereség hatására az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlott,
a romokból új, magukat nemzetállamoknak deklaráló
országok jöttek létre, területükhöz csatolva
több millió magyart is, mind a mai napig komoly érzelmi,
kulturális, politikai és gazdasági problémákat
okozva mindannyiunknak.
Utólag minden egyértelmunek és világosnak látszik.
De akkor miért volt ennyire bizakodó a Pesti Hírlap publicistája?
Nem látta a közeledo viharfelhoket? Igaz volna az utókor
szigorú ítélete, miszerint politikai és szellemi
elitünk nagy többsége csúfosan megbukott a történelmi
vizsgán? Igaz volna, hogy az országot 1918-ban vezeto politikusok
és értelmiségiek vakok voltak meglátni a lényeget?
Ahogy a mintegy másfél évtizeddel késobb visszaemlékezo
újságíró, Kun Andor fogalmazott: „Mi, ama
kor emberei, itthon még mosolyogtunk a ’Massaryk nevu cseh tanár’
okvetetlenkedésein, és sajtónk kétszer sem jegyezte
fel Beneš (akit akkor még Beneschnek írtunk) nevét
s dehogy is álmodtuk, hogy mily végzetes szerephez jutnak majd…
[…] Ej dehogy is gondoltuk akkor még, hogy a monarchiát
szétrobbantás fenyegeti, hiszen Lloyd George fennen hangoztatta,
hogy ’az osztrák-magyar monarchia megsemmisítése
nem tartozik hadicéljaink közé’ és mikor Geszten
Tisza Istvánnak Jancsó Benedek megmutatta azokat az irredenta
térképeket, amelyeket a hódító hadsereg talált
Bukarestben, még e beavatott és államférfiúi
képességu Tisza is jóízuen mosolygott. ’Csak
nem hisz ily ostobaságokban, hiszen akkor Geszt is román lesz?’
És az lett!” Eltekintve attól, hogy Geszt ma is Magyarországhoz
tartozik, fontos kérdés, hogy miért nem vették észre,
illetve miért nem vették komolyan a sokasodó jeleket akkori
vezetoink. Tanulmányunkban erre keressük a választ az 1918
tavaszán Budapesten megjelent néhány fontosabb napilap
cikkeinek segítségével.
Ahogy gazdasági, politikai és kulturális értelemben
is Budapest volt az ország központja, úgy a fovárosi
sajtóirodalom volt a legfejlettebb, hiszen 1918-ban a Duna-parti nagyvárosban
164 magyar, 27 német, 8 román, 7 szlovák és 6 más
nyelvu hírlap jelent meg. Ez az országban megjeleno 1303 hírlap
közel hatoda volt, és a fontosabb politikai lapokat nem csak Budapesten,
hanem szerte az országban olvasták. Így bízvást
állíthatjuk, hogy a fovárosi lapok elsodlegesen alakították
az országos közvéleményt, s a magyar közgondolkodást
is jelentos részben reprezentálták. Tekintettel az igen
sokszínu és politikailag tagolt korabeli sajtóra, igyekeztünk
forrásainkat úgy összeválogatni, hogy minden pártárnyalat
képviseltesse magát. A politikai napilapok közül felhasználtuk
a Tisza-féle konzervatív Nemzeti Munkapárthoz közel
álló Budapesti Hírlapot és Az Ujságot; a
Károlyi-féle függetlenségi párt szócsövének
számító Magyarországot; a Magyar Hírlapot,
a 67-es liberális-konzervatív ifj. Andrássy Gyula gróf
lapját; a szociáldemokrata Népszavát; a katolikus
Alkotmányt; a szabadkomuves, polgári radikális Világot,
valamint a pártoktól független, de a fennálló
magyar szupremáciát lelkesen támogató Pesti Hírlapot.
Elemzésünkhöz az 1918. március és június
eleje közötti lapszámokat dolgoztuk fel, és elsosorban
arra voltunk kíváncsiak, hogy ha nem a közelgo katasztrófa
baljóslatú árnyai vetültek rá a kor cikkeire,
akkor milyen kérdéseknek szenteltek figyelmet, és általában
véve is hogyan ítélték meg Magyarország esélyeit
a világháborúban és utána.
1918 tavaszán már negyedik éve zajlott az a küzdelem,
amely minden korábbinál nagyobb veszteségeket okozott a
hadviselo feleknek. Ez volt az a háború, amely minden eddiginél
nagyobb energiák mozgósítását követelte
meg a társadalom szinte minden tagjától, és bár
az államok vezetoi a gyors (és persze gyoztes) háború
ígéretével küldték harcba fiaikat, 1918-ban
már nem volt „égetobb kérdés a világon,
mint a mindenkinek agyában megfészkelodött, ezer gondtól
kísért kérdés: mikor lehet már béke,
meddig tarthat a háború.” Hiába vonultak önként
hadba 1914 nyarán még lelkes tízezrek, 1918 tavaszára
ez lett „a világ eddigi legnépszerutlenebb háborúja”.
Ám hiába vált mind általánosabbá a
békevágy, még mindenki hosszan elhúzódó
harcokkal számolt. Az olasz frontot megjáró Lord Northcliffe
például hat éven át tartó küzdelmet
prognosztizált, H. G. Wells egy 1920-ra jövendölt általános
katonai lázadástól várta a harcok befejezodését,
míg az év tavaszán a londoni felsoházban Lord Curzon
kijelentette, hogy a brit kormány szerint a háború legalább
1919-ig fog tartani.
Ugyanakkor Magyarország számára a háború
1918 tavaszára már kevésbé jelentett súlyos
terhet, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia ekkor gyakorlatilag már
csak Olaszország ellen harcolt. Az 1915-ben legyozött Szerbia, a
bolsevik hatalomátvétel következtében széthulló
Oroszország és a szintén különbékét
köto Románia már nem szerepelt a hadviselo felek között.
Jogosan állapíthatta meg a Monarchia vezérkari fonöke,
az amúgy erdélyi szász származású
Arz tábornok, hogy „… a világháborúban
beállott hadihelyzet… a mi számunkra olyan jó, mint
még soha. Keleten helyreállott a béke. Oroszország
szét van szaggatva és védelemre képtelen, mely csak
a cári birodalomra nézve mindenestül szerencsétlenül
lefolyt háborúnak következményeként képzelheto,
a középhatalmak hadseregei által felmorzsolt és megrendített
orosz hadsereget megsemmisítette, a szövetséges seregek soha
nem lankadó támadó kedvének és egy sokszoros
túleroben levo ellenséggel szemben való védelemben
tanúsított szívós kitartásának köszönheto,
hogy a Keleti-tenger és a Dnyeszter között és a Romániával
való elozetes béke után ujabban a Dnyeszter és a
Fekete-tenger között nincsen már lövészárok.”
Igen, ahogy Stöger-Steiner közös hadügyminiszter mondta,
„A mi számunkra a háború Keleten valójában
véget ért.”
Ráadásul ez a béke nem csupán egy kis lélegzetvételhez
juttatta a háborúba belefáradt Monarchiát, hanem
jogos elégtétellel is töltötte el a vezeto politikusokat.
A románokkal 1918. május 7-én a Cotroceni-palotában
aláírt béke után Az Ujság elégedetten
állapíthatta meg: A mai nap „a mi gyozelmünknek és
az entente-hatalmak vereségének betetozését jelenti.
Románia 1916. augusztus 27-én abban a biztos reményben
fogott fegyvert ellenünk, hogy könnyuszerrel megszállja egész
Erdélyt és elorenyomul a Tisza völgyéig. Abban a szerepben
tetszelgett magának, hogy o adja a kegyelemdöfést Ausztria-Magyarországnak.
És az alattomos betörés óta még két
esztendo sem telt el és Románia kénytelen volt békét
kérni és a békét oly feltételek mellett megkötni,
a melyek Magyarországnak garancziát nyujtanak egy ujabb román
betörés ellen.” Az Alkotmány hasonlóképp
vélekedett: A béke „nagy öröm és nagy elégtétel
a szövetséges népeknek, de kétszeresen az Magyarországnak,
melyet legközvetlenebbül érintett a román háború.
A román árulást íme megtoroltuk és egyúttal
a gyozelem jogán és a történelmi igazság erejével
biztosítottuk jövonket, érdekeinket is.”
Kis túlzással talán úgy is lehetne fogalmazni, hogy
ekkor úgy tunhetett: Magyarország a maga részérol
megnyerte a rá kényszerített háborút. Ahogy
Tisza István gróf, a képviseloházi többséget
vezeto Munkapárt befolyásos vezére mondta: „A világháborúnak
a kiinduló pontja egy egyenesen a monarchia és különösen
a magyar nemzet integritása és léte ellen irányított
gonosz merénylet volt és hogy ezt vissza tudtuk verni és
integritásunkat, jövo fejlodésünket biztosítani
tudtuk, ezt nagymértékben köszönhetjük annak az
óriási eronek, melyre ebben az eropróbában szövetségesünknél
találtunk.” Igen, 1918 tavaszán úgy látszott,
sikerült a szerb és román irredenta, valamint a náluk
is hatalmasabb orosz hódító törekvések méregfogát
kihúzni. Amikor 1918 áprilisában a theresienstadti fegyházban
meghalt Gavrilo Princip, terrorista tettére Az Ujság megkönnyebbült
felszabadultsággal tekinthetett vissza: „Arra törekedett,
hogy a monarchiát pusztulásba döntsék és megtegye
az elso lépést Nagy-Szerbia megalkotása felé. Az
azóta történtek alaposan ráczáfoltak a balga
látomásaira.” 1918 tavaszán Nagy-Szerbiának
a körvonalai se nagyon látszottak, az egész ország
a központi hatalmak megszállása alatt állt, és
Belgrád – legalábbis a Pesti Hírlap kissé
talán elfogultnak tetszo beszámolója szerint – kezdett
magához térni a háborús csapásokból,
és nyugatias jellegu, jól szervezett, jólétben élo
város lett a Monarchia igazgatása alatt.
A világháború keleti frontjának megszunése
Magyarország szempontjából annyit jelentett, hogy „leggonoszabb
ellenségünk, az orosz harmadrendu és nem aktív hatalommá
süllyedt és hogy déli szomszédaink sorsát mi
intézzük el érdekeink szerint”, azaz a központi
hatalmak szabad kezet kaptak Kelet-Közép-Európa és
a Balkán sorsának intézésére, és saját
érdekeik és belátásuk szerint tölthették
be a cári birodalom összeomlásával keletkezett hatalmi
urt. Vagyis éppen a magyar állam integritására töro
szomszédokat sikerült legyozni és – ekkor legalábbis
valóban úgy tunt – nemcsak hosszú idore veszélytelenné
tenni, hanem önálló politikai akaratukat paralizálva
a központi hatalmak érdekeinek is alávetni. Ezt biztosították
a legyozött ellenséggel kötött békeszerzodések,
mindenekelott a breszt-litovszki, illetve a Magyarországot közvetlenebbül
érinto bukaresti, amely a Kárpátokban egy keskeny területsávot
is a Monarchiához (azaz zömmel Magyarországhoz) csatolt,
hogy egy esetleges újabb támadás során stratégiai
elonyhöz juttassa a védekezo magyarokat. Mind a bécsi, mind
a budapesti sajtó ugyanis bizonyos óvatos várakozással
figyelte a románok viselkedését. A Budapesti Hírlap
arra figyelmeztetett, hogy a békeszerzodés ellenére nem
szabad azt hinni, hogy „ezentúl békében és
barátságban kívánnak élni a szerzodo felek.
Ahol évtizedeken át hivatalosan és tervszeruen felszított
gyulölet ég a lelkekben, mohó kívánsága
a szomszéd földjének”, ott békét kötni
lehet, de valódi békét teremteni nem. „Mi bosszúállást
nem hirdettünk. Megtorlást nem kívántunk” –
fejtegette a konzervatív napilap, – de garanciákat igen.
A katolikus Alkotmány sajtószemléjében kitért
a Neues Wiener Tagblatt cikkére, amelyben óvtak attól a
hiedelemtol, hogy az eddigi hutlen ellenség mostantól rögtön
hu barát lesz. Bár a támadásért a fo felelosséggel
tartozó Bratianut eltávolították, még mindig
az o szelleme munkál, hiszen Románia csak azért kötötte
meg a békét, mert reméli, hogy a központi hatalmak
veresége után a világbéke-kongresszus a bukaresti
békét kifordíthatja jelenlegi formájából.
A németországi Volkszeitung szintén idézett véleménye
ezt azzal egészítette ki, hogy Románia a káoszba
fulladó Oroszországtól megszerezheto Besszarábia
megkaparintásáért cserébe volt hajlandó elviselni
a súlyos feltételeket, hiszen így a bukaresti békével
okozott veszteségek már megérik Romániának.
(Ezen a véleményen volt a Budapesti Hírlap is.)
Az óvatosság és elorelátás kemény,
bár nem teljesíthetetlen békefeltételekben öltött
testet, ugyanakkor a román nyersanyagok kiaknázásában
a Monarchiának osztoznia kellett a német igényekkel. Persze,
a román betörést is német segítséggel
tudtuk leküzdeni, és a hangzatos lapvéleménynek –
„… nekünk Németország szövetsége
nélkül pusztulnunk, Németországnak pedig a miénk
nélkül összetörnie kellett volna” – sokkal
inkább volt igaz az elso fele, mint a második. Ezzel együtt
a Monarchia sokkal jobban állta a sarat, mint azt a háború
elott bárki gondolta volna. Ne feledjük, a sokkal erosebbnek, sokak
által egyenesen legyozhetetlennek tartott cári birodalom ekkorra
már nem csupán vereséget szenvedett, hanem darabjaira hullott
szét, és a véres polgárháború káoszába
süllyedt. Ehhez képest az a tény, hogy a többfrontos
harcra kényszerített, megroggyant Monarchia mind jobban rászorult
a német segítségre, még olyan áron is elfogadhatóbbnak
tunt, hogy a közösen kiharcolt gyozelmek után a béke
gyümölcseibol a németek kapják a nagyobb, értékesebb
részt. A Monarchia létezett, még ha egyre jobban német
függésbe került, különösen pénzügyeit
tekintve.
A Monarchia túlélte legveszedelmesebb ellenfelét, a nála
erosebb cári Oroszországot, legyozte balkáni támadóit.
Maga a vezérkari fonök is kénytelen volt hangsúlyozni,
hogy bár „vannak, akik azt hiszik, hogy a háború
legnagyobb része a mi számunkra befejezodött. Ezzel a tévhittel
nem lehet eléggé szembeszállni.” Az olasz front küzdelmei
mellett a délkeleti és északkeleti megszállt területek
is jelentos csapatokat igényelnek, mint ahogy a Balkán déli
részén is fenn kell tartani a vonalakat a görög határon.
Mindez katonai szempontból ekkor még elbírható tehernek
számított, ugyanakkor a politikai következmények sokkal
súlyosabbak voltak. Ahogy Czernin külügyminiszter mondta, az
angolok, franciák és amerikaiak éppen annyira a mi ellenségeink
is, mint a németek ellenségei, Strassburg egyenlo Trieszttel!
Ezek a figyelmeztetések bizony szükségesek voltak, hiszen
különösen a magyar közvéleményben úrrá
lett az a vélekedés, hogy számunkra a háború
véget ért, a nyugati küzdelmek sorsunkat nem befolyásolják.
Ahogy elemzésében Jászi Oszkár írta: „A
legtöbb ember immár véglegesnek tekinti a harctéri
helyzetet, és azt tartja, hogy az entente vagy legyozött, vagy a
legrosszabb esetben közömbös lett a mi szempontunkból.
Sem nem szoroz, sem nem oszt többé politikai számításainkban.”
Ám ha így állt a helyzet, akkor mi tartotta bent Magyarországot
a háborúban? Ha, mint kissé talán túlozva
írtuk, Magyarország már megnyerte a maga háborúját,
miért vett részt olyan küzdelmekben, amelyekhez semmilyen
szorosabb érdek nem fuzte? A válasz elso látásra
nagyon egyszeru: Magyarország nem volt független, külpolitikai
lépéseit önállóan meghozó állam,
hanem az Osztrák–Magyar Monarchia egyik feleként Ausztriára
is tekintettel kellett lennie, márpedig Ausztria még küzdött
a Piavénál. A kérdést azonban inkább úgy
érdemes feltenni, hogy a Monarchia miért folytatta a háborút,
amikor léte már szintén nem forgott veszélyben,
hiszen az olasz ellenség legfeljebb fontos határterületeit
akarta megszerezni. Ráadásul a harc egyre jobban kimerítette
a Habsburg-birodalmat, s az ellátási nehézségek
1918 elején sokszor válságos helyzetet teremtettek, különösen
az élelmiszer tekintetében behozatalra szoruló osztrák
területeken. Nos, az 1916 végén trónra lépo
Károly igyekezett is mindent megtenni a háború befejezése
érdekében, ám mind a központi hatalmak nyilvános
békeajánlatai, mind a fiatal uralkodó titkos tárgyalásai
kudarcot vallottak. Különösen az 1917-es Sixtus-kísérlet
kapcsán érdemes hangsúlyoznunk, hogy Károly hajlandóságát
a békére az olasz és a francia maximalista gyozelmi remények
miatt nem fogadták el. Olaszország, amelynek a Risorgimento óta
csak nagyhatalmi segítséggel sikerült Ausztriától
területeket elszakítani, ragaszkodott az 1915-ös londoni egyezményben
neki ígért területekhez, míg Franciaország
bízott abban, hogy ha sikerül a februári forradalommal demokratikussá
vált Oroszországot bent tartani a háborúban, és
ehhez még az 1917 áprilisában a világháborúba
bekapcsolódó Amerika katonai segítsége is megérkezik,
akkor nemcsak kompromisszumos, hanem gyoztes békére is lehetoség
lesz. Így a titkos osztrák ajánlatot elvetették,
s a háború folyt tovább.
1918 elejére ráadásul, mint láttuk, ellenségei
bukásával sokat javult a Monarchia helyzete, így nem sürgeto
kényszer és az összeomlástól való félelem
diktálta már elsosorban a békevágyat, hanem a háború
folytatásának értelmetlensége. A világháború
ekkor már egyáltalán nem Magyarország ügye
volt, Ausztriáé is alig, ellenben a Németország
és a nyugati hatalmak közötti véres színjáték
új felvonáshoz érkezett. A nyugati front küzdelmeit
1918 elején a korábbi évekhez képest más
eroviszonyok és megváltozott esélyek jellemezték.
Bár a termés betakarítására és a megszállt
területek biztosítására jelentos csapatokat kellett
keleten hagyni, az átcsoportosított hadosztályokkal a németeknek
1914 óta eloször sikerült enyhe létszámfölénybe
kerülni a nyugati fronton. Ez ugyan egy általános támadáshoz
csekély volt, ám Ludendorff váratlan, mindig más
helyekre összpontosított kisebb támadások révén
elért áttörésekkel szándékozott megtörni
a francia és angol eroket. Az 1918. március 21-én megindult,
Michael fedonevu offenzíva révén Arrastól délre
mintegy 60 km mélységu, 80 km széles területsávot
szerzett a támadó fél. Az április 6-án leállított
támadást azonban már 9-én követte Flandriában
a Georgette, amely elsosorban a britekre mért csapást, és
bár csak kisebb területeket sikerült elhódítani,
az antant tartalékait jelentosen kimerítette. Április végétol
több mint egy hónapig szüneteltek a komolyabb hadmuveletek
(ekkoriban szerepelt a sajtó tudósításaiban rendszeresen
a „Nyugaton a helyzet változatlan” cím), ám
május 27-én Soissons és Reims között nagy német
támadás indult, amelynek eredményeként 29-én
elfoglalták Soissonst, három oldalról körbezárták
Reimst, 31-én elérték a Marne folyót és ezzel
ismét mintegy 60 kilométernyire közelítették
meg a francia fovárost, akárcsak 1914 szeptember elején.
Éppen 1918. június elején tehát úgy tunt,
a németeknek komoly esélye van a végso gyozelemre. Igaz,
egyelore nem sikerült megtörniük az antant ellenállását,
de évek óta nem tapasztalt sikereket értek el, s az egyfrontossá
vált küzdelem is az o malmukra hajthatta a vizet. Nem meglepo tehát,
hogy a budapesti sajtó is élénk figyelemmel követte
a nyugati harcokat. A tudósítások a sorozatos német
harctéri sikerek mellett a párizsi pánikról is beszámoltak,
amelyet részben az ismét a fováros közelébe
jutó ellenség, részben a Párizst bombázó
német óriáságyú, „a kövér
Berta” okozott. A cikkek szinte egyöntetuen bizakodtak a németek
gyozelmében, és vitába szálltak azokkal az antant
érvekkel, amelyek a hamarosan megérkezo amerikai segítségben
bizakodtak, rámutatva arra, hogy „az amerikai ’megváltás’
nem egyéb üres illúziónál, azt maguk az amerikaiak
ismerik be közvetlenül, amikor mély sajnálkozással
konstatálják, hogy hajóépítkezésük
nagyon elmarad a papiroson kiszámított urtartalom mögött,
s amikor franczia tiszteket kérnek az amerikai csapatok kiképzésére.
Mikorra várhatják az amerikai milliós seregeket, ha a franczia
tisztek csak most indulnak majd Amerikába”? Így azután
Lloyd George, Orlando vagy Foch bizakodó szavai mind üresek, és
csak „A bunös lelkiismeret sóhajait akarják túlharsogni
s önmagukat belekábítani reménységükbe
és illúziókba, a melyek már rég szertefoszlottak.
Ki hiszi el nekik, hogy ok igazán bíznak még a katonai
diadalban? Kit ámíthatnak még az amerikai segítséggel?”
– tette fel a kérdést Az Ujság publicistája,
aki azt is kiemelte, hogy Lloyd George brit miniszterelnök Edinburgh-i
beszédében kénytelen volt elismerni: az amerikaiak segítsége
eddig csak 20 százalékban pótolja a kiesett oroszokat.
A német sikerektol a béke eljövetelét remélo
magyar lapok egyre hevesebben támadták a háború
meghosszabbodásáért legfobb bunbaknak kikiáltott
Clémenceau francia miniszterelnököt, amiért kemény
ellenállásra és kitartásra buzdítja övéit,
ahelyett, hogy belátná: nincs értelme a további
vérontásnak, és itt az ideje békét kötni.
Különösen 1918. június 4-i harcias képviseloházi
beszédét bírálták: szép eszme a végsokig
védeni a hazát, de további nyomorba és szenvedésbe
taszítani a végso gyozelemmel ámítva, miközben
a békére csak a zöld asztalnál nyílna lehetoség,
„ez több makacsságnál, ez egy öreg ember szadisztikus
hajlamainak orületté fokozódása” – írta
Az Ujság, míg a radikális Világ szerint a világ
megdöbbenten figyelte, ahogy „a konok aggastyán a gyulölet
és halál igéit prédikálja.”
Persze ami magyar szempontból látszólag érthetetlen
és zavaró volt, az a nyugatiak számára létkérdésnek
számított. Lloyd George pontosan fogalmazott Edinburgh-ban, amikor
Hindenburg és Wilson versenyfutásáról beszélt,
s azzal ösztönözte újabb erofeszítésekre
a harcolókat, hogy „A németek a háborút addig
nem akarják befejezni, amíg kosaruk annyira megtelt, amennyit
csak elbírnak. … Hogyan hihetjük, hogy a világ szabadságát
és biztonságát elnyerhetjük a porosz katonai hatalom
megtörése nélkül? Emlékezzünk meg arról,
hogyan járt az orosz demokrácia.” A központi hatalmak
hatalmas keleti gyozelme félelemmel töltötte el a nyugati szövetségeseket,
s megacélozta ellenállásukat, mert mindenképpen
el akartak kerülni egy „német békét”.
Ez volt a véleménye az amerikaiaknak is. „Legyozetlen Németországgal
lehetetlen a béke” – mondta Taft volt amerikai elnök
Philadelphiában, míg Wilson elnököt a breszt-litovszki
béke gyakorlatilag akadálytalan Reichstag-ratifikációja
gyozte meg arról, hogy a német háborús pártnak
nincs ellensúlya, csak egy Németország van, amelyet mindenképpen
meg kell törni.
A hatalmas küzdelembol kimaradó Magyarország számára
ugyanakkor a német gyozelem és az elhúzódó
háború egyaránt elképzelhetonek tunt. Bár
voltak mérsékeltebb hangok, amelyek óvatosságra
intettek, a többség már komolyan mérlegelte a német
gyozelem lehetséges következményeit. Annál inkább,
mert minden német hadi siker csak eltökéltebbé tette
a berlini vezetést abban, hogy nincs szükség kompromisszumos
békére, a háború folytatható és folytatandó
a gyozelemig. A német kereskedok negyedik együttes ülésének
üdvözlésére például Vilmos császár
azt válaszolta, hogy „A legutóbbi hónapok olyan sikereket
hoztak nekünk, amelyek jelentékeny mértékben befolyásolják
a világnak a közeli évtizedekben való fejlodését.
Ezek az események megerosítik az eros békéhez való
jogunkat, amely gyozelmesen nyitja meg a fejlodés és a szabadság
utján iparunk nagyszeru teljesítményeinek és a német
kereskedelemnek.” A katonai vezetoknél kevésbé harcias
Hertling kancellár is azt nyilatkozta, hogy „Még mindig
elég optimista vagyok és hiszem, hogy még ezidén
meglesz a béke.” Paasche, a Reichstag alelnöke szerint „Most,
amikor kelet felé már szabad kezünk van, sikerülni fog,
hogy nyugati irányban is megadjuk a dönto csapást. Az újabb
vérontásért nem mi vagyunk felelosek, hanem azok, akik
visszautasították békejobbunkat. Reméljük,
hogy csapatainknak rövid ido múlva sikerülni fog elérni
a tisztességes békét.”
A németek ugyan szavakban tisztességes békérol szóltak,
ám ez azt jelentette, hogy érdekeiket lehetoségeik határáig
érvényesíteni kívánták. Erre az összefüggésre
a magyar sajtó nem németbarát része is rámutatott.
A Világ szerint „igen érdekes tünet …, hogy Hindenburg
fényes nyugati gyozelmei hogyan befolyásolják azoknak gondolkozását,
akik a birodalmi gyulés tavaly júliusi békerezolúcióját”
megalkották, s akkor még nem kívántak annexiót.
Azóta liberális és centrumpárti képviselok
nyíltan vallják, hogy „azóta megváltoztak
a viszonyok, ma már a rezolúciót is másképp
kell érteni. Liberális professzorok, akik nemrégen még
a megegyezéses békét hirdették, ma a stratégiai
biztonság szükségét tudományosan alapozzák
meg.” A megegyezéses békében reménykedo lap
keseruen állapította meg, hogy bár „A német
birodalomgyulés egyelore nem tagadta még meg nyíltan a
híres békerezolúciót, de a német közvélemény
minden ismeroje állítja – és minden jel azt mutatja
– hogy egy-két hatalmas gyozelemnek kell csak jönnie nyugaton
és a békerezolúciót, amelyet megszavazói
közül külön-külön már többen megtagadtak,
a birodalomgyulés hivatalosan is el fogja temetni.”
A magyar sajtó alapján úgy tunik, a politikai elit komolyan
készült arra, hogy a német vezetésu Európában
képzelje el Magyarország jövojét. Még a németbarátsággal
nem vádolható Világ is eljátszott a gondolattal,
milyen lenne a német uralom alá kerülo kontinens helyzete.
Bár hangsúlyozták, hogy nem valószínu egy
ilyen megoldás, fantáziaképként felvázolták,
hogy a teljes katonai gyozelem nyomán a németek elfoglalják
egész Franciaországot, az angolok hadseregük töredékeit
tudják csak átmenekíteni Angliába. Mindez persze
az olasz és a balkáni frontra is kihat: az olaszok Tripoliszba
húzódnak vissza, a briteket kiverik Mezopotámiából.
Amerika késon érkezik és nem is tud hol partra szállni,
mert minden kikötoben a központi hatalmak ágyúi fogadják
oket. Ezzel a kontinensnek mi, a tengereknek az antant lenne az ura, s a háború
átalakulna cethal és elefánt küzdelmévé.
Ez már gazdasági háború lenne, a tengeri blokád
és a búvárhajó-blokád küzdelmével,
amely nagyon hosszú ideig is eltarthatna, hiszen Európa is megélne
önmagában, meg a világ is Európa nélkül.
A szándékosan eltúlzott kép mellett persze realistább
hangok is voltak. Általában jellemzo volt az a vélekedés,
hogy a háború után a béke tulajdonképp egyfajta
gazdasági háborút, két nagy gazdasági és
kereskedelmi blokk rivalizálását hozza majd, s ezek közül
a német vezetésu közép- és kelet-európai
blokkhoz tartozna a Monarchia és benne Magyarország is. Ennek
elokészítését a németek egyébként
is nagy energiákkal kezdték meg. Bár Naumann felvetése
a közép-európai vámszövetségrol nem valósult
meg, a Sixtus-ügy 1918. áprilisi kipattanásának terhe
alatt görnyedezo Károly a Kettos Szövetség elmélyítésének
követelése elol 1918. május 12-i spai látogatása
során nem zárkózhatott el. Bár a részletes
tárgyalások tulajdonképpen csak elkezdodtek, az világos
volt, hogy az általános európai helyzetet lényegesen
módosítani fogja a németek és a Monarchia szorosabb
együttmuködése, amelyet a háború utáni
idokre is ki akartak terjeszteni.
A szövetség megerosítése a központi hatalmak
két nagyhatalma között azt jelentette, hogy gyakorlatilag megszunt
annak lehetosége, hogy az antant különbékére
vegye rá a Monarchiát. Ennek megfeleloen a nyugati hatalmak számára
a hír csalódást keltett, és a németek fölényének
további növekedését látták a megerosített
szövetségben. A tárgyszeruen huvös angol reakcióktól
eltéroen a francia és olasz sajtó fölháborodva
fogadta a hírt: „Oroszország, Románia, Szerbia után
– Ausztria!” „A legujabb és legnagyobb német
gyarmat” és hasonló címekkel ellátott írásokban
a német világuralmi célok újabb bizonyítékát
látták a két központi hatalom közeledésében.
Hiába hangsúlyozták német oldalról is a majdani
szerzodés defenzív és elsosorban gazdasági természetét,
Franciaországban mindenki úgy látta, hogy „Ausztria-Magyarország
sorsa immár ténylegesen és megdönthetetlenül
a német birodalom sorsához van kapcsolva, hogy Ausztria-Magyarországnak
a szövetségbol való kikapcsolására többé
gondolni sem lehet”. A brit Morning Post szerint a szövetség
a dualista monarchia romlásához fog vezetni. „Német
gyozelem esetén Ausztria-Magyarország ’apanage’-a
lesz Németországnak, amely így Európa leghatalmasabb
állama lesz. Ha pedig Németországot vereség érné,
megaláztatásában Ausztria-Magyarországnak is osztoznia
kellene s a maga részérol súlyosan kellene megfizetni ezt
a szent szövetséget” – jósolták, de erre
a hangra Magyarországon a német gyozelmek idején kevéssé
figyeltek.
A szövetség elmélyítésének kérdése
a magyarországi sajtót is alaposan felélénkítette.
A kommentárokban különvált a németbarát
többség és a pacifistának mondott baloldal értékelése.
A konzervatív lapok üdvözölték a hírt és
a világháború eseményei természetes folyományának
tekintették. Az Ujság például az elozményeket
keresve megállapította: „Az orosz czári birodalom
összeomlása, az uj államalakulatok, melyek nyomában
támadtak, a pánszlávizmus állandó veszedelmének
elhárulása vagy legalább csökkenése, a balkáni
helyzet megváltozása, az olasz és román szövetséggel
tett tapasztalatok: mind csupa oly fordulat, mely a szövetségi szerzodés
revízióját indokolja s uj alap- és irányelvek
érvényesülését teszi kívánatossá.”
A Budapesti Hírlap a központi hatalmak megosztására
irányuló antant szándékok meghiúsulását
ünnepelte a két császár döntésében:
„amikor ellenségeink legszorongatottabb napjaikat élik;
amikor közönségük kezdi a hitét és a türelmét
veszíteni, amikor recseg a színpad Clemenceau és Lloyd
George alatt egyaránt”, a szövetség elmélyítésének
híre az antant vezetok fülébe zúgja: lasciate ogni
speranza!
A jobboldali lapok élesen bírálták a fanyalgó
hangokat, és rámutattak arra, hogy mennyire zsákutcás
a pacifista körök gondolkodása. „A magyar paczifista
rémképeket fest és lelkesedést gyilkoló czinizmussal
mondja: nézzétek, ha a központi hatalmak gyoznek, Anglia
és Amerika blokírozná Európát és nem
lenne szenünk, nem lenne búzánk, zsírunk, olajunk,
szövetünk, ásványunk. Tehát ne gyozzünk,
veressük meg magunkat? És ha megvertek, akkor lesz szenünk,
lesz zsírunk, szövetünk és olajunk? Wilson, Lloyd George
és Clémenceau irgalmasabb lesz hozzánk, ha ok gyoznek le
minket, mint hogy ha mi gyozzük le oket?” A Budapesti Hírlap
Károlyiék németellenes és antantbarát állásfoglalását
képtelen és groteszk, gyakorlati politikának is lehetetlen
felfogásnak minosítette. „Mint ideális állásfoglalás
vagy koncepció … magyar szempontból annyira immorális
és olyan belátástalan, sot vak, hogy az ember ámulva
áll meg a magyar észnek ilyen meghibbanása mellett.”
A cikk logikusan igazolta, hogy a kérdés az, hogy vagy tartsuk
fenn a háború után is a javunkra formált háborús
szövetséget, vagy keressünk más – azaz logikusan
antant – szövetségest. A szerzo elismerte, hogy „nem
kecsegteto dolog oly nagy úrral egy tálból enni cseresznyét,
mint a német. De elvégre, ha szövetkezni kell, legfeljebb
más és valamivel kisebb urat kell e végbol megkörnyékeznünk,
és cseresznye dolgában alkalmasint azzal sem járnánk
jobban.” Mondhatná valaki, hogy nem is kell nekünk szövetséges,
de tudjuk, hogy az antant a világháború alatt már
azon tanácskozott, hogy a háború után is szövetkezve
marad és folytatja a gazdasági harcot Közép-Európa
ellen. Erre kell készülnünk, és ezt nem lehet úgy,
hogy mai szövetségesünktol is izoláljuk magunkat! Azt
senki nem gondolhatja, hogy az antant majd belénk szeret a háború
után! Oroszország osztrák tartományokat, magyar
vármegyéket akart elvenni. A nyugati hatalmak Romániának
Erdélyt, Szerbiának Dél-Magyarországot ígérték,
Olaszországnak pl. Fiumét. Nem ötletszeruen, hanem évek
hosszú elokészíto munkájával, titkos szerzodésekkel.
„Ezek a kis ragadozók odaadták magukat az antantnak eszközeiül.
Szerencsére, mint fegyvert kiütöttük oket (szövetségeseink
segítségével) ellenségeink kezébol. Mit gondol
vajon Károlyi és tábora: ezek legyenek a mi szövetségeink
háború után? Vagy a gazdáik, a kik már egyszer
eladták nekik a borünket?” A békére készülnünk
kell – összegezte véleményét a cikkíró,
s ehhez szövetségre van szükség. A becsület, az
érdek és a józan ész is azt kívánja,
hogy azokkal kell szövetkezni, akikkel vállvetve harcoltunk a világháborúban,
s nem azzal, akik a háború elott prédának dobott
oda minket és rágalmazta hírünket – hozta meg
ítéletét a konzervatív napilap.
A hagyományos függetlenségi párti németellenességhez
képest a polgári radikálisok szellemi vezére, Jászi
Oszkár színvonalasabb és mérsékeltebb kritikát
adott a német szövetség elmélyítésérol.
Megítélése szerint „Nincsen ma a magyarság
lelki életében nyugtalanítóbb probléma, mint
az, mely Németországhoz és a németséghez
való viszonyunkra vonatkozik a háború után”,
mert akármilyen véget is ér a harc nyugaton – látható,
hogy Jászi sem számolt a németek teljes összeomlásával!
–, „a gyozelmes Németország továbbra is a mi
nagy kérdésünk marad. S minél jobban növekszik
Németország katonai fölénye a harctereken, minél
ellenállhatatlanabbá válik akarata a gazdasági szervezés
terén, minél teljesebben érvényesül a német
diplomácia a külpolitikában, annál több nyugtalanság
és aggodalom észlelheto a magyarság legszélesebb
köreiben, melyek állami függetlenségünket, gazdasági
érdekeinket, sot kulturális egyéniségünket,
mi több, demokratikus fejlodésünket is féltik a hatalmas
szövetséges egyre gyarapodó szupremáciájától.”
Bár Jászi óvott a német veszély eltúlzásától,
némileg magát mentegetve azt is hangsúlyozta, hogy míg
1915-16-ban a Mitteleuropa-koncepció idején még „defenzív
háborút viseltünk az autokrata Oroszországgal szemben”,
addig ma a paralizált Oroszország mellett „a németek
hatalmas offenzívát folytatnak a nyugaton”, ezért
a kisebb nemzetek nem nézhetik fatalista nyugalommal, milyen szerepet
fog majd játszani túlságosan hatalmas szövetségesük
az európai koncertben. Ezért a cikkben Magyarország demokratikus
átalakításáért emelt szót.
1918-ban a demokratikus reformok ügye Magyarországon mindenekelott
a választójogi kérdés körül csúcsosodott
ki. 1917-1918-ban szinte mindvégig ez a téma uralta a hazai sajtót,
s idonként még a világháborús eseményeket
is háttérbe szorította. Mivel a szellemi és társadalmi
elit uralmát a magyar és nemzetiségi tömegektol félto
konzervatív körök szemében az általános
választójog elfogadhatatlan volt, így ez a kérdés
valóban vízválasztóvá lehetett a magyar belpolitikai
életben. Más megközelítésben viszont ez volt
a korszak legkoncepciózusabb konzervatív államférfijének,
Tisza Istvánnak az Achilles-sarka, és valóban, 1917 tavaszán
a választójog bovítésének ürügyén
sikerült megbuktatni. Ám pártja, a Nemzeti Munkapárt
szilárdan követte az ellenzékbe, s így a 67-es és
mérsékelt 48-as politikusokból megalakult kisebbségi
kormány többnyire ki volt szolgáltatva Tisza akaratának.
Tisza úgy vélte, nem a világháború kellos
közepén a legidoszerubb a választójogi reform, annál
is inkább, mert az 1913-ban elfogadott új törvényt
a gyakorlatban még ki sem próbálták. Tisza hívei
ezért a választójogi vitát csak a hatalom megszerzéséért
folyó harc során felhasznált ürügynek tekintették,
amelyért elsosorban ifj. Andrássy Gyula gróf csoportját
ostorozták. Ezért míg egyfelol konzervatív alapon
igyekeztek mérsékelni az uralkodó által is szorgalmazott
bovítést (Ausztriában 1906 végétol általános
férfi választójog volt), addig másfelol azt szerették
volna, ha a kérdés minél elobb lekerül a napirendrol,
hogy a háború idején annál életbevágóbb
ügyeknek engedjen teret. Ahogy a Budapesti Hírlap fogalmazott: miközben
Magyarország európai kérdések központjában
áll, kimeríto harc közepette, egy leromlott valutától
szenvedve, akkor a politikusok a választójoggal csinálnak
kormányválságokat! „Igazán, csak a jó
Isten vigyáz ránk.”
Tisza táborával szemben Andrássy – és a hozzá
csatlakozó Apponyi – hívei komolyan gondolták, hogy
szükség van demokratikus választójogi engedményekre,
hogy a baloldali tömegmozgalmakat kordában lehessen tartani. Andrássy
érvelése szerint egy jelentosebb bovítés bebizonyítaná,
hogy a történelmi osztályok nem ellenségei a néptömegeknek,
és ezzel az egész kérdés lekerülhetne a napirendrol,
hogy a valóban fontos témákra lehessen rátérni.
A baloldali pártok ellenben kifejezetten saját potenciális
híveik politikai jogokkal való felruházása érdekében,
tehát fo célként és primer politikai eszközként
fogták fel a demokratikus választójog kérdését.
Parlamenti képviselet híján azonban mind a szociáldemokraták,
mind a polgári radikálisok ki voltak szolgáltatva a politikai
élet hullámverésének, és 1918 tavaszára
elkeseredetten kellett tapasztalniuk, hogy a konzervatív tábornak
sikerült olyannyira megkötni az eredetileg a demokratikus választójog
jelszavával harcba induló kormány kezét, hogy az
már nagyon távol állt eredeti elképzeléseiktol.
Jászi pontosan látta, hogy a csata elveszett, hiszen legfobb szövetségesük,
a fiatal uralkodó is a Sixtus-botrány okozta politikai bénultságtól
szenvedett. Hiába állt ki mellette vezércikkben is, a király
sem tudta megakadályozni a szavazásra jogosultak körének
újabb és újabb szukítését, mert nem
merte feloszlatni a munkapárti többségu parlamentet. Jásziék
látták, hogyan függnek össze a külpolitikai és
belpolitikai változások: „A béke ügye reménytelenebbnek
látszik, mint az egész elmúlt esztendoben bármikor
és a békeellenes erok felülkerekedése meghozta a belso
politikában is a haladásellenes erok lelkes összefogását
és gyozelmes felülkerekedését” – írta
a Világ május elsején.
Az európai eroviszonyok eltolódása az osztrák-német
szociáldemokratákat is visszahúzódásra kényszerítette:
május 31-én kiadott közleményükben kijelentették,
hogy „a jelen pillanat nem kedvezo a nagyobb munkabeszüntetésekre.
A birodalmi értekezlet ezért felhívja a munkásokat,
hogy a jelen pillanatban kerüljék el a nagyobb munkabeszüntetéseket”,
nehogy a munkásság, erejét túlbecsülve harcképtelenné
tegye magát a bizonyosan bekövetkezo kedvezo fordulat idejére.
A magyarországi szociáldemokraták is visszavonulót
fújtak, s osztrák testvérpártjához hasonlóan
a Népszava is elismerte, hogy most a reakciónak van konjunktúrája,
de bizakodott a kedvezo fordulatban. Jászi nagyívu – bár
kissé doktriner – elemezésben fejtegette, miként
is függ össze a magyarországi választójog ügye
a Monarchia alkotmányos válságával és a szélesebben
vett közép-európai kérdéssel. Ez utóbbival
kapcsolatban megállapította, hogy eredetileg három megoldás
volt elképzelheto. „1. A Monarchia feloszlik és romjain
a német, az orosz és olasz befolyási kör fog osztozkodni,
lényegileg orosz hegemónia alatt. 2. A Monarchia kiállja
a vihart, s egy nagynémet koncentráció vezetése
alatt a német imperializmus közbenso képlete lesz a Balkán
és Eloázsia felé. 3. A Monarchia nemcsak kiállja
a vihart, de saját belso fejlodési törvényei szerint
úgy a német birodalomtól, mint Oroszországtól
függetlenül egy demokratikus konfederációba fogja tömöríteni
úgy a dunai, mint a balkáni népeket, s így meg fogja
akadályozni akár a német, akár az orosz imperializmusnak
egyoldalú túltengését. Emez eshetoségek közül
a háború eddigi folyása az elsot lehetetlenné tette.
Ellenben a második és a harmadik alternatíva körül
tombol tulajdonképpen a mai világháború” –
jelentette ki Jászi.
Amint Bécsben a német vagy a szláv erok, amint Berlinben
a szövetséget elmélyíteni akarók illetve az
azt ellenzok kerekednek felül, úgy hat mindez a magyar választójogra
is – vélekedett. „A német kurzus általában
a dualizmus konzerválására és a szlávok fékentartására
törekedvén, a dolgok természeténél fogva a
magyar demokráciát valami sötétbe ugrásnak
tekinti azzal a biztos renddel szemben, melyet neki a régi feudalizmus
és a vele szövetséges bankokrácia nyújt.”
Bár a németeket is sok tekintetben zavarja a magyar közjogi
ortodoxia, de azt „jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”
alapon el tudják fogadni. „Ellenben a szláv felfogások
erosbödése mindig hajlamos a magyarországi demokratikus törekvések
iránt, mert tole várja a dualista alkotmány megrepesztését,
hisz addig, amíg a magyar feudalizmus és a német burzsoázia
összetart, a statusquo megváltoztatása alig képzelheto
el.”
Hasonlóképp, amikor a monarchia erossé és autonómmá
tétele van napirenden, akkor az államférfiak a népek
önrendelkezési elvérol szavalnak, mert ez a poliglott állam
csak ezen az alapon lenne elképzelheto. Ez jár együtt a választójog
bovítésének igényével, mert a magyar gróf
és bankár ellenében lehet csak remélni ezen újabb
külpolitikai iránynak a más népekre nézve is
kedvezobb bevezetését. „Viszont amikor a nagynémet
hegemónia alatt megszervezendo Középeuropa gondolata lép
elotérbe, természetesen a választójogellenes és
antidemokratikus kurzus válik irányadóvá, mivel
a dualista kiegyezés alkalmasabb keretnek látszik a nagynémet
expanzió biztosítására, mint Ausztria szláv
többségével való megegyezés” –
fejezte be fejtegetéseit a polgári radikális gondolkodó.
Ha volt is jó néhány elfogult, sot téves meglátás
Jászi gondolatmenetében, abban minden bizonnyal igaza volt, hogy
a német hadi sikerek (és persze a demokratikus reformokat korábban
támogató uralkodó politikai bénultsága) áttételesen
a konzervatív dualista elitet erosítették. Ennek számos
jele volt, amelyre a jobboldali sajtó örömmel fel is figyelt.
A világháborút követo években látványos
politikai szerephez jutó Ulain Ferenc egész vezércikket
szentelt annak, hogy szerinte a német lapokban kedvezore változott
Magyarország megítélése, s ezért a német
Vossische Zeitungban a nem éppen magyarbarát hírében
álló és korábban nagyosztrák nézeteket
hirdeto Alexander Redlich professzornak „Nem Centralparlamentrol, hanem
magyar erorol, nem Nationalitäten Gleichheitrol, hanem magyar vezetésrol
kell írnia. Íme, április mozgalmas eseményei eléggé
nyilvánvalóvá tették, hogy a monarkiában
a politikai átcsoportosítás szükségessé
vált. Az uralkodóra nézve eloállott az a kényszeruség,
hogy azokra a tényezokre támaszkodjék, a melyek ugy magának
a monarkiának, valamint elso sorban a német birodalomnak legbiztosabb
támasztékai arra nézve, hogy a monarkiában tiszta
és egyenes politikai irányzat érvényesüljön.
Ez a biztosíték csak úgy volt elérheto, hogy ha
a monárkiában a politikailag konszolidáltabb állam
lép elotérbe és ha ebben az államban a legerosebb
párt, helyesebben a legerosebb férfi ismét szóhoz
jut. A monarkiában vezetni hivatott eros Magyarország fogalma
azonban elválaszthatatlan módon összefügg Tisza István
gróf vezetésével”. Ulain tehát a közeljövoben
a németek és a Monarchián belül vezeto szerepre jutó
magyarok dominanciáját prognosztizálta.
A németeket azonban nem csupán a bevált és kipróbált
elittel szemben oly gyakran megfigyelheto hatalompolitikai kényelem és
megszokás vezette a magyarbarátsághoz. Magyarországot,
a magyar politikai elitet joggal tartották évtizedek óta
a németbarát politika megbízható támogatóinak,
s ez nem csupán Tisza, hanem a vele belpolitikai taktikai kérdésekben
szembekerült Andrássy vagy Apponyi esetében is teljes mértékben
igaz volt. Ifj. Andrássy Gyula gróf egy 1916-os müncheni
eloadásában kifejtette: „nem ismerek Európában
két olyan egymástól vérben, traditióban teljesen
független tényezot, amelynek érdekazonossága olyan
világos lenne és már annyi sok történelmi eseményben
testesült volna meg, mint a németet és magyart és
nincs egy olyan nemzet sem, mely oly biztos barátja lehet a németnek,
ha bizalommal viseltetik iránta. […] Ez az érdekközösség
olyan nagy és világos, hogy legtöbbnyire még a magyar
oppositióra is kiterjed” – vélekedett a Kettos Szövetség
megalkotójának fia, s véleményét a kevés
számú németellenes politikus egyike, a Károlyi Mihály
pártjához tartozó Batthyány Tivadar gróf
is osztotta. Andrássy lapja egyenesen oda nyilatkozott, hogy „A
magyar-német barátság a legerosebb szála a köteléknek,
mely monarkiánkat a német birodalomhoz s uralkodónkat a
hagyományos szövetségi politikához fuzi.”
Való igaz, a dualista konstrukcióval alapjában véve
elégedett magyar hatalmi elit (és persze az ekkoriban már
gyengüloben lévo osztrák-németek) helyett nem is nagyon
tudott volna kire támaszkodni Németország. Az ausztroszláv
föderalizmust és trializmust egyaránt gátoló
dualista berendezkedés a cseheket egyre hevesebb oppozícióba
kényszerítette, melyhez 1918-ra a Monarchia többi szláv
népe is többé-kevésbé csatlakozott. Prágában
rendszeressé váltak a nacionalista, sot, olykor nyíltan
antant-barát tüntetések, és a csehek a délszláv
ellenzékkel is mind szorosabb kapcsolatokat építettek ki.
Április 14-én a rendorség elobb feloszlatott egy gyulést,
ahol a német császárt is bírálták,
majd a résztvevok a Vencel térre vonultak. Menet közben egy
fogadónál Radic horvát képviselo az erkélyrol
üdvözölte az ot ünneploket. A kivonuló rendoröket
kozáporral fogadó és Masarykot élteto tömeget
végül lovas rendorökkel kellett feloszlatni, s a rend csak
lassan állt helyre. Május 16-án, a cseh nemzeti színház
alapkoletételének 50. évfordulóján: Kramár,
Radic és Moraczewski lengyel képviselo is beszélt, s a
cseh politikust a tömeg vállaira vette, mert kijelentette, hogy
a cseheknek ki kell tartania, mert követeléseikkel egyetért
az egész világ. Május 20-án este ismét nagy
tüntetés volt a Vencel téren, s a rendorség többször
közbeavatkozott, eltávolítva Korošec és Krek
délszláv képviselok arcképét. A csehek megbízhatatlansága
ráadásul a frontokon is szembeszöko volt, s a cseh kötelékek
kollektív árulásával is tele voltak a lapok.
A megbízhatatlanná vált szlávságot sem Németország,
sem Károly nem tekinthette támaszának, így ismét
elotérbe került a dualizmus kezdeti idoszakának ausztriai
német és magyarországi magyar dominanciája. Ennek
jegyében a császár kemény szavakkal ítélte
el a Monarchia egységének megbontására töro
délszláv terveket, amit a magyar sajtó azonnal üdvözölt
is: „A király válasza azt jelenti, hogy a dualizmus meg
nem bolygatható.” Aktivizálódtak az ausztriai németek
is, és bécsi tanácskozásukon határozatban
követelték „az állami terület szorosabb összefoglalását,
az állam egységének hangsúlyozását
és elsosorban a német nyelvnek államnyelvvé való
ünnepies kijelentését.” Ragaszkodtak az Adriához
való kijárathoz, és kijelentették, hogy „a
cseh-tót autonómia érdekében végzett agitációt
a leghatározottabban le kell törni. Végül egyhangúlag
elhatározták, hogy megalakítják az egész
Ausztriára szóló német néptanácsot.”
Ahogy tehát Németország nem nagyon tudott másra
támaszkodni a Monarchia nemzetei közül, úgy a Sixtus-ügyben
megingott huségu Monarchia számára is azt igyekeztek bizonygatni,
hogy nekik is a németekkel való minél szorosabb együttmuködés
a leheto legjobb megoldás. Nem kisebb személy, mint maga Alfred
von Tirpitz írt errol cikket a Budapesti Hírlapba. Mivel a nyugalmazott
foadmirális érvei éppen a szövetség elmélyítése
körüli viták során láttak napvilágot,
cikkének jelentosége aligha becsülheto túl. A német
vezeto elismerte, hogy látszólag Anglia és a Monarchia
között semmilyen érdekellentét nincsen, így elképzelheto
a békés egymás mellett élés a tengeri nagyhatalommal,
ezért egy különbékére vonatkozó brit ajánlatot
akár a német kapcsolatok meglazítása árán
is érdemes lenne megfontolni. Ám felhívta a figyelmet arra
is, hogy a Monarchián belüli nemzetiségek közül
a csehek, a délszlávok, és részben a lengyelek is
azt gondolják, hogy a Monarchia más iránya nekik jobb lenne,
mint a jelenlegi németbarát irány, és ha ezek mentén
a Monarchia szétbomlana, az gazdasági értelemben ezeknek
a kisebb területeknek a teljes eljelentéktelenedését
vonná maga után. Tirpitz szerint ez még a nagyobb méretu
Magyarország esetére is áll, hiszen ezen területek
jelentosége és gazdasági fejlodésének záloga
a közösségben rejlik, amelyet kiegészít a Németországhoz
fuzo kötelék. „A román békekötésben
s más egyéb megoldásokban, a melyek ezt követni fogják,
a Balkánon ma már világosan kezdenek kibontakozni ama kilátások
körvonalai, melyek a monarkiának kínálkoznak. Ezek
csak Németországgal való szövetséggel voltak
fölidézhetok, s Magyarország és Ausztria gazdasági
lökoereje és terjeszkedési lehetosége a Kelet felé
a szövetség révén meg fog kétszerezodni”,
mint ahogy belso gazdasága is meg fog izmosodni a német kapcsolatok
révén – jövendölte a német politikus. Elismerte
azt is, hogy a békekötéskor a Monarchia játszhatna
kiegyenlíto szerepet Anglia és Németország között.
De arra is rámutatott, hogy az adriai térségben Anglia
saját tengeri szupremáciája érdekében gátolni
fogja a Monarchia tengeri terjeszkedését. Mivel pedig a háborús
tapasztalatok birtokában a Habsburg-birodalom kénytelen ragaszkodni
az adriai dominanciához, és ehhez az angol tengeri zsarnokság
letörése nélkül nem juthat hozzá, ezért
továbbra is rá lesz utalva Németországra, amelynek
ráadásul éppen ez a helyzet adja meg a Monarchia különös
értékét. Ugyanis egyrészt a Balkán és
az Adria felé jelent fontos kapcsolatokat, másrészt a Földközi-tengeren
általa lehet csapást mérni az angolokra.
Megállapítható tehát, hogy a németeknek érdekében
állt a Monarchián belüli relatív magyar fölény.
Miben is állt volna ez? Eloször is abból, hogy a Habsburg-birodalom
közös ügyeinek intézésében a korábbinál
nagyobb mértékben érvényesültek volna a magyar
szempontok. Ennek a leglátványosabb és azonnal szembeötlo
jeleiként 1918 tavaszán a bécsi udvari hivatalok élére
sorra kaptak kinevezést magyar állampolgárok. A legfontosabb
természetesen Burián István közös pénzügyminiszter
elolépése volt közös külügyminiszterré.
Ráadásul a bukaresti békét követoen grófi
ranggal is megjutalmazott magyar politikus a Sixtus-ügy következményeit
vállalni kényszerülo Czernint követte. Azt a Czernint,
akit még 1916 végén, a koronázását
megelozo napokban nevezett ki Károly – éppen a Tisza István
akaratának túlzott érvényesítojének
tartott Burián helyére. Ismételt kinevezése tehát
nem csupán személyes elégtételnek számított,
hanem az ot ajánló Tisza csillagának emelkedését
is jelezte. Ehhez képest látszólag jelentéktelen,
ceremoniális poszt volt az elso foudvarmester tisztsége, ám
az egészségi okokból felmentését kéro
Hohenlohe-Schillingfürst Konrád herceg utóda a Habsburg-udvar
történetében elso ízben lett magyar arisztokrata,
gróf Hunyady József. A német nyelvu horvát lap,
az Agramer Zeitung német lapvélemény alapján meg
is jegyezte, hogy „Az uralkodó környezete most túlnyomóan
magyar, a kik a monarkia sorsát Magyarország üdve szerint
irányítják. Naivitás volna föltenni, hogy az
udvari méltóságok csak udvari dolgokkal foglalkoznak. Németországban
ez okból a legnagyobb figyelemmel kísérik azok személyét,
akik az uralkodónak közvetlen és állandó környezetében
tartózkodnak.”
Az efféle érzékeny közjogi gesztusokra mindig sokat
adó magyarok felé tett udvariasságnak értékelhetjük
azt is, hogy június elején a király tudatta Zichy Aladár
gróffal, szeptemberben reményei szerint „nem lesz akadálya
annak, hogy családommal hosszabb tartózkodásra Gödöllore
menjek.” A lojális Alkotmány sietett is megjegyezni, hogy
a király öröme „a magyarság szívében
viharos visszhangra fog találni és mindenütt a legnagyobbfokú
lelkesedéssel fogják fogadni ezt a királyi elhatározást.”
Károly ekkoriban általában is igyekezett a magyaroknak
kedveskedni. Amikor 1918. május 7-én ismét miniszterelnökké
nevezte ki Wekerlét (nem mellékesen ez a választójogi
reformmal kapcsolatos kompromisszumot is jelentette!), a kinevezo kéziratban
„a magyar nemzeti állam kiépítésérol”
beszélt, ami a magyarországi nemzetiségekkel, de akár
Béccsel szemben is a magyar nacionalista nyelvezet egyik kulcsfogalmának
számított. Ráadásul olyan feladatként említette
ezt, mint ami „reánk”, tehát a nemzetre és
a királyra közösen hárul. Nem csoda, ha a királyi
kézirat még a Károlyi-pártban is lelkes fogadtatásra
talált, s rögtön felidézték, hogy a királynak
a világháborúban a magyar nemzet volt a legszilárdabb
támasza, hiszen a magyarok között nem akadt áruló.
Károlynak ez az 1918 tavaszi „magyarbarát fordulata”,
mint láttuk, természetesen a körülmények kényszeríto
erejének volt tulajdonítható. Mindazonáltal Magyarországnak
a Habsburg-birodalmon belül a világháború során
valóban megnövekedett a súlya. Elsosorban azért, mert
a háborús viszonyok, különösen a brit blokád
következtében lehetetlenné vált tengerentúli
kereskedelem miatt felértékelodött a magyar élelmiszer-termelés,
és a magyar fölösleg a központi hatalmak ellátásában,
de különösen az e tekintetben meglehetosen kiszolgáltatott
Ausztria élelmezésében kulcspozícióba juttatta
az ipari szempontból még nem túl fejlett államot.
Ez a békeidoben nem is remélheto, váratlan gazdasági
fegyver felerosítette azoknak a hangját, akik Magyarország
gazdasági önállóságát sürgették,
s a kedvezo viszonyokra alapozva külön vámterületet és
védovámokkal is támogatott iparfejlesztést követeltek.
A függetlenségi dogmák alapján megfogalmazott, s a
mezogazdasági hadikonjunktúra múlékonyságát
észlelni nem képes óhajok mellett a valós helyzethez
igazodó, s az ország gyakorlati mezogazdasági érdekeit
védo állásfoglalások is ezt az izmosodó magyar
öntudatot jelezték. Magyarország gazdasági önrendelkezésének
biztosítása és a magyar élelmezési politika
önállóságának védelme számított
ekkoriban a megoldandó konkrét feladatnak. Az Ujság például
leszögezte, hogy „a jövoben sem vagyunk hajlandók sem
gazdasági önrendelkezési jogunkat, sem népünk
élelmezési igényeinek biztosítását
figyelmen kívül hagyni.” Ez a gazdasági patriotizmus
a máskülönben internacionalista alapon álló Népszavától
sem volt idegen: elobb Porosz- és Bajorország hozza létre
az egységes élelmezési területet, s csak azután
csatlakoztassanak minket! – háborgott a szociáldemokrata
lap.
Különösen a németekkel elmélyítendo szövetséggel
kapcsolatos tárgyalások során nyílt lehetoség
a magyar érdek önálló megfogalmazására.
Magyarország tekintélyét és súlyát
jelezte, hogy ezeken a tárgyalásokon az osztrákokkal egyenrangú
félként szerepeltek a magyar szakemberek és politikusok.
A német tervek szerint a közép-európai gazdasági
egységbe az oroszoktól elszakadó keleti területeket
is integrálták volna, s ez a magyar szakemberek és politikusok
azonnali élénk tiltakozását váltotta ki.
A már említett badeni tanácskozásokon a magyar eloadó,
dr. Nagy Ferenc hangsúlyozta, hogy egyfelol ugyan Németországgal
közösen akarjuk az új orosz állammal a barátságos
viszonyt elmélyíteni, bizonyos érdekellentét van
abban, hogy Ukrajna, Oroszország és Magyarország is agrárállam,
ezért nem lenne jó, ha a majdani együttmuködés
keretében mindenki vámmentesen hozhatná be az ottani agrártermékeket,
miközben velünk szemben a németek továbbra is vámokat
vetnének ki. A németek határozottan képviselt gazdasági
törekvéseivel szemben mind Tisza, mind Wekerle miniszterelnök
felemelte a szavát. A képviseloházban 1918. június
5-én váratlanul napirend elott felszólaló munkapárti
vezér kiemelte, hogy a szövetség üdvözlendo tartalmasabbá
tétele csak független államok nemzetközi jogi érintkezéseként
képzelheto el. Elismerte, hogy a legmélyebb tartalmat gazdasági
téren nyerheti a szövetség, de a részt vevo felek
szuverenitásának és termelési feltételeinek
épségben tartására feltétlenül ügyelni
kell. Ragaszkodott ahhoz, hogy a szövetségnek a Monarchia és
különösen Magyarország pénzügyi támaszául
kell szolgálnia. Azt is alaptételnek tekintette, hogy a szövetségre
lépo terület a magyar agrárterményekre nézve
ne veszítse el import terület jellegét, nehogy a német
piac megnyitásával még azt az elonyt is elveszítsük
a kelet-európai agrártermékek minden bizonnyal csak fokozódó
versenye miatt, amit eddig az osztrák piac birtoklása jelentett.
Magyarországra nézve a németekkel való gazdasági
szövetség csak akkor elonyös és akkor lehetséges,
ha nem jelenti egy olyan területbe való beolvadásunkat, melynek
agárfölöslege van – szögezte le Tisza. Ez mind a
német, mind az osztrák mezogazdaság számára
hiba volna, számunkra ellenben egyenesen katasztrofális következményekkel
járna, ezért a magyar államnak vétójogot
kell biztosítani arra nézve, hogy hármunkon kívül
ki csatlakozzék az új szövetséghez, s e vétójoggal
Ausztriának és Magyarországnak külön-külön
is rendelkeznie kell. Tisza hangsúlyozta, hogy a tárgyalások
sikerében oszintén reménykedik, de becsületes nyíltsággal
kell azokat lefolytatni. Így például Németország
nem kívánhatja, hogy mondjuk, Románia kedvéért
a magyar mezogazdaság kizsákmányoltassa magát. Ezért
rá kell mutatnunk, hogy ez gazdasági és politikai okokból
is milyen káros volna, és a németeknek éppen Magyarország
gazdasági erosítése áll érdekében,
„mert a megelégedésben rejlik a szövetségesek
valódi életképességének legbiztosabb garancziája.”
Ha így lesz, a magyar közvélemény túlnyomó
többsége lelkesen fogja támogatni a szövetséget
– fejezte be nagy jelentoségu beszédét a képviseloházi
többség vezetoje, melynek legfobb gondolataihoz Wekerle is csatlakozott.
A formálódó gazdasági együttmuködés
vitás részletei mellett a közép- és kelet-európai,
valamint a balkáni térség államhatalmi viszonyai
és területi kérdései is élénken foglalkoztatták
1918. június elején a magyar közvéleményt.
A szorosabbra fuzendo német – osztrák-magyar kapcsolatok
megvitatása során ismét felmerült, hogy a papíron
már függetlenné vált Lengyelországot csatolják
a Monarchiához perszonáluniós kapcsolatban. Ez azonban
alapjaiban befolyásolta volna a dualista szerkezet érzékeny
egyensúlyi viszonyait. Nem volt közömbös, hogy harmadik
közjogi egységként kerülne a Habsburgok jogara alá
a Galíciával egyesítendo egykori Kongresszusi Lengyelország,
avagy Ausztria részévé lenne. Az elso esetben ugyanis a
magyarok érthetoen követelték, hogy nekik se legyen kevesebb
önállóságuk, ami a gyakorlatban a dualizmus rendszerének
perszonáluniós kapcsolattá lazítását
jelentette volna. A második esetben viszont a Monarchia két fele
közötti megbolygatott paritás helyrebillentésére
kellett volna törekedni, amelyet a földrajzi viszonyok alapján
a délszláv kérdés valamilyen újragondolásával
oldhattak volna meg. Felmerült egy nagyhorvát megoldás a
Szent Korona égisze alatt, vagyis Bosznia, Dalmácia és
Horvátország egyesítése Magyarország (nyilván
csak formális) fosége alatt. A horvátoknak gyakorlatilag
teljes önállóságot biztosító „szubdualista”
megoldás mellett létezett egy másik elgondolás is,
amely Boszniát a horvátokéhoz hasonló módon,
de tolük külön kapcsolta volna a Szent Koronához. Mint
ismeretes, 1918 oszéig nem jutottak dulore ebben a rendkívül
szerteágazó és kényes kérdéskomplexumban.
A már 1914 elott is a Monarchia fennhatósága alatt álló
tartományok, illetve a széthullott Orosz Birodalomtól elszakadó
lengyel területek újjászervezésén túl
a Balkán délebbi viszonyaira is rávetült a figyelem,
amikor Károly és Zita Szófiába, majd Konstantinápolyba
látogatott május végén. Turi Béla, az Alkotmány
publicistája az ilyenkor szokásos udvariasságon is túlmutatva
ismerte el Bulgária megnövekedett jelentoségét, és
egyenesen a bolgár állam és a Monarchia közös
feladatául szabta, hogy a Balkán soha többé ne lehessen
Európa puskaporos hordója. Az oszmán birodalom, mint a
németek érdeklodésének fo tárgya a britektol
elszenvedett közel-keleti vereségek ellenére képes
lesz a túlélésre, mert az orosz lidércnyomás
elmúl
Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.