stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2008. 2. szám

Ablonczy Balázs

Sérelem, jogfolytonosság, frusztráció

Alsó-Fehér vármegye menekült törvényhatósága Budapesten, 1919-1921

A Trianon utáni menekültek társadalmáról, opcióiról a legutóbbi időkig meglehetősen kevés publikáció jelent meg.1 A hivatalosan 350 ezer (nem hivatalosan valószínűleg 420-425 ezer) főnyi tömeg (ne feledjük, a megcsonkított ország lakosságának több mint 5%-a) társadalmi folyamatainak, integrációjának elemzése azonban még sok felfedezést tartogat.

Az alábbiakban egy véletlenül fellelt levéltári iratcsomó néhány tanulságát igyekszem megfogalmazni, és kiegészíteni máshol található források és feldolgozások tanulságaival.

Hegyek és viharok

Alsó-Fehér vármegye 1764-ben a középkori Fehér vármegyéből alakult ki a Maros folyó két oldalán.2 Végső területi kiterjedését (3577 km2) 1876-ban, a közigazgatási reform során nyerte el. A megye erősen tagolt domborzati viszonyai mellett (nyugaton az Erdélyi Érchegység, keleten az ún. Erdélyi Felföld uralja, és területén található még az erdélyi Hegyalja híres bortermő vidéke, valamint az Ompoly és az Aranyos mentén húzódó hegyvonulatok) még négy rendezett tanácsú városa: Abrudbánya, Gyulafehérvár, Vízakna, Nagyenyed érdemel figyelmet. Utóbbi egyúttal a vármegyei igazgatás székhelye is volt. Dolgozatunk tárgyának értelmezéséhez anélkül, hogy a vármegye részletes történetébe fognánk elengedhetetlen a hét évtizeddel korábban, 1848-49 napjaiban történtek rövid áttekintése. Az új magyar kormány által az 1848. év tavaszán-nyarán meghirdetett, új hadseregbe való toborzás Erdélyben végsőkig feszítette az indulatokat. Nemcsak a román parasztok szegültek ellen a sorozásnak, hanem egyes román határőrzászlóaljak is ellenszegültek a kormány parancsainak. A feszültségek 1848 októberétől véres polgárháborúban robbantak ki, amelynek Alsó-Fehér vármegye kitüntetett területe volt. Itt került sor az első magyar földesúri lakok kifosztására (Balázsfalva környékén), lakóik gyakran bestiális kegyetlenséggel történő meggyilkolására, egyes vármegyei tisztviselők elleni támadásokra. Továbbá a vármegye volt a törzsterülete az Avram Iancu és Axente Sever vezetésével kibontakozó román felkelésnek, s egy ideig Topánfalván volt Iancu főhadiszállása is. Abrudbánya, Zalatna, Nagyenyed, Verespatak az erdélyi Hegyalja magyar lakói nagyon súlyos árat fizettek nemzeti hovatartozásukért. Az 1848-49-es erdélyi polgárháború vármegyei eseményei, a mészárlások, rajtaütések és bosszúhadjáratok meglehetősen részletesen tárgyalt fejezetei a szabadságharc történelmének.3 Fél évszázaddal később a vármegye monográfusa, Szilágyi Farkas, nagyenyedi református lelkész 4264 főre becsülte a polgárháború vármegyei magyar áldozatainak számát (nem számítva ide a lelki rázkódások következtében elpusztult 400 főt és a csatatereken és kórházakban elpusztult katonák 500 főnyi tömegét), ami a vármegye magyarságának kb. egyhatoda. (Ha Szilágyi Farkas kategorizálását vesszük alapul: egyötöde). Hozzá kell tennünk, hogy Szilágyi adatait a korszak specialistája, Egyed Ákos kevésnek véli, s a megyei áldozatok számát 6000-ben adja meg.4 Ez azt jelentené, hogy az erdélyi polgárháború 7500-8500 magyar polgári áldozatának 70-80 százaléka a vármegye lakosai közül került ki. Szilágyi Farkas emellett körülbelül 1000 főre becsülte (köztük 92 nőre) a magyar honvédség akciói nyomán megölt vármegyei románok számát, amihez hozzáadódik a történetíró szerint a harcmezőkön elesett románok száma, amellyel a román áldozatok száma 3500-4000 főre tehető.5 A kisszámú szász halottal együtt a vármegye lakosaiból több mint 10 ezer fő (sőt, ha Egyed Ákos adatait vesszük figyelembe: csaknem 12 ezer fő), azaz a megye kb. 160 ezer lakosának csaknem 6 százaléka pusztult el 1848 ősze és 1849 nyara között. Az anyagi károkat Szilágyi több mint 9 millió forintra becsülte.6 E körülményeket azért ismertettük részletesebben, mert elbeszélésünk szempontjából jelentősége van annak, hogy egy ilyen nemzetiségi konfliktusokkal súlyosan terhelt területen, ahol 1848-ban még élénken éltek az 1783-84-es Horea-Closca-féle felkelés emlékei (amelynek során Abrudbányát már egyszer felperzselték a felkelők), s minden bizonnyal 1918-ban is voltak olyanok, akiknek gyermekkori emlékei között még éltek az 1848-49-ben átélt borzalmak. Mivel a korszak történetképében meghatározó Gracza György-féle szabadságharc-történetben vagy Jókai írásaiban gyakran visszaköszöntek 1848-49 vármegyei eseményei, és szép számú egyéb könyv, cikk ismertette a korabeli történéseket, nem csoda, ha sokan 1918-at is a hetven évvel korábbiak ismétléseként látták.

A vármegye és városai

Az 1867 utáni népszámlálások a vármegye lakosságának diszkrét növekedését mutatják (1869 és 1880 között azonban csaknem 10 ezer fős fogyást), amelynek során Alsó-Fehér polgári népessége 188 702 főről 219 177 főre emelkedett. Mindezt azonban úgy, hogy egyes városok (pl. Vízakna) népessége gyakorlatilag stagnált, Abrudbánya lakóinak száma pedig csaknem nyolcszázzal csökkent. Gyulafehérvár lakossága diszkréten, míg Nagyenyedé lendületesebben nőtt, de mindkettőé tízezer fő alatt maradt. Az 1910-es népszámlálás szerint 221 618 főre rúgott a katonai és a polgári lakosság, amelyből 39 107 fő (17,6%) volt a magyar nemzetiségű. S ez is meglehetősen egyenlőtlenül oszlott meg: a négy rendezett tanácsú városból abszolút magyar többség volt Nagyenyeden és relatív többség Gyulafehérváron, míg Zalatnán és Vízaknán a románság alkotott többséget. A járási székhelyek közül magyar többséget találunk még Verespatakon (relatív többség) és Marosújváron (abszolút többség). A nyolc vármegyei járás közül a magyarok aránya csak a marosújváriban haladta meg a harminc százalékot (33%), ahol a Maros völgyében néhány magyar többségű falu duzzasztotta a vármegye magyarságát, de a csaknem 40 ezer magyar harmada kisvárosokban élt, többségük pedig a járási székhelyeken, így például a fontos vasúti csomóponton, Tövisen. A nagyenyedi járásban beszélhetünk még magyarlakta vidékről, néhány ezer fővel.7 Számottevő volt még a vármegye szász lakossága is (7269 fő). Feltűnően magas volt az analfabéták aránya: a lakosságnak alig egyharmada (76618 fő) tudott írni-olvasni. Az evangélikusok száma csaknem hajszálra megegyezett a németekével (7283 fő), míg a magyarság létszámát csaknem pontosan kiadja a római katolikusok (11194 fő), reformátusok (23009), unitáriusok (1269) és izraeliták (3845 fő) együttes száma.8

E nemzetiségi szempontból nem mindig rózsás helyzet ellenére a vármegye magyar művelődésben játszott szerepe tagadhatatlan: Nagyenyed iskolái, a gyulafehérvári érsekség és az érseki szeminárium, a bányaigazgatásban dolgozó állami tisztviselők (Zalatna, Verespatak, Abrudbánya, Vízakna) súlya mind azt hozta magával, hogy a magyar, és részben az állami-megyei hivatalokhoz kötődő értelmiség jelentős szerepet játszott a helyi közéletben. Ugyanakkor az 1848-49-es dúlások után született néprajzi munka a gyarapodó (és a vármegyei magyarság felét kitevő) magyar városi lakosságot csaknem kivétel nélkül bevándoroltnak mondja: Abrudbányán, Zalatnán, Verespatakon, Magyarigenben, Boroskrakkón a törzsökös magyar családok számát alig harmincra teszi.9

A világháború végén a közbiztonság helyzete már 1918 őszén megrendült a vármegyében. A román többségű településeken a magyar tisztviselőket a román lakosság számos esetben megfenyegette vagy menekülésre késztette. A menekült törvényhatóság iratai között fennmaradt elbeszélésekben jól látszik, hogy emiatt már 1918 novemberében elhagyta szolgálati helyét például Roska Miklós gyulafehérvári polgármester vagy Winkler János abrudfalvi körjegyző.10 A nemzetiségi mozgolódás, a vármegye centrális helyzete (mármint a majdan elcsatolandó területek románok lakta területeit tekintve), a vidéknek a román nemzetiségi mozgalomban játszott szerepe, Kolozsvár magyar vezetésének ellenséges magatartása mind hozzájárulhatott ahhoz, hogy a nagy nemzetesítő aktusra, a gyulafehérvári népgyűlésre is éppen a vármegye székhelyén került sor.11

A vármegye területét 1918 végén, 1919 elején szállták meg a román csapatok. Tövisen december 7-én elvágták a vasúti összeköttetést Kolozsvárral. Nagyenyedet december 20 án, Gyulafehérvárt december 19-én, szállták meg, s a budapesti lapok tudni vélték, hogy december 19-én küldöttség indult Bukarestből az ércbányák (Verespatak, Abrudbánya) átvételére.12 A román hadsereg bevonulása azonban sok esetben csak a fennálló helyzetet szentesített, amennyiben például Gyulafehérváron a helyi románság már a bevonulás előtt két héttel, december 5-én átvette a város irányítását, és egy helyi ügyvéd személyében román polgármestert emelt hatalomra.13 A város új, katonai és polgári hatóságai együttesen akadályozták meg a helyi magyarokat abban, hogy december 21-22-én Kolozsvárra utazzanak, az erdélyi magyarság nagygyűlésére.14

A hatalomátvétel után rögtön meginduló elbocsátások és a magyarellenes atrocitások miatt 1918 végétől a menekültek folyamatosan özönlöttek a budapesti igazgatás alatt maradt országrészbe. Az első nagyobb hullámra 1919 januárja és márciusa körül került sor: ekkor a hűségeskü megtagadása vagy a megszálló hatóságok által ellenségesnek tekintett magatartás szolgáltatott okot a vármegye településeiről való eltávolításra. A tanácsköztársaság időszaka forrásainkból legalábbis úgy tűnik bizonyos értelemben szünetet jelentett a vármegye területéről való menekülésben, elűzésben. A román megszálló hatóságok ebben az időszakban más technikákkal éltek: a számukra kellemetlen vagy zavaró személyiségeket internálták vagy be is börtönözték, mint például Korinsky Győző volt ítélőtáblai bírót.15 A kommün bukása után szinte azonnal újrakezdődtek a kiutasítások, és többé-kevésbé folyamatosan zajlottak 1920 folyamán.16

Az aktus

A Szózat című radikális jobboldali napilap 1919. december 19-i számában felhívást tett közzé, hogy az elszakított vármegyékből származók jelentkezzenek be a törvényhatóságoknál.17 A törvényhatóságok megalakításának gondolata minden bizonnyal korábban született, erre utal az is, hogy két nappal később, a Magyar Nemzeti Szövetség Gerlóczy utcai helyiségében máris megalakult Alsó-Fehér vármegye Budapesten működő törvényhatósága. A szervezet nyilvánvalóan a Területvédő Liga kezdeményezésére alakult meg, mert az eseményre Krisztics Sándor (a Tevél titkára, későbbi szociológiaprofesszor) és Perényi Zsigmond (a Magyar Nemzeti Szövetség elnöke) felhívására került sor. A megalakuláskor a Tevélt Okolicsányi László, a szervezet alelnöke képviselte. A jelenlévők rövid formaságok után egyhangúlag kimondták Alsó-Fehér vármegye törvényhatóságának megalakulását, amelynek vezetőjévé Pongrácz Aladárt, Abrudbánya volt tiszti főügyészét választották.

A megjelent mintegy kéttucatnyi személy természetesen csak bajosan képviselhette legitim módon a vármegye csaknem negyvenezer lakosát, ezért már a megalakuláskor hangsúlyozták, hogy szervezetükre a jogfolytonosság fenntartása miatt van szükség. Ha végigtekintünk a 29 megjelent foglalkozásán és lakhelyén, azt látjuk, hogy zömükben férfiakról, állami és városi szolgálatban álló hivatalnokokról van szó, akik a jelzett időszakban (1919. végén) budapesti lakhellyel rendelkeztek, és jobbára valamelyik Alsó-Fehér megyei kisvárost jelölték meg menekülésük előtti lakhelyként. A megjelentek között öt nő volt (közülük azonban hárman is családtagként jelentek meg az eseményen, férjük, illetve apjuk társaságában). A törvényhatóság megalapítói között 3 csendőr-, illetve rendőr- vagy katonatisztet, 7 városi tisztviselőt (főszámvevőt, főügyészt, polgármester-helyettest, városi tanácsost, segédhivatali alkalmazottat), 3 tanító vagy iskolaigazgatót (és két családtagot), 3 községi, illetve körjegyzőt találunk, 2 műegyetemi hallgató, egy állami geológus (és felesége) valamint ügyvéd, hírlapíró, kávés, lakatos, földbirtokos, műszerész, takarékpénztári igazgató és néhány, közelebbi foglalkozást meg nem adó személy. Körükben két olyan személyt is találunk, akik a későbbiekben a Horthy-korszakban szép karriert fognak befutni: Toókos Gyula (1883-1958) huszárkapitány, vezérkari százados, a szegedi tisztek csoportjának ismert tagja, későbbi tábornok mint vajasdi származású menekült jelentkezett be a gyűlésre. Esztergár Lajos (1894-1978), Abrudbányáról menekült ügyvéd később Pécs polgármestere, majd a negyvenes évek elején a kormány szociálpolitikájának egyik alakítója, így az ONCSA (Országos Nép- és Családvédelmi Alap) egyik életre hívója volt.

Figyelemreméltó azonban, hogy a korábbi vármegyei tisztviselők távolmaradtak a kezdeményezéstől: egyedül Tóth László, korábbi verespataki főszolgabíró (1919-ben Gyömrőre alacsonyabb rangban beosztva) képviselte ezt a csoportot. A törvényhatóság vezetői közül mind Inczédy-Joksmann Ödön korábbi alispán, majd kormánybiztos (a Károlyi-kormány 1918. november 19-i ülésén felmentette), mind báró Bánffy Kázmér főispán, illetve Bánffy 1918 végén kinevezett utódja, Asztalos Kálmán Erdélyben maradt.18 A többi vármegyei tisztviselő úgy tűnik távol tartotta magát a kezdeményezéstől, annak ellenére, hogy körükben minden bizonnyal jelentős volt az elmenekültek száma. Ez a távolmaradás akkor is beszédes, ha tudjuk, hogy valószínűleg a volt vármegyei tisztviselők a csonka ország más vidékein szétszórva élhettek ebben az időben, és sem információjuk nem lehetett a kezdeményezésről, sem módjuk egy pesti utazásra. Ezt az állítást erősíti, hogy néhányan (volt állampénztári főtanácsos, bíró, pénzügyi tisztviselő) később jelentette be csatlakozását a tömörüléshez, és valamennyiük vidéken élt ebben az időpontban.

Az ülésen megjelentek kinyilvánították, hogy törvényhatóságukat azért alakítják meg (47 másik, elszakított törvényhatósággal együtt), hogy a jogfolytonosság meg ne szakadjon. Vezetőjévé egyhangúlag dr. Pongrácz Aladárt, Abrudbánya tiszti főügyészét, a helybéli Magyar Kaszinó elnökét választották.19

Álláspont

A frissen megalakult közgyűlés néhány nappal később elfogadott egy határozatot is, amely összeszedte azokat az érveket és állításokat, amelyekkel a vármegye elszakítása ellen és a törvényhatóság megalapításának szükségessége mellett érveltek. A jogfolytonosság fenntartásának hangoztatása mellett felbukkannak azok a fordulatok, amelyek a továbbiakban is meghatározzák az egyesületnek és tagjainak szóhasználatát.

Ezek az érvek a következők:

  1. a történelmi szenvedésekre (1783-84-re és 1848-49-re) való visszautalás: A mi őseink sokat megértek már. Látták rabolni és gyilkolni Hora-Kloska gyülevész népét, Janku és Axentye osztrák zsoldban álló hordáit, mégsem estek kétségbe, és a haza mégis megmaradt. A magukat rómaiaknak hazudó oláh utódok csak azt cselekszik most, amit nagyatyáik, de mi, az akkori mártírok vérei szintén nem esünk kétségbe, mert mi is tudjuk, hogy a haza élni fog . S megemlítik még Abrudbánya, Zalatna, Nagyenyed elpusztítását.20

  2. a kultúrfölény hangsúlyozása (a románság gyülevész had , amely martalóchadjáratai során kultúrkincseket semmisített meg, Kemény Simon kardjából patkószöget veretett, stb.), s a kultúrának ezen ellenfelei minden történelmi, jogi és erkölcsi alapot nélkülöznek [sic].

  3. a patriarkális együttélés képének felmutatása ( Alsófehér vármegye közönsége: magyarok, szászok és józan románok, különösen az intelligensebb bányász románok egyformán a történelmi múlt teljes ismerésével és a jövőbe vetett rendíthetetlen hittől eltelten foglal állást hazánk területi épsége mellett .)

Sajátos, hogy a magyar területmegtartó, -követelő propagandában jelentős szerepet játszott gazdasági, földrajzi érvelés nem bukkan fel ebben az alapvetésben eltekintve néhány sztereotip hivatkozástól Zalatna aranyára , Vízakna sójára és Sárd, Magyarigen borára .21

Ezekben a hetekben-hónapokban, nemcsak a közép-erdélyi vármegye száműzött törvényhatósága alakult meg, hanem számos más elszakított területről jövő személy vett részt hasonló kezdeményezésekben, nyilván a Tevél felhívására reagálva. A rendelkezésünkre álló iratokból kitűnik, hogy megalakult Torda-Aranyos, Maros-Torda és Szilágy vármegye, Zombor rendezett tanácsú város Budapesten működő törvényhatósága is, amelyek intenzív levelezést folytattak más menekült törvényhatóságokkal, és megpróbálták például politikai állásfoglalásra is bírni a többieket: ilyen volt a Székely Nemzeti Párt helyett a Székely Szövetség támogatására vagy az erdélyi hadsereg megalakítására való felhívás.22

Ilyesfajta mozgolódás már a kormányzat szintjére is eljutott. A minisztertanács 1920. február 29-i ülésén Beniczky Ödön belügyminiszter beszámolt arról, hogy Budapesten sorra alakulnak meg az elszakított megyék törvényhatóságai, és alispáni hivatalaikat is felállítják. Bár a miniszter méltányolta, azt a lelkes hazafias érzésből eredő célzatot, amely a házi tűzhelyüktől elűzött sokat szenvedett testvéreinket áthatja . De a hozzászólásában a törvényességre helyezte a hangsúlyt, s a törvényhatóságok szigorú kritériumainak nem megfelelő, törvényszerű alakiságok nélkül folyó működést határozottan helytelenítette. Annyit azonban megengedett, hogy amíg a szóbanforgó menekült törvényhatóságok működése csak állásfoglalásokra szorítkozik, s a területi integritás érdekében zajlik, addig a kezdeményezést nem kell letörni. Ugyanakkor jelezte, hogy a kérdéses gyűlések résztvevőit a miheztartás végett figyelmeztetni fogja működésük határaira. Beniczky előterjesztését a kormányülés jóváhagyta.23

Alsó-Fehér törvényhatósága ugyanakkor nem elégedett meg ennyivel, hanem petíciókat is címzett az ország és a világ hatalmasaihoz. A számos magánkezdeményezésű (és részint Gyulafehérvár, Kutyfalva stb. képviseletében, a törvényhatóságban résztvevő tagok által saját maguknak írott) petíció közül az abrudbányaiak tiltakozása emelkedik ki, ők egyenesen a békekonferencia elnökének címezték kijelentéseiket: az 1920. február 16-i keltezéssel ellátott iratban a már említett, patriarkális szemlélet nyomai dominálnak. A szerzők szerint az elcsatolással a komolyabb gondolkodású oláhság is elégedetlen, ugyanakkor manifesztumukban határozottan állást foglaltak a románság államberendezésre való képtelensége mellett.24 Könnyű volna félmosollyal elintézni hasonló kezdeményezéseket, s utalni provincializmusukra. Azonban ezek az iratok egészen messzire is eljuthattak: a Sáros megyeiek hasonló tartalmú petíciója eljutott egészen Párizsig, s a korszak viszonyai között nem lehetett tudni, hogy milyen, akárcsak néhány tucat ember által aláírt petíciónak ad majd nyomatékot a nagyhatalmi támogatás. A törvényhatóság iratanyagában szép számmal találhatók tiltakozások, jobbára egyes magánszemélyek tollából, akik felkérik a vármegye vezetőit, hogy foglaljanak állást a békeszerződés ellen. 1920 februárjának elején a vármegye egyenesen Apponyi Albertnek, a békedelegáció vezetőjének írt, amelyben elég határozott hangon közölték: a komolyabb oláhok is törhetetlenül, halálukig ragaszkodnak Szent István ősi birodalmához és a halottrabló balkáni oláhok rabszolgái nem lesznek soha. E vármegyében minden kultúra magyar pénz, munka és ész eredménye, oláh kultúra soha nem volt. Az oláhok itt csak rablásaik és tömeggyilkosságaik emlékével dicsekedhetnek . Majd 1848-49 emlékének megidézése után hozzátette: A legyilkolt nagyenyedi, abrudbányai, zalatnai stb. magyar nők, gyermekek és aggastyánok szellemei a mi segítségünkre jönnek az ősi föld visszaszerzésében. Az ősi városok sohasem fogják fejüket meghajtani a havasi móczok bocskorai alá . Az irat explicit fenyegetéssel zárult: Vármegyénk elszakításába belenyugodni soha nem fogunk és megátkozzuk azt a kezet, amelyik az ősi haza feldarabolását kimondó békeszerződést aláírja .25

Működés

A menekült és mint látjuk: némiképp önjelölt önkormányzat nem rendelkezett saját apparátussal és hivatali helyiségekkel, ezért rá volt utalva a Tevél és a Nemzeti Szövetség által biztosított infrastruktúrára. 1920 tavaszán a törvényhatóság a IV. (ma V.) kerületi Sütő utcában működött, közgyűlését a Gerlóczy utca 11-ben tartotta meg, illetve a szintén belvárosi Klotild étteremben. Hivatalos óráikat a Váci utca 31-33-ban tartották egy rövid ideig (minden kedden, csütörtökön és szombaton négytől hatig), míg végül a törvényhatóság az Adria-palotában (ma: Hotel Méridien, a Deák térnél) kapott helyet a többi menekült törvényhatósággal együtt. Az ügyfélfogadási időben megjelenteknek a vármegye vezetői bizonyítványokat (erkölcsi, illetőségi, szegénységi) állítottak ki, a kérelmezők hazafias magatartására vonatkozó igazolványokat adtak, és megpróbáltak lobbizni egyes menekült társaik érdekében. Ez nem járt a megválasztott tisztviselőkre nézve megterhelő adminisztrációval: a törvényhatóság ügyforgalma 1920-ban 134 darab ügyirat volt (ebből 30 illetőségi, 7 erkölcsi és 39 egyéb hivatalos igazolvány), 1921 nyaráig pedig 80 darab ügyirat szerepel az iktatókönyvben. (Az utolsó iktatott ügyirat, a 80-1921. számú 1921. november 4-én kelt: ebben Szilágyi Miklós vízaknai bányaművezető hazafias viselkedését igazolta a törvényhatóság. Ez azonban már inkább csak egyedi elintézés lehetett, a rendszeres irattározás 1921. július 23-án megszűnt.) A hivatalos iratok komolyságát nagyban növelte, hogy a menekült vármegye 1920 áprilisától saját körbélyegzővel is rendelkezett, Alsó-Fejér Megye közönsége felirattal igaz, az összes menekült törvényhatóságnak ugyanolyan kivitelű jutott.26

Az egyéb működés javát az aktív tagtársak érdekében folytatott lobbitevékenység tette ki (hivatalos szervek figyelmét hívták fel az illető hazafias magatartására vagy gyógykezelési segélyt igyekeztek kijárni neki), illetve olyan eset is volt, amikor feljelentették a hazafiatlan magatartásúnak tartott menekültet.27 Úgy tűnik, hogy a Tevél, illetve a kormányzati szervek megpróbálták felhasználni a törvényhatóságot információszerzésre (helybéli tűzifaárakról28, a megyében megjelenő magyar, román és német lapokról29, a megyében uralkodó hangulatról30), ám a szolgáltatott adatok elég töredékesek és semmitmondóak voltak. A menekült törvényhatóságok munkájának összefogására voltak kísérletek: 1921. februárjában Dessewffy Istvánnak, Sáros vármegye egykori főjegyzőjének, a Turáni Társaság egyik, belügyekkel megbízott vezetőjének aláírásával érkezett átirat, amelyben az Alsó-Fehér megyeiek részvételét kérik egy majdani nagy követgyűlés összehívásában. Ennek létrejöttéig is arra kérték a címzetteket, hogy tartsák titokban a megszállott vármegyék ügyvezető vezérlő tanácsának létét ami elég paradox kérés volt. Bár Pongrácz Aladár, a törvényhatóság vezetője jelezte, hogy egy ilyen gyűlés költségeihez anyagilag nem tudnak hozzájárulni, magát javasolta, hogy ugyanezen az összejövetelen szívesen lenne az oláh nemzetiségi kérdések előadója.31 S ugyancsak a pénzhiány akadályozta meg Alsó-Fehér menekültjeit abban, hogy a megszállott törvényhatóságok központi irodájának kérésére vásároljon a Védő Ligák Szövetségének Magyar Talizmánjaiból és az ezekkel járó matricákból.32

A szervezet működését végül mégsem a pénzhiány pecsételte meg: a trianoni békeszerződés becikkelyezése után a kormányzat kénytelen volt feloszlatni a nyíltan irredenta célú szerveződéseket, így az önjelölt törvényhatóságokat is. A Bethlen-kormány pedig más, központosított és részben rejtett struktúrát hozott létre a határon túli kérdések kezelésére.33 1921. július 9-én még megtartotta utolsó közgyűlését a törvényhatóság, amelyen ismét kéttucatnyian vettek részt. Néhány nappal később a szervezet megszűnt, és feladatait az Országos Menekültügyi Hivatal vette át.

* * *

Alsó-Fehér vármegye menekült törvényhatóságának rövidke története talán tartogat néhány, önmagán túlmutató tanulságot is. Sajnos, nem tudjuk, hogy az erdélyi vármegyéből mennyien menekültek Magyarországra 1918 és 1924 között. Az erdélyi menekültek arányából következtetéseket levonva talán nem túlzás, ha számukat több mint ötezer főre tesszük. (Az erdélyi magyarság száma összességében 13,4%-kal csökkent Istvan Mocsy adatai szerint34, a negyvenezer fős Alsó-Fehér megyei magyarság esetében ez arányosan valamivel több mint 5300 fő lenne.) Ezzel szemben a saját magát megszervező törvényhatóság irataiban felbukkanó nevek száma 100 és 200 fő között van, tehát a menekülteknek csak töredéke fordult a képviselethez. Utóbbiaknak is főként a Budapesten és környékén élő része. Ha le is számítjuk az 1919-1921 közötti évek korántsem ideális közlekedési vagy anyagi viszonyait, a szervezkedés aligha jutott túl néhány elkeseredett vagy az ügyben érdekelt egyén mozgalmának szintjén. Bár keveset tudunk a résztvevők további sorsáról (így például a szerveződés motorjának számító Pongrácz Aladár életéről), a két ismertebb résztvevő pályája azt mutatja, hogy esetükben sem a törvényhatóság szolgált valamiféle politikai vagy társadalmi emeltyűként: reintegrációjukban a szervezkedés nem játszott szerepet. (A már említett Dessewffy István és a vele egy szervezetben ténykedő nemzetvédelmi referens , Gálócsy Árpád kohómérnök a korabeli radikális jobboldali mozgalmak ismert alakjai voltak de mégiscsak periférikus figurák.) A valamikori és az 1920-21-es beosztás vizsgálata azt mutatja, hogy a menekültek valóban jelentős státuszvesztést könyvelhettek el (ezt talán nem is illő számszerűsíteni, néhány kiragadott példára hivatkozva, de tudunk nyomorgó és harminc kilót fogyott bíróról, nincstelen tanárözvegyről, több családról ugyanarra a lakcímre bejelentkezve stb.). Viszont legalább ugyanennyi személlyel találkozunk, akiknek időlegesen sikerült beosztást nyerniük a községi vagy az állami igazgatás alacsonyabb szintjeire (egy elég plasztikus példa: a volt gyulafehérvári rendőrkapitány rendőrfogalmazó lett Budapesten). Meglepő a szervezetben a városi hivatalnokok túlsúlya, ezt részben talán magyarázza a helyi magyarság városi túlsúlya és talán a vármegyei tisztviselők helybenmaradása. Némiképpen talán meglepő lehet, hogy a menekült törvényhatóság egyáltalán nem élt a korszakra jellemző rejtett vagy nyílt antiszemita retorikával, sőt rendszeresen adott ki igazolásokat, igazolványokat izraelita felekezetű hozzáfordulóknak, esetenként kiemelve az illetők hazafias magatartását.35 Számos elemzés e kettőt (revízió és antiszemitizmus) összekapcsolja, de mint ebben az esetben látjuk, nem biztos, hogy jogosan.

A résztvevő személyek motivációja eltérő lehetett, elsősorban a harag és az elszenvedett sérelem dominálhattak, de találunk olyat is, aki későbbi jogigényét vélte fenntarthatónak a szervezet révén.36 A szervezet által használt nyelv és szókészlet úgyszólván adott volt: 1848/49 és 1783/84 traumái táplálták, illetve a civilizatorikus fölény érzete.

Annak ellenére, hogy a közigazgatásban és a jogban jártas emberek működtették e szervezetet, ennek a működési formának nem volt jövője. A kormányzat, bár alapításában nem vett részt, megpróbálta felhasználni a törvényhatóságot, mérsékelt sikerrel. A nemzetközi politika fejleményei pedig arra kényszerítették a kabinetet, hogy a törvényhatóság és a hozzá hasonló szervezetek működését beszüntesse, és kevésbé decentralizált struktúrákkal kísérletezzen.

* Köszönöm a segítséget Nagy Ferencnek, a MOL főlevéltárosának.

1 Az egyik legutóbbi, érdemes tanulmány: Szűts István Gergely: A miskolci optánsok társadalomszerkezeti vizsgálata. In: Czetz Balázs-Kunt Gergely (szerk.): Politika és mindennapok. (A jelenkortörténet útjai 2.) Miskolc, 2007, ME BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszék. 143-165.

2 A vármegye korábbi történetéről ld. Iczkovits Emma: Az erdélyi Fehér megye a középkorban. Budapest, 1939.

3 A különböző, a felkelt románság által elkövetett cselekményeket taglaló irodalom elemzésétől most eltekintek. Összefoglalóan ld. Egyed Ákos: Erdély 1848-1849. I-II. köt. Csíkszereda, 1999, Pallas-Akadémia. I. köt. 221-234. II. köt. 24-42., 159-179., 282-293. Speciálisan témánkról: Szilágyi Farkas: Alsófehér vármegye 1848-49-ben. (Alsófehér vármegye történelme. III. kötet, 1. rész). Nagyenyed, 1898, Nagyenyedi Könyvnyomda és Papírárugyár Részvénytársaság. Különösen: 113-198., 228-254, összegezve a károkról: 400-407. További részmonográfia hasznos szempontokkal: Hermann Róbert: Az abrudbányai tragédia - 1849. Budapest, 1999, Heraldika.

4 Egyed: i. m. II. köt. 300.

5 Uo. 401-402. Bár a harcmezőn keletkezett veszteséget Szilágyi a továbbiakban még magasabbra teszi.

6 Szilágyi: i. m. 407.

7 Erről ld.: Lázár István: Alsófehér vármegye magyar népe. Nagyenyed, 1896, Cirner és Lingner Könyvnyomdája. 3-4.

8 A vármegyére és városaira vonatkozó adatok: Magyar Statisztikai Közlemények Új sorozat. 42. köt. Budapest, 1912, Athenaeum. 376-379., 850-851. 1911-ben a vármegyében élő izraeliták 89%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek: Glück Jenő: A gyulafehérvári izraelita hitközség története. Levéltári Szemle, 2004. 2. sz. 37.

9 Lázár: i. m. 4.

10 Pest Megyei Levéltár, IV. 901., Alsó-Fehér vármegye Budapesten működő törvényhatóságának iratai, 1. cs. 124-1920. sz. ill. 133-1920. sz.

11 A gyűlés lefolyásával kapcsolatban helyszíni és a város életét is érzékeltető beszámoló: Az erdélyi románok Nagyromániához csatlakoznak. Az Est, 1918. december 3. 1-2.

12 A megszállással kapcsolatos adatokat az alábbi lapokból vettem: Pesti Napló, 1918. december 20. 1., Budapesti Hírlap, 1918. december 21. 5., december 20. 5.,

13 Gyulafehérvár tisztviselői felesküdtek a románoknak. Az Est, 1918. december 8. 3.

14 Az Est, 1918. december 24. 2.

15 PML, IV. 901. 7-1920. sz. Alsó-Fehér vármegye törvényhatóságának átirata a Tevélhez, Budapest, 1920. február 12.

16 Pl. Ez volt Daubravszky Gyula gyulafehérvári városi főszámvevő (62-1920. sz.), Újhelyi János nagyenyedi városi pénztárnok (85-1920. sz.) esete.

17 A felhívást megismételte a katolikus Új Nemzedék is 1920. július 14-i számában.

18 Asztalost ügyvédként és a nagyenyedi Károlyi-párt elnökeként 1918. decemberében nevezték ki, nyilvánvalóan csak névleges hatalomgyakorlást lehetővé tevő hivatalába. Kinevezéséről ld.: Alsófehér (függetlenségi lap), 1918. december 29.

19 PML, IV. 901., 1-2/1920. sz. az 1919. december 21-i ülés jegyzőkönyve. Pongrácz nemcsak a közigazgatásban volt jelen: a háború végén főszerkesztőként jegyezte az Abrudbánya és Vidéke című hetilapot.

20 A korabeli lapokat áttekintve nyilvánvalóan látszik, hogy a hetven évvel korábbi polgárháború emléke intenzíven élt a vármegyei magyarság körében: az Abrudbánya és Vidéke tárcarovata 1917 tavaszától 22 részben közölte Bölöni Mikó Samu kéziratát Zalatna és Abrudbánya pusztulásáról, 1918 tavaszán-nyarán pedig Rákosy István naplójegyzeteit 1848-49-ről, 17 részben. És gyakoriak voltak a más szerzőktől származó, témához kapcsolódó cikkek is.

21 PML, IV. 901., 2-1919 közgyűlési sz. 1919. december 27-i határozat.

22 Uo. 67-1920, jegyzőkönyvi kivonat Torda-Aranyos vármegye közgyűléséről, 1920. június 5. 139-1920, Maros-Torda átirata a honvédelmi minisztériumhoz, 1920. október 31.

23 Magyar Országos Levéltár (MOL), K 27 Minisztertanácsi jegyzőkönyvek, 1920. február 29. 23. napirendi pont.

24 PML, IV. 901., 16-1920. Felhívás, Budapest, 1920. február 16.

25 Uo. 9-1920, Pongrácz Aladár által aláírt memorandum Apponyi Alberthez. Budapest, 1920. február 5.

26 Kratochvil Ferenc menekült gyulafehérvári helyettes polgármester felajánlotta a város egyik pecsétjét ilyen célokra, felajánlását azonban nem fogadták el. Uo. 5-1920, Kratochvil Ferenc levele, Budapest, 1919. december 23.

27 Uo. 8-1920, Alsó-Fehér vármegye törvényhatósága az igazságügyminisztériumhoz. Budapest, 1920. február 12. A Székelyudvarhelyről menekült Konstantinescu Viktor bíróról azt állítják, hogy a román hatalom helyeztette Gyulafehérvárra, és kémtevékenységgel vádolták meg. Személyének tüzetesebb vizsgálatához (az előzőleg élénken patronált) másik menekült bírót ajánlották, aki valószínűleg értelmi szerzője is lehetett a feljelentésnek.

28 Uo., 4-1920, Budapest, 1920. január 29.

29 Uo., sz. n.-1920, a külügyminisztérium átirata, Budapest, 1920. november 4.

30 Uo., 23-1920, Daubravszky Gyula jelentése az 1919. júniusi gyulafehérvári eseményekről. Budapest, d. n. [1920]

31 Uo. 34-35-1921. Pongrácz Aladár levele, 1921. március 24-én és Dessewffy István levele 1921. február 28-án.

32 Uo. 5-1921, Levél a a törvényhatóságok központi irodájától, Budapest, 1921. január 12.

33 Nemes Dezső-Karsai Elek (szerk.): Iratok az ellenforradalom történetéhez. II. kötet. Budapest, 1956, Szikra. 177-181.

34 Istvan I. Mócsy: The Effects of World War I The Uprooted: Hungarian Refugees and Their Impact on Hungary's Domestic Politics, 1918-1921. Social Science Monographs-Brooklyn College Press, New York, 1983. És ő is Petrichevich-Horváth Emil (szerk.): Jelentés az országos Menekültügyi Hivatal négy évi működéséről (Budapest, 1924) korrigált adatait használja. Varga E. Árpád igaz más bázisról induló összesítése (ő az anyanyelvet tekinti irányadónak, vélhetően beleveszi a katonaságot is) több mint tízezres magyar fogyást mutat ki a megyében. Ld.: http://varga.adatbank.transindex.ro/?pg=3&action=etnik&megye=11, elsősorban a városi lakosság drasztikus csökkenését.

35 PML, IV. 901., 33-1920, Ábrahám Ervin órássegéd erkölcsi bizonyítványának ügye, 1920. március 11. 52-1920, igazolvány Weinfeld Mór szállodás-kávés részére, 1920. május 4., 79-1921: Trencsiner Netty gyulafehérvári lalkos ügye, 1921. július 23. Továbbá gyanítható a zsidó származás Grünfeld Ignác kereskedősegéd, Wolf Ignác ügyvéd és Lobstein Dezső ügyében is.

36 Nem is akármire: egy igazi zongorára. Uo. 132-1920.


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.