stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2008. 2. szám

2


Gimadeev, Ilshat - Plamper, Jan

Musza Dzsalil, volgai-tatár nemzeti költő képlékeny legendáriuma

Tatarstan: Mythos um Musa Džalil’ – Projektionsfläche für Identität. = Osteuropa. Jg. 2007. H. 12. 97-115. p.

Musza Dzsalil (vagy Dzselil, 1906-1944) az 1917-es forradalom előtt mint moszlim vallású parasztfiú korániskolában tanult, de lélekben tulajdonképpen hamar elfordult a vallástól. A forradalom után, az 1920-as évek elején katonai pártiskolába került Orenburgban, később Kazányban. Ebben az időszakában bolsevista ifjúsági szervezetet is vezetett. Később elvégezte a moszkvai egyetemet, majd kulturális területen pártkáderként működött a szülőföldjén. Egyéb tennivalók mellett tatár nyelvű gyermeklapok felelős kiadója volt. 1939-ben a kazányi tatár írói egyesülés elnöke lett. Költői munkásságával kora ifjúságától ismertté vált, kezdetben a szimbolisták nyomdokain haladt, később a szocreál kívánalmakhoz igazodva. A Németországgal vívott háború kitörése után politikai tisztként behívták a hadseregbe. 1941 szeptemberében megsebesült, egyúttal német fogsága esett. A németek besorozták az egyik, oldalukon harcoló volgai-tatár légióba. A tatár légiókat foglyokból alakították az első világháborús tatár emigráció közreműködésével, együttes létszámuk időnként a 25 ezret is elérte. A foglyok a túlélés reményében akár meggyőződésük ellen is vállalkoztak a szerepre. De a nemzeti felemelkedés, sőt az orosz elnyomásért veendő revans lehetőségével is biztatták őket a közös győzelem esetére. Dzsalil az ellenállási sejtet választja, amely azonban lelepleződik. Berlin-Moabit börtönébe kerül vizsgálati fogságba, ahol több társával halálra is ítélik. Kivégzése után (1944. augusztus) kettő vagy több(?), költeményekkel teleírt füzet marad utána (Moabiti füzetek), egyikben a költő személyes üzenetével. Keletkezésük körülményei ugyanannyira ismeretlenek, mint amilyen rejtélyes a megőrzésük és megtalálásuk módja. (Moabit börtönéből került elő egyébként Albrecht Haushofer egy évvel korábban írt 120 német szonettje is.)

Dzsalil mártírhalálával és rabságban született költői üzenetével megképzésre várt a tatár mártírköltő legendája, ezt azonban a titkosszolgálat jó ideig blokkolta, rátéve a kezét a moabiti kéziratokra. A tatár kollaboráció a német visszavonulás nyomán és főként Németország kapitulációja után ugyanis súlyos árnyékot vetett egészében a tatárságra. Már 1944-ben deportálták a krimi tatárokat, zár alá helyezték az oroszországi tatárok egész történeti, művelődési örökségét. Ennek Dzsalil háború előtti életműve is áldozatul esett, személyét pedig eltűntként kezelték. Csak Sztálin halála után engedték nyilvánosságra a moabiti történetet. A Literaturnaja Gazeta tálalta az addig titkolt szenzációt, a légió-téma teljes megkerülésével (a költő kivégzésének okát szökési kísérlettel adva meg), az előre megtervezett politikai aktualizálás jegyében. A Dzsalil-legenda eszerint nyert nyilvánosságot: szovjet költő és hazafi, a párt katonája, a Nagy Honvédő Háború hőse stb. Antifasiszta példaadását az NDK-val karöltve ünnepelték, a posztumusz versek németül is megjelentek, DEFA-film készült a költő mártír-sorsáról - ebben Moszkvát négy évvel megelőzve. Mindeközben csak Dzsalil tatár identitásáról nem esett szó. Moszkvában 1954-ben oroszul kiadták a moabiti verseket, egy évvel később válogatott verseit is, három kötetben. 1956-ban, ötvenedik születésnapjára, megkapta a Szovjetunió hőse érdemérmet, 1957-ben a Lenin-díjat. Szűkebb hazája és a volgai tatárság mégis profitált a dicsőségből. A párt hallgatólagosan úgy tekintette: Dzsalil hősi élete megmentette a tatárok becsületét, szilárdítva egyúttal a Szovjetunió népeinek közösségét is. Tatárföld számára engedélyezték a hős szovjet költő helyi kultuszát: Kazányban a szoborállítást, Tatárföldszerte a névadást, a folyamatos megemlékezést, emléktáblaavatást. 1957-ben eredeti nyelven is megjelenhettek a Moabiti Füzetek, a kéziratot pedig a központi múzeumban helyezték el, a költő kivégzésének napján minden évben zarándoklatot rendelve hozzá (a kézirat napja). A hallgatólagos orosz-tatár kiegyezés kincstári szellemében íródott az első Dzsalil-életrajz, szintén 1957-ben. (Magyarul ugyancsak ebben az évben jelent meg Dzsalil-kötet Magányos tűz címmel.)

Dzsalil szovjet heroizálási kísérletét a tatár diaszpóra kezdettől fogva kritikával szemlélte és illette, kisebbítve emberi-költői súlyát, jelentőségét, megkérdőjelezve az ellenálló szerep őszinteségét. Ebben legionárius-társa, Garif Sultan, hosszú ideig a Szabad Európa Rádió tatár-baskir szerkesztőségének vezető munkatársa járt elöl. Ő is megírta a maga Dzsalil-életrajzát, amelynek megállapításait a Szovjetunióban hevesen vitatták (őt magát megvádolva a Dzsalil-csoport elárulásával is). Amerikában reiszlamizálni igyekeztek az életrajzot, tudni vélték például, hogy a költő kivégzése előtt iszlám rítus szerint vett volna búcsút az életétől.

Dzsalil honában a posztszovjet korszakban érkezett el az ideje bizonyos kiigazításoknak és az átrajzolásnak. A költő és katona arcvonásai az új tatárföldi értékelésben a volgai tatárság erényeit dicsérik, szembefordulása a németekkel az orosz igától való szabadulásvágy példázata. Ezzel összefüggésben róják fel a kései utódok a moabiti versek és a költő személyének kezdeti, sok éves tabuvá nyilvánítását. Ezek a hangsúlyok megjelentek a 2006. évi centenáriumi megemlékezések során is. Egy iszlámhű Dzsalil portréját kreálni nyílván kárbaveszett fáradság, de ateizmusa hírének enyhítése járható út, és iszlamizálható legalább a kultusza. Ennek példája: Kazány főterén álló heroikus szobrának feliratcseréje: a korábbi moabiti idézet helyére Korán-szöveg került. Vagy sikeresen előtalálták, Amerikából hozták haza Dzsalil Koránját, melyet állítólag csókkal illetett kivégzése előtt (ami egyébként az iszlám hagyománytól idegen gesztus), azt is elhelyezték a múzeumban.

A Dzsalil-legenda nemzeti átsajátítása szerencsére nem merül ki a szovjet heroizálás lebontásában vagy átfestésében. Fontos eleme az életrajzi kutatás, a légióban és az ellenállócsoportban történtek feltárása vagy a moabiti költemények teljességének kérdése. Konkrétan két füzetet találtak (ezeket adták ki 2002-ben fakszimileként is). Ugyanakkor híre kelt egy harmadik füzetnek is, amely elkallódott volna a KGB-nél, és egyelőre a másik kettőnek a börtönből (talán Kazányon keresztül) Moszkváig megtett útja sem pontosan ismert. És végül adós a Dzsalil-irodalom a moabiti versek költői teljesítményének átfogó és valós értékelésével.

Komáromi Sándor


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.