stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2008. 2. szám

Ruane, Joseph - Butler, David

Dél-írországi protestánok: az etnikai sajátosságok levetkezésének példája?

Southern Irish Protestants: an example of de-ethnicisation? = Nations and Nationalism 13 (4), 2007, 619-635. p.

A kisebbségek kérdése az etnicitás- és nacionalizmuskutatások egyik központi témja. Kisebbségi helyzet alakulhat ki abban az esetben, ha egy adott terület egy korábbi államtól (vagy akár birodalomtól) elszakad, illetve ha a korábbi állam (birodalom) maga is felbomlik. A kisebbség pedig állhat a korábban uralkodó helyzetben lévő nemzeti közösség új államba került tagjaiból, a korábbi állami adminisztráció szerepét betöltő etnikai diaszpórából, a szomszédos államok nemzeteivel azonos, ám az új államban maradt csoportok vagy olyan apróbb, elszigetelt kisebbségek tagjaiból, amelyek nem tartoznak más, nagyobb csoportba. Megnehezíti azonban az adott csoport definiálását, ha annak etnikai státusa nem világos vagy vitatott, ahogy azt az írországi protestánsok esete is mutatja.

Írország függetlenné válása és a sziget politikai kettéosztása két, egymástól nagyságrendben és viselkedésben is eltérő kisebbséget hozott létre: az észak-írországi katolikusok és a (dél-)írországi protestánsok közösségét. Amíg az előbbi, számos konfliktus középpontjában álló csoport nagy létszámú, elutasítja az új állam legitimitását és nyers bánásmódban részesül a többségi protestáns uniópártiak (unionisták) részéről, addig az utóbbi, lényegében konfliktusmentes kisebbség kis (és egyre csökkenő) létszámú, elismeri az új állam legitimitását és nyíltan írnek vallja magát, jóllehet számos jelentős szempontból a katolikus többségtől eltérő identitás jellemző rá. Az eltéréseket egyesek azzal magyarázzák, hogy a déliek vallási identitása kevésbé elvakult és (a vallási tekintetben elismerő, ám brit kulturális identitásukat mereven ellenző mindenkori ír kormányok intézkedései következtében) lényegében privilegizált kisebbséget alkotnak. Meglehet hogy ez mind igaz, ám az írországi protestánsok létszáma (privilegizált helyzetük ellenére) mégis fogyatkozóban van. Strukturális és intézményes gyengeségük tehát - vélik sokan - oda vezetett, hogy brit etnikai kisebbségből napjainkra ír vallási kisebbséggé alakultak át. Sok kutató azonban árnyalja azon felszínes beállítást, amely szerint az írországi protestánsok önazonosságában békésen megfért volna egymás mellett az ír identitás a (néhai) brit állampolgárságuk iránti elkötelezettségükkel. Meglátásuk szerint a brit állampolgári kötelezettség és brit nemzeti vagy etnikai identitás közötti egyenlőségtétel legalábbis problematikus. Az írországi protestánsok önazonossága sokkal inkább az etnicitás, a vallás és a társadalmi hovatartozás közötti komplex és dinamikus összjátékon alapult és alapul.

A corki University College Szociológia Tanszékén dolgozó szerzőpáros tanulmánya tehát a (dél-)írországi protestáns kisebbséggel kapcsolatos kutatásokat egyfelől a britség, mint olyan cseppfolyós koncepciója, másfelől az ír kultúra és identitás kétértelműségének vizsgálata révén ki szeretné szabadítani a denacionalizálás és a de-etnicizálás leegyszerűsítő sémáiból. Amíg az előbbi fogalom (ti. a britség) egyszerre jelöl egy hajdani birodalmat, egy nemzetközösséget és egy államot, értékek sorozatát és egy sajátos életstílust, továbbá nemzeti, állami és közintézményekhez valamint szimbólumokhoz kapcsolódik és évszázados patinát tudhat magáénak, addig korántsem tekinthető egyértelműnek a brit nemzet mint olyan létezése. Az utóbbi kérdés ugyanakkor már a katolikus és protestáns írek múltképének az eltéréséből fakadó, mély történelmi gyökerekkel rendelkező és még ma is élő problémához vezet el, amelyet a szerzők az Írország délnyugati részén található West Cork megyében élő protestáns csoportok körében végzett empirikus kutatások elemzésével tesznek explicitté.

A protestánsok, az ír helyzet és a brit kontextus

Conor Cruise O’Brien frappáns megállapítása szerint írnek lenni elsősorban nem származás vagy nyelv kérdése, hanem egy olyan állapot, amely az ír helyzet résztvevőinek a sajátja, akiket a sors sok esetben azzal „vert meg”, hogy ezen helyzet részeseivé tette őket. Ennek a rendkívül összetett írségnek a középpontjában tehát a konfliktus (különösen a közösségi konfliktus) áll, amelyet teoretikus értelemben három tényező, a különbözőség, a hatalom és a közösség találkozása és kölcsönhatása idéz elő. Amennyiben a három tényező szorosan és kölcsönösen rendszerszerű függésben van egymástól, abban az esetben strukturális és kulturális értelemben is folyamatosan zéró végösszegszerű merev identitászárványok termelődnek újra, és szilárdítják meg ismételten egymást, a közösségi konfliktusok pedig szívósan fennmaradnak – ahogy az az ír helyzet esetében is évszázadokon keresztül történt.

Írország felett a középkor óta az angol királyok uralkodtak, akik a kora újkortól kezdve a koronához lojális angol és skót protestánsok betelepítésével és hatalmi monopóliumokba juttatásával szilárdították tovább a sziget feletti központi hatalmukat, mindezt a helyi katolikus hatalmi elit rovására. Ezen több évszázados folyamat során egy egymástól kölcsönösen függő, strukturálisan bináris hatalmi konstelláció jött létre: az angol, majd brit koronától elidegenedő, barbárnak tekintett őslakos és gael nyelvű katolikus többség a brit koronának vallási és politikai tekintetben is kiszolgáltatott, civilizáltnak tekintett angol ajkú protestáns és skót-angol gyökerű telepesek kisebbségével találta magát tartósan szembe. Hosszú időtartamban azonban megváltozott a hatalmi egyensúly, ezáltal a brit korona egyre inkább a katolikus többséggel kényszerült kompromisszumra a protestáns kisebbség rovására. Mindeközben az írországi protestánsok közösségén belül is fontos változások mentek végbe: egyrészt vallási hovatartozásuk immár felülírta etnikai identitásukat, másrészt legkésőbb a XVIII. század közepére már a protestáns közösség is az ír történelem integráns részeseként tekintett önmagára, harmadrészt pedig kikristályosodott egy a katolikusokat és protestánsokat egyaránt magába foglaló ír nemzetfelfogás. Létrejött tehát a már nem csupán a lakóhelyük értelemében vett protestáns írek közössége, akik katolikus nemzettársaiktól ugyan számos tekintetben elkülönültek - sőt, ellenséges indulatokat tápláltak irántuk, ráadásul hozzájuk képest jóval nyitottabbak voltak a brit birodalmi érdekekre -, ugyanakkor távolságtartással is viseltettek a brit birodalmi szempontok iránt azokban az esetekben, amikor az az ő sajátos érdekeik rovására kívánt érvényesülni, és egyre nehezebben viselték a londoni hatalmi központból feléjük irányuló politikai és kulturális felsőbbrendűséget. A XIX. századi (döntően katolikus dominanciájú) nemzeti mozgalom megerősődésével és eredményességével párhuzamosan a protestáns kisebbség immár politikai értelemben is kisebbségbe szorult, ennek hatására a politikai értelemben vett brit elkötelezettségüket egyre jobban hangsúlyozták (unionisták), kulturális értelemben vett britségük azonban jóval kétértelműbben nyilvánult meg: Írországhoz általában véve nemzeti, míg a Koronához és a Brit Birodalomhoz inkább birodalmi identitás értelemben kapcsolódtak (az persze egyénenként változott, hogy kire melyik identitás bírt nagyobb erővel, és amelyek között pedig leginkább majd csak a független ír állam létrejöttével kapcsolatban kellett dönteniük). A britség és brit elkötelezettség szimbolikus, kommemoratív és egyéb megnyilvánulásait nyíltan elutasító ír nemzetállamban a protestánsok előbb unionizmusukat, majd lépésről lépésre brit birodalmi és általában vett brit elkötelezettségüket adták fel. Ez azonban - a szerzőpáros meglátása szerint - semmiképpen sem tekinthető denacionalizálási vagy de-etnicizálási folyamatnak, tekintettel arra, hogy a protestáns írek nem tekintették magukat nemzeti vagy etnikai tekintetben britnek. A független Írországban maradás mellett döntő protestánsok (felekezeti jogaik fenntartása mellett) nem törekedtek ugyanis nemzeti, etnikai vagy kulturális kisebbségként elismertetni önmaguk, hanem inkább az évszázados merev identitászárványok feltörésére és a strukturális katolikus-protestáns szembenállás feloldására törekedtek, amelyben főleg az 1960-as évektől kezdődően értek el sikereket.

Protestánsok és katolikusok West Corkban

A kérdés mikroszintű vizsgálata érdekében a szerzőpáros a délnyugat-írországi West Cork megyében készített 125 mélyinterjút tanulmányozott át. A térség XVI. század óta (a munsteri telepítéstől fogva) létező protestáns közössége döntően farmerekből és vidéki városlakókból, felekezetre nézve pedig döntően a Church of Ireland, illetve a metodista felekezethez tartozó személyből áll (lényegében elhanyagolható számú és frissen betelepült presbiteriánus mellett), akik a 2002-es népszámlálás adatai alapján az országos (3,7%-os) átlagot meghaladó mértékben jelen léve, 8,2 százalékát alkotják a helyi lakosságnak. A válaszadók elmondása alapján a függetlenségi háború idején a protestánsok kifejezetten erőteljes (politikai értelemben vett) brit elkötelezettséggel bírtak, az új állam megalakulása után a helyben maradást választók brit szimpátiája azonban egyre inkább lanyhult, végül mára már teljesen elenyészett. Mindazonáltal a katolikus ír többség még napjainkban is hajlamos adott esetben (leginkább közvetett módon illetve történelmi perspektívában) megkérdőjelezni a protestánsok valódi, teljes értékű írségét, amelynek ellenhatásaként a teljes mértékben lojális protestáns írek sokszor túlkompenzálással igyekeznek hangoztatni írségüket (ahogy azt például a Lady Diana temetésének tévéközvetítését szándékosan nem néző protestáns lelkész története jól érzékelteti). Általánosságban leszögezhető tehát, hogy az írországi protestánsok teljes értékű írként tekintenek önmagukra, amely írség azonban nem egyenértékű a katolikus írek önképével, akik hajlamosak az előbbiek „valódi” írségének megkérdőjelezésére.

Konklúzió

A közvetlenül a függetlenség kivívása előtti Írországban élő protestánsok, dacára politikai értelemben vett brit birodalmi elkötelezettségüknek és uniópártiságuknak, nemzeti és etnikai értelemben már régóta írként tekintettek önmagukra. A mikorszintű elemzések azonban arra is rámutattak, hogy az írországi protestánsok nemzeti identitásképződése egymástól eltérő utat járt be délen és északon. (A későbbi Észak-Írország területén ugyanis jóval sűrűbben éltek, területileg közel voltak a presbiteriánus Skóciához, és a presbiteriánusok jóval nagyobb súllyal képviseltették közöttük magukat, ráadásul a belfasti urbánus-ipari közeg jobban kedvezett az etnogenezisszerű folyamatok kibontakozásának, mint az ír sziget más, vidékiesebb részein). Az ír protestánsok identitását formáló tényezők történelmileg szokatlanok, azonban korántsem egyedülállóak, ezért az államépítés, vallási reformáció, kolonizáció és birodalomépítés, majd a periferikus nacionalizmus és az egyenlőtlen dekolonizáció hatásainak együttes eredményeként történelmi léptékben kialakuló identitáskonfiguráció vizsgálata más hasonló (akár Európán kívüli) térségekben végbement folyamatok értelmezésében is hasznos segítséget nyújthat.

Lajtai L. László


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.