stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Kisebbségkutatás - 2008. 1. szám

Leustean, Lucian N.

"A románok dicsõségéért": Ortodoxia és nacionalizmus a Nagy Romániában 1918-1945 között

"For the Glory of Romanians": Orthodoxy and Nationalism in Greater Romania, 1918-1945 = Nationalities Papers, 35. vol. 2007. 4. no. September, 717-742.p.

A modern nacionalizmus egyik legvitatottabb kérdésköre a nemzeti identitás és az ortodox kereszténység közti kapcsolat. A Balkán domináns vallása, az ortodoxia magával hozta az etnikai csoportok identitását a modern korba, és politikai vezetõk igyekeztek hasznot húzni vallási intézményekbõl azáltal, hogy felhasználják õket képzeletbeli közösségek megalkotásához. Az ortodoxia különös módon viszonyul a politikához, és ennek alapja a symphonia, amelynek gondolata a Bizánci Birodalomban gyökerezik. Az egyház úgy tartja, hogy a vallási és politikai hivatalok egyenjogúak és hasonló felelõsségeik vannak. A vallási és politikai vezetõk küldetése, hogy vezessék az embereket, és hogy az egyház, valamint az állam békés harmóniában istápolják, erõsítik az identitást. A politikai vezetõk az egyház nacionalizmusára hivatkoznak a nemzeti összetartozás megteremtésének céljából. Ebbõl a szemszögbõl nézve a vallás és a nemzetiség fogalmának alkotása az ortodox kereszténység körében különbözik a katolikus vagy protestáns világtól, ahol az egyházak vagy nemzeteken felül vagy azok alatt álló intézmények.

A balkáni nemzetállamok felemelkedésével Románia az egyik legjobb példa arra, hogy az ortodoxia miként vesz részt a politika alakításában. A Román Ortodox Egyház terjesztette a nemzetiséghez való elszakíthatatlan kapcsolat gondolatát, miközben a nemzet fogalmának etnikai értelmezését területi alapon fejezték ki az egyházon keresztül a román állam megalapítását megelõzõen. Az ottomán uralom idején az ortodoxia vallási identitás volt, míg a román állam megalakulásával egy új nemzeti identitás kialakításának alapját jelentette. A Román Ortodox Egyház támogatta a rezsimet, amely biztosította, hogy az ortodoxia visszanyerje uralkodó szerepét a társadalomban. Ezzel egyidejûleg az egyház politikai felhasználásával a hatóságok a lakosság támogatását keresték, és hatalmuk legitimációját próbálták elõmozdítani.

Ez a folyamat egyértelmûen láthatóvá vált a román állam 1859-es megalapítását követõ néhány évben. Alexandru Ioan Cuza herceg szakított az egyházi hagyománnyal, õ maga nevezett ki egyházi tisztségviselõket, megalapította a Szent Zsinatot, Románia legnagyobb hatalommal bíró egyházi testületét. Az egyházat állami intézménnyé alakította, megfosztva azt számottevõ gazdasági javaktól és más pénzügyi tulajdonától. A királyság 1866-os megalapítása új kihívással szembesítette az egyházat. A román király hovatartozását tekintve német keresztény volt, és ahogy azt az 1866-os Alkotmány 82. cikkelye kimondja, noha nem kellett áttérnie, gyermekei, a jövõbeli uralkodók már ortodox szellemben neveltettek. Az elsõ királynak, I. Károlynak nem volt örököse, így a parlament unokaöccsét, Ferdinándot választotta meg utódjául, 1916-ban. Ferdinánd nem tért át az ortodox hitre, de fia, II. Károly és unokái már ortodox keresztséget nyertek. A következõ fordulópont az 1872-es törvény volt, amely kimondta, hogy az egyházi hierarchia tisztségviselõit egy elektori kollégium választja meg, amely fõleg román ortodox képviselõkbõl, küldöttekbõl és szenátorokból állt. Az alsóbb rangú klérus tevékenységét is ellenõrizte a rezsim. A papokat bátorították arra, hogy olyan szertartásokat tartsanak és szövegeket használjanak, amelyet az egyházi hatóság írt, és amely kombinálta a nemzeti és a vallási elemeket.

A Román Ortodox Egyház és a politika közötti szoros kapcsolat fennmaradt a két háború között is. A politikai vezetõk nagy hatást gyakoroltak az egyház életére, fejlõdésére. Az egyház és az állam együttmûködött a politikai hatalom területén oly mértékig, hogy a pátriárkát háromszor jelölték miniszterelnöknek az 1930-as évek végén. Románia mégis különbözött más délkelet-európai országoktól abban a tekintetben, hogy a vallás és a politika kombinációja lehetõvé tette, hogy az egyház részt vegyen a legfontosabb politikai döntésekben.

A cikk az ortodoxia és az állam kapcsolatát elemzi a Nagy Románia 1918-as megalapításától 1945-ig, amikor az elsõ kormány megalakult, kommunistákkal a soraiban. Vizsgálja az egyház és állam kapcsolatát meghatározó eseményeket, az ortodox egyház helyzetét a román társadalomban, nemzetközi egyházi kapcsolatokat, valamint azokat a módokat, amelyekkel az ortodoxia befolyást gyakorolt a gondolkodókra. A két háború közötti Romániát érintõ jelenlegi kutatás figyelmének középpontjában az állam intézményeinek rendszere áll, anélkül, hogy vizsgálná a vallási tényezõk szerepét a nemzeti identitás formálásában. A rezsim politikai ellenõrzése ellenére az egyház saját „nacionalizmus változatát” terjesztette. A cikk szerzõje azt vizsgálja, hogy az egyház és állam által elõsegített nacionalizmusok mennyiben fedték egymást a román nemzet megalkotásakor. Korlátozott mennyiségû irodalom foglalkozik a román ortodoxiával románul és más nyelveken. Így egyes egyházi hierarchia-pozíciók elemzésekor a Román Országos Levéltárból származó nem publikált anyagokra kényszerül idõnként hivatkozni, míg a nemzetközi egyházi kapcsolatokat a Szent Sergius és Szent Albán Szövetségének Levéltárával konzultálva vizsgálták meg.

Bosznay Csaba


stílus 1 (fehér)
stílus 2 (fekete)

+ betűméret | - betűméret   


Figyelem! Nem nyomdahű változat. Tudományos célú felhasználáshoz ajánlatos összevetni a nyomtatott kiadással.